(Magyar mese.)

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az óperenciás tengeren is túl, de még az üveghegyeken is egy sánta arasszal túl, volt egyszer egy király, s annak két fia. Az idősebbik fiu, ahogy egy kicsit fölcseperedett s kiserkedett a bajusza, feleségül vett egy szép királykisasszonyt, de a kisebbiket hiába biztatta az édesapja: azt mondta, hogy ő addig meg nem házasodik, míg kerek e világon a legszebb királykisasszonyt meg nem találja.

– No, azt keresheted, – mondta a bátyja, – mert a legszebb királykisasszonyt én vettem feleségül.

– Hiszen, szép a feleséged, – mondotta a királyfi, – de nem hiszem, hogy még szebb ne volna ezen a világon.

Hallja ezt a beszédet a kisebbik fiu fölnevelő dajkája, s amikor az idősebbik királyfi tovább ment, azt mondta a kicsi királyfinak:

– Bizony, jól mondottad, hogy van ezen a világon a bátyád feleségénél szebb királykisasszony. Csakhogy sem a bátyád, sem a felesége nem árulják el neked, mert az a világszép királykisasszony a te bátyád feleségének a huga.

– No, bizony, ha az, megyek is utána.

– Megállj, csak fiam, – mondja az öreg asszony, – nem találod meg azt az apja házában. El vagyon az rejtve egy nádszálban. Hallottad-e hírét a Fekete-tengernek? Fekete-tengernek a hetvenhetedik szigetjében vagyon három nádszál, a középsőben van a világszép királykisasszony, a két szélsőben a két szobalánya. De ezen a szigeten olyan nagy sötétség van, hogy a kardodat felakaszthatod rája. Aztán, ha odatalálsz is, egy vén boszorkány őrzi a három nádszálat, s jobban vigyáz rájuk, mint a két szemevilágára, mert csak addig ég az élete gyertyája, amíg valaki ezt a három nádszálat le nem vágja.

Hiszen a királyfinak se kellett egyéb, felnyergelte legjobbik lovát, s indult még aznap, hogy felkeresse a világszép Nádszál kisasszonyt. Ment hetedhét ország ellen, estére kelve betért egy rengeteg nagy erdőbe, rengeteg nagy erdőben egy kicsi házikóba. Nem lakott ott más, csak egy öreg asszony. Köszön az asszonynak illendőképpen, fogadja az is nemkülönben, s kérdi:

– Ugyan, hol jársz itt, fiam, ahol a madár sem jár?

– Világszép Nádszál kisasszonyt keresem, aki a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjében egy nádszálba vagyon elrejtve. Ugyan bizony, hallotta-e a hírét?

– Sem hírét, sem nevét nem hallottam, édes fiam, de túl a hegyen, kerek erdő aljában, lakik a néném, az talán hallotta hírét. Hé, Miczi, hopp elé a sutból! – szólott a macskájának. – Igazítsd útba ezt a legényt.

Kiszökött a macska a sutból, s a királyfi ment utána.

Mire pitymallott, megtalálta a másik öreg asszonyt is. Elémondja, hogy mi jóban jár. Hallgat, hallgat az öreg asszony, mintha erősen gondolkoznék, s aztán mondja:

– Hej, fiam, nem érsz te soha oda világon való életedben, ha olyan paripát nem szerzesz, amely sárkánytejet szopott, égő parazsat evett, s tűzlángot ivott. De nini, mi van a fejeden? Ihol, három arany hajszál, ezt a három arany hajszálat kihúzom a fejedből, adok hozzá egy kilincsmadzagot. Mikor aztán kiérsz erre meg erre a magas hegyre, ott a madzaggal csapd meg a három arany hajszálat, s egyszeribe elébed toppan a táltos paripa.

Kihúzta az öreg asszony a királyfi fejéből a három arany hajszálat, odaadja a kilincsmadzagot, megköszöni a királyfi, s meg sem állott, míg annak a magas hegynek a tetejére nem ért. Ott megcsapja a kilincsmadzaggal a három arany hajszálat s ím, halljatok csudát! – ég, föld megrendül, száll a levegőégből nagyerős vágtatással egy aranyszőrű ménes, aranyszőrű ménesből kiválik egy paripa, szakad a láng a két orralikán, s nyerít hármat egymásután, hogy megcsendült-bondult belé az egész világ, s csak elejébe toppan a királyfinak:

– Itt vagyok, kicsi gazdám!

De hallgassatok csak ide, mi lett a madzagból! Szép aranyos kantár, hogy csak úgy ragyogott, hogy csak úgy tündökölt.

– No, kicsi gazdám, hogy menjek? Úgy-e, mint a szél, vagy úgy, mint a madár? Vagy még annál is sebesebben, úgy, mint a gondolat?

Mondotta a királyfi:

– Mint a gondolat, édes lovam.

– Jól van, jól, kicsi gazdám, tudom én, mi a szíved szándéka. De addig hiába megyünk a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére, amíg meg nem jártuk a Napnak fényes pitvarát, s onnét egy égő sugarat el nem hozunk.

Nekiereszkedik a táltos a levegőnek, felszáll, mint a madár, aztán nekivág, hasítja a levegőt, vágtat, mint a gondolat, s egy jó szempillantás sem telt belé, megérkeznek a Föld kapujához. Az ám, csakhogy a Föld kapujában két farkas állott istrázsát, s azt mondták, hogy addig be nem eresztik a kapun a királyfit, amíg két font húst nem ad a lovából. Gondolja a királyfi, bizony, nem adok én a lovam húsából, inkább adok a magaméból. Kivette a zsebéből csillagos bicskáját, kanyarított a combjából két font húst, odavetette a farkasoknak:

– Most már mehettek, – mondták a farkasok. Repült a táltos, s ím, jóformán be sem húnyta a szemét a királyfi, megszólal a táltos:

– Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, itt vagyunk a Napnak fényes pitvarában.

Leszáll a királyfi s hát ott a Nap pitvarában van egy arany kád, arany kádban tűzfürdő: megfürdött abban; gyémánt szegen arany törülköző: abban megtörülközött; ezüst polcon arany fésű: azzal megfésülködött; s vala ottan egy talpig tükör, odaállott, s nézegette magát. De Uram, Teremtőm, halljátok csak, mi történt! Kijön a pitvarba egy haragos öreg ember, bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint nézegeti magát a tükörben, nagy mérgesen ráfuj, kerekedik rettentő nagy szélvész, s úgy elfujja lovastól, mindenestől, hogy hetvenhétezer mérföldig sem ért földet a talpuk. Akkor meg leestek, olyan sötét lyukba, hogy sem eget, sem földet nem láttak.

Hej, búnak ereszkedik a királyfi! Azt hitte, hogy soha, míg ez a világ s még két nap, meg nem látja az áldott fényes napot, nem hogy annak egy sugarát a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére vihesse. Csúszva, mászva tapogattak elébb-elébb, hol kígyóra, hol békára léptek, s mikor vagy hét nap s hét éjszaka eltelhetett, akkor értek egy nagy vaskapuhoz. Na, ide ugyan elcsúszhattak, mászhattak, mert itt meg egy százfejű sárkány állott istrázsát. Az ugyan által nem ereszti a kapun.

Sóhajtozott, tűnődött a szegény királyfi, hogy most már mit csináljon. Tapogatott erre, tapogatott arra a kezével, hátha másfelé mehetne, s ím, egyszerre valami pálcácska akad a kezébe. Az ám, nem pálca volt ez, hanem furulya. Nagy bújában, bánatjában belefujt a furulyába, s hát az olyan szépen szólt, hogy annál az angyalok se muzsikálhatnak szebben. S mit gondoltok, mi történt? Az történt, hogy a százfejű sárkány szépen lefeküdött a földre, egy feje sem mozdult meg, úgy hallgatta a furulyaszót. De, bezzeg, nekibátorodott a királyfi is s a vaskapun szépen kisétált.

Hát ahogy keresztülment a vaskapun, nyiladozni kezd a sötétség, s mit látnak szemei? Jön elébe egy szépséges leány, aki nem vala más, mint maga a Hajnal, a Napnak legszebb s legkedvesebb leánya. Hogy történt, mint történt, én bizony nem tudom, úgy láttam, mint ma, elég az, hogy megtetszett Hajnalnak a királyfi, maga mellé ültette az ő szárnyas lovára, s vitte hetedhét ország ellen, emberi szem nem látta gyönyörüséges szép tartományokon keresztül. Először levitte a rézerdőbe. Ott dolgoztak a Nap favágói, vágták, döngették a fákat, rakták a szekerekre, s vitték a Nap konyhájára. Innét vitte az ezüsterdőbe. Ottan ezüstmadarak énekeltek szebbnél szebb dalokat, s az ezüstfák háromszor egymásután szépen meghajoltak Hajnal előtt. Ezüsterdőből az aranyerdőbe vitte. Csengett is az az arany madarak énekétől, s Hajnal előtt a fák háromszor egymásután szépen meghajoltak.

Ennek az aranyerdőnek a közepén volt a Hajnal kertje, ennek a kertnek a közepén a Hajnal gyémántpalotája, s ahogy megérkezett Hajnal, összegyűltek mind a ragyogó csillagok, azután intett Hajnal, leszállott a levegőégből bíboros fellegkocsi, bíborosfellegkocsiban volt az aranylóca, arra ült a királyfival, s azután úgy szállottak feljebb, feljebb, feljebb, mígnem fölértek a Napnak fényes pitvarába. Ottan kiválasztott Hajnal egy sugarat, szépen belefonta a királyfi hajába s mondotta:

– Na, királyfi, most már mehetsz, megtalálod világszép Nádszál kisasszonyt. – S ím, abban a szempillantásban, honnét, honnét nem, ott terem a királyfi táltos paripája, fölpattan rá a királyfi s vágtattak hetedhét ország ellen, a Fekete-tenger felé. Hanem egyszer csak megszólal a táltos s mondja:

– Hallod-e, kicsi gazdám, mindjárt ott leszek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjén, de jól vigyázz, úgy vágj a három nádszálhoz, hogy egyszerre vágd le, mert különben vége az életednek. Azt a három nádszálat pedig fel ne hasítsd, míg valami vízhez nem érünk, mert, ha vizet nem tudsz adni nekik, szemed láttára szörnyet halnak mind a hárman.

Hét nap s hét éjjel vágtatott a táltos, akkor értek a Fekete tenger hetvenhetedik szigetére. Na, ez a sziget csakugyan olyan sötét volt, hogy a királyfi felakaszthatta volna rá a kardját. De a királyfi levette a süvegét, megvillant a hajába font napsugár, s lett egyszerre ragyogó világosság. Hát csakugyan ott van a sziget közepén három nádszál, s amint a királyfi odaér, a három nádszál szépen meghajlik előtte, pedig szellő sem fújt. Kirántja a kardját a királyfi, megsuhintotta, s egy csapásra tőből levágta mind a három nádszálat. S im, a három nádszál tövéből fekete vér bugyogott ki s valami keserves jajgatás hallatszott a földből. Az a fekete vér a vén boszorkány vére volt; a keserves jajgatás az ő jajgatása volt. No, ez ugyan nem árt senki léleknek, bátran visszaindulhatott tőle a királyfi. Szépen az ölébe fektette a három nádszálat s mondotta a lovának.

– No most, édes lovam, vigy az én hazámba; rég nem láttam apámat, anyámat.

Vágtatott a táltos hetedhét ország ellen, a királyfi meg csak nézte, nézegette a három nádszálat, szerette volna felhasítani, hadd lássa, csakugyan leány van-e bennük? Hátha csak hiába idebolondították a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére? Ő bizony elővette csillagos bicskáját, felhasított egy nádszálat, s kiesett belőle egy gyönyörüséges szép leány, világszép Nádszál kisasszony egyik szobalánya. Az volt az első szava:

– Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!

De csak most ijedt meg igazán a királyfi! Adott volna vizet, de nem volt sehol. Egy jó szempillantás sem telt belé, meghalt a leány, a két nádszálból pedig keserves sírás hallatszott. A szegény leányt siratták bizonyosan. Búsult a királyfi, majd felvetette a búbánat. Költögette a leányt, ébresztgette, de hiába, nem ébredt fel. Leszállott a lováról, sírt ásott a kardjával s eltemette a leányt.

Aztán mentek tovább s az ördög szállott-e belé, vagy mi, a jó Isten tudja, felhasította a másik nádszálat is. Éppen úgy járt, mint először. Nem tudott vizet adni neki s a világszép Nádszál kisasszonynak meghalt a másik szobalánya is. No, de most megfogadta a királyfi, hogy a harmadik nádszálra vigyáz, mint a szeme világára. Hogy azt addig fel nem hasítja, míg valahol forrásvízhez nem érnek. Hej, pedig úgy szerette volna látni a világszép Nádszál kisasszonyt! De amerre mentek, mindenütt szörnyű nagy pusztaság volt. Nem láttak egy csepp vizet, majd meghaltak a nagy szomjuságban. Hanem egyszerre csak leszállott a táltos a levegőégből, éppen egy forrásvíz mellé.

– No, édes kicsi gazdám, most felhasíthatod a nádszálat. De elébb meríts vizet a süvegedbe.

Telemeríti süvegét a királyfi, aztán szépen felhasítja a nádszálat, nehogy megsértse a világszép Nádszál kisasszony gyönge testét, s im, csak kipattan a nádszálból egy olyan szépséges szép leány, amilyent még emberi szem nem látott. Ott mindjárt egymás nyakába borultak.

– Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagy harang válasszon el minket!

Aztán felültek mind a ketten a táltos paripára, s a táltos egyet ugrott, kettőt szökött, leszállott a királyfi apjának az udvarába.

Ott ült éppen a király a palota tornácában, ott ült az idősebbik fia is s a menye is, de bezzeg volt álmélkodás! Már el is siratták a királyfit, nem hitték, hogy valaha lássák. S íme, megkerült. Elhozta a legszebb királykisasszonyt kerek e világon. Örült az öreg király, s mit csináljon a fia, meg a menye, örültek azok is. Csaptak lakodalmat, hét országra szólót, húzták a cigányok, járták a legények s leányok, még ma is járják, ha ugyan birják.

Itt a vége, fuss el véle.