(Az Ezeregy éj meséiből.)

Élt Bagdád városában, Harun Arresid kalifa idejében, egy teherhordó, ki alacsony és fáradságos foglalkozása mellett is vidám kedvű és szellemes ember volt.

Egy reggel, amint kosarával a piacon álldogált, gyönyörű szép termetű, selyem fátyolos nő lépett hozzá s mondta nyájasan:

– Jer és kövess a kosaraddal.

A hordár, a jó kereset reményében, nagy örömmel követte a nőt.

Csakhamar egy elzárt kapu előtt állott meg a nő, kopogtatott, mire kinyílt a kapu. Egy hosszú fehér szakállú ember állott a kapuban, annak a nő pénzt adott, az öreg ember pedig szó nélkül egy nagy korsó finom bort adott át.

– Tedd a kosárba, – mondotta a nő a hordárnak.

Aztán egy gyümölcsös- és virágosboltba mentek, hol a nő különféle fajta almát, körtét, narancsot, citromot, mirtust, liliomot, jázmint s mindenféle illatos virágot vásárolt. Innét a mészárszékre mentek, hol huszonöt font húst vettek, aztán mentek tovább s össze-visszavásárolt a nő uborkát, borecetet, diót, mogyorót, mandulát s mindenféle süteményt.

– Na, asszonyom, – mondotta a hordár, mikor a kosár szinültig telt, – ha előre tudom, hogy ennyi mindent vásárol, lovat, vagy még inkább tevét hoztam volna magammal.

A nő nevetett a hordár tréfás mondásán, de nem szólt semmit, csak intett, hogy kövesse. Még sok mindenféle apróságot összevásárolt, aztán egy pompás palota előtt állottak meg, melynek a kapuja elefántcsont volt. A nő kopogtatott a kapun, s hát azt egy olyan szép nő nyitotta ki, amilyen szépet a hordár még nem látott. A feje szédült, a szeme káprázott a nagy gyönyörűségtől: tiszta csuda, hogy a kosarat ki nem borította.

A kapun belől nagy előcsarnokba léptek, onnét széles udvarba, melyet nyílt erkély vett körül s a fényes palota több pompás szobájába nyílt. Az udvar hátsó felében pazarul díszített emelvényen színarany trón állott, melynek ébenfa oszlopait ritka nagyságú gyémántok és gyöngyök ékesíték. És be volt húzva ez a trón művészi munkájú, vörös arany himzésű atlasszal. És volt az udvar közepén egy nagy fehér márványmedence, abban kristálytiszta víz, mely aranyozott oroszlánszájból zubogott le.

Nem győzött eleget csodálkozni a hordár ezen a rengeteg pompán, de még csak akkor állott el igazán szeme-szája, mikor a harmadik nőt látta meg, aki a trónon ült. Ez még a másodiknál is szebb volt! Mindjárt látta azt is, hogy a három között ez a legelőkelőbb, mert a másik kettő nagy tiszteletet mutatott iránta. Ennek a nőnek Szobeida volt a neve; annak, aki ajtót nyitott, Szafia; annak, aki a piacra járt, Amina. Amint beléptek az udvarra, mindjárt mondta Szobeida a másik kettőnek:

– Ej, ej, kedves nővéreim, nem látjátok, hogy ez a becsületes ember roskadozik a teher alatt? Vegyétek le a kosarat róla.

Amina és Szafia megfogták a kosarat, segített Szobeida is, s letették a földre. Aztán a kosár kiürítéséhez láttak s mikor ezzel elkészültek, Amina gazdagon megajándékozta a hordárt. Meg volt elégedve a hordár a pénzzel, akart is távozni, de csak állott, állott egy helyben s gyönyörködött a három leány szépségében. De nemcsak gyönyörködött, hanem csudálkozott is. Azon csodálkozott, hogy az egész házban egy férfi nem sok, annyit sem látott. Pedig az a sok minden jó, amit ide cipelt, arra vallott, hogy valami nagy dínom-dánomra készülnek itt.

Szobeida eleinte azt hitte, hogy ki akarja magát pihenni a hordár, de mikor látta, hogy igen sokáig álldogál ott, megkérdezte:

– Mire vársz még? Nem kaptál talán elég pénzt?

– Nagyságos asszony, – felelt a hordár, – nem azért álldogálok itt. Gazdagon megfizették a fáradságomat. Jól tudom én azt, hogy illetlenség részemről, mikor tovább maradok itt, amint illenék, de ne vegyék rossz néven, ha csudálkozom, hogy három ily szép nő mellett egyetlen férfit sem látok. Az asszonyi társaság férfi nélkül épp oly szomorú, mint a férfitársaság asszony nélkül.

De még egyebet is mondott a hordár. Figyelmeztette a szép asszonyokat a bagdádi közmondásra: »Csak úgy esik jól az étel, ha négyen ülnek az asztalnál s ott van csak igazi vidámság, hol hegedű, lant, citera és hárfa muzsikál együtt.«

Az asszonyok nevettek a hordár beszédén, de Szobeida csakhamar elkomolyodott s mondta:

– Egy kissé tolakodónak látszol, kedves barátom, s bár nem érdemled meg, hogy felvilágosítsalak, tudd meg mégis, hogy mi hárman testvérek vagyunk, s a világtól elvonultan élünk. Nagy okunk van rá, hogy senki be ne tolakodjék a mi titkunkba, mert jól mondja egy híres író: »Őrizd meg a titkodat és ne fedd fel senkinek. Ha felfeded, nem vagy többé annak ura. Ha saját kebled nem őrizheti meg a titkodat, kívánhatod-e, akire bíztad, annak a keblétől, hogy megőrizze azt?

– Szép asszonyok, – mondotta a hordár, – én alacsony sorsú ember vagyok, de azért tőlem telhetően műveltem a lelkemet mindenféle tudós könyvek olvasásával. Azt olvastam egy könyvben: »Csak az olyan emberek előtt kell elrejtenünk a titkunkat, akikről nyilvánvaló, hogy bizalmunkkal visszaélnek; de aggodalom nélkül rábízhatjuk az értelmes emberekre, kikről bizonyosak vagyunk, hogy megőrzik azt.« A titok nálam ép oly biztosságban van, mintha kamarában volna, melynek ajtaja bezárva s a kulcsa elveszett.

Szobeida most már jól látta, hogy mi a hordár kívánsága: szeretne ott lenni a készülő lakomán. Mondta hát neki:

– Kedves barátom, tudod, hogy nagy lakomára készülünk, s azt is tudod bizonyára, hogy nem vehetsz részt abban, mivelhogy nem vagy rá hivatalos.

– S nem hallottad ezt a mondást, tette hozzá a szép Szafia, hogy: ha hoztok, esztek, ha nem hoztok, a nagy semmivel elmehettek?

A hordár nagy szégyenkezve éppen indulóban volt, mikor megszólalt a szelid Amina:

– Kedves nővéreim, engedjétek meg, hogy itt maradhasson ez a szegény ember. Amint láthatjátok, okos és vidám kedvű ember. Az ő érdeme, hogy oly gyorsan bevásároltam, s közben elmés és bölcs mondásaival pompásan mulattatott.

A hordár nagy örömében térdre borult Amina előtt, megcsókolta a földet a nyájas szavú nő lába mellett, majd felkelt s mondá a három szép nőnek:

– Ha megengeditek, hogy itt maradjak, ne féljetek attól, hogy kegyességetekkel visszaélek, ellenkezően: a ti legalázatosabb rabszolgátokként viselem magamat.

– Jól van, – mondotta Szobeida, – itt maradhatsz, de figyelmeztetlek, hogy az illendőség szabályait szigorúan meg kell tartanod.

Közben Amina gyorsan asztalt terített, tele rakta az asztalt drága ételekkel és italokkal, aztán mind a három asszony asztalhoz ült és maguk mellé ültették a hordárt is. Az első falat után Amina bort töltött egy pohárba, kihajtotta, aztán arab szokás szerint újra töltött, azt átadta Szobeidának, utána egy másik poharat Szafiának, ezek is kihajtották a bort, végül a hordárnak töltött, ki egy szép verset köszöntött rájuk s úgy hajtotta ki a bort.

Az asszonyok vidám kedvre derültek s már alkonyodott és még mindíg az asztalnál ültek. Akkor Szafia felállott az asztal mellől s mondta a hordárnak:

– Kelj fel és menj. Itt az ideje, hogy eltávozzál.

– Ó, szép asszonyok, hová menjek én most? A bor úgy elgyengített, hogy nem találnék haza. Engedjétek meg, hogy itt maradjak, míg magamhoz térek.

– Igaza van ennek a jó embernek, – mondotta Amina. – Hadd maradjon itt s töltse velünk az estét.

– Hát jó, maradj itt, – mondotta Szobeida a hordárnak, – de csak azzal a feltétellel, hogy bármit látsz és hallasz, egy szót sem szabad szólanod. Nem szabad megkérdezned, hogy ez vagy az miért történt így vagy úgy, mert ha kérdezni találsz, olyat hallasz tőlünk, amitől örök időkre elmegy a kedved a kérdezősködéstől.

Mondotta a hordár:

– Szép asszonyok, igérem és fogadom, hogy a nyelvem mozdulatlan marad, a szemem pedig tükör lesz, mely semmit sem tart meg abból, amit befogad.

– Hogy azt ne hidd, – mondotta Szobeida, – mintha éppen most állapítottuk volna meg ezt a házirendet, ime, nézd, mi van felírva belül az ajtó fölé.

A hordár az ajtó fölé nézett. Az volt oda írva nagy arany betűkkel:

»Aki oly dolgokról beszél, amelyek nem tartoznak rája, olyat hall, ami nem tetszik majd neki.«

E közben Amina feltálalta a vacsorát s újra mind a négyen asztalhoz ültek. Ettek, ittak, daloltak, tréfáltak, szóval a legvidámabb kedvben voltak, mikor egyszerre csak kopogtattak az ajtón. Szafia, mert hogy az ő kötelessége volt az ajtónyitás, gyorsan az ajtóhoz szaladott, kinyitotta, aztán kevés idő mulva visszatért s jelentette a nővéreinek:

– Tudjátok-e, kik állanak az ajtó előtt? Három kalandos. Bocsássuk be őket, mert a kalandosok, amint tudjátok, elmés, vidám kedvű emberek, s bizonyára fognak mulattatni minket ma este. Aztán ezeknek a kalandosoknak az arcuk is igen érdekes. Mind a három vak a bal szemére, s fejük, szakálluk és szemöldökük le van borotválva. Azt mondják, hogy most érkeztek Bagdádba, ma vannak itt először s mert nem tudják, hol találhatnának szállást, találomra kopogtattak itt. Kérve-kértek, könyörögtek, hogy könyörüljünk rajtuk, adjunk szállást éjszakára, akárhol meghuzódnak, csak fedél alatt legyenek.

Szobeida és Amina egy ideig haboztak, aztán végre is beleegyeztek, de lelkére kötötték Szafiának, hogy figyelmeztesse őket a házirendre és olvastassa el velök, ami az ajtó fölé van írva.

Szafia ajtót nyitott, a kalandosok beléptek, mélyen meghajlottak az asszonyok előtt, azok meg fogadták nyájasan, kedvesen és mindjárt asztalhoz ültették őket. Ettek, ittak a kalandosok, csakhamar vidám kedvre derültek, aztán flótát meg tamburát kértek, azon mindenféle vidám dalokat játszottak, az asszonyok daloltak és közbe-közbe nagyokat nevettek. Mikor azonban éppen leghangosabbra vált a jókedv, ismét kopogtattak az ajtón. Maga Harun Arresid kalifa volt, aki ily késő este kopogtatott. A kalifának ugyanis az volt a szokása, hogy éjjelenként álruhába öltözött, bejárta a várost, hogy lássa, nem töri-e meg a rendet s csendet valaki. Vele volt ez alkalommal Giafár is, a nagyvezír és Meszrur, a palotaőrök főnöke. Mind a hárman kereskedőnek voltak öltözve. Mikor a szép asszonyok palotájához értek s hallották a víg muzsikaszót, dalolást és hangos nevetést, mondotta a kalifa a vezírnek:

– Eredj, kopogtass ennek a háznak az ajtaján. Be akarok menni, hadd lám, mi történik odabent.

A vezír kopogtatott, Szafia az ajtót kinyitotta.

– Nagyságos asszony, – mondotta a vezír mélyen meghajolva, mi hárman musszuli kereskedők vagyunk, s vagy tíz nappal ezelőtt drága portékákkal jöttünk ide. Ma este egy kereskedőnél voltunk vacsorán, nagy kedvünk kerekedett, énekeltünk, muzsikáltunk, nagy lármát csaptunk, aztán egyszerre csak jöttek az éjjeli őrök, a társaság egy részét letartóztatták, mi valahogy megugrottunk, de mert nem ismerjük a járást ebben a városban, félünk, hogy ránk találnak és letartóztatnak. Arra kérjük nagyságodat, adjon szállást nekünk ma éjszakára.

Szafia jól szemügyre vette a vezírt és két társát, s mert látta, hogy nem közönséges emberek, azt tanácsolta nővéreinek, hogy adjanak szállást ezeknek is. Szobeida egy kicsit húzódozott, de végre engedett, s bebocsátották a kereskedőket is.

A kalifa és társai igen udvariasan üdvözölték az asszonyokat és a kalandosokat. Épp oly udvariasan fogadták az asszonyok is az állítólagos kereskedőket.

– Isten hozott, – üdvözölte őket Szobeida, – de ne vegyétek rossz néven, ha valamire figyelmeztetlek. Bármit láttok és hallotok itt, nem szabad kérdeznetek az okát és nem szabad beszélnetek oly dolgokról, amihez nincs közötök.

– A te szavad parancs, – mondotta a vezír. – – Nem vagyunk mi sem erkölcsbírák, sem elméskedő, kíváncsiskodó emberek. Más ember dolgába nem elegyedünk.

Most már mindnyájan asztalhoz ültek s folytatták a vígadozást. Míg a vezír az asszonyokat mulattatta, a kalifa nem győzte eléggé csudálni az asszonyok szépségét, bájosságát, jókedvét és elmésségét. És feltünt neki a három kalandos is s igen szerette volna megkérdezni tőlük, hogy miért éppen a bal szemére vak mind a három, de hát nem volt szabad kérdezősködnie. Feltünt neki a ház pompás, fényes berendezése is, s gyanakodott, hogy vajjon nincs-e varázslat ebben a szertelen nagy, tündéri ragyogásban.

Vacsora végeztével a kalandosok táncra perdültek, mikor aztán a táncnak vége volt, Szobeida felkelt az asztal mellől, kézen fogta Aminát és mondta neki:

– Jer, hugom, tegyük azt, amit tenni szoktunk. Vendégeink jelenléte ebben nem akadályozhat meg.

Amina gyorsan leszedett az asztalról minden edényt, Szafia meg a bútorokat rakta helyére, aztán megkérte a kalandosokat, hogy üljenek a szófára, oldalt, a kalifát és társait pedig, hogy a terem másik oldalán foglaljanak helyet. – Te meg, – szólt a hordárnak, – majd segítesz nekünk.

Amina most egy széket tett a terem közepére, aztán benyitott egy oldalszobába és intett a hordárnak, hogy kövesse. A hordár utána ment s csakhamar két kis fekete kutyával jött vissza. Mind a kettőnek lánc volt a nyakán, s erős ostorcsapások nyoma látszott a testükön. Szobeida, ki a kalandosok és a kalifa közt ült, most felállott, s mondá nagyot sóhajtva: – és most teljesítsük kötelességünket! Azzal felgyűrte az ujját könyökig, elvette az ostort Aminától, aztán intett a hordárnak, hogy az egyik kutyát adja oda Aminának, a másikat vezesse őhozzá.

A hordár teljesítette a parancsot, s a kis kutya, amint Szobeidához közeledett, reszketve, könyörögve emelte rá a szemét. De Szobeida nem törődött ezzel, lélekzete fogytáig ütötte, verte a kutyát, mikor aztán nem bírta tovább, ledobta az ostort, a kutyát előlábánál fogva felemelte, végtelen szomorúsággal néztek egymásra és sírtak mind a ketten. Végül Szobeida elővette zsebkendőjét, letörölte a kutya könnyét és megcsókolta.

– Most eredj, – szólt a hordárnak, – vezesd vissza a helyére és hozd ide a másikat.

A hordár elvezette a megkorbácsolt kutyát, aztán odavezette a másikat és Szobeida ezzel is éppen úgy tett, mint az elsővel: kegyetlenül megverte, aztán megcsókolta.

A kalandosok, nemkülönben a kalifa és társai szörnyen csodálkoztak Szobeida különös eljárásán. Főként azt nem értették, hogy elébb megveri, azután pedig megcsókolja ezeket a muzulmánok hite szerint tisztátalan állatokat. Roppant kiváncsiak voltak valamennyien ennek a furcsa dolognak a magyarázatára, különösen a kalifa majd meghalt a kiváncsiságtól, intett is mindegyre a vezírnek, hogy kérdezze meg, de a vezír visszaintett, hogy még nincs itt annak az ideje.

Szobeida most leült a kalifa mellé, s egy ideig hallgatott az egész társaság. Akkor Szafia a terem közepére állított székre ült s mondta Aminának:

– Kedves nővérem, állj fel. Jól tudod, hogy mit akarok mondani.

Amina bement egy másik oldalszobába, onnan egy ládácskát hozott ki, mely sárga arannyal és zöld selyemmel gazdagon hímzett atlasszal volt bevonva. Odament Szafiához, kinyitotta a ládácskát, abból egy lantot vett elé s azt átnyujtotta neki. Szafia kezébe vette a lantot, játszani kezdett rajta s az elválás fájdalmairól oly végtelenül szomorú dalt énekelt, hogy a kalifa is, a többiek is mélyen megindultak hallatán. Mikor a dalt bevégezte, átadta a lantot Aminának s mondta neki: – nesze, játszál és dalolj te, az én hangom nem bírja tovább.

Amina szintén a válás fájdalmáról dalolt megható dalt s annyira átérezte, amit dalolt, hogy valósággal kimerült belé. Mondta is Szobeida:

– Csodát műveltél, édesem. Lám, mindnyájan látják, hogy érzed a fájdalmat, mit kidaloltál.

De Amina nem hallotta a dicsérő szavakat, annyira fel volt indulva, hogy lélekzete elállott, keblén és nyakán magánkívül szakította fel a ruhát s ím, keble és nyaka tele volt beforrott sebekkel. Mind a hányan voltak, borzadva néztek a szép asszonyra, kinek testét szörnyen eléktelenítették a sebek, Amina pedig nagy felindultságában elalélt…

Míg Szobeida és Szafia nővérüket élesztgették, azt mondta egyik kalandos:

– Ha tudom, hogy ilyen borzalmas színjátékot kell végignéznünk, inkább a szabad ég alatt háltam volna!

A kalifa magánkívül fordult a kalandosokhoz:

– Mi ez? Mit jelent ez?

– Uram, – felelte az egyik kalandos, – mi sem tudunk többet, mint ti.

– Hogyan? – kérdezte a kalifa, – hát ti nem háziak vagytok?

– Nem, uram, mi sohasem voltunk ebben a házban. Előttetek néhány perccel jöttünk ide.

Most a hordárt szólította meg a kalifa, de ez sem tudott többet, mint ők. Akkor azt mondta a kalifa:

– Halljátok, mi itt heten vagyunk férfiak és csak három asszonnyal van dolgunk: kérjünk felvilágosítást tőlük. Ha vonakodnának, majd kényszerítjük rá.

De a nagyvezír nem helyeselte a kalifa tanácsát. Aztán félre vonta s mondta neki:

– Uram, mindjárt virrad, légy hát türelemmel. Holnap majd elfogatjuk őket s akkor megtudod a valóságot. Most nem illenék erőszakoskodnunk. Ne feledd, uram, milyen szívesen fogadtak, mikor azt hitték, hogy veszedelemben vagyunk.

Beszélhetett a vezír, a kalifa nem tudta legyőzni kiváncsiságát, visszament a társasághoz, s mert egyik kalandos sem mert vállalkozni a kérdezésre, a hordárt kezdette biztatni. E közben Aminát magához térítették s Szobeida a társasághoz ment.

– Hát ti miről beszélgettek? – kérdezte Szobeida.

– Nagyságos asszonyom, – felelt a hordár, – ezek az urak azt szeretnék tudni, hogy ha már megkorbácsoltad a két kis kutyát, miért sírtál velök és miért csókoltad meg? És elájult nővérednek miért van teste sebekkel borítva? Im, ez az, amire megkértek, hogy nevökben kérdezzem meg tőled.

– Igaz, – kérdezte Szobeida a kalifát és a többieket, – hogy megbíztátok ezt az embert ezzel a kérdéssel?

A nagyvezír kivételével mind igennel válaszoltak.

Mondta most Szobeida:

– Mikor ide beléptetek, figyelmeztettelek, hogy semmit sem szabad kérdeznetek, bármit láttok és hallotok. És figyelmeztettelek a kiváncsiskodás kellemetlen következéseire is, ugyebár? Megszegtétek a szavatokat, hát bűnhődjetek érte.

Míg ezt mondta, nagyot toppantott a lábával, háromszor tapsolt a kezével és kiáltott:

– Lépjetek be!

Nyomban nyílt az ajtó s hét fekete, hatalmas, erős rabszolga lépett be, kezökben kard, aztán szó nélkül megragadták a hét férfit, földre dobták, a terem közepére hurcolták s nekikészültek, hogy a fejöket levágják.

Gondolható, hogy mely nagy volt a kalifa rémülete! Bezzeg megbánta, hogy nem fogadta meg a vezír tanácsát. Már mind el voltak készülve a halálra, mikor az egyik rabszolga megszólalt:

– Parancsoljátok, úrnőim, hogy levágjuk a nyakukat?

– Várjatok, – szólt Szobeida, – hadd kérdezek elébb tőlük valamit.

– Nagyságos asszonyom, – szakította félbe a halálra rémült hordár, – ne öless meg engem mások bűneiért. Én ártatlan vagyok, ezek a kalandosok a bűnösök. Ahová csak belépnek ezek, mindenüvé szerencsétlenséget visznek. Ó, nagyságos asszonyom, ne büntesd hát az ártatlant a bűnösök miatt. Gondold meg, hogy szebb dolog megkegyelmezni egy nyomorultnak, mint letiporni azt.

Szobeida nagy haragja mellett sem állhatta meg, hogy ne nevessen a hordár jajveszékelésén. Nem törődött tovább a hordárral, a többiekhez fordult.

– Még egy pillanatig meghagyom az életeteket. Mondjátok meg, kik vagytok. Nem hihetem, hogy előkelő emberek vagytok, mert ha azok volnátok, nem szegtétek volna meg a szavatokat.

A kalifa abban a reményben, hogy, ha megmondják, kik s mik ők, Szobeida nem meri megöletni, halkan odaszólt a vezírnek, hogy mondja meg, kik s mik ők. De az okos és elővigyázatos vezír nem teljesítette ura parancsát, mert tudta, hogy nagy gyalázat lesz a kalifára, ha nyilvánosságra kerül ez a dolog. Különben is nem lett volna ideje erre, mert Szobeida már a kalandosokhoz fordult, s megkérdezte, hogy nem testvérek-e.

– Nagyságos asszonyom, – válaszolt az egyik kalandos, – csak a foglalkozásunk tesz testvérekké.

– Félszeműnek születtetek? – kérdezte Szobeida.

– Nem, – válaszolt a kalandos, – én egy ritka érdekes kalandban vesztettem el a szememet. Hogy aztán szerencsétlenül jártam, leborotváltattam a hajamat, szakállamat és szemöldökömet s azóta kalandos ruhában járom a világot.

Szobeida most a másik két kalandost is megkérdezte s ezek is azt felelték, mit az első, de az egyik még hozzátette:

– Nem vagyunk közönséges emberek, mind a hárman királyfiak vagyunk s ma este ismerkedtünk meg egymással.

E szavakra egy kissé csillapodott Szobeida haragja, s szólt a rabszolgáknak, hogy álljanak félre, de azért csak maradjanak a teremben.

– Most pedig, – fordult Szobeida a kalifához s mind a többihez, – aki elmondja az élete történetét s azt, hogy mi vezette ide, annak nem lesz semmi bántódása, mehet szabadon, de nem fogom kímélni azt, ki e parancsomnak nem engedelmeskedik.

A három asszony leült a szófára, a kalifa és a többiek szembe velök a szőnyegre s elsőnek a hordár kezdett beszélni.

– Nagyságos asszonyom, te jól tudod, hogy mi vezetett engem ide. Nagyságod nővére megszólított a piacon, én meg követtem mindenüvé, ahol vásárolt. Alig bírtam a kosarat, annyi mindent hoztam ide, aztán nagyságod kegyesen megengedte, hogy itt maradjak, amiért mindig hálás leszek. Ennyi az én történetem.

– Megkegyelmezek neked, – mondotta Szobeida, – mehetsz, s többé ne lássalak.

Ám a hordár szerette volna hallani a többiek történetét s kérésére Szobeida megengedte, hogy ott maradjon.

Most az egyik kalandos kezdett beszélni s a következő történetet mondta el:

Az első kalandos története.

– Nagyságos asszonyom, – kezdé az első kalandos, – amint már hallottad, én királyfinak születtem. Volt az apámnak egy testvére, aki a szomszéd országnak volt a királya, s ennek volt egy fia és egy leánya. A fiu egykorú volt velem. Mikor a nevelésem befejeződött, rendszerint minden esztendőben egyszer meglátogattam a nagybátyámat s az udvarában töltöttem egy-két hónapot. A fiatal herceg és köztem szoros barátság szövődött, de az utolsó látogatásom alkalmával a rendesnél is nagyobb melegséggel fogadott. Ebéd után, mikor csak ketten voltunk, azt mondta nekem:

– Kedves rokon, tavaly óta, hogy utolszor láttalak, titokban egy házat építettem, melyet ma megmutatok neked, elébb azonban meg kell esküdnöd, hogy soha e titkomat el nem árulod.

Habozás nélkül megesküdtem, ő meg néhány pillanatra eltávozott, aztán egy rendkívül szép nővel tért vissza. Nem mondta, hogy ki a nő, én meg nem kérdeztem.

– Kedves rokon, – mondta a herceg, – kísérd el e nőt a temetőbe, ottan láttok majd egy újonnan épült kupolás síremléket, az ajtaja nyitva, lépjetek be és ott várjatok rám, azonnal utánatok megyek.

Szó nélkül nyujtottam karomat a nőnek s a hold világa mellett elsétáltunk a temetőbe, ott a síremléket megtaláltuk és beléptünk a nyitott ajtón. Csakhamar jött a herceg is. Egy korsó vizet, egy kapát és egy zsák gipszet hozott magával. A kapával széthányta az épület közepén levő sírt, eltakarította a földet, mely alatt egy csapóajtó volt. E csapóajtó alá volt rejtve a sírbolt. Felemelte a csapóajtót s alatta egy csigalépscő felsőfokait pillantottam meg. Most a herceg a nőhöz fordult s mondta neki:

– Asszonyom, itt a lejárat ahhoz a helyhez, amelyről beszéltem.

A nő leszállott a lépcsőn, s ugyanakkor így szólt hozzám a herceg:

– Kedves rokon, hálásan köszönöm a fáradságodat, Isten veled!

– Mit jelent ez? – kérdeztem én megdöbbenve.

– Elégedj meg annyival, amennyit láttál, – mondta ő, – visszamehetsz azon az úton, amelyen jöttél.

Mit tehettem, visszamentem a palotába s reggel azt hittem, hogy álom volt mindaz, amit tegnap este láttam. De nem sokáig tartott ez az állapotom, átküldöttem a szolgát a herceg lakosztályába, hogy nézze meg, itthon van-e. Csakhamar jött a szolga s jelentette, hogy a herceg nem hált itthon, nagy az ijedelem, s keresik mindenfelé. Én, természetesen, az esküm miatt nem mondhattam meg, hogy hol keressék, de titokban kisiettem a temetőbe. Kerestem a herceg síremlékét, de csak most, a nap világa mellett, vettem észre, hogy egy egész sereg, a hercegéhez hasonló síremlék van. Egész nap kerestem, nem találtam. Kerestem másnap, harmadnap, negyednap, hiába. Megjegyzem, hogy nagybátyám épp ekkoriban ment vadászatra, még pedig hosszabb időre, nekem meg haza kellett mennem, de mielőtt útrakeltem, a minisztereknek erősen lelkére kötöttem a herceg keresését, ám eskümhöz híven, útba nem igazítottam őket.

Mikor visszatértem az apám udvarába, a palota ajtajában egy sereg katona állotta utamat.

– Mi ez? – kérdeztem meglepődve.

– Herceg, – felelt a tiszt, – a hadsereg atyád helyett, akit megöltek, a nagyvezírnek hódolt meg, téged meg az új király nevében fogságra vetlek.

Mindjárt megfogtak a katonák és egyenest az új király elé vezettek. Képzelhetitek az én fájdalmamat! Az új király halálosan gyűlölt engem. Gyűlölete onnan eredt, hogy gyermekkoromban játéknyilammal véletlenségből kilőttem az egyik szemét. Hiába kértem tőle bocsánatot, színleg ugyan megbocsátott, de valójában nem. Most, hogy hatalmában voltam, dühös vadként ugrott reám s ujjaival kitépte a bal szememet. De még ezzel nem elégedett meg, ládába záratott, kivitetett a pusztára s megparancsolta a hóhérnak, hogy vágja le a fejemet és hagyjon ott madarak prédájának. Ám a hóhér kegyelmesebb volt a királynál s szabadon eresztett, miután megfogadtam, hogy elhagyom az országot s többé nem térek vissza. Csak éjjel mehettem, nappal rejtőzködtem, így jutottam el a nagybátyám városába. Nagybátyám, mikor elbeszéltem a szomorú esetet, fájdalmasan kiáltott fel:

– Ó, jaj, hát nem volt elég, hogy a fiamat elveszítettem! Meg kellett érnem drága testvérem halálát is, téged meg ily szánalmas állapotban kell látnom!

Aztán elkeseregte, hogy tűvé tették az egész országot, de hasztalan, nem találják az ő kedves fiát. Megesett a szivem a szerencsétlen apán, meg kellett szegnem titkomat.

– Kedves öcsém, – mondta bátyám, miután mindent elbeszéltem, – most már van némi reményem, hogy megtalálom őt. Tudom, hogy síremléket épített s tudom, hogy körülbelül mely tájon. De mert titokban építette s te megesküdtél, hogy nem árulod el, csak mi ketten menjünk a temetőbe, senki se tudjon erről.

Volt erre egyéb oka is, de azt előttem is elhallgatta. Mindjárt kitünik, hogy miért.

Álruhába öltöztünk s a kertajtón át úgy mentünk a mezőre. Szerencsésen eljutottunk a temetőbe, megtaláltuk a síremléket, bementünk, a csapóajtót nagy üggyel-bajjal felemeltük, aztán lementünk vagy ötven lépcsőn. Egy előszobába jutottunk, onnét egy nagy terembe, melyet több örökmécses világított meg. Az ajtóval szemben egy magas emelvény volt, annak a közepén elfüggönyözve kettős koporsó: ebben feküdt a herceg és az a nő, kit én vezettem volt ide. És halljátok csak, mind a kettőnek a teste szénné volt égve!

Borzasztó volt e látvány, de még borzasztóbb, amit most hallottam. A király, miután kisírta magát a holttestek felett, mondta nekem:

– Tudj meg mindent, fiam. A nő, kinek holtteste a fiamé mellett fekszik, az én drága szép leányom. Te nem ismerted őt, hisz évek óta szigorú fogságban tartottam. Férjhez mehetett volna a legelőkelőbb királyfiakhoz, de nem használt sem szép szó, sem parancs, minden kérőt elutasított. Annyira szerette a testvérét, hogy képtelen volt megválni tőle. Már gyermekkorában úgy összeforrott a szíve a testvére szívével, hogy nem egyszer mondta: meghalna, ha nem láthatná őt. Akkor csak mosolyogtam e beszéden, de az idő csak nevelte a testvéréhez való ragaszkodást s bár majd megszakadt a szívem, kénytelen voltam elzáratni, hogy ne láthassák egymást. Most már érted, hogy a fiam miért építette e sírboltot. Csak arra várt, hogy hosszabb időre eltávozzam hazulról, kiszabadította hugát a fogságból, idehozta e sírboltba, hogy ha már nem láthatják egymást, együtt haljanak.

Szörnyű lelkiállapotban jöttünk el a sírboltból, sírtunk mind a ketten. Mikor aztán a palotába visszaértünk, mondta nekem a király:

– Édes öcsém, én elvesztettem a fiamat, te elvesztetted atyádat és országodat, fiam helyett te leszel a fiam.

Alig mondta ezt a király, kivülről rettenetes lárma zajlott be a palotába. Harsogtak a trombiták, peregtek a dobok, s az ablakon át a sűrű porfellegben is láthattuk, hogy egy nagy sereg közeledik a palota felé. Ugyanaz a nagyvezír állott a sereg élén, aki az apám országát elvette, s most, íme, a nagybátyám országára tört. Minthogy a rendes palotaőrökön kívül éppen ekkor más katonaság nem volt a városban, az ellenség könnyen bánt el velünk. Nagybátyám hamar elesett az egyenlőtlen viadalban, én magam küzdöttem még egy ideig, mikor aztán láttam, hogy minden hiábavaló, nagy nehezen kimenekültem a palotából s a városban nagybátyám egyik hű emberénél húzódtam meg estig, ott a hajamat, szakállamat és szemöldökömet leborotváltam, kalandosruhát vettem magamra, s így hagytam el a várost. Úttalan utakon bolyongva értem a dicső és híres Harun Arresid birodalmába s elhatároztam magamban, hogy idejövök Bagdádba és a nagy fejedelem lába elé vetem magamat, kinek nemes szívét dicsérik, dicsőítik mindenütt. Ha meghallja az én szomorú esetemet, bizonyosan védelmébe fogad. Ma este érkeztem a városba, az utcán ismerkedtem meg e két szerencsétlen társammal, s mert már késő volt, szállást nem találtunk, így kopogtattunk e ház kapuján. Ime, nagyságos asszonyom, ez az én történetem.

– Elég, – mondá Szobeida, – meg vagyok elégedve, mehetsz, amerre akarsz.

A kalandos azonban megkérte Szobeidát, hogy itt maradhasson és meghallgathassa társai történetét. Szobeida megengedte.

A második kalandos története.

– Nagyságos asszony, – kezdette a második kalandos, – atyám, a király, minthogy nem közönséges tehetséget látott bennem, országának leghíresebb tudósait és művészeit rendelte udvarába s ezekre bízta nevelésemet. Gyorsan megtanultam olvasni és írni, betéve tudtam a koránt, mely a mi hitünk tanításait, imádságait és törvényeit tartalmazza, s hogy alaposabban megismerjem, elolvastam a leghíresebb íróknak a koránt magyarázó könyveit. Emellett tanulmányoztam a történelmet, a széptudományokat, olvastam a költőket, szóval: semmit el nem hanyagoltam. Különösen szerettem az arab nyelv írásjegyeit s oly tökéletesen elsajátítottam a szépírást, hogy az ország leghíresebb szépírómestereit is felülmúltam ebben. Nagy képességeimnek Indiába is híre ment s India hatalmas királya kiváncsi lett rám. Követeket küldött az atyámhoz, hogy engedjen el engem az udvarába. Atyám igen örült a hatalmas fejedelem barátságának, s én csakhamar útra keltem, de az út hosszúsága miatt csak kevés számú kísérettel.

Már egy hónapja voltunk úton, mikor egyszerre csak sűrű porfelleg kerekedett, s a porfellegből nagy hirtelen ötven fegyveres lovas ugratott elénk. Mindjárt láttuk, hogy rablókkal állunk szemben s mert kevesen voltunk, nem szálltunk harcba velök, hanem egyenesen megmondtuk, hogy az indiai király emberei vagyunk. Azt hittük, hogy nem bántanak, de keservesen csalódtunk.

– Mi nem vagyunk az indiai szultán alattvalói, ordították a rablók s azzal körülfogtak minket.

Védtem magamat, amíg lehetett, de mikor láttam, hogy kísérőim mind elestek, megsarkantyúztam lovamat. Szegény lovam nehéz sebektől vérzett, nem sokáig bírta a vágtatást, s holtan esett össze. Körülnéztem, de senkit sem láttam közelemben. A rablók a zsákmányon osztozkodtak, nem törődtek velem. Egyedül voltam hát, sebesülten, kimerülten, idegen országban. Bekötöztem különben nem veszedelmes sebeimet, aztán nekivágtam a pusztának. Egyszerre egy hegynek az aljába értem s ott egy barlangot vettem észre. Bementem a barlangba és ott háltam. Éhségemet útközben szedett gyümölccsel csillapítottam.

Másnap reggel útnak eredtem, de teljes egy hónapi vándorlásomban sehol sem találtam oly helyet, ahol megállapodhattam volna. Végre egy nagy városba értem, melynek vidékén örök tavasz virult. Nyomorúságos állapotban voltam. Arcom, kezem, lábam a hosszú vándorlásban feketére sült, csizmám szétszakadt, ruhám lerongyolódott. Bementem egy szabóhoz, ki elég szívesen fogadott, még le is ültetett, miután szavaimból észrevette, hogy nem vagyok műveletlen ember. Megkérdezte ki vagyok, honnét jövök, s én elmondtam mindent, ami velem történt.

– Amit nekem elbeszéltél, – mondta a szabó, – el ne beszéld másnak, mert ennek az országnak a királya nagy ellensége a te apádnak, s ha megtudja, hogy itt vagy, újabb baj érhet.

Nem kételkedtem a szabó őszinteségében, amint a királyt megnevezte, hiszen eleget hallottam annak idején erről az ellenségeskedésről. A derék szabó ennem adott, sőt azt is megengedte, hogy néhány napig, míg magamhoz térek, nála maradjak. Mikor aztán ismét erőre kaptam, megkérdezte, hogy értek-e valami mesterséghez. Elmondtam, hogy több nyelvet ismerek, s különösen az írásom igen szép.

– A te tudományoddal – mondotta a szabó, – ebben az országban éhen halsz, nincs itt erre szükség. De látom, hogy erős ember vagy, azt tanácslom hát, hogy menj a szomszéd erdőbe, ott vágj tüzifát, azt a piacon megveszik s ebből tisztességesen megélhetsz.

Mit tehettem? Meg kellett fogadnom a tanácsot, ha nem akartam, hogy éhen haljak s hogy valaki rám ismerjen. A derék ember egy fejszét meg egy fűrészt vett nekem s én másnap reggel néhány favágó emberrel, kikkel a szabó megismertetett, kimentem az erdőbe. Még aznap egy jó csomó fát vittem a piacra s kaptam is azért egy fél aranyat. Csakhamar annyi pénzt szereztem, hogy a szabónak visszaadhattam a pénzt, mit reám költött.

Már egy éve mult, hogy így éltem, mikor egyszer jóval beljebb mentem az erdőbe, mint ahogy szoktam. Egy igen szép helyre találtam s ott munkának láttam. Amint egy fát gyökerestől kitéptem, egy vasgyűrűt pillantottam meg, mely egy szintén vas csapóajtóhoz volt erősítve. Eltisztogattam a földet róla, felemeltem s egy lépcsőt láttam alatta. Nem sokat gondolkoztam, lementem a lépcsőn s ím, ahogy a lépcső aljába értem, egy roppant nagy palota előtt álltam. Bementem a palotába s hát az oly világos volt, mintha csak szabad ég alatt állott volna. Szebbnél-szebb, csupa vert arany falu termeken mentem át, aztán egyszerre csak egy gyönyörűséges szép asszony jött szembe, de oly szép, hogy önkénytelen megállottam, minden egyebet elfeledtem, őt néztem, őt csodáltam csupán.

– Ki vagy te? – kérdezte a szép asszony, miután mélyen meghajlottam előtte. – Ember vagy szellem?

– Ember vagyok, asszonyom, feleltem én, – a szellemekhez semmi közöm.

– És hogy kerültél ide? Huszonöt esztendeje, hogy itt lakom s ez idő alatt még rajtad kívül embert nem láttam itt.

– Asszonyom, – mondtam én, – mielőtt a kíváncsiságodat kielégíteném, engedd meg, hogy hálát adjak a Mindenhatónak e váratlan találkozásért, mely megvigasztal engem nagy nyomorúságomban s talán téged is boldogabbá tesz, mint amilyen most vagy.

Azután elmondtam szerencsétlen esetemet és hogy hogyan kerültem e palotába.

– Elmondom én is neked az én szomorú történetemet, – szólt a szép asszony s amíg beszélt, hullott a könny hófehér arcára. – Bizonyosan hallottál a nagy Epitimaruszról, az Ébenfasziget királyáról. Ennek a királynak a leánya vagyok én. Atyám egy hercegnek szánt feleségül, aki rokonom volt, de éppen a lakodalom napján, mikor javában folyt a mulatság, egy gonosz szellem elrabolt engem. Mikor megragadott a gonosz szellem, elvesztettem eszméletemet s itt e palotában ébredtem fel. Sokáig vigasztalhatatlan voltam, de az idő és a kényszerűség megtörtek s lassanként beletörődtem sorsomba. Mindenem van, amit kívánok, ami csak egy hercegnőt megillet. A gonosz szellem minden tizedik nap meglátogat s ha eközben valamire szükségem van, csak egy talizmánt kell megérintenem és ő azonnal itt van. Négy napja, hogy utoljára itt volt, tehát ha kedved van rá, hat napig itt maradhatsz, vendégem lehetsz.

Mondanom se kell, hogy szívesen maradtam e kedves asszony társaságában. Illatos fürdőt csináltatott nekem s pompás, finom ruhába öltöztetett. Ah, mily jól éreztem magam a nyomorúságos élet után! Aztán gazdagon terített asztalhoz ültünk s én a finom boroktól felhevülten mondtam neki:

– Szép hercegnő, te itt élve el vagy temetve, jer velem és örülj ismét az igazi napvilágnak!

– Ne beszélj erről, – mondta a hercegnő mosolyogva. – A legszebb napvilág sem ér annyit nekem, mintha itt hat napot veled lehetek.

– Ezt a gonosz szellemtől való félelem mondatja veled, – szóltam én. – Én nem félek tőle, annyira nem, hogy darabokra töröm a talizmánját, aztán jöhet, szembe állok vele, ha még oly erős és félelmetes is.

De a hercegnő, ki előre látta, hogy mi fog történni, megeskettetett, hogy nem nyúlok a talizmánhoz.

– Mind a kettőnket elpusztítana, mondta ő. – Jobban ismerem én a szellemeket, mint te.

Hiába beszélt a hercegnő, a bor elvette az eszemet, ráléptem a talizmánra s darabokra tapostam.

Abban a pillanatban megremegett a palota, mintha össze akart volna omlani, rettenetesen dörgött, villámlott, majd vastag sötétség borult ránk. Fejemből egyszeribe elszállott a bor gőze s láttam, de már későn, hogy mely nagy oktalanságot cselekedtem.

– Mi ez, hercegnő!? – kiáltottam én.

– Jaj neked, – rémüldözött a hercegnő, magával nem is törődve, – véged van, ha nem menekülsz!

Megfogadtam a tanácsát, de nagy rémületemben ott hagytam a fejszét és a fűrészt.

Alig értem a lépcsőhöz, a gonosz szellem a palotában termett s rettentő haraggal kiáltott a hercegnőre:

– Mi történt? Miért hívtál?

– Véletlenségből, – mondta a hercegnő, – ráléptem a talizmánra, ennyi az egész.

– Hazudsz! – ordított a szellem. – Hát ez a fejsze meg ez a fűrész hogy kerül ide?

– Talán a nagy fergetegben te magad ragadtad fel valahol, anélkül, hogy észrevetted volna, – okoskodott a hercegnő.

Közben, míg hirtelen újra magamra szedtem a szegényes ruhát, hallottam a szellem gyalázkodó szavait, hallottam a kegyetlen ütéseket és hallottam a hercegnő szívszaggató jajgatását, s majd megszakadt a szívem amiatt, hogy ily nagy szerencsétlenségnek lettem az okozója. Feltámolyogtam a lépcsőn, a csapóajtót földdel befedtem, aztán visszatértem a városba egy csomó fával, mit úgy szedegettem össze, hogy nem is tudtam, mit csinálok.

A szabó igen megörült hazaérkezésemnek. Azt hitte a jó ember, hogy felismertek s bizonyosan véget vetettek nyomorult életemnek. Megköszöntem irántam való jóságát, de nem mondtam meg, hogy mi történt velem. Visszahúzódtam szobácskámba s ott búsultam magamban, de egyszerre csak bejött a szabó és mondta nekem:

– Uram, egy ősz öreg ember van itt, aki megtalálta a te fejszédet és fűrészedet. Társaidtól megtudta, hogy hol lakol s elhozta. Jer és beszélj vele, mert csak neked adja át.

Reszkettem egész testemben, mikor ezt hallottam, arcom elfehéredett. Még jóformán meg sem kérdezhette a szabó, hogy mi bajom esett, nyílt az ajtó és belépett az öreg ember a fejszével és fűrésszel. Mindjárt láttam, hogy a gonosz szellem áll előttem. De másként sem lehetett kétségem ebben, mert ő maga mondta menydörgő hangon:

– Szellem vagyok, a szellemek fejedelme, Iblisz leányának a fia. Nem a tied ez a fejsze? Hát ez a fűrész?

Nem tudtam felelni, annyira kihozott sodromból e szörnyűséges alak. De nem is volt időm a feleletre, mert hirtelen megragadott, kivitt a szobából, aztán egyszerre csak felszállott velem a magas levegőégbe, szállott szélsebesen, messze, messze, majd hirtelen leszállott a földre, nagyot toppantott, megnyilt a föld és egy pillanat mulva ismét ott voltam a hercegnő palotájában.

Ó, jaj, mit kellett látnom! Vérben fetrengett a hercegnő, inkább halt, mint élt, s arca könnyekben fürdött.

– Nem ez az ember volt itt? – ordított a szellem, miközben reám mutatott.

– Most látom először, – felelt a hercegnő alig hallhatóan.

– Nos, ha most látod először, nesze ez a kard s vágd le a fejét.

Ó, – mondta a hercegnő – hát azt én hogy tegyem, mikor meg sem tudom mozdítani a karomat? És ha volna is hozzá erőm, szabad megölnöm egy ártatlan embert?

– Ebből a vonakodásból is látom, – mondta a szellem – hogy bűnös vagy. És te, – fordult most hozzám, – nem ismered ezt a nőt?

– Hogyan ismerném, – mondtam én – mikor ma látom először?

– Ha most látod először, nesze a kard, vágd le a fejét, – mondta nekem is a szellem. – Akkor aztán mehetsz innét.

Kezembe fogtam a kardot, a hercegnő mellé léptem és úgy néztem rá, hogy tekintetemből láthatta: ha ő kész volt meghalni érettem, kész vagyok erre én is. A hercegnő hálásan nézett reám, én meg eldobtam a kardot s mondtam:

– Megvetésreméltó volnék, ha megölném ezt az asszonyt, akit nemcsak hogy nem ismerek, de, amint látom, haldoklik. Tégy velem, amit akarsz, hatalmadban vagyok, de kegyetlen parancsodnak nem engedelmeskedem.

– Látom, – mondotta a szellem, – hogy mindketten dacoltok velem, de hiába, tudom, hogy hazugság minden szavatok.

Azzal felvette a kardot s levágta a hercegnő egyik kezét. Szegénynek csak annyi ideje volt, hogy másik kezével búcsút intsen nekem, egy szempillantás mulva lelkét kilehelte, én meg ájultan zuhantam a földre. Mikor magamhoz tértem, kérve kértem, hogy öljön meg engem is, ám ő mondotta:

– Nem vagyok egészen bizonyos a te bűnösségedben, nem öllek meg hát, hanem megelégszem azzal, hogy kutyává, vagy szamárrá, vagy oroszlánná, vagy madárrá változtatlak. Reád bizom a választást, mi akarsz lenni?

Hiába könyörögtem, hogy hagyjon meg emberi formámban, s mert nem akartam sem ezzé, sem azzá változni, megragadott, kivitt a palotából, felszállott velem a levegőégbe, aztán letett egy magas hegy tetején, ott magában mormolt valamit, majd messze hallhatóan mondta: Legyen majom belőle! – Azzal eltünt, én meg ott maradtam, majommá változva, ismeretlen helyen, azt sem tudva, hogy közel vagyok-e atyám országához vagy távol attól.

Sokáig keseregtem magamban a hegy tetején, aztán letámolyogtam a hegy aljába. Végtelennek látszó pusztaság terült el előttem, s teljes egy hónapot bolyongtam, mígnem egyszerre tenger partjára értem. Éppen nagy szélcsend volt s a parttól fél mértföldnyire egy hajó vesztegelt. Hirtelen letörtem egy fáról egy nagy, meg két kisebb ágat, a nagyobb ágat bedobtam a vízbe, ráültem, a másik két ággal kormányoztam s szerencsésen elértem a hajót. A fedélzeten állók csakhamar észrevettek, s jól láttam, mennyire csudálkoznak a különös látványon. De én most csak azzal törődtem, hogy mielébb a fedélzeten legyek. Gyorsan felmásztam a fedélzetre, de mert beszélni nem tudtam, most még nagyobb veszedelem fenyegetett, mint amikor a szellem hatalmában voltam. A babonás kereskedők attól féltek, hogy szerencsétlenséget hozok a hajóra s magukon kivül kiabáltak:

– Agyon kell verni! – mondta egyik.

– Le kell nyilazni! – így a másik.