(Orosz mese.)

Volt egyszer egy cár s annak felesége s egyetlenegy fia. Egy-két napos volt még a gyermek, de szörnyen sírós: egy sereg dajka volt körülötte, folytonosan ringatták-rengették, csicsísgatták, de ha egyszer sírni kezdett, nem voltak képesek elhallgattatni. Sorba dültek ki a dajkák mellőle. Egyszer azután az egyik dajka beszaladt a cárhoz és mondotta neki:

– Gyere, nagy cár, gyere, ringasd el a fiacskádat, mi nem vagyunk rá képesek.

Szaladott a cár, elkezdette ringatni a bölcsőt s dúdolgatta magában:

– Aludj, fiacskám, édes fiacskám, aludj, aludj! Nőjj nagyra, szépre, majd azután a feleséged lesz a párjanincs szép királykisasszony, aki három anyának a leánykája, három nagyanyának az unokája és kilenc testvérnek a hugocskája!

A cárevics azonnal elaludott, három teljes napig meg sem mozdult, aludott szépen, csendesen. De amikor felébredett, olyan keservesen sírt, hogy a dajkák hiába csicsísgatták, hiába ringatták-rengették, nem tudták elaltatni. Megint szaladott az egyik dajka a cárhoz.

– Gyere, nagy cár, gyere, siess. Altasd el a fiacskádat! – Jött a cár, rengette, ringatta a bölcsőt s dudolgatta magában:

– Aludj, édes fiam, aludj. Nőjj nagyra, szépre; azután a feleséged lesz a párjanincs szép királykisasszony, aki három anyának a leánykája, három nagyanyának az unokája, kilenc testvérnek a hugocskája!

A cárevics ismét elaludott és három napig meg sem mozdult. Aludott szépen, csendesen. Amikor aztán felébredett, megszólalt s mondotta a cárnak:

– Apácskám! Add rám áldásodat, mert én elmegyek messze földre világot látni.

– Mit gondoltál, fiacskám, hiszen még csak kilenc napos vagy! – mondotta a cár.

– Add rám áldásodat, mert akár adod, akár nem, én megyek.

– Hát csak eredj, fiam, legyen rajtad Isten áldása! – mondotta a cár.

De akkor már a cárevics szép nagy fiú volt. Aki látta, megcsudálta, nem hitt a szemének.

Elbúcsuzott apjától, anyjától, mindenkitől, aztán elindult a cárevics, hogy megkeresse a párjanincs szép királykisasszonyt. Amint ment, mendegélt, találkozott egy öregemberrel.

– Hova mégy, fiacskám? – kérdezte az öregember. – Szabad akaratból mégy, vagy kényszerűségből?

– Semmi kedvem arra, hogy veled beszélgessek! – felelte a cárevics. De amint egy-két lépéssel tovább haladott, megbánta nyers beszédét, visszafordult az öregemberhez s mondotta neki:

– Várj, nagyapácskám, várj! Mit is kérdeztél te tőlem?

– Azt kérdeztem, hogy szabad akaratból indultál-e útnak, vagy kényszerűségből?

– Félig szabad akaratból, félig kényszerűségből, – felelte a cárevics. – Mikor még bölcsőbeli gyermek voltam, az apám azzal altatott el, hogy enyém lesz a párjanincs szép királykisasszony, aki három anyának a leánykája, három nagyanyának az unokája s kilenc testvérnek a hugocskája.

– Szép, szép, – mondotta az öregember – hanem gyalogszerrel nem érsz te el ahhoz a párjanincs szép királykisasszonyhoz. Messze, igen messze lakik az ide.

– Hát hol lakik? – kérdezte a cárevics.

– Az aranyországban, a világnak a végén.

– Hát hogyan juthatok én oda? Hol találhatok én magamnak való csikót, amely odavigyen?

Mosolygott az öregember:

– Hol találhatsz? Hát nincs az apádnak elég lova? Eredj vissza! Van otthon harminc egyforma ló, s parancsold meg a lovásznak, hogy hajtsa ki azt a harminc lovat a Kéktengerre. Amelyik ló legmesszebb megy be a tengerbe, akkor, amikor éppen nyakáig ér a víz, s nagyot csendül a hab, akkorát, hogy a csendülés a tenger egyik partjától a másik partjáig hallik: azt a lovat, amikor visszajön, fogd meg, nyergeld fel, azzal indulj az aranyországba.

– Köszönöm a jó tanácsot, nagyapácskám! – mondotta a cárevics, s úgy tett, amint az öregember tanácsolta. Hazament, még egy éjjel otthon aludott, másnap reggel a harminc lovat kihajtotta a Kéktengerre. Azt a lovat, amelyik a legbeljebb ment a tengerbe, amikor visszajött, megfogta, felnyergelte, s felült reá. Ahogy a kapún kiértek, megszólalt a ló:

– Fordulj le a földre, cárevics, hadd lépek rád háromszor!

A cárevics lefordult a ló hátáról, de a ló csak kétszer lépett rá és mondta:

– Mégis sok volna háromszor rád lépnem, mert akkor olyan nehéz lennél, hogy kettőnket a föld nem bírna el.

A cárevics visszaült a lóra és azzal elvágtattak. Egész nap vágtatott a ló, szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben. Amikor aztán esteledett, alkonyodott, a félhomályosságban valami épületfélét pillantott meg a cárevics. – Vajjon mi lehet ez? – kérdezte magában. – Kunyhó-e, torony-e, ház-e? – Nem tudta kivenni. Odament az épülethez, a lovát megkötötte a kapu rézgyűrüjéhez, ő pedig belépett az udvarba. Ahogy belépett, egy öregasszony állott előtte. Üdvözölte az öregasszonyt, az fogadta nyájasan s marasztotta:

– Maradj itt, fiam, éjszakára! Hova indultál?

– Ne kérdezd ezt most, öreganyám. Elébb adj ennem-innom, hagyd, hogy lefeküdjem. Éhes is vagyok, szomjas is vagyok, igen fáradt vagyok; majd azután kérdezősködhetel.

Bement az öregasszony házába, az meg mindjárt készített jó vacsorát, vetett neki jó puha ágyat. Hamarosan megvacsorázott, aztán lefeküdött az ágyba a cárevics s mondta:

– Na, öreganyám, most már kérdezhetsz.

– Hát, hova indultál, édes fiam?

– Anyácskám, amikor én kicsi gyermek voltam, az édes apám, a cár, azzal ringatott el, hogy a párjanincs szép királykisasszony lesz a feleségem, aki három anyának a leánykája, három nagyanyának az unokája s kilenc testvérnek a hugocskája.

– Hej, fiam, – mondotta az öregasszony – hetven esztendős vagyok, de a párjanincs szép királykisasszonyról soha sem hallottam. Talán a néném tud róla. Egy napi távolságra lakik ide. Majd reggel menj hozzá, addig csak aludjál. A reggel okosabb, mint az este.

A cárevics lefeküdött, elaludott szépen, egész éjjel meg sem mozdult, aztán jókor reggel felkelt, megmosakodott, a lovát felnyergelte; elbúcsuzott az öregasszonytól, azután elvágtatott hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön át. Amikor esteledett, alkonyodott, a félhomályosságban ismét valami épületfélét pillantott meg. De nem tudta, ház-e, palota-e, amit lát. Közelébe vágtatott: ház volt az is. Nagy kapuja volt, a kapun ezüst gyűrü, ahhoz kötötte a lovát, azután belépett az udvarba. Éppen az udvaron állott egy öregasszony.

– Pfuj, pfuj, még sohasem szagoltam orosz csontot! – mondotta az öregasszony. – Hogy kerültél te ide?

– Majd megmondom, édes öreganyám. Elébb azonban adj ennem, innom s vess nekem jó ágyat, mert éhes vagyok, szomjas vagyok s igen elfáradtam.

Az öregasszony mindjárt vacsorát készített, jól megvendégelte a cárevicset, ágyat is vetett neki, azután kérdezte:

– Na, fiacskám, hát honnét vezérelt ide az Isten?

– Anyácskám, amikor még kicsi gyermek voltam, édes apám, a cár, azt mondotta, hogy a párjanincs szép királykisasszony lesz a feleségem.

– Hej, fiam, – mondotta az öregasszony – nyolcvan esztendős vagyok, azóta itt lakom folyton ebben az erdőben, de hírét sem hallottam a párjanincs szép királykisasszonynak. Hanem van nekem egy idősebb néném, annak a szolgálatában vannak az erdő vadjai, a levegő madarai, a vizek halai. Ami csak ezen a világon van, ezek mindenről tudnak. Most csak feküdj le szépen, aludjál, reggel menj tovább. A reggel okosabb, mint az este.

A cárevics lefeküdött, aludott szépen; reggel korán felkelt, megmosakodott, a lovát felnyergelte, elbúcsuzott az öregasszonytól. Vágtatott hegyeken-völgyeken át s meg sem állott, amíg nem esteledett, alkonyodott. Akkor megint egy házhoz ért. Annak a háznak rengeteg nagy kapuja volt, azon a kapun aranygyűrü. Idekötötte a lovát, azután bement, hogy szállást kérjen éjszakára. Ott állott az udvar közepén egy öregasszony és rákiáltott a sötétségben:

– Ki jött ide? Arra sem vagy érdemes, hogy vasgyűrühöz kösd a lovadat, nemhogy aranyhoz kössed!

– Jó anyácskám, – mondotta a cárevics – ne haragudj, inkább eloldom a lovamat s valahova máshova kötöm!

– Hát csak maradjon a lovad, gyere be, nem akarok én semmi rosszat. Csak azt mondd meg: honnét jöttél, mióta jöttél, s merre szándékozol?

– Hej, anyácskám, hiszen majd elmondom én azt, hanem reggel óta egy befaló falás nem sok, annyit sem ettem, egy csepp vizet nem ittam. Éhes vagyok, fáradt vagyok, adj nekem előbb vacsorát, azután majd mindent elmondok.

Adott neki az öregasszony vacsorát, vetett jó puha ágyat, akkor azután elmondotta a cárevics, hogy mivel altatta őt el az apja, amikor gyermek volt.

– Hej, fiam, fiam! Kilencven esztendős vagyok, mióta megszülettem, itt lakom ebben az erdőben, de a párjanincs szép királykisasszonynak még hírét sem hallottam. Hanem csak feküdj le, aludjál, majd reggel elészólítom én az állataimat, valamelyik csak tud a párjanincs szép királykisasszonyról.

Lefeküdött a cárevics, aludott szépen, csendesen.

Reggel, amikor felkelt, felkelt az öregasszony is, kiállott az udvar közepére s csengő hangon kiáltotta:

– Halak, halak! Gyertek ide mind!

Abban a pillanatban háborogni kezdett a Kéktenger, zajgott, hullámzott, kicsapott a medréből, azután megint visszacsapott és rengeteg sok hal maradt a szárazföldön, a kapu előtt. Kérdezte az öregasszony:

– Hallottatok-e ti a párjanincs szép királykisasszonyról, aki három anyának a leánykája, három nagyanyának az unokája és kilenc testvérnek a hugocskája?

– Nem, sohasem hallottunk! – felelték a halak mind egyértelemmel.

Akkor újra kiáltott az öregasszony:

– Erdő vadjai, gyertek ide!

Egyszeribe megmozdult az erdő, s amennyi vad volt benne, mind ott termett az öregasszony előtt. Kérdezte ezeket is:

– Hallottátok-e hírét a párjanincs szép királykisasszonynak?

– Soha, de soha nem hallottuk! – felelték egyértelemmel az erdő vadjai.

– Gyertek ide, levegő madarai! – kiáltott az öregasszony.

Még az ég is elfeketedett, annyi madár szállott le egyszerre a magas levegőégből.

– Hallottátok-e hírét a párjanincs szép királykisasszonynak?

– Soha, de soha nem hallottuk! – felelték a madarak is egyértelemmel.

Az öregasszony megfogta a cárevics kezét, bevezette a házába. Szomorú volt maga is, de még szomorúbb a cárevics.

– Látod, fiam, látod, még ezek sem hallották a párjanincs szép királykisasszonynak a hírét! – De alig léptek be a házba, egyszerre csak jött nagy szárnycsattogással, hogy csakúgy zúgott-búgott bele a levegő, a Mogol madár. Leszállott a ház elé.

– Hol voltál, – kérdezte az öregasszony – hogy olyan későn értél ide?

– Ott voltam a párjanincs szép királykisasszonynál, – felelte a Mogol madár. – Éppen templomba készült, én díszítettem fel a ruháját.

– Na, ez jó, – mondotta az öregasszony – ez majd téged elvisz, cárevics, ne búsulj. Hallod, – fordult a Mogol madárhoz az öregasszony – ezt a fiút elviszed a párjanincs szép királykisasszonyhoz!

– Jó szívvel, – mondotta a Mogol madár – hanem ugyancsak el kell látni magunkat ennivalóval, mert messze útra megyünk!

– Mennyi hús kell? – kérdezte a cárevics.

– Bizony kell 120 font hús és egy hordó víz.

A cárevics ökröt vásárolt, levágatta, azután egy hordót megtöltetett vízzel, a húst is, a vizet is rátette a madár hátára, akkor ment a kovácshoz, csináltatott egy hosszú vaslándsát, aztán elbúcsuzott az öregasszonytól s felült a Mogol hátára. A lovat otthagyta az öregasszonynál; rábízta, hogy őrizze, amíg visszatér.

Felszállott a Mogol madár a magas levegőégbe, repült erdőkön, tengereken át s amint repült, vissza-visszafordította a fejét. A cárevics pedig egy-egy nagy darab húst rákötött a lándsára, odanyujtotta. Már csak egy darab hús volt, félt a szegény cárevics, vajjon mi lesz most, ha az is elfogy? Mondta a Mogolnak:

– Mogol madár, Mogol madár! Szállj le a földre, mert mindjárt nem lesz, amit egyél.

– Mit gondolsz, cárevics? Rengeteg erdő van itt alattunk és szörnyű süppedős mocsár. Ha itt leszállunk, innen soha ki nem kerülünk.

Odaadta az utolsó darab húst is a Mogol madárnak, aztán a madár csak repült, repült tovább. Még mindig nem szállhatott le.

– Adj húst! – kiáltott vissza a Mogol madár.

Mit volt mit nem tenni szegény cárevicsnek, kivágott a combjából egy darab húst, azt nyújtotta elé. Amikor aztán azt is megette a Mogol madár, megcsattogtatta a szárnyát, hogy rengeteg szél kerekedett belé s a következő pillanatban leereszkedett szép csendesen a földre. Gyönyörű szép selyemrét volt, ahova a Mogol madár leszállott. Tele volt ez a selyemrét csupa kék virággal. A cárevics leszállott a madárról, elindult, de szörnyen sántított.

– Hát te miért sántálsz, cárevics? – kérdezte a Mogol.

– Én bizony azért, Mogol madár, mert az utolsó falatot a combomból vágtam ki.

– Bizony, ha a combodból, nesze! – s kiköpte a szájából a cárevics combját, visszatette a helyére. Azután ráfujt, megint ráköpött s a cárevics combja visszaforrott a helyére.

– Na, cárevics, ihol a város. Én itt majd várlak téged. Te csak menj be bátran, ott lakik a párjanincs szép királykisasszony. Elébb azonban feküdj le szépen, pihend ki magadat, aludjál. Majd reggel, amikor a harangok megkondulnak, felébresztlek, menj a templomba, ott meglátod a párjanincs szép királykisasszonyt.

Lefeküdött a cárevics, elaludott, s amikor aztán reggel megkondultak a harangok, költötte, ébresztgette a Mogol madár, de a cárevics meg sem mozdult. Csipkedte a csőrével, rugdosta a karmával: hiába! Meg sem mozdult. Egész délelőtt nem ébredett fel. Aztán délben megint megkondultak a harangok a déli litániára, akkor nagynehezen felébredett a cárevics. Hirtelen felugrott, megmosakodott, szépen felöltözködött, sietett a templomba, belépett, meghajtotta magát négy felé, azután még egyszer a párjanincs szép királykisasszony előtt. Akkor szépen a leány mellé állott s egymás mellett állva imádkoztak. Amikor a litániának vége volt, a cárevics szépen kijött a templomból, körülnézett s hát éppen akkor jön a Kéktengeren egy hajó, ebből a hajóból kiszállott hat vitéz. Azért jöttek, hogy megverekedjenek a párjanincs szép királykisasszonyért. Amint a hat vitéz meglátta a cárevicset, gúnyosan szóltak rá:

– Hát ez a parasztfickó mit akar itt? A párjanincs szép királykisasszonynak még a kisujjára sem érdemes!

De hiszen ezt csak egyszer mondották, másodszor nem, mert a cárevics szörnyű haraggal felemelte az öklét, egyet sujtott, s három vitéz esett el abban a pillanatban. Azután megint felemelte az öklét, sujtott másodszor is, s megint három vitéz esett le a porba. Akkor aztán visszament a Mogol madárhoz.

– Na, cárevics, láttad-e a párjanincs szép királykisasszonyt?

– Láttam, láttam és el sem is felejtem soha.

– Hát akkor csak feküdj le, pihend ki magadat, reggel majd felébresztlek, ha megkondítják a harangot.

Lefeküdött, elaludott, hanem mikor reggel megkondultak a harangok, hiába ébresztgette, költögette, csipkedte, rugta a Mogol madár, nem tudta felébreszteni, olyan mélyen aludott. Aludt délig, akkor ismét megkondultak a harangok a déli litániára. A cárevics felébredett, hirtelen felugrott, megmosakodott, felöltözött és szaladott a templomba. Ott találta ismét a templomban a párjanincs szép királykisasszonyt, melléje állott, a királykisasszony ránézett, elpirult, de nem szólt semmit, csak szép csendesen imádkozott. Imádkozott a cárevics is.

Mikor a litániának vége volt, egymás mellett mentek ki a templomból, de ahogy kilépett a templomból a cárevics, íme megint jött egy hajó a Kéktengeren s a hajóból kiszállott most tizenkét vitéz. Ezek is megnézték gúnyosan a cárevicset és mondták:

– Hát ez a parasztfickó mit akar itt? Hisz még a kisujjára sem érdemes a párjanincs szép királykisasszonynak!

Szörnyű haragra lobbant a cárevics, öklét felemelte, közibök sujtott és egyszerre hat vitéz harapott a fűbe. Aztán ismét felemelte az öklét, közéjük sujtott s a másik hat vitéz is a fűbe harapott. Azzal visszament a Mogol madárhoz.

– Na, cárevics, láttad-e a párjanincs szép királykisasszonyt?

– Láttam, láttam s el sem is feledem soha, amíg élek!

– Hát csak aludjál, majd reggel fölkeltlek, amikor a harangok megkondulnak.

Elaludott a cárevics, reggel megkondultak a harangok, ébresztgette a Mogol madár, de hiába: nem volt képes felébreszteni. Mikor azonban a déli harangszó megkondult, akkor felébredett magától, hirtelen felugrott, megmosakodott, felöltözött és szaladva szaladott a templomba. Most már üdvözölte a leányt. Megfogta jobb kezét, úgy állottak egymás mellett, úgy imádkoztak. Mikor a litániának vége volt, szépen kijött a templomból, de íme, ismét jött egy hajó a Kék tengeren s a hajóból most 24 vitéz szállott ki. Azok is gúnyolódva, mosolyogva nézték a cárevicset s mondották neki:

– Oh, te parasztkölyök, te! Mit akarsz itt? Talán bizony a párjanincs szép királykisasszonyért jöttél? Hisz még a kisujjára sem vagy érdemes!

Egyszeribe körülfogták a cárevicset és el akarták vinni a párjanincs szép királykisasszonyt. De a cárevics fölemelte az öklét, ismét közéjük sújtott, s egyszerre tizenkét vitéz harapott a fűbe. Akkor ismét fölemelte az öklét, ismét közéjük sújtott: másik tizenkét vitéz is a fűbe harapott. Most pedig szép gyöngén megfogta a párjanincs szép királykisasszony a cárevics kezét, elvezette a palotájába, aztán asztalt teríttetett, arra hordatott mindenféle drága ételt és italt, leültette az asztal mellé s mondotta neki lelkes szóval:

– Te vagy az én mátkám, cárevics. Feleséged leszek!

Még ott mindjárt megtartották a lakodalmat. Lakodalom után a cárevics lefeküdött s mondotta a párjanincs szép királykisasszonynak:

– Most pedig hagyj engem magamra, teljes kilenc napig aludni fogok. Senki engem meg ne háborítson. Hiába is próbálsz felkelteni, úgysem ébredek fel. Majd felébredek magamtól, amikor eljön az ideje.

– Soká lesz az, cárevics, – mondotta a felesége. Mi lesz addig velem?

– Sokáig, vagy nem sokáig: nem tesz semmit, – mondotta a cárevics. – Most aludnom kell.

Lefeküdött s kilenc nap és kilenc éjjel aludott.

Hej! hanem aközben mi történt? Egyszerre csak ott termett a palotában a világhíres csontvázkirály. Csupa csontváz volt ez az ember. Igazi szörnyeteg. S ez a csontvázkirály, mire felébredett a cárevics, elrabolta a feleségét. Kereste szegény cárevics mindenfelé a palotában, az udvaron, a kertben: nem találta. Amint járt-kelt, bolyongott szegény, egyszerre csak találkozott egy öregasszonnyal.

– Hej, cárevics, – mondotta az öregasszony, – itt hiába ne is keresd a feleségedet! Eredj a csontvázkirály országába. Ott van ő szomorú rabságban.

Elindult nagy búsan a cárevics, ment, mendegélt hetedhét ország ellen, hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön át. Addig meg nem állott, míg a csontvázkirály országába nem ért, a csontvázkirály országában is az ő városába. Ottan bement egy házba, abban a házban lakott egy öregasszony; szállást kért tőle.

– Mért vagy olyan szomorú, cárevics? – kérdezte az öregassszony.

– Azért vagyok, öreganyám, mert mindenem volt és most semmim sincs már! – Aztán elmondta, hogy mi történt vele. – Hej, ha még egyszer láthatnám az én feleségemet! – sóhajtozott a cárevics.

– Hát csak feküdj le és aludjál! – mondotta az öregasszony. – Holnap reggel háboruba megy a csontvázkirály, akkor majd elmehetsz a feleségedért.

A cárevics lefeküdött, de nem jött álom a szemére, egész éjjel nem aludott. Jókor reggel felkelt és ment egyenesen a csontvázkirály palotájába, kopogtatott a kapun. Hát édes Istenem, a párjanincs szép királykisasszony nyitotta ki a kaput! Sírva borult a nyakába, aztán felmentek a palotába, ottan leültek egy asztal mellé s keseregtek, panaszkodtak, kiöntötték szívük bánatát.

– Hiába minden, a csontvázkirálytól nem szabadulok én meg soha. Mert a csontvázkirály halhatatlan ember. Hiszen, ha tudnám, hol van a halála! – kesergett az asszony.

– Kérdezd meg, – mondotta a cárevics.

– Jó, meg is kérdezem.

Ahogy hazajött a csontvázkirály, az volt az első szava:

– Orosz szagot érzek, bizonyosan itt volt a cárevics.

– Ugyan, mit gondolsz, – mondta az asszony – hiszen ott maradott a rengeteg erdőben, bizonyosan összeszaggatták a vadak.

– Aztán leültek vacsorázni. Vacsora közben elkezdette cirókálni-morókálni az asszony a csontvázkirályt és kérdezte:

– Ugyan bizony, hol van a te halálod?

– Te ostoba asszony, te! Mit akarsz tudni? Be van kötve a seprűbe.

Jókor reggel elment a csontvázkirály, a cárevics pedig visszajött a feleségéhez és a mikor megtudta, hogy a csontvázkirály halála a seprűbe van kötve, aranyporral behintette, aztán elment. Estére meg visszajött a csontvázkirály.

– Hej, asszony, asszony! – ez volt az első szava, – orosz szagot érzek! Bizonyosan itt volt a cárevics!

– Ugyan, hogy gondolsz ilyet! Te bizonyosan átnyargalsz egész Oroszországon, azért érzed az orosz szagot. Hogy lehetne itt a cárevics, mikor ott maradt a rengeteg erdőben, ahol bizonyosan felfalták szegényt a vadállatok.

Aztán leültek a vacsorához. Az asszony ült a székre, a csontvázkirály a padra s hát egyszerre csak meglátja az aranyozott seprűt.

– Mi ez?

– Óh, halhatatlan csontvázkirály, látod, mennyire tisztellek, milyen drága vagy te nékem. Még a halálod is kedves: bearanyoztam.

– Ostoba asszony! – nevetett a csontvázkirály, hiszen csak tréfa volt! Az én halálom az ajtófélfában van.

Na jó. Másnap ismét elment az csontvázkirály, a cárevics pedig visszajött. Mikor megtudta, hogy az ajtófélfában van a csontvázkirály halála, azt aranyozta meg.

Jön haza este a csontvázkirály s megint az volt az első szava:

– Orosz szagot érzek, bizonyosan itt volt a cárevics.

– Mit gondolsz, hiszen ott maradott a rengeteg erdőben, bizonyosan felfalták a vadak.

Vacsorához ültek, a csontvázkirály körülnézett és látta, hogy csakugy ragyog az ajtófélfa.

– Mi ez? – kérdezte a csontvázkirály.

– Látod, látod, csontvázkirály! Mennyire tisztellek én téged! Még a halálod is kedves nekem, azért aranyoztam be az ajtófélfát.

– Ostoba asszony, ostoba asszony! Hiszen az csak tréfa volt! Az én halálom egy tojásban van. Az a tojás pedig egy kacsában, a kacsa pedig egy fatönkben, az a fatönk pedig a tengeren úszik.

Másnap a csontvázkirály ismét elment háborúba s jött a cárevics. Mondta neki az asszony:

– Na, most már mégis csak megtalálom a csontvázkirály halálát! Azt mondotta: egy tojásban van, az a tojás pedig egy kacsában, az a kacsa pedig egy fatönkben és az a fatönk a tengeren úszik. Ime, adok neked kenyeret, kalácsot, minden jót, vidd magaddal, mert ki tudja, meddig jársz oda.

Elindult a cárevics, ment, mendegélt, hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön által. Addig ment, mendegélt, hogy amit magával vitt, minden elfogyott. Szörnyen megéhezett. Nézett erre, nézett arra, ha valami ennivalót találna. Egyszer csak látja, hogy fenn a magas levegőégben repül egy ölyvmadár. Fogta a fegyverét, megcélozta az ölyvet. De az ölyv lekiáltott neki:

– Ne lőjj meg, cárevics, mert bizony mondom neked, hogy, ha bajba kerülsz, nagy hasznomat veszed. – A cárevics nem lőtte meg az ölyvet. Ment tovább s amint ment, mendegélt, szembe jött vele egy medve. Mondotta a cárevics:

– Na, Miska, meg kell halnod, mert szörnyen éhes vagyok!

– Ne ölj meg, cárevics, mert még nagy hasznomat veheted. – Nem ölte meg a medvét sem. Tovább ment, mendegélt, elérkezett a tenger partjára. A tengernek a szélén ott uszkált egy csuka.

– Na, éppen jókor jössz, csuka! – mondotta a cárevics. – Ebbe a helybe meglőlek s megeszlek.

– Ne lőjj meg, cárevics, mert bizony mondom, még nagy hasznomat veszed.

Nem bántotta a cárevics a csukát sem, hagyta, hogy visszaússzon a tengerbe, a tengernek a közepébe; ő meg ottan állt, álldogált, nézett jobbra, nézett balra. Hát Uram, Teremtőm, egyszerre csak megmozdul a tenger. Zuhogott, kavargott, kicsapott a partra. A cárevics megfutamodott, szaladott a tenger elől magas hegynek oldalába, ottan állott egy ágas fa, arra hirtelen felmászott, hogy el ne lepje a tenger. De amint felmászott a fára, a tenger vize szép csendesen visszaereszkedett s ím, a szárazföldön ott maradott egy fatönk. Abban a pillanatban ott volt a medve s szót se szólt, csak megragadta a fatönköt, szerteszaggatta, akkor a fatönkből kiröppent egy kacsa, felszállott a magas levegőégbe. De ím, jött az ölyv is. Utána a kacsának! Megragadta s darabokra szaggatta. S ím, kiesett a kacsából egy tojás. Egyenesen belé a tengerbe. De ott volt ám a csuka! Kifogta a tojást, úszott vele a tenger partjára és általadta a cárevicsnek. Az meg szépen a zsebébe tette a tojást és ment vissza a csontvázkirály palotájába. Felment egyenesen a palotába, s ámbátor ott volt a csontvázkirály, megölelte, megcsókolta a feleségét. Rárivallt a csontvázkirály:

– Hát te mit akarsz, cárevics? – Talán bizony el akarod venni ezt az asszonyt? Mindjárt szörnyű halálnak halálával halsz meg!

– Elraboltad az én asszonyomat, – mondotta a cárevics, – de most kezemben a halálod! – S kivette a tojást a zsebéből és mutatta a csontvázkirálynak. És ím, abban a pillanatban elhomályosodott a csontvázkirály szeme. Legyengűlt, elerőtlenedett. A cárevics történetesen egyik kezéből a másikba tette a tojást s hát abban a pillanatban a csontvázkirály a szoba egyik sarkából a másik sarkába szaladott, de úgy szaladott, hogy beleütődött a feje. Ahogy ezt meglátta a cárevics, nagy gyorsan dobta egyik kezéből a másikba, meg vissza a tojást, a csontvázkirály pedig esze nélkül szaladott a szoba egyik sarkából a másikba, össze-vissza, míg egyszer csak összeesett, lerogyott, meghalt szörnyű halállal.

Hej Istenem, volt öröm! A cárevics mindjárt befogott hat lovat aranyos hintóba, egy zsákot megraktak arannyal-ezüsttel, azt feltették a hintóba, aztán elindult a feleségével haza, az apjának az országába.

Útközben betértek ahhoz az öregasszonyhoz, akinek a halak, madarak s mindenféle vadak a szolgálatában állottak. Akinél a cárevics hagyta az ő lovát. Hej, de örült a cárevics, amikor a lovát meglátta! Megajándékozta gazdagon az öregasszonyt arannyal-ezüsttel; annyit adott, hogy még kilencven esztendeig élhetett belőle. Aztán futárt küldött az apjához, hogy jelentse: jön a fia, még pedig a feleségével, a párjanincs szép királykisasszonnyal. Még haza sem ért a futár jóformán, már otthon volt a cárevics a feleségével. Volt öröm otthon!

– Ihol, édesapám, hazajöttem, elhoztam a párjanincs szép királykisasszonyt!

Bezzeg, a cárnál nem kellett sokáig főzni a sört, égetni a pálinkát: volt ott minden bőviben. Mindjárt megtartották a lakodalmat, rengeteg sok hordót gurítottak ki az utcára, tele voltak azok mindenféle jó italokkal: ihatott belőle boldog, boldogtalan, amennyi csak belefért. Én is ott voltam, mézet és sört ittam, de mind lefolyt a szakállamon, egy csepp sem be a szájamon.