A fészek regényei: Elbeszélések

– Hiszen ártatlan, kérem alássan, most már a vak is látja.

– Az mindegy, – tombolt a kis kövér emberke. – Be kell azért mégis csukni.

– De mondom, kérem, hogy a Török Gyuri megkerült.

– Azt is azonnal be kell csukni. Az előbbit azért, mert már el van itélve, a másikat azért, mert a pajtását a veszedelemben hagyta. Önt pedig azért kell becsukni, mert nem teljesítette a sedes parancsát. Most én vagyok itt a diktátor, érti-e? Egy, kettő, három… takarodjék rögtön és teljesítse a három parancsomat.

Vankovics bácsi alázatos képet vágott, de azért esze ágában sem volt elkotródni.

– A mit kivánni tetszik, az lehetetlenség. Az első diákot azért nem csukhatom el, mert már eleresztettem; ki tudja, hol szaladgál azóta; a másikat azért nem csukhatom el, mert az megszökött Korponára a színészek közé, úgy hogy most a truppal jött ide és estére ő lesz a Mátyás király; magamat pedig azért nem csukhatom el, mert ha én leszek a rab, ki az ördög lesz a porkoláb?

– Csodálatos konfliktus! – hörgé a professzor úr. – Adja fel hát, amiczenko, legalább a kabátomat. Különös időket élünk. Mit szólnak majd ehhez a kollegák? Én utoljára is nem bánom.

S ezzel nagy hümmögve, morogva ő is eltávozott, indulatosan becsapva az ajtót maga után.

Most már mi is lejöhettünk a karzatról, édes anyám arcza sugárzott a boldogságtól.

– Soha sem hittem volna, édes fiam, hogy ilyen jó az Isten.

Gábel úrhoz érve, már ott találtuk Palit, ki vigan ugrándozva sietett elénk, maga Gábel úr azonban haragos volt s a kis Mariska zokogása kihallatszott szobácskájából.

Anyám bement hozzá és össze-vissza csókolta.

– Ne sirjon, kedves szivem. Magácska a legnemesebb szivű gyermek a világon.

– Hagyja a tekintetes asszony, ne kényeztesse… nagyon megszomorított engemet. Nem is tűröm tovább a háznál.

– Tudja mit, Gábel úr, adja hozzám magyar szóra, cserébe. Hadd legyen ő az én leányom.

– Cserébe? szólt Gábel úr. – Mond a tekintetes asszony valamit.

– Ezért a boglyas gyerekért. (Engemet értett a boglyas név alatt.) Hadd maradjon ez itt és tanuljon meg németül. Ráállasz?

– Ráállok, mamám.

– No akkor én is ráállok, – fejezé be Gábel úr. – Mennyi ruhát csomagoljak be neki?

– Valamennyit – mondá az anyám mosolyogva. – Mert az is meglehet, hogy vissza sem adom többé.

Ugy is történt, én magam ott maradtam Gábel bácsinál német szóra, Mariskát pedig anyám vitte haza magyar szóra. A minek aztán az az eredménye lett, hogy én még mai napig sem tanultam meg németül, Mariska pedig az igaz, hogy megtanúlt magyarúl, de a német szót meg elfelejtette. Ha mostanában néha-néha ellátogat Palival (a férjével) Selmeczre, csak töredezve tud a rokonokkal beszélgetni.

A BECSÜLETES GYURI TÖRTÉNETE.

Önök nyilván tudják, hogy a Majornoky Ferencz és Gál Katalin házasságából két fiu született. Bizonyosan azt is hallották, miért vált el az öreg a feleségétől. El volt kérem ez a házasság hibázva eleitől. Egy ügyvéd utján kötötték, pedig ugy látszik, mégis csak az égben kell azt kötni és nem az ügyvédi irodában.

Különben is az öreg Majornoky teljes életében szeles, makranczos bolond volt, hiszen éppen azért házasitották is meg, ekképen okoskodván a rokonai:

– Ferinek asszony kell. Az asszony rendesen elferditi a férje eszét. Okos emberből bolondot csinál. Miért ne csinálhatna hát bolond emberből okosat? Egy fáradsággal megy a kettő!

A mi Gál Katát illeti, csinos leány lett volna, ha termetben nem olyan nagyon apró, s valószinüleg jó asszony válik belőle jó férj mellett, ha apja, a gazdag szappanos, alaposan el nem rontja a nevelését. Fölébreszté benne a rangkórságot, mely kivált a polgári osztályból bőven szedi az áldozatokat.

Szerencsét csinálni! Erről álmodnak azok a szegény polgár-leányok… Nemesi koronát a zsebkendőik csücskébe. Szerencsét csinálni? Hát ugyan szerencse: átmenni idegen földbe, idegen levegőbe?

Ha a venyige mondaná: „Ültess át engem le a virágos völgybe“, azt felelné a vinczellér: „Elment az eszed, kis venyige, hisz ott nem sütne rád a nap, a kövér föld kiégetne…“ Vagy ha a füzfa vágyakoznék: „Ássátok ki gyökereimet, ott fönt akarok élni a hegyormon“ – hogy dugnák össze fejeiket a buja sások, gólyabegyek, mocsárvirágok alatta, nevetnének, kicsúfolnák: „Jámbor fűzfa, a hegyoromra feljuthatsz, de nem élni, csak elhervadni…“

Hja, Gál Katalinnak senki sem szólt semmit!

Ferencz úr, azt mondják, eleinte, mikor meglátta, tett ugyan némi kifogásokat az apró termete miatt, de arra állitólag azt felelte volna vissza a leendő anyósa:

– Ne busuljon, Majornoky ur semmit. Majd elég magas lesz a Katka, ha a pénzes ládájára ültetjük. (Hát persze, hogy az elég magasság!)

El is vette, de bizony csak három évig éltek együtt. (Ha udvarias volnék, hatnak is mondhatnám, mert a háborús esztendők kétszeresen számitanak.) A harmadik évben valami pletyka kerekedett a környéken. Nem is érdemes beszélni róla, a régi chablon: katonatiszt… párbaj… elválás. (Ismeretes három állomás a házasság országában.)

Ferencz rosszul bánt a nejével, az asszony ennélfogva tulságosan jól bánt másokkal. Egyébiránt az ördög tudja, igaz-e? A válóperben csak az a bizonyos „engesztelhetetlen gyülölség“ volt fölhozva. Két szó, olyan széles és mély, mint két nagy zsák, a mibe két ember szennyese bele fér.

Ők nem oldozgatták, én sem rázogatom. Nekem ugy is csak a fiukkal van dolgom, a kik az anyjuknál töltötték gyermekéveiket az öreg szappanosék körében, mert az elvált asszony a szüleihez ment szalmaözvegyeskedni. (Nem is tudom, miért nevezik szalmának, a mi voltaképen tövis?) A szappanosék még ugy is büszkék voltak Katira, nincs az az alkalom, hogy a nagyasszony ne ugy emlitse: „leányom Majornokyné.“ Hát még a két kis kölyköt hogy kényeztették, beczézgették. Egész nevetség volt, mikor a vén Gál Péter minden évben verset tanult be az unokái névnapjára és rigmusokban köszönté föl „Majornok urait.“

A fiuk valóságos ellentétei voltak egymásnak. Gyuri barna, Pali szőke; Gyuri jámbor, mély érzésű, Pali pajkos és léha természetü; Pali korán elárulta, hogy urnak született, fintoritotta is az orrát a szappanszagra, hanem a szelid lelkü Gyuri hévvel ragaszkodott a nagyszülőkhöz. Öröme is telt benne e miatt a nemzetes uramnak.

– Ez a miénk. Ez a hajlékonyabb ág. Pali, meglássátok, reánk nem ismer, ha majd négy lovon jár, de a Gyurikában megbizom, az ide hajlik.

Mikor aztán a nyolczadik évben átvette a fiukat az apjuk, hogy a városi iskolákban kezdje meg neveltetésöket, az elválás annyira elkeserité az öregeket, hogy Gál Péterné asszonyom a nagy busulásba belehalt. Utána ment az ő hites feleségének Gál uram is. Mert minek is élt volna már? Átkozott agyvelők kitalálták a milly-gyertyát. A szappanért pedig tulajdonképen nem érdemes életben lenni, mert a gyertyamártás adja a jövedelmet.

Hiszen, ha a milly-gyertyákat föl nem találják, akkor az öreg nagy vagyont hagyott volna a leányára és én most meg sem irhatnám ezt a történetet, de mivel a milly-gyertyákat csakugyan feltalálták, Gál uram ennek ellensulyozásául mindenféle vállalatokba belekapott és mire szemeit behunyta, annyira leolvadt a nagy hirhedt vagyon, hogy maradt is, nem is valami a szalmaözvegynek.

Pedig el kellett volna a sok is, kivált aztán, a hogy a két haragvó szülő közt, a kik soha sem találkoztak, sohasem látták egymást azóta, megindult az elkeseredett verseny – a két fiu szeretetéért.

Sajátságos harcz volt az! Olyat még nem jegyeztek fel annálék.

A fiukról most már az apa tartozott gondoskodni, de tehette az anya is. Minden héten ment a sok fris kalács Selmeczre, a hol tanúltak. Erre megharagudott Majornoky Ferencz és kontraktust csinált az ottani czukrászszal, hogy az ő fiai annyit ehessenek a boltjában, a mennyi a bőrükbe fér. A karácsonyi szünetekre ezüst órát vett nekik ajándékba; fogta magát az asszony és a husvéti szünetekre (ki volt kötve, hogy azt minden évben nála töltsék) arany órákkal lepte meg őket. No ez már olyan tromf volt, hogy a tekintetes ur nem tehetett mást, mint pony-fogatot szerezni be nekik a nyári szünnapokra. Ezt tessék aztán tulliczitálni.

Bizony az anyai leleményesség nem pihent… S a mit az elméje kigondolt, azt bármi áldozatokkal megszerezte, hogy a gyerekek szeressék. Majornoky Ferencz váltig erősködött: „Nem hagyom magamat; nem fog ki rajtam!“

Igy folyt ez hosszú tiz éven keresztül; ha az asszony instruktort fogadott a fiukhoz, Majornoky mindjárt egy praefektust szerződtetett hozzájok. Mikor képeskönyveket, ifjusági olvasmányokat kezdett küldözgetni, ő megvett a liczitáczión egy egész bibliothékát s béresszekéren vitette föl Selmeczre.

A nebulók természetesen jól érezték magukat a vetélykedés mellett. Tejben-vajban úsztak, bársonyban jártak, selyembe törülköztek. Pénzük meg annyi volt, hogy a tizedrészét sem birták elhajigálni.

De a tizenegyedik esztendőben láthatólag meglankadt a küzdelem. A mama engedni kezdett. A mama már csak himzéseket, kézimunkákat küldözgetett.

Palinak nem tetszett az időknek ez a jele, de a „hajlékonyabb ág“ szépen elrakosgatta e csekélységeket is, sokra vette, megbecsülte, a mikor megkapta, meg is csókolgatta: „Szegény édes anyám, hány ezer öltést tett, míg ezeket varrta!“

Az igazat megvallva, utóbb Majornokyn is észre lehetett venni némi „fáradságot“. Hja, a mult őszszel állott ki egy követválasztást. Sok vérvesztéssel jár az!

De mindegy, hisz már ugy is be van a fiuk neveltetése fejezve. Most teszik le az érettségi vizsgát. Az pedig elég tudomány egy-egy Majornokynak.

Maga az öreg is feljött a vizsgára. (Mióta képviselő lett, szerette magát mutogatni mindenfelé.) Mindjárt föltünt neki, hogy a Gyuri igen kopottasan néz ki az idén.

– Neked nincs különb ruhád?

– Nincs, édes apám.

– Hát hová teszed azt a sok pénzt, a mit küldözgetünk?

– Elköltöm – felelt könnyed vidámsággal.

Az apa kedvetlenül simogatta szakállát.

– Hogy változtál át ugy egyszerre? Tavaly még megtakaritott pénzed is volt és a mellett ugy néztél ki, mint egy herczeg. Mi történt veled, te fiu? Nini, hát az órád, ékszereid, gyürüid?

– Nincsenek meg.

– Szépen vagyunk. Neked van valakid, te gazember.

– Igen, van valakim.

– No ez bizony elég korán van, te tejfelszáju – dörmögte az öreg, összeránczolt homlokkal, de azért a tömött, őszülő bajusza mosolyra gördült titokban. – Ej, kópé, hát nem mondanád meg, ki?

– Nem mondom meg, apám.

– Jól van, jól; most már csak siessetek hát a vizsgára, majd én is utánatok megyek későbben.

A képviselő úr még egy szivart akart elszíni előbb, de nem volt neki. Talán csak lesz a fiuknak valahol. Kinyitogatta sorba a kis mahagonifa-szekrényeket s kezébe akadt egy csomó postai vevény… ötven… hatvan… negyven forintról szóltak.

– Aha! – dünnyögte – megvan a valaki!

Nosza hol a pápaszemem? Föltette hirtelen és fölszisszent. Ez a név volt ott a vevényeken: „Gál Katalinnak“.

Hát már ennyire jutott az asszony.

Ugy kell! Ugy kell! Valami ördögi ösztön ujjongni készté mint diadalmast. A káröröm demonai körültánczolták s delejes ujjaikkal csiklandozták, mig nem egyszerre jött egy fagyos kéz s rácsapott a szivére, hogy megremegett és hátratántorodék.

– Hozzá szít, engem pusztit, őt szereti! – és fölemelte ökleit dühösen. No megállj, kigyó-kölyök!

Erőt vett magán, elment és végig hallgatta a vizsgát látszólag nyugodtan, csendesen, de lelke háborgott belül.

Mikor vége lett, a tanár urak kihirdették az eredményt: Pali megbukott, Gyuri kitünő sikerrel ment át.

Az apa oda lépett ahhoz a fiához, a melyik megbukott s gyöngéden csókolta meg homlokát:

– Ne félj semmit, azért te mégis ur leszel.

A másik lehajolt hozzá, hogy kezét csókolja meg; visszavonta s szemeiből haragos villám lövelt feléje.

– Eredj a szemem elől… Megátkozlak!

– Atyám! – kiáltá Gyuri elhalványodva – hát mit cselekedtem?

– Mit? Elárultál! Anyádnak küldözöd a pénzt. Tudom már hova lett órád, hol vannak ékszereid. Meglopsz engem ő miatta…

– Tudd meg, hogy ő nagy szegénységben van – rebegte Gyuri és előtörtek szemeiből a könyek.

– Semmi közöm hozzá – szólt a szivtelen Majornoky. – Hozzád se többé. Mehetsz a hová akarsz.

– Bocsáss meg – esengett a fiu szivszakgató hangon – én csak a természet törvényeit követtem.

Az öreg gunyosan kaczagott föl.

– A természetét? Nem ismerem azt az urat mint törvényhozót. Tudtommal egy kerületben sem választották meg. Különben eredj hozzá, ha az ő törvényeit követed. Én többé nem ismerlek.

Igy tagadta ki Majornoky a Gyuri fiát, a ki elhagyatva, gyalogszerrel indult a városka felé, a hol az anyja lakott, mig Palit négy lovas hintó vitte az ősi kastélyba. Hanem a városban ők is megálltak, Majornoky bemutatta fiát az alispánnak.

– Ajánlom Palit a szivességedbe. Nem iskoláztatom többé, ennélfogva végzett ember. Gondoskodjál, kérlek, számára valami hivatalról.

Az alispán nyájasan fogadta őket.

– És mire volna leginkább alkalmas a Pali öcsém?

– Arra, a mi legelőbb megüresedik – felelte természetes hangon idősb Majornoky ur.

Az isteni gondviselés ugy akarta, hogy Lázár János ur, a megyei számvevő, költözzék el leghamarább az élők közül, lőn hát Majornoky Pálból néhány hónap mulva számvevő a megyénél; mig a hajlékonyabb ág, a becsületes Gyuri egy vén prókátorhoz állt be irnoknak, hogy anyja nyomorát keresményével is enyhithesse.

Mert bizony gyöngén állt már a szalmaözvegy; a mi kis pénze volt, elfogyott, a nagy kőházából kiliczitálták, értékes ingóságai elvándoroltak. (Milyen gyors lábuk van azoknak, ha ugy megindulnak!)

Hónapos szobába huzódott a fiával, annak a bérét is varrással kellett megkeresnie. A toll is rossz kenyérkereső, de hát a tű! Az még tekintetes urnak szólithatja a tollat is…

Szegényesen tengtek, de nem minden öröm nélkül, kivált az asszony; élt még a férje, gyülölhette; ott volt az egyik fia, és egészen az övé volt, szerethette. Sőt szerethette a másikat is, habár az csak hébe-hóba irt egy-egy levelet. Eljönni nem ért rá. Élte a világát, udvarolt, mulatott, adósságot csinált.

Sokszor is ülte meg e miatt a szegény anya homlokát a boru s megrezgette hangját a keserüség.

– Egyedül állunk, édes fiam. Pali sem a miénk. Nincsen nekünk senkink ezen a világon.

Igaz, ugy volt; a másvilágról kellett jönnie valakinek, hogy kisegitse őket. Egy nap néhai Gál Mátyás, budai csizmadia végrendeletét bontották föl a budai tanács előtt, melyből kisült, hogy a becsületes mester kétszázezer forintnyi vagyont hagyott a testvérbátyja, Gál Péter, Katalin nevü leányának, ha még életben vagyon. (Ugyan hány pár csizmát varrhatott az meg életében!)

Bezzeg fölviradt megint a Majornoky fiuknak! Gyuri ott hagyta a princzipálist, Pál urfi is legott ráért édesanyját látogatni. De a mikor itt felbukkant arany pompájával a nap, éppen akkor áldozott le odaát. Majornoky Ferenczet tönkre tette a képviselőség. Hja a népbizalomnak nagy a gyomra. Most, hogy nem kapott többé mandátumot, kénytelen volt szolgabiróságot vállalni s mindig alább-alább merült az uzsora hullámaiban. A Majornoky-kastély és birtok árverésre kerűlt.

Kapóra jött a szalmaözvegynek. Milyen elégtétel lesz az! Ki is adta legott a parancsot:

– Ülj kocsiba Gyuri, és meg se állj Majornokig. Vedd meg, akármibe kerül is.

Majornoky Ferencznek már nem volt semmije, de még ur volt, és pedig mekkora ur! Gyuri éppen a járásán át utazott a majornoki árverésre s a hol éjszakára megszállt, egy falusi korcsmában, valami enni valót kért.

A korcsmáros gondolkozóba esett, hogy mit adhatna.

– Csináltasson egy kis rántottát – szólt a vendég.

– Rántottát? – kiáltott az föl csodálkozva. – Jó helyen beszél az ur. Az egész környéken nincsen tojás.

– Hát hova lettek a tyukjaik, azaz mivel foglalkoznak?

– Megvannak, kérem alássan, hanem a kakasok pusztultak el. Rettentő öldöklés van itt egy év óta, a hogy Majornoky ur a szolgabiró.

– Nem értem.

– A nagyságos ur ideges, nem tud aludni s a melyik faluban megszáll a járásban, ott az előljáróság kiöldösteti a kakasokat, hogy éjjelente föl ne keltsék ostoba kukorikolásaikkal.

Ilyen volt a szolgabirói nymbus valamikor. Hanem a kétszer-kettő már akkor is örökké négy volt. A ki nem tudott számolni, biz az arra jutott, hogy aztán nem, tudott aludni. A kakasokat még ki lehetett végeztetni, de a hitelezők éltek és ébren voltak.

– Hanem iszen – fecsegett tovább a korcsmáros – nem sokáig lesz már ő szolgabiró. Nagyon a végét járja már.

– Hogy-hogy?

– Éppen holnap árverezik Majornokot.

– Tudom. De szolgabiró azért megmaradhat.

A korcsmáros szemeivel hunyorgatott.

– Hát tetszik tudni, a hogy veszszük. Sok mindenféle tarka macskája van Majornokynak. Egy pár nem tiszta természetü adósság, hiszen tetszik engem érteni… a kezelés körül némi formátlanságok. Én tudom ezeket, mert a fiam az irnoka. Az nekem mindent elmond. Ezek a dolgok előbb-utóbb megfojtják. Pedig sajnálom szegényt, igazi ur volt.

A vendég szomoruan sohajtott, gondolkodva hajtotta le fejét az asztalra; majd élénken kérdé:

– Hogy hivják önt?

– Engem Balics Gábornak.

– Akar-e egy szivességet tenni s a mellett egy jó cselekedetet?

– A dolog minemüsége válogatja – felelte ékesen Balics Gábor.

– Én Majornoky György vagyok, a Majornoky Ferencz fia.

Az öreg korcsmáros agyaráról ijedten fordult le az ezüst kupakos pipa.

– Ejnye, ejnye! – dadogta kétségbeesve. – Inkább a nyelvemet vágtam volna ki… Itt állok, kötözzenek meg.

– Semmi baja sem lesz, Balics bácsi, biztatta Gyuri nyájasan – sőt inkább köszönöm, hogy szólt. Hanem egyre kérem…

– Életemet! – kiáltá a csacsogó öreg éledezve.

– Nem kell az élete, Balics bácsi – hanem beszéljen fiával és valahányszor olyan dolog talál fölmerülni, a mi árthatna atyámnak, jöjjön hozzám, én rendbe hozom azt ugy, hogy ő észre se vegye, önnek is megfizetem a fáradságát. Megigéri?

– Itt a kezem rá. És hol keressem az urfit?

– A Majornoky-kastélyban.

– A Majornoky-kastélyban? De hisz azt holnap eladják.

– Éppen azért – felelte mosolyogva Gyuri. – Csak keressen föl ott; vagy ön, vagy a fia.

Másnap a Majornoky kastély és birtok Gál Kataliné lett mindenestül. Nem kellett megmozditani semmit. A czimer (a kard élére szurt török fő) ott maradhatott a homlokzaton, az ősök sem voltak kénytelenek elköltözködni a falakról; otthon voltak itt ezentúl is.

Nemsokára beköltözködött a szappanos leány azokba a termekbe, hova annyi édes reménynyel lépett egykor fiatalon s hol annyit szenvedett azután. Bejárta a kertet, fölkereste az ismerős bokrokat. Nini, a szegény galagonya innen kiveszett. Pedig abba hasitottad fel egyszer homlokodat, Gyuri fiam. Óh, óh, a kis körtevessző, hogy megnőtt, hogy elaggott… Az volna ez? Nézd csak Pali, abban az évben ültették, mikor te születtél. Hát a patak a kert végében megvan-e még? csörög-e még?

Biz’ az ott csörgött, csacsogott és mert ősz eleje volt, ringatta, vitte az elszáradt faleveleket a tengerbe.

Mikor aztán kigyönyörködte magát az uri birtokban, fölosztotta a szerepeket fiai közt.

– Pali hadd hivataloskodjék tovább. Házasodjon meg jól, hozzon menyecskét a házhoz. Elég tág a kastély. Évenként pótolom a fizetését négyezer forinttal. Mi pedig Gyurival itt maradunk gazdálkodni és élvezzük a csendes falusi örömöket. Azért te is ur leszel, édes fiam, neked is kiadom a négyezer forintot itthon, négy lovon járhatsz, inast tarthatsz, pezsgőt ihatol.

Gyuri otthon cseppent s egész odaadással vitte a gazdaságot. Négy lovat ugyan nem tartott, pezsgőt sem ivott, de azért boldognak érezte magát, csak néha komorodott el napokra.

Akkor aztán hiába simogatta forró fejét lágy ujjaival édes anyja.

– Neked valami rejtett bajod van. Mi bánt, kis „ágacskám“?

– Csak ugy elgondolkoztam egyről-másról.

No ugyan miről? Hiszen nem volt semmi oka a búskomorságra, mely egyre gyakrabban lepte meg. Szerelmes nem lehetett, nem járt sehova, nem ismert senkit. Ő hozzá sem jártak. Csak egy öreg ember fordult meg nála egy idő óta sürűbben, azzal aztán bezárkóztak a kerti házba és tárgyaltak órák hosszáig. Rendesen olyankor mutatkozott rajta az a méla levertség.

Az édes anyja kiérezte:

„Ez az ember szállitja valahonnan azt a sok bánatot, de megtudom, rájövök, ha máskép nem, fortélylyal.“

A fia éppen künn járt a mezőn egy délután, mikor Balics Gábor, mert ő volt, beállitott.

– Jöjjön be hozzám – hivta nyájasan az úrnő.

– A fiatal urhoz jöttem – huzódozott Balics uram.

– Tudom, – ravaszkodék ez – mondta a fiam és megbizott, intézkedjem helyette. Hát mi baj van?

– Hja bizony, megint pénz kell.

– Még mindig? De hát mire kell az a sok pénz? kérdé a szalmaözvegy találomra.

– Hja, hja, – vakarta fejét az öreg – a vármegye nagy kemencze…

– Hozott-e valami irást?

– Hogy ne! Itt a levél magától az öreg nagyságos urtól. Tegnap függesztették föl szegényt. Hja, a vármegye nagy kemencze… Mennyi pénzt hordtam el és mégis fölfüggesztették!

Mig az öreg fecsegett, csacsogott, addig az asszony reszkető kezekkel tartotta azt a levelet és olvasta villámló szemekkel:

Az asszony olyan sápadt lett, mint a fal, majd vörös, mint a skarlát-posztó, apró szürke szemei kidülledtek és kékes lángokat löveltek, mint a kigyóé.

– Távozzék! – hörgé fogait megcsikorgatva – mert mindjárt keresztül megyek a lelkén! Egy garast sem kap. Takarodjék!

Egyszerre levált róla minden máz, a mit a nevelőben ráaggattak, a mit a fényes kastély, a selyem kelmék kölcsönöztek neki. Egészen kihámozódék a szappanos-leány.

Ökleit fölemelte s neki rohant sziszegve körmeivel Balics uramnak, ugy, hogy az vad futásban keresett menedéket.

És e rettenetes furiában összeszakgatott magán minden ruhát, a földhöz vagdalta a porczellánokat, a vaskályhához paskolta az üvegeket, végig futott a folyosókon, fölrugott dézsát, virágcserepet, a mit előtalált, beszaladgálta a cselédszobákat s ütötte-verte ádáz dühvel agyba-főbe a szolgálókat.

Ekkor érkezett Gyuri. Vidáman fütyörészve lépegetett a gyaloguton a kastély felé. A nap utolsó bágyadt fényét nevetve szórta le a halmokra és völgyekre. Az égbolt olyan volt, mint a frissen szürt tej. Balról az erdő zugott rejtélyesen, elálmositón.

– Csukjátok be a kapukat! – rikácsolá a bőszült asszony.

A megriadt cselédek összeugráltak, s az ősi nehéz vaspántos kapu, mely már százötven esztendő óta nyitva áll éjjel-nappal (mióta a törökök elmentek innen), dübörögve csapódott be Majornoky György előtt.

– Ej no, hát mi ez? – boszankodott Gyuri s zörgetni kezdett. – Nyissátok ki!

Semmi nesz. Hallgatódzott s ugy rémlett előtte, mintha belül halkan beszélgetnének. Egy-kettőt csapott öklével a kapura:

– Hej emberek! Én vagyok itt!

Fojtott, visszatartott kaczaj volt a felelet.

– No megálljatok, gazemberek.

Türelmetlenül járt föl s alá. Majd fölvett egy követ és azzal kezdte döngetni a vaspántokat.

Egy ablak nyilt meg az emeleten. Hallani lehetett a nyikorgását.

– Miféle zaj ez? – kérdé egy százszor hallott hang, de még sem ismerős.

– Én vagyok, mama.

– Kicsoda?

– Hát rám nem ismersz? – kaczagott föl Gyuri. – Persze, a méreg megváltoztatta hangomat. Képzeld, becsukták a kaput az orrom előtt.

– Én parancsoltam.

– Te? – kérdé Gyuri meghökkenve. – Te rendelted? Hogyan kell azt magyaráznom?

(Most kezdte csak észre venni, hogy ez aligha puszta tréfa.)

– Ugy, hogy föl is ut, alá is ut. Itt nincsen többé kereseted.

– Anyám! – kiáltá remegő hangon. – Hát mi történt?

– Az történt, hogy az apáddal tartasz, megloptad a szeretetemet, kijátszottad jóhiszemüségemet, pocsékoltad a vagyonomat. Neked nincs jellemed, kitagadlak.

Ez volt az utolsó szó. Az emeleti ablak még egyszer zörrent, mikor becsapódott. Vége volt mindennek.

Gyuri odatámasztotta zugó fejét a kapuoszlophoz s hosszan, megüvegesedett szemekkel nézte a felhőtelen eget, a hol éppen most gyuladozott egy virgoncz csillag. Nézte a csillagot, de az meg nem szólitotta.

Azután kitörülte szemeiből a könyeket és elindult a gyaloguton. Most már jobbról maradt el az erdő. És az meg is szólitotta: „Neked nincs jellemed“ – zugta utána. – Fönt a dombon, a Pap István-féle majornál egy mogyorófabokor szólt hozzá: „Vágj le rólam vándorbotot!“ Sokáig keresgélt a hajtások közt, mig végre letörte a leghajlékonyabb ágat.

Hova ment, mi lett, nem hallottam, de majdnem bizonyos, hogy mindig a rövidebbet huzta, mig a léha Pali nyilván csillogott a jólétben, mert mindig a jóléthez huzódott.

A mit én elmondtam, hajszálig igy történt, de azért, a mit Balics uram fecsegett, jót nem állok. Hiszem ugyan, hogy az öreg Majornoky elkezelte a vármegye pénzeit, de hogy föl is függesztették volna, az az egy például nem valószinü.

EGY FIUNAK A FELE.

(Egy csevegésnek a fele és egy regénynek a fele.)

I. A BEVEZETÉS.

Mikor e nagytekintélyü kör1) részéről azt a megtisztelő felszólitást kaptam, hogy felolvasást irjak, már akkor mondtam a nálam járt uraknak:

– Én, megvallom, soha sem mulattam életemben valamely felolvasáson. Hát nem is tudom elképzelni, hogy más valaki is mulathasson.

Az urak udvariassága nem engedte, hogy igazat adjanak, hanem én azért mégis megappellálom mondásomat a plenum elé.

Csak egy jogosultságuk van a felolvasásoknak szerintem, hogy az unalmas téli estét mégis csak agyonütik.

Ilyen agyonütésre vállalkozom most, de megvallom, nem minden rafinéria nélkül. El is mondhatom, ha parancsolják – mióta Bismarck nyomán az őszinteség a legélesebb fegyvere lett a ravaszságnak.

Hát én bizony helyrajzi tanulmányokat tettem előbb, hogy megválaszthassam tárgyamat, hallgatóimhoz a legillőbbet.

Kikérdeztem: szoktak-e a körben ferblizni?

– Nem igen.

No azért, mert ha ferbliznének, akkor egy pikáns történetet mesélnék. A ferblistáknak heves vérük van. Azoknak még szerelem kell.

– Hát tarokkozni szoktak-e?

– Nagyon ritkán – felelték a forrásaim.

No azért, mert ha tarokkoznának, akkor valami országgyülési koulissatörténetet komponálnék ki. Mert a politika a tarokkisták játéka, azaz hova beszélek, a tarokkot akarom mondani, hogy a politikusok játéka.

– De hát mit szoktak mégis leginkább játszani a körben?

– A dominót!

Hohó a dominót? No már most tudom, mihez tartsam magamat. A domino csendes családos emberek kultusza. Most már megvan az utbaigazitó, mit kell ott elbeszélnem.

Mert, ne is nevessenek kérem, nagy taktika kell ahhoz.

Egy husvét napján az történt meg Deák Ferenczczel, hogy nagy beszédet tartott a belvárosi választóknak, a mely roppant hatást tett. Deák Ferenczczel sokszor megtörtént az ilyesmi.

Egy felvidéki képviselőnek (miért ne nevezzem meg, hiszen négyszem közt vagyunk, Urbanovszky Ernő volt) annyira megtetszett a beszéd, hogy betanulta szóról-szóra, váltott hozzá egy vasuti menetjegyet, hazautazott a saját választóihoz és elmondta azon melegében eleitől végig, magyarul is, tótul is.

A beszéd nem csinált semmi hatást.

Urbanovszky csodálkozva nézett szét a közömbös hallgatóságon és boszankodva dörmögte:

– No, én czudarul megjártam a Deák eszével.

Ha most itt átvehetném a meseiró szerepét és az igazság magvát bele akarnám göngyölgetni a mesémbe, rá kellene fognom az öreg Deákra, hogy ő meg egyszer tréfából az Urbanovszky beszédjét mondta el a belvárosi választók előtt, és a mint látta a roppant hatást, csodálkozva dörmögte:

– Soha sem hittem volna, hogy ilyen okos ember ez az Urbanovszky!

Mindebből csak azt akarom levonni, hogy a Deák hangjával az Urbanovszky beszéde is hatott.

És most már bevallottam kiszámitott ravaszságomat, miért nem olvasom én magam ezt a kis történetet,2) melyet a dominójáték alapján békés családos emberek számára hoztam. Mert ugy vagyok én azzal, hogy ha valamit irni kell, hát rendesen felülök a képzeletbeli lovamra, lustul már a szegény pára, valami nagyon messzire soha sem visz, de azért haza a szülőföldemre csak mégis elérek vele, ott aztán előkeresem valamelyik ismerősömet és elhozom.

Most kikerestem a legritkábbat közülök, egy jó mostoha anyát. Annak a történetét mondom el.

Egy jó mostoha anya, – fogják ellenvetni, – ugyan, ugyan, hisz az lehetetlenség!

Már pedig én mégis tudok egy jó mostoha anyát.

Hiába rázzák a fejüket, hogy nem hiszik. Hiszik majd, ha elbeszélem.

II. MAGA A TÖRTÉNET.

Hát az történt kérem, hogy egy vidékünkbeli komposszeszornak, névszerint Gáthy Lőrincznek, meghalt a szép fiatal felesége gyermekágyban.

A meghalt asszonyt elsiratták, eltemették, hanem a kis bimbó, szép egészséges fiucska, megmaradt.

Gáthy Lőrincznek volt egy öregebb nő rokona, a ki a temetés után fölvette karjára a kisdedet és a mi könyje megmaradt a temetésről, azt sirta el a bölcső felett.

– Szegény kis árvácskám, mi lesz te belőled! Elpusztulsz, elveszel anyai kéz nélkül.

(Nyilván oda akart jönni a néni gazdasszonykodni – mert ma már senki sem diskurál ok nélkül még egy három napos gyerekkel sem.)

– Hát az lesz belőle, fölnevelem becsületesen – mondá az apa, s fölkapta a csecsemőt és megcsókolta a gyenge piros képét – ne félj semmit fiam, a mama elment, de visszajön még. Nem hagylak én anya nélkül.

– Csakhogy az nem édes anya lesz, Lőrincz öcsém.

– Én az édeset adom neki vissza.

– Eredj hát, kapard ki a földből, ha olyan hatalmas vagy. Ott fekszik az már örökkön-örökké. Az, a kit te hozol, mostoha lesz, Lőrincz, ha arany pántlikával fonja is a haját.

A temetés után elutazott Gáthy Pestre, magával vitte a kis fiut és ott hagyta. Hideg, zárkozott jellemü ember volt, se ő nem mondta, se nem kérdezték, kinél hagyta, mi lett vele. Az emberek vállat vontak:

– Od’adta valakihez gondviselésbe.

Két hét mulva jött vissza és rá három hétre elvette az uradalmi joszágigazgató hugát, Zehernyey Borbálát. Az volt akkoriban a legcsinosabb özvegyasszony nálunk.

Az emberek erre is vállat vontak:

– Lám, eltette a porontyot az utból… Mégis csak rossz ember ez a Gáthy.

Nem nagyon sokára és nem is elég sokára (Nincs itt valahol egy kalendárium?) az uj asszony szintén egy fiucskával ajándékozta meg Lőrincz urat.

Még fel sem kelt Gáthyné a gyerekágyból, mikor az ura megint elutazott Pestre és megint elvitte a gyereket, ugy hogy vissza se hozta többé. Az emberek nagy szemeket meresztettek:

– Hát ez mi? Gólya hozta tegnap, apja viszi holnap.

Rejtélyes sugás-bugás támadt. Találgatták, mit csinál a gyerekeivel? Kinél hagyja ott Pesten és miért? Vagy tán nem is Pestre viszi a kis ártatlanokat, hanem Buda-Keszire. (T. i. ott laknak a mennyország udvari szállitói.)

És mig a Gáthyék háta mögött egész legendák kerekedének, addig otthon is nagy sirás-rivás verte fel a kis barátságos kastély ódon szobáit. A fiatal anya kétségbe volt esve, törvényt, elválást emlegetett, követelte a gyermekét; majd fenyegette, majd rimánkodott az urának, térden kuszott előtte és átkozta a feszület előtt:

– Add elő a gyermekemet, hova tetted?

De a különcz ember hajthatatlan maradt.

– A gyermek jó helyen van, – mondá – megkapod majd egyszer. Ne firtasd, mert hasztalan, ne rimánkodj, mert se meg nem mondom, sem elő nem adom. Fogadásom van rá, első feleségem holttesténél tettem. Nem fogom megszegni.

Igy mult el öt év, azalatt ezerszer csordult ki az anyai sziv kínja. Minden utat bejárt, minden módot megkisérelt, de egyik sem vezette sikerhez, a „kegyetlen apa“ olyan hideg, érzéketlen maradt, mint a kő. Gyakran járt fel Pestre „a gyerekeket megnézni“, de az asszonynak alig mondott egyebet róluk, mint hogy egészségesek.

Az ötödik évben aztán igy szólt Lőrincz egy héttel Borbála napja előtt:

– No asszony, süss, főzz az idén a névnapodra, mert holnapután elmegyek Pestre és haza hozom a gyermekeket.

Az anya egy örömsikoltással borult ura nyakába. Ez az egy szó elfujt mindent. Öt esztendőnek keserű gyötrelmét.

Pedig az az öt év lett volna a legédesebb méz a gyermekkel.

Nekem magamnak is van egy kis fiam, én tudom, mi az, ha szeretjük, ha megosztozunk játékaiban. Öt év éppen az a korszak az első gügyögéstől az első veres mellényig. Ilyenkor van a legtöbb öröm a gyerekből. Ott lenni az eszmélkedésnél, megfigyelni, hogy ismeri fel a tárgyakat, hogy köti össze a fogalmakat s hogy indul meg az a csodálatos gép, az ész; először csak az egyik rugó mozdul, aztán az egyik kerék, ha végül valamennyi jár, az már akkor csak zakatolás.

Az első ismerőse fiamnak egy állat volt. Egy macska. Őt szólitotta meg kedves selypitő hangján a legelőbb: „csicsa, csicsa“! Micsoda esemény volt az a háznál! (A czicza is kávét kapott az nap.)

Mikor aztán mosdatták a teknőben a szivacscsal, mert az is olyan szőrmés volt, mint a macska, a szivacsra is azt mondta „csicsa“. Az első kanál levesben, melyet belekényszeritettek, egy laska uszott, mint a hogy a szivacs uszott a teknőbeli vizben, a parányi laskát is megösmerte, hogy az „csicsa“.

Éppen tél elején volt ez. Az égbeli dunyha megrepedt egy napon s a finom pelyhek ott szálldogáltak az ürben, éppen mint a laskák. „Csicsa! Csicsa!“ – kiáltozta a hópelyhekre.

Minden csicsa volt előtte, de mégis bizonyos rendszer szerint.

Jött azután az érettebb kor, mikor azok a kedves ötletek születnek, a minőket mi öreg emberek nem birunk kigondolni.

– Hogy hivnak? Kérdeztem egy napon.

– Csicsa Pálmán – felelte váratlanul.

(Van ugyanis valami rokonhangzás a Tisza Kálmán és az ő neve közt, hát a jobbik nevet vette magának a gazember.)

Egyszer a ruháját piszkolta be és igy szólt: „Mama más ruhát!“ Mikor leesett és megütötte a fülét, megint parancsolón kiáltott fel: „Mama más fület!“ (Ezt a mondását három hónapig kolportálták a rokonságban, levelekben megirtuk, élőszóval eldicsekedtük – sőt ime még a felolvasásomba is bejutott.)

Ha mosolyog, nevet az egész szoba, ragyogó verőfény süt be az ablakon. Hátha még kaczag! Muzsika szól, cseng-bong a levegő, talán ezer czigány is huzza. Apró bárányok ugrándoznak a mezőkön, madarak csicseregnek a falombokon…

Ez az én kis fiam – de valamennyinek van ilyen édes története, szinekben gazdagon váltakozó. Ha okos a gyerek, akkor az okossága a gyönyörüség, ha nem okos, akkor az ostobasága a gyönyörüség.

És éppen ezt az első öt évet vette el Gáthy a feleségétől és magától.

Hanem iszen mindent feledtetett az az óra, mikor Borbála napkor berobogott a cséza az udvarra s két piros, élettől pezsgő gyereket hámozott ki Gáthy egy farkasbundából.

Az asszony szivdobogva, örömrepesve rohant ki eléjök és kitárta a karjait.

Szemének egy lángvillanata gyorsan átfutott vizsgálódón a fiuk alakján, arczvonásain.

– Mamám! kiáltá az egyik és a nyakába ugrott.

– Mamám! – kiáltá a másik és megölelte.

Melyiknek a csókja volt édesebb? Gáthyné megdöbbent. Nem tudta eltalálni.

A férj Laczinak szólitotta az egyik fiut, a másikat Palinak. Arczban is hasonlók voltak, termetben is. Egyik sem látszott fejlettebbnek. Hiszen csak hónapok voltak köztük.

Az asszony félrehitta Gáthyt s mohón kérdé:

– Melyik az én fiam, mondd meg.

Gáthy elnevette magát kedélyesen.

– Hogy képzelsz te olyan bolondot. Hiszen éppen azért kellett a gyerekeket homályban, idegenben nevelni, titokban keresztelni, hogy egyformán szeresd mindakettőt, hogy meg ne tudd, melyik a te fiad közülök.

– Ember, gondold meg, mit cselekszel!

– Meggondoltam. Légy türelemmel. Husz éves korukban, mikor anya nélkül is megállnak, megmutatom a fiadat s átadom a bizonyitékokat.

Az asszonynak nem volt mit tennie, mint egyformán szeretni, gondozni a fiukat, de az anyai érzés nem pihen sohasem, kutat, fürkész, követel és fegyverkezik.

Nézte a gyerekeket ébren, alva, figyelte a természetüket, melyiknek a szokásaiban találná meg jobban a rokonságot a magáéival, oda állitotta hol az egyiket, hol a másikat a tükör elé, maga is oda állt és összehasonlitásokat tett. Néha föl is csillant bennök egy-egy vonás, egy tekintet, egy szó vagy egy mozdulat, annak mohón utána kapott: „Ez az enyém“… Hanem hát az volt a baj, hogy egyszer a Lacziban találta meg, máskor a Pali gyerekben.

Hát az anyai sziv, az a delejes érző hus, a melyről annyit zengtek a poéták, nem sugta meg neki, melyik az ő fia?

Nem biz az! Csak a poéták csináltak abból vagy ezer esztendeig olyan nagy bölcset. Lejárta az már magát!

A gyermekek ezalatt szépen nőttek és tanultak. Derék, kedves fiu volt mind a kettő. Ők is tudták már, hogy egyiküknek mostoha anyja az édes anyjuk, de mindenik azt gondolta, hogy a másiké.

Egészen jól megvoltak igy. Egyszer azonban beteg lett Gáthy, az asszony föl akarta ezt használni, ha gyenge a test, gondolta, elgyengül tán a lélek is. Macska hizelgéssel körülvette, a nyavalyájában a sok rimánkodást vele megunatta.

– Mutasd meg a fiamat… légy jó, légy irgalmas, édes uram. Esküszöm az élő istenre, a halott anyámra, hogy csak én fogom azt tudni, de a mostoha fiam soha sem. Egyformán fogom én azokat szeretni.

– Jól van, asszony. Hiszem, ha megesküdtél.

(Éppen ebben a perczben lépett be a szobába Pali.)

– Ez a fiad – sugta.

Az anya oda szaladt hozzá, átkarolta, megcsókolta, fejét az ölébe vette, selyem szőke haját gyöngéd szeretettel morzsolgatta, rendezgette.

Délben már a szebbik alma a Palié lett. Uzsonnára a kés beljebb szaladt a kalácsba, mikor a Pali részét vágta.

Estefelé a kerti házban, a hol a fiuk labdával hajigálkoztak, egy ablaktábla kitört, a fiuk azt mondták magától – de a mama rögtön kitalálta, hogy az alkalmasint a Laczi dolga lesz, pedig a Palié volt.

És ez igy ment napról napra. Gáthy észrevette.

– Ej ej, asszony, asszony!

– Mit parancsolsz, Lőrincz?

– Nevetek rajtad, Borbála. Ilyenek vagytok mind. Csak egy rugót nyomtam meg a szivedben s mindjárt kiszaladt belőle a mostoha anya. A próba nem sikerült.

– Milyen próba?

– A gyerekekkel. Föltettem magamban, azt vallom tiednek, a melyik legelőbb lép be az ajtón.

– Te szörnyeteg! kiáltá a nő vadul. – Megcsaltál.

– Meglehet. De hát te nem csaltál-e meg, hogy egyformán fogod őket szeretni. Laczit hanyagolod azóta, Palinak tulságosan kedvezel. Gonosz vagy.

Borbála tehetetlenül rogyott össze egy pamlagra. Meg volt semmisülve. És azóta soha sem merte többé előhozni a férjének: melyik az ő édes fia. Hasztalan is lenne az már.

Hanem iszen ott volt a biztató jövő – a huszadik esztendő. Akkor aztán megtudja a bizonyosat.

S az az esztendő egyre közeledett. A hársak lehányták a leveleiket az udvaron, a fiukat olyankor elvitték a városi iskolákba, és mikor a hársfák nemcsak ujra neki lombosodtak, hanem a bokrétáikat is kieresztették, akkor megint visszajöttek. Sok esztendeig ment az igy.

Hanem egyszer aztán olyan év jött, hogy hiába nyiltak a hársak az udvaron, a gyerekek vissza nem jöttek. Az iskolapadokból odamentek, a hol a rózsák nyiltak… piros vérrózsák zöld fűre festve.

A professzoruk egy nap belépett az iskolába ugy mint máskor, de szokatlanul ünnepélyes arczczal, a pedellus azonban, a ki a könyveket czipelte máskor a nagytiszteletü ur után, most egy nagy nyaláb puskát hozott, roppant szuszogva a teher alatt.

– Fiuk, – szólt a nagytiszteletü ur a kathedrába lépve, – tegyétek le azokat a könyveket. Ostobaság van azokban. Nehéz napokat élünk. Lássuk csak, melyitek birná el a puskát.

Nehéz napokban könnyü a puska. Mindnyájan megbirták.

Elment az egész osztály, köztük a Gáthy fiuk is. A professzor vezette őket.

A háboruban elesett az egyik. Csak László tért haza az ősi kuriába.

Nem volt akkor abban semmi különös, hogy valaki elesett. Föl sem vették. Az volt a csodálatos, ha valaki el nem esett. Szinte restelte az illető és mentegetőzött.

Megörültek otthon a hazatért hősnek. Csakhogy legalább ő megvan. Isten adta, isten vette el a másikat. Az anya is megnyugodott lassan. Hátha éppen ez az ő fia… De jaj, hátha nem az!

Gáthy most sem árult el semmit. Pedig a huszadik esztendő volt ez már.

Végre egy nap belépett a neje szobájába, ünnepélyes arczczal:

– Borbála – mondá – ma nevezetes nap van.

– Miféle nap? – kérdé az közömbösen. Éppen valami szőnyeget himzett.

– Ma van a második fiunk huszadik évfordulója.

Gáthyné szive megdobbant. Arcza lángba borult, majd elhalaványodék.

– Mit akarsz? – kérdé tompa, fojtott hangon, mintegy megmerevedve.

Gáthy egy csomag okmányt vett ki zsebéből.

– Igéretemet akarom beváltani. Jogod van hozzá. Ime, tudd meg végre, melyik a fiad.

Az asszony felugrott, mint a villám, odarohant hozzá s tenyerét ajkára tapasztá.

– Csitt! kiáltá. Egy szót se! Nem akarom… soha sem akarom megtudni.

Kezével mélabusan simitá végig a homlokát…

– Igy legalább enyém a fiunak a fele.

Gáthy elgondolkozott.

– Igazad van… talán igazad van Borbála. De most már mit csináljak ezekkel az okmányokkal?

– Dobd a tűzbe, kérlek!

Éppen égett a kandallóban. Gáthy bedobta a papirokat, a lángok összesziszszentek és fölfalták.

A fellobbanó tüz megaranyozta az anya arczát, mintha a glória ömlene el rajta.

– Most már irás többé el nem árulja – szólt halkan, bágyadtan egy sohajjal – most már csak te tudod a titkot.

… Azaz, hogy én is tudom – de ha az asszony nem akarja, hát isten neki, én sem mondom el önöknek.

SZONTÁGH PÁLNÉ.

E kis elbeszéléshez az adatokat Mikulik József a „Magyar kisvárosi élet“ czímű könyvéből vettem.

Ő emliti ott meg a 131. lapon a szép Grünblath Erzsébet dolgát, a ki egy napon valami rosszat álmodott (de meglehet az is, hogy valami jót álmodott) és visszaküldte ifjabb Gothard János uramnak a jegygyűrűjét.

Képzelhetni, mekkora gyorsasággal szivárgott szét Rozsnyón ez az eset és milyen port verhetett fel! Hogy ne! Mikor még most, kétszázötven év mulva is a nagy események közé írta be egy tudós ember.

Mert hát olyan persona-e ifjú Gothard János, a kivel paczkázni lehessen? A gazdag idősb Gothard János főbiró uram fia nem akárki. Nagy mágnás Rozsnyó városában. Igaz, hogy a lányt sem a szeméten találták. A Grünblathok is erős nemzetség, sok ízben viseltek már főbirói tisztségeket, sőt ha az öreg Grünblath élne, kérdés, kinek a kezében lenne ma a főbirói pálcza. De mindegy. Ha olyan ember volna is ifjú Gothard János, a kivel ki lehet kötni, olyan jószág-e a karikagyűrű, a mivel bolondozni lehet?

Nagy volt a megbotránkozás; a főpiaczon, a csetneki és a jólészi-utczán valóságos csoportokba verődtek össze a népek megbeszélni: mi lesz ebből vajjon? No ezt nem engedik el szárazon a Gothardok!

Babonás öreg asszonyok e hírhez titokzatos arczczal hozzákapcsolták azt a másikat, mely hasonlókép hirtelen terjedt el a városban, hogy a toronyóra ma reggel megállott, éppen abban az órában és perczben, mikor a mátkagyűrűt lehúzta az ujjáról Grünblath Erzsébet. Az isten ujja állitotta meg a mutatóját. És az addig meg sem indul, míg az igazságnak eleget nem tesznek a Grünblath-Gothard ügyben.

Pedig erre az órára épp oly büszkék voltak a rozsnyóiak, mint hölgyeik jó hirére. Most egyszerre oda van mindakettő. Lehettek is büszkék kivált ez óraműre, mert egyetlen vala az akkoriban a világon, úgy hogy a hires Albertus Turibius egyenesen azért jött a mult esztendőben Helvétiából Rozsnyóra, hogy a szerkezetét tanulmányozza.

A városi magistratus meg sem engedte volna neki, ha Késműves Imre senator uram fel nem szólal:

– Ne vegyük süketségre a kérését, hiszen úgy sem fér az a fejébe.

A minthogy nem is fért; nézegette egy álló hétig a belső részeit, a hatalmas kalapácsokat és hengereket, a száz mindenféle srófot és mozgó kerekecskét, szombaton is annyit tudott, a mennyivel hétfőn kezdte.

Csak egy ember tudta volna a rozsnyói óra szerkezetét megmagyarázni, az öreg Szontágh Márton, a ki csinálta, de az néma volt. (Későbbi krónikák mesélik, hogy a városi magistratus vágatta volna ki nyelvét, nehogy árulója lehessen az önalkotta gépezetnek, de én ezt föl nem teszem ő kegyelmeikről.)

Nem árulta volna ő azt el azért sem, mert hiszen éppen azért volt világra szóló az óra, mert csak egy volt. Az egykoru országos okmányokban sok helyütt fordul elő, hogy olyan esetekben, a hol bizonyos kisebb idő-részletek is fontossággal birnak, a rozsnyói óra szerint vétessék az idő.

A zsebórák már ekkor (1631 esztendőket jegyeztek) meglehetősen kezdtek terjedni a nagyobb nemes uraknál s ha valaki valamely vidékről Rozsnyóra utazott, egy egész tarisznya órát biztak rá, hogy vigye el és igazitsa hozzá a rozsnyóihoz.

Nevezetességét jócskán emelte az is, hogy minden délben és éjfélkor, kétfelé nyilt a külső lapja és egy kakas jött ki belőle, a mikoron is a kalapácsok, rugók és billentyűk odabent elkezdtek eszeveszetten ütni és berregni, együttvéve a kukorékoláshoz hasonlatos hangzavart adva, mintha csak azt kiáltaná szerte a csöndes házfödelek fölött a Pozsáló hegy alján elterülő zúzdák, kohók és hámorok zakatolásába: „Lutheránusok vigyázzatok“!

Most aztán egyszerre elnémult az idők hatalmas mérője, mintha mondaná: „Nem megyek tovább egy tapodtat sem, miattam viradhat, esteledhet, én itt maradok egy álló helyben, isten engem úgy segéljen. És a kakast sem eresztem ki többé, hanem bezárom előletek örökre.“

Hát érdemes ezt egy fehér személy végett elszenvedni? Mert bizonyos az, rozsnyóiak, hogy az óramegállás összefüggésben van annak a gonosz leánynak az oktalan szeszélyével. Hiszen éppen úgy megállhatott volna tegnap, vagy a leány is visszaküldhette volna a gyűrűt holnap. Mért kellett ennek egyszerre történnie? Azért, mert van egy titokzatos hatalom fölöttünk, mely néha kifejezi valamivel a haragját.

De bizony nem hagyták ezt annyiba sem a városi nyelvek, sem Gothardék, kivált, mert Grünblath Erzsébet azt felelte a békéltetési kisérletekre: „Nem kell Gothard János sem testemnek, sem lelkemnek. Vigyen el inkább az ördög!“

– Úgy? szisszent fel a vérig sértett ifjú Gothard János. Az ördögnek ugyan át nem adhatlak, hanem e helyett mégis átadlak valakinek.

És átadta az ügyet egy prókátornak.

Az ügyvédeknek jó dolguk volt ebben a világban. Nem kellet kiállniok a tömérdek sok vizsgát és bemagolniok a sok könyvet; a ki valamely rendes hatóságtól vagy egy-egy tekintélyesebb személyiségtől testimoniumot kapott, hogy képes a pörtvitelre, hát az attól rögtön jogtudóssá vált. (S csodálatos, még sem szaporodtak el a prókátorok úgy, mint most, mikor irtják őket.)

Szakmáry Pál diák volt a Gothard ügyvéde, mire a szép Grünblath Erzsébet is ügyvédet vallott, névszerint Miskolczi Pál diákot.

A két derék fiskális ezzel minden haragot magára vett. Három álló hétig üzengettek egymásnak a cselédjeik által különféle gorombaságokat válaszokban és viszonválaszokban (mert ez volt a per első stádiuma), mikor aztán jól feldühösitették egymást, akkor adták be szokás szerint a keresetet.

Hét környékbeli pap gyült össze biróságnak; a legöregebbet, tiszteletes Fabriczy György uramat, a jolsvai lelkészt megválasztották elnöknek, a legfiatalabbat, Szontágh Pál uramat, helybeli segédlelkészt nótáriusnak. Olyan volt a hét pap a Luther-rokkjaikkal és a nyakukon lelógó fehér vászon szelettel, mint hét orvosságos üveg.

Megtörve jelent meg a vőlegény a „tekintetes nemes becsületes szent korona“ (így titulázta a biróságot a két prókátor, kiknek pörös beszédei fenmaradtak) színe előtt; daczosan, kevélyen Grünblath Erzsébet. Istenem, beh szép volt. Hófehér ruha simult délczeg termetéhez, – talán éppen ez lett volna a menyasszonyi ruhája! A gesztenyeszín hajában három rózsabimbó – engesztelhetlenség hirdetői – haragos vérpiros mind a három. S a mit a bimbók el nem mondtak, a két égő csillag, a két sötét szem lázas ragyogása hozzátoldta: „Nem békülök ki! Nem! Nem!“

A becsületes szent korona hiába szembesitette őket s hiába fogta külön is rábeszélés alá Erzsébetet, mindenre tagadólag rázta a fejét.

– Elkárhozol, leányzó! – inté az elnök, Fabriczy György.

Erzsébet vállat vont fásultan.

– Katlanban fognak égetni a másvilágon! – rémitgette tiszteletes Szontágh Pál.

S már látta is lelki szemeivel azt a pokoli katlant, a melyikben égetni fogják a szép hajadont. Biz’ isten, sok érdekes dolgot biz rá a hit az ördögökre is.

Hiába rémitgették, a leány állhatatosan megmaradt a szándékában, mire a két ügyvéd elmondta vád- és védbeszédét hosszadalmasan.

Most aztán kiküldték a feleket az ambitusra, csak a prókátoroknak volt joguk bent maradni, míg az itéletet meghozzák.

Fabriczy György szólalt fel legelőbb:

– Én azt indítványozom, tiszteletes szent korona, mondjuk ki, a leány férjhez ne mehessen hét évig, s ez alatt semminemű vigasságban, lakodalomban vagy dáridóban magát ne mutathassa.

– Szavazzunk, dörmögte Vietorisz János.

– „Igen“-nel és „nem“-mel, – formulázta az elnök. – A „nem“ a fölmentést jelenti.

Szontágh Pál olvasta fel a neveket s jegyzé oda a papirra a „nemet“ vagy „igent“.

– Salitius Péter?

– Igen.

– Urszinyi Sámuel?

– Nem.

– Vietorisz János?

– Nem.

E pillanatban nehány szót vetett egy papirszeletre Miskolczy Pál és odacsúsztatta Szontágh Pálnak, de az meg sem nézte, hanem zavartalanul olvasta tovább a névsort.

– Bisztriczki Pál?

– Igen.

– Revucsan Károly?

– Nem.

Két „igen“, három „nem“ volt. Most már csak a jegyző szavazata hiányzott és az elnöké.

Miskolczy Pál kézzel-lábbal, szempislogatással váltig integetett Szontágh Pálnak, hogy olvassa el már azt a czédulát, a mit a kezében szorongat, de az azt észre nem vette s beadta a maga voksát is. Egy szerencsétlen „igent“.

S így lett meghozva ama kemény itélet, melyet mai napig is emlegetnek a krónikák.

Szontágh Pál csak most nézte meg a czédulát. Ez volt ráírva szórul-szóra:

„Grünblath Erzsébet azért küldte vissza a gyűrűt Gothárd Jánosnak, mert a tiszteletes urat szereti.“

Egyet fordult vele a világ, vére fölpezsgett, szemei kigyúltak. A legszebb, a leggazdagabb leány a felföldön, őt szereti. Beh mindjárt más lett a vétsége! Hogy is szavazhatott ellene „igen“-nel?

– Nosza, konczipiálja kegyelmed, Szontágh öcsém, a sententiát.

Remegő kézzel fogta meg a tollat, de nem volt képes egy szót sem összehozni, végre is maga az elnök diktálta, ő csak a szavakat írta le gépileg.

– Bejöhetnek a felek! – kiáltott ki Fabriczy György.

Belépett Erzsébet és Gothárd János s megálltak az ajtónál, elforditván a szemeiket egymásról. A fiatal pap fuladozó hangon olvasta fel nekik, a mint következik:

„Hogy a szent házasságnak méltósága helyén maradjon s az botránykozás eltávoztassék, ilyen büntetés alá kötelezzük a leányzót: hogy hét esztendeig férjhöz ne mehessen, menyekzői lakodalmaktól, tánczoktól ez hét esztendő alatt eltiltatik.“3)

Biz ez kegyetlenül volt kieszelve.

Huszonhárom tavaszt számlált Erzsébet, ha még hozzáadjuk a hetet, míg a pártát le nem vehetik a szép kalászszín hajáról, harmincz évesre válik s egész hervadóra. A tiszteletes szent korona lelkiismeretesen kiszámitotta, hogy kóró legyen akkorra a virágból.

– Megnyugszom az itéletben! – jelenté ki Gothárd János.

A leány meghajtotta fejét s némán támolygott ki a teremből ügyvédjével.

Szontágh Pál utánok ment, hogy egy pár szóval megvigasztalja.

– Hiszen meg lehet még ezt felebbezni is.

– Mindjárt holnap felviszem az ügyet az országbiróhoz! – erősködék Miskolczy.

– Okosan teszi kegyelmed! – biztatá a káplán.

– De legokosabban kegyelmed tette volna, ha „nem“-mel szavaz vala, – vágott vissza ingerülten az advokatus – s ha most nem volna szükség az én okos cselekedetemre.

– Hát ellenem szavazott? rebegte a leány elhalványodva.

Szontágh Pál fülig vörösödött.

– Igaz, úgy szavaztam, de esküszöm a papi hitemre, hogy mindent elkövetek az itélet megváltoztatására. Kijárom én azt, ha térdig kopik is a lábam.

S mindjárt másnap együtt ment Miskolczyval Kassára az országbiróhoz, nagyságos Alaghy Lőrincz uramhoz: hátha meghajlithatnák a szivét.

– A papokkal és az ördögükkel nem kezdek ki! – mondá Alaghy.

Hanem azért egy irást mégis kieszközöltek tőle, melyben megbizza a rozsnyói magisztratust, hogy az döntse el helyette az appellátát.

No hiszen megmozgattak fűt-fát senator uraiméknál az érdekelt felek, de hasztalan, a magisztratus is helybenhagyta a papok itéletét.

És most rácsattant Grünblath Erzsébetre a koporsó fedele egészen.

Még ugyan járták egy darabig Szontágh Pál és Miskolczy uraimék instáncziákkal a palatinus küszöbét, meg a királyét, de annak sem lett foganatja.

Lemondtak végre minden reményről, mikor egy napon az történt, hogy a jólészi utczán az öreg Szontágh Mártonnak a köszönését nem fogadta idősb Gothard János, hanem elforditotta a fejét.