Az öreg Szontágh kevély ember hírében állott, sokat adott magára. Ő volt a híres óra alkotója; nemességet is kapott a királytól érte (az „iglói“ előnévvel). Nagyon zokon vette a polgármester uram fejének félrefordítását. Mikor hazaért, felírta fiának egy czédulára:

– Nincs neked valami galyibád a Gothardokkal, édes fiam?

Pali a fejével bólintott igent, hogy de bizony van, elbeszélvén az egész tényálladékot, mint itélték el a szép Grünblath Erzsébetet s mint gerjedt aztán iránta égető, olthatatlan szerelemre.

Az öreg a fejét csóválta:

– Hát mért nem szóltál? Hát mire való vagyok én? – írta fel nagy, pók-alakú betűivel.

A káplán szomorúan mosolygott.

– A hol a mi ékesszólásunk sem használt, mit használhatna ott egy néma?

Az öreg csak csóválta, egyre csóválta az ősz fejét s haragosan csapkodott a szerszámokkal, a mint roppant hévvel neki fogott a munkának. Ugyanis éppen a toronyóra elromlott gépezetének javításában serénykedék.

Husvét napja közelgett s akkorra igérte a magisztratusnak, hogy megint járni fog.

Fölséges lesz, hogy azon a napon szólal meg újra a kakas a toronyban, mikor az Úr föltámadott. Alig várták Rozsnyón ezt a napot.

Az öreg már napokkal előbb ott fent dolgozott a toronyban. Beillesztett, eligazított mindent s husvét első napján délben, a nép nagy vivátjai közt csakugyan megindult a világhirü rozsnyói óra.

Nagy volt az öröm, de csak kevés ideig. Az óra járt, de borzasztó sietséggel. A kakas, mely minden tizenkét órában jőtt ki azelőtt, most minden hatvanadik perczben megjelent s rettenetes hangon berregtette le: „Lutheránusok vigyázzatok!“ Az óramutató tizenkét órát futott be hatvan percz alatt s a perczmutató őrülten szaladgált a numerusokon.

– Ez valami nagy veszedelmet jelent! – kiáltozák a babonás népek, megriadva.

A magisztrátus három legidősebb szenátora menten futott Szontágh Márton uramhoz.

– Nagy baj van, mester, – mondák lihegve – az óra megbolondult!

Az öreg Szontágh Márton szerény fakó arczán gúnyos mosoly tűnt fel s elővette a papirosát, a melyre írni szokta a válaszokat.

„Az óra jól jár. A törvény azt mondja, hogy az idő a rozsnyói óra szerint vétessék.“

– Úgy van – bólingattak a szenátorok, kik belenéztek az írásba.

De az öreg tovább folytatta:

„Ti a fiam menyasszonyát elitéltétek hét évre.“

– Hüm! dünnyögé, furcsát sejtve, Késműves Imre uram.

„Hadd szaladjon le hát az az óra hét évet hét hónap alatt.“

– Hát nem csinálja meg kegyelmed?

„Nem, – írta fel Szontágh Márton uram nagy betükkel – szándékosan csináltam meg úgy.“

A szenátorok megrőkönyödve ballagtak vissza a városházára és egy óra alatt, akarom mondani tizenkettő alatt, villámként futotta be a hir az egész várost, mért jár olyan sebesen az óra? Hogy a Grünblath Erzsi büntetésideje sebesen elfogyjon.

A magisztrátus elkezdett tanácskozni.

– Nagy szégyen lesz ez az óra a városra! – vélte Pagonyi János uram.

– Ahogy dicsőségünkre szolgált azelőtt, most csúfságunkra lészen, – mondá Késműves Imre uram.

– Engedjünk! – indítványozza Soltész Miklós uram.

Keresztül is ment az inditványa, csak éppen maga ellenezte idősb Gothárd János.

Legott egy deputáczió indult Szontágh Mártonhoz, hogy hát isten neki, számittassék akkép a Grünblath Erzsébet büntetésideje, a hogy az óra most jár, de járjon ezentúl úgy az óra, a hogy azelőtt járt.

És így lett Grünblath Erzsébetből még abban az évben szüretkor Szontágh Pálné.

MÉG EGY MEGYEI TÖRTÉNET.

Ha elmondom, hogy fiatal koromban én is a megyénél szolgáltam, gyanus, fürkésző szemmel fordulnak felém az emberek. Egy gunyoros kérdés látszik tolakodni az ajkaikra, melyet erőszakosan tartanak vissza.

Nos uraim, ha éppen tudni akarják, hát igen, én is sikkasztottam.

Egy nap, a mint a hivatalszobámban pipázgatnék, belép Paróczy Márton, a megye egyik legkülönösebb embere, a kit szigorúnak, erőszakosnak és kegyetlennek tartanak. De azonfelűl még fösvény is. Majdnem rossz ember, de nagy vagyona és széles nexusa van, tehát nagyon jó ember.

– Mit parancsol? kérdém, előzékenyen felugorva.

– Az egyik fiamat szeretném kitagadni – szólt közömbösen.

– A fiát? Melyiket?

– Az öregebbiket, a Károlyt.

– De hisz az sem nem kártyázik, sem nem iszik, sem adósságot nem csinál.

– Megházasodott a gazember.

– Megházasodott. Lehetetlen! Kit vett el?

Az öreg leült, kifújta magát előbb, aztán megrángatta két felől mérgesen a bajuszát és megcsikorgatta a fogait.

– Hát azt a személyt, a kivel az a viszonya volt… Nem rettenetes ez?

– Én nem találom olyan rettenetesnek. Sőt egyrészt szép vonás Károlytól, mert gyermek is van… egy fiú és már úgy hallom, négy esztendős.

– Egy új Paróczy, ha ha ha – kaczagott föl keserűen – megfojtom azt a porontyot, ha valaha meglátom. Kétfelé szakítom, annyi bizonyos.

– Legjobb volna pedig belenyugodni.

– Belenyugodni? Én? Hát az ősök? Egy polgár leány legyen a családomban, a ki előbbi évekig a szeretője volt férjének. Égre kiáltó dolog ez… S még idehozta a városba, szégyen szemre.

– Ugyan, ugyan, nagyobb dolgok is történtek már s a világ mégis forog.

– Ilyen nem. Ilyen soha sem történt. Hiszen ha még volna valamije, de staffirungot se hozott… Tudom egy jó szoknya sincs rajta. Ki hallott már olyat valaha, hogy egy polgár leánynak ne legyen semmije s mégis nemes emberhez menjen férjhez. Irtóztató ez. Szegény őseim, mit fogtok ehhez mondani?

– Semmit. Higyje meg a tekintetes úr. Nekem is vannak őseim. Sok bolondságot csináltam, de még eddig soha közbe nem szóltak. Egyébiránt nem is tanácsolnám nekik.

Az öreg úr olyan vörös lett, mint a kakas, toporzékolt, vérbe borúlt szemeit vadul forgatta. Hol a családi kevélység kerekedett benne felűl, hol a fösvénység. E két hullámon billegett ide-oda.

– Ha az ősök nem szólnak, hát beszélek én (és kevélyen ütött a mellére), majd megmutatom én annak a kölyöknek, ki vagyok. Itt van, elhoztam a konczeptust.

Kihuzott a zsebéből egy ív papirt, és olvasta, hogy alúlirott elkeseredett atya kitagadja úgy atyai szeretetéből, mint mindennemű jussából Paróczy Károlyt, a kit senki többé az ő fiának ne tartson, a kinek senki kölcsönt ne adjon, mert ő azt ki nem fizeti.

– Mennyibe kerül ennek a beigtatása a „Hivatalos Hirlelőbe“?

Kiszámítottam neki a taksát.

– Tizenegy forint 50 krajczár.

– Sok, sok – jegyzé meg sopánkodva. – Nem lehetne olcsóbban?

– Ez a hivatalosan kiszabott ár…

– Ugy? De tessék meggondolni, hogy ez nekem nem kedvezmény, mert ha jól fölveszszük, én a gyermekemet vesztem el. És még rá is fizessek tizenkettedfél forintot?

– Hja ez a szabályzat!

Egy hörgésszerű sóhajjal benyúlt a tárczájába, megnyálazva előbb a mutatóujját, kiszedegette a forintosokat egyenkint; az első forintosnál így szólt, mialatt morzsolgatta az ujjai közt.

– És mikor jelenik az meg?

– A legközelebbi számban.

Erre a biztositásra letette a forintost az asztalra.

A második forintnál a lelkemre kötötte:

– Nagy betükkel legyen, jó nagy kövér betükkel, hogy a pápaszemes emberek is elolvashassák.

Majd idegesen csapott ki egy ötöst.

– Nyomdahiba ne legyen benne – kiáltá egy diktátor dölyfösségével… Mennyi is már?… Hét. Ugy-e hét! Itt van még a többi. Istenem, istenem, hát érdemes apának lenni?

Nyögve olvasta le a hiányzó részt, vette a kalapját, megszorongatta a kezemet, az ajtónál még egyszer visszafordúlt és így szólt:

– Aztán ha valami akar lenni uramöcsém, itt vagy a miniszteriumban, csak nekem szóljon.

Az egész vármegyét ezzel a mondattal dolgoztatta. Mert rengeteg ügye-baja volt mindig: a pertárban, a telekkönyvnél, az árvaszéknél; díjnoknak, írnoknak, apró tisztviselőnek mindig tudott adni valami privát munkát. Minden héten bejött Paróczról kis vedlett csézáján és beszaladgálta a kanczelláriakat, hogy ott megsürgesse a dolgait. Nagy virtuóz volt a zaklatásban. Mindenki félt tőle s éppen azért teljesítette, a mit kivánt, pedig tudták, hogy a fizetség mindig az: „Ha valami akar lenni itt vagy a miniszteriumban, csak nekem szóljon“.

Én még nem ösmertem eléggé, nem tudtam, mit vettem a nyakamba a tizenkettedfél forintjával.

Minden héten feljött tudakozódni, mikor jelenik már meg a kitagadás. Hétközben is beküldte a béres asszonyt vagy a kasznárját s csak annyit írt egy czédulára: „Mi lesz már?“ (Éppen az boszantott a legjobban.)

Hát az lesz – üzentem neki, – hogy még azóta nem jelent meg a Hivatalos Hirlelő. Ez ugyanis nem volt időhöz kötött folyóirat, hanem csak akkor jelentettük meg, mikor a vármegyében annyira felgyűlt a körözés alá eső gazemberek, elveszett ökrök és talált lovak száma, hogy betöltötte a két oldalt. A vicze ispán, a ki mindig attól félt, hogy egyszer majd napilappá találjuk magunkat kinőni, kevély volt rá, ha a lap sokáig nem jött. (Jó tisztviselő voltam: szerettem örömet okozni a fölebbvalóimnak.)

Hanem aztán egyszer csak megjelent a „Hivatalos Hirlelő“ és nem volt benne a Paróczy nyilatkozata. Elfeledkeztem róla.

Nosza ott termett nyomban a tekintetes úr rettentő lármával, az egész megyeháza csattogott tőle.

– No szépen vagyunk! – kiabálta. Mi történt az én pénzemmel? Nem olyan jó az én pénzem, mint a másoké? Hát már a tulajdon fiát sem tagadhatja ki az ember ebben az országban? Botrány, gyalázat: Mindjárt szélsőbali leszek, rögtön, ebben a a pillanatban.

Valahogy sikerűlt lecsillapítani; megmutattam neki a fiókban a pénzt az aktával együtt, bocsánatot kértem feledékenységemért, megigérve szentül, hogy még ma beadom a nyomdába.

De bizony csak megint eltemetődött az eszemben, pedig időközben kétszer is találkoztam Károlylyal, ki közel a megyeházhoz bérelt egy szegényes lakást.

Csak akkor ütöttem mérgesen a homlokomra, mikor úgy vagy nyolcz nap mulva egy délután ismét begurult az öreg s elém állt, apró szúrós szemeit rám meresztve:

– Nos?

– Leadtam már kérem alássan, – mondám ijedten (s egy kissé tán el is pirultam e füllentésre) – azóta ki van nyomva.

– Helyes – szólt megelégedetten – nagyon helyes.

Megveregette a vállamat és eltávozott. Szilárd erős léptei kevélyen kopogtak a kövezeten.

(Hanem most már – gondoltam magamban – csakugyan leviszem azt az átkozott pénzt, beadom az iktatóba és kiszedetem legott a közleményt.)

De még előbb vagy egy félóráig piszmognom kellett valami aktával. Akkor aztán igazán zsebre vágtam a tizenegy forintot az írással és éppen megyek már lefelé a lépcsőkön, mikor szembe jön az öreg, lihegve, kipirosodva, mint a bazsarózsa és egy kis szőke ficzkót czipel a karján, ki makranczosan kalimpál a lábaival.

– Éppen önhöz jövök – szólt izgatottan.

– Hozzám? – dadogtam – hisz már ki van nyomva, kérem.

– Hm, hm… de menjünk be kérem a szobába. Uczu kis ember, most már leteszlek, itt már nem romlik a mellecskéd.

A fiú kezében egy ostor volt s a mint ott tipegett az öreg mellett, végig a hosszú ambituson, meg-megsuhintotta vele: „Gyü te Sármány, gyü!“

A „Sármány“ édesdeden morgott a nagy bozontos bajúsza alól: „Ejnye mákos kutyka, hát a nagyapádat teszed lóvá.“ A napfény aranyos sávokban ömlött be a folyosó ablakain. A hajdúk sarkantyúja vigan csengett, a kis ostor csattogott.

– Hova megyünk? kérdezgette váltig útközben, kiváncsian forgatva szanaszét a kis buksi fejét. – Istállóba megyünk?

– Nem fiam, ehhez a bácsikához megyünk.

Sehogy sem tudtam elgondolni, mit akarhat.

– Nagy baj van, kedves uramöcsém – kezdé odabent s hangja egyszerre alázatos, szelid lett – hát csakugyan ki van már nyomatva az az izé?…

– Igen, már ki van nyomva.

Az öreg fejét vakarta kedvetlenűl.

– Ejnye, ejnye, hogy lehetne azon segíteni.

– Sehogy. Azon már nem lehet segíteni.

– Pedig annak nem szabad megjelenni.

– De hát mi történt?

– Az történt, kedves uramöcsém, hogy megtaláltam ezt a gyereket. Én találtam meg. Azaz hogy ő talált meg. Azaz hogy egymásra akadtunk.

– Hát ez a kis fiú talán…

– Igen, ez az. Apró ficzkók játsztak egy kapu előtt, öten-hatan, a mint itt a megyeháznál bekanyarodom. – Egyszer csak elémbe áll az egyik, képzelje csak, szóról-szóra így szólít meg: „Emberbácsi, azt mondják ezek a gyerekek, hogy te az én nagypapám vagy.“ Ránézek, megösmerem rajta a Károly gyermekkori vonásait, de mindegy, ellököm. „Takarodj utadra.“ Erre szembe áll velem, adta kölyke, s visszafelesel: „Ne lökdösödj bácsi, mert visszalöklek.“ Kiesett szememből a köny… Meglágyúltam, ember vagyok. Hát mondom neki: „No, és mit akarsz?“ Bátran a szemembe néz: „Czukrot akarok tőled, ha a nagypapám vagy.“

A kis fiú éppen ebben a pillanatban döntötte fel a kalamárisomat, felágaskodva az íróasztalig és élénken közbeszólt: „Nini lekvár!“

– Mordizom adta gyereke – kiáltott fel vidáman az öreg. (Megtetszett neki a csiny.) No, no, nem tesz semmit… ne ijedj meg, nem bánt a bácsi. Hát mondom, így történt, kedves uramöcsém. Nem állhattam tovább, kibugygyant a köny a szememből, fölkaptam a gyereket, össze-vissza csókoltam és azóta viszem, viszem, többé vissza sem eresztem. Mert ilyen gyereket még anya nem szült. Nézze meg ezt a fiút, ezt a növést, azokat a szemeket. Fordulj erre felé fiacskám!

– Kedves jószág; valóban…

– Ugy-e, ugy-e? – vágott közbe elérzékenyülten – annak a közleménynek most már nem szabad megjelennie. Van-e erre valami mód? – nyöszörögte félénken.

– Óh igen, van egy. Más lapot nyomatni.

Nyakamba ugrott örömében.

– És mibe fog kerülni? – kérdé izgatottan.

– Körülbelől negyven forintba. Majd elcsinálom én azt már.

– A mibe kerül, abba kerül – kiáltá, csak tessék azután megmondani és én köszönettel kiegyenlítem. Hát bízhatom, hogy nem lát napvilágot?

– Olyan bizonyos, mint hogy most a nap süt.

– Isten önnel hát. Gyere no kis pajtáskám, fogd meg a kezemet, így ni… Ajánlom magamat, kedves uramöcsém. És ha valami akar lenni, itt vagy a miniszteriumnál, csak nekem szóljon.

– Köszönöm.

Sejtettem, hogy ezzel ki vagyok most már fizetve.

S valóban, az öreg soha azóta felém sem jön, az utczán kikerűl; a társaságban megszökik előlem.

Azt hiszi a vén bolond, ő tartozik nekem negyven forinttal, pedig voltaképen én tartozom neki tizenegy forint ötven krajczárral.

TARTALOM.

• Tavaszi rügyek7
• A becsületes Gyuri története77
• Egy fiúnak a fele107
• Szontágh Pálné129
• Még egy megyei történet151

Hungaria könyvnyomda Budapesten V. tükör-utcza 5.