A francia irodalom főirányai

Flaubert 1880-ban halt meg. A francia irodalom ekkor új fázisba lépett, olyan fázisba, amely lényeges vonásaival napjainkig tart s amely ép ezért alkalmas pontja e vázlat befejezésének.

Ebben az utolsó fázisban két ember uralkodik. A prózában Maupassant folytatta Flaubert művét, élesebb modorral és élénkebb stílusban, bár szűkkörüebben. Benne nem voltak meg elődének exaktikus és históriai viziói és ragyogó regényeiben és még ragyogóbb novelláiban teljesen a modern élet szinte ördögien realisztikus ábrázolására adta magát. Vele határozottan ellentétes jelenség Paul Verlaine költészete. Míg Maupassant tökéletesen elkülönítette a prózát minden tőle idegen költői és képzeleti elemtől s amennyire csak lehetett, a realizmus irányába terelte, Verlaine és társai megpróbálták a verset igazabban költőivé tenni, mint amennyire valaha az volt, belevinni az egyéni hangulatok homályosságát, álmatagságát és spirituális hullámzását, elfordítani szellemét a határozott tényektől és közelebb hozni a zenéhez.

A francia vers Verlainenel és követőivel szakadt el teljesen azoktól a klasszikai szabályoktól, amelyeknek csalhatatlanságát először a romantikusok támadtak meg. Hogy kifejezhesse azokat a gyöngéd, hullámzó és határozatlan érzéseket, amelyeket annyira szeretett, Verlaine eltávolította a ritmikus szabályosság utolsó maradványait, versét teljesen folyékony valamivé tette, melyet tetszése szerint tölthetett érzésének és gondolatának formájába. Az eredmény igazolta az eszközöket. Verlaine költészete finom illatot lehel, különöset, határozatlant és mégis, mint minden illat, feledhetetlent. Varázsló, szívreható zenéjét hallgatva egy lélek remegő hangjait halljuk. Ez az utolsó szomorú dalos visszavezet az időkön át és összeelegyítve édes dallamát Villon távoli melancholiájával, egyszerre szimbolizálja előttünk a nagy francia irodalom élő virágzását és változatlan gyökerét.

Megrajzoltuk a francia irodalom körvonalait ködös kezdeteitől fogva a mai idők küszöbéig. Visszatekintve az írók hosszú sorára, az első benyomás, amely megragad, a rendkívüli gazdagság. Franciaország, igaz, nem adott a világnak olyan óriási szervezetű és egyetemes erejű lángelmét, mint Shakespeare. Ilyen mérhetetlen nagyságot leszámítva, az első rangú írók sora, akiket a francia irodalom hozott napvilágra, szinte páratlan a világ összes irodalmaiban. A költészetben és drámában Villon, Ronsard, Corneille, Molière, Racine, La Fontaine, Chénier, Lamartine, Hugo, Vigny, Gautier, Beaudelaire, Verlaine, a prózában Froissart, Rabelais, Montaigne, Pascal, Bossuet, La Rochefoucauld, La Bruyère, Montesquieu, Saint-Simon, Voltaire, Diderot, Rousseau, Chateaubriand, Balzac, Flaubert, Maupassant állnak ebben a sorban. S emellett a rendkívüli gazdagság és változatosság mellett még egy másik megfontolás is különös értéket ad a francia irodalomnak. Inkább különálló és egyéni, mint akármely más nemzet irodalma; ha nem fejlődött volna ki, a világ meg volna fosztva bizonyos olyan rendkívüli értékű qualitásoktól, melyeket csak a francia irodalom tudott produkálni. Hol találhatnók meg másutt azt a realizmust, amely pótolni tudná Stendhal, Balzac, Flaubert és Maupassant realizmusát? Hol kereshetnők másutt azt a ragyogó világosságot, amelyet Voltaire ád nekünk? Avagy azt az erőt és szabatosságot, amely Pascalban izzik? Avagy Racine szenvedélyes tisztaságát?

Végül, ha keresni akarjuk a francia irodalom szellemének lényegét, vajjon hol találjuk meg? Az igazsághoz való ragaszkodás? A retorika szeretete? A világosság? Mindezek a tulajdonságok sajátképen az övéi, de ezeken túl és fölöttük van még egy, amely szabályozza és átlelkesíti a többit mind. Az a magasztos elv, mely annyi nemzedéken át csillagként vezette Franciaország íróit, a megfontolás, a tudatosság elve, a rendezett szépség lelkiismeretes keresése, a művészet végtelen dicsőségének tántoríthatatlan és hajthatatlan kutatása.