A Gyurkovics-lányok

Valaki megkérdezte Radványi tábornoktól, hogy mikor lesz a Kemény Margit lakodalma… A tábornok úr bajusza ekkor fölborzolódott, mint egy dühös kanduré, arcán az a rettenetes sebhely vérvörös lett, az ujjai pedig roppanva szorultak ökölbe. Meglátszott rajta, hogy most szeretne maga köré ütni, igen jól esnék neki, ha törhetne, zúzhatna. Mivel azonban a föntebbi kérdést a felesége szalonjában intézték hozzá, a hol a majolika-vödrök és a törékeny csecsebecsék a tábornokné, született Gyurkovics Katinka erélyes védelme alatt állottak, a zord katona megelégedett azzal, hogy elharapott egy kacskaringós mondást. Csak a vége szaladt ki a száján, ez pedig így hangzott:… teremtésit!

Pedig Kemény Margit, akivel Radványi a felesége révén rokonságot tartott, valóban menyasszony volt, még pedig Krumpholczé, a bácskai milliomos svábé. És hogy ez így esett, az elsősorban is a tábornok érdeme volt, bár ő maga nem igen dicsekedett el vele. A felesége más nézeten volt; az asszony nagyobb dicsőséget látott a sváb meghódításában, mint ama bizonyos piemonti citadella elfoglalásában, amelyet Radványi tábornok oly szívesen hozott szóba, nemcsak hosszu téli, hanem rövid nyári estéken is. A svábnak néhány ezer hold kövér földje, két téglagyára, kastélya és filoxeramentes homoki szőllője volt. A fentebb említett citadellában pedig, amelynek feldúlt sövénykerítésén az akkori huszárfőhadnagy félnapi dühös marakodás után ugratott keresztül, mindössze vagy negyven halálra rémült taliánt, két rossz ágyút, három főzőüstöt és két zsák prófuntot talált a hódító. A taliánokat megint szélnek kellett ereszteni, a citadellát fenékig feldúlták, az ágyúkat a Pó folyóba dobták, a prófuntot megették a kiéhezett huszárok. Csak a három meghódított főzőüstöt vitték föl a bécsi arzenálba, hogy az ámuló utókornak fennen hirdessék Radványi főhadnagy hadi dicsőségét.

Hanem most beszéljünk a svábról.

– Azt hiszem, Margitkával és a svábbal mégis csak lesz valami. Krumpholcz egész nap ott van édesmamáéknál.

Ezt Radványiné mondta a férjének. A férj pedig ilyenformán válaszolt:

– Te mindig azt hiszed, hogy lesz valami! A sváb szeret a fiúkkal kvaterkázni és tarokkozni, – ennyi az egész!

Az asszony kissé elgondolkozott.

– A sváb igen nagy tisztelettel van irántad és én azt hiszem, ha te, – talán valamiképpen, – hiszen érted?

Nem folytatta, mert az öreg komolyan megharagudott.

– Hát házasságközvetítő vagyok én, vagy frizirmamzell, hogy bekopogtassak az úrfiakhoz, meg a frajlákhoz? Már engem is bele akarsz keverni a családi politikádba?

Katinka asszony akkor jelét adta nagy önuralmának, midőn családi hagyományaival szakítva, a férjének engedte át az utolsó szót. A férj pedig ilyenformán formulázta a végszót:

– Fabatkát sem ér az, belekotnyeleskedni más emberek dolgába! Ha a sváb nem akarja, akkor vigye el az ördög, ha pedig akarja, akkor is vigye el az ördög! Ez a tisztességes emberek fölfogása…

A dologból különben igaz volt annyi, hogy Krumpholcz, amióta Kemény Margit ott telelt a rokonainál, a bácstamási kastélyban, gyakori vendége volt Gyurkovicséknak.

Ez a szálas sváb untatóan csendes és kétségbeejtően hűvös ember volt, hanem a gavalléros szokásai és a kétségbevonhatatlan jó szíve miatt kedvelték a megyében, férfiak és asszonyok egyaránt. Ujabban odaszokott a tamási kastélyba – a tábornok szerint: mint a tehén a legelőre – és ha nem vadászgatott éppen a fiúkkal, akkor a Margitka oldalán cigarettázott nagy csendesen. Egy cseppet sem udvarolt a leánynak, csak nézte a szürke nagy szemével. Néha olyan arcot csinált, mintha azt akarná mondani: Szeretem magát, Margitka! Ilyenkor, ha meg is szólalt, ennyit mondott csak: „Elég jó idő jár a vetésekre!“

A szegény Margit idővel elhitette önmagával, hogy nagyon szereti a svábot, sőt meglehet, hogy valóban szerette is, ami talán egyre megy. Leányos fantáziájában addig gyúrta-formálta prózai alakját, amíg az nem lett belőle, amiről valaha a kolostori nevelőben álmodott: a férfi mintaképe.

– Jellem! Nem fecseg, inkább elmélkedik. Hidegnek látszik és közömbösnek, de ha egyszer kimelegszik, – hej, ha egyszer kimelegszik!

Egy családi ebéd után, amikor Krumpholcz fagyos nyugalommal kavargatta a kávéját, Margitka pedig megindító odaadással szolgálta ki ideálját cukorral, cigarettával és pálinkával, – Radványi tábornok egyszerre nagyon elszégyelte magát.

– Ezt már nem nézem tovább! Az egész ház azt várja, hogy a mamlasz nyilatkozzék, ő neki meg esze ágában sincs nyilatkoznia! Én nem akarok részese lenni ennek a komédiának és kijelentem, hogy nem jövök el többet sem ebédre, sem vacsorára, míg ez az állapot tart… Majd ha a sváb nyilatkozott, akkor hívjatok meg az eljegyzési lakomára! Én nem vagyok frizirmamzell, sem házasságközvetítő! Alászolgája!

Elment és egy hétig nem is látták a kastély tájékán. E hét folyamán a tábornok és a felesége részben elváltan éltek, amennyiben az asszony ebédre mindig átkocsizott az édesanyjához, hogy szemmel tarthassa a svábot és Margitkát. (Estére azonban pontosan hazakerült mindig.) Radványiné egy szóval sem említette a férje előtt a tamásiakat, – láthatólag nagyon fájt neki, amit a tábornok mondott: hogy ő nem frizirmamzell!

A másik héten az öreg átkocsizott a kisebbik pusztájára és útközben fölszedte a sógorát, Horkay Ferit. Útba kellett ejteniök Bács-Tamást és amikor a kastély elé értek, az ebédlő nagy ablakából rájuk integetett Katinka asszony meg az édesanyja. Az ablakokat nem nyitották ki, mert a szobákat már fűtötték, hanem az üvegen doboltak és telegrafáltak nekik, hogy állapodjanak meg egy pillanatra.

– Vajjon mit akarnak? – kérdezte a tábornok.

A kapuból kirohant Vince, Gyurkovicsék inasa, ujdonatúj libériában és hozta az asszonyok izenetét.

– Az öreg nagysága kéreti az urakat, hogy sziveskedjenek vacsorára itt lenni!

(Az öreg nagysága? Ha ezt Gyurkovicsné hallotta volna!)

A tábornok könyökön taszította Horkayt.

– Úgylátszik, hogy a sváb végre mégis nyilatkozott?

– Úgylátszik!

A tábornok az ablak felé fordult és nehogy valaki meghallja, hang nélkül, mintha siketnémáknak beszélne, szótagolta a szájával a kérdést:

– Nyilatkozott végre?

Az asszonyok megérthették, mert elnevették magukat és igent intettek. Az összecsucsorított szájukról tisztán le lehetett olvasni a választ: Nyilatkozott! Nyilatkozott! Katinka asszony aztán a szívéhez szorította a kezét, majd a feje fölé emelte a két karját és a rezgő csárdást jelezte. Ilyesmit akart ezzel mondani: Hogy szeretik egymást! Milyen boldogok!

– Pompás! – mondta a tábornok. – Majd az inashoz fordult: – Nyolckor itt leszünk!

Megjárták a pusztát és éppen jó időben, mert a tábornok bunyevác és rác béresei közt már dél óta dúlt a nemzetiségi háboru. Amíg Radványi eleget tett tisztének, mint rögtönitélő bíró, részrehajlás nélkül elpáholván a mindkét nemzetiségbeli bűnösöket és ártatlanokat, már beesteledett. Mire pedig Horkayval ketten Tamásra értek, a nyolcórai harangszó óta már egy óra is elmult.

A háziak nem várták meg őtet, hanem már vacsoránál ültek. Gyurkovicsné arcáról sugárzott a boldogság, Katinka bűbájosan mosolygott, Margitka édes megindultsággal ült vőlegénye oldalán, a vőlegény is szeliden mosolygott. Éppen a malacpecsenyénél tartottak. A tábornok, aki – felesége szavai szerint – imádta a malacot, nagylelküen lemondott az elmulasztott fogásokról és mindjárt a pecsenyén kezdte az evést és a pezsgőn az ivást.

– Nem is gratulálsz Margitkának? – kérdezte később Katinka.

Radványi a kezébe vette gyöngyöző poharát, fölkelt helyéről és mély orgonahangján mondta:

– Tisztelt családi kör!

Mélységes csend lett. A tábornok szeretett szónokolni. Rendes körülmények közt csak a legfőbb hadúr egészsége és a katonaság és polgárság közt való jó egyetértés érdekében szokta ugyan tehetségét érvényesíteni, de ezuttal úgy érezte, hogy, mint a család legidősebb férfitagja, ő reá várakozik az eljegyzés fölött érzett általános öröm tolmácsolásának kötelezettsége.

Föladatát fényesen oldotta meg. Előre bocsátotta, hogy Krumpholcz, ámbár idegen vérből eredt is, a királyért és a hazáért mindenkor kész volt az utolsó csepp vérét is kiontani és azért joggal vallhatja magát magyarnak. A szónok aztán reá tért az igaz rokonszenv és barátság gyémántos kapcsára, amely Krumpholczot már régóta ama családhoz fűzi, amelynek – úgy mondta – én is szerencsés vagyok tagja lehetni, majd örömét fejezte ki a fölött, hogy e gyémántkapcsokat most már a rokonság még forróbb kötelékei fogják szorosabbra fűzni. Végül fölszólította a jelenlevőket, hogy ürítsék poharukat a jegyespárra, Krumpholczra és Margitkára.

Horkay Feri harsogó hangon éljenzett, a többiek azonban halálos csendben ültek helyükön. A tábornok meghökkenve nézett körül: senki sem emelte föl poharát, hogy koccintson vele… Valami ideggyötrő csend ült a szobán. Margitka a két karjába szorította az arcát, nem akart látni és hallani semmit. A sváb krétafehér arccal bámult a tányérjába, közbe meg véresre rágta az ajkát… Gyurkovicsné és Katinka már akkor künn voltak a szomszéd szobában, ahol rémülten összeölelkeztek és ennyit rebegtek csak: Óh! óh! óh! Így várták be a tábornok szónoklatának végét, mint két pompeji nő a Vezuv kitörését… A fiúk közül az egyik a szalvétáját kereste az asztal alatt, a másik pedig lehúnyta a szemét és gondolataiban az egyszeregyet és a miatyánkot próbálta elmondani.

A tábornok arcán már akkor hideg veríték gyöngyözött. Vérben forgó szemekkel nézett körül, mint a halálra sebzett medve az ebek közt. Hah! Mi történt itt? A sváb nem nyilatkozott!

Visszarogyott a székére. Mozdulatlanul, visszafojtott lélegzettel ült ott. Öt percig vagy egy évig. Aztán valami távoli zsongást hallott, mintha valaki beszélne. Igen! Krumpholcz szónokolt! Olyasmit mondott, hogy kedves barátja, a tábornok, nagy hálára kötelezte őt, midőn gondolatait tolmácsolta és bevégzett tényként említette azt, ami benne eddig csak hő óhajként élt… Reméli, hogy Margitka nem fogja megcáfolni Radványi szavait és elfogadja az ő, Krumpholcz, kezét és szivét, amelyet ezennel bátorkodik neki fölajánlani…

Valami bágyadt éljenzés visszhangzott, a tábornok pedig kivánszorgott a szobából. Odakinn elővette a két asszony:

– Az Istenért! Hogy tehettél ilyet?

– Hát frizirmamzell vagy te?

– Jézus Mária – megőrülök! Hogy mondhattátok, hogy a sváb nyilatkozott?

– Ki mondta? Talán álmodtad?

– Hát nem te mondtad, Katinka, hogy gratuláljak Margitkának?

– Igen, a születésnapjához, de semmiféle eljegyzésről nem volt szó!

A tábornok dühbe jött.

– No nézd! Hát mikor az ablak alatt állottam a kocsival, nem azt kérdeztem: Nyilatkozott végre?

– Szó sincs róla! Azt kérdezted: Mi lesz vacsorára? És mi azt mondtuk: Malac lesz! Malac!

– Én ezt értettem: nyilatkozott! És te, Katinka, mit táncoltál, bomlottál aztán az ablakban?

– Mert ilyen malacot az öregapád sem evett!

A tábornok másnap magára vette attiláját összes rendjeleivel együtt és átkocsizott a svábhoz. Krumpholczot reggelinél találta. Az asztalon egy óriás virágbokréta állott, a sváb pedig – a tábornok későbbi szavai szerint – boldognak látszott, de kissé bágyadtnak, mintha anyának érezné magát.

Radványi őszinte vallomáson kezdte, híven elmondván a fatális pohárköszöntő előzményeit. Aztán mogorva alázatossággal fölajánlotta Krumpholcznak, hogy kérjen tőle valami elégtételt, ő mindenre kész.

Krumpholcz szeliden mosolygott. Minek? Hiszen ő maga is ezt akarta… Hiszen ő nagyon szereti Margitkát és a tábornok hálára kötelezte őt azzal, hogy nyélbe ütötte a dolgot…

Radványi azzal az érzéssel hagyta ott a svábot, hogy ő tönkre van téve egész életére… Mert ki fogja őt tisztázni a rettenetes gyanu alól, hogy nem a felesége biztatására mondta el azt a felköszöntőt?

Krumpholczék lakodalma is megvolt már és a tábornok még egyre betege volt ennek a rögeszméjének. Csak akkor békült meg sorsával, amikor az első Krumpholcz-csemete keresztelőjéhez invitálták. Elment a keresztelőre és bár nagyon szerették volna hallani a szavát, nem mondott pohárköszöntőt. Pedig a kis Krumpholczban bizonyára megvolt már akkor az apjától örökölt hajlam, hogy királyáért és hazájáért ontsa ki utolsó csepp vérét.

Ha majd egy jövő háboru esetén Radványi tábornok attakhoz vezeti lovas brigádját, jó lesz, ha az adjutáns előbb odasúgja neki:

– Tábornok úr! Hogy is esett a Kemény Margitka eljegyzése!

A tábornok arcán akkor majd vérvörös lesz a sebhely, a bajusza dühösen fölborzolódik és mivel a kozákok nem állanak Katinka asszony védelme alatt, mint a majolikás bögrék és a kinai porcellánbabák: maga köré fog ütni, hogy megemlegetik majd jobban, mint azt a piemonti rongy várat.