A kontárság kultusza

Említettem, hogy a kontárság kultusza kitörölhetetlen folt s mételyezés folytán terjed, eléggé természetes, hogy meghonosodván, járványossá válik s bejutván magába az állam központjába, vagyis alkotmányába, befészkeli magát a szokásokba és erkölcsökbe.

Tudjuk, hogy a szinház az élet utánzata és hogy talán az élet még inkább utánzata a szinháznak; éppen így származnak a törvények az erkölcsökből, nemkülönben sőt még inkább az erkölcsök a törvényekből. «Az embereket különböző dolgok irányítják», mondja Montesquieu. «Az éghajlat, a vallás, a törvények, a kormányzat alapelvei, a megtörtént dolgok példái, az erkölcsök, a különböző modorok, amelyekből végeredményben kialakul a közszellem» és ezen különböző dolgok között, melyek az embereket irányítják, megvan a hatások és visszahatások kölcsönös sorozata.

Leggyakrabban az erkölcsök szerzik a törvényeket kiváltképen a demokráciában, ami egyébiránt nagyon sajnálatos; de Montesquieunek igaza van, midőn még ezt is mondja: «Az erkölcsök képviselik a törvényeket, a különböző modorok pedig az erkölcsöket», és hogy a törvények legalább is «hozzájárulhatnak az erkölcsök és a különböző modorok alakításához», sőt «valamely nép jellemének kialakulásához is», s hogy a római nép erkölcseinek egy része a császárságtól számítva, becsben tartotta az önkényes hatalom létezését és hogy az angol nép erkölcseinek egy része megbecsüli alkotmányukat és törvényeiket.

Tudjuk, hogy Nagy Péter, az oroszok cárja a törvények által alaposan módosította népének ha nem is jellemét, de legalább is annak szokásait és erkölcseit.

A törvények szokásokat, – a szokások pedig erkölcsöket szülnek. «Ezzel a jellem» nem változott és azt hiszem, soha semmi által sem fog megváltozni; de úgy látszik, hogy megváltoztatható s legalább is meg van változtatva az által, hogy némely részeit – melyek vissza voltak szorítva – felszabadították, némely részeit pedig – melyek szabadok voltak a maguk kiterjedésében – visszaszorították, tehát itt tetszés szerinti beavatkozás történt. Nyilvánvaló, hogy az a törvény, amely eltörölte az elsőszülöttségi jogot, egyáltalában nem változtatta meg a nemzet jellemét, de megváltoztatta ezáltal az erkölcsöket, amelyek bizonyos mértékben visszahatással voltak magára a nemzet jellemére is. Érezni a gyermekkortól kezdve, már a szülői háznál, hogy van egy fellebbvaló, aki bizonyos irányban uralkodik felettünk, aki a születés jogánál fogva több mint mi vagyunk, ez egy sajátságos észjárást fog kelteni. Világos, hogy azokban az országokban, amelyekben szabad végrendelkezési-jog létezik, egészen másfélék lesznek a családi erkölcsök, mint azon országban, ahol a gyermeket úgy tekintik, mint a családi vagyon társtulajdonosát.

Megjegyezték, hogy a házasság felbontását megengedő törvény óta, amely egyébiránt nagyon szükséges volt, – bár ez a szükségesség nagyon szomorú – sokkal több, sőt összehasonlíthatatlanul sokkal több a valókereset, mint amennyi volt ezelőtt az elkülönítési kereset. Azért van ez így, mert az elkülönítés csupán viszonylagos felszabadítást s csupán fél-felszabadítást ad, s mert abban a meggyőződésben voltak, hogy nem érdemes ily csekélység miatt magukat izgalmaknak kitenni? Nem hiszem, mert midőn egy elviselhetetlen járomról van szó, természetes, hogy annyi erőfeszítést tegyünk annak alapos meglazítására, mint amennyit tennénk annak eltávolítására.

Azt hiszem az igazság az, hogy a polgári törvény fennállása s annak a vallási törvényekkel való összhangja a házassági ügyekre vonatkozólag, az egyeseknek különleges gondolkodásmódot ad, mely szerint a házasságot úgy tekintik, mint valami szent dolgot s mint olyan köteléket, amelyet eltépni szégyen és amelyet tényleg nem is volnánk képesek eltépni, csak akkor, ha mindenképen kényszerítve és erőszakolva volnánk arra, jóformán az egész életen át tartó büntetés terhe mellett. A házasság felbontását elrendelő törvényt atyáink így hívták volna: törvényes «indiscretio», megszüntette a szégyenérzetet. Kivéve azon esetet, midőn a vallási érzület erős, a házasfelek nem töprengnek többé a házasság felbontásának erkölcsi következményei felett, – minden szégyen nélkül elválnak. Előállott a cselekvés szabadsága: a szégyenérzet lent maradt, a szabadság, vagy az új egyesülés vágya felülkerekedett. Ennek a cselekvési szabadságnak a törvény volt az oka, azon törvény, amely új erkölcsök eredménye volt, de amely azután fennállása alatt maga is új erkölcsöket teremtett, avagy kiterjesztette és elhintette azokat, amelyek alakulóban voltak.

Így terjeszti ki és hinti el a demokrácia a kontárság szeretetét, amely jellemző vonása és mintegy főképessége. A görög bölcsészek között hagyományos játék volt, hogy vidámsággal fessék meg a demokratikus erkölcsöket, hogy úgy mondjuk a családi és egyéni erkölcsöket, amelyeket úgy fogtak fel, mint a demokratikus állam által sugallt és fenntartott erkölcsöket. E tekintetben mindnyájan vetélkednek Aristophanessel:68 «Meg vagyok elégedve magammal», mondja Xenophonnak69 egy alakja: «mert szegény vagyok, amíg gazdag voltam, arra voltam kötelezve, hogy udvaroljak a rágalmazóknak, jól tudván, hogy inkább képes vagyok eltűrni a rosszat, mint velük rosszat tenni. Azután meg a köztársaság mindig újabb összegeket követelt tőlem, amelyeknek fizetése alól nem voltam képes magam kivonni. Mióta szegény vagyok, tekintélyt szereztem magamnak; senki sem fenyeget, én fenyegetek másokat, szabadon járok kelek s ott maradok, ahol akarok. A gazdagok meghajolnak előttem és utat engednek nekem. Rabszolga voltam, most király vagyok, adót fizettem a köztársaságnak, most ő táplál engem; nem félek attól többé, hogy veszítek, nyerni remélek…»

Éppen így mulatozik Platon: «Ezen kormányforma valóban a legszebb látszattal bír az összes kormányformák közt és a jellemeknek ezen pazar változatossága csodálatos eredménynek látszhatnék… Első tekintetre hozva ítéletet, nemde igen kellemes és kényelmes állapot az, midőn bármily nagyok is érdemeink valamely közhivatal betöltésére, nem vagyunk ebben meggátolva s ha úgy akarjuk s szeszélyünk ezt hozza magával, hogy bíróvá vagy tisztviselővé legyünk, nem vagyunk alárendelve semmiféle tekintélynek? Nemde csodálatos, még az a gyöngédség is, amellyel itt némely elítélttel bánnak? nem láttad-e a halálra vagy száműzetésre ítélt ilyfajta embereket olyan állapotban, midőn bentmaradva az országban a hősök járásával és magatartásával nyilvánosan járnak-kelnek, mintha senkisem figyelne reájok? És ezen alapelvek, amelyeket előadtunk, oly nagy tisztelettel javasolván tervet köztársaságunk számára, midőn biztosítottuk, hogy hacsak nincs valaki természeti előnyökkel megáldva, ha nem élt gyermekjátékai óta javak közepette és tiszteségben és ha nem végzett azután komoly tanulmányokat, sohasem lesz erényes; ezen alapelvek, mily nagylelkű leereszkedés, a gondolatoknak mily bősége tünteti fel demokratáinkat azon megvetésben, amellyel ez elvek ellen viseltetnek! Mily nagy fölénnyel tiporják lábbal ezen alapelveket, sohasem vevén fáradságot maguknak, hogy megvizsgálják, milyen műveltséggel bírtak azok, akik belevetették magukat az események mozgalmaiba! Ellenkezőleg mennyi buzgóság azok fogadására, azok ünneplésére, feltéve, hogy a nép érdekei lelkes támogatóinak adják ki magukat. Ez igen nagy kegyességet tételez fel. Ilyenek más hasonlókkal együtt a demokrácia előnyei. Nagyon kellemes kormányzat az, ahol egyenlőség uralkodik úgy az egyenlőtlen – mint az egyenlő dolgok közt… (Tehát) amidőn egy demokratikus államot, melyet a szabadság égető szomjúsága emészt, rossz pohárnokok kormányoznak, akik a szabadság borát neki egészen tisztán töltik és itatják egészen a részegségig, ha ekkor a kormányzók nem tanusítják vele szemben azon szolgálatkészséget, hogy annyi szabadságot adjanak neki, mint amennyit kíván, akkor a nép bevádolja és megbünteti őket, azon ürügy alatt, hogy árulók, akik oligarchiára törekesznek… kérkedik az egyenlőséggel s tiszteletben tartja azt az egyenlőséget, amely a hatóságokat a polgárokkal zavarja össze. Lehetséges-e ezután, hogy egy ehhez hasonló államban a szabadság szelleme mindenre ki ne terjedjen? Lehetséges-e, hogy a függetlenség és anarchia szelleme be ne hatoljon a család belsejébe…? (És ily módon) az atyák hozzászoknak gyermekeikkel akként bánni, mint hozzájuk hasonlókkal, sőt félni tőlük, a gyermekek pedig, hogy magukat az atyjukkal egyenlőnek tekintsék s hogy ne tiszteljék és ne féljék őket. A polgárok és a közönséges honlakosok, sőt az idegenek is ugyanazon jogokra vágyakoznak… És a tanítómesterek ebben az államban félnek tanítványaiktól és kímélik őket, ezek pedig gúnyolódnak tanítómestereik és nevelőik felett. A fiatal emberek egyenlő lábon akarnak állni az öregekkel, az öregek pedig leereszkednek a fiatal emberek modorához és megtanulják utánozni a fiatal emberek magatartását, attól félve, nehogy mord és zsarnoki jellemű embereknek tartassanak… És meg kell jegyeznünk, hogy a szabadság és egyenlőség milyen fokán vannak a férfiak és nők között lévő viszonyok. Alig hinnénk, hacsak nem láttuk volna, hogy az állatok – még azok is, amelyek az emberek használatára vannak rendelve, mennyivel szabadabbak e tekintetben, mint máshol. A kis kutyák – és ez közmondás – egyenlő lábon állnak úrnőikkel és a lovak meg a szamarak hozzászokván ahhoz, hogy emelt fővel járjanak, minden tartózkodás nélkül összeütköznek azokkal, akikkel találkoznak, ha ki nem térnek előlük».

Aristoteles ezen kérdésben hűtlenné válik kedves módszeréhez, amely abban állott, hogy mindig ellenkezőjét mondja annak, amit Platon; semmi gyöngédséggel sem viseltetik – miként már láttuk – az arisztokrácia iránt. Igen hideg, ritkán humoros, sohasem gunyoros velök szemben, nem tünteti fel őket sötét színben, mint Platon, de egyáltalán nem is kíméli őket.

Először is határozottan a rabszolgaság híve. Ebben nem különbözik egyetlen régi bölcsésztől sem, kivéve félig-meddig Senecát;70 de a rabszolgaság híve azon makacssággal és eréllyel, amely neki valóban külön sajátsága. Szerinte a rabszolgaság nem csupán egyik alakja az emberi társadalomnak, hanem annak egyedüli lényeges és teljesen elengedhetetlen alapköve.

Egy fokkal feljebb menve, a mesterembereket és művészeket a félrabszolgák egyik fajtájának tartja. Történetileg bizonyos, hogy csupán a romlottságba sülyedt demokráciákban adták meg nekik a polgárjogot és elméletileg is állítja, hogy a jó köztársaság nem fog nekik adni polgárjogot. «Némely népnél a mesterembereket egyáltalában nem bocsátották a demokrácia túlzása előtt a közhivatalokhoz… A régi időben bizonyos népek úgy tekintették a kézműveseket és művészeket, mint rabszolgákat, vagy idegeneket; és azért tekintik még mai napság is a kézművesek és művészek legnagyobb részét ilyeneknek. Hogy ilyenek léteznek, ez azért van, mert a minta-állam sohasem fogja fölvenni a kézműveseket és művészeket a polgárok sorába…»

Kétségtelen, hogy a demokrácia – ha szigorúan vesszük – kormányforma («… ha ugyan a demokráciát a kormányformák közé számítjuk…»); valóban lehetséges az, hogy azok, akik a sokaságot alkotják, jóllehet közülök nem mindegyik kimagasló ember, győzedelmeskednek, amikor együtt vannak, a kiválóakon, – nem mint egyének, hanem, mint tömeg… Ime, ez az oka, hogy miért ítéli meg jobban a sokaság a zenészek és költők műveit; mert egyiket megbecsüli egy részük, a másikat a másik részük és mindeniket megbecsülik mindnyájan. (Jegyezzük meg, hogy mindig demokraciáról beszél, amelynek sem a rabszolgák, sem az artisanok nem részesei). Kétségtelenül úgy tekinthetjük a demokráciát, mint az elfajzott kormányformák legtűrhetőbbikét és Platon «jóllehet más álláspontra helyezkedik (mint Aristoteles), igen helyes következtetéssel mondja, hogy a demokrácia legrosszabb a jó kormányformák közt, de a legjobb a rossz kormányformák közt». De nehéz is nem úgy tekinteni a demokráciát, mint szociológiai tévedést. Téves, hogy az állam kivan elégítve azzal, ha «a polgárok sorába emelt minden embert, a hasznosakat is, akikre az állam fennállása céljából szüksége van». Azon igen érezhető hibája van, hogy nem képes valami alkotmányos módon elviselni és kebelében megőrizni a kiváló embereket. A demokráciában «ha valamely polgár érdemei folytán annyira kiváló, vagy ha több polgár annyira kimagasló, hogy sem érdemeiket, sem befolyásukat a többiekével nem lehet összehasonlítani, ez esetben többé őket nem lehet úgy tekinteni, mint akik az állam részét képezik. Igazságtalanság volna velük szemben, ha őket – akik annyira felette állanak másoknak – egyenrangúaknak tekintenék. Az ilyfajta lényt mintegy Istennek kellene tekinteni az emberek közt. Jól látjuk, hogy a törvények csak azok számára szükségesek, akik születésüknél vagy képességüknél fogva egyenlők és hogy azok számára, akik e tekintetben a többiek fölött állanak, egyáltalában nincs törvény: törvényeik saját maguknak; aki számukra szabályokat akarna hozni, nevetségessé tenné magát; és talán joggal mondhatnák neki azt, amit Antisthenes71 oroszlánai feleltek a nyulaknak, akik az összes állatok között való egyenlőség ügye mellett tartottak védbeszédet. Ezen indokból hozták be a cserépszavazatot72 (ostracismust) azon demokratikus államokba, amelyek sokkal inkább féltékenyek az egyenlőségre, mint a többi más államok. Mihelyt valamely polgár hitele, gazdagsága vagy bámulóinak száma, avagy összes politikai befolyása által a többiek fölé látszott emelkedni, utólérte az ostracismus őt és eltávollította az államból. Úgy volt mint Hercules, akit az argonauták kitettek, minthogy Argo hajójuk kijelentette, hogy túlságosan nehéz s nem bírná el».

Thrasibulus Milete zsarnoka,73 Periandertől, Corinthus zsarnokától, aki egyike volt Görögország hét bölcseinek, a kormányzásra vonatkozólag tanácsot kért. Periander nem válaszolt semmit, hanem egy búzavetést egyenlővé tett azáltal, hogy levágta azon kalászokat, amelyek kiemelkedtek a többiek közül. «Nem csupán a zsarnokok teszik ezt, akiknek ez érdekük, épen így megy ez véghez az olygarchikus és demokratikus államokban is; az ostracismus többé-kevésbé ugyanazon eredményeket fogja előidézni itt is, megakadályozván a polgárokat, hogy nagyon magasra emelkedjenek azzal, hogy száműzi őket».

Ez itt mint a demokrácia alkotmányos kényszereszköze jelentkezik.

Alapjában véve nincs mindig kényszerítve arra, hogy eltávolítsa, avagy leüttesse a búzakalászokat, száműzheti őket befelé, – hogy úgy mondjuk vagyis rendszeresen megtagad minden emelkedést, sőt minden társadalmi tevékenységet azon embertől, aki kiemelkedik bármily módon, akár születésénél, gazdagságánál, erényénél, vagy képességénél fogva. Ez a «néma» ostracismus, miként a nép mondja. Megjegyeztem néhányszor, hogy az első demokrácia alatt XVI. Lajost guillotin által végezték ki, mert el akarta hagyni az állam területét, és hogy a harmadik demokrácia alatt az unokáit kiűzték az állam területéről, mert ott akartak maradni. Ez az ostracismus, amely még nincs tisztában önmagával, amely ellentmond önmagának, mert ingadozik. Még keresi a helyes utat, még ingadozik, de megállapodva oda jut, hogy az elnyomásnak ilyen vagy olyan rendszere által tehetetlenségbe vezeti vissza mindazokat, akik kisebb vagy nagyobb egyéni képesség által többé-kevésbé a közös színvonal fölé emelkednek. Ez az ostracismus, amely – hogy így fejezzük ki magunkat – a demokráciák fiziológiai szerve. Ha alkalmaztatik igaz, hogy megcsonkítja az országot, de mellőzve, önmagát tenné tehetetlenné.

Aristoteles gyakran felveti azt a kérdést, hogy ki «a kitünő ember». A kitünő ember szerinte abban különbözik a tömegből kiválasztott embertől, amiben a szépség a csunyaságtól, amiben valamely szép festmény a valóságtól, habár bír is némely töredékeivel a szépségnek, amelyek a valódiban megvannak… Igaz az, hogy mindenféle népnél mindig ugyanaz lesz a különbség a tömeg és a kiválasztottak kis száma között? Ez, ami bizonytalan, de nem baj… A mi észrevételünk igaz marad (hogy az általunk mondott különbség létezik). Tájékoztat-e ezen feltett kérdés megoldására, hogy milyen hatalommal kell felruházni a polgárok tömegét? A főbb hatóságokhoz engedni őket nem ad elég biztonságot, mert attól kell felni, hogy igazságtalanságot követnek el becsületesség hiányában, vagy tévedésbe esnek belátás hiánya miatt. Másrészről pedig, kizárni őket az összes hivatalokból azon veszéllyel járna, hogy nagyon sok ellenséget szereznének az államnak. A sokaság részére tehát az maradna, hogy a sokaság a tanácskozásokban vegyen részt… Emellett volt Solon is… Ámde – jól felfogva – ezen osztálynak minden polgára képtelen ítéletet mondani.

De nem egyedül a «kitünő ember» van terhére a demokráciáknak, terhére van az államon és kormányzaton kívül álló minden fajtája az egyéni és collektiv erőknek.

Ha visszaemlékezünk arra, hogy Aristoteles a kiélezett állapotú demokraciát a zsarnoksággal azonosította, – érdekes lesz rövidesen rámutatni azon képre, amelyet a zsarnokság eszközeiről megrajzol: «elnyomni azokat, akik valamiben kiválók, – mondja Aristoteles – megölni azokat, akik kegyes érzelmekkel bírnak, nem engedni meg sem a közös ünnepi lakomákat, sem a barátok társaságait, sem az oktatást (kivéve azt, amit ő ad), sem egyéb hasonló dolgot, elkerülni mindazon szokásokat, amelyek rendszerint alkalmasak arra, hogy a léleknek és önérzetnek nagyságát szüljék, nem tűrni meg sem a gyűléseket, sem egyéb egyesületeket, ahol az emberek eltöltik üres idejöket, mindent elkövetni arra, hogy a polgárok, amennyire csak lehetséges, ne ismerjék egymást». Aristoteles következtetései személyileg arisztokratikusak. «A tökéletes állam igen kényelmetlen akadályt tüntet föl. Mit kell azon esetekben tennie, midőn valamely kiválóságot nyilvánvalólag elismernek, amely kiválóság nem a rendszerint fennforgó előnyökben áll – milyenek az erő, a gazdagság vagy pedig a pártfelek nagy száma, hanem az erényben? valójában mit kell neki tennie? Mert végre is nem mondhatjuk azt, hogy ki kell tiltani az államból azt, aki ilynemű módon kiváló, másrészt meg szintén nem lehet őt alávetni a hatalomnak, ez annyi volna, mintha Jupiternek akarnánk parancsolni és vele a hatalmat megosztani. Az egyetlen elfogadható elv: járuljon mindenki szívből hozzá – ami természetesnek is látszik – hogy neki engedelmeskedjék és hogy az államban olyanokra ruházzák a felsőbbséget, akik ő hozzá hasonlítanak». Azonban, hogy úgy mondjuk, s tárgyilagosan fogva fel a dolgot, s szembehelyezkedve a különböző kormányformákkal, amelyek az emberiséget megosztják, – Aristoteles más eredményre jutott, mint amilyenhez nekünk lesz alkalmunk jutni és amelyet kellőleg meg fogunk világítani.

A modern írók közül Rousseau, aki azt állította, hogy nem volt demokrata és igaza is volt, mert amit «demokráciának» nevez, az az athéni uralom, vagyis a közvetlen kormányzat, amit ő egyáltalában nem kívánt; Rousseau, aki társadalmi szerződésében (Contrat-social) – dacára némely ellentmondásnak és homályosságnak, – legtökéletesebb javaslatát adta meg a demokratikus kormányzatnak, a szónak általunk vett értelmében – de akiről még biztosan nem tudhatjuk, vajjon kifejezetten demokrata-e, minthogy nem tudjuk, mit ért «polgár» alatt, vajjon ez a közönség-e, vagy csupán csak a nemzetnek egy valóban nagyon számos osztálya; Rousseau többet beszélt, mint bárki más, nem ugyan határozottan a demokráciának az erkölcsökre való befolyásáról, hanem, hogy így mondjuk, a demokráciának a jó erkölcsökkel való megegyezéséről. Egyenlőség, megelégedés, egyszerűség, ime ezeket találjuk szerinte azon államokban, amelyek, sem nem királyságok, sem nem arisztokraciák, sem nem plutokráciák; úgy látszik, hogy az erénynek ugyanazon forrásából – amely azt okozza, hogy némely nép az egyenlőséget, a megelégedést és az egyszerűséget szereti – ered egy az arisztokráciát, plutokráciát és királyságot kizáró uralom; szeressétek az egyszerűseget, megelégedést és egyenlőséget s nagyon valószínű, hogy demokratikus köztársaságban vagy érezhetően demokráciában éltek. Azt hiszem, ez a lehető legpártatlanabb s legvilágosabb foglalata – amit valaki nyujthat – Rousseau mindig szigorú formák közé visszahúzodó tanításának.

E tekintetben sokkal hűségesebb tanítványa volt Montesquieunek, mintsem ezt beismeri. Mindaz, amit elmondtam, betűszerint bennfoglaltatik Montesquieunek mindazon fejezeteiben, amelyek a demokráciára vonatkoznak és híres tétele, miszerint «a köztársaságok alapelve az erény», midőn az erény szónak külön értelmet tulajdonít, nem egyéb, mint az egyenlőségnek, egyszerűségnek és megelégedésnek, – ezen hármas tökéletességnek – összefoglalása, mert Montesquieu az «erény» kifejezését majd szoros, majd tág értelemben veszi, majd annak a politikai erény (polgárerény és hazafiság) értelmét tulajdonítja, majd annak a tulajdonképeni értelemben vett erény (egyszerűség, megelégedés, takarékosság, egyenlőség) értelmét adja – és ezen utóbbi esetben Montesquieu és Rousseau teljesen megegyeznek.

Csakhogy Montesquien megvilágítja, mint minden kormányzatot, a hanyatló demokráciát is azzal, hogy bemutatja – anélkül, hogy idézné – azon képet, melyet arról Platon megrajzolt s amelyet már fentebb láttunk, – ezt írja: «A hatóságok munkáját a nép akarván végezni, nem tiszteli azokat többé; a tanács határozatai előtte nem bírván többé súllyal – nem tiszteli többé a szenátorokat, következésképen az öregeket sem. Ha pedig nem tiszteljük az öregeket, nem fogjuk többé tisztelni atyáinkat sem, a férjek sem lesznek többé méltók a becsülésre s a tanítóknak sem fognak engedelmeskedni. Mindenki szeretni fogja ezen szabadosságot, és mindenkinek nehezére fog esni, eltűrni a parancsokat és engedelmességet. Az asszonyok, a gyermekek és a rabszolgák többé senkinek sem engedelmeskednek. Nem lesznek többé erkölcsök, nem lesz többé rendszeretet, végül erény sem».

Ami a demokrácia közerkölcseiről a demokratikus államban uralkodó magán-, családi és személyes erkölcsökre való átmenetet illeti, vajjon észreveszi az olvasó, hogy a köz- és magánélet fogyatkozásainak közös gyökere van? Ezen közös gyökér a hivatottság félreismerése, elfelejtése és megvetése. Ha a növendékek megvetik tanítóikat, a fiatal emberek az öregeket, a feleségek férjeiket, az idegenek a polgárokat, az elítéltek ítélőbíróikat, a fiak atyjukat, – ez azért van, mert a hivatottság ideája eltünt, mert a növendékek nem érzik tanáraik tudományos felsőbbségét, a fiatalemberek az öregeknek az élettapasztalatokon nyugvó felsőbbségét, a feleségek férjeiknek felsőbbségét a gyakorlati élet szempontjából véve, az idegenek a polgároknak felsőbbségét a nemzeti hagyományok szempontjából véve, az elítéltek bíráik erkölcsi felsőbbségét és a fiak atyjuknak tudományos élettapasztalatokon nyugvó, polgárias és erkölcsi felsőbbségét.

És hogyan bírnának ezen érzelmekkel, hogy lehetnének ezen érzelmek marandók és állandók, mikor maga az állam a hivatottsággal való nemtörődésre van alapítva, s annyira magára a kontárság tiszteletére és annak folytonos, maradandó és általános szükségletére, hogy azt úgy tekintse, mint útmutatót és mint vezetőt?

Ilymódon a közerkölcsök tekintélyes befolyással vannak a magánerkölcsökre, a szó tulajdonképeni értelmében vett erkölcsökre és hogy a családba és «külvilágba» a polgároknak egymásközötti mindennapi viszonyaiba belopódzkodik apródonként az erkölcsöknek azon ellazulása, amelyet Platon szellemesen «az egyenlő és a nem egyenlő dolgok között való egyenlőségnek» nevez. Amit a demokratikus állam kezdetben a családba bevisz, vagy amit kegyel, az a két nem közt való egyenlőség, következésképen a feleség tiszteletlensége a férjjel szemben. Jegyezzük meg, hogy alapjában véve ezen gondolat nagyon igazságos, azonban a hivatottság kérdésével kapcsolatosan már nem. Az asszony tökéletesen egyenlő a férfival az észbeli tehetségek tekintetében a civilizáció állapotában, ahol egyedül az észbeli tehetségek számítanak, az asszony tökéletesen egyenlő a férfival. A társadalmi életben ugyanazon hivatalokhoz kell hozzábocsátani őt mint a férfit, a tudás és tanultság ugyanazon feltételei mellett; ámde világos, hogy a családban, valamint minden vállalatban szükséges: 1. a munkamegosztás a hivatottság szerint, 2. egy hivatásos fő elismerése. Ez azon törvény, amelyet a demokratikus uralomban a feleségek állandóan félreismernek. Nem engedik meg a munkának külső- és házimunkára való megosztását és beavatkozást követelnek maguknak a külsőmunkába, a férj foglalkozásába, amelyet talán igen jól végeznének el, ha az ő feladatuk volna és ha nem volna nekik más tennivalójuk, mint ez, amelyet elrontanak és tönkretesznek abban a hitben, hogy itt oly dologba ártják magukat, amely nem hivatásuk, holott más dolognak a helyes ellátása a feladatuk. Nem tűrik meg, hogy a férj vezesse a vállalatot s nem csupán társak, de főnökök akarnak lenni. Ez a megegyezésszerű vagy a kötelemszerű hivatottság megvetése. A feleség kétségtelenül épp oly jó pénzbeszedő volna, mint férje; de attól a pillanattól kezdve, midőn kettős terhet vesz magára, úgymint a pénzbeszedést és a házvezetést, hogy az, aki a házat vezeti foglalkozzék a pénzbeszedéssel is, ez éppen olyan rossz volna, mintha az, aki pénzbeszedéssel van megterhelve, a konyhával és az élelmiszerek bevásárlásával foglalkoznék; itt a megegyezésszerű és a kötelemszerű hivatottságot kell tiszteletben tartani, amely a szokás és gyakorlat által igen gyakran egészen valóságos és realis hivatottsággá válik, amelyet akadályoz, alterál és megbont az idegen beavatkozás.

Az asszonyok különösen a kötelemszerű hivatottságnak nem is álcázott megvetése, – majd meg a családfő szerepének megszerzése és félreismerése által napról-napra, pillanatról-pillanatra rászoktatják a gyermekeket atyjuk megvetésére. A gyermekek a demokráciában mintegy atyjuk és anyjuk megvetésére vannak nevelve. Valóban erre nincs más kifejezés, bármily ártatlanok és jók legyenek is szándékaik. Vegyük csak számba: a demokrácia mindenekelőtt tagadja ezen főhivatottságot, az elhunytak képességét az élők vezetésére és irányítására; lényeges és alapvető elveinek egyike, hogy az élő nemzedék ne legyen megkötve a megelőző nemzedékek által. Milyen következtetést vonjanak le a gyermekek akár ezen alapelvből, akár ezen alapelvnek összes alkalmazásaiból, amelyet maguk körül látnak, ha nem azt, hogy semmiben sincsenek lekötve az őket megelőzött nemzedéknek, vagyis atyjuknak és anyjuknak?

A gyermekek természetesen már így is sok, vagy elég hajlandósággal bírnak arra, hogy szülőiket kevés becsülésben tartsák. Büszkék fizikai felsőségükre és arra, hogy ők emelkednek, míg szülőik hanyatlanak, áthatva a modern emberiség azon általános előítéletétől, hogy mindig előhaladás van és következésképen, hogy ami tegnapról van, végeredményben mindig alsóbbrendű annál, ami máról van; ezenkívül – amint mindig hittem – valamely nemezis által sarkalva, amely arról van meggyőződve, hogy az emberi tudás és hatalom nagyon gyorsan haladna előre, ha a gyermekek éppen ott vennék fel a láncszemet, hol atyáik elejtették és nem azon kezdenék, hogy eltöröljenek mindent, amit atyáik csináltak, hogy azután mindent újra kezdjenek: az oka annak, hogy az épület mindig az alapozásnál marad; a gyermekek mindezen okokból természetes hajlandósággal bírnak arra, hogy szüleikkel mint Cassandrákkal74 bánjanak el. A demokrácia tehát még hozzáteszi ezen tanítást is, hogy a nemzedékek függetlenek egymástól és hogy az elhunytaknak nincs semmi tanítani valójuk az élőknek.

Azután meg mivel a demokrácia először is ezen eszmén nyugszik, majd pedig azon eszmén, hogy az állam mindennek ura, elvonja a gyermeket a családtól annyira, amennyire csak lehet. «A demokrácia gyermektolvaj-kötéltáncos», – mondja Sokrates humorisztikus dialogjai valamelyikében. – «Elvonja a gyermeket családjától, játéka közben elvezeti messzire és nem engedi meg neki többé családját viszontlátni, különböző idegen nyelvekre tanítja, tagjait kificamítja és szétszedi, kifesti, idegen jelmezbe öltözteti át, megismerteti az akrobataság minden titkaival s képessé teszi megjelenni a közönség előtt, hogy fordulatokkal mulattasson.»

Annyi bizonyos, hogy a demokrácia különösen arra törekszik, hogy a gyermeket családjától elvonja, hogy neki kijelölt nevelést adjon és nem olyat, aminőt szülei választanának s arra tanítja, hogy nem kell hitelt adni a szülők oktatásának. Tagadja a szülők hivatottságát, helyettesíti azt a magáéval s arról biztosít, hogy egyedül az övé jó.

Ez a demokratikus uralomban a szülők és gyermekek különválasztását előidéző főokok egyike.

Azt mondhatják, hogy a demokráciának nem sikerül mindig azon törekvése, hogy a gyermekeket atyjuktól elkülönítse, mert semmi sem akadályozza meg a gyermeket abban, hogy ne viseltessék tanárai iránt ugyanazon kicsinyléssel, amellyel szülei iránt különböző okokból viseltetik.

Mi sem igazabb, mert a demokrácia általános elvei nem kevésbbé fogják okozni a tanulóknak a tanítók iránti lebecsülését, mint a gyermekeknek a szülők lekicsinylését.

A tanítót éppen úgy tekinti a növendék, mint a multat, amely nem köti a jelent, mint olyan multat, amely a haladás törvénye szerint sokkal alsóbbrendű a létezőnél. Igaz, de a küzdelem az iskolában a szülők ellen, akik otthon az iskola ellen küzdenek, a gyermeket olyan személyiséggé formálja, aki ezen ellentétes befolyások között egyáltalában nem is részesült nevelésben. Úgy lesz vele, mint azon gyermek, aki saját családjában nyer tanítást egy mindenekfelett hivő anya és egy atheista atya példájából. Nem nevelték; semminemű nevelésben nem részesült. Az egyedüli nevelés – és hogy úgy mondjuk – a szülők általános eszméinek átplántálása a fiakba, a családi nevelésben áll, támogatva azon tanítómesterek által adott nevelés által, akiket a család saját szellemének megfelelőleg választ ki. Határozottan ez az, amire a demokrácia egyáltalában nem akarja elhatározni magát.

A demokratikus uralomban az öregeket még kevésbbé tisztelik és becsülik. Még egy hivatottság, amelyet kifejezetten tagadnak és eltávolítanak. Értekezést kellene írni, – amely eléggé különös volna – az öregek nagyságáról és hanyatlásáról. Az öregeknek nincs mit dicsekedniök a civilizációval. Az ősidőkben – miként mai napság a vad népeknél – az öregek királyok. A gerontokrácia (öregek uralma) a legrégibb kormányforma. Ez eléggé érthető, mert az ősidőkben az összes tudomány a tapasztalat, tehát az öregek rendelkeznek ekként az állam összes történeti, társadalmi és politikai tudományával. Részesülnek is igen nagy becsületben és a legnagyobb tisztelettel, a legnagyobb figyelemmel – majdnem babonával – hallgatják meg őket. Nietzsche75 visszakívánja ezen időket, midőn ezt mondja: «a nemesség jele, az arisztokrácia jele: az öregek tisztelete.» És visszakívánja ezen nézetének alapját is midőn hozzáteszi: «az öregek tiszteletben tartása: a hagyományok tiszteletben tartása.» Azért fogadták el ösztönszerűleg az elhunytaknak az élők fölötti kormányzatát; amit az öregekben megbecsültek az, hogy az öregek csak félig haltak meg:

Az öreg később a királysággal, vagy az olygarchiával, vagy az arisztokráciával megosztozott az állami ügyek kormányzatán és megtartotta majdnem egészen a jogi ügyek intézését. Megbecsülték erkölcsi és szakszerű hivatottságát. Erkölcsi hivatottsága ezen korszak emberei előtt abban állott, hogy szenvedélyei kihaltak és ítélete érdeknélkül való volt annyira, amennyire egy emberi ítélet lehetett. Még önfejűsége sem volt rossz, sőt inkább jó, mint rossz. Mentes az ingadozás, a szeszély, a kedélyizgalomtól és attól, hogy könnyen engedelmeskedjék a befolyásoknak. Szakszerű hivatottsága is jelentős, mert sokat látott, sokat megőrzött emlékezetében, sok összehasonlítást tett és mintegy öntudatlanul az esetek élőtárháza lett. A történelem pedig végeredményben kevés eltéréssel, mindig újra kezdi a dolgokat, előtte tehát minden felmerült eset ismert és régi, amely nem ejti csudálkozásba és amelyre mindig rendelkezik megoldással, mivel csupán ezek enyhe módosításáról és alkalmazásáról van szó.

De ez az igen régi időkben volt így.

Ami az öreg tekintélyét apródonkint aláásta, az a könyv. A könyv a megszerzett tudományt, a jogot, a jogtudományt kétségtelenül jobban magában foglalja, mint az öregek. A fiatal emberek egy szép napon ezt mondták: mivel könyveink vannak, nincs többé szükségünk az öregekre.

Ez tévedés volt; a könyvből szerzett tudomány sohasem egyéb, mint az élőtudomány segédeszköze, azon tudomány, amely teljesen össze van vegyítve és kombinálva az élő gondolkozással, amely azt hajlékonnyá teszi és újra átgondolva igazolja. A könyv béna tudós; a tudós pedig könyv, aki folytatja a gondolkozást és gondolatainak leírását.

De ezen gondolatok nem voltak egyáltalán kényszerítő erejűek, a könyv pedig rosszul bánt az öreggel, aki nem volt többé a nemzet könyvtára.

Még később különböző okokból a tiszteletben tartott öreg nevetségessé vált. Készségesen megengedjük, hogy rászolgált erre: mert önfejű, maniakus, fecsegő, mesélő, unalmas, veszekedő és kellemetlen megjelenésű. A vígjátékírók ellesték és magukhoz kaparították nagyon is realis hibáikat, a legérzékenyebb ütéseket mérték rájuk. Minthogy a közönség többsége fiatal emberekből áll, először mert több a fiatal ember, mint az öreg, azután meg mert az öregek kevésbé látogatják a színházat: a vígjátékírók biztosak voltak a könnyű sikerben, nevetségessé tévén az öregeket, vagyis inkább csupán a nevetségest tüntetvén fel, amellyel tényleg fel vannak díszítve.

Athénben, Rómában, talán máshol is az öreg volt egyike a legfonákabb személyiségeknek. Ezek a dolgok – miként Rousseau helyesen jegyezte meg – nagy visszhangot keltettek az erkölcsök körében. Miután a nevetséges személyiségek közé sorozzák és mint nevetséges alak hagyományossá vált, elesett az öreg társadalmi tekintélyétől. Ciceronak de Senectute című művében igen jól látjuk, hogy az író visszatartja az áradatot, visszahatást gyakorol, rehabilitál és egy olyan személyiség mellett, aki többé nem rokonszenves, enyhítő körülményekről szónokol.

Megjegyzendő, hogy még a középkori hőskölteményekben is maga Nagy Károly – a virító szakálú császár76 – igen gyakran játsza a nevetséges személyiség szerepét. A hőskölteményen megérzik a verses elbeszélés szomszédsága.

A XVII. és XVIII. században a renaissanceval – nem mondom mindig – de leggyakrabban dunnyogó figura az öreg.

Molière,77 aki inkább követője Aristophanesnek és Plautusnak,78 mint Terentiusnak,79 éppen annyira ostora az öregségnek, mint a «nevetségesnek» («le fléau du ridicule»); üldözi az öreget, mint kutya a zsákmányát és sem verseiben, sem prózájában sohasem hagy neki békét. Ezen igazsággal Rousseau-nak és leányának tartozunk, mert megkisérlették helyreállítani az öregember becsületét. Rousseau szép helyet biztosít neki műveiben, a leánya pedig tág teret és tiszteletreméltó helyet biztosít neki nyilvános szertartásai és nemzeti ünnepeiben. Lacedemonra és a kezdetleges Rómára való őskori visszaemlékezések ezek, nemkülönben a XIV. és XV. Lajos kora elleni visszahatás formáinak egyike.

A győzedelmes demokrácia ellenben a tekintély utolsó fokára helyezte az öreget. Elfelejtette Montesquieu tanácsát: hogy a demokráciában (lásd az összefüggő szöveget Lois V. 8.) «semmi sem tartja inkább épségben az erkölcsöket, mint a fiatalemberek szélsőségig menő alárendeltsége az öregekkel szemben. Mindketten féken tartatnak, azok az öregek iránt érzett tisztelet által, ezek dedig az önbecsérzet által» (és amelyet a fiatal embereknek az öregek iránt érzett tisztelete fenn fog tartani).

A demokrácia elfelejtette ezen tanácsot, mert nem hisz a hagyományokban és kissé túlságosan bízik a haladásban.

Az öregek természetszerű istápolói a hagyománynak s meg kell engedni, hogy az a hibájuk, miszerint nem valami nagyon bíznak a haladásban. Éppen ezért az ő befolyásuk kitünő korrektivum volna olyan uralomban és olyan általános gondolkozásmód mellett, ahol a multat lekicsinylik és minden változást haladásnak tekintenek. De a demokrácia egyáltalában nem ismeri el a korrektivum szükségét és előtte az öreg nem egyéb ellenségnél. Azonkívül, hogy hagyománytisztelő és kevésbé szomjúhozza a haladást, általánosságban szereti a tiszteletet, először is azért, mert önmagáért szereti, azután meg szereti a vallásért, a dicsőségért, az országért, a nemzeti történelemért. A demokrácia nem szereti a tiszteletet, félve hogy ezen érzelem nem csupán őreá, de másokra is ki fog terjedni.

– De hát mit kíván magának?

– Egyáltalában nem a tiszteletet, hanem a hevületet, a szenvedélyt, a szeretetet, a hódolatot. Mindenki szereti, hogy olyan érzelmekkel viseltessenek iránta, amilyeneket önmaga érez. A tömeg nem tisztel, hanem szeret, felhevül, lelkesedik, fanatizálódik; s még azt sem tiszteli, akit szeret.

Egészen természetes, hogy a nép nem szereti az öregeket; a nép fiatal ember. Észrevettétek-e, hogy Horatiusnak minden vonása, melyekkel a fiatal embert festi, tökéletesen alkalmazható a népre:

«Az ifjú végre felszabadulva az őrizet alól, lovakról, kutyákról és a Mars-mezőről álmodik, viasz a bűn kísértéseivel és merev az intésekkel szemben; kevéssé foglalkozik a hasznos készletek beszerzésével, pazarul bánik a pénzzel, vakmerő, vágyaiban forrongó és mindig kész gyorsan elhagyni, akit szeretett.»

Bármint legyen is, a tisztelet nem igen kenyere és midőn uralkodik, nem a tiszteletre ad példát. A demokrácia nem buzgó barátja az öregnek. Megjegyzendő, hogy a gerontokracia szava, amit nagyon komolyan vettek s amelynek a régieknél a legtiszteletre méltóbb jelentése volt, mai napság csak nevetséges értelemmel bír és olyan kormányzatot jelent, amely az öregek részére fenntartva, a leggroteszkebb a világon.

A tiszteletnek ezen eltünése, melyet Platon, Aristoteles és Montesquieu – miként láttuk – beteges jelenségnek mondtak, legalább is eléggé súlyos dolog. Kant81 azon általa felvetett kérdésre: mi az, aminek engedelmeskedni kell, milyen bennünk lévő kriteriumban ismerjük fel azt, aminek engedelmeskednünk kell, – ezt felelte: annak kell engedelmeskednünk, ami bennünk tiszteletet parancsol és nem parancsol a tiszteletnél egyebet; annak aki nem azt parancsolja nekünk, hogy szeressük vagy féljünk tőle, de annak, aki előttünk tiszteletreméltónak látszik; egyedül a tisztelet érzete az, amely ebben nem csal meg.

Éppen úgy a társadalmi életben azon érzelmeknek kell engedelmeskedni, amelyek parancsolnak, vagyis azon embereknek, akik tiszteletet keltenek s akiket a becsülés és meghallgatás megillet. Ez azon kriterium, melyet irányadóul kell venni, hogy felismerjük mi és ki iránt kell viseltetnünk, ha nem is teljes engedelmességgel, de legalább is figyelemmel és engedékenységgel. A nemzet lelkiismerete: az öregek. Szigorú, haragos, kicsinyeskedő, nyakas, akadékoskodó, prédikáló, lelkiismeretes és mindig ugyanazon dolgot ismétli; végre is ez lelkiismeret; de ez a lelkiismeret.

Az összehasonlítást folytathatjuk és pedig másért, mint a folytatás mulatságáért. Ha nem tiszteljük a lelkiismeretet: megmásítjuk és megrontjuk. Arra jut, hogy kicsiny, alázatos, félénk, visszavonult lesz és csak halk hangon mer beszélni, mert azt sohasem lehet elérni, hogy teljesen elhallgasson.

Még sofistává is válik; a szenvedélyek nyelvén beszél, ha nem is a nagy szenvedélyek, de végre is a szenvedélyek nyelvén; megszünik parancsoló lenni, hogy rábeszélő legyen; nem emeli fel többé intő újját, simogató kézzel jár el.

Még mélyebbre bukik, közömbösséget, kételkedést (skepticizmust), műkedvelést (dilettansságot) szenveleg, hogy a kísértéseken és lenocinián (csalogatásokon) keresztül elejtsen egy okos szót, körülbelül ezt mondja: «mindegy, valószínű, hogy vétek és erény, törvényszegés és jámborság, bűn és ártatlanság, durvaság és csiszoltság, kicsapongás és tisztaság a cselekvések különböző formái, amelyek nem tévedhetnek köreik egyikében sem, de éppen azért, mert minden mindegy, nem veszít az ember semmit, ha becsületes és talán jobb is annak lenni.»

Mégis az a nemzet, amely nem tartja tiszteletben öregeit – megrontja és rútakká teszi őket. Milyen helyesen beszél Montesquieu, midőn ezt mondja: a fiatal emberek tisztelete segíti az öregeket abban, hogy önmagukat tiszteljék! A tiszteletben nem tartott öregek nem érdeklődnek természetes hivatásuk iránt, lemondanak tanácsosi tisztjükről, vagy pedig inkább kerülő úton adnak tanácsot, mintha bocsánatot kérnének bölcsességük miatt; vagy inkább szinte laza erkölcsöt szenvelegnek, hogy mintegy alattomos módon ejtsenek el némely fájdalomcsillapító javaslatot; és a legrosszabb még az, hogy látva a háttérbe szorított szerepet, melyet az öregek a társadalomban játszanak, nem akarnak többé tanácsadók lenni.