A kontárság kultusza

Ha a kontárság kultusza viszhangot kelt, – ami nem igen szerencsés körülmény – a családi erkölcsök körében, hasonlóképen viszhangot kelt – ami talán kevésbé jó – a társadalmi erkölcsök, az embereknek egymáshoz való vonatkozásai körében is. Gyakran kérdezik: miért tünt el napról-napra a műveltség és udvariasság? és nevetve feleli mindenki: «ez demokratikus.» Kétségtelenül az, de egy kissé kutatni kellene, miért demokratikus? Montesquieu megjegyzi, hogy «felszabadítani magunkat az ildomosság szabályai alól, annyi mint felkeresni hibáink kényelmesebb feltüntetésének eszközét». Hozzáteszi kissé finom megkülönböztetéssel, hogy az udvariasság mások hibáinak hízeleg és hogy az ildomosság megakadályoz saját hibáink napfényre hozatalában: korlát ez, melyet az emberek egymás közzé állítanak, hogy megakadályozzák egymás megmételyezését. Ami a hibáknak hízeleg, egyáltalán nem nevezhető udvariasságnak, hanem farkcsóválásnak. Ildomosság és udvariasság ugyanazon dolgok, a fokozatnak egy könnyű különbségével; az ildomosság egy kissé hideg, minden tiszteletet jelent, az udvariasság az előkelő hízelgés kezdete, de amely mások képességeire támaszkodik, hogy azokat bájosan világosságba helyezze, nem pedig mások hibáira, még kevésbé vétkeire.

Annyi bizonyos, hogy udvariasság és ildomosság igen alkalmas eszközök arra, hogy a hozzánk hasonlókkal szemben bizonyos tiszteletet tüntessünk fel s bizonyos vágyat arra, hogy tiszteletben részesüljünk. Ezek tehát «korlátok», de olyanok, amelyekre támaszkodunk és amelyek elkülönítenek, de fenntartanak és amelyek elkülönítenek anélkül, hogy az emberek közt űrt idéznének elő.

Az is bizonyos, hogy felszabadítva magunkat akár az udvariasság, akár az ildomosság szabályai alól, annyi mint felszabadítani hibáinkat. Az ildomosság- és udvariasságban rejlik mások iránti tiszteletünk és önbecsülésünk alapja. Ez indította Barthélemy82 abbét ezen igen jó mondásra: «a polgárok első osztályában uralkodik azon jó modor, amely azt a hitet kelti fel, hogy az emberek becsülik önmagukat és ez a finomság kelti fel azt a hitet, hogy becsülnek másokat is». Ez indította Pascalt ezen szavakra: «a tisztelet magunknak okozott alkalmatlanság» s valóban, midőn megmagyarázza, hogy az ember alkalmatlanságot okoz magának avval, hogy állva marad midőn más ül és fedetlen fővel marad, midőn más fenntartja fövegét még pedig minden haszon nélkül, ez mutatja mily alkalmatlanságot okoznánk magunknak akkor, ha neki használni akarnánk, minthogy terheljük magunkat iránta való tekintetből anélkül, hogy neki ezzel szolgálatot tennénk.

A finomság a tisztelet jele és a hódolat igérése.

Dehát mindez nem demokratikus, minthogy a demokrácia nem ismervén el a kiválóságot, nem ismeri el a tiszteletet és nem ismervén el a kiválóságot, nem ismeri a személyes hódolatot. A tisztelet abban áll, hogy valakinek alárendeljük magunkat, a finomság pedig egyébként kitünő színlelése annak egy velünk egyenlővel szemben, hogy őt felsőbbrendűnek tekintjük. Ez minden tekintetben ellentétes a demokratikus szellemmel: neki nincsenek kiválóságai, bármilyenek legyenek is azok; ami pedig azt a színlelést illeti, hogy másokat, velünk egyenlőrangúakat felsőbbrendűeknek tekintsünk: kétszeresen hypokrisis, mert ez olyan hypokrisis, amely a másik részről is hypokrisist hív fel; ha valakit szelleméért dicsérünk, ezt azért tesszük, hogy viszont dicsértessünk.

Még anélkül is, hogy ennyire mennénk, a finomság azon egyetlen tény miatt is elítélendő, hogy nem elégszik meg a kiválóak elismerésével, hanem ilyeneket teremt. Egy hozzá hasonlót megtesz kiválónak, hogy egy kiválóságot fedezzen fel, mintha nem volna még elég. Éppen mintha csak ezt mondaná: ha az egyenlőtlenség nem léteznék, neki kellene azt felfedeznie. Ez annak kijelentése volna, hogy soha sincs elegendő arisztokrácia. Ez elviselhetetlen. Ami pedig az ildomosságot illeti, ha azt úgy fogjuk fel, mint a hódolat kifejezését, az mindenekelőtt demokráciaellenes. A polgár egyetlen egyénnek sem tartozik hódolattal, nem tartozik hódolattal másnak, csak a köznek. Nagyon nehéz dolog azt mondani: valakinek legalázatosabb szolgája vagyok. Ez azt jelenti, hogy valakit az összes többiek közül megkülönböztetünk s azt állítjuk, hogy neki szolgálni fogunk. Azt jelenti, hogy elismerünk benne nem tudom miféle akár természetes, akár társadalmi kiválóságot, pedig sem társadalmi, sem természetes kiválóságok nincsenek és ha van is természetes fölény, a természet maga igazságtalanul járt el, amikor ezt létre hozta. Ez a hűbériség egy nemének kinyilatkoztatása. Ezt nem szabad többé tűrni.

Ami pedig a finomság hiányát illeti, ha úgy fogjuk fel azt, mint «hibáink könnyebb feltüntetésének eszközét», akkor ez még bizonyos értelemben egészen demokratikus. A demokrata egyáltalában nincs megelégedve hibáival, se nem büszke azokra, azért mert végeredményben azt hiszi, hogy nincsenek is hibái. A hiba egyik embernek, a másikkal szemben való alsóbbrendűségét jelenti. Maga a szó jelöli meg ezt és a hiba olyasvalami, ami hiányzik, következésképen olyan valami, amellyel más valaki bír, én pedig nem. Már pedig minden ember egyenlő. Tehát nincs hibám. Dehát nem akarom alkalmazni ezen erkölcsi testegyenészetet, amely abban áll, hogy állítólagos hibáimat elrejtve zabolázzam meg azokat s képes legyek arra, – amelyet Montesquieu bárdolatlanságnak nevez, – hogy felszabadítsam állítólagos hibáimat s «napfényre hozzam» állítólagos hibáimat, amelyek nem egyebek, mint saját modorom s amelyek minden valószínűség szerint az én előnyös tulajdonságaim is.

A demokrata – miként a serdülő ifjak, miként az asszonyok legnagyobb része, miként mindazon emberek, akik gondolkozni kezdenek, de akik nem gondolkoznak sokat – valóban ismeri hibáit s ezeket egyéni tulajdonságainak tekinti, ami egészen természetes; minthogy a hibák jellemünk kiemelkedő vonásai és ha még olyannyira szeretjük is jellemünket, a mi hibáink azok, amelyeket gyöngéden szeretünk és csodálunk. Tehát ha a finomságot úgy tekintjük, mint hibáink eltitkolását, elviselhetetlen az egy olyan ember előtt, aki inkább türelmetlen feltüntetni azt, ami benne ajánlatosnak és teljes értékűnek látszik. Azért nem javítjuk meg legtöbbször hibáinkat, mert azokat előnyöknek tekintjük, az a módszer, ami hibáinknak homályba való visszaszorításában áll, nekünk tehát zsarnokinak – képtelen módon zsarnokinak – látszik.

Alapjában véve – s mivel egyrészről meg van győződve arról, hogy minden ember egyenlő és hogy alsóbbrendűségnek tekintett hiba nincs, másrészről pedig, hogy az, amit némelyek hibáikként említenek, tulajdonképen természetüknek érdekes vonásai: a demokratát azon mindenkivel közös meggyőződés vezérli, hogy a hibák előítéletek, hogy a hibákat a fondorkodó papok, nemesség, hatalmasok, kormányzók találták ki, hogy a szegény népbe alázatosságot oltsanak, ami rossz szándékuknak nagyon kedvező, hogy ezáltal féken tartsák annyival is inkább, mert ez meggyőződésüket korlátozza, s hogy megbénítsa ezen belső kételkedés által s uralkodjék felette az alárendeltség ezen érzelme által, amely érzelemből kifolyólag elismeri, hogy uralkodjanak felette. A hibák visszaszorítására szolgáló módszerként felfogott finomság nem tekinthető egyébnek, mint arisztokratikus ravaszságnak és a zsarnokság eszközének.

Innen ered például a francia demokrácia kitörésének időszakában – egy olyan népnél, amely természeténél fogva barátja a jó modornak – a bárdolatlanság azon dühe, ami annyira jellemző volt. Ez a felsőbbrendűség tagadása volt, bármily alakban mutatkozott is az, valamint tagadása, az emberi természet kitünő voltának bármily formában és bárkinél mutatkozzék is az. A durváság demokratikus jellemvonás.