AZ ÜSTÖKÖS ÚTJA.
(1847).
Még ötven év! s épen egy ezred folyott le, mióta e földet, melyben apáink temetve vannak, Magyarországnak híják.
Nem tudjuk, hogy honnan jöttünk ide? nem tudjuk, hogy hova megyünk innen? legkevésbbé azt, hogy sokáig maradunk-e még itt?
Ezer év egy nemzet életéből! Ezer évig élni egy csillagnak is sok. Az is megváltozik az alatt, fényesebb, vagy halaványabb lesz, alább hajlik, vagy magasabbra hág; meghal és leesik az égről, vagy visszavész a nagy fekete ürbe, honnét előtámadt, csak mi vagyunk ismeretlen kezdetű, ismeretlen végű nép, örökké égő tűz a jégmezőben, mely önmagában ég, elful, s újra kigyulad, s nem tud meghalni.
Ezer év! Ez alatt a czédrus is kiszárad, a mumia sárga földdé porlik, a kőszikla kizöldül, a hegy méhében a föld vadérczczé változik, csak mi vagyunk örökké zöldülő, soha nem virágzó fa; holt élet, élő halál.
Ezer évig laktunk e földön; soha e hazát nemzet úgy nem szerette, mint mi szerettük, és mégis ha elmennénk róla, holnap már nem tudná senki, hogy itt valánk; mint az elégett naphtaláng, mely égést nem hágy maga után, mint a zivatar, mely a tengerbe irta nevét, nyom nélkül mulnánk el innét, az utánunk jövő idegen nemzedéknek nem kellene elébb az obeliskot ledönteni, melyen tetteink emléke irva van, hogy győzelme bálványait helyébe állíthassa.
Dicsőségünk jele vérrel irott betű, s ki fogná megmondani, ha egykor elenyésznénk: hogy az a tér, mely most olyan szép zöld, egykor oly piros volt! s az a négy folyó egykor országunk czimerében piros mezők között folydogált keresztül.
Ki fogná tudni: hogy itt egykor nép élt, mely e földet hazának nevezte, érte izzadt, meghalt? ki fogna még templomot építeni érte, hogy benne azon nagy lényhez beszéljen, kinek neve «Magyarok Istene?» ki fogná megfúni a tárogatót, hogy rajta azon hangokat elsípolja, mik egykor egy nép lelkének síró vigalmairól beszéltek? – Ki mondaná még ki e szót: «szerelem» valaha, s ki tudná, hogy mi volt azon gyönyör, mit az érzett, ki anyanyelvén tanulta meg e szép szót ismerni: «honszeretet?»
Senki, – senki. – Feledve lennénk örökre…
De még hátra van ötven év… Ez alatt sok leend halottá, mi mostan él és sok, mi most alszik, elfeledve, eltemetve, fel fog ébredni és visszakéri az életet… Még ötven év!…
Voltam én is egykor gondokat nem ismerő ifjú lélek, szerettem a virágot, mert az is fiatal volt; kerestem az égben az angyalokat s szép hölgyek szemeiben az eget; építék fellegvárakat, egyet magamnak, másikat kedvesemnek, harmadikat hazámnak; – hittem mindent mi szép, reméltem mindent, mi jó, s szerettem az egész világot.
A gyermek letépi apja sírjáról a virágot, bokrétát köt belőle, kalapja mellé tűzi, s dalolva tovább megy…
De ha értené anyja könyeit!…
… Egy év óta hajam őszszel kezd vegyülni, egy év mulva tán egészen fehér lesz az, s két év mulva, ki tudja hol leszek?
Elmondom nektek: hol vettem ez ősz hajszálakat?
Egy éve mult, hogy Pusztaszeren valék.
Szent föld ez a magyarnak, mert itt mondatott ki legelőször: hogy nemzet vagyunk, – hogy e hazát anyánkká fogadjuk, itt választának honkereső apáink magyarok fejedelmét, itt imádtak először magyarok Istenét.
Pajzsaikra emelték a választott vezért, oltárukra a választott honistent; még Istent is külön választának maguknak, ki csak minket, a mi hazánkat szeresse, s ha mi elveszénk, ne szeressen többé senkit, legyen üres és úrtalan a világ.
Mily tengere volt ez a hatalomnak! Százezernyi férfi, egy-egy félisten mindegyik külön; nyerítő méneik, az új hon szabad levegőjét szíva, tombolának; – tarka sátorok rendetlen utczái; – zászlós végeiket a szél lebegteté, kopjáik hegyén a napfény ragyogott. A sátorok alatt deli ifju hölgyek, örökké fiatalok, mint az igaz magyar vér. – Mint az igaz magyar vér, mely a haza említésére az arczba szökkenik, s kéjt ád a szívnek, mit más nem érezhet!
Mily szentesült öröm minden arczon, minden kebelben! Ez leend tehát hazánk, ez jövendő hírünk bölcsője, fáradalmaink után a nyugalomadó sír. E gazdag föld, melynek mindene van, mely kincseitől tuláradoz, mely boldog leendne, egy paradicsom, csak lelket, csak szabadlelkű nemzetet kell bele oltani. – Ime e lelket mi hoztuk meg neked. Szabad lélek, tiszta vér, melyet számodra hoztunk s boldog leendsz óh hon, egy második éden, melyre a külvilág bámulva fog nézni, melynek nagysága magán a dicsőségen egy fejjel túlemelkedik s minden elmuló század új fényt, új nagyságot fog számodra hozni, míg az emberek nem fognak a mennyországba kivánkozni többé, hanem tehozzád!…
És a kürtök rivalltak, – a napfény ragyogott a vérteken s a hevült arczokon, – az oltárok füstje egyenesen szállt fel a magasba, – a délibáb varázspaloták tüneményeit mutogatta a távolban…
… Tíz század előtt…
Látjátok: milyen néma, milyen csöndes most minden… Pusztaszer e néma táj neve, és puszta annak képe messze és közel.
Barázdákkal tépett síkság, melynek lapján barlangkórót futtat az őszi szél, közelben unalmas arczú pór szántja a fekete földet, olykor ekevasával egy-egy koponyát, rozsdás rézsarkantyút, vagy tört karddarabot túr fel a barázdából, felveszi, megnézi, a csoroszlához veri, hogy a föld lehulljon róla s ismét elhajítja, mert nincsen aranyból, nem ád érte semmit a zsidó.
Távolabb bajnok férfi jön megy az ugar földeken, kilencz agárral fürkészve a nyulat, melynek írmagját is kipusztította már, – s nagy messze dülni induló tanya rongyos teteje látszik, előtte nagy fekete kútgém.
Az őszi fehér ökörnyál száll a levegőben, mint széttépett remény zászlójának rongya, s a délibáb hosszú unalmában egyebet sem mutat, mint árvizet, tavat, tengereket.
A tér sík, erdőtlen, bokortalan, – fű terem rajta s ha néha egy-egy sas nem repülne el fölötte, semmi sem mutatná, hogy a magyar nép itt alakult először nemzetté.
A köznép emleget egy e helyen állott pogány templomot, – tán több is lehetne ott, de ezeknek létezése nem esik a kivándorlás korszakába, sokkal közelebb, tán a tatárfutás idején, vagy még később, a török uralgás századában keletkezhettek azok. Elpusztulásukhoz nem kellett nagy erő, a nép kiveszett, vagy elbújdosott körülök, s azok leomlottak s most itt-ott látni egy elfeketült követ belőlök, mely a földből kiáll s maga körül gyűjti a vadmezők tövisvirágait.
A néptől emlegetett helyen egy kő sem látszik többé, egy kerek zöld halom az, melyen a pusztai kökörcsin tenyész; ezüst levelei, gyász virágharangjai, ősz magfürtei nem hagyják el e dombot. – Őszszel-tavaszszal kivirágzanak itt s a dombnál tovább nem tenyésznek. Mintha e virág csak ott tudna megéledni, a hol romok, pusztult dicsőség romjai vannak.
Éhes kincskereső nép gyakran megásta e regényes halmot, de bárhol kezdte ki, egyebet nem talált, mint megfakult embercsontokat, s néha egy-egy rozsdavette tört nyilat.
Tán a harczban elesteket temették e domb alá s oltárt építettek fölé?
Még e koponyákon is kilátszik, hogy melyik volt a magyar? Azok a kemény vasagyú koponyák, öt-hat hasadással homlokaikon, míg a másik koponya egyetlen csapással tarkóján bezúzva; látszik, hogy azon magyar kéz hagyta szennyét.
Mondják, hogy e dombon gyakran éjjelenként tűz veti fel magát, a nép azt hiszi, hogy ott kincs van elásva. – Kincs, – elmult dicsőség kincse, mely éjjelenként bolygó tűz fényében kisérteni följár. Vagy tán oltár tüze, melynek csak éjjel szabad kigyulladni? vagy a halhatlanság őrvilága, mely a holtak fejénél virraszt a föltámadás nagy reggeleig?…
Én mindig szerettem az éjszakát. – Valami vonzó, valami tisztán felvilági van az éj fogalmaiban, mely a lélekhez szól. S ha a szellem, mely a sír fenekén alszik, fölébred az éjnek néma közeledtére, s megérti annak sötét költészetét, hogy ne szeretné az éjt az a lélek, mely az élő szívben lakik?
Mikor az éj leszáll s a csillagok feljőnek, mikor a világ szavai elhalnak, el kezd beszélni a természet, akkor a végtelen mindenség megnyílik s az ember lelke lát.
A nap csak eltakarja előlünk a világot; kábító fénye földet mutat s az eget elzárja, de az éj föltárja csodás rejtekeit, be hagy látni az ég magas közepébe, – sötéten maradnak az emberbüszkeség minden emlékei, de megjelennek a csillagok, s miktől a mindennapi gyönge fő retteg, a túlvilág. Az élő lélek elhagyja börtönét, a szivet, s megy álmodozni. A holt lélek is elhagyja börtönét, a sírt, s megy álmodozni, s ilyenkor találkoznak együtt s beszélnek egymással. – Beszélnek velök a holdfényben úszó felhők s szárnyaik csapása, a langymeleg szellő; beszélnek a lángoló csillagok, a még gondolattal be nem járt mindenség örök végtelenje, s maga e méla hallgatás mily örök titkokról szól lélekszavakban!…
Az éjszaka a világ költészete.
Egy éjjel, a «szűzek nyara» legmelegebb éjjelén, künn feledtem magam a csillagos ég alatt, a pogánytemplom halmán nőtt buja fűben végig heveredve.
A csillagok hallgatva hányták hamvaikat, közel hozzám a dallos szöcske czirpelt, olykor egyes meleg szellő csapott végig a síkon, mely alatt a bokrok és fűszálak kalászai megingadoztak, mintha láthatlan lelkek tábora futott volna el fölöttük, hosszú palástjával végig söpörve a fenyért.
Szinte érzém, hogy a szellőnek lelke van; valahányszor arczomon végig futott, mindig mintha csalta volna lelkemet maga után, – csak perczekre hunytam le szemeimet s már is ezernyi zavart álomképet láttam, melyeket mind elfelejték, midőn ujra felvetém szemem.
A csillagok mind egyre ragyogtak, a mezők füvei körülillatozták fekhelyemet, a távolban ismeretlen madárdal hallatszott.
A félhold mint egy ketté tört korona támadt fel a láthatárról az égre, s kisérteties világa mellett hosszú fehér felhők alakjai emelkedtek utána, mint fényes halottak fehér palástokban.
A csillagok mindegyre ragyogtak, úgy tetszék, mintha fényes arczokat kezdenék bennök látni, élő lényeket, kikkel rég ismeretségben voltam, s kik most mosolyogva nézének le reám, hogy oly sokáig nem tudtam rájok ismerni.
A táj mindig világosabb lett, az ég közelebb kezde jőni, a különben lénytelen árnyak alakot, arczot kezdének kapni, a szél egyhangú susogása beszélő szózatba kezde átmenni, a távol madárdal halotti énekké változott, s a ringó estharangszó a halálóra ütéseit hangoztatá.
Ó átkozott az álom, mely a sírkövek alól jő!
Ki sírdombon alszik el, lelkekkel álmodik, halvány, meg nem fogható árnyakkal, mik nem enyésznek el előle, mint más álomlátás tüneményképei, hanem éjről-éjre ismét fölkeresik, őrt állanak fekhelye előtt, s mihelyt lehunyja szemeit, megszólítják; előre tudja mikor alunni megy, hogy reá várnak, hogy velök társalognia kell, hogy kínozni fogják; gyötrelmes helyeken fogják meghordani, az álomizzadság kórverejtéke fog homlokán gyöngyözni irtózatos szavaiktól; minden tárgy, minden lélektelen eszköz, mi nappal elébe akad, álmaiban élni, beszélni, mozogni fog, hosszú, rejtelmes történeteket fog elmondani, iszonyú titkokat, miknek hallatára a szív megáll s a lélek önmagától visszaborzad. Legtitkosabb bűneit fogják szemébe mondani látni fogja mind azt, mi vele egykor történt, oly híven, mint az élet maga, kibeszéltetik vele gondolatjait, mindent a mi elmult, a mit emberszív kigondolt, de emberi ajk ki nem mondott, néma, kétségbeejtő szemrehányásul fogják neki ujra megmutogatni.
Átkozott az álom, mely a sírhalmok alól jő…
* * *
Sötét volt, alaktalan, örökké puszta éj; kívül a világ határán, hol a véghetlen semmiség kezdődik, hova a mindenség világainak egyetlen sugára sem juthat el, hova mire a legközelebbik csillag képe megérkezendnék, maga rég megszünt ragyogni. Túl a hetedik égen, hova csak az őrült álom gondolatja mer elrepülni, kétségbe ejtő örök sötétségben ott jár az üstökösnek útja, egyedül, társtalanul, czélját nem ismerve.
Tudjátok-e mi az üstökös csillag? Az ő a csillagok között, mi az emberek közt a kisértet, a hazajáró lélek, mely föl-föltámad sírja vak éjéből, hogy az élőket alakjával rémítse. Test nélküli csillag, melynek magván keresztüllátszik az állócsillag, mely előtt elhalad. Élő tünemény, melynek csak képe van, teteme nincs, mely tömörtelen alakjával ijesztő képül jelenik meg az égen, majd hosszabb, majd rövidebb lesz, lángüstökét mintha a szél lobogtatná.
A földi nép félve tekint az égi kisértetre, mert feltünése éhséget, döghalált, háborút, Isten csodáit szokta jelenteni, magok a csillagok is halványabbak ilyenkor, mint különben.
Tán egy örökké égő tűztömeg az, arra kárhoztatva, hogy a földről elűzött, s a mennybe be nem fogadott lelkek benne melegüljenek?
Mindazon holtak lelkei, kik itt alant vérbűnt követtek el s kik előtt az ég ajtaja zárva van, apagyilkosok, kik megunták várni szülőik halálát s mérget loptak azoknak ételébe, – honárulók, kik eladták oltárszentjeiket, – Istentagadók, kiknek utolsó szava káromlás volt mindenre a mi szent; – öngyilkosok, kik vétkes erőszakkal törtek be a komolyan rémséges halálnak ajtaján, mindezek ott jőnek együtt össze, ott élnek e közös lángok között, együtt bujdosnak vele s viselik az örök kárhozat kínjait.
Látjátok: a bujdosó léleknek oly hideg a világ, kit a vér többé nem melegít, sem a szenvedélyek, sem a dobogó szív… Ha tüzet gyujtasz s látod azt lobogni, – nem jut-e eszedbe, hogy abban tán most egy fázó lélek fürdik, kit a hideg világból a melegség ide csalt? s mikor úgy pattog, úgy kaczag a tűz, nem az ujjongó szellem kiáltása-e az? Mentül jobban fúvod, annálinkább lobog és pattog, s ha végkép elfúttad, elmulik és semmivé lesz; – vagy az elégett papir hamvain bujdosó csillagok nem egyes lelkek-e, kik a meleget keresve, össze-vissza járnak, s ha egy városban tűz támad, a rögtön felkelő szél nem egy egész lélektábor-e, mely egyesülve rohan a lángokba s tovább szitja szét a háztetőkön, a tornyokon, a templomokon, mindig tovább, mindig magasabbra, mig van mit elégetni? s e közben úgy ordít, úgy üvölt, hogy a föld reszket bele!
Jó, hogy álom mind az, mit itt beszélek, az álom nem kérdi, hogy mit mutasson? szépet-e, lelket gyönyörködtetőt, mit a lélek oly örömest elhisz, vagy iszonyatosat és hihetetlent, melynek eltüntével azt mondjuk, jó hogy csak álom!
* * *
Futott az üstökös átkos hosszú útján. Háromszáz esztendő kell rá, míg egyszer a nap körül megfordul, de hisz a földön túl nincsen idő, a nap áll, nem számlálja senki jöttét és lementét.
Az ő útja nem rendes, mint a többi bujdosóé, melyeket a nap bűvereje maga körűl csóvál, mint égő parittyaköveket, – hosszú ellipticus kör van számára írva az égen, melynek íve a messze végtelenben vész el, a magas tejút fölött, láthatlan sötétségben. Ott fut ő számkivetve, elhajítva a levegőtlen ürben, naponként oly útat rohanva be, minőt a föld századok alatt sem végez s itt messze nyúlik a sebes rohanástól kilövellő lángsörénye, millió mértföldeket foglal el az örök sötétségből, s mindig átkozottabbúl rohan, lángüstöke mindig egyre növekszik, úgy látszik, mintha kiröpült volna a világból, s menne világbontó hatalommal felgyújtani a csillagegyetemet és a fekete éjt. De a nap kötve tartja őt, s legsebesebb rohantában visszatéríti a megnőtt szörnyeteget, mely lángokat okádva süvöltött át az égen, visszavonja őt magához… haraggal, elkényszerülve enged ez a láthatlan hatalomnak, s ujra megjelenik századok elmultán s ijeszti szokatlan képével a csillagegyetemet, útja meglassudik, közel megy a naphoz, el hagyja rabolni lángsugárait, egy-egy nap alatt tesz egy órányi fáradt, lankadt utat, megszelídülve, meghunyászkodva, míg a csillagok nagy zsarnoka ujra elhajítja magától, hosszúra eresztve a láthatatlan lánczot, melynélfogva őt megkötve tartja.
Hah! Ha egykor e láncznál fogva kirántaná a napot álló helyéből, mint elragadja a neki bőszült paripa a gyeplőbe akadt lovagot, s ragadná őt szolgabujdosóival, földjeivel, holdjaival együtt, keresztül a széles világon kivetve az álló csillagokat forgó tengelyeikből, szétbontva az örök világrendszert!…
Együtt bujdostam én is ő vele. Iszonyú vétek, minőnek e földön neve nincs, kényszeríte e kárhozatra… Multak emlékében s a jövendők tudásában van a kárhozat fulánkja… Látni mindent, tudni mindent, jóvá nem tehetni semmit. Futni a gondolat elől és nem menekülhetni tőle, örökre hozzá lánczolva lenni egy eszméhez, mely irtózattal tölti be a lelket és nem tudni feledni! csak egy perczig elfeledni.
Millió és millió lélek forronga az örökké égő tűzben. Sápadt, vérehagyott arczok, bűneik homlokaikra írva, kiket büntető erőszak kényszerít egymásnak iszonyú vétektudásukat elmondani, nem beszélni egyébről, mint elkövetett szörnytetteikről, nem hallani egyebet, mint kétségbeesett megbánás szavait.
A tiszta anyagtalan lángban, mint sötét árnyékok rajzolák magukat az elesett lelkek, futva, szüntelen futva, öneszméik furiái elől; egyik hallgatag, merev arcz, kínosan felnyitott szemekkel, mindenkinek szemébe néző; másik arcztalan sötét kép, hosszú fátyol alatt, nem tudni, hol van a fej, hol a tagok? itt-ott megmozdúl néha s nem tudni mi? majd kínosan vonagló képtelen termetek, egy-egy lánczra kötött fő, egy elszakadt kar, mely tőrrel kezében kerget egy nyugtalan repkedő szivet; vékony, nyurga fehér szörnyalakok, mik hirtelen elterülnek, elvastagodnak, kétségbeejtő óriásokká nőnek, s ismét összeesnek, végtelen paránynyá lesznek, egy porszem milliomod részévé, s még akkor sem szünnek meg élni, sem a kifeszülés, sem az összeszorulás nem szabadítja meg őket az élettől.
Jó, hogy csak álom…
S midőn eljőnek a vértettek képei, miket minden lélek ide hoz magával. A hűtlen nőnek a férj bedült sírja, a gyilkosnak a megölt halálarcza; éhenholt árvák, fagyos, fázó, didergő alakok rémképei, vérrel irt betük, szelid szenvedők könyező arczai, miknek minden vonása azt kérdezi: miért bántál így velem? – nem átkoz, nem fenyeget, csak némán, szenvedve jő, mintha mondaná: te miattad kárhoztam el, de még is szeretlek, nyomorúvá tettél, pedig boldogíthattál volna, láss szenvedni örökre.
S midőn azoknak arczai találkoznak egymással, kik a földön egymást szerették, ártatlannak, szentnek tartották s most látják itt megalázva, elitélve; apa és fiu, nő és férj, testvérek, barátok ráismernek egymás arczára, leolvassák róla a le nem törölhető bűnök jegyeit, s futnak egymástól és ismét találkoznak. A lélek érzi ősi tisztaságát, iszonyodik a bűntől, nemes iszonyat gyötri annak árnyékától is, s mégis viselnie kell a foltokat, mik reá ragadtak s miktől, mint fekélyeitől a test, önmaga legjobban irtózik. S ha ilyenkor azon arczot, melyet egykor oly édelgve csókolt, most fekélyekkel elrutítva látja s mégis kénytelen azt ismerni, kénytelen tudni: hogy egykor szereté!
Mi volna a pokolnak minden kárhozatja, ha az emlékezet örökélete nem volna benne! Örülj szerencsétlen, kit az élet gondolatja bánt, áldd az Istent és féld a halált, mert az életnek álmai vannak, mikor az emlékezet elhagy, de az örök életben nincs felejthetés, sem álom, sem szórakozás…
Futott az üstökös mérhetlen utakon. Fölszedte mindenütt, a merre ment a bolygó lelkeket s a hulló csillagokat, mik elkárhozva estek belé az égről, mint repülő bogár az égő szövétnekbe.
Futott, futott. Minden három században megkerülte egyszer a napot, minden három században megkérdé egyszer a nagy zsarnokcsillagtól: mikor lesz vége az örökkévalóságnak?
Soha, soha…
Az elkárhozottak lelkei sírva fetrengtek az emlékezet kínjai között s kérdék: mikor lesz vége az emlékezetnek?
Soha, soha…
A hány csepp harmat az égből lehull, a hány csillag a tejutat fehérré teszi, a hány fövenyszemet egy vihar fölragad: annyi század elég-e, hogy a lélek elmuljék? vége lesz-e akkor?
Soha, soha…
… Az első csillagfutás be lőn fejezve. Az üstökös visszatért a csillagok közé. Ismét lehete látni vészszel fenyegető alakját az égen, a mint lobogó sörényével elhalványítá a csillagokat s a földhöz közel jött.
S mi volt neki a föld? A büszke emberméltóság tanyája, mely azt hiszi, hogy az egész ég ő körülte forog? – Egy kisded pislogó, kékfényű csillag, legkisebb azok között, melyek az égen ragyognak. Az üstökös útja keresztül vágta a bolygók rendszeres útjait, erőszakos rázkódással megfordítva az évszakot, telet hozva elő derék nyárban, melyekhez közel ért; apró bolygó gömbök, apró laktalan holdak repültek el mellettünk, némelyik vulkánokkal volt tele, melyek szüntelen égtek, füstölögtek, másik már ki volt égve s jég és hó födte; fehér volt; – egy csillag sötét vörös volt, földje, növényei haragos vörösbe öltözve, s mindenik oly csodás ismeretlen lényekkel lakott; – némelyik körül fényes gyűrű forgott, athmosphæricus lángöv, – másik számtalan holdakkal volt körülcsillagozva, s egy csillag három darabba volt szakadva, tán belső tüzétől iszonyúan szétvetve? Másutt testvércsillagok futottak egy pályát egymás körül tánczolva, keringve.
Közel jövénk a földhöz. Az örökkévalóságban mult és jövendő egyetlen álló percz. A föld még akkor a multban élt, Krisztus előtti századok multjában.
Tudtam, hogy egykor a föld volt hazám. A halál visszavitt születésem előtti időkbe századokkal, ezredekkel, s jelennek láttam mind azt, miről egykor, mint multról hallék beszéltetni.
Kerestem azon helyet, hol születtem, Magyarhont. – Sötétlő bérczek lánczolataitól körülvéve, végtelen tenger képe állt előttem, melybe három folyóvíz szakadt. Felszinén csodás delphinek uszkáltak, magas szökőkutakat lövelve orrlyukaikból a légbe, a futó szél barna habfodrokat hajtott maga előtt s kiterjesztett szárnyú vitorlacsigákat; néha a halászhéja csapott el a néma vizek fölött, fehér szárnyaival korholva a habot s a víz közül kiálló bokros sziklák mögül megjelent a halfarkú hableány, piros kagylókkal fésülte zöld haját s aranypikkelyes farkával csapdosta a vizet s bele énekelt a nappali éjbe s feltépte a víz fenekéről a csodás virágot és a tarka csigát, melynek csak üres héjja maradt meg ott, később a puszta homokban néma tanujául az elmult világnak.
Ez volt Magyarország. Tengerfenék, hol mind azon csodák, mik az ember szemeit kerűlik s mik csak addig élnek, míg a hír rólok nem beszél, ütöttek zajtalan tanyát. Tengertünemények, minőket szélcsendes éjszakákon lát a babonás hajós, ki a tengeren eltévedt, fölfedezetlen sziklás szigetek közül előjőni, és hallja távoli megrontó énekeiket, és azt hiszi, hogy álmodik.
Nehány napig égett az üstökös az égen, azután ujra letünt onnan, ment, ki tudja merre? ki tudja miért? A föld, a parányi kék csillag, a szétszakadt bolygó, a testvércsillagok, a veres fény, a holdak és napok, a ködfoltok, a tejút, – ismét elmaradtak egyenként, elvesztek előle, – ismét sötét lett, merre járt, tüzes zászlója ujra megnőtt, – futása ujra sebes lőn.
Ujabb háromszáz év.
Néhány csillaggal kevesebb volt az égen, nehány folttal több a napban. A föld is megváltozott.
A tenger nem vala többé a Kárpátok és Havasok között, egy földrengés éjszakáján utat tört az magának a déli sziklás hegyszoroson keresztül, s hol most a Vaskapu szakadékai vannak, kirontott s mértföldet futva, messze alant más országot foglalt el magának, melynek neve a Fekete tenger. Az előtt tán népek és városok voltak azon helyen.
Az elhagyott tengerfenék pedig éktelen mocsárul maradt meg, melyben, ha a nyári nap teremtő hevével rásütött, a szikkadó dagványban utálatos csodák születtek meg. Éktelen nagy gyikok, százszemű állatok, fekete, szőrös, pikkelyes szörnyetegek, hosszú kigyónyakával és úszó lábaival az óriás iguanodon s a kétlábú szárnyas gyík, a plesiosaurus, nyüzsgő, forró taréjos emlősök, a koronás sötétkék vizi kigyó s az óriás daru, a csodás mastodon, félig madár, félig teve, undorító természet fattyai, miknek eleme a legbüzhödtebb mocsár, mik a zölddé poshadt ingoványból csak néha üték föl szokatlan alakú szegletes fejöket, s megijedtek a naptól, ha vörös szemeikbe sütött, ijesztő monstrumok, miknek ordítása mértföldekre hallék, s merre hallható volt, fölverte az elbújt szárnyas népet, mely rémült röpülés közt tölté be az eget irtatlan fajával. – Mind ezen szörnyeknek most csak itt-ott lelni folyók partjaiban, mocsárok szélében elszórt csontjaikat, egész csontvázakat, miknek alkotásán nem győzünk bámulni; óriás állkapczák, iszonyú húsevő fogak, egy-egy óriási lábnyom, mely a meszes földbe száradt s egész kőszénné változott erdők s mocsárok között, bizonyítnak róla: minő nép lakta egykor azon földet, melynek neve Magyarország?…
… Ujabb három század.
Az üstökös ismét bejárta a parancsolt utat, a föld ujra előtünt.
Magyarország tere sűrű vaderdőkkel volt szerte benőve és e térnek még akkor nem volt neve. Ismeretlen, keresetlen világ volt az, az őserdők sötétében a fenevadak víttak egymás ellen irtó vadcsatákat, s lassú, szétterült folyamok kigyóztak keresztül az irtatlan rengetegen, olykor lompos medvecsoport bújdosott egyik vidékről a másikra, kiverve tanyájából az elszaporodott farkasoktól, medvebocs kölykeit nyaka-bőrénél fogva czipelve szülői fogai között, vagy dühös vaddisznó dulta össze-vissza a hiúz tanyáját, mely fiát megette. És az ember semmivel nem volt különb a többi fenevadaknál, őt is megtermé a kemény föld, mint többi szörnyeit, vad, szótalan, barlang-lakó állat volt; idegen állatok bőrével övedzé be magát s szüntelen harczban állt velök; a melyik a másikát meggyőzte, megette azt; – tanult fára mászni a hiúztól, úszni a vidrától, birkózott a medvével s megfojtá a farkast saját csalitjában; – már ekkor mutatta, hogy zsarnoka akar lenni mindennek, a mi él. Természetes. Mezetlenül jött a világra, rabolnia kellett mindent, a természet semmit sem tartott számára készen.
Elpusztult bányákban maig is találnak roppant férfikarcsontokat, miknek alkatáról máig is láthatni, minő nép lakta egykor azon földet, melynek neve Magyarország?…
… Ujabb három század.
Az üstökös ismét visszatért a kiterjesztett égre. A föld lakói engesztelő áldozatokat vittek bálvány isteneiknek; iszonyú idő lőn, miről a hajdankor költői hihetlen meséket beszélnek: rendkívüli vétkek, rendkívüli erények korszaka, a kőszobrok sírtak, a föld megnyílt és tüzet okádott, a nap elfeketült s vér folyott belőle, a tengerek elhagyták partjaikat, s az oczeánba egy egész földrész sülyedett a tenger alá, egészen új világot tolva föl más részén maga helyett.
A népek megölték jóltevőiket s bakót ültettek a királyi székbe. Világra jött minden természet elleni bűn, miket kimerült élvezetsovárgás őrült dühében feltalált, hogy soha el ne legyen az felejtve.
És ekkor született egy ember isteni lélekkel, ki kezének egy intésével ledönte minden oltárt, melyen a hamis Isteneknek áldozattüze égett, leszórta koronáikat, miknek szarvait a nép bálványozá, homlokaikra lehelt s azok megszüntek élni, az isteni mindenható szobor hideg, erőtlen kőfaragványnyá lett egyetlen szavától. Egy egész világ veszett el népeivel és isteneivel, egy megfogamzott gondolat miatt.
Magyarország neve volt ekkor Colonia Julia.
Izmos, vad, durva nép lakta azt, széles vállú, torzarczú, csatakedvelő nép, szüntelen harczban zsarnokaival, a fényes római hódítókkal, kiknek vitéz legióit belefúllasztá a mocsarakba, melyeknek kiszárasztására erővel kényszeríték a töméntelen haderejű proprætorok. Hírkereső római császárok hurczolák el legjobb ifjait a meghódított népnek seregeik közé, kik a római pánczélban sem feledék el hazájok erdős vidékeit, s midőn messze afrikai hódító csatákban a forró homok beitta omló véröket, utolsó lélekzetük a sötét Ister erdős tájai után repült, utolsó gondolatuk a kék hegyen túl visszahagyott hazára szállt vissza.
Hosszú régi sánczok, összeomlott falak, apró penészedett római pénzekkel, törzs urnák cserepei csodás mázolással, beszélnek a népről, mely egykor azon földet lakta, melynek neve Magyarország…
… Ujabb háromszáz év.
Róma roskadott, a tőben rohadt fát leránták a földre túlterhelt ágai. Magyarország neve volt: Hunnia.
Vérengző csatáknak szinpada volt e hely, a folyók halai vértől hiztak meg, az ég a felgyújtott városok tüzétől volt véres.
Egy emberarczú elesett angyal ijeszté a földet, vészt, vihart, halált hordva kezében: «Isten ostora» volt az ő neve. Megérdemelte. Hullott, a ki halandónak született, a merre ő járt; – pusztult, üresült a tér, hullottak a koronák, mint meteorok villanyos időben, s alkotmányok roskadtak le százados alapjaikról.
Most hármas koporsóban alszik e világpusztító szellem. Jól el van téve a víz fenekére, de a hol a téren a húnhalom látszik, körül a pázsít alatt elszórt buzogányok, csontba törött kardok, aranyos boglárok, miket a borona egyenként szakít fel, ott ő járt, ő hagyta emlékét iszonyú nevének és véres korának – az Isten ostora.
A csillag körüljárta a világot, újabb háromszáz év.
Magyarországot Avariának hítták, s a hatalmas Byzancz, a római császárság elvált birodalma adót fizetett neki.
Nehéz kőkoporsók pánczélos hamvakkal maradtak a korból, s a késő századok emlékeznek reá s nem siratja senki, kik bennök elmúltak, de el sem felejti.
Ismét háromszáz év.
A visszatérő üstökös magasan látta ragyogni az északfényt a föld sarka felett.
E földön már akkor magyar lakott.
E földön már akkor üldözte a magyar a magyart. Pazarolta a drága testvérvért. Egyik forrásoknál tisztelte istenét, másik kereszt előtt, s ezen háborogtak.
Testvér mártotta testvére vérébe kezét, mert nem az ő oltáránál térdepelt.
Valami gonosz szellemnek kelle őt megátkozni, hogy szüntelen csatában legyen jobb keze a balkezével.
Soha sem szerette azt, a mi az övé, szívét mindig tenyerén hordá az idegennek s elzárta a testvér előtt, nagylelkű volt az ellenség iránt, irigy, viszálykodó ön legjobbjaihoz.
Mi maradt e korból? Talán a kifolyott honfivér? Beitta azt a szomjú föld, a fű zöld lett utána, az elvetett vérből piros virág kelt, és a piros virág minden őszszel lehull.
Repülj tovább csillag, vesszen el a látás, inkább az örök sötétséget, s a kínos kárhozat hideg rémképeit, mint e tekintetet!
Az üstökös tovább ment, minden fordulásnál szaporodott lángja, szaporodtak a kárhozat lelkei, szaporodott kínja mindegyik léleknek.
A mult nekem még jövendő volt, és a jövendőt előre tudtam.
Tudtam, hogy mit fogok látni, ha az újabb csillagfutás lefoly? S ha lett volna kihez, imádkoztam volna, hogy változzék meg a mult, – de az elkárhozottak imáját nincs ki meghallgassa. Tehetetlen öntudat kínjaik töviskoronája, láthatják a veszélyt, mely az övéiket fenyegeti, a leszakadni készülő eget, az ingó földet, s még csak hangjuk sincs, hogy megmondhassák nekik: «térj Istenhez, mert az itélet napja közel van!»
«Vannak ő nekik prófétáik»…
Ismét közelgeténk. A halvány kék csillag fölmerült az égből; messziről láttam, hogy sokkal szomorúbb volt, mint egyébkor, közepén egy veres folt látszék, mint mérges kelés az arczon. Az az én hazám!
Ő volt az. Tűzben, lángban állt egyik határtól a másikig, vér folyt a vízekben és holttestek lepték el a mezőket. Kétségbeejtő jajkiáltás hangzék fel az égbe, tán a szomszéd csillagok is hallhatták, oly hangos, oly fájdalmas volt a szózat; futott a férfi, sírt a nő, futott és sírt maga a király is, mert ő legárvább volt valamennyi között, mert ő legtöbbet veszített.
Sajó, Sajó! Mennyi tiszta vér vegyült habjaidba, mennyi szép nemes vér! Nem vetettek hullámaid lángot, midőn e tűzvérrel összekeveredtek? nem terem-e azóta medred iszapja közt termés arany s ragyogó drága gyöngy? Annyi drága magyarvért meginni! Hogy nem részegedtél meg tőle, hogy árkodon túl csapva, elöntötted volna az egész országot, árkaidba fojtva azokat, a kik azt kionták.
Nyomorú folyóvíz! mennyi édes kincset eltudtál nyelni, s még sem vagy gazdagabb, nem vagy pirosabb, mint azelőtt.
Mi maradt e korból? Az élők könyei, kik ráemlékeznek… Senki sem gondol a halálutánra… Igaz, igaz… ha meghaltunk, hadd felejtsenek el, ne tudják hová temettek bennünket, ne csufolják sírunkat, ne kaczagjanak emlékünk fölött. Egy köny, s ez minden emlék! Annyi vérért egy köny! Annyi férfi-vérért egy asszonyszem könynye, mely szerelmes mesék hallgatása után is megered!
Röpülj csillag, röpülj, hisz még itt nincs vége a szenvedésnek, még ez nem a halál. Isten csodákat tesz a magyar nemzettel; háromszor megöli, háromszor föltámasztja újra, véres tanúságúl a kerek föld nemzeteinek.
Akartok látni nemzetet, melynek lelkülete mindenre fogékony, a mi szép és nemes? Az a magyar. – Akartok látni nemzetet, melynek egyes fiai mind megannyi hőse a kerek világnak? Az a magyar. – Akartok nemzetet látni, kit az Isten mindig tenyerén hordozott? Az a magyar.
Akartok nemzetet látni, ki egy ezred alatt semmit, semmit nem tett, ki a mit jobb kezével épített, azt balkezével lerontá, ki mert mindig büszke volt önfaja iránt, rabszolgája lett az idegennek? Az a magyar!…
Isten ezer évig hagyta őt élni: hogy példát mutasson benne a világnak, mivé lehet nemzet, ha önmagát nem szereti?
Valahányszor visszatért az üstökös, Magyarhon mindig haldokolt. Az új csillag-körút épen akkor végződék, midőn Mohácsnál húszezer hős lehelte a légbe egyetlen napon nemes lelkét. De még ez sem volt a halál. Mindene sírban volt már a magyarnak, meghagyhatta volna halni Isten annyi szenvedés után, de nem – be kelle rajta teljesülni az átoknak, hogy önkezei által múljék ki e világból; nem dicsően, nem a harczmezőn, nem karddal kezében; beteg ágya fenekén, elaggva, kifogyva, népek csufságára, lélekzetfogyásban kelle kimúlnia, mint a mécsnek, melynek kanócza, ha lángja kialudt, még sokáig hamvadva füstölög.
Így találta őt az új csillagfutás.
Nép, ki önnyelvét nem érté, s nevezte magát magyarnak. Nép, ki öntörténeteit nem merte ismerni, s nevezé ezt tudománynak. Nép, kinek meg volt tiltva a gondolkozás, meg a gondolat kimondása, s ki nevezé ezt szabadságnak. – Nép, kinek egy húszad része nyúzta, tiporta a többit, kiktől az emberjogokat elrablá, s nevezé azt alkotmánynak; nép, ki semmi nagy, semmi nemes iránt nem érzett többé, s nevezé azt boldogságnak, nép, kinek kezében nagy pénz volt a batka, s egy kopott papirosrongy megtakargatott kincs, s ki nevezé ezt nemzetgazdaságnak; nép, ki a csatából megfutott, ki ellenségének nem merte arczát megmutatni, s nevezte azt hősi vitézségnek; nép, kinek leányai kikaczagták a haza eszméjét, bolondultak a külföld bálványai után, utálták hazájuk földét, nemzetök nyelvét, apáik sírjait, őseik öltözeteit, s ki nevezte ezeket anyáknak; ki megengedte nekik, hogy azon szívvel, mely a honszeretetet nem ismerte, szerelmet, édes kéjt tudjanak érezni, minőket más nőknek szabad érezni, a kik előtt szent eszme a szülőföld, még boldogtalan napjaiban is!…
Jaj nekünk, jaj nekünk, kiket holtak átka terhel, de százszor jaj unokáinknak, kiket apáik bűne ront meg.
Ne hozz vissza többet átkozott bujdosó, ne hozz vissza ide, hajíts el valahol a pusztaságos éjbe s hagyj egyedül bujdosnom ott a napok leteltéig.
Könyörtelen hatalom, ki a lelket embertudattal vered meg, vedd vissza tőlem azt, vedd vissza a lelket, én nem kértem azt!
Mindennek szabad elmulni a világon, a mi született. – Nap és hold, emberdicsőség és hulló csillagok enyészni fognak, maga e bűneivel körülfelhőzött föld is remélheti, hogy egykor semmivé lesz,… miért volna egyedül a lélek fájdalma az, melynek örök életet kell élni!
Óh az örök kárhozat csak az ember számára van feltalálva, s ki a túlvilágon arra tud emlékezni, hogy magyar volt s látja hazáját, és tudja szeretni, annak számára nincs üdvösség a mennyországban.
Csak a feledség, csak a multak nem tudása.
Még egyszer, még egyszer kelle téged látnom, óh hon. Szép voltál, mint mindig, gazdagon tenyészett mezőiden a fű. Az üstökös sugárain leszálltam téreidre. Bejártam azokat látva, láttatlanul. Minden szép volt, minden virult. Kerestem a vízparti kunyhókat, hol egykor alföldi halászok kötözék rongyolt hálóikat, s a távolból oly édes danák zengtek. A kunyhók helyén most pompás városok álltak, a gubás pőre nép helyén símaképű nép sürgött-forgott. Óh de én oly örömest láttam volna szalmafödeleidet újra, oly örömest láttam volna a pörgekalapú vigadozó subás népfajt, csakhogy azon édes magyar dalt hallhassam újra, mi gyermekéveimből megmaradt lelkemben s bírta minden ifjú gondolatom; óh csak egy szót, csak egy hangot abból a mi magyar! Sehol, sehol! mindenütt idegen arcz, idegen ajkak beszéde, idegen öröm, idegen bánat! A hajók nevei, a boltfeliratok, mind más – nem magyar. Itt-ott bújkált félreeső falvakban egy-egy öreg rongyos, életunt férfi, annak arczán látszott csak valami homályos ismerős, az sem szólt senkihez, hallgatva kerülte a világot, feje legörbült, megőszült, lelke megnémítá. Senki sem tudta mi baja? senki, senki.
Elfeledte mindenki a három emberélet közt kihaltakat; hova lett a nemzet? mit tett, mit hagyott maga után? nem tudta senki, nem látta senki, nem beszéltek róla.
Beszéltek a hold lakosairól, az özönvíz előtt leélt időkről, magyarokról senki; olvasták az egyiptomi rejtett irás hieroglyphjait, a chinai 80 ezer betűs ábécét, magyar szavakat senki. Egyszer akadtak csak poros könyvek közt egy éhen halt költő rongyos iratára. Három híres nyelvbuvár vesződött vele álló hónapokig. Az egyik cseremisz könyvnek állítá, a másik romlott oláhnak, a harmadik cryptographiának tartá, melynek kulcsát senki sem ismeri.
Elmentek-e innét – jobb hazát keresni? – elszéledtek-e a kerek ég alatt s elvesztek a tenger néptömeg közt? vagy mind meghaltak s el vannak temetve? vagy elfeledték önön lételüket, s átesküdtek más nemzet színeihez?… nem voltak, nem voltak sehol…
Egyetlen emlék, egyetlen kődarab, egyetlen régi pénz nem beszélt felőlök, költőiket is az idő moha födé, kik egykor tetteikről énekelni tudtak.
Néhány búskomor dal maradt csak még fenn utánuk, melyet idegen népek eltanultak, elvesztek utóbb azok is, csodálatos érzelmeket költének fel azok, miket nem volt többé szív, mely megtudjon érteni. Utána mentek azoknak, kiknek lelkéből eredének – a sírba…
Megsemmisülve roskadék a földre, melyről oly rövid idő annyi szent nevet letörölt.
Az üstökös vészt hirdetve, fejem fölött állt az égen, mintha mondta volna: «Igaz, úgy fog lenni».
Kétségbe estemben fölemeltem arczom az ijesztő rémhez, s szörnyű imádságot mondék, nem kérve többet, mint ötven évi éltet: hogy egy ezredév vétkei le legyenek róva.
Csak ötven évi éltet e nemzetnek: hogy a halhatatlanságot megérdemelje!
Úgy kértem, úgy kértem erőszakos imádsággal, eskű erejű szavakban az eget, hogy a csillagok közelebb látszottak jőni, mintha könyörgésem igaz volta kényszerítené őket.
Irgalom Istene!
S im az «Isten» szóra, melyet kárhozottak nem bírnak kimondani: halványúlni kezde az üstököscsillag, megfordult az égen, s percz mulva sebes repüléssel távozva a csillagok közé, mindig kisebb, mindig halványabb lett, majd végkép elveszett és én fölébredék.
Egy kis bogárka mászott végig az arczomon.
A nap épen ekkor kelt fel a puszta tulsó végén.
Minő meleg volt, minő ragyogó minden sugára!
A mezőn minden tavaszi virág újra nyilt, az ég derült volt, a délibáb már fenn volt a láthatáron.
A távol falvakban a reggeli imára harangoztak, a Tisza vizéről a tárogató bús hangjai tévedeztek felém.
Imádj Istent magyar nép!
Még ötven év s egy ezred őrlődött le, hogy megszülettél.
Mely nemzet egy ezred alatt sem tett semmit, nem érdemli, hogy tovább foglalja a helyet a földön.
Imádjunk Istent hontársaim!
De ne imádkozzunk összetett kezekkel, cselekvő kéz, mit Isten megszokott áldani: dolgozni, fáradni, ez az igazi magyar imádság.
Igy imádkozzunk.1)
MAHIZETH.
(Lappón ősmonda.)
I.
Még egyszer szétcsapott a magyar ellenségei között, megűzte a tatárt a Caspitengerig, felnyomta a bessenyőt a jeges tavakig s akkor elhatározá: hogy odább fog menni a Kuma vizétől.
Ott úgy sem akart megmaradni. Messze ázsiai hegyek közől hítták elé e nemzetet hagyományúl maradt regék tejjel mézzel folyó földről, melyet az ős Attila foglalt el népe számára s hosszú évek során keresztül vergődött a magyar nép idáig, mindig küzdve, mindig hadakozva az útban eső népekkel s mindig örülve a harcznak. Ivadékok haltak ki már, a mióta ős honát elhagyta. Óriási lépteinek minden lábnyoma egy-egy győztes csatatér volt. Három ily lépéssel egykor Attila keresztül lépte egész Európát.
Közel három század folyt már le, hogy Aladár seregének menekülő töredékei hirűl vivék őshonukba, hogy a nagy hún birodalom összeomlott s a rokonok elhatározták azt újra feltámasztani; és azóta még csupán fele volt megtéve a nagy útnak. Két világrészen kellett magát keresztül törni a kis népnek s ha olykor nyugalmas mezőkre találtak, voltak mindig gyávák, lusták közöttük, a kik ott akartak megtelepülni s nem vágytak a tovább menésre, míg valami hatalmas ellenség rajtuk nem ütött; akkor ismét a bátrak és legénykedők álltak elő, a kik nem akartak megfutni az ellenség elől s így majd a túlságos harczi vágy, majd a tulságos kényelem húzta, halasztotta a tovább menetelt.
Egy évben a vezér mindkét bajnak véget vetendő, egész erejével rátámadt jobbra balra fekvő elleneire s a győztes csaták végeztével maga körül gyűjté népét.
– Elleneinket elvertük, szólt hozzájok pajzsaikra emelten. Ez évben vissza nem jönnek s ha elmegyünk, nem mondják azt, hogy ők űztek el innen bennünket. E földön nincs többé dolgunk, ide minket semmi sem köt, ez nem hazánk. Távol innen van egy ország, a világ legszebb vidéke, a hol legzöldebb a fű, legédesebb a víz, s legfeketébb a föld. E földben nyugszanak Attila hamvai. Ott állanak a rónákon a tűz nélkül maradt húnhalmok, ott nő vadrepkény Etelvár romjain s avar körsánczokon. E föld a mi hazánk, e repkény a mi homlokainkat illeti, e halmok ránk várnak, hogy újra meggyújtsuk rajtok az áldozat tüzét, de jobban, mint erdő és halom várnak ránk ott elmaradott rokonaink, ott áldozik titokban ős istenének a székely, ott iszik bús áldomást szent kürtjéből a jász s várja azt a napot, melyben újra előkereshesse kardját s bevallhassa, hogy ő is magyar. Oda kell minekünk mennünk. Itt e sívár bujdosásban elkallódunk, elpusztulunk, hírünk sem marad utánunk, – ott örökké fogunk élni s hírneve lesz a magyarnak, a míg a világ világ lesz. Régen ottan lehetnénk már, ha czivódás és restelkedés nem vont volna bennünket előre hátra. Most leesküszszük mind a kettőt magunkról. Szövetséget kötünk: hogy soha sem fogunk oly ellenséggel harczolni, a ki hátunk mögött marad, csupán azzal, ki előttünk áll, s ha vannak közöttünk, kik jobb szeretnek itt maradni, s szolgálni az idegennek, mint harczolni az ős hazáért, azok maradjanak el tőlünk, nem visszük őket magunkkal, éjjel menjenek félre az erdőkbe, hogy ne is lássuk, hogy neveiket se tudjuk, hogy emléke, hogy írmagja se legyen közöttünk a gyávának!
Az összegyűlt harczi nép felordított hármas kiáltással a vezér széthangzó szavaira, s egyhangúlag helyeslé a továbbmenetelt, a vezérek vérükkel pecsétlék meg a néphatározatot s a kivont szablyák ragyogása hirdeté az égnek, hogy most utoljára látja itt a magyart.
Másnap a gyulák kiolták a húnhalmokon az áldozat tüzét, a nép felszedte a sátorokat, s a táltosok elbocsáták az útmutató fehér sólymot.
Egyenesen nyugot felé repült az nyílsebes szárnyalással. A nép szemeivel kisérte a szent madarat, míg fehérleni látta az égen s mikor elnyelé a távolság szemei elől, megindult nyomában. Elől a legtapasztaltabb vitézek csataosztályokra szakgatva, középett a vének, a táltosok, a nemzeti ereklyék, a kehely, a kürt, a Hadur-kard őrei, a nők és gyermekek bőrernyős szekereken követték a tábort, utánuk jöttek a gulyák, a ménesek, rab jobbágyoktúl terelve, s legvégül a tábor könnyebb fegyverzetű csapatjai.
Nappal utazott a tábor, este körülsánczolták magukat szekerekkel, az asszonyok húst sütöttek, italt készítettek posajtott tejből s reggel ismét tovább mentek.
Negyedik héten a mint egy erdőbe léptek, egy fehér szarvas ugrott fel a csapat előtt. «Utána!» kiáltának a daliák, s megűzték a pompás vadállatot. Az messze elvitte őket egy nagy széles folyamig, azon keresztül uszott, az üldözők utána, a túlsó parton elejték a nemes vadat, s a mint jelt adának a kürttel, az erdős vidékből szőke fürtű, fekete öltönyű férfiak jelentek meg előttük, vérszomjú ösztönnel támadva a határaikon megjelenő idegenekre.
A magyarok elfogadták a viadalt, mindig többen jöttek mindkét részről, végre a vadászatból csata lett, mit két nemzet vítt egymással. Az ellenállók vesztettek. A magyar nép egy lépéssel ismét közelebb volt.
Így vezette őket országrul országra majd a fehér sólyom, majd a fehér szarvas, a nemzetnek e két választott állatja, mely mindenütt megjelenik legrégibb faragványainkon. A nemzetek hallották hirüket és rettegék, s a mi első megjelenésük óta történt velök, az a világtörténet könyveiben van megírva.
II.
A tova száguldók zaja elhangzott a távol rengetegben, itt-ott lehete még látni távozó utócsapatjaik zászlóit az ormokon, a távolból fel-felhangzott a tárogató hívó rivallása. Azután elcsendesült minden. A nehány nap előtt oly zajos, oly népes vidék üres maradt és laktalan. A fehér sátorok eltüntek a térről, csak a távol ködében látszott valami nagy szétterült város, melynek szeszélyes alakú cseréppalotáit ideiglenes lakhelyül építé a keresztül vonúlt nép, elköltözéseivel ott hagyva azt laktanyáúl denevérnek és viharnak.
Mikor minden elcsendesűlt, előkullogtak az erdőkből egyes elmaradt alakok, egymástól visszaijedők, egy-egy falka juhot, vagy egy eldugott üszőt terelt egy némely maga előtt, s az elhagyott város felé iparkodott.
Azok voltak ezek, kik inkább akartak hátramaradni a nyugalmas megszállt földön, mint nekiindúlni ismeretlen országok, népek közé végevethetlen csaták elé.
Szót fogadtak a vezérnek, félre vonultak az erdőbe, mikor a tábor útnak indult, s csak mikor már nem hallatszott semmi nesz, akkor jöttek ismét elő, mint egy előre tett összebeszélés szerint az üresen maradt városban összejövendők az új vezér-választásra s az ország ujonnan rendezéseire.
A város kunyhói, palotái, üresen voltak hagyva mind. Egyenkint szállingóztak bele vissza a lappangó elbujdoklottak s napok mulva, havak mulva, mikor már mind együtt voltak, alig ment az egész elmaradt nép száma nehány százra.
E tudat földig sújtá az elmaradókat, ők legalább azt hivék, hogy a nép fele ott marad, im alig egy ezredrész maradt hátra, és az is mind férfi volt, nő egy sem maradt velük.
A szégyen meghajtá fejüket. Hát a legutolsó nő is bátrabb, erősebb volt mint ők, s inkább elhagyta férjét, apját, kedvesét, mint nemzetét!
Egy nagyravágyó, ábrándos ifjú volt közöttük, kit Züllőnek neveztek el, mert szeretett mindig erdőkön, hegyeken bolyongani. Ezt mindig bántotta az a vágy: hogy ő valaha vezére, fejedelme lehetne a magyaroknak! Midőn a nép elhatározá, hogy odább fog menni, Züllő alattomban széjjeljárt biztatni a kétkedőket: hogy maradjanak el, itt külön országot fognak alapítni. Most azt hivé, hogy kétfelé fog szakadni a nemzet s hátra maradt, hogy az itthagyottak fejedelmévé legyen. Az lett – övé maradt az ország, erdeivel, legelőivel, folyamaival, de ember nem maradt benne, az egész nép, mely őt fejedelemnek nevezte, alig volt elég arra, hogy egy falvat betöltsön vele.
Az erős lélek a sivatagban is otthon találja magát, de kit a lélek súlya nyom, annak kétségbeejtő a magány. A hátramaradt rokonok elbusultan kongtak alá s fel a rájuk maradt örökségben. Némelyik kiállt a dombokra, ott várta napestig, hogy nem jön-e még valaki innen, vagy amonnan. Másik bevette magát egy házba, s ki nem jött onnan napestig. Volt olyan, ki reggel megindult eltávozott rokonai, s gyermekei után s estére ismét visszajött elrettenve a csendes ligetektől.
Senkinek sem volt semmire gondja. A fejedelem egyedül járkált visszhangzó palotájában, senki sem őrzé kapuját, a nyájak legeltek, merre nekik tetszett, senki sem ügyelt reájok s ha kelt, ha nyugodott a nap, senkinek sem jutott eszébe a kürtöt megfúni az ősisten üdvözletére.
– Elveszünk itt, zúgott a nép. Körülünk idegen népek laknak, kik eltipornak bennünket; egyenkint eltemetjük egymást s ivadék nem marad utánunk, mert nőink is elhagytak mind. Elveszünk. Elpusztulunk.
Egy éjszakán szokatlan rettentő zörgés veré fel az aluvókat, mintha millió hajító dárda hullana az ég aczél boltozatára, vagy mintha vasas szekerek nyargalnának érczhidakon keresztül s az álmaikból felijedők egy rémséges tüneményre virradtak fel.
A láthatár észak felől tündöklő fénytengerben úszott, melyet egy lángoló tűzszivárvány látszott elkerítni a sötét violaszín égtől, e félelmetes tűzkaraj közepéből iszonyú fénylő sudarak emelkedtek villámgyorsasággal az ég felé, sűrűen, mint egy tűzeső, mely a földről hull az égre, a szivárvány minden színeit viselték magukon, a sötétkéktől a lángvörösig s úgy csattogva és zörögve, mintha égő dárdák volnának, a mik egymáshoz verődnek. A láthatár többi részén halvány rózsaszín volt az ég s a tele hold sápadt fénye halavány halottvilágot vetett az ég tulsó oldaláról a vidékre, melyet más oldalról bíbor színre festett a tündéri tünemény. A fák, a bérczek izzani látszottak, mintha mind tűzben, lángban állanának, míg a fényesebb csillagok a brillant fényözönből is keresztül tündököltek.
E tünemény volt az északfény, nem ritkaság e tájékon. A mióta a magyarok itt tanyáztak, most másodszor jelent meg nekik. Első alkalommal, mikor a vitézebb faj itt volt, az álmaikból felriasztott hadak kardra és dárdára kaptak, s felajzott nyilakkal mentek a rémséges tünemény elé, várva, hogy ördög lesz-e vagy tündér, a ki ily zajjal jön ellenük? s akárki lesz, megharczolandók vele. Most remegve borult arczra a lelkevesztett csoport. Minden állat reszketve feküdt a földre. A nyájak az ijedtségtől bénultan bujtak össze s a szarvasok az erdőkből a puszta városba futottak. Az ember eltakarta arczát a fűbe. Az őserő kiveszett a szívből. Vége volt az erőtudatnak, mely arra tanítá a magyart, hogy akár Istennel, akár emberrel áll szemközt, fejét mindig felemelje. Rokonaik egykor nyilakkal lövöldöztek az ijesztő tüneményre s túlordíták csatakiáltásaikkal annak fenyegető ropogását és daczoltak, ők elrejték arczaikat előle és remegtek.
S ime a lángszinűre festett erdők közepéből egy alak látszott feléjök közeledni, egy csodateljes ábra.
Egy fehér hölgy fekete szarvason ülve, minőhez hasonlót sem nőt, sem szarvast nem láttak azelőtt.
Az irámvad széles ágbogas szarvai hátrafelé voltak hajolva, feje vastag és bivalyéhoz hasonlő szőre hosszú, lompos, fekete, minőre sohasem vadásztak a magyarok.
A nő, ki a nyargalóczon ült, könnyeden, mint a legjobb amazon, halavány volt és kékszemű, hosszú sárga hajfürtei térdeig omlottak alá, egy kezével az irám szarvába kapaszkodott, másikban egy tobzos fenyőágat tartott. Tekintete parancsoló volt és igéző.
– Keljetek fel! kiálta a férfiak közé érve, kik babonás csodálattal tekintének fel reá. Én vagyok Mahizeth, fehér tündérország királynéja, e fény amott e tündérhon éjszakai napvilága. Jertek velem, én elviszlek benneteket oda, hol e tündér nap ragyog, hol kristályból van a bércz, s gyémántporral, csillagpehelylyel van hintve a föld, ott nem éget a napsugár; maga az ég tart árnyékot. Ott nem kell nyájat és ménest terelni: maga őrzi az magát. Ott nem kell áldozni napistennek, reggel, este: – egyszer kel fel, egyszer megy le minden évben ott a nap. Én vagyok Mahizeth, a fáradtságtól irtózók védasszonya. Jertek velem, elviszlek olyan országba, a melyen túl nincsen ország, a hol a föld, a világ végződik; nem lesz ottan ellenségtek, kivületek ember nem fog ottan járni, nyugalmas jó hazátok lesz, melyet nem jön soha senki elfoglalni. Én vagyok Mahizeth, a harcztól irtózók védasszonya. Jertek velem. Én adok tinektek nőket, a kerek világ összeszedett szépségeit, a ki milyenre gondolt valaha, olyat választhat közülök. Én vagyok Mahizeth, a gyámoltalanok védasszonya. Én adok tinektek hazát, messze levő magányos földön, én adok tinektek nőket, szépeket, szerelmeseket, adok tinektek nyájakat, adok hosszú napot, hosszú éjszakát és védelmet minden élő ember ellen. Jertek velem.
A férfiak elborzadó bámulattal néztek fel a csoda nőre, ki a mint szavait végzé, elhanyatlott az északfény, a ragyogó lángsugarak, a szivárvány-oszlopok leroskadtak, a fény mindig összébb rogyott, végre nem maradt az égen más, mint egy halvány aczélfény, melynek violaszín kékjéből oly hódító tekintettel tünt ki a magas fehér nőalak, fején hatágú ezüst koronával, hosszú fátyolöltönye fényes csillagokkal áttörve, szemeiben is, mintha csillagok égnének, arcza s mezetlen karjai fehérebbek, mint a hold. Oly hideg volt reá nézni s a szív mégis úgy melegült.
– Üdvözöllek, ismeretlen Joel, szólt rebegve Züllő a hideg tüneményhez, s úgy reszketett a mint közelebb lépett hozzá, szemeinek két hideg csillagától, s mégis vonta őt valami a bűbájos hölgy körébe, úgy vágyott keblére szédülni, őt magához szorítani és az ölelés között vele együtt kőszoborrá merevülni, mintha a szerelem megváltoztatta volna rendes hatását s lángra gyujtó meleg helyett kristályfagyasztó hideget támasztott volna szivében.
Köröskörül a férfiak fázva, dideregve bujtak gunyáikba. Mi támasztotta ezt a hideget?
Mahizeth lehajlott a tántorgó ifjuhoz s keblére ölelte a lappangók fejedelmét; Züllő érzé, mint szívja ki lelkét ajkain keresztül a varázshatalmú nő és hagyta magát elbájolva, elbűvölve csókolni s midőn Mahizeth levevé szájáról ajkait, lelke nem volt övé többé, a tündér kilopta azt belőle.
– Kövessük e védő Joelt, mondá társainak Züllő, Mahizeth fátyolruháját fogva reszkető kezével. Legyünk imádói mind, ki bennünket megszabadít s megoltalmaz.
A lappangó csoport hallgatva hagyá helybe vezére szavát. Testvéreik hangos ordítással szokták helyeselni, ha a fejedelem indítványozott valamit. Hozzájuk illett a hallgatás.
Csendesen felkerekedtek, összeszedte mindenki a mije volt, s borongós éjszakában megindultak, a merre az ismeretlen alak vezette őket.
Mentek, mentek erdőkön, völgyeken, folyamokon keresztül, a bujdosás útja rengeteg sivatagokon vezette őket kasul, hova a vadállat is csak meghalni jár, iszonyú vízmosási szakadékokban volt megpihenő tanyájok, a lappangó bujdosás annyira elvette lelkeik erejét, hogy már az erdőzugástól s a madárkiáltástól is féltek s ilyenkor annál babonásabb ragaszkodással gyűltek a csodás asszony körül, a ki nem félt semmitől.
Egyszer egy mély sziklavölgybe vezette be őket Mahizeth, melybe omló szakadással tajtékozott le a hegyi patak, köröskörül roppant fenyőfarengeteg borította a sziklákat s mentül lejebb szálltak a völgyfenékbe, a táj annál jobban elsötétült, a sötét fenyőlombok eltakarták az eget, csak a fák tetején elvesző szél zugása hallatszott alá.
A férfiak követték az asszony nyomát, nem törődve már semmivel; a hegyi patak a völgyben két ágra oszlott, az egyiken ingó gyékényhid vezetett keresztül, melyen a mint a lappangók keresztül vonultak, a fák közől egy csoport házat láttak elő csillámlani. Szivök megkönnyebbült, – hát még mikor e házak lakóit megpillanták! Csupa nők laktak itten, a világ minden nemzeteiből összegyűlve, a legszebbek, a legszerelmesebbek. A lángszemű mongol vérpiros ajkával, a bársony síma hindú epedő fátyolozott szemeivel, a halavány sárga persa, oly karcsú, mint a virágszál, a párducz hajlékonyságú kún, a liliomfehér szőke alán, s a kövér, tölt termetű bolgárhölgy, minden izlés megtalálhatta köztük vágyképét.
– Ime e nők tieitek, szólt Mahizeth a lappangóknak. Értetek epedtek, rátok vártak ez ideig, tinektek fognak örülni ezután.
S a szenvedélyittas nők odarohantak a férfiak közé, kik még mindig nem mertek hinni szemeiknek, azt hivén, hogy ez is csak tündéri álom, míg a karjaik közé simuló hölgyek csókjaikkal be nem bizonyíták, hogy ők is csak földi lények.
Te lészsz enyém, – te – te – téged választalak. Ezt ölelem, ezt csókolom! Az egész egy tündér ábra, hol az ember a bűbájos lények közől nem tudja melyikhez nyuljon, míg lassankint mindenki párjához akad s a hizelgő, kaczérkodó asszonyok páronkint félrevonulnak apró fehér házaikba kiválasztott férjeikkel.
– S te nem választasz magadnak? kérdé Züllőtől Mahizeth, ki elámultan állt e káprázat közepett. Züllő is szeretett volna választani, egy halavány, sötétszemű, karcsú némber állt ott a csoport között, alig több még, mint gyermek. Oly ismerősnek látszott az neki, s oly epedve, oly szerelemtől haldokló tekintettel pillantá rá. De Züllő nem birt az őt bűvkörében tartó igézettől szabadulni s a helyett, hogy oda futott volna a rá epedően néző hölgyhez, szédülten veté magát Mahizeth keblére: «téged imádlak, téged szeretlek».
Az a másik könyező arczczal tért egyedül vissza gunyhójába, Mahizeth diadalmas kaczajjal vezeté a fejedelmet czedrus hajlékába.
Az éj leszállt. Részeg, ittas volt minden ember a gyönyörtől, s akár álmodott, akár ébren volt, tündérországban hivé magát.
A holdvilág besütött Mahizeth ablakán s Züllő arczára világított. A fejedelemnek megfájdult a feje a holdfénytől s felébredt rá. Úgy tetszék neki, mintha valaki az ablakon át reá nézne s nyöszörgően sohajtana. Hallgatózott, a sohaj ismételve lőn s mintha nevét mondaná valaki nagy halkan. Végre megismerte a kisértő arczban azt a némbert, a ki oly ismerősnek látszott az imént előtte s önkénytelen lépett hozzá.
– Mit akarsz itt?
– Fuss innen! fuss Züllő! szólt a némber suttogón. Jaj neked, hogy ide jöttél, jaj neked, ha itt maradsz.
– Ki vagy te? mintha ismernélek.
– Én vagyok Nünüke, a ki gyermekkorom óta szerettelek s kit szülőim más férjhez erőszakoltak.
– S hogy jösz te ide?
– Férjemtől elszöktem a menyegzői éjszakán, mert csak téged szerettelek.
– Emlékszem rá, nevedet azután egy bogárnak adták, mint szokták a megvetett nők neveit az utált rovarokra ruházni, hogy a késő ivadék is undorodni tanuljon tőle. De hogyan jöttél ide? Micsoda hely ez itt?
– Ez a férjeiket elhagyott nők menedéke,2) kik a körül fekvő országokból ide szoktak menekülni, századok óta szokás által szentesített rejthely, a hol a férfiak csak addig vannak tűrve, míg ifjak és délczegek.
– És Mahizeth e tündérnő?
– Ő a scandinav király neje, ki férjétől ideszökött s épen ez által hozott romlást a gyarmatra. Addig tűrve voltunk, míg ki nem tudták, hogy Mahizeth is itt van, ekkor elhatározá a király, hogy semmivé teszi ezt a fészket, hol az országok minden bűvös és csábító asszonyai összecsoportosulnak. Irtó dandárai már útban vannak erre. Menekülj.
– Szólani fogok Mahizethnek. Ő segítend.
– Hasztalan. Ő nem tündér, asszony ő is, mint a többi. Szebb, de rosszabb mindnyájunknál. Ő is tudja férje közeledtét s nem szándékszik azt bevárni. Fel akar vonulni észak felé, oly messzire, a hova utána nem mehet ember, az egész gyarmattal. Ezért hítt el magával benneteket, hogy ott is legyen öröme, a hol már ember nem lakik. Fuss innen Züllő, hagyd el ez átkozott helyet, keresd fel elhagyott rokonaidat, ők megengedik, hogy közöttük élj, vagy ha azt nem, megengedik, hogy közöttük meghalj, és az is jobb, mint itt e néppel maradnod.
– Mit tegyek? szólt Züllő reszketve. Meg vagyok rontva, nincs erőm, nincs bátorságom, félek mindentől, félek a semmitől, az erdők magányától. El vagyok tévedve, nem tudom merről jöttem, nem tudom merre van észak, merre van dél! nem ismerem az idegen népek nyelvét s a magamét nem merem beszélni. Éhen elhalok, míg emberekhez érek, s ott azok ölnek meg.
– Jer velem, én elvezetlek. Ismerek erdőt és völgyet, mert ide is magamtól találtam, az itt lakó asszonyoktól megtanultam minden nemzet nyelvét érteni, majd beszélek én helyetted mindenütt. Ha alszol, megőrzöm álmodat; bejárok a városokba számodra koldulni, s ha veszély fenyeget, életemmel védelmezlek. S mind ezért nem kivánok tőled semmit, nem kivánom, hogy szeress, még csak azt sem, hogy egykor megemlegess, csupán azt, hogy ha eljutsz velem ismét rokonaink közé, – temess el hazám földébe.
– Te jó leány vagy, Nünüke.
– Nem vagyok én sem leány, sem nő, hanem meg vagyok átkozva, siess, vedd kardodat s hátra se nézz. Az éj néma.
Züllő nem állhatá meg, hogy Mahizethhez vissza ne térjen egy perczre.
– Ne menj oda, mert akkor itt maradsz, suttoga a némber az ablakon át.
– Csak azt nézem meg, alszik-e?
Mahizeth márványfehéren feküdt nyugágyán. Minden arczvonása hideg volt és mozdulatlan. Züllő lélekzetfojtottan jött vissza tőle s kihágott a nyilt ablakon.
– Most jer fussunk, szólt, megfogva Nünüke kezét.
– Kardodat elfelejtetted.
– Nincs nekem erőm kardot huzni többé. Meg vagyok rontva nagyon, szólt Züllő s futott a leánynyal a sűrű erdőn keresztül, hátra sem merve tekinteni.
Egyszerre egy hangot hallott, mint a hárfahúr, vagy a nyílideg pendülése s egy sivító füttyenést, mintha pokolmadár hasítná a léget s érzé e pillanatban, hogy Nünüke visszarántja őt kezénél fogva.
Hátra nézett. A hölgy egy nagy cserfa derekához támaszkodott háttal s fejét hátravetette; – ajkai ki voltak nyilva.
– Jer hát, siessünk. Mi bajod?
A hölgy nem felelt s Züllő nem birta őt kezénél fogva elvonni a fától, melyhez támaszkodott. Oda lépett hozzá s akkor vette észre ijedten, hogy a hölgy egy nyílvesszővel szivén át a fa derekához van szegezve.
Züllő ijedten sikolta fel, s e pillanatban egy hideg kéz érinté kezét, hátra nézett, egy magas fehér nő állt előtte, márványhideg arczczal, a tegze vállára volt vetve.
Züllő elkábultan hullott a hideg nő lábaihoz s megsemmisülten rebegé: «Mahizeth!»