Volt egy chansonette, a mit Versaillesban a Brisacier-féle esetre készítettek. Akkoriban nagy divatja volt ennek a gúnyirodalomnak. A chansonette refraineje ez volt:
A hirhedett gúnydal végsorai Mária Kazimira füléig elhatoltak.
S a féltékenység tudvágya nagyobb, mint a beteg ember szomja.
A királyné epedett e gúnydal után. Meg akarta annak ismerni minden strófáját, magába szívni az egész keserű mérget. Meg akarta tudni, minő gonosztetteket bírtak hát napvilágra hozni az ő férje felől. Azon imádott, bálványozott férfiról, kiről ő azt hitte, hogy az oly tökéletes, mint egy Isten; s most aztán kisül rá, hogy ő is csak hamis isten: csak Jupiter.
– Ön egy nagy szívességet tehetne nekem, suttogá egy napon a királyné az udvarias Gravel lovagnak. Szerezze meg nekem Versaillesből azt a bizonyos chansonettet.
– Nem fog megharagudni a király?
– Meg akarom őt vele tréfálni. Nem tudja meg soha, hogyan jutottam hozzá? Ha megérkezik a dal, tegye ön borítékba, s adja át a franczia komornámnak, ez jó titoktartó.
Gravel marquis megigérte a királynénak, hogy megszerzi számára azt a mulatságot. Nem is kellett a chansonetteért Versaillesba fárasztani a futárját: meg volt az nála, csak szépen le kellett irni a királyné számára, s aztán titokban a franczia komorna kezébe juttatni, a ki azt azután átadta úrnőjének.
Az a komorna is a bécsi cselszövők megvesztegetett kéme volt.
A királynénak most már adatok voltak a kezében; mert a chansonette hiteles okmány. Szobieszky minden találkozásuknál kénytelen volt tűrni a csipkedő czélzásokat, a mikkel a sértett női becsvágy elégtételt szokott venni magának. Hanem oly nagylelkű volt, hogy mindenkinek meg tudott bocsátani: – még a nejének is. (Ez pedig nehéz feladat!)
Olyan nagyon szerette Mária Kazimirát, hogy annak még a féltékenysége is az asszonyi remeket kiegészítő vonásul tünt föl előtte. Még a gúnyolódásaiért is háládatos volt. Megsérthető volt; de megharagítható nem.
Különben is nagy gondok foglalták el lelkét. Egész Európa egy nagy átalakulásnak ment eléje.
Egy nagy, sok darabból összetett birodalom készült végfeloszlásához, a nagy «római szent birodalom».
Vesztett hadjáratok után, megfosztva Spanyolországtól, legyőzve Németországban a franczia hadvezérektől, csak a kegyelem-csapásra látszott még várni, s az elháríthatlanúl közeledett feléje a diadalmas félhold hadseregeivel. A magyarok összetörték a kezeikre vert lánczot, s Tököly győztes seregei hajtották magok előtt a jezsuitákkal szövetséges tábort. A szultán megtette magyar királylyá az ifjú fővezért s csak a koronát kellett még elvenni Lipót császártól: az ország már el volt tőle véve.
Kara Musztafa, a török birodalom akkori vezetője, kimondá a nagy szót, hogy «addig nem fog megpihenni, a míg Rómában a szent Péter templomából istállót nem csinál a szultán lovai számára!» Bécs csak az első állomás volt számára. Hét évig gyűjtötte a hadsereget a mohamedán világ minden részéből; hét évig látta Magyarország gyülekezni Ázsia és Afrika minden harczi népeit rónáin, az élelem-szállító tevék hosszú sorát, s a gabonával, lőszerrel terhelt hajókat a Dunán, s ezereit a szekereknek, mik a török tábor podgyászát szállíták utána. Soha nagyobb és fényesebb hadsereg nem vonult keresztül Magyarországon.
Lipót császárnak egyedüli reménye volt a sokszor megsértett lengyel nemzet és Szobieszky. Egyedüli félelmes ellensége a töröknek ez volt. A franczia udvar jól tudta ezt, s minden rugót mozgásba hozott, hogy a lengyelek szövetségét Ausztriával megakadályozza. Varsó el lett árasztva röpiratokkal, melyek a lengyel nemzetnek a magyar iránti rokonszenvét hirdették, s az Ausztria elleni gyűlöletet szították; a franczia követ, Morstyn lovag maga köré gyűjtötte mind azokat a lengyel főurakat, a kik a franczia pártot képezték, s előkészíté a tervet, hogy Szobieszkyt letegyék a trónról, s helyébe Jablonszky Szaniszlót emeljék, a korona nagy hetmanját. Ha máskép nem megy: meg kell ölni a királyt.
Egy hajszálon függött minden, s – ez a hajszál nem szakadt el.
A királyt az országlás gondjai foglalták el egész nap, s mikor a pihenés rövid idejére családja körébe vonult vissza, akkor ott enyhülés helyett újabb kínzásra talált, a feleség féltékenykedésére. Ez, mikor alaptalan, még ingerel is. A két házastárs között heves összezördülések fordultak elő, a miket az udvari bolond megtudott.
– Komám te! mondá egyszer a királynak. Tudod, hogy minek a jelensége az, mikor egy asszony a férjét ok nélküli féltékenységével gyötri? Ez azt jelenti, hogy meg akarja előzni a férj féltékenységét. Mikor az asszony ok nélkül veszekedik, akkor bizonyos, hogy takargat valamit.
– Mit mondasz?
– Azt mondom, hogy jól tennéd, ha egyszer felkutatnád a feleséged irószekrényének a fiókjait, mert én úgy tudom, hogy van itt az udvarnál egy veszedelmes lovag, a ki az asszonyok körül nagyon szerencsés, s az a te királynédnak titokban leveleket küldöz.
– Az nem lehet!
– Gravel lovag a neve. Én magam láttam, mikor egy ilyen levelet suttyomban adott át a királyné udvarhölgyének, ujját a szája elé téve, s suttogva mondá: a király meg ne tudja.
– Bolond vagy!
– De a kisebbik.
Már a szívébe volt verve a tövis a királynak. Fölkereste a királynét.
Véletlen, sorsszeszély, a világszellem rendelése volt-e? hogy épen akkor, a midőn János Mária Kazimira szobájába ment, annál épen a testvére is ott volt, Leonora.
A király mosolygó nyugalmat erőltetett.
– Te neked Gravel lovag levelkéket szokott küldeni titokban?
– Bohóság, szólt a királyné elpirulva.
– Mi van bennük?
– Franczia chansonettek.
– Ha chansonettek, miért kell azokat titokban küldeni?
– Hogy a király meg ne lássa.
– De én meg akarom azokat látni.
Mária Kazimira a méltatlanúl gyanusított női erény büszkeségében elhallgatott: nem védekezett tovább. Az ő irószekrénye soha bezárva sem szokott lenni. Némán mutatott oda: győződjék meg felőle a király saját szemeivel, mit talál abban?
A király nem restelt kutatni. Meg is találta azokat a leveleket, a miknek borítékjain Gravel lovag irását megismeré. Aztán kibontá azokat s elkezdé olvasni.
Mária Kazimira félre fordult s büszke közönynyel kezdett el testvérével beszélgetni. Hanem Leonora annál jobban figyelt Szobieszky arczvonásaira, kinek ábrázatja az olvasás alatt rémítő kifejezést öltött; szégyen, fájdalom, keserűség vegyült e kifejezésbe, míg valamennyit egybeolvasztá a kitörő harag. Indulatosan kiálta Mária Kazimirára:
– Asszonyom! Chansonettek ezek? A mik így kezdődnek: «ma princesse! ma déesse!»
S oda tartá Mária Kazimira elé a szekrényében talált iratokat.
A királyné, mint egy álomittas bámult e levelekre. Ő nem ismerte azokat. Most látta először valamennyit.
De annál jobban rájok ismert Leonora; ő egykor keblében hordozta, ajkaival oly sokszor érinté azokat! Ezek az ő hozzá irt levelei voltak Gravel lovagnak.
A bécsi cselszövők a Bethunenétól ellopott szerelmes leveleket a királyné irószekrényébe csempészték át, a kinek még arról sem volt sejtelme, hogy azok Leonorához lettek irva.
– Esküszöm az élő Istenre, hogy nem tudok e levelekről semmit.
– Hát én nem esküdtem-e az Istenre önnek, hogy nem tudok Brisacierről és az anyjáról semmit, s hitt-e ön nekem? Pedig az elmult volt; még ha vétek lett volna is: olyan idő vétke, a mikor ön még nem volt nekem királyném. De ez az árulás mostani; friss, még meleg! Holott én önnek már királya vagyok!
– Férjem!
– Talán az is! De királya minden bizonynyal.
– És ön elhihetné azt én rólam, gyermekei anyjáról, a kinek nem volt boldogságom egyéb, mint gyermekeim fölnevelése, hogy én aljas gyönyöröket kerestem titokban?
– Nem elhitte-e ön is azt rólam, gyermekeinek atyjáról, kinek szintén nem volt egyébről álmom, örömem, gondolatom, mint róluk és önről: hogy én nem mondok igazat?
– Fölteheti ön ezt rólam? Én rólam? Ki együtt jártam önnel minden vészben, ki követtem önt, mikor meghivott magához, hogy temetkezzünk el egy sírba?
– Annál iszonyúbb a bukás, mentől magasabbról történik az!
– Állíttasson ön törvényszék elé!
– Nem, asszonyom. Hűtlen feleségeiket lefejeztetni csak angol királyok szokták, a kiknek «fölséges» a czímük; a lengyel királyok, a kik «csak» nemes emberek: maguk ölik meg a hűtlenségen kapott nőt.
– Hát tegye ön azt.
– Elismeri ön, hogy e leveleket önhöz irta amaz ember?
Szobieszky képes volt egy «igen» szóért megölni azt a nőt, a kit jobban szeretett, mint az egész világot.
És Mária Kazimira képes volt az «igen» szót kimondani azért, hogy Szobieszky által megölessék. Minek tovább élni, ha férje szerelmét elveszté?
Ekkor oda rohant közéjök Leonora s mind a kettőnek eltakarta ajkait kezével.
– Hallgassatok! s ne szidalmazzátok egymást és az Istent. Ezek a levelek én hozzám lettek irva. Én vagyok az a nő, ki kötelességét elfeledte, ki esküjét megszegte, ki meggyalázta becsületét. Nekem kell meglakolnom. E levelek az én bűnöm. Könyvnélkül tudom mindannyinak a tartalmát. Százszor elolvastam őket. Bűnös gerjedelemből átszívtam azokat lelkem emlékezetébe. Engem itéljetek el, állítsatok pelengérre. E leveleket az én szekrényemből lopták ki, egy hajszál segélyével, gyalázatos árulással: azért, hogy ide csempészszék a királyné szekrényébe.
Mária Kazimira a hála elérzékenyülésével tekinte Leonorára, kiben nagyobb volt a testvéri szeretet, mint a saját női becsületének féltése, a ki inkább fölfedte a saját hűtlenségét, mint hogy testvérét elhagyja veszni az ő hibája miatt.
Hanem Szobieszky arczáról még kétség és gyanú volt leolvasható. Hátha ez önfeláldozás alapja csak kegyes hazugság.
Leonora vette észre e kétkedést, s hévvel folytatá:
– Ha kétkedik ön szavaimban, foglaltassa le Gravel ratait. Meg fogja közöttök találni az én saját leveleimet, a mikben mindezen levelekre választ adtam. Mert azt is megtettem.
Azzal szégyentől megsemmisülten rogyott össze ez önmagát semmivé tevő asszony. Kétségbeesett zokogása nagyobb bizonyíték volt minden tele irott papirlapnál.
Szobieszky keblére ölelte nejét s reszketve suttogá neki:
– Ne kétkedjünk egymásban többé. Most már tudom, mit szenvedhettél te, a míg megszüntél bennem hinni; mert a mit én ez órában szenvedtem, az fölér egy pokollal. Ne nyissunk ez ördög előtt ajtót többé.
S azzal inte neki, hogy maradjon és vigasztalja testvérét.
A király elsietett.
A folyosón találkozott a bohóczczal.
– Vicisti Galilèe! mondá neki. Hanem azért a feleségem ártatlan.
– De Gravel nem az!
A király drabantjai rögtön körülfogták Gravel lakását s a lovag tiltakozása daczára elkobozták iratait.
Szobieszky azt parancsolta, hogy rajta kívül senki se fürkészsze a lovag irományainak tartalmát, ő fogja azokat maga átvizsgálni.
A vizsgálatnak meglepő eredménye lett.
Először is megtalálta a király Gravel levelei között mindazokat a szerelmes leveleket, a miket az saját leveleire válaszúl kapott. A kézvonások és a tartalom meggyőzték felőle, hogy azokat Leonora irta.
Egészen boldognak érezte magát e felfedezés által.
Hanem a boldogság nem tartott sokáig.
Azoknál még sokkal nevezetesebb titkokat is talált a király Gravel lovag iratai között. A franczia miniszterhez irt leveleit a franczia követnek, ki azokat Gravel marquis révén szokta Versaillesba elküldeni. E levelekből mindent megtudott Szobieszky: az egész cselszövényt, melyet a háta mögött szőttek, fontak. Hogy a franczia udvar maga, melynek ő oly hű szövetségese volt, dolgozik azon, hogy őt a trónról letaszítsa, csak azért, mert már nagyon erős és önálló lett neki! És minő hangon irtak róla? tele gúnynyal és megvetéssel, nevetségessé tették termetét, arczát, bajusz- és hajviseletét, apró házi szokásait, tréfára vették neje féltékenységét Brisacier miatt, és mind e gúny csak viszhang volt a versaillesi hangra a «tekintetes király» iránt, és neje az «úgynevezett» D’Arquien Mária iránt, ki egy franczia «duc et père»-nek – kis betüvel – állítólagos leánya, de igazában egy Gonzaga-korcs, s mégis azt meri kivánni, hogy a franczia király így szólítsa őt: «hugom!» és a férjét így: «öcsém!» Quelle étourderie!
Ez nem volt elég.
Vitry, a franczia követ levelei, miket a franczia miniszterhez irt, gyalázták a lengyel nemzetet is, s azt híresztelték róla, hogy minden nagy embere megvehető pénzen. Szobieszki legjobb barátai, a legelőkelőbb főurak, saját fegyvertársai, a hozzá legközelebb álló hivatalnokok, kiket ő tett nagygyá, mind meg hagyták magukat vásároltatni, s egyike a legkedvesebb rokonainak kész volt a vérdíjt előre felvenni, hogy a királyt megölesse, s a koronát saját fejére tegye azután.
És ez épen akkor történik, a mikor ő, Szobieszky János, azon törekszik, hogy a világ minden elnyomott népeit felszabadítsa, a Kárpátokon túl úgy, mint a Peloponesusban! Mikor Lengyelországot nagygyá, hatalmassá, rettegetté alakítá át, mikor a fél kezével Moszkváig, másikkal Adrinápolyig elér, s Lengyelország és a civilisált világ két ellenségének torkát szorítja velök! És most akarják őt a trónról bezúzott fővel letaszítani! Akarják saját országnagyjai, barátai s legfőbb barátja, a franczia király.
Ez lesujtó csapás volt Szobieszky lelkének.
S hogy semmi kétség se maradjon fenn, oda volt mellékelve a lajtsroma az összeesküvők neveinek; csakhogy titkos jegyekkel, a miknek a kulcsát egyedül a követ és a franczia miniszter birta, és még egy ember, a kit a követ megnevezett: «Morstyn».
Ezt is Szobieszky emelte a legmagasabb államhivatalba. És ő vala az összeesküvés jobb keze.
Szobieszky sietett fel a senatusba a levelekkel.
Bizonyára ott találta mind azokat, a kik ellene össze voltak esküdve, trónja körül csoportosulva. Felolvasta előttük de Vitry leveleit.
A megrémülés zsibadt némasága követte szavait.
Ekkor így szólt a király:
– Ez mind hazugság! a lengyel nem lehet áruló! A lengyel férfiak nem lehetnek megvásárolhatók, mint a háremhölgyek a stambuli rabszolgabazárban. Az egész egy alávaló rágalom.
S széttépve szórta szét a franczia követ levelét.
Szavára kitört a vihar. A senatus minden tagja felszökött helyéről s odarohant a király elé, esküdve, hogy ártatlan az árulásban.
Az egyedül megnevezett Morstynt mellén ragadva, oda ránczigálták a király lábaihoz s térdre nyomták, egy ember a hajába markolt, s úgy ordított rá, az üstökét czibálva:
– Add elő a titkos irás kulcsát, hadd tudjuk meg a gaz árulók nevét!
És meglehet, maga a követelő volt elsőnek felirva abba a lajstromba. Hanem a liga tagjai maguk siettek leghangosabban tiltakozni az árulás ellen.
– Kínpadra kell őt vonni! ordíták a senatusban, míg elő nem adja a titkos irás kulcsát!
Végre Morstyn, a mint egyszer a torkát eleresztették, azt mondá, hogy ennek a kulcsnak nincs birtokában. Azt otthon tartja a podoliai kastélyában: engedjék oda menni, ott előadja.
– Meg kell tudnunk, kik az árulók közöttünk! Kiálta felhevülten Jablonszky István. Ő maga volt királyúl kiszemelve az összeesküvők által Szobieszky helyébe.
– Meg kell őket ismernünk! kiálta az egész gyülekezet.
A király pedig talált egy égő viaszgyertyát a tanács asztalán, föléje tartá a papir lapot, melyre az összeesküvők nevei föl voltak irva, a papir lobbot vetett, s fekete foszlányai csöndesen szállongtak el a nemes urak fejei fölött.
– Nincsenek!
S ezzel a szóval kiverte valamennyinek a kezéből az orgyilkot.
A helyett kardjaikat rántották ki a főurak, s ott rögtön össze akarták aprítani Morstynt a király lábainál. A király betakarta a bűnöst a palástjával, nem hagyta bántani. Elviteté börtönbe s nyitva hagyatta börtöne ajtaját, mielőtt itéletet hoznának a fejére. Hadd szökjék!
Ez az esemény képezte a forduló pontot a világtörténelemben.
A franczia udvar által tervezett összeesküvés napvilágra jött egy cselszövény által, melynek sikerülte egy asszonyi hajszálon függött. A hajszál nem szakadt el, mely oly gyönge, hanem e helyett elszakadt a láncz, mely Lengyelországot Francziaországhoz köté, az az erős láncz.
Az a párt maga, mely a francziához szított, megszégyenültében a legdühösebb ellensége lett a tegnapi szövetségesnek, mikor annak gúnyszavaiból megérté, hogy mily megvetett eszközül adta oda magát s ez fordult legdühösebben ellene.
Egész Varsó fellázadt a franczia követ ellen. Az országgyűlésen törvényt hoztak, mely megtiltja a franczia követnek Lengyelországban letelepülését, s egy szónok – a lithvaniai Tiszkievicz – azt indítványozá, hogy marquis de Vitrynek négyszáz botot kell veretni a talpára török módra! Ez az indítványa ugyan nem fogadtatott el, de Tiszkievicz azért esküdött égre és pokolra, hogy de Vitry mégis meg fogja kapni a négyszáz botot a talpára. A franczia követnek a hintaját az nap kövekkel dobálta meg a nép. A király tudtára adatta de Vitrynek és Gravelnek, hogy jó lesz az éjszaka oltalma alatt elhagyniok Varsót, minden hozzátartozandóikkal együtt.
S a két marquisnak igen jó sugallata volt, a midőn pompás hintajaikat, kiséreteikkel együtt, a varsói főuton elbocsátva, ők maguk ketten, álruhába öltözve, egy paraszt szekéren mellékutakon igyekeztek kijutni az országból; mert bizonyára Varsótól egy napi járásra ott várt rájok lesben Tiszkievicz négyszázad magával, s mindegyikénél volt egy mogyorópálcza; úgy akarta beváltani a fogadását. Jó szerencse, hogy csak az üres hintókat kapták meg.
A franczia befolyás ezzel teljesen megbukott Varsóban.
S mily csekély okok miatt!
Azért, hogy D’Arquient nem irták Ducnek nagy betűvel, azért, hogy a franczia királyné egy marquisnak királynévá lett leányát nem akarta testvérének nevezni, azért, hogy Sardis lovagnak olyan szép szemei voltak, azért, hogy egy Gonzaga-hajszál egy levélcsomagot megbirt.
És ezen a láthatatlan csekélységen mult, hogy Lengyelország Moszkva ellen forduljon, s hatalma teljében összezúzza a keletkező orosz birodalmat, elmult, hogy a török birodalom Bécs városát birodalma ötödik fövárosává tegye, a negyedik volt már Buda; és elmult, hogy Budán egy Tököly királyi dynastiája örökítse meg magát. Megfordult a végzet!
Szobieszky bölényvadászatra ment a Kárpátokba.
Azt mondta, hogy nincsen egyéb dolga, mint mulatni.
Történetesen épen akkor ment Tököly Imre is bölényt hajtani ugyanoda.
A két jó barát találkozása nem lehetett véletlen.
Szobieszky itt mondta el jövendő terveit őszintén Tökölynek.
Se a lengyel király, se a lengyel nemzet nem lett többé XIV. Lajos szövetségese a helyrehozhatlan sértések után.
Se Szobieszky, se a lengyel nép nem lett szövetségese a török hódítónak.
De azért mind Szobieszky, mind a lengyel nép megmaradnak a magyarok jó barátainak.
Most meg fogják menteni a római szent birodalmat és annak császárját a végveszedelemtől. S majd mikor aztán Lipót császár a megszabadítót karjai közé öleli s így szól hozzá:
– Mivel köszönjem meg hősi segélyedet?
Akkor azt fogja neki mondani Szobieszky:
– Add vissza Magyarországnak szabadságát!
Ez lesz az egyedüli jutalma, díja hősi segélyének.
A két nemes fejedelmi vezér mint jó barát vált el egymástól.
Tököly már akkor tudta, hogy Szobieszky vele szemközt fog harczolni, és mégis ő mellette!
A versaillesi hírlapokban az lett elhíresztelve, hogy Szobieszky nem képes már semmi harczi tettre: nagyon el van hízva s a köszvény összehúzta a lábait. De Vitry marquis ezzel a tréfával ütötte el a kudarczát, s a francziáknál mindig annak van igaza, a ki az embereket meg tudja nevettetni.
Nevettek rajta s chansonetteket csináltak belőle.
Kara Mustafa és Tököly Imre, kit a szultán Magyarország királyává emelt, Bécs alatt álltak már hadaikkal. Magyarország el volt veszve Lipótra nézve. A birodalmi főváros bástyáiról lehetett a láthatáron emelkedő vésztüzeket látni: a tatár előhadak hírmondóit. Éjszaka fáklyavilágnál menekült a császár és a két császárné, a főherczegasszonyok és velük együtt hetvenezer lakos Bécs egyik kapuján át a Duna túl partjára. Az ifjú császárné azt az éjt a szabad ég alatt tölté, sátor nélkül, szalmán fekve, egy bokortól védve a hideg szél ellen.
Kara Mustafa a várakat, erősségeket mind a háta mögött hagyva, egyenesen a fővárosnak tartott egész seregével.
A bécsiek nemsokára meglátták őket.
A milyen nagy Bécs városa, három nap alatt egy épen akkora új város támadt mellette, elpusztítója és eltemetője a másiknak. Egy új város, fényes sátorokból, melynek közepén, mint egy templom, emelkedett a fővezér sátora, ércztetővel, selyem- és drága szőnyeg-falakkal; ragyogó az aranytól s röpködő a zászlóktól. E félhold alakú új város maga is utczákra volt osztva s az utczákban kereskedők, kalmárok bódéi felütve; ezrei a teherhordó tevéknek jártak-keltek a sorokban, közöttük a tornyos palankint hordó elefántok: Ázsia, Afrika minden pompája együtt. Kara Mustafa egész szerályját elhozta magával; kiséretét fejedelmek képezték, Szelim Girai, Krimia khánja, Tököly, Magyarország királya, Apafi, Erdély nagyfejedelme, Cantacuzeno Szirván, Oláhország hoszpodárja. S míg a sánczkosarak mögül háromszáz ostromágyú szórta tűzgolyóit Bécs falaira, addig a nagyvezér az ezeregyéjszaka meséit regéltette magának bajadérei által.
Semmi sem mentheté meg Bécset kezei közül. Azt csak negyvenezer ember védte, s neki háromszázezer harczosa volt.
Rohammal is elfoglalhatta volna bizton. Spahijai lóháton ostromolták meg a Lipótvárost s egy hajrával elfoglalták azt. De kimélni akarta: nem a várost, hanem annak a kincseit. Ha rohammal veszi be, a győztes katonák osztoznak meg a kincsen; ha feladás mellett kapja meg, minden kincse a fővárosnak neki magának marad.
Ez a kapzsi kincsvágy mentette meg legelső sorban Bécset.
Kara Mustafa ötven napig dőzsölt sátorában s hallgatta az odaliszkjai meséit, míg árkászai folytatták a földalatti harczot tűzaknáikkal a bécsiek ellen. A háromszáz ágyú porrá lőtte már a főváros templomait, császári palotáját, a védőknek elfogyott már élelmük és lőszerűk; maguk is ki voltak fáradva halálba; a félhold tábora általános ostromhoz készült s az Bécsnek temetkezési napja leendett.
Az általános rohamot megelőző éjszakán a török tábor minden zászlója előtt szurok-serpenyőket gyújtottak meg, hogy Bécs falairól alátekintve úgy tünt fel e tábor, mint egy vészcsillagokból csoportosúlt félhold szörnyű képe.
De ugyanakkor a Szent-István tornyában álló őr a Kahlenberg tetején fellobogó tüzet jelzett. Ez Szobieszky tábortüze volt. Ő maga jött, oly hatalmas hadsereg élén, a minőt még lengyel király nem vezetett soha. Igaz, hogy gyalogságában némely zászlóalj mezítláb volt. – Hogy ne szégyeljék magukat a fényes bécsi urak ily rongyos emberek által megszabadíttatni, azt mondá róluk Szobieszky: – Ime ezeknek fogadásuk tartja, nem húzni fel más csizmát, mint a mit a megölt ellenségtől fognak elvenni.
A hős király, miután a hosszú napon keresztül hadai rendezésében kifáradt, este ledőlt az őrtűz mellé s a földön fekve irt – levelet az ő szerelmes hitveséhez, a miben arra kéri, hogy ne keljen fel olyan korán, mert az árt az egészségének. Aláirva ez: «a te hű és imádó Seladonod».
S előtte volt a világot meghódítani támadt óriási tábor.
Másnap reggel nyolcz gólya érkezett meg a magas légben röpülve s leszállt a Szent István tornyára fészket rakni – az ostromolt város közepett.
– Jó jel! – kiálták az ostromoltak. – A madarak jóslata!
Ez a nap volt szeptember 12-ke, vasárnap. Évfordulója a khoczimi diadalnapnak, s Szobieszky királylyá választásának. Ezen a napon rohanta meg Szobieszky Kara Mustafa táborát.
Oldala mellett lovagolt első szülött fia, Jakab, 16 éves ifjú: ki a midőn első harczi próbáját megteendő, anyjától bucsút vett s azt sírni látta, azt kérdé tőle:
– Miért sírsz?
– Azért, hogy kis öcséd még nem mehet veled!
Lengyel asszonyhoz illő szó!
Öt hadoszlopra osztva, mint megannyi zuhatag omlott alá a Kahlenberg szakadékain át a lengyel tábor Kara Mustafára.
Ugyanakkor a nagyvezér általános rohamot fuvatott Bécs városa ellen. Roppant hadseregét három részre osztá fel. Lovasságát, a spahikat, szarácsiakat, az oláh és tatár hadakat Szobieszky ellen küldé; a janicsárokat és a válogatott testőrlovasságot magánál tartá; a többivel Bécs falait rohantatta meg. Ő maga asszonyai társaságában, bíborpiros sátora alól nézte a nagyszerű harczjátékot, fekete kávéját szürcsölve.
Neki csak játék volt az. Két kis fiának a fejét simogatta a közben; egy kis szerecseny törpéje volt, a ki egy szelidített strucz madarat tánczoltatott körben előtte, s egy szemfényvesztő bohócza folytatott párbeszédet egy beszélő papagálylyal; a rabnői pávatoll legyezőkkel hűsíték, mert forró délután volt.
Igazán forró! Ezen a napon törte össze Szobieszky János a félhold uralmát.
Kara Mustafa nem akarta azt meglátni. Nem akarta a szemeinek elhinni, hogy csapatjai egymásután bomlanak szét s hogy háta mögött az egész láthatárt takarja már a futó hadseregeitől felvert porfelleg.
Hiszen még az a tartalékhad, mely ő körülötte volt csoportosulva, maga is nagyobb és erősebb, mint az egész bécsi sereg és Szobieszky hada összevéve.
Estig, a míg feljött a hold (épen holdtölte volt), a török sereg kétharmada futásnak eredt.
Ekkor megjelent a nagyvezér előtt a Sheik-ul-Izlam, az egyház főpapja.
– Fuss innen, átkozott! – kiálta rá. – Te, kinek dobzódásai, ostobasága, kapzsisága és restsége fordítá ellenünk Allah haragját. – Fuss! Az ütközetet elvesztéd. A hadsereget elvesztéd. Mentsd meg legalább az ország nagy zászlóját, hogy ellenség kezére ne kerüljön. Nézz fel az égre és lásd meg, hogy maga az ég is ellenünk harczol.
Épen akkor egy nagyszerű teljes holdfogyatkozás látványa tűnt föl az égen. A mohamedán csapatok jelvényük elsötétedésében végveszedelmük jóslatos tüneményét látták s kétségbeesés szállta meg sziveiket.
Kara Mustafa ekkor szánta el magát a cselekvésre.
Előhozatta paripáját, mely alig tudott lépni az arany és drágakő terhétől s felült rá és parancsokat osztott.
De parancsát már nem fogadta senki.
Legjobb vezérei holtan feküdtek már a mezőn.
A csatatérről vágtatva jött a hős Szelim Girai, tajtékozó paripáján, vértől és portól belepve.
– Mit akarsz még? – kiálta a nagyvezérre. – Fuss innen! Nem látod, hogy maga Szobieszky János jön reád?
Valóban ő közelített, maga a király. Az a biborveres sátor volt rohamának czélja. Rá lehetett ismerni harczosai közepett gyémántos sisakjáról, ragyogó puzdrájáról, s arról az ezüst paizsról, melyet a hű Maczinszky hordozott oldala mellett; a mely paizst az astronomok a csillagok közé emeltek.
Arcza előtt futott mindenki, még a janicsárok is.
A roham, melylyel Szobieszky huszárjai az ellenálló sorok közé törtek, oly erőszakos volt, hogy valamennyi dárda kettétörött az első sor vitézei kezében, mikor ellenfeleik közé csaptak.
A jancsár had is megfutott. Beteljesült az ősz szakálú ulema átka Kara Mustafán: «El fognak futni a vitézeid az ellenség kalpagjának látásától!»
A nagyvezér ekkor vette észre, hogy a végveszély szakad a fejére.
Leszökött aranytól görnyedő paripájáról, s két kis fiát ölre kapva, felugrott egy közönséges harczi ménre, a mi futásra való volt.
A fiait sietett megmenteni, nem a próféta zászlóját, mely sátora előtt csüngött lelankadtan.
– Öljetek le mindent! kiálta rabszolgáinak, s azzal kengyelvasát lova oldalába vágva, nyargalt bódultan a futó tömegen keresztül gázolva.
A rabszolgák végrehajták parancsát. Leölték a szép háremhölgyeket, kik még tegnap paradicsommá varázsolták a földet. Némelyiknek kis gyermeke is volt, annak a fejét széthasíták; azután leszurták a palankin hordó elefántokat, a teherhordó tevéket, elvágták a nyakát a szelidített struczmadárnak, hogy semmi se jusson élve az ellenség kezébe. Még a beszélő papagályt is megakarták fojtani, de az kiszabadítá magát a kezeik közül, s aztán felrepült a levegőbe, onnan kiabálta alá a betanított mondást: «Allah buffáj! Allah mitrei chrestinnai», s repült tova a gazdája után az egész futó tábor feje fölött.
Ez öldöklés valamennyi sátorban megújult: a vert had legyilkolta a magával hozott asszonyokat s a teherhordó állatokat ezernyi ezer számra.
A nagy ütközet el volt döntve. Hat pasa feküdt holtan a csatatéren, köztük az aleppói és silistriai pasák. A török hadsereg nem létezett többé, a Bécs előtti tér hulláival volt fedve.
Mikor Szobieszky a nagyvezér pompás sátora elé megérkezett, a nagyvezér lovásza eléje vezette Kara Mustafa paripáját, az arany nyereggel; a nyerget és a kantárt haza küldé a király feleségének.
És azután ugyanazon a tört résen, melyen az ellenség akart behatolni Bécs városába, vonult be felmentő seregével a megszabadított metropolisba.
A bécsi nép istenítve fogadta megszabadítóját!
Szobieszky János pedig egyenesen a Szent István templomába sietett s ott arczra veté magát az oltár előtt, homlokát a hideg kőre nyugtatva.
A főpap egyházi beszéde így kezdődött:
– Fuit homo missus a Deo, cui nomen erat Johannes.
Azután ismét visszament az elfoglalt török táborba, szállást foglalva a nagyvezér pompás sátorában, s hol még tegnap Kara Mustafa a paradicsom minden örömeit bitorolta, Szobieszky ott leült hosszú, reggelig tartó levéliráshoz. Az egész ütközetet leirta egyetlen, imádott felesége számára. – A levél ezen végződött: «a mi Fánfánunk derekasan viselte magát!» – S azt nem tudhatta minden ember, hogy Jakab fiuk volt az «mi Fánfánunk».
Iszonytató kincshalmazt hagyott prédára maga után a török tábor; Szobieszky is kivette belőle maga részét: ez volt hatszáz kis gyermek, kiket a menekvő apák nem értek már rá megölni: azokat ő összeszedeté s valamennyinek keresztapja lett és gondoskodott a felnevelésökről.
Egész Európa viszhangzott Szobieszky csodaszerű diadalától. Minden nemzet, minden ország megünnepelte azt. Rómában egy egész hónapig tartott az ünnepély Szobieszky tiszteletére. Az általa elfoglalt próféta-zászlót városról-városra hordozták, s paizsát fölemelték a csillagok közé.
Nem csak Bécset, nem csak a római birodalmat, de az egész keresztyénséget ez a diadalnap mentette meg.
Csak a franczia hírlapok irták e diadalnapról, hogy azt nem Szobieszky fegyvere vívta ki: hanem a pápa ő szentsége hathatós imái az egek urához.
Csak az volt hátra még, hogy Tökölynek adott szavát beváltsa Szobieszky.
Majd mikor a római császárral találkozni fog, majd mikor az kérdezni fogja tőle: «mivel háláljam meg, hogy megmentetted birodalmamat, koronámat, trónomat?» Akkor lesz ideje azt válaszolni:
– Tedd boldoggá, tedd szabaddá a te Magyarországodat!
Az ebersdorfi mezőn találkozott össze Szobieszky a császárral. A lengyel és osztrák hadsereg közepett lovagoltak egymás felé az ünnepélyes találkozóra. Szobieszky mellett lovagolt a fia, a büszkesége. Azt is be akarta mutatni a császárnak. Az is az ő ügyéért harczolt.
Egy teljes negyedóráig tartott a találkozás. Szobieszky beszélt a császárhoz; üdvözölte, gratulált neki, bemutatta a fiát, – s a császár mindezekre egy szót sem szólt: még csak azt a szót sem mondta neki, hogy «köszönöm!»
1) E beszély a márcziusi napok előtt volt írva. Csillagászok csakugyan várják azon nagyszerű üstökös eljövetelét ez évben, mely minden 296-ik esztendőben egyszer kerüli meg a napot. Lángüstöke másfél foknyi tért foglal el az égen s lobog mintha a szél fújná.
Ha eljövend, hála az égnek. Magyarhont úgy fogja találni, mint ki az életet megérdemelte. (1852.)
J. M.
Talán nem voltam rosz próféta. (1894.)
J. M.
2) Egy ily menhely még e században is volt Törökországban, Madara nevű falu, hova azon nők futottak, kik férjeiket elhagyták; néhány évtized előtt, azon híres győzelem után, melyet e falu mellett nyertek az oroszok Redshid basán, pusztult el az asszonygyarmat.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.