Az építkezést, mondanunk is fölösleges, erősen irányítják s módosítják a topografiai viszonyok, a hegyes, dombos vagy lapályos talaj, völgy, mocsár, folyam, patak mind változtat nemcsak az elhelyezkedésen, de természetesen a stiluson is. Ház s udvar kényelmesen terjeszkedik szét az Alföldön; a szűk völgyben be kell érni kicsinyke telekkel s egy-egy kalotaszegi «trunkus telek» (például Nyárszon) telistele épül, mert szépapa, nagyapa, fiú, unoka, négy nemzedék akar megférni rajta, lehetőleg valamennyi külön, a saját födele alatt; aztán mily furfanggal kucorog a ház a sziklás hegyoldalban! Alkalmazkodni kell az éghajlati viszonyokhoz. Nedves vidéken, például Lövétén, szint’ az egész utcasor lábasház; ahol erős szelek garázdálkodnak, ott alacsonyabbra kell építeni a házat; hegyoldalban a gördülő kövek, az olvadás árja ellen kell védekezni s aszerint húzzák a tetőt; a havas Erdélyben magas süvegtető kell, hogy könnyebben csúszszék le róla a hó; a zord klima ellen vastag fal, kis ablak, viszont nyitott, szellős az építkezés, ahol szelid s enyhébb az éghajlat.
A falu foglalkozását is a vidék jellege irányítja s eszerint alakult a nép művészete. Más képe van a szántóvető emberek falvának, más, ahol inkább állattenyésztéssel, erdőmíveléssel foglalkoznak; más a halászfalu, más a bányatelep képe s karaktere. A fás vidéken a fát dolgozzák föl, ahol inkább nád terem, ott a fonott holmival művészkednek. Az építőanyag is, természetesen, a vidék minősége szerint fa, kő, agyag, sár s az illető anyag más-más megművelést, más-más művészi kitalálást követel.
A paraszt nagy gyakorlati érzéke is meglátszik művészetén. Az élet sok apró-cseprő nyomorúsága tanítja hasznos ügyeskedésre, nem is igen akad művészetében olyasmi, aminek gyakorlati hasznos volta hiányoznék. Innen van sokszor a népi dolgokon az a példás nagy harmónia a szerkezet és az ornamentális kiképzés között. Hajlékot építvén, gondja van családjára, jószágaira, termésére s miután minden hasznossági célnak eleget tett, akkor s eszerint diszít csak; a kontytető dísze elsősorban füstlyuk, csak azután tetődísz, – az útszélre állított Krisztuskép elsősorban a vallási szükséglet kielégítése s csak ezután kedvtelése a művészi ösztönnek, illetve együtt a kettő: a hasznosságra és a szépségre törekvés. A paraszt erősen konzervativ természetét is ezzel a gyakorlati hajlandósággal magyaráznók; gyakorlati tapasztalatai alapján ragaszkodik a kipróbált, alkalmasnak bizonyult holmihoz, – tévedéseit, ízléstelenségét is ez okozza, amikor a városi holmin a saját gyakorlati szüksége szerint olykor ferdít, ormótlanul változtat. De viszont, van eset rá, hogy a városi tucatholmit úgy átformálja a saját ízlése szerint, hogy csupa gyönyörűség, – mint például a városi köntöst a kalotaszegi fehérnép, egy-egy butordarabot, például a faliórát, a kalotaszegi festő-ember.
A gyakorlatiasság, a hasznosság ily arányú érvényesülése mellett, mi hát a népművészet bája? Szépsége, igazán művészies volta és becse miben rejlik?
Abban, hogy a nép művészete hű kifejeződése a nép legbensőbb érzésének, igaz tükröződése jellemének, kedvének, egész életfelfogásának s amig érintetlen, addig föltétlenül uralkodik minden egyes alkotásán a nemzeti jelleg és megőriz e jellegből igen sokat a legkülönfélébb hatások ellenében is. De mennyi báj rejlik naiv őszinteségében, közvetetlenségében, keresetlenségében, abban, hogy nincs semmi mesterkélt sem a kitalálásban, sem a szerkezetben, sem a kivitelben; abban, hogy az az ösztönszerűleg, öntudatlanul művészkedő paraszt önmagához hű, egyénien eredeti tud lenni még akkor is, amikor már utánoz és bámulatos egyszerűséggel, szinte játszva, mert természetesen oldja meg a nehéz, a bonyolult föladatokat is. E mesterkéletlenség mellett csudálatos egyes magyar vidék népében a dús formaérzék s a szín tobzódó, kielégíthetetlen szeretete, – és mindez a romlatlan, teljes egészség jegyében. Nem riad vissza a rikítóan szines, nem a túldiszített holmitól; ezt megokolja az az erős nagy világítás, ami szines holmijára, köntösére, háza falára, gazdasági eszközeire a szabadban, a napsütéses mezőn, a napfényben fürdő faluban árad – s megokolja otthonában, többnyire kis ablakos házában, a félhomály; künt a nagy világosság enyhít az erős szineken, bent a félhomály követeli meg a szinek gazdagságát. Lám, a parasztszobában oly harmonikus föstött butor mennyire rikító a városi házban! A népművészet túlzásaiban is ritkán lesz bántóvá, – valami kacagó vidámság, együgyűségében is üde kedvesség árad belőlük. Változatossága is megnyerő, a párosat kedveli, de három egyformát már nem szivesen csinál.
Talán mégis, legjellemzőbb: szinekben tobzódó öröme, az a túláradó gyönyörűség, amit az őszinte, tiszta, határozott és vidám szinekben lel. Valamennyi szinük világít, harsad s oly élesen elütnek egymástól, mint kedves virágjaik a kis kertben, mint a mák, a liliom, a tulipán, a muskátli. De a szűz, a határozottan tiszta szinek illő megválasztásában és szomszédosításában mester a parasztművész; példa erre viselete, a vasárnapi, köznapi, a lakodalmi vagy temetési köntös. A kalotaszegi nép például, szines fejkendőkkel teríti le a ravatalt, virágot szór a halottra, csupa szín, szín és szín… és mégis, ki tudja fejezni a gyászt, még szomorúbban, mintha minden fekete volna. Szines a temetői fejfa, olyik helyt szines pántlika, szines keszkenő lobog a sír fölött – és mennyivel hangulatosabb, mennyivel temetőbb ez a temető a mi városi sírkertjeinknél!
Kedve, mondjuk hangulata, teljes mértékben érvényesül munkáján, a vallásos érzés révén nyilvánuló erkölcsi tartalmával együtt. A ház homlokára, a kapu fölé, a ládára, a cserépedényekre került jámbor mondás szívből, hitből s meggyőződésből fakad; templomát nem a parádé kedvéért diszesíti. Teremtőjének hálálkodik, hitet vall véle, nem pusztán imádkozó hely az, igazán Isten házának tekinti. Lelkének nemes egyszerűsége azonban semmi botránkoztatót sem talál abban hogy keresztény vallási szimbolumokkal keverjen régi pogány jelvényeket, meg hazafias és historiai jelvényeket, – hisz a milyen gyakran s kedvtelve alkalmazza a nemzeti címert, ép úgy megtűri kancsóin, varrottas kendőin a kétfejű sast. Nyilván valami régi susztertalléron, a négykrajcároson látta, – hiszen az forgott parasztkézen legtöbbet, – s megtetszett néki a kétfejű madár, mert formásnak, alkalmas díszítési motivumnak találta. Mennyi kölcsönzött elem van a régi «mézes pogácsa» mintákon, – de lám azt is a magáévá teszi, megtoldja valami magyarossal, ha ugyan az egészet nem maga eszeli ki, mint a régi bánffy-hunyadi pogácsások (1).
Az életből, közvetetlen környezetéből legszivesebben azt válogatja, ami eleven, friss és derüs. Kedvtelve foglalkozik önmagával, hétköznapi dolgát végezvén, vagy ünneplőben. Az asszonyt magyarosan megbecsüli művészetében is. Ősi nagy témái: a születés, a szerelem, a házasság és a halál, – képzeletét legkivált a szerelem foglalkoztatja s leleményessége kifogyhatatlan az erre vonatkozó diszítési motivumok kitalálásában. Diszítési elemekkel szolgálnak néki meséi, mondái, sőt babonája is, de a legtöbbet mégis magától a természettől kapja. A tájkép iránt semmi érzéke nincsen, vagy legalább is igen kevés, akár csak a régi klasszikus művészetnek, de szereti a növényzetet, az állatot, ezeket jól megértve, ügyesen, a legnemesebb egyszerűsítésig, stilizálja is. Szereti az írást, a bötűt, az ötvenes években még falapocskára vésett, úgynevezett ábécés tábláról tanult bötűt a gyerek nép s e táblákat egy-egy értelmes földmíves faragta (2). A kivitelben nyers, durva, de ez, nem ritkán, hozzájárul alkotása monumentális voltához s erő van munkájában akkor is, amikor meglepően finom és könnyű.
Különben, aki szeretettel keresi a nép művészetét s igazán meg is akarja érteni, az ne méregessen az ismert művészi mértékekkel és ne akarjon művészet histórai szabályok szerint eligazodni. A népművészetben hasztalan keresgélünk olyan műemlékek után, amelyekből rendszeresen korszakokat állapíthatnánk meg, hasztalan nyomozunk olyan műalkotásokat, amelyek paragrafusozható széptani törvényekkel szolgálnának; itt, esetleg, a legkezdetlegesebb teknikával alkotott valaki igazán művészit s viszont, éppen az a haszontalan, ami képzett eljárással és tudatos műgonddal készült. Példa erre akárhány fafaragó iskolában elrontott, kaptára szoktatott paraszttehetség.
Tehát, hogyan keressük a népművészetet, hol és mit keressünk?
Nem képet, nem szobrot s nem díszépületeket keresünk, – aki így fogja föl a dolgot akár elindulna az erdőbe, hogy valamelyik faágon például egy Velasquez-képet leljen. Nem így. Először is, ez a szó, művészet, ismeretlen a faluban; ahol már művészetet emlegetnek, oda be se menjünk, ott már a városi hatás garázdálkodik. A lassan őrlő sárvásári öreg molnár, például, igazán istenadta művész, ládát, diszesebbet, senki sem pingált, ő iskolát alapított, tanítványai vannak a vidéken, – de azért ő csak az öreg molnár, aki csupán akkor szedi elé a föstéket, akkor babrál efélével, amikor nincs víz a malom kerekére. Megbántaná, aki művésznek nevezné, mert néki meg van a maga böcsületes mestersége.
Tipus az öreg s bizonyosra vehetjük, ahány igazi magyar parasztművész, szakasztott ilyen az, valamennyi.
A bánffy-hunyadi országúton, két-három nyíllövésnyire onnét, ahol a nyárszói forduló a sárvásári alszegbe torkollik, a szelídzöld tehénhajtó aljában a vén malom, a lassan örlő öreg molnár, Barta bácsi malma. Szemközt véle, ott messze, a zordományos Vlegyásza, amelyen a kis harmat már nagy hó még akkor is, amikor a völgyben hathetes az aszály; a malom mögött hullámos, nagy kopasz hát húzódik, itt-ott nehány begyógyult apróbb halom, pázsitos szőnyeg a horpácsos oldalakon s a malom előtt sejmikes, rogyinás kis lapály, csak akkora, hogy elnyújtózhassék egy csöppet a malom gátja mögé az a kis víz, amelyik minden langyosabb szellőcske elől a rögök alá búvik – és olyankor áll a malom. Sokszor áll a malom. A malom szegelleténél, a’tájt, ahonnét a víz csordul a kerékre: nehány kőris, nehány fűz és egész berek kökénybokor, meg sok acsalapu, sok keserűlapu, mindenféle terebélyes lapu és sás és hanga, meg sujom, meg részegvirág – egy maroknyi paradicsom az ott, olyan vad és olyan szép és úgy el lehet bújni benne, hogy szinte keresi az ember a fát, amelyről olyan kivánatos gránátpómával kinálta Ádámot az aszszony, Éva. Soha művésznek valóbb környezet!
Amikor odakerültünk, hetek óta jártunk már akkor messzeföldön, ismeretlen világban, annál messzebb lévőben, annál ismeretlenebb földön, mert hisz’ idehaza van, – népművészetet kerestünk. És találtunk, úton-útfélen; taposnak rajta. Alig győztük összeszedni, kivált azon a vidéken. És amint szedegettük: mindenfele, minduntalan az öreg molnárt emlegette a nép nékünk. Már vagy öt-hat szomszédos faluban, ami legszebbet találtunk, azt az öreg molnár «tsinálta». Az apró fatemplomokba a «sótárkirakó»-ra, katédra koszorújára, a pap székére, kórus elejére, az úrasztalára, a «menyegzet»-re bokrétát az öreg molnár föstött – «amikor még pápaszemre nem szorult». A leghelyesebb menyasszonyládákat ő pingálta «gyöngyszín fődre sárga meg piros gyorgyinával», padszéket, szegellet-tékát, cifra szuszinkot tőle vitt új fészkébe az új pár, tulipántos rengő bölcsőt is ő tselekedett az újszülött kis kalotai tatárnak.
Ahány szerelmes legény a vidéken, félszázad óta a malomba ballag le:
– Mónár bácsi, a jó Atya is megáldja kigyelmedet, sulyok kéne nékem, erősen hímes! Úgyis áll a malom.
– Ki a szeretőd, te? – kérdezte az öreg molnár, mert aszondják, örökké olyan élemedett volt.
– Péntek Gyugyi György lánya, a Kisó, – vallotta a legény.
– No, az!… Járt ü is már errefele. Tudom, a kéket kedveli.
– Azt a’, a kéket! A páváskéket. De egy szív is légyen a sulykon, mónár bácsi, drágám!
– Lesz. Madár is lesz. Páros galamb. Szombat estére idenézhetsz. Ha addig meg nem indul a malom.
– Adhatna már a jó Atya egy kicsiny esőt, – sóhajt a legény s halad, dolgára.
Szombat estére, – mert hogy mindig az égen volt az «áldott» (így hívják a kalotaszegiek a napot) s eső nem hullván, a malom se indult meg, – kész a sulyok, gyönyörű hímes, szív is van rajta, páros galamb is. Őrzi is majd Kisó, a Péntek Gyugyi György leánya, csak husvéti gúnyát sulykol véle; és őrzi majdan a leánya is, ha egyszer odáig segélte őket a jó Atya.
Így készül a hímes vetélő, így a cifra vászonfeszítő, a csillagos csüllő, a példás orsófogó, a díszes karikó és így a szépséges kapatisztító, aminél nem gyönyörűbb a fecskefarkú pillangó se. Valamennyi az öreg molnár kitalálása és ő tselekvé mindet, mialatt állott a malom. Jó félszázad óta, nem fakadt szerelem azon a környéken, hogy ne az ő munkája révén történt volna a szerelmi vallomás. Kezenyomát hány leány csókolgatta titokban! Hánynak a könyűje perdült a mónár bácsi páros galambjára!
Csak ő neki nem akadt, egy jó félszázadon át, párja. Néki nem vallotta be soha egyetlen hajadon se, hogy milyen színt szeret. Öreg lett, pápaszemre szorult. Akkor történt, – most négy esztendeje – hogy valahonnan a Vlegyásza aljából egy formás fehérnép került a malomba, egy oláh leány; az mosott az öreg művészre, az almás húst, az egreses levet az főzte néki és amikor egy kis leánykájuk lett, feleségül vette őt az öreg molnár.
Nyárszón mesélték nékünk:
– Lassan őrölt az öreg, de már most csordultig a boldogsága. Az országutra kiállana a gyerekit mutogatni! A falat kenyeret is megmézeli annak a kis cselédnek… Mán pingálja a menyasszonyi ládát is néki. Még nincs három esztendős, mán szedegeti össze néki a négynyüstös lepedőket, varrottas hajtással. Az asszonynak is patyolat sora van nála…
Mindezt tudtuk már az öregről, amikor beállítottunk hozzá a malomba.
Görnyedt, ősz ember, gatyaszárban; lisztes «bújbelé» a hátán, az is csupa kopott, foltozatlan ahol rongyos. Ott üldögélt a malom kőpadszemöldökén, nézte, hogy matat előtte a földön egy tömzsi kis leány. Mint a nagyidős vén fűz, amelyet megviselt száz tél, száz nyár s csak a háncsa maradt a törzséből, úgy görnyedt az öreg művész a föld felé. A berekből behallatszott a menyecske kacagása.
Semmi, de egy csorba kancsó se volt a malomházban, ami művészi lett volna. Egy faszilánk se hímes, a rúd mezítelenül nyujtózott a mennyegzet alatt, «ágyfűtül-való» nem lógott a nyoszolya végén, «rúdra-való» kendők nem vidámították a füstös falat. Az asztalon künt hentergett a megszegett kenyér s egy tányér túró körül tenger légy gazdálkodott.
Hát ez annak a művésznek az otthona, akit hat falu minden szép holmija emleget?
– Nincs énnékem semmim, – mondotta az öreg – csak ez a kis cselédem! Ez az enyim! – és a kis leány fejét simogatta.
– De valami hímes holmi csak akad? Valami föstött? Kigyelmed, a ki annyi szépet csinált?!
Vállat vont. – Nincs semmim.
– No öreg, álljon ki a malom elé. Itt a fotografáló masina, levesszük.
– Képet is kapok? – kérdezte egészen nekifiatalodva.
– Hogyne!
Sietett a szuszinkhoz s nyomban öltöztetni kezdte a kis leányt. Magával nem törődött.
– Úgy vegyenek le, könyörgöm, hogy ez a gyerek az ölemben legyen.
– Hát az asszonyt, a feleségit?
– Ne bántsuk, más dolga van annak. Talán nincs is itthon.
Kiült a malom elé. Mintha az özönvízből mentené, úgy ölelte azt a gyereket.
– Aztán, könyörgöm, lássék azon a képen jól, hogy az enyém ez az apróság.
– A kendé biz’ az, mónár bácsi, a kendé! – szólt egy legény, mert hírünkre odaszállingóztak a malom elé többen s csudálták a fényes masinát, akiben egy picurka plajbász van és az egyszeribe lerajzolja azt, aki a masina szeme elé áll.
Egy tempós szavú öregebb gazda is biztatta a mónár bácsit:
– A kigyelmedé!… Há’szen a nagy tűz után is, a cinteremben, szinte karácsonytájt hányt virágot a kurátor barackfája. Csuda vót, de hát kigyelmeddel szintúgy eshete csuda, amilyen jó vén fa kigyelmed, mónár bácsi.
Az öreg molnár bólintott, s nékem mondta, még egyre ölelve a gyereket:
– Hej, uram! Gyönyörű mesterség is ez a magiké. Képet csinálnak, rajzolnak, meg írnak. Meg az is ilyen csudálatos szép, aki épít… De jó is volt régen, a mikor én is ilyenformát próbálgattam. A jó Atya bocsássa meg, szint’ örültem, amikor álla a malom, hogy akkor a föstékkel, meg a nyiszoróval foglalatoskodhattam. Elmult… Hej, csak én még egy csöppet megifjodhatnék, uram!
– Pingálni szeretne, öregem, ugy-e?
Csöndesen csóválta fejét: nem a’! dehogy pingálna!
– Csak addig szeretnék még itt lenni, amíg ez a gyerek konty alá kerül…
Ismét hallatszott a berekből a menyecske kacagása. És az öreg molnár kézenfogta a kis leányt, mintha attól tartott volna, hogy elszalad mellőle.
A malom előtt, a tornácon lógott a laskanyújtó, meg egy kis dagasztóteknő. A teknő kampóján lógott egy pápaszem. Mosolyogva kérdeztem:
– No bizony, öregem, nem igen szorul még kigyelmed pápaszemre, ha így künt szárogatja a tornácon?
– Jó helyt van az ott, mert nem jó mindent meglátni nékem. De képet azért küldjön majd a tekintetes úrfi!
Kisért bennünket az országútig, kézen vezetve a leánykát. Aztán így búcsúzott:
– Szerencsés találkozást adjon a jó Atya!
Ölbe vette a gyereket s úgy ballagott vissza a malomba, az öreg művész. Mi pedig haladtunk tovább, népművészetet keresni.
Úgy, ahogy együtt haladunk olvasóinkkal ezután.
Szemügyre vesszük a falu fekvését, kazlat, boglyát, a kalangyákat a falu határában, a külső kertelést; szóba állunk itt-ott egy-egy tipikus alakkal, megismerkedünk természetével, eszejárásával, kikérdezgetjük a dolga felől, aztán sorra járunk a faluban templomot, házat, temetőt, megnézünk minden apróságot, ami mind arravaló, hogy szeretetét, szépérzését, ösztönszerű diszítő és alkotó kedvét töltse rajtuk a magyar ember, anélkül, hogy a művészet eszeágában is volna.
KALOTASZEG
A Kalota és a Körös völgyében, a gyalui havasok, a Vlegyásza és a Meszes hegység között fekszik: Bánffy-Hunyad (nagyközség, de a nép városnak hívja), Sárvásár, Nyárszó, Kalota Szent Király, Zentelke, Magyaró Kereke, Ketesd, Magyar Bikal, Körösfő, Damos, Jákótelke, Zsobok, Daróc, Bogártelke, Magyar Valkó, Sztána (Esztána), Kis Petri, Nagy Petri, Kis Kapus, Nagy Kapus, Magyar Gyerő Vásárhely, Farnos, Nagy Almás, Bábony, Magyar Gyerő Monostor, Inaktelke, Türe, Vista, Méra, Szucsák, Mákó, Bács, Magyar Nádas (ahol már egy szem magyar sincsen), Egeres, Jegenye, – harmincnégy falu, a melyeket a végzett kutatás sorrendjében soroltunk elé, s ezt hívják Kalotaszegnek. Itt él, sok bajjal, sok küzködéssel, dolgozik ernyedetlenül s magyarságához hű vagy tizenkilenc-huszezer magyar.
A falvak, festői szép kis falvak, többnyire patak mellett, hegy lábánál, a mélyebb völgykatlanok lapályán fekszenek. Mert a magyarság nem vonul föl állatjaival a hegyi legelőkre, de kikeresi a völgyben a legmélyebb, legtermőbb lapályt s ott él, földmívelésből. A falvak nincsenek távol egymástól s a nép egységes magyar sziget a környező oláh tengerben; a tenger erős, fenyegető hullámverése szüntelen ostromolja a szigetet, eddig nem birt véle, de ha nem gondoskodunk kalotaszegi véreinkről, ha anyagi szorongattatásukban segítségükre nem sietünk, majd segít rajtuk, mert rászorulnak, a szorgalmasan szervezkedő oláh tőke – és annak mi adjuk meg az árát, keservesen. Bár nemzeti érzésük épségében kételkedni egyelőre nincs okunk, de azt mernők állítani, hogy magyar voltukban, ilyen épen, főleg csak külőn, jellemző, őket minden mástól megkülönböztető művészetük segítségével maradhattak meg, s bizony már satnyul, romlik, vész a nép művészete kincses Kalotaszegben is.
Hogy honnan s mint került ide ez a maroknyi magyar, ez az istenáldott, tehetséges, kedves, gyönyörű nép, kik voltak az első telepedők, s helyükbe, vagy hozzájuk, kik kerültek azután, – írás, okmány, históriai bizonyosság hiján nem tudjuk. Beszélik, szóhagyomány hogy elébb román, majd szász telepek voltak itt s maradt is nyoma ilyesminek, imitt amott; a magyar ajkú lakosság eredetéről hármas a vélemény: magyar, székely és tatár származást emlegetnek. Néhai Jankó János dr., – a magyar néprajzi tudomány egyik első mestere, akinek alapvető becses munkája (Kalotaszeg Magyar Népe) nyomán igazodtunk e vidéken, – egyet bizonyosan megállapított, azt, hogy ujabb érkezésű tatár elem csakugyan keverődött a törzslakosságba, de hogy az a törzslakosság mi volt, magyar vagy székely, az bizonytalan. A népéletben, szokásokban, hagyományokban s a nép művészetében is erős székely és magyar nyomokra bukkanhatunk.
A kalotaszegi magyarság földmiveléssel foglalkozik; amikor a munka dandárja vagyon, ember, asszony, künt serénykedik a földön. A magasabb fekvés, a zordabb éghajlat miatt a gabona itt később érik, mint az Alföldön, a nép hát kimegyen a Királyhágón túli Magyarországba is, nyári munkára, ahogy ők mondják, «takarni». A földmívelés mellett a férfinép javarésze mesterséghez is ért; Inaktelkén a fél falu varga s van sok darócvarró is, Jákótelkén sok jó szalma-kalap készül, a magyar-gyerőmonostori gyontáros ládáknak nagy a híre, Magyar-Valkón a diszített cserépedényhez értenek, a bánffyhunyadi szűcsök s fazekasok ma is ügyesen dolgoznak, de harminc-negyven évvel ezelőtt még nagyon híresek voltak Erdélyben. Ritka az olyan kalotaszegi gazda, aki ne maga készítené gazdasági eszközeit, a diszítő faragáshoz meg a legtöbb ember tud. Antal István János, Magyar-Bikalon, mint hallám, majd meg láttam is, maga eszelt ki egy ekét. (8., 9.)
– Sokat küzködtem, – beszélte, – az ódalos fődemen, mindegyre eltaszigált a rendes eke, nem birtam fölvágni. Tusakodtam, hogy találjak ki valami helyeset. Ehun e’! Ennek kormánya, kődöke, szarva, gerendéje fábul vagyon, de azér’ azóta, amióta evvel járom a fődet, négyszer annyit terem. Egy barázdán jár, két kormánya van s három szarva, nem kettő, mint a kerülő ekének. Lapis vas is kettő benne, hosszú vas is kettő. Egyik fele mindig hever. De bezzeg a hangadülőn, a berekai dülőn, meg a csügeti dülőben, nincs ennek párja!
Antal István János csüllőt is talált ki, kerekeset, olyat, hogy a fonalat maga viszi föl a vetőkaróra. Csinált kicsi hordót is, olyat, hogy háromféle ital megyen beléje. Butorát, asztalát, székeit, fali tékáját maga csinálja, – «amikor ráérő ideje van» –, házán a díszes oromfal, a szép kisajtó az ő munkája s mivel hogy a kék színt kedveli, ajtaját, ablakát kékre föstötte s a szokásos minium piros helyett kékkel vannak szegélyezve kályha csempéi is.
– Nagy mester kigyelmed!
– Nem is nyugszom addig, amíg egy dúdoló masinát nem csinálok! – fogadkozott az öreg magyar, mosolyogva. Mert hogy fonograffal is jártak már a faluban az urak, nótát szedtek s az a masina nem hágy néki nyugtot azóta.
Ugyancsak magyar-bikali földmíves ember Kozma Kis György (10, 11). Ő faragja, ő fösti a temetőbe a fejfákat, tud, ha kell, száz fajtát is, csak ráérjen; himes széket is tud.
– Hát a templomot meg tudná csinálni, kigyelmed, kicsiben? Úgy, hogy magamnak elvihessem?
– Csak ráérjek.
– Hát egy bikali házat, csűrrel, óllal?
– Kerítés, meg leveles kapu, meg ucc’ajtó is lesz hozzá, csak ráérjek.
Meg is csinálta.
Hát a ketesdi ezermester (12), Kis Lőrinc Ferkő! Házukat apja, Kis István Ferkő építette, ő pedig tud mindenhez. Fiatal legénykorában becsukták, mert féktelen ügyességében hamis pénzt is próbált csinálni, de amióta kiszabadult s hazakerült, nincs a faluban munkásabb, böcsületesebb ember. (A tiszteletes úrtól tudom, Elek Lajostól, akinél nemesebb, áldottabb népapját képzelni sem lehet.) Ácsmunkát még apjától tanult s aztán a többit: asztalosságot, esztergályosságot, lakatos mesterséget, gépkovácsságot, órás mesterséget. Csupa ügyesség, ötlet és furfang; kezdve a magakieszelte körfürészelő masinától, kezdve a hátultöltő puskától a muzsikáló óráig, csinál ő mindent; a télen kerekes mesterséget tanult hat hétig, Hunyadon, ott egy vándorszinésztől cserélt egy szopós malacért egy rozoga vén eisensstatti Weltz-féle órát, csinált rá mutatót marhacsontból, a szerkezetét is úgy kigyógyította, hogy vígan jár és muzsikál a régi óra. Most egy fotografáló masinát szerkeszt magának. Házán is diszít, javít szüntelen; verset a kapu félfájára. («Édes rózsám Ha it jársz Engem tám Szivedbe zársz Én is mikor Ara járok Veled szívből Diskurállok»), hónapmutatót a falra (Ezen Hónap mutatót Építette Kis Lőrinc, Ketesden), okos kilincset; haragudott, hogy a tornácajtót mindegyre nyitva hagyogatják, hát két ócska kaszavasból olyan rugót cselekedett hozzá, hogy már most nem marad nyitva, becsukódik magától; butorát ő készíti, kályhát is maga rak magának, – műhelye a házvégében, valóságos csudakamra. Hogy ízlésén ront a tudákosság, a sok imitt-amott ellesett s összekevert forma sem válik hasznára annak, amit még szebbnek akar, az bizonyos, de jellemző példája ő a kalotaszegi magyar iparművészi készségének, sokszerű genialitásának.
Vagy Körösfőn (13), mennyi művészi készség Péntek Gyugyi Györgyben! Faragó földmíves, ő is, amikor ráér. Ez a család példája a kalotaszegi fajmagyarnak, a böcsületességnek, józanságnak, szorgalomnak. Anyja, (a bonya, a nagyanya) 78 éves, de ma nincs itthon, oda van aratni, apja, Péntek Ferenc Gyugyi (a bopa, a nagyapa) 85 éves, – mialatt fiát várjuk haza a mezőről, ő beszéli, a napon üldögélve:
– Nem nékem, tekintetes úrfi lelkem, soha se pipa, se szivar nem volt a számban, részeg se voltam én soha. Szegény fiú voltam, de nem aféle torha. Ami kaszáló, szántó, magam szereztem. Hát úgy, hogy húsz-harminc ökröt hajtottam Váradra, Gyulára, Debrecenbe, hála a jó Atyának, jól ment a kereset. Negyvennyolcban vettem az asszonyt, jól jártam véle is. Egyik szemével mindig pislantott rám az Isten. Elég a’! A templom menyegzeten is csukva van a nap félszeme, mert ha mind a kettőt kinyitná, elperzselné a világot. Napszámra, istállom, so’se voltam… Ilyen deckapádimentumos ház nincs is több a faluban. Volt egy pap testvérünk, attól is maradt egy szekrény, de a fösték lekopott róla nyolcvan esztendő alatt. Az asszony ládája, szép körtés. Negyvennyolcban készült az is… Nagy baj e’ nékem, tekintetes úrfi lelkem, hogy nem hallok. A nyolcvanöt esztendő sok lármája maradt csak meg a fülemben. Meg az is nagy baj, hogy nem mehetek már én kévekötni. Megyen a fiam. Hanem azér’ erősen jó kut ez itt ni, ebből nem fogy el a víz. Az ember nem ilyen.
A fia, hazakerülvén, megmutogatta, mivel foglalatoskodik télen, amikor ráér. Csinál díszes osztovátát bükkfából, hímes guzsalyszéket s fonókereket; gereblyét, kaszanyelet, kaszakőtokot iharfából, karosszéket, zsámolyt, ostornyelet, sulykot, vetélőt, gyertyatartót, pakulár poharat, mind hímeset s mind másmilyet; tud a járomhoz, amin a rúdfő, a bélfák, még a járomszög is gazdagon hímes és föstve is van.
Hires nagy faragó volt Kis-Petriben a biró apja: Tulogdi István Tasnádi, ábécés táblát (2) is ő faragott az oskolás gyerekeknek a negyvenes években, mert akkor még nem könyvből tanulták a bötűt, – zsótárszorítót (285) is ő csinált a templomnak.
– Bíz ő kifaragott volna akar egy embert is, – magyarázza a fia, – de azt nem merte.
– Miért?
– Azér’, – mondja a csizmadia, Simon János Tódás, – mer’ akit leképelnek, meghal az abban az esztendőben. Lám a magyaró-kereki országúton a kovács, Böndi Andris Kormos házára, a ház homlokára odacselekedte a kovács képit a sógora, Ijjefalvi János az ács, amint a vasat veri. De nem is adok egy esztendőt a Kormosnak!
A magyar-gyerővásárhelyi faragó földmíves, Kaló Pisti Fogadós, nevezetes kaszanyeleket tud, csak éppen hogy a két kaszamankó jó kézbeillően sima rajta, a többi, bámulatos, szinte monumentális összhangban, hímes.
– Hogy szép-e?!… Az, uram, hogy példásabb vágású kasza nincs a világon. Erre áldomást lehet inni!
Egy formás karosszéket is láttunk nála.
– Pendelyes gyerekkoromban, a mikor marha után jártam (legeltetni), akkor hajlítottam hozzá egy ágat az erdő aljában; úgy nőtt az az ág tizenhat esztendeig. Most négy esztendeje vágtam le, görbe székhátának.
Batisz Bandi Feri, szintén Vásárhelyt, mestere a kalántartóknak s ha nagyon kérik, fejfát is farag a temetőbe, – a jó embereinek ingyen, Isten megáldjáért. Az apja jeles építő volt, régen, amikor még fűrész nem volt a faluban s csak úgy fejszével készült az egész ház.
– Szebb is volt az! Nem olyan egyenes, mint ma. A gerenda formásabb, itt is görbe, ott is, ahogy az Isten cifrázta.
Akad a hímes uc’ajtónak is mestere, rendesen minden faluban, vagy jön a sógor, koma, segíteni, kalákába, akár a tizedik faluból.
Darócon gyönyörűen farag a legénység, de Bogártelkén mégis legtöbb a hímes orsónehezítő karikó, a gyönyörű kapatisztító, a példás sulyok; mester az ilyen munkában Nagy Marci István, meg Albert János Marci, aki a Kovács János kapuzábéjára kifaragott egy legényt, meg egy leányt is. Ezermester, Nagy-Almáson, Varga Márton Mihók is, még pedig a javából.
Sárvásárt ház alig akad, hogy valami művészit ne lelnénk benne; a hímes uc’ajtók, a hímes vetélők és vászonfeszítők hazája ez. Van ilyen kincse minden fehérnépnek, vagy legalább is volt, «míg el nem mismásolta valaki». A kurátor, Balázs Ferenc Mátyás, esős időben, amikor bészorul a házba a földmíves, szeret föstögetni s takaros vetélőket, meg vászonfeszítőket farag bükkfából; gyűrűtartót, kincses szuszékot (265), meg tükörrámát is csinált a lányoknak, amikor fiatal volt; a tornácláb fagombját – s ez talán az ősi bálványfának visszajáró emléke (182), – kifaragta emberfejnek, «ki is föstöttem fájnul, piros volt az orcája, bajsza, szeme fekete, a haja szőke, de eccer szénát csinálni voltunk, a gyerekek nekiálltak itthon bicsokkal, lefaragták.» Formás a házában minden; a tornáckarfa ki van csipkézve, a butora hímes, díszes a villatartó, a kanáltartó, a kis pad szélire tornácot húzott, hogy le ne kivánkozzék a vizes kancsó. Nem is titkolja: «Nincs a házban semmi, amit ne magam csináltam vón’!»
Így járhatunk faluról falura, majd mindenütt találunk művészkedő földmívest; a kézvonópad s valami kis faragóműhely-féle künt a csűrben és a gazda télvízidején, vagy amikor sokat pityereg az ég, nyiszoróval foglalatoskodik, kicifrázza még a faragó szerszámjai nyelét is, a kantahordó rúdat is, mint például Lukács János Pese, Hunyadon (296).
Szerelmesek a színbe, férfi s asszony egyaránt. Vasárnap: templomozás idején, mintha túlipános virágerdő vonulna ki a templomajtón. Amilyen színtelen, szinte komor viseletében például a székelynép, olyan friss, üde, szines a kalotaszegi és ilyen a karaktere is. A kék, a piros, a sárga, a zöld csak úgy virít a falukban, az első háztól a temetőig, de maga a temető is. A városból került, tucatmódra, csúf piszkossárga színre mázolt butort meg nem tűri, mihelyt hazavitte, élénkít rajta, ha egyébként nem, besávozza feketével, hogy «tigrises» legyen. Például Kelemen István, a hunyadi földmíves, a bikali erdőn járt a minap, lábát csúnyán feltörte a csizma; a sebre mokányszurkot (fenyőgyantát) rakott s most, amíg a lába gyógyul, idehaza pingálgat tulipánt, meg nemzeti címert a tornáckarfára.
A virágos tornácon a leány alig látszik, olyan színes, olyan virág ő is, a virágok közt. Piros a csizmája is, de még arra is tulipán van varrva, zöld selyemmel. Színes, vidám a házban bévül is, minden; piros vagy zöld a kis ablak függönye, miniumos a zöld kályha minden eresztéke, színes diszítésű kancsók a fogason, piros és kék varrású kendők a rúdon, piros és kék varrású a párnahajtás. Hogy a viselet mily szépségesen színes, azt leírni nem lehet, azt csak a föstött kép sejteti. Ahány forduló, megannyi színes kép a vidék is; távolban a hegyek tengerkék párázatába olvadnak a meleg zöldek, közelben a kalászossárga táblák, a ház ablakokban, a kis kertekben a száz színváltozatban virító janistor (borsóvirág, szagos bükköny), fekete, lila, piros, sárga mályva, patkonca-virág, szalmarózsa, bazsarózsa, szekfű, viola, liliom, engemnefelejts, gyorgyina, rezeda, isziók, kabós, német szekfű, nevendula, bécsi cifrus, csikos fű, felfujó… Gere György Csepe, a köszvényes magyarókereki csizmadia tanított a virágnevekre.
– Mer’ elkeresztel ez a nép, uram, mindent. Lám magam is, hogy jutottam a Csepe névhez? Apósom, Tamás János, künt vala a mezőn. Egy kótya, afajta féleszű, elkajátja: «Siessenek haza kigyelmetek, mer’ csepe az esső!» Jót kacagtak a csepe szón s rajtunk maradt, nem a kótyán, de Tamás Jánosékon. Hogy aztán én, Gere György, elvevém Tamás János Csepe leányát, véle kaptam a Csepe nevet.
A fakult színt nem szeretik. Például az ingvállon, amikor a téglapiros fejtő a mosások után színt vált s lilásba játszva, a nyakon lévő gránáttal modernül szép harmóniába jut, azt ők már nem kedvelik, bár nem vetik el, mert ragaszkodnak a sérült, használt holmihoz, megbecsülik, mint a kiszolgált állatot.
Damoson föst Vince János Ferkő, butort, jármot, nagy szeretettel magyar címert, mert azt kivánja a falu teljesen átmagyarosodott oláhsága is.
– Itt születtünk, itt halunk Magyarországon, magyarok vagyunk! – vallja Vurkovits Leontin s magyar címer van a kályha csempéin is.
A porig égett, szegény s eladósodott jákótelki új templom olyan szomorúan dísztelen, de koszorúban valami narancssárga diszítés mégis lóg le a menyezetről. Megnézzük közelebbről, mi az? Néhány száz hídvámcédula, Biharvármegyéből («Apró lábas jószág, 1 fillér») – valaki arrajárt, hazahozta a templomba, mert hogy olyan szép narancssárga…
Híres butorföstő s ládadiszítő-mester a mákói kántor, Csákány Károly; a mákói színes holmit különben dicséri egész Kalotaszeg. Ötletes a nyárszói Viskán Laci is, az öreg sárvásári molnár, Barta János tanítványa.
Nem hallgathatjuk el, hogy a föstött butoron van itt-ott oláhos szín és diszítés, habár hogy a magyartól mit vett át a román s a romántól, szásztól mit a magyar, olyan kérdés, amelyre határozott választ sohasem fogunk adhatni. Egy-egy bogártelki föstött holmi romános voltának tudjuk a magyarázatát: Oláh-Köblösön lakik egy román ezermester, Tyivoram Máté, annak a műhelyéből hirmondó kerül erre a vidékre. De a képekkel teliföstött kis román templomokból is kerül a falu ízlésébe oláhos elem, viszont, jócskán van magyar munka a kis oláh bezerikákban is (84). Nevezetes a magyar-valkói kis román fatemplom; akadunk e templomocskában magyar fölirásokra, magyar karosszékekre, de két jellemző kép is van benne. Az egyik: Ábrahám föláldozza fiát és sarkantyús csizma, zsinóros kuruc dolmány van Ábrahámon. A másik: Jézust ostorozzák a zsidók és ahány zsidó, bajuszos kuruc hajdunak van föstve valamennyi. A régi nyugtalanabb világból maradtak e képek, – csittit bennünket a valkói érdemes tiszteletes, Mihálcz Elek, aki maga is művészkedik, szereti, megböcsüli, mert megértette népe művészetének erkölcsi és nemzeti jelentőségét. Sok oláhos mintájú föstött butor maradt Valkón a nehány év előtt elhunyt András Pista Gabora után. Hangsúlyozni kívánjuk azonban, hogy azon nyersen azt sem alkalmazza a magyar, ami esetleg oláh, vagy szász holmin tetszett meg néki, ád hozzá a magáéból bőven, mielőtt felhasználná.
A dekorativ föstésnek becses maradványait szedtük össze Kis-Petriben (76), meg a ketesdi és a magyar-gyerő-monostori templomban s a daróci templomban a XVII., XVIII. századból. Egyáltalában, ahol a régi templom még le nem égett, agyon nem korhadt, össze nem dült, vagy le nem hordták, hogy helyébe valami ormótlan tucatépületet emeljenek, ott még találunk a kolozsvári mesterek, Umlingék nyomán fogant falusi dekorativ művészkedést.