A magyar nép művészete (1. kötet) / A kalotaszegi magyar nép művészete

Hanem a város és a város műveszetgyilkoló gyáriparának hatása talán sehol sem siralmasabb, mint ezen a kincses vidéken, mert itt látjuk naponta, nyomon kisérhetjük a pusztulást. Elég egy országos vásárt végigjárnunk, például Bánffy-Hunyadon. Végig a nagy utcán s a templom környékén, hol áll, hol megyen a kirakó vásár; ott vannak hagyományos sorrendben, a páncél-csehi, zilahi és hidalmási timárok, – a zilahi és kolozsvári csizmadiák, – a helyi, zilahi, vármezei és tordai fazekasok s az apátfalvi, hollóházi és murányi ízléstelen gyári edények, – a nagyváradi és kolozsvári takácsok s ruhakereskedők, – a kalotaszegi gyapjúárusok, – a helyi szűcsök, – a kolozsvári fésüsök, – pántlikások és rőfösök Kolozsvárról, – a tordai pecsenyesütők, – a helyi kenyérsütők, – zilahi és helyi szíjgyártók, – nagyváradi kötélverők, – a havasokról, a Maguráról s az Albákról az oláh tekenősök és csebresek, – a nagyváradi s helyi kalaposok, – Kolozsvárról a kefekötők, – Magyar-Fenesről s Kalota-Szent-Királyról a zöldséges szászok, – Gyaluból s tudj’ Isten honnan, a tót rőfösök és bicskóárulók, meg a bosnyák késesek, – Tordáról a szitakötők, – Kolozsvárról s Nagyváradról a vas- és cserépkonyhaedényesek, – Bedecsről a román szuszéngosok és hombárosok, – a helyi szappanyosok és kaszaárusok, – az alsó-, felső- és középfüldi román favellások, lapátosok, – a vidék gabonakínálói, – a bécsi zsidók, fejkeszkenővel s ilyet árul helyben Kubászek, Pálfi és Páskuj, ilyet a gyalui örmény, – Hódosról, járommal, oláhok, – a deszkapiacon albáki, magurai s mariseli oláhok, meg mokányok, – hunyadi, kolozsvári s tordai mézeskalácsosok és pogácsások, – szalonnások helyből s Kolozsvárról, – ócska vasat kínálnak a helybéli s kolozsvári cigányok.

Semmit se hagytunk ki s hasztalan keressük azt a helyi ipart, amiben a mi kalotaszegi népünk művészetére lelhetnénk. Valaha volt, ma már nincsen. Az egyetlen fodorvászonból kínál még egy-egy keveset nehány arraszorult kalotaszegi, bogártelki, inaktelki, daróci s mákói nénike; szépet hasztalan keresünk, nincs, semmi sincs az országos sokadalom piacán, csak még a nép, a maga gyönyörű, de már-már pusztuló viseletében. Varrottast nem árulnak, nem kell az itt senkinek, akinek még van s még be nem hordta, az viszi be a kolozsvári hetivásárokra a művészi írásután való varrottast s maholnap nyoma se marad Kalotaszögében; ősi butor, vagy valami szép föstött, nincsen, mert aki be nem éri a gyárilag tákolt holmival, az manapság már csak «mondvacsináltathatja», alkura, Nyárszón, Sárvásárt, Magyar-Valkón vagy Mákón, piacra nem hozzák, mert nem érdemes, nemsokára már majd olyan se lesz, aki alkura bár, csinálja… Nemsokára olyan se akad már, aki vággyék utána, hanem lesz minden házban egyforma asztal, egyforma szék s a világ legnemesebb munkása, a földmíves helyett, lesz földüzemmel foglalkozó falusi proletár. Amióta a faeke «kiméne divatból», bótban vesznek vasekét; rokkát s guzsalyt (vajjon meddig lesz még rá szükség) szép himeset tudnak még csinálni, s csinálnak alkura, Kőrösfőn és Inaktelkén, de a vásárra minek, – elegendő ami az «ősökről marad», maholnap rájő a nép, hogy szaporátlan munka az is; harisnyaposztó kerül még, ha éppen kell, Magyar-Gyerő-Monostorról s Nagy-Kalotáról is, de azt se érdemes vásárra cepelni, a bótosé olcsóbb, ki venné? Amióta a páncélcsehi timár «Tótországból» kerített szekeret – jó erős és kékre van pingálva és csak száz pengő – kapós a tót szekér. Ami cifrálkodáshoz való apróság, a gyöngyös, pillangós párta, a kontyoló kendő, a «dulandlé» (tulle-anglaise), a kaláris, mind tartja már a zsidó, aki olyan sebesen árul, miközben árad belőle a szó. A viselet!?… «Kezd hagyulni mán a piros csizma szine is», – az ingváll helyett városi rékli, a muszuj, bagazia helyett bolti szoknya. Egy-egy régi öreg sajnálja az ősit, de a mái nép tágít a fenyegető szegénység elől. Kudor Marci Huszár, a cucilista, vasárnap, a templom előtt elégedetlenkedett:

– Hej, tekintetes úrfi, ne csudálja őket! Ezek, felöltöznek ezek cifrába, selyembe, otthon meg nincs mit egyék. Ha maga fáradna véle, mint az anyja!… De bótbúl veszi a fonalat, a vásznat is, verje meg az áldott Isten! Majd oszt húzzák ránk a cifrátok során az adót… Még képet csinálnak róluk az urak!… De nincs egyéb bajuk!… Azt vegye le a tekintetes úrfi avval a masinával, amikor ilyen pántlikás bársonyban koplalnak odahaza!

Van azonban a népművészet s ezzel a nemzeti jelleg veszedelmének egyéb oka is ezen a vidéken.

Nem jár senki a nép kezére s aki irgalmaskodik vélük valamely titulus alatt, az is inkább csak ront a nép ízlésén, mert művészetét meg nem érti. Az úri osztály, mondjuk az intelligens osztály, egyáltalában nem törődik a népművészettel. Mintha nem látná, vagy talán nem is látja, mert úgy megszokta maga körül, mert annyira nem érti, se fejlesztésére, se megmentésére, csekély kivétellel, nem cselekszik semmit. Aki esetleg óvja, az is inkább ront rajta, mert lényegében félreismeri, eredetiségét gyöngíti s istápoló munkájában csak azzal törődik, hogy e réven is jusson egy-két garassal több a szükölködő népnek. Általában, a polgári osztály lekicsinyli, lenézi a «parasztosat» s így, közvetve azt a szépet, amit sablonos polgári ízlése annyira föl sem ér, hogy esztétikai, erkölcsi s nemzeti tartalmában meg sem sejdíthet. Jellemző a sivárság az egyszer-egyszer leégett falvakban, ahol a régi szép holmi elpusztult s ahol az úri osztály könyörületes segedelmével szedte össze magát a lakosság.

A kapzsi kereskedői szellem, sajnos, szintén elég fogékony talajra talált, e különben is szivesen piacos természetű népnél, bár menti őket a szükség, a megélhetés nehézsége. Kivált az asszonynép – ha leánya nincsen, akire testálja – könnyen válik meg ősi szép holmijától, nehány garas haszonért, alkuszik ügyesen, de a ládafenekéről is elékeresi a régi varrottast, mihelyt vevő jelentkezik; van olyan «kereskedőasszony», kivált Körösfőn, aki a Balaton vidékére, sőt Pozsonyig, sőt német földre is eljár házalni kalotaszegi varrottassal, nem is szólva azokról, akik esztendőnkint kétszer megfordulnak a falu fehér népének modernebb munkájával Budapesten. Van akárhány földmíves, akinek a felesége többet megkeres tűvel, mint amennyit a kis földből elő tud teremteni. Megdöbbenve értesültünk, hogy a legszebb régi varrottas külföldre vándorolt; egy bánffyhunyadi kereskedő közvetítésével, Budapesten át, évekig rendes exportja volt e pótolhatatlan holminak. Eladták a régit, holott amit oly szorgalmasan varrnak manapság, amivel országszerte házalnak, az kézimunkának kézimunka, de művészi szempontból nyomába sem léphet a régi, írás után való varrottasnak. Amit maga a nép nem hord piacra, viszi a szemfüles zsidó, ha egy kis haszna kerülhet rajta. Amikor Bogártelkén a szép hímes orsónehezítő-karikókat és kapatisztítókat gyüjtöttük, a zsidó boltos ferde szemmel nézte munkánkat, végre is kitört belőle a méltatlankodás, németül panaszolta, hogy mit rontjuk mi az ő üzletét. «Ha én azt tudom, – mondá – hogy az ilyen parasztszemétnek is van valami keletje Pesten!… Egyezzünk meg. Az urakat meghúzzák érte, én, felehaszonra, nehány krajcárért összeszedek tavaszkor mindent, ami a faluban van. Tavaszkor lehet ezekkel beszélni. Olyankor nincs ötven krajcár az egész faluban!…»

Általában jellemezve a kalotaszegi nép művészetét, már többször emlegettük a varrottast, mint legérdekesebbet, legtipikusabbat. Ez pedig – bár akad a férfiak között is egy-egy «cihere», aki tud a tűvel bánni – a fehér nép művészete. Csudálatos, bár ismeri s tapasztalja hasznát, mennyire lenézi ezt a munkát a férfi! A kenderhez, például, hozzá se nyúlna, – a vékás vagy félvékás földet csak megugoralja, megforgatja a kender alá, de egyebet semmit, legföljebb, hogy még a szekérrel behordja a termést. A többi az asszony munkája, végig, míg csak a szép fodorvászon lészen belőle, amire olyan gyönyörűen tudtak «írni» a régi asszonyok, lúdtollal meg varjútollal, koromlével, szebbnél szebb hagyományos mintákat, amiknek ma már a nevét is alig ismeri az új nemzedék. (352–361). Mondják, él még két-három öregasszony, aki tud az ilyesmihez, – mi csak egyet találtunk Bánffy-Hunyadon, Czucza Istvánné Szőcsöt (15). A hetven fele jár a nénike, beteges («Gyün a baj rám, mint az árvíz»), nem igen ír már («Tiszta fej kell az íráshoz, úrfi drágám, nem lehet azt már, ilyen ingóban»), de azért apránkint mégis írt nékünk nehány ősi mintát. Csudálva néztük, hogy kezd a munkához, minden előzetes beosztás, minden méregetés nélkül; kezdi a nagy árkus elején, mintha levelet írna és a sercegő penna alól csakúgy ömlik a kalandosnál kalandosabb fordulatú diszítő vonal, a csuszamlásokból, az eltérésekből, a véletlenségekből is összhangzatosan egyéni és eredeti diszítés lesz, bár az egész alapjában az anyától, a nagyanyától valaha eltanult hagyomány medrében készül. Mintha nem is ő írna, mintha valami láthatatlan kéz vezetné reszkető öreg kezét.

– Tudott hozzá, – magyarázza az ura, aki valaha szűcs volt, de «hogy béjött a vasút, elhagyta a mesterséget», – volt is sok cifra rúdravaló a házban. Éppen hogy két párnahéjj maradt. A’ kell, amikor meghalunk. Eladnók, de a pénz elmegyen s aztán majd az se lesz, amire fektessenek.

Szelíden megveregette öreg párja hátát s mókás mosolylyal mondta: «Külső országban az ilyen vén asszonyt mán viszi piacra az ura s adja el. Fátyolt az orcájára, valami bolond talán megveszi. Én mán nem adom, ha ennyi időt együtt valánk! Ne félj öreg, az enyim maradsz.»

Bólint, az öreg néni s ő is szeliden feleli: «Fátyolt bizony, azt tesz kigyelmed az orcámra s viszen a piacra… Szent Mihály lován.»

VISELET

Elmés, barátságos, kedves nép, – külső megjelenésében, mozgásában, gesztusaiban nemes a férfi, az asszony pedig előkelően kecses. Ruházatuk, viseletük, teljes összeállításában a legszínesebb, legművészibb magyar viseletek közül való; keveri a régit az újabb módival, de a szép összhangot megtalálja mindig s ízléssel alkalmazkodik viseletében, annak komorabb vagy derűsebb jellegével az évszakokhoz, a dolognaphoz, a gyászhoz és ünnepléshez. Egy-egy ruhadarabjuk párját hasztalan keresnők egyebütt, de amelyik meg is van másutt, itt hatásosabb, merész színösszetételei, ízléses alkalmazása folytán eredetibb és festőibb. Színekben pompázó, feledhetetlen kép, amikor vasárnap, ünnepi díszben, istentisztelet után, elácsorognak egy kicsit a templom előtt, a fák alatt s a ragyogó nap szórja le reájuk arany tallérait a fák lombja között, – ahány asszony, ahány leány, egy-egy mosolygás és kacag, boldogan, derűsen, színekben káprázva az egész kép; virít a zöld selyemmel kivarrott piros csizma, ragyog a gyöngyös párta, az arany pillangós fejkötő csillog, suhog a villogó törésű rojtos selyemkendő, libbennek a száz színű selyem hajfonó pántlikák, tarkán pompázik a «muszuj» (felhajtott elejű szoknya), a rózsás sarkú kötény, a himzett szögletű fátyol, (a dulandlé) – bokréta a legények kalapján s hímes mejjrevaló rajtuk; a meglett ember szép komoly szűre, méltóságosan nyugodt megállása rendezi, tagolja a hasonlíthatatlan képet.

Lássuk elébb a férfiviseletet. (V. tb.)

Az ing ma rövid, köldökig ér, – egy emberöltő előtt, mondják az öregek, még lobogós újju inget hordtak. A régi lobogós ingújjon, a kézelőn, vagdalásos fehér varrással, gazdagon változatos volt a dísz; a mai ing kézelője csupasz. Az ing behasított nyakát a nyakravaló tartja össze, ami hajdan egyszerű, széles fekete kendő volt, aféle «fátyol kravátli», újabban, kivált Mákón s Vistán, színes, piros, kék, zöld zsinórvarrásos nyakkendőt hordanak a legények; Vistán (VI. tb.) arasznyi széles, szép darázsolt diszítésű kendők is akadnak. Nyári viselet a rövid gatya, téli a zsebetlen fehér daróc harisnya (combhoz feszülő, székelyes csizma-nadrág), amelynek szélén piros posztó a diszítés.

A férfi legdíszesebb ruhaneműje a «mejjrevaló», (IX. tb.) mely falvak szerint változik. A régi világban egyszerűbb volt a mejjrevaló, kevesebb rajta a selyem kivarrás, ma már, – kivált Bánffy-Hunyadon – olyan sűrűn telicifrázzák selyemmel, hogy semmi parasztja, semmi diszítetlen része sem marad, eredeti anyagjából, a báránybőrből semmi sem látszik. Az ilyen agyoncifrázottnál bezzeg szebbek azok a módjával varrottak, amilyeneket például még Monostoron, Valkón, Mákón s Vistán viselnek. A mejjrevaló téli ruhadarab, de nyáron is fölveszik templomozásra, temetésre. Télen s hüvös időben, a mejjrevaló alatt kék flanel bujkát, mint ők mondják, bujbelét hordanak. A mejjrevaló (IX. tb.) diszítésének java, a selyemhimzés a hátra kerül, – eleje, a gomblyukak s gombok tájéka vörös, zöld s fekete lakk bőrrel van szegélyezve, ez az «almásolás», amely ismétlődő ívekből s pántokból áll; hasonló bőrszegély veszi körül a «háticifrát» is, de már gazdagabb kiképzésű, tulipán-szívalakú, sőt olykor az egész háticifra bőrből van, némi selyemvarrású levél- és indadíszszel. A diszítendő mező, a mejjrevaló szabásának megfelelően, alul szélesebb, mint felül, mert a két hónaljkivágás íve keskenyebbé szeli felső részét. A hát középvonala két arányos részre osztja az egész díszt s felező vonala az alsó és a felső cifrának. Az egyszerű vagy többszörös alsó bőrszegély közepéből, amelyen szintén lehet folyó leveles, rózsás himzés, indul ki az alsó himzett ornamentika, többnyire egy egyenesen felszökő, leveles ágon ülő, két oldalra hajló tulipán s ezek alatt két georgina, ahogy ők mondják, «gyorgyina». A levelek felváltva pirosak és zöldek; a középső s két oldalsó tulipánok közeit kisebb rózsák töltik ki; ugyanily dísz jő a gyorgyina fölé is. Ez egyike az egyszerűbb alakításoknak; rendesen egész egymás mellé simuló, minden tért betöltő a dísz, vagy legföljebb annyi üres hely marad, hogy még a felső rész az alsó résztől valamelyest megkülönböztethető. Rendesen felismerhető a középső tulipán, rózsa vagy pávaszem, a két oldalsó ág, különféle rózsákkal, levelekkel és a jobbról meg balról eső georgina. A szár a tulipánból indul ki, a georginák fölött rózsák vannak, a hosszukás középtulipán két oldalán újra két nagyobb rózsa, fölöttük madáralak, melynek fejéből indul ki lehajlólag a leveles ág, végén négy pávaszemes virággal; ilyen virágféle van a középtulipán fölött is; a megmaradt közöket kisebb pontokkal, rózsákkal, szívidomokkal töltik ki. E diszítés különben nagyon változatos; néha a gyorgyina és rózsa közül több ág indul, levelekkel s rózsákkal. Néha oldalvást indul el alulról az ág, körülveszi a gyorgyinát és a tulipán bimbaját s a középen tulipánnal, egy kisebb tulipánnal végződik. Egyszerűbbek a bőrrel diszítettek: három egymás mellett álló piros virág, mindenik egy közép rózsával, kétoldalt mellé simuló levéllel és alattuk a georgináknak megfelelően egy-egy virággal. Van minta, mely két-két oldalt georginából, s közülök kiinduló leveles rózsából áll; a két oldalsó virág itt is feltalálható a nagy tulipán alatt, amelyből újra ágak s rajta rózsák nőnek ki. Más változatban mutatja be ezt az ötös tagozást egy mejrevalónk: a bőrből vágott közép-tulipán (már alig hasonlít tulipánhoz) négy georgina közé esik, a tulipánból két oldalt nőnek ki a szárak, nagyobb, piros bőrből vágott és kisebb, selyemből himzett levelekkel. A mejjrevalók hátának felső dísze néha hasonló az alsóhoz, de meg van fordítva, virágai lefelé csüngenek, vagy egymás mellett van tulipán, rózsa, pávaszem, vagy a közép-tulipánból két oldalra nyuló ágon fent is, lent is virágok; vagy csak két rózsa közt a tulipán. Néha fönt sincs ilyen bokréta s csak bőrből készül a hátcifra és alatta kis bimbó füzér, közepén nagy körmös bimbóval.

Téli bunda helyett hordják a festett kozsókot, így hivják ugyanis azt a mejjrevalót, amelynek újja is van (IX. tb.); festettnek azért nevezik, mert a fehér birkabőr, amiből készül, kávébarnára van színezve; kivált Vistán s Monostoron viselik, fekete prémgallérral s prémkézelős újjakkal; kevéske selyemvarrású diszítés is van rajta, a háton, fölül a tarkó alatt s a hát alján. Panyókára vetve hordják a «csonkát», a «darócot».

A szürt, (20. 23. és V. tb.) Jankó János szerint, régente nem viselték a kalotaszegiek, de ma már általános; Kolozsvárról, Nagyváradról hozzák a vásárra. Diszítése fekete vagy sötétzöld s e vidéken nem olyan gazdag és változatos, mint hazánkban egyebütt. Fődísze (24.) a hátra csüngő gallér; van diszítés elül, a két alsó csücskén, oldalt az újjak alatt s szegélyezve van a két újja. (25.) A gallér szegése egyszerű széles sáv; a négyszögletes mező közepén, felülről, a tarkó alól indultan, levél formába foglalható diszítés van: vastag szár, két oldalán rózsák s levelek; az egész tömötten tartva és úgy, hogy a külső végződések mintegy körvonalát adják egy hegyes levélnek. A gallér két alsó sarkában, ferdén befelé, ugyanilyen alakú, de nagyobb díszek foglalnak helyet alul egy-egy hozzájuk simuló levélfüzérrel. Elül szintén két fekete, összefutó, széles sáv közt van a szür szélének dísze, épúgy lefelé keskenyedve. Helyes ízlésre vall ez a megoldás, amennyiben nem kisebbíti véges-végig az adott motivumot, hanem előbb egyszerűsíti, azután egy kisebb, egyszerűbb alakba megy át, hogy a végén ékben végződjék. Néhol, így Vistán, látni olyan szűröket, amelyek különböző piros színnel vannak diszítve, de csak a két oldalon, a zseb táján.

Általában csizmát viselnek. Hetyke legények – Mákón látni gyakorta – a csizma szárának felső részét kifordítják, úgy, hogy a csizma fülei is kilógnak. (V. tb.)

A kalap nyáron karimás, fekete pörge, jobb oldalán bokrétával. Munkában csurgóra gyürt karimájú szalmakalapot hordanak; a szalmakalapon tarka selyempántlika van, Mákón tenyérnyi széles. Télen fekete báránybőr sipkát viselnek.

Nézzük a női viseletet. (V. VIII. tb.)

Bánffy-Hunyadot kivéve, egész Kalotaszegen úgynevezett vállfűs, a vállon kivarrott inget hord a fehérnép; Kolozsvár környékén kötéses inget viselnek, Bogártelkén szép pókos kötéssel, Monostoron finom recekötéssel. Ki van varrva az ing gallérja s kézelői, – legdíszesebben a vállfű, két újjnyitól tenyérnyi szélességig; legszélesebb a mákói. A vállfű varrása írás után való s ennek szép példányait a varrottasról szóló fejezetben mutatjuk be. A hónalj alatt két betoldás van: felül a pálha, alul a csók. A varrás az ingen piros vagy fekete fejtő. A gallért s a kézelőket két-két hosszan lecsüngő hárász bojttal kötik össze; Mákón s a környékbeli falvakban négy, sőt hat bojt is kerül a nyakra. Az ingre, legalul – különösen Hunyadon – a kurta szoknya következik s erre kötik a fehér fodorvászonból készült alsószoknyát, a pengyelt. A pengyelre jön a muszuj, – Kolozsvár környékén bagazia a neve, – a kalotaszegi viselet e legjellemzőbb darabja, amelyet a leány, pártával együtt, a konfirmációtól kezdve visel. (27., 28.)

A muszuj vagy muszuly, fél szoknya (ez úgy értendő, hogy elejéből egy kötényre való hiányzik; eredetileg egész szoknya volt, csak utóbb hagyhattak el belőle, miután az a rész, a fölibe kötött köténytől úgy sem látszik), amelynek alsó szegélyére belül arasznyi széles színes (piros, sárga, zöld) posztót varrnak, azután a szoknyát elől felhajtják, úgy, hogy a szoknya belső oldalán a színes posztó és a pengyel egy része is látható; elől köténynyel takarják el a pengyelt. A muszuj színe sötét, fekete vagy kék (Hunyadon), az ővnél sűrű ráncba van szedve s a ráncok a muszuj ővkötőjében egyesülnek; az ővkötő Bánffy-Hunyadon zöld, vidékén piros. A kötő alatt, körülbelül két ujjnyira, a ráncokat kockázás, szedés vagy darázsolás fogja össze. Leányok, menyecskék muszujszegő posztója piros vagy sárga, az idősebb asszonyoké zöld, az öreg asszonyoké fekete. Ujabban, Bánffy-Hunyadon, divatos a mintás plüs (bársony) muszujszegély, de ez nem olyan szép, mint a posztó. A posztó szélessége változó, néhol keskenyebb, másutt husz centiméternél is szélesebb. A posztót ki is szokták himezni; leggyakoribb hogy rávarrják a tulajdonos nevét és a készítés évszámát. Mákón a kis tíz-tizenkét éves leányok is hordanak muszujt, ami nagyon kedves.

A kötény vagy kötő (VI. tb.) rendesen olyan színű és olyan anyagú, mint a muszuj, de voltak ezelőtt nagyon szép zöld posztókötények, piros torockói csipkével diszítve. (29.) Ma már, sajnos, ilyeneket nem csinálnak. A kötény is sűrű ráncba van szedve s ezeket a ráncokat is darázsolás, szedés vagy kötés tartja össze. A kötény szélét színes pántlika futja körül három oldalt; vagy egyszínű (piros, sárga, kék vagy zöld) vagy virágokkal díszes. A kötény két alsó sarkába egy-egy nagy rózsa kerül, rendesen ugyanolyan a pántlikából, mint amilyen az oldalán van, de néha csipkéből (torockói csipke), néha gyöngyökkel diszítve s középen hárász bojttal. A rózsát néha még két szalaggal varrják körül, úgy, hogy a rózsa mintegy keretben van; Mákón e keret fölé, néha kisebb keretben egy másik rózsát is tesznek.

Ünneplő a gyócsfersing, a sűrű ráncba szedett, a vizelt (mert nedvesen redőzik) fehér szoknya. (30., 31.)

Ma már ritka a váll vagy füzős váll, a piros posztóból készült kis mellény fekete csipkedíszszel, mely elül piros szalaggal volt összefüzve; ennek a mellébe és hátába fa vagy vas volt bevarrva, halcsont helyett. (32.)

A kalotaszegi viseletről írja munkatársunk, Kriesch Aladár: «A kalotaszegi viselet, különösen a női viselet, nemcsak a közönséges értelemben vett festői, – hanem, hogy úgy mondjam: arhitektonikus. Az ország sok egyéb táján van még népviselet, mely úgy rajzbeli karakterénél, valamint színeinek eleven akkordjainál fogva erőteljes, ép stílust mutat. De a kalotaszegin kívül egy sincsen (s ebben a tekintetben még az oláh is messze mögötte marad), amelynek alapprincipiumát az képezné, hogy vonalaiban, szabásában az emberi test tagolásához, annak vonalaihoz alkalmazkodjék! Ezt a costume-öt még az antik görög sem találta volna barbárnak. Figyeljük meg, mint símúl az ing a törzs idomaihoz, s miképpen vannak az újjak beillesztve, jelezve a karok különállását a testtől! Mily gyönyörű lesz ennek következtében a karnak minden mozdulata. Az elül felhajtott szoknya, a «muszuj», lendületes vonalában miképpen adja meg a medence rajzát, a szoknyák sokasága nem csinál felfordított tölcsért a nőből, hanem a lábak mentén leomolva, harmonikusan zárja be a silhouette-t, míg a piros csizma megadja a keleties nuance-ot az egész viseletnek.»

A fehérnépnek is van mejjrevalója, (34 és VII. tb.) még pedig hosszú és kurta. A hosszút manapság már nem is készítik, a még meglévőket hordják, de csak öreg asszonyok, vasárnapi templomozáskor. A kurta mejjrevaló csaknem olyan, mint a férfiaké, diszítésében sincs különbség. Sajnos, a szép formás, csipkés mejjrevaló (35. 36.) már kiment divatból; ez zöld vagy fekete posztóból készült, piros vagy sárga csipkedíszszel, körülprémezve feketén. Darócot vagy condrát is használnak a nők. A leányok karácsonykor fehér daróccal, pártásan mennek a templomba. Ugy az asszonyok, mint a leányok csizmája piros, csak Hunyadon kezdenek újabban a városi szolgálatból hazakerült leányok fekete csizmát viselni. A csizma zöld selyemmel van kivarrva. (37).

Templomozáskor leányok és fiatal menyecskék szélesen kibontott tarka virágos keszkenőt viselnek jobb kezükben, legjobban szeretik a rojtos szélű kendőket. Bal hónuk alá is szorítanak egy rojtos selyemkendőt, amit nem szabad lehullatni, – így őrzik mozdulataik illedelmes voltát.

Fejükre szintén szines, virágos kendőt kötnek; templomozáskor elül kötik meg, máskülönben hátrakötve viselik s ez sokkal szebb, mert szabadon hagyja a nyakat. Leányok, a konfirmációtól kezdve a lakodalomig, pártát tesznek vasárnaponkint. (38 és VII. tb.) A párta két-négy ujjnyi széles vasabroncs, sürűn kirakva arany pillangós üveggyöngygyel, gyöngyház csigával; a párta hátulsó részéről különböző színű sallangok, pántlikák, gyöngyöskötők s bojtok («boszintó») lógnak le. A pártát Hunyadon vízszintes állásban viselik, egészen a homlokon; a falvakban hátradülő rézsutosan helyezik a fejre.

A mennyasszony (IV. VIII. tb.) dulandlét visel s ezt viseli mindaddig, míg keresztelőre nem viszik első magzatát; finom fehér patyolat fátyol, két sarkában (az egymással átellenben lévő sarokban) kivarrott diszítéssel. A dulandlé («tulle anglaise») díszítő szegését színes pamutból az úgynevezett «berliner»-ből vagy mint ők mondják hárászból varrják; köröskörül többnyire egyszerű, ritka kockás vagy háromszöges dísz fut végig a fátylon s a sarkokat a mejjrevaló hátsó részének középső díszéhez sok tekintetben hasonló himzés tölti ki. Itt is van egy nagyobb rózsa- vagy tulipánalakú középdísz, mely a sarokból indul s leveles száron ül két oldalt rózsákkal és georginával; a rózsából levélfüzérek nőnek ki, két oldalt lecsüngve s fent egy másik kisebb rózsa. A diszítés uralkodó színe a vörös; rajza széles nagy formájú, többnyire tulipán, amelybe sokszor országcimer van varrva. Egyéb virágdísz is előfordul; például a két alsó tulipán csak az ágak kiindulási helyét jelöli s az ág felett is, alatta is, van egy-egy rózsa; vagy csupán egy rózsa felső részéből indul ki az ág, amelyen különböző színű kis rózsák váltakoznak. A gömbölyű vonalas minták mellett előfordul a szögletes forma is; ez a «szál után varrott» varrottasokra emlékeztet egyenes vonalú tört konturjaival, meg van ezen is az egy főágon és a két mellékágon ülő öt virág, mellékágakkal; színe majdnem egészen vörös, csak a szárak zöldek. A színösszetétel s a foltelosztás általában ügyes; egy világos és egy sötétebb szín egymás mellett, ez a jellemző. Majd a tengely emelkedik ki sötét foltjával, majd a sötétzöld kelyhű nagy rózsa, világosvörös külső része, két oldalt ugyanolyan világosszínű rózsával, ád világos foltot az alatta s fölötte lévő levelek sötét tömegétől körítve. Egy kendőn a nagy középrózsa az alatta lévő két tulipánnal és két rózsával simul össze egységes színfolttá, körülvéve levelek sötét foltjával s az egész körül ismét világos foltot képeznek a virágok és lent ismét sötét folt van a tulipánok alatt. Mindez fejlett izlésre vall.

A dulandlé alá jő a gyöngyös csipkével lekötött, színes staniol-lemezekkel és piros hárászdíszszel ellátott főkötő, amely alighogy keresztül tetszik a fátylon. A fátyollal, a dulandléval körül kötik a fejet, a nyakon egyszer körülcsavarják s hátul úgy omlik le sarokig (VII. tb.)

Nincs a világon nép, akinek festőibb lenne a viselete.

A «mejjrevalók» kapcsán emlékezzünk meg egy tipikusan magyar, a gyáripar elül szintén tágító, rohamosan pusztuló mesterségről, a szűcsmesterségről. Hat-hét régi szűcscsel találkoztunk Kalotaszegen, abbahagyták mesterségüket, «nem győzzük, amióta begyütt a vasút!» Akinek még aránylag jól menne, akinek meg volna a kellő kis anyagi tehetsége, mint ők mondják, a «kitartása» hozzá, gondolkozik már az is, – mint például Kati Márton, az értelmes, ügyes bánffy-hunyadi szűcs, – hogy holmi egyéb, jövedelmezőbb, versenyképesebb kenyérkereset után nézzen. Lám, Kati Márton azon tanakodik, hogy valami kis szatócsüzletet nyisson, mert a gyáriparral nem győzi a versenyt a «mesterség». Milyen is hát az a mesterség?

Ugyancsak Kati Márton oktatott ki bennünket, mint lesz a berbécs bőrből a mejjrevaló.