A szűcsmesterség egyszerű szerszámai a következők: rámaláb s rajta a félkézvas; kaszaszék (kaszapad, láb, járom, kés); olló, csipkéző kalapács, csipőfogó, szabókés, török vagy törkővas, lyukasztó, csipkéző, horgosvas (kákó, bőrtörő vas); a hammas (hamvas) kád, áztató kád, korpatartó. (39)

Már most halljuk magát a mestert.

A berbécsről lehúzza a mészáros – tömlőre nyúzva (amikor kifordítja bőréből az állatot) vagy hasítva – a bőrt s azon nyersen átvesszük tőle. Első sorban lefejtjük (kifejjük) róla a zsírt, kaszával, a rámán, aztán árnyékos helyen, a színben, kiterítjük rúdra; amit tömlőre nyúztak, azt pálcikókkal peckeljük ki s úgy kerül rúdra (pálcikát dugunk a fejbe, mellbe, farba s a két lábba). A szárítás négy-öt napig tart, aszerint, milyen zsíros a bőr. Kiszárítás után, amikor a bőr «meg van tömegesedve», a mester szakmányokba osztja a földolgozandó anyagot s kikészítés végett átadja a segédnek. (Egy szakmány huszonöt darab bőr s ennyivel egy nap végez egy ügyes ember).

A segéd az áztató-kádban, tiszta hideg vízben, tizenkét óra hosszat áztatja a bőrt, – azután kimossa először ugyanabban a vízben, majd újított vízben áztatja ismét, másnap reggelig. Másnap reggel kihányja a kádból, csorogni, a bakra; miután kicsorgott, tajigába dobja s elhúzza a «húsoló helyre», a színbe. Egyes darabonként, – mintha ostort pattintana, – kicsapja belőle a vizet, rámára szorítja, keresztbe s hosszába «behusolja» és amelyikkel végez, azt, ismét árnyékos helyen, rúdra veti.

A napi szakmány, a huszonöt darab behúsolása után, a mester vizet melegít, sót, timsót, vitriololajat, hamuzsírt s dercét előkészítvén, csávát (pác) kever és evvel a csávával, az áztató-kád borítódeszkáján, a segéd, az inas segítségével, bedörzsöli a bőröket keresztbe hosszába s meghintvén dercével, összehajtogatván, egy üres kádba veti. (Egy szakmány csávájához kell: tizenöt kupa víz, vagy tíz krajcár ára só, háromfertály kiló timsó, három borivópohár vitriololaj, öt krajcárra hamuzsír s jó négy kiló derce.) Bekészítés után, a megmaradt csávát ráöntjük a kádba helyezett bőrökre.

Másnap, ha jó idő van, a bőröket, szőrire, kiteregetjük sorjába az udvaron a földre, hogy a «főd zsírján száradjon»; amikor «testet fog a bőr», amikor nem ugrik már össze, az inas megforgatja s már most szőrivel vannak fölül.

Rendes iparos, «akinek kitartása van», pihenteti az így bekészült bőröket, mert jobb, tartósabb s kidolgozásra alkalmasabb a pihent bőr. A hiuban, száraz helyen pihen, csomóba rakva, ötvenivel, százával.

Már most, ha szükség van bőrre, megyek a hiúba, kiválasztom s ledobom, «bekenésre». Ez is a segéd dolga; szakmányonkint (egy szakmány: berbécsbőr tíz darab, báránybőr tizennégy) bekeni tiszta vízzel, – a kenést csepüvel vagy a rongyból kötött «mosóval» végzi, – s elteszi pihenni negyvennyolc órára, hogy megpuhuljon. Amikor puha, «kisarkalja» (sarkával ráhág s úgy húzza, nyújtja, kézzel); sarkalás után darabonkint felhurkolja kötélre s horgos vassal kihorgolja, – azután kikaszálja, hogy egyenlő puha legyen, se «acintos», se «doblott» ne maradjon. (A kérges bőr az «acintos»; amelyik hámlik, az a «doblott».) Kikaszálás után egyenkint nyújtjuk ki a rámán s kipattogtatjuk a széleket kézi kaszával. Kinyújtás után tiszta buzakorpával vegyített fehérkővel (alabástrom) bedörzsöljük s egyenkint kiszíneljük a rámán, először hosszában, azután keresztben s harmadszor is, hogy szép szabályos legyen, hosszában. Végül kiporoljuk s kész. Számbaveszi a mester.

Szakmányonkint, a segéd fizetése egy forint húsz krajcár, ehez húsz krajcár borpénz és két-három pohár szilvapálinka.

Már most megyen a bőr szabás alá. A mester, «belátás szerint», szín után válogat a bőrök közül. Kozsóknak, paraszt (üres, nem kivarrott) munkának valót piros bőrrel, egyszerű szironyozással; jobb bőrt butorbőrrel – s a legjobb, a legszebb színű bőrből készül a «dufla elejű mejjrevaló» karmazsinttal s lakkal díszítve «hunyadi-paraszt»-nak, – mert ezek nincsenek «selymezve». Selymezettett csak leánynép s legényember visel. Gyöngébb juh- és báránybőrből készül a «selymes»: a bimbós, a körmösbimbós, az egy rend csillagos, két rend csillagos, gyorgyinás, meg a koszorús. Legparádésabb az «egészcifra», azon még «paradicsommadár» is van. (34).

Irhának, zöld szironynak, zsebrevalónak a döglött juh bőrét használjuk, mert a zöld szironyt s az irhát, azt magunk készítettük régente. Ma már… azt se érdemes.

Hogy az irha mint készül?

A bőr béáztatódik, aztán nyolc napra a «hammasba» tesszük («hammas» egy földbe ásott hordó s benne víz, oltott mész és szitált cser-, gyertyán-, tölgy- vagy bükk-hamu; egyszer megtöltve, elszolgál egy esztendeig) s naponta kétszer a kanálrúddal megforgatjuk. A hammasból rúdrahányjuk, úgy, hogy leve a kádba visszacsuroghasson; aztán rámára feszítjük, egyik oldaláról, félkézvassal, lehúzzuk a szőrt, másik oldalát meghúsoljuk, – tiszta vízben kimossuk, detto behúsoljuk, aztán, hogy tisztuljon, tyúkganés vízben (ami a mésztartalmat választja ki a bőrből) áztatjuk egy félórát, detto behúsoljuk, – mert az irha három húsolást kiván, – s huszonnégy órára begyúrjuk a rendes csávába. Ha ez megvan, kiteregetjük s beszárad. Aztán nyirkos helyen, teszem a pincében, «megnyirkol» s «hajnalosan a harmat is megnyirkítja». Aztán, csak mint a többivel. De ennek fehérítés nem kell, mert színének a volt gyapjas részét hagyjuk.

Hogy mire kell az irha? Öreg emberek bundáját s mejjrevalóját irhával ékítjük, a bunda varrásait véle födjük bé az újjasbundán, meg a juhászbundán.

A szirony pedig? Az a szép zöld?

Éppen mint az irha: koppad a hammasban nyolc napig s az első behúsolásnál mogyorófából hasított abroncsra húzzuk spárgával, «málészem köré kötve hurokra», – a vizet kifejjük belőle félkézvassal. Kifejés után béöntjük tiszta vízzel és sebesen bedörzsöljük szalámiasóval, aztán «tiszta eredeti rézről reszelt porral behintjük, amit Váradról, a harangöntőtől hoztak»; letesszük, úgy az abroncson, a pincébe, egy kád víz fölé, mint a födőt. Másnap reggel kitesszük a napra, száradni vagy egy órahosszára. Amikor az óra letelt, félkézvassal lekotorjuk róla a rézport, – kész a szirony.

Így volt régen. Ma már megcsinálja külországban a német, gyárban, firnájszos zöld föstékkel. De olyan is az!… Hanem hát olcsóbb, annyi szent.

TEMPLOM

Kalotaszeg népe, csekély kivétellel, «magyar» hiten van; a reformáció hódító győzelmei után a katolikus templomot tették meg magyar templomnak s utóbb épült templomaikon is részben megmaradt a régi katolikus építkezés stilusa.

Kalotaszeg reformja, – írja Jankó János, akinek már idézett néprajzi munkáját citáljuk s egészítjük ki a következőkben, – Szilágyi Sándor szerint, végre volt hajtva már 1541–42-ben; már 1561-ben Bánffy-Hunyadnak is református papja volt. A tűzként terjedő reformációnak a kis Jegenye és Bács tudtak csak ellentállani és katolikus voltukban megmaradni. A reformáció szelleme, természetesen, a templomokban elpusztította mindazt, ami katolikus volt. Magyar-Valkón, például, a klastromot lerombolták, a templomból a festett és faragott szentképeket a templom mellé ásott gödörbe hányták és betemették. Ami szentet ábrázoló faragványt a templom falából ki nem vehettek, lefaragták a felismerhetetlenségig. És ezt megtették nemcsak Magyar-Valkón, de az egész Kalotaszegen mindenütt. A reformáció első viharos, csaknem erőszakos bevonulása után azonban a megnyugvás kora következett, amikor az egyházaknak a nép ízlése szerinti való díszítését látjuk kivirágzani. A katolikus templom falai megmaradtak; a gót szabású ablakokon nem változtattak, legföljebb egy ajtót befalaztak, egy másik újat vágtak, mely többé nem csúcsívben végződött, hanem kerekívben borult össze; az ajtó elé cintermet s bejárót építettek, amelyet néha fatornác kötött össze a templomot körülvevő kőkerítés ajtajával. A külsőn aztán egyebet alig változtattak, legföljebb a felégetett régi födél helyett raktak újat s diszítésül minden egyes zsindely alsó szélét kicsipkézték. A legtöbb templomnál a tornyot harangláb helyettesítette, fából, de ennek sajátos építési módja volt: a favázon fölül, ahol a harangok lógtak, a harangkamarát deszkapárkány vette körül, a deszkák hosszukban állottak s alsó végük szintén ki volt csipkézve; a legalább is méter magas párkány négy szegletéből egy-egy oszlop nyúlik ki s a négy oszlopon nyugszik a harangláb kúpja, mely szélesen indulva, elkeskenyedik; a kúp zsindelyeit szintén kicsipkézte a nép. Ezt az építési módot követték ott is, ahol a haranglábat lebontották s kőtornyot ragasztottak a templomhoz; a toronygula négy szegletébe négy tornyocskát emeltek, mint a nép mondja, a négy evangélista, Máté, Márkus, Lukács és János tiszteletére.1) A torony csúcsáról s a templom tetejéről eltűnt a kereszt, helyébe gomb, kakas vagy egy kis vaszászló került, a zászlón az építés kivágott évszámával. A torony e helyes régi formája is vész már az ormótlan újabb építkezések során, de annál szivesebben diszítették a templom belsejét. A szószék párkányát kifaragták, oldallapjait kiföstötték, koronáján pedig remekelt a falusi művész, élére állítván az önkebléből táplálkozó főnixmadarat s körülvéve az egészet síkfaragásos párkánynyal, amelyen a magyar díszítés főformáit: a tulipánt, a rozmarinlevelet, rózsát, szekfűt és a szőlőfürtöt kapcsolta egybe. A templommenyezet közepéről függő lámpát galyakkal, virágfűzérekkel diszítették; a buza elsőtermésű kalászaiból koszorút fontak s a lámpára akasztván, a gabnaáldás elmondása után, ott hagyták a következő év első terméséig. A szószék alatt áll az Urasztala, mely rendesen kerek s négy lába egy közös szárban fut össze; az asztallapon egy belső és egy külső kör van, amaz csak csekély távolságban az asztal közepétől az ajándékozó nevével s az ajándékozás dátumával, a másik az asztal pereméhez közel, valamely zsoltári vagy bibliai mondással. A templom kincsei közé tartoznak a régi varrottasok, aranynyal, ezüsttel s az akkoriban még csakolyan drága selyemmel varrva; gyönyörű ősi formák maradtak reánk így. A díszítések között legérdekesebbek a festmények. A menyezet kockákra van osztva s ahány kocka, megannyi önálló kép. E képeket négy csoportba oszthatjuk: mértani diszítések; növénymotivumok, a szokásos virágokból; állatábrázolások, többször az illető állat megnevezésével; kezdetleges ábrázolású bibliai jelenetek. Az első két csoportból kerül ki a menyezetdíszítések java, például a bikali. A daróci templom öt padjának festése (1687–1701) a legsikerültebbek közé tartozik, a tulipán, a rózsa és a szekfű színeinek összeválogatása szelid, csoportosításuk ízléses, a munka nemes és tiszta. (40) Egyátalában, azt mondhatnók, a népies templomi festés nálunk a XVII. században virágzott s a következő században korcsosul el, túlzásokba esvén. A kalotaszegi templommenyezetek javarészét a XVII. században renoválták s festegették újra a szász származású Umlingok – apa és fia, – de ők már csak inkább utánozták, művészi érzékük a magyar formák iránt nem volt, azokat nyilván egyhangúaknak találták s azoknak kimeríthetlen formagazdagságából ők meríteni nem tudván, otromba bizarságokkal mételyezték meg a tiszta magyar ízlést. Az apa, Kolozsvári Asztalos Umling Lőrinc (41) eleinte beérte az egyszerű utánzással s első művein csakis mértani díszítéseket és virágmotivumokat alkalmazott, – később állatokat is föstött s megpróbálkozott bibliai jelenetekkel is; a tizennyolcadik század negyvenes éveiben a régi tiszta tulipános motivumokat utánozta, az ötvenes években föstötte gyatra állatképeit s azok a torzított bibliai jelenetek a hatvanas évekből valók. A két Umling dolgozott Bánffy-Hunyadon, Magyaró-Kerekén, Damoson, Jákótelkén, Magyar-Gyerő-Vásárhelyen, Kis-Kapuson, Darócon, Magyar-Bikalon, Farnoson (42), Nagy-Petriben, Kis-Petriben (75, 76) s Sztánán; kortársaik közül egyet sem találunk, – egyetlen elődjük nevét, aki a XVII. század végén dolgozott, nem ismerjük; követőjük Simon György, aki 1794-ben a bogártelki templomban föstött. A tizennyolcadik század végén, mintha divatja múlnék a templommenyezet díszítésének.

Hogy Kalotaszegen melyik a legelső, a legrégibb, talán eredetében is református templom tipusa, azt bajos megállapítani. Mi a magyaró-kereki régi református templomot vesszük tipusnak [lebontása előtt lerajzolta Telegdy Árpád: (45).]

Négyszögletes helyiség, középen, a templomterem piacán, az úrasztalával; szószék s a padok az úrasztala felé fordulnak. Szegletein az épület meg van erősítve egy-egy támasztópillérrel s egyszerű tető födi az egészet. A tető kötőgerendái alatt volt a kockásföstött famenyezet, amely 1903-ban a Nemzeti Muzeumba került. E tipusnál jellemző, hogy falazott tornya nincsen, csak fából ácsolt harangláb állott mellette, szabadon; ilyen a magyar-bikali templom és harangláb. Hogy milyen formátlan tucatépületet húzott a helyébe egy kolozsvári építő, 1897-ben!2)

Valamivel összetettebb a fatornyos ketesdi templom. Keskenyebb része, – a templom hajója, – az a régebbi s utóbb, hogy a hívek megsokasodtak, bővítették ki, nemcsak hosszában, de az új hajó szélességében is (46). E bővítés már a református korban történt; elhagyják a támasztó pillért a templom végében, nem is a szegletre teszik, hanem a hosszabbik oldal irányába, ami arra vall, hogy beboltozni nem is volt szándékuk. Féloldalt egy kis portikust is építettek a templomhoz, alacsony, zömök pillérekre, széles ereszszel. A templomban elfér vagy százhúsz hivő. Tornya talán a legnagyobb a vidéken az ilyennemű fatornyok között, van akkora, mint egy városi négyemeletes ház a főpárkányáig. Szétágazó, hatalmas gerendákra van alapozva, amelyek erősen közrefogják s ducolják minden oldalról a torony oszlopait. Közöttük vezet föl a kis rozoga falépcső a harangházba; a harangházon kereken menő kicsi tornác van s négy szegletén a jellemző kalotaszegi kis tornyok, amelyek közül karcsún, magasra szökik fel a torony sisakja, szélforgóval és csillaggal tetejében. Ügyes a templom bejárója – az úgynevezett «kendőigazító», mert hogy templombalépés előtt fejkendőjén ott igazít a fehérnép, – a torony alatt. A tető szélesen benyúlik a dúcgerendák fölött s az utcán álló kis oszlopokra könyököl. Alája kőlépcső vezet föl, ebből a tornácból lépünk a torony alá s azután be a templomba. A templom kertje, a cinterem, takarosan be van kerítve kőfallal és léces rácscsal.

Hogy a régi katolikus templomból mint lett református templom, azt jól szemügyre vehetjük Magyar-Valkón.3) A templom (X. tb. és 51.) hátsó része a reformáció előtti időből való; a gótikus szentély nyomai, keskeny magas ablakaival, csúcsíves boltozásával, megmaradtak. A boltozat bordái durván faragott vállrózsákból indulnak ki s csúcsban metsződnek az egymásmellé vakolt «emelt keresztboltozatok» közepén; az egyik kis falfülke kerete (nyilván valami ereklye helye), az ablakokban a halhólyag kőből faragott motivumai, mind erre a korra vallanak. E gótikus szentélyt később kibővítették hosszában és valószínű, hogy akkor rakták a széles, erős toronyfalat is. Boltozni már vagy nem tudtak, vagy nem érkeztek a református kor kőművesei, mert látszik, hogy szándékuk sem volt: elhagytak minden támasztó pillért. A középen álló egyetlen pillért 1903-ban falazták föl – a régi szentély gót mintájára – a süppedő alapok miatt. A templom belseje igen egyszerű, jó világos, levegős, mert van elegendő ablak s a fal fehérre van meszelve. Az első portikusból, a torony alatt, egyenest a templom piacára lépünk be s ott kétoldalt vannak elhelyezve a padsorok. Ahol a régi szentély egy erősebb pillérben végződik, ott vezet föl a kis lépcső a szószékbe (52). Régi építmény a szószék is, vakolt kőből. A szószék fölött a cifrán föstött, aranyozott «koszorú», a barokkstilusú, baldahinszerű menyezet. Lent, a szószék mögött, a papiszék s mellette a presbiterek helye. Énekes karzat kettő van a templomban: tágasabb a torony alatt, keskenyebb – az orgonával – a szentély végében, ahová ugyancsak 1903-ban vágtak egy kis ablakot is, mivelhogy a kántor meg a diákjai nem látták jól az énekes könyvet. A szentély gótikus boltozata erős boltívben végződik; ezen túl csak deszkázott a templom menyezete, mint a vidék legtöbb református templomáé; ilyen a bikali, ilyen a sztánai s a daróci (56. 57. 58. 59).4)

A valkói templom külső képe, fekvése is, talán a legfestőibb, egész Kalotaszegen, bár szépen van elhelyezve a körösfői templom is. A régi szentély gótikus támasztó pillérei elaprózzák, könnyűvé teszik a hajótestét s így a torony széles, tagozatlan síma fala csak annál erősebbnek és monumentálisabbnak látszik. Könnyű faalkotmány üli meg a hatalmas falakat: a harangház, meg a sisak. A harangház íves tornáca, leeresztett karfadeszkái, alatta a gyámok a szegleteken, meg a négy kis torony, amint közre fogják a magas sisakot: ez dicséri a kalotaszegi magyar népművészetet. A lombos cinterem hatalmas fái némely oldalról elfedik, annál érdekesebbé teszik a templomot. A cintermet sűrűn állított pillérekkel alaposan megtámogatott vaskos, lőréses kőfal övezi, oldalt s elül, a toronynál, várkapuszerű kis bejárás van; ennek is erős, méteres falai vannak, kettőskapuja s a kapu mögött még ott a lyuk, ahová az eltorlaszoló gerendát erősítették, hogy megvédjék az ellenség elől idemenekült lakosságot; a kapu fölé is nyilván a puskás védelmezők számára emelték a tornácot.

A kalotaszegi templomok harmadik tipusát jellemzi a bánffy-hunyadi (61).

«Bánffy-Hunyadon a református templom hajója, a hátulsó karon lévő felirat szerint, 1698-ban, a déli rész 1772-ben épült; a régibb rész menyezete 1705-ben, az újabbé 1780-ban készült, még pedig az utóbbinak mestere Kolozsvári Asztalos Lőrinc, amint ezekről a menyezetek közepén levő feliratos kockák tanuskodnak. Tornyának négy kis tornyocskája van. A cinterem felüli bejárót a mostani pap készíttette. A torony harangjai a mult század második feléből valók, az orgona és a toronyóra a XIX. századból. Úrasztali edényei közül egy ezüstkehely (Hunyadi Mathias Mártontól) és egy ezüsttányér 1681-ből, két ónkanna és két óntányér 1705- és 1745-ből valók. Különben ez a templom is a katolikus templom helyén, sőt alapja annak köveiből épült. A csonttemető a cinterem mellett van a mai bejárónál. A menyezet képei mindhárom fajtából valók.» J. J.

A régi katolikus átmeneti stilusban épült szentély magasan emelkedik az újabb keletű hosszú templomhajó fölé s fedele is egészen külön áll, – a református ács nem is akarta tagadni, hogy csak toldás; az újabb rész arányai különben nem szerencsések; lomha, igen széles a tornya is. Meglehet, hogy a torony egykorú a hátsó szentélylyel; a karzatföljárás és az ablakok kőkeretei erre vallanak, – nyilván külön álló kampanile volt s csak később kötötték össze a szentéllyel, közbülépítvén a hosszhajót. A sunyi, alacsony, tornácos harangház és a zömökebb sisak illik a nagy tömegekhez. Elmés szerkezete van a templom toronyórájának s még csak Magyar-Valkón van ilyen: óraütés előtt csönget; látszik is a sisakon, a két kis szeglettorony között, a csengetyű teteje. Oldalról vagy hátulról nézve tetsző képet mutat a templom; a lombos cintermet takaros léckerítés veszi körül.

Egészében réginek maradt meg a templom Magyar-Gyerő-Monostoron (67); megvan a románkori katolikus szentély, a tágas hajó s a templom egyik felén a torony. Különös érdekesség van abban, s nagyon festői, hogy erre az időmegviselt, sokszáz éves romra fölépítették a magyaros új toronytetőt, zöldre föstött harangházzal, piros cserepes sisakkal.

«Magyar-Gyerő-Monostoron a katolikus egyháznak volt egy apátsága; ennek klastromát 1241-ben dulták szét. Templomát Mihálcz Elek, a valkói pap, így írja le: «Mai temploma hihetőleg az apátság régi templomából alakíttatott át. Boltívezete ugyan le van szedve, de annak egykori létezését a külső oldaltámok és a konzolok felismerhető helyei határozottan bizonyítják. A szentély jobb oldalán megvan ma is a sekrestye, megvan a fekirányos vak fülke is, hol a katholikus korban a szent olajokat és krizmát tartalmazó szekrények állottak. A déli oldalon teljes épségben állanak a csúcsíves ablakok. A templom délnyugati végén, a régi időkben, két torony állott, amelyek közül azonban ma csak egyik áll fenn. Figyelmet érdemelnek ezen toronynak két rendbéli ablakai, melyek a csúcsíves gót építésnek megannyi remekei. Díszművészetük a csúcsívbe helyezett köridomok kombinációjából alakult, alul korintusi oszlopocskákkal osztályozott két köríves nyilattal, amelyek fölött szívidomú, előbb csak kajácsosan, vak alakítással jelölt, de közepén egészen áttört ablakrése fordul elő, mely körül a támadó hézagokat fölül csúcsív záródásába helyezett négyszögű, képoldalán pedig háromszögű bemetszés vagy áttörés tölti ki. A templom falának magasságáig leszedett egyik torony délfelé néző oldalát egy a falba illesztett szobor-csoportozat ékíti; a balfelőli részen egy női alak szoptat két kigyót, a jobbfelőli részen csakugyan egy női alak lándzsával megöli a kigyót; mindkét szobor fekvő helyzetben levő oroszlánon áll. A templom belseje, úgy látszik, több rendbéli alakításon ment keresztül. Így pl. a hátulsó kőkar egészen leszedetett és helyébe fából új építtetett. Az első kar 1758-ban, az urak széke 1753-ban, a faragott kőből való szószék 1752-ben csináltattak. Orgonája az egész egyházmegyében a legrégibb, 1787-ben csináltatott. A nagy harang 1778-ból, kisebb harangja 1784-ből való. Volt még ezeken kívül két harang, melyek közül egyik 1849-ben ágyúnak adatott, a másik a jelen század elején alakult ó-fenesi eklézsiának ajándékoztatott. A toronyban jó szerkezetű óra is van. Clenodiumai között az innen származott Kabos, Kemény és Gerőfy családok semminemű ajándékaival sem találkozunk. Az úrasztali kehely 1765-ben készült; ezüst kannáját 1797-ben Sombori Frusianna, kis ezüst tányérját egy közember, Ignácz Ferencz, 1806-ban, ónkannáját 1776-ban Rettegi Anna, egy óntányért 1710-ben Németi Márta ajándékoztak. A menyezet kockái nincsenek kifestve.»

Részben alapjuktól fogva reformátusnak épültek az idevázolt templomok (68. 69. 70. 71. 73). Nyárszón, Sztanán, Kis-Petriben, Jákótelkén, Bogártelkén s Jegenyén, s ezeken már keservesen meglátszik a városi hatás. Kedvetlenítő példái ezek a meg nem értett s már a városban elrontott olasz-, barokk- vagy német renaissance formáinak. Szerencsére, tud még a kalotaszegi nép a magyaros ízlésű templomépítéshez, mint azt a damosi (74.) templom bizonyítja, de még inkább a körösfői, amelyet méltán nevezhetünk Kalotaszeg gyöngyének.

«Nyárszón a templom teljesen új és nincsenek képei. A sárvári szintén új; 1834-ben égett le és azután 1835-ben építették újra; mondják, hogy amikor a leégett templomot újraépítették, a régi vakolat alatt föstött szenteket találtak s a festmények alatt görög-cyrill irások voltak, tehát hihetőleg görög templom volt. Mindkét egyházban haranglábon függő, két-két 1847-en innen öntött harang hivja imára a hiveket. A klenodiumok a XVIII. századból valók.» «Jákótelkén a templom nyugati része igen régi lehet, mert először, amint a szószék mögötti falról kitünik, 1685-ben, másodszor 1747-ben renoválták. A keleti rész újra épült 1804-ben. A két részt nagy gótív választja el egymástól. A régi menyezet kockákban festve van, a festő megint Umling és fia, akik ezt, a legénykarral együtt, 1768-ban festették; a képek tulipánosok és állatokat ábrázolók, bibliaiak nélkül. A szószék koronáját 1842-ben festették újra. Orgonát 1853-ban kapott és került 948 ezüst huszasba. Egyik harangját 1813-ban, a másikat 1768-ban öntötték. A templom tornya csipkés zsindellyel van fedve és négy tornyocskája van. A bort az Úrasztalához egy nagy fakulacsban viszik. Az egyházi láda 1783-ból való, a kehely 1746-ból, az egyik óntányér 1710-ből, a másik 1735-ből, a nagy kehely 1845-ből; nem értékesek és nem érdekesek.» J. J.