A marxizmus társadalomelmélete

I. FEJEZET.
A neomarxizmus «ideológiái».

1. Az opportunizmus álarcai: realizmus és szimbolizmus.

Kimutattuk, hogy a társadalmi fejlődés eredeti, Marx-féle képletében egymásnak ellentmondó feltevések vannak, miért is annak megvalósulása eleve lehetetlen. A való élet tapasztalatai ezzel egybevágnak. Mindezideig nem volt oly pillanat, melyben a fejlődés a Marx-féle feltevések keretei között mozgott volna. Ennek megfelelően a marxizmus elméletei a fejlődés valóságos átmetszeteihez képest, különbözőképen módosultak: azaz valóban a szó marxisztikus értelmében vett ideológiáknak bizonyultak, melyek a munkásmozgalom gyakorlati követelményeiből merítették érveiket.

Láttuk, hogy Marx a maga eredeti formuláját a tőkék növekvő koncentrációjának és a munkásság növekvő elnyomorodásának két pillérére építette fel. Az élet rohanó árja kiméletlenül kidöntötte mind e két pillért. Egyfelől a fejlődés folyamán nemhogy fogyott volna, hanem egyenesen növekedett a kistőkék és középtőkék száma, ami másfelől viszont éppen azt jelenti, hogy a munkásság növekvő elnyomorodás helyett mindinkább javítja helyzetét, mert hiszen az új kistőkések épen a munkásság soraiból kerülnek ki. A munkásság társadalmi mozgalma mégis egyre növekvő arányokat öltött és pedig épen a Marx-féle tendenciák ilyen sugártörése következtében. Mert amily mértékben erősödtek anyagilag a munkásság egyes rétegei, ugyanoly mértékben erősödtek szellemileg és erkölcsileg is: következőleg immár öntudatos gazdasági és politikai szervezkedésük révén, a közélet pozitiv erőtényezőivé váltak. Az így megizmosodott munkásságnak immár reális közvetlen céljai lehettek, jól láthatta, hogy a polgári társadalom aktuális viszonyai között erőteljes szervezkedéssel mit érhet el: természetes tehát, hogy ezeket az eredményeket el is akarta érni és többé nem adhatta át magát utópikus ábrándoknak. A marxizmus eredeti elveit tehát módosítani kellett, mert a munkásság vitális érdekei a változott viszonyok között azt kívánták, hogy az uralkodó osztályoktól mennél több engedményt csikarjon ki és ezáltal egyre javítva helyzetét, a polgári társadalom keretei között elérhető legkedvezőbb viszonyok közé juthasson: tehát fokozatosan eltörülje a polgári társadalomnak azt a benső ellentmondását, melyet a nemzeti jövedelem aránytalan eloszlása fejez ki. Marx ellenben épen ennek az ellentmondásnak fokozásától várta a forradalmat és ezzel a megváltást; ezért az ő szellemében hibás és megvetendő «kispolgári politika» lett volna az osztályellentéteket tompító és eltörlő fokozatos haladásra törekedni. A marxistáknak ennélfogva csak két útjuk lehetett: megtagadni vagy megreformálni a marxizmust.

Az első alternativát valósította meg az a mozgalom, amely revizionizmus néven ismeretes és mely abból a belátásból indulva ki, hogy a statisztika számai semmit sem akarnak tudni a Marx-féle «tendenciák» megvalósulásáról, az alapelvek revizióján át a taktika reviziójához fogott. «Mindinkább nyilvánvaló – írta zászlóbontó művében e mozgalom vezére – hogy számolnunk kell a jelenlegi társadalmi rend hosszabb élettartamával, és nagyobb ruganyosságával, azért ennek megfelelően kell harci taktikánkat megállapítani.»88) Az osztályhatárok és osztályellentétek korántsem oly élesek, mint azt a marxizmus feltüntetni igyekszik: a valóságban az osztályok egymásba folynak és az ellentétek állandóan enyhülnek, mert a munkásosztály nem a züllés, hanem az emelkedés útján halad. Ezért nem forradalomra, hanem reális életcélok megvalósítására kell törekednie a munkásmozgalomnak: következőleg maga a mozgalom a fontos és nem úgynevezett végcélja. A helyes taktika az adott viszonyok között elérhető legnagyobb eredményre törekszik: útja kompromisszumokon visz át. Politikai tekintetben progressziv önkormányzati demokráciára és jó munkásvédő törvényhozásra kell törekedni.

Bár Bernstein ezek szerint a valóságban tökéletesen elrugaszkodott mesterének, Marxnak, dogmáitól, mint aktiv munkásvezér nem mondhatott le azokról az agitatórius erőkről, melyeket a szocialista paradicsom utópiája adott a munkásmozgalomnak. Bernstein ezért minden eretneksége mellett is meglepő módon odakonkludál, hogy Marx jóslata mégis be fog következni, ha nem is gazdasági összeomlás, hanem a fejlődő és erősödő munkásság belátásának és céltudatos cselekvésének folyományaként. Megmentvén így a veszett fejsze nyelét, Bernstein bizonyára abban a hitben ringatta magát, hogy felfogásának feltétlenül diadalt kell aratnia a szociáldemokrata pártban, amelyet az események dinamikája minden elmélet nélkül is szükségkép arra az útra terelt, amelyet Bernstein felfogása mint egyedül helyeset, elméletileg iparkodott igazolni.

A párt azonban nem követhette Bernsteint, ha nem akart lemondani az úgynevezett «tudományos szocializmus» prestizséről, amely – mint a vezérek nyilván átlátták – a közfelfogás adott evolucionisztikus irányzata mellett a marxizmus térfoglalásának kétségkívül egyik legerősebb biztosítéka kellett, hogy legyen. Mert tagadhatatlanul helyesen látott Oppenheimer, mikor rámutatott arra, hogy Bernstein felfogása révén az úgynevezett «tudomány» szerencsésen visszafejlődött utópiává.89) A pártnak tehát oly elméletre volt szüksége, mely az állítólag tudományos biztonsággal bekövetkezendő, megváltó forradalom délibábjának épségben tartása mellett igazolja a megalkuvás taktikáját, melyet az élet realitásai szükségszerűen írtak elő. Rá kellett tehát térni a másik útra: megreformálni a marxizmust. E feladatra Karl Kautsky vállalkozott, aki Bernsteinnel hosszú időn át vívott elkeseredett polémiákban rakta le alapjait elméletének, melyet a következőkben foglalhatunk össze:

Nem áll helyt az az állítás, hogy a kapitalizmus útjának tendenciái nem követik Marx horoszkopját. A koncentráció ténye változatlanul fennáll mind az iparban, mind a mezőgazdaságban, ami pedig a «Verelendung» kérdését illeti, annak sorsa voltaképpen a nyomor szó értelmezésétől függ. Ők – t. i. a marxisták – a proletariátus felszabadulását nem növekvő nyomorától, hanem növekvő erejétől várják és ezért úgy vélik, hogy a kérdésnek a szokásos módon való hánytorgatása voltakép értelmetlen. A valóságban e kérdés a növekvő kizsákmányolás kérdése. Már pedig a kizsákmányolás növekedése statisztikai tény, melyet például az angol ipari statisztika is igazol, amelyből kitünik, hogy a nem bérekből származó nemzeti jövedelem gyorsabban növekszik, mint a munkabér (ezt Kautsky egy kissé célzatos árnyalással úgy fejezi ki, hogy a munkabérek mind kisebb részét teszik a nemzeti jövedelemnek).90) Ami végül a forradalom tényét illeti, az nem áll ellentétben a fejlődés organikus folyamatával. A marxizmus elméletében a forradalom nem erőszakos felforgatást jelent. A marxizmus forradalomról akkor beszél, ha valamely osztály, amely addig gazdaságilag és politikailag elnyomott volt, meghódítván a politikai hatalmat, a saját érdekében azt szükségszerűen arra használja, hogy az egész jogi és politikai felső építményt többé-kevésbé gyorsan átalakítsa. Ha tehát a munkásság, amely gazdasági és politikai szervezetei révén a közéletnek egyre jelentékenyebb erőtényezőjévé válik, ezen az úton esetleg tökéletesen legális formák között jut is az államhatalom birtokába és ezzel a hatalommal a jellemzett módon él: a társadalom életében ezáltal beálló változás forradalom következménye.

Nem nehéz átlátni, hogy Kautsky elmélete a Bernsteinétől egy lényeges pontban sem különbözik. Az orthodoxia látszatát eléggé átlátszó rabulisztikával kelti fel. Hogy a vitatott pontokat sorra vegyük, lássuk mindenekelőtt az úgynevezett koncentráció problémáját. Kautsky nevet azon az antimarxista érvelésen, amely a koncentráció tendenciáját a még nagy számban meglevő, sőt szaporodó kisüzemekre való hivatkozással, tagadja. «A szocializmusra való érettség – úgymond – nem a még fennálló kisüzemek, hanem a már fennálló nagyüzemek szerint alakul.»91) és diadalmasan hivatkozik a statisztikára, mely a nagyüzemek számának növekedésére mutat. Ám az úgynevezett koncentráció korántsem jelenti a nagyüzemek számának növekedését, ellenben igenis kell, hogy jelentse a kisüzemek számának csökkenését, mert a szocializálás gazdasági és hatalmi lehetőségei nagyrészben épen azon múlnak, hogy a kisüzem tulajdonosa, a kispolgár, eltünik-e a társadalom életéből. Ezért a nagyüzemek statisztikája semmi tájékoztatást nem nyújthat a tőkék koncentrációjának kérdésében, amely egyébként többnyire a nagyüzemek intenziv és nem extenziv gyarapodását, tehát számuknak inkább csökkenését, mint növekedését vonja maga után, mint arra Kautsky ép idézett munkájában maga is ismételten rámutat. Kautsky fenti szavai tehát csak a kérdés elködösítésére jók.92)

Az elnyomorodás problémája fölött Kautsky – mint láttuk – napirendre tér, ami nyilván annak beismerése, hogy a növekvő elnyomorodás tendenciáját bebizonyítani nem képes. Ezért egy segédkonstrukcióval él: a növekvő kizsákmányolás jelszavát illeszti a növekvő elnyomorodás Marx-féle formulája helyére. Elvben nem volna ellenvetésünk a kérdésnek ilyen beállítása ellen, mert véleményünk szerint helyes értelmezésben e két formula csakugyan azonos. A munkás kizsákmányoltatásáról csak akkor lehet szó, ha megállapítható, hogy a tényleges munkabér nem áll arányban a munkateljesítménnyel; növekvő kizsákmányolás ehhez képest ennek az aránytalanságnak növekedését, ez pedig vagy a munkás közvetlen fizikai elnyomorodását vagy életszínvonalának kényszerű leszállítását jelentené. Növekvő kizsákmányolás tehát valóban növekvő elnyomorodásra vezet. Kautskynál azonban kizsákmányolás mást jelent, mert annak tényét ő pusztán azzal igyekszik bizonyítani, hogy «a polgári életszínvonal gyorsabban emelkedik, mint a proletárságé».93) Az utóbbi mondatban kifejezetten benne van annak az elismerése, hogy a proletárság életszínvonala általában szintén emelkedik. Kautsky tehát a kizsákmányolás növekedését abban látja, hogy a munkás igényei gyorsabban nőnek, mint életszínvonala és ezért fel kell háborodnia az aránytalanul nagy jólétben élő polgári osztály ellen. Ha tehát a Marx-féle következtetésben a növekvő elnyomorodás formuláját a növekvő kizsákmányolás formulájával kívánjuk helyettesíteni, ezt megtehetjük, mert a kauzális nexus fennáll; de ha a kizsákmányolás fogalmát Kautsky nyomán határozzuk meg, az okoskodás a quaternio terminorum hibájába esik, mert Kautsky érvelése voltaképen a munkásnak nem növekvő kizsákmányoltatását, hanem csak növekvő irígykedését bizonyíthatná. De még ezt sem bizonyítja be, mert nyilvánvalóan igaza van Bernsteinnek, hogy a munkás voltaképpen csak akkor érez kizsákmányoltatást, ha rendes bérért rendkívüli teljesítményt kívánnak tőle, vagy ha átlagos munkateljesítményét rendkívül rosszul fizetik meg. Ha elég bért kap arra, hogy osztálya hagyományos életigényei szerint tisztességesen megélhessen, meglehetősen közömbös neki, hogy ez a bér mily arányban áll munkaterméke árával és munkaadójának növekvő gazdagságát egészen jogosnak tartja.94) Azt hisszük, hogy Kautsky nem nagyon jó szolgálatot tett a munkásosztálynak, mikor annak lelki világáról ily kedvezőtlen képet igyekezett festeni. Bernstein felfogása emberibb, mert kétségtelen, hogy egy igaz embernek sohasem a más szerencséje, hanem legfeljebb a saját szerencsétlensége fáj. Kautsky, a munkásvezér, megtagadja munkásaitól a boni viri præsumptiót: ám tegye, de nekünk nincs erre semmi okunk.95) Az az aránytalanság, mely a munkabér és a tőkejövedelem között fennáll, véleményünk szerint, csakis akkor szúr szemet a munkásnak, ha saját helyzete nyomasztó. Marx erre az igazságra építette fel következtetéseit, Kautsky azonban, aki – mint láttuk – a növekvő elnyomorodás formulájával szakított, a növekvő felháborodást sem bizonyíthatja be.

Az utóbb mondottakból természetszerűen következik, hogy Kautskynak a forradalomról is másként kell vélekednie, mint Marxnak. Marxnál a forradalom a nyomor felháborodásából keletkezik. Kautsky távlatában, ahonnan a nyomor hiányzik, a forradalomnak sincsen helye. Ám tudjuk, hogy az úgynevezett tudományos szocializmus lényege az a jóslat, amely a szükségszerű forradalomról szól. Kautskynak pedig más okból is nagyon értékesnek látszik a forradalom eszméje. «A proletárság erkölcse – úgymond – a maga forradalmi törekvéseiből folyik. Ez erősíti és nemesíti meg. A forradalom eszméje vitte végbe a proletárságnak súlyos lealázottságából való azt a csodálatos felemelkedését, amely a XIX. század második felének legcsodálatosabb eredménye.» Ezért Kautsky elméletében benne maradt a forradalom, de csak mint szókép, mint szimbolum. «Mindenki forradalmár – úgymond – aki arra törekszik, hogy egy eddig elnyomott osztály meghódítsa az államhatalmat. Ezt a jellegét nem veszíti el, ha ezt a meghódítást előkészíteni és siettetni akarja olyan társadalmi reformokkal, melyeket az uralkodó osztályoktól kikényszeríteni igyekszik.»96) Ime, a reform és forradalom képtelen szinthézise! Amikor tehát Kautsky állítja és Bernstein tagadja a forradalmat, voltakép mindkettő egy véleményen van. Kettőjük közt csak a szóhasználatban van különbség, amennyiben Bernsteinnél a forradalom nemcsak a változás, hanem a formák kérdése is – ami a szó szokásos használatának megfelel – Kautskynál pedig pusztán hatalmi változást jelent, tekintet nélkül a formákra, melyek között az végbemegy, ami nyilvánvalóan a szokásostól eltérő szóhasználat.97)

Ha tehát Kautsky orthodox marxista, akkor Luther orthodox római katholikus. Az a munka, amit ő végzett, épp oly reviziója a marxizmusnak, akár a Bernsteiné. Kautskynál a Verelendung formulája helyére – mint láttuk – a csökkenő bérjutalék Rodbertus-féle törvénye lép; a proletárforradalom hatásos szceneriáját pedig egy győzelmes követválasztás fakó kulisszái helyettesítik. A marxizmus dübörgő jelszavai Kautsky írásaiban szimbolumokká szellemülnek át. De nem hallgathatjuk el, hogy veszedelmes mutatványoknak tartjuk e szellemes szójátékokat. Az egyszerű munkásember – akinek Kautsky írásai voltaképp szánva vannak – aligha fogja fel az elméleti disztinkciót, mely a Marx-féle és Kautsky-féle fogalmakat egymástól elhatárolja és ezért a felforgatás nagy doctrinair-jének diadalmas igazolását fogja látni ott, ahol csak kispolgári opportunizmus húzódik meg a revolucionizmus oroszlánbőrében.98)

Fentebb rámutattunk arra, hogy gazdagodó társadalomban nincsen talaja forradalmi romantikának. A szociális mozgalom története pontosan igazolja e tételünket. Amint a kapitalizmus Európa ipari államaiban, a XIX. század második felében hiperbolikus lendületet vett, a munkásság gazdasági és politikai mozgalma mindinkább letért a marxizmus forradalmi vágányairól és bizonyos progressziv opportunizmus formáit vette fel. Az ismertetett Bernstein- és Kautsky-féle kísérletek, mint láttuk, épen azt a célt tűzték maguk elé, hogy ezt a megváltozott taktikát valamikép összhangba hozzák a marxizmus dogmáival. Meggyőződtünk róla, hogy e kísérletek nem sikerültek; ám a munkáspártok beérték félsikerrel is és mialatt nem szüntek meg tovább ropogtatni a marxizmus forradalmi frazeológiáját: itt Bernsteinnel, amott Kautskyval békésen talpaltak tovább a reálpolitika bevált ösvényén. «Mi, a forradalmárok, a felforgatók sokkal jobban boldogulunk a törvényes eszközökkel, mint a törvénytelenekkel és a felforgatással», – írta az öreg Engels a «Klassenkämpfe» nevezetes előszavában és e vallomás jellemzi legjobban a munkásmozgalom roppant pálfordulását.

2. Forradalmi árnyalatok: romanticizmus és politicizmus.

Akadtak azonban a marxizmus hívei között olyanok is – különösen a hevesebb latin vér országaiban – akiknek drágábbak voltak az illuzióik, mint a realitások, akik többre becsülték álmaikat a mindennapi kenyérnél. Ezek felháborodva vették észre, hogy az opportunizmus politikája mind távolabb és távolabb viszi a munkásmozgalmat attól a forradalomtól, amelynek az új társadalmi rend megteremtése lett volna hivatása. Ezek a férfiak tehát szembefordultak a Kautsky–Bernstein-féle neomarxizmussal és rámutatván arra, hogy a hivatalos szociáldemokrácia voltaképen meghamisítja a marxizmust, azt hirdették, hogy vissza kell térni Marx eredeti tanaihoz és azokból új forradalmi lendületet meríteni. Ezért újból tanulmányozni kezdték Marxot és az igazi forradalmár-munkáspolitika gyakorlatára irányadó útmutatást kerestek műveiben. Ám Marx írásai tudvalevőleg gyakorlati útmutatásokban igen szegények; ami természetes is, hiszen ő objektív fejlődési folyamat szükségszerű folyományaként képzelte el a proletáriátus forradalmát és ennélfogva nem adhatott útmutatást a cselekvésre, mert azt ama tárgyilagos folyamat által szükségkép meghatározottnak kellett gondolnia. A marxizmus e felfrissítőinek tehát be kellett érniök Marx ama mondatával, amely szerint a kapitalista termelési folyamat mechanizmusa maga iskolázza, egyesíti és szervezi a munkásosztályt. E sovány útmutatás kiegészítésére az élethez kellett fordulniok és úgy hitték, hogy az élet meg is adta a keresett választ. Arra a meggyőződésre jutottak, hogy a szakszervezet (szindikátus) és ennek harci eszköze, a sztrájk lesz amaz archimedeszi pont, ahonnan a kapitalista világot sarkaiból ki fogják fordítani.

Ezek az újítók – úgynevezett szindikalisták – úgy vélekednek, hogy a szakszervezeti organizáció lesz az eljövendő szocialista társadalom csontrendszere. A szakszervezetek összetevődése demokratikus, sommásan adminisztrált, mindentudó és mindenható nagy központi testületekbe: állítólag ez volna a képzelt munkásállamnak legtermészetesebb szerkezete. A szakszervezet továbbá állítólag didaktikus hatásával is sikeresen készíti elő a munkásságot jövőbeni szervező és irányító hivatására. «A szakszervezetekben – így ír Enrico Leone – új alapon fejlődik ki a termelési folyamat vezetésére való képesség és a műszakipolitikai routine.» A kapitalista társadalom felborításának harcos munkáját pedig e felfogás szerint az általános sztrájk fogja elvégezni, a munkásság kezébe juttatván a politikai hatalmat. A szindikalisták ezért örökös sztrájkokkal folytonosan ébrentartani és éleszteni kívánják a munkásság harci tüzét és edzeni fegyelmét. Következésképen az osztályellentétek fokozására és kiélezésére törekednek és tiltakoznak minden kompromisszum és minden reformpolitika ellen, mint amely csak az osztályellentétek tompítására, a harci kedv lelohasztására és ezzel – úgy mondják – az egész munkásmozgalom elposványosítására alkalmas.

Nem lehet tagadni, hogy a szindikalizmus romantikus elmélete következetesebb és tetszetősebb, mint a Kautsky-féle csűrés-csavarás. Ám kétségkívül alapvető tévedéseken épült fel. A szakszervezet és a sztrájk sem nem forradalmi, sem nem romantikus alakulatok: a létért való küzdelem követelményei teremtették meg mindkettőt, szorosan hozzáalkalmazva a tőkés társadalom életviszonyaihoz. Fentebb már rámutattunk arra, hogy a szakszervezetnek nincs és nem is lehet más szerepe, mint a munkás egyoldalú munkásérdekeinek képviselete a kapitalista bérharcban. Természete szerint tehát nem arra szolgál, hogy a kapitalizmust felborítsa, hanem ellenkezőleg, arra, hogy lehetővé tegye a munkás boldogulását, a tőkés társadalom életviszonyai között. Ezért az a szervezettség, amelyre a munkásosztály a «kapitalista mechanizmusban» szert tehet, korántsem a munkára, a munka vezetésére képesítő szervezettség, hanem épen ellenkezőleg, – megfelelően a munkásság aktuális osztályhelyzetének – a munka ellen irányuló szervezettség. A gyárban nem ismerheti meg a munkás a termelés organizációját, nem tanulhatja meg a termelés vezetését: munkájának lélektelen specializálódása, merev korlátok között tartja és egyenesen megakadályozza abban, hogy a részletmunkák bonyolult összefüggéseit áttekinthesse. A szakszervezetek bár összefoglalják, korántsem csökkentik az egyes korlátoltságokat, amennyiben annál szélesebb szakadékokkal vágják szét az egyes szakmák szövevényes műszaki és gazdasági összefüggéseit. Amire pedig a szakszervezkedés szükségkép irányul: az a gazdasági önvédelem, mely negatív és prohibitív szervezettséget kíván, holott az a szerep, melyet az új társadalmi rend apostolai abban a munkásságnak szántak, pozitív, konstruktív és didaktikus szervezettséget feltételez. Nagyon különböző természetű az oly szervezet, amelynek célja a munkások egyéni érdekeinek megfelel, amennyiben béremelés, munkaidő-korlátozás vagy más kedvezmények kivívására szolgál – és az oly szervezet, amelynek célja az, hogy a közösség egyetemes érdekét az egyesek hajlamaival és vagyaival szemben is érvényesítse.

Ami pedig az általános sztrájkot illeti, annak döntő ütközetként való elképzelése kétségkívül monumentális kép, amelynek realitása szonban jóval kisebb, mint eszthetikai értéke, mert már pusztán létrejövetele is nagyon kétséges. «Az általános sztrájk – így vélekedik Kautsky – abban az értelemben, hogy valamely ország minden munkása egy adott jelre tegye le a munkát, a munkásoknak olyan egyértelműségét és szervezettségét feltételezi, amelyet a mai társadalomban aligha lehet valaha is elérni és amely, ha egyszer elérhető volna, olyan ellenállhatatlanná válna, hogy az általános sztrájkra már nem is volna szükság. Az ilyen sztrájk azonban egyetlen lendülettel nemcsak a fennálló társadalmat tenné lehetetlenné, hanem általában minden exisztenciát, a proletárokét még inkább, mint a kapitalistákét: menthetetlenül össze kellene tehát omlania éppen abban a pillanatban, amelyben elkezdené a maga forradalmi hatásának kifejtését.»99) Kautsky ezért a szindikalista direktakció elméletét tömören, bár kissé udvariatlanul, ostobaságnak minősíti. Ám tegyük föl, hogy Kautskynak nincs igaza és hogy az általános sztrájk a szükséges méretekben létrejön. Úgy hisszük, nem kétséges, hogy az így kibontakozó óriási harc a legrövidebb idő alatt a sztrájkoló munkásság súlyos vereségével végződnék, minthogy a polgári államhatalom – még abban a határesetben is, amelyben a sztrájkoló munkásság a népesség többségét tenné – szervezett hadseregének fegyveres túlerejére támaszkodhatnék. A modern hadi technika vívmányai mellett nem lehet kétséges, hogy megfelelően felszerelt katonai erőnek még a legszervezettebb fegyvertelen tömeg sem állhat ellen, akár csak órákig is. A barrikádharcok ideje elmúlt s a géppuska és a srapnellkartács annál erősebb fegyver, mennél nagyobb tömeg nyújt megfelelő célpontokat. Fegyvertelen nép csak akkor győzhet le fegyveres erőt, ha ez előbb már önmagát győzte le, vagyis csak akkor, ha magán a hadseregen lesz előbb úrrá a forradalom, ami annyit jelent, hogy egy győzelmes tömegakciónak voltaképpen csak előzménye és nem következménye lehet a forradalom.

Ám hosszasabban foglalkoztunk a szindikalizmus elméletével, mint azt annak praktikus jelentősége megkívánta volna. A par-excellence tőkés államokban – a már érintett okoknál fogva – a szakszervezet sokkal inkább konzervatív, mint forradalmi tényezője a munkásmozgalomnak,100) a gazdaságilag elmaradottabb országokban pedig a népességnek oly csekély töredéke az ipari proletariátus, hogy annak a direkt akció révén való győzelméről még csak álmodni sem lehet. De különben is ma már mindenki beláthatja, hogy a jelenben és a jövőben is minden győzelmes forradalom csakis katonai forradalom lehet.

A világháború kitöréséig nagyjában az ismertetett szektákból állott a marxizmus tábora. «A szocialisztikus munkásmozgalomban két irányzattal állunk szemben – mondotta egy szellemes író – a forradalmi irányzattal, amelyet az anarchisták képviselnek, akik forradalmilag szakszervezetteknek mondják magukat – és a szocialisták reformáló irányzatával. Közöttük állanak, akik úgy cselekednek, mint az utóbbiak és úgy szónokolnak, mint az előbbiek.» (Deville.)

Van azonban még egy változata a marxizmusnak, amely bolsevizmus néven ismeretes. Ennek az elméletnek középpontjában Marxnak a proletariátus forradalmi diktaturájáról szóló homályos fejtegetései állanak. Programmja a proletár-osztályuralom megvalósítása: nevezetesen, az úgynevezett kisajátítók kisajátítása, vagyis a polgári osztály erőszakos kifosztása és minden közszabadság megsemmisítése, a közvetlen és közvetett politikai terror eszközeivel. A bolsevizmus szerint e programm megvalósításának ideje akkor és ott érkezett el, amikor és ahol a proletariátus a polgári társadalom védekező ellenállásat megtörni képes. Ama reális összefüggésekkel, melyeknek szövevényébe Marx szervesen igyekezett beilleszteni a maga képletét, a bolsevizmus semmit sem törődik: elméletében a proletárforradalom kérdése nem függ össze többé a gazdasági fejlődés kérdésével, hanem úgy jelenik meg, mint puszta politikum. Ezért ezt az elméletet tudományos műszóval leghelyesebben politicizmusnak lehet nevezni.

A politicizmus kezdetei még a múlt századba nyúlnak vissza. Így Luxemburg Róza már a kilencvenes években úgy vélekedett, hogy a kapitalista organizáció alighanem politikai és nem gazdasági válság következtében fog összeomlani.101) Azonban a világháborúnak kellett jönnie, hogy ez az elmélet végkép kialakulhasson és hatóerővé válhasson.

II. FEJEZET.
Háború és forradalom.

1. Az összeomlás pragmatikája.

A világháború társadalmi hatásai főként három iranyban mutatkoztak: 1. a rugalmas társadalmi szerkezetek bürokratikus megmerevedésében, 2 általános elszegényedésben és 3. általános demoralizációban.

Ad 1. A világháború folyamán a hadviselő államok belső berendezkedése bizonyos militáris állami szocializmus képét öltötte fel.

A hadsereg maga, mint szinte «önmagával beérő» gazdasági és közigazgatási szervezet, mint bürokratikus hierarchikus commune: állammá lett az államban. Itt minden készlet és minden szükséglet központi számvetés és nyilvántartás targya lett; mindenki előre kijelölt helyén, előre kijelölt hivatalnoki tömegmunkát végzett: a földmíves és az ács épúgy, mint az iktató és a számvivő.

A nemzetközi forgalom csaknem teljesen megszünt, miáltal a belföldi termelés a készletek apadása és a termelőmunka csökkenése arányában, hatványozottan erősödő monopol helyzetbe került és a piac, a tőkés társadalom szíve, megszünt dobogni. Megszületett a piactalan társadalom!

E monopoliumok oly mértékben váltak egyre tűrhetetlenebbé, amily mértékben fogyott – mert fogyott – a népesség vagyona. A kormányzati beavatkozás szüksége ennélfogva csakhamar bekövetkezett. Forgalmi árak megállapítása; készletek és szükségletek nyilvántartása; fölös készletek hatalmi igénybevétele; a termelés ellenőrzése, sőt egyes termelési folyamatok közvetlen vezetése: mindezek a kommunista ábrándok a sors különös iróniája folytán, a polgári állam jóvoltából öltöttek való életet.

A szellemi életet – amely a háborús lelki depresszió nyomásának hatása alatt amúgy is tengődésre volt kárhoztatva, – a kormány cenzurája ragadta torkon. A szépirodalom szerepét frontmögötti haditudósítások, a hírlapi hírszolgálat szerepét mende-mondák vették át. A szellemiélet – a marxisták kedvenc szólamával élve – elhalt.

A polgárok magánélete állami kezelésbe került. Mindenki, aki nem volt katona, valami hivatalnoki minőségben, közvetlenül vagy közvetve, az államot szolgálta. Mindenkinek élete és vagyona immár állami tulajdon volt: zsellér lett a polgár saját énje legközvetlenebb birodalmában is. Immár az állam szabta meg mindenkinek: mikor mit és mennyit ehetik; hány szobában lakhatik; mikor és mennyi ideig, mennyi fűtő- és világító eszközt hogyan használjon; mikor mehet szórakozni és mikor aludni. A magánélet elhalt. Jobban egy Fourier is alig írthatta volna ki.

Ad 2. A társadalomnak el kellett szegényednie, mert a tőkék termelése megszünt – viszont a munka produktivitása csökkent és a fogyasztás igényei megnövekedtek.

A tőketermelés megszünt, mert a munkáskezekből harcos kezek lettek és amazokból csak annyi maradt meg, amennyi elegendőnek látszott arra, hogy az elsőrendű fogyasztást javakkal és a harcosokat fegyverrel lássa el.

A munka produktivitása megcsappant, mert immár minden munka – mint láttuk – átalányban végzett hivatalnoki munka lévén, többé-kevésbbé burkolt sabotage foglalta el a termelő munka helyét: hiszen a fixfizetés mellett esetleges többletmunka több keresettel nem, csak több áldozattal járhatott. A föld népe hadba vonult. A paraszt munkáját családja tovább folytatta – természetesen csökkent intenzitás mellett, csökkenő produktivitással – de a közép- és nagybirtok megmunkálását hadifoglyokra vagy hivatalból kirendelt munkásosztagokra kellett bízni – nyilván a Kommunista kiáltvány szellemében. (53. old.) A hadiipari szükségletet ellátó gyári munkát katonai szolgálattól fölmentett nélkülözhetetlen és ezért egyre jobban fizetett munkás-arisztokraták végezték. A többi munkás lövészárkot ásott és fedezéket épített, – nyilván nem a közvetlen produktivitás tudatában. Az egész népnek «oly módon alakították ki életét a háború esetére szóló kivételes intézkedések, hogy el kellett veszítenie a munka éltető erejére, a kereset jogosságára, az előrelátás szükségességére nézve minden iránypontját. Mindnyájuk szeme előtt elveszett a munka és megélés közötti természetes összefüggés, mert nap-nap után olyan munkát kellett látniok és végezniök, amely nem javította senki megélhetését – és látniok, sőt tapasztalniok kellett, hogy munka nélkül is sokáig élhet az ember, olykor rosszul, de olykor egészen jól is.»102)

A fogyasztás igényei megnőttek: általában a népesség és a háztartások szaporodása, a bürokratikusan gazdálkodó hadsereg tékozlása és a hadbavonult katonák megnövekedett étvégya következtében; különösen a belföldi termeléssel szemben, a behozatal hiánya folytán. Így a nemzeti termelés a fogyasztásnak mind kisebb részét fedezhette: a nagyobbik rész a felhalmozott készletekre volt utalva. Természetes, hogy ily körülmények között kincses országok egész gazdagsága köddé foszlott szét egy-két év alatt. «Szüntessük meg a munkát egy társadalomban – így kiált fel George – és a vagyon úgy eltünik, mint egy szökőkút sugára, ha elzárjuk a vízfolyást.»103)

Ad 3. «Háborúban töltött társadalmi élet pozitíve demoralizáló.»104) Herbert Spencer e tételének igazságát, amelynek érvénye mindez ideig csak részleges lehetett, a világháború általános érvényre emelte. A mult időkben a háború demoralizáló hatása szorosan arra a területre terjedt ki, amelyen a kis hadseregek közvetlen tusája folyt. De a nagy világháború minden mozdulatával az egész civilizált világot vonszolta kolosszális keréknyomában.

A harcos erkölcsi érzületében természeses módosulások mentek végbe: az élet és a vagyon értékeinek hátrálniok kellett a legfőbb pozitív érték, a Haza, kimagasló érdekei előtt. (V. ö.: Második Rész. II. fejezet. 1. szakasz.) Ámde a harcos a legsúlyosabb és legméltóbb kötelességteljesítés tudatában egész férfinak érezhette magat. A harctéren eltolódtak – de a mögöttes országrészekben megsemmisültek az erkölcsi értékek. Láttuk, hogyan szakadt meg a munka és a kereset között a szerves összefüggés. De merültek fel más módjai a vagyonszerzésnek. A haborús gazdasági élet számtalan alkalmat adott az üzérkedésre. Lelkiismeretlen spekuláció és vakmerő hazárdjáték: ezek voltak immár az egyéni boldogulás kizárólagos eszközei. A kockázat többé nem jöhetett számba, mert a puszta élet maga sem volt már egyéb, mint kockázat. Az időfolyamat folytonossága megszakadt: a mult oly messze rémlett, mintha már a Léthe vize mosná elhagyott partjait. A jövő, már a jövő perc is halálos bizonytalanság sötétjébe merült. Csak egy perc, csak az az egy, amelyet épen éreztél, csak az volt megfogható. Türelmetlen és vad hedonizmus kerítette hatalmába a lelkeket. Jól élni, gyorsan, ameddig még lehet – ez lett a jelszó. Ki tudja, mit hoz a holnap!

Kint a lövészárkok földalatti útvesztőiben, ahová élve temetkezett el egy nemzedék, legkomorabb lapjaira ért az emberiség története. A harcterek mögött az egyre szegényedő társadalom legszélesebb rétegeinek hajlékába pedig beköszöntött a nyomor, mert csak kevesen voltak azok, akiknek jövedelme megnövekedett és még kevesebben azok, akiknek jövedelme úgy növekedett volna, mint az általános drágaság.105) És ugyanakkor, mikor a népesség nagy többségének leírhatatlan szenvedés és leírhatatlan nyomor lett az osztályrésze, voltak, akik biztonságban és jól éltek, felmentve a katonai szolgálattól vagy «beásva» gránátmentes poziciókba. Sőt voltak lelkiismeretlen kúfárok, akik embertársaik csontjaiból építették fel gondtalan életük fényűző palotáját. Láttuk, hogy a háborús termelés alig-alig fedezhette még a legszükségesebb fogyasztást is. Az állam a maga idomtalan és merev apparátusával megkísérelte biztosítani az elsőrendű szükségleti cikkek egyenletes eloszlását. Természetes, hogy ez nem sikerült. Természetes, hogy az igényjogosultak nagy többségének a puszta jogosultsággal kellett beérnie és hogy a javak képtelen monopolárakon, nagy bőségben jutottak azoknak a kezébe, akik hozhattak megfelelő anyagi áldozatot.

Egyszer már rámutattunk arra, hogy akkor, ha valamely közösség teljes önfeláldozást követel tagjaitól, a társas élet elengedhetetlen fegyelme nyomasztóvá válik és az értelem ilyenkor szükségkép fellázad e zsarnokság ellen. A háborús társadalom vázolt viszonyai között az értelem e lázadását még jobban fűtötte az igazságtalanság érzete. Justitia regnorum fundamentum: a közösség, mely tagjaitól áldozatot kíván, igazságossággal tartozik azoknak. Az erkölcsi törvény ekkép a társadalom alaptörvénye.

Minthogy a háborús szocialisztikus intézmények megfosztották az egyént az önsegély lehetőségeitől, ezzel minden felelősség a közösségre hárult és az egyén tehetetlen elkeseredése a társas élet egész strukturáját vak és tébolyodott észkritikával támadta meg. A társas eszmények márványszobrai meginogtak a civilizáció homlokzatán és megrendült a társas tekintélyek eleddig oly szilárd fenntartó oszlopsora. A Jog pajzsa beszakadt a Szükség csapásai alatt. A Kötelesség fáklyája kialudt a Gúny mocsarában… A fennálló világ egységei még eldöntetlen harcban állottak egymással, mikor a lelkekben már gyökeret vert a fennálló világ egészének negációja: a forradalom.

E bomlott képleteket már csak tehetetlenségi erő tartotta fönn: a katonai és közigazgatási organizációk automatizmusa. A forradalom első moraját a mélységből halljuk emelkedni: a forradalmi pszichózis forrásai odalent vannak. Ámde az organizációk bomlása, tehát a forradalom ténye fent ered a magasban, ott, ahol a közösség középponti szerveiben annak öntudata megtestesül. Erre is rákerült a sor.

A világháborúban egyes hatalmak – Oroszország és az ú. n. középponti hatalmak – már eleve kedvezőtlenebb helyzetben vették fel a keztyűt: földrajzi és gazdasági, illetőleg szervezeti és társadalmi okokból. Ennek az inferioris helyzetnek e hatalmak felelős vezetői előbb vagy utóbb tudatára ébredtek. A bölcsebb és egyúttal bátrabb mozdulat e helyzetben a meghátrálás lett volna. Ám e vezető államférfiak lelkiállapota olyan volt, mint ama katonáké, akik saját hadseregük géppuskáinak tűzfala előtt indulnak rohamra. Elől el lehet veszíteni a csatát, de talán meg lehet menteni az életet: de aki hátrafordul, biztos halálfia. Így ezek az államférfiak személyes felelősségük nyomasztó tudatában hátrafordulni nem mertek, de ingadozva haladtak előre is, a biztos vereség felé.106) E hatalmak katonai és polgári organizációinak vezetése egyre nagyobb és nagyobb ingadozásra mutat. A parancsadás egyre gyengül. A harctéren immár csak azok sorvadnak, akik túlságosan becsületesek vagy túlságosan tehetetlenek arra, hogy leleményes kibúvókat keressenek. A gyávaság jutalma nem golyó, hanem kedvezőbb beosztás és a határtalanul lazuló fegyelem pótlására kedvezményeket és érdemrendeket találnak ki. De minde tüneményeknél nyomatékosabban mutatták a hatalmi öntudat gyengülését a váratlanul messzemenő politikai engedmények, melyekkel oly kormányzatok halmozták el az alsóbb néposztályokat, amelyek eladdig ridegen utasítottak el minden demokratikus reformtörekvést. Az éleseszű Kautsky a priori felfogta egy ily lépés szimptomatikus jelentőségét: «Háborút – úgymond – nem lehet a nép minden erejének megfeszítése nélkül viselni. Ha mély szakadék tátong a nemzetben, akkor a háború az uralkodó osztályt arra kényszeríti, hogy a feltörekvő osztályoknak engedményeket tegyen, őket a közösség dolgaiban érdekeltekké tegye és így oly hatalmat juttasson nekik, amelyet azok háború nélkül megszerezni nem tudtak volna. Ha az uralkodó osztály erre az áldozatra gyenge, vagy ha már elkésett vele, akkor a háború kifelé könnyen vereséggel végződhetik, ami azután előidézheti a benső összeomlást is. Rombadönti a hadsereget és azzal romba dönti a kormányzatot is, amelynek legfontosabb támasza ez a hadsereg volt.»107) Ha nem tudnók, hogy 1902-ből valók e sorok, azt kellene hinnünk, hogy a világháború tanulságait kommentálják, mert valóban tömör – bár szubjektiven színezett – vázlatát adják annak, ami történt. Az «áldozat» természetesen későn volt, mert hiszen már a külső (politikai) defaitizmus mellé párosult benső (társadalmi) defaitizmusnak volt az eredménye. A defaitizmus pedig, amely lassan, de annál alaposabban bontotta szét a lazuló kötelékeket – bár a tömeghisztériává integrált önfenntartási ösztön mindenütt megteremtette – csak ott lehetett úrrá, ahol már a vezetők sem bíztak a győzelemben.

Azokban az országokban tehát, amelyek a küzdelemben alul maradtak, a vesztett háború – amint láttuk – automatikusan teremtette meg a forradalom általános feltételeit:

1. a lelki feltételeket, azáltal, hogy kiélezte a társadalmi ellentéteket, szétbontotta a társas élet fegyelmét és feldúlta az erkölcsi életet;

2. a hatalmi feltételeket, azáltal, hogy a polgári berendezkedés gazdasági és politikai támaszainak önmagukban való összeomlását idézte elő.

A lelki momentumok felkeltették és koncentrálták, a hatalmi momentumok felszabadították a romboló erőket.

A következőkben azt fogjuk megvizsgálni, hogy mily további, különös feltételekre volt szükség ahhoz, hogy a diadalmas forradalom szélsőséges formákat vegyen fel.

2. Az összeomlás után.

Azokban az országokban tehát, amelyek a háborút elvesztették – kivéve azokat, amelyeknek összeomlását katonai megszállás követte – sorra ki kellett törnie a forradalomnak, amelynek politikai konstrukcióiban csak a szocialista munkásságé lehetett a vezető szerep, mert (1) a polgári organizációk összeomlása után immár a munkásság volt az egyetlen szervezett társadalmi erő és mert (2) a háborús államszocializmus kényszerkeretekbe zsúfolta össze a gazdasági élet autonóm funkcióit.

Mivel azonban a defaitista agitáció herosztráteszi munkájából polgári rétegek is kivették dicsőséges részüket, a katonai összeomlással kapcsolatos forradalmak mindenütt vegyes polgári és szocialista koaliciós rendszereket hoztak létre. De Oroszország és Magyarország – a két agrár állam – utóbb még egy nagy lépéssel tovább ment balra: egészen a bolsevik-diktatúráig.

Problémáink általános taglalása során rámutattunk arra, hogy agrár országokban, melyek tehát a társadalmi fejlődésnek az ipari kapitalizmust megelőző lépcsőfokán állanak, az ipari munkásság helyzete még a legkedvezőbb körülmények között is aránylag sanyarú és szervezetei tehetetlenek. Ezért az ily országokban a munkásmozgalom színezete sokkal inkább forradalmi. Ellenben ipari államokban a szervezett munkásság szerény, de biztos és lassan bár, de mindig növekvő jóléthez jutott és e jólét révén nyugodtabb, elfogulatlanabb lett a mentalitása. Immár tisztában van azzal, hogy a polgári társadalom neki is nyújt boldogulási lehetőségeket. Lázongó temperamentuma lecsillapult. Vágyai konkrét formákat öltenek: országa immár e földről való. «A munkás eszménye – ha van egyáltalán – a lehető legkevésbbé forradalmi, legkevésbbé szocialista, sőt a legnagyobb mértékben polgárias: mindig csak a kis ház, feltéve, hogy nincsen messze a kiskocsmától», – így vélekedik Le Bon108) – és a marxista Bernstein korántsem mond ellent neki: «Az egyes munkás személyes vágyai – úgymond – gazdasági tekintetben elvileg nem különböznek az egyes bourgeois-nak személyes vágyaitól. Ez is, az is egyaránt lehetőleg szilárd és kellemes exisztenciára törekszik, amely szokásos életmódja által ha nem is korlátozott, de mindenesetre meghatározott igényeinek megfelel».109) Ha tehát a munkás ily nagyon is polgári vágyait – habár szerény keretek között is – kielégítheti, társadalmi mozgalma reális eszközökkel, reális célokat fog követni és hagyja a papirnak a papirábrándokat.

Ez a különbség megmarad akkor is, ha a proletáriátus itt is, ott is a lét vagy nem lét kérdése elé állíttatik. Emez emlékezni fog rá, hogy jobb időket élt és a mult emlékei reményekként a jövőbe vetítve, fenn fogják tartani lelke ingó egyensúlyát, nem engedve, hogy deszkaszál helyett, szalmaszálra bízza hajótörött életét. Amaz elkeseredésből kétségbeesésbe szédülve, a megvakult óriás tehetetlen dühével a Sámson oszlopait fogja megragadni.

De nemcsak a proletáriátus pszichéje különbözik mélységesen e két különböző úton, hanem vezetői is gyökeresen különböző jellemű férfiak lesznek. Amint a német szociáldemokrácia reális, egyenletes, progressziv – mondhatni polgári – mozgalma komoly, higgadt, meggondolt és lelkiismeretes férfiakat hordott vállain, akik mindenkor mélységesen át voltak hatva a vezéri felelősség érzetétől: ugyanúgy természetszerűen kerültek a hisztérikus, illuzionista orosz és magyar munkásmozgalom élére idegbeteg rajongók, akik egy-egy Messiást éreztek ágaskodni keblükben és lelkiismeretlen szószátyár demagógok, jellemtelen kalandorok, a senki fiai, akiknek nem volt és nem lehetett veszteni valójuk, ám «nyerhettek egy egész világot». «Szédelgők a nyeregben – így kiált fel Carlyle – e szavakban benne van minden nyomorúság!»110)

Az itt vázolt mélyreható differenciáknak kétszeres súlyuk kellett hogy legyen abban a történelmi pillanatban, melyben a legyőzött országok proletárjai váratlanul oly hatalmi helyzetbe jutottak, hogy már csak puszta akaratelhatározásukon múlott a marxista munkásmozgalom úgynevezett végcéljának rögtönös megvalósítása.

A marxista mozgalom ugyanis kezdettől fogva kétféle programmra támaszkodott. Elméleti célja, a kollektivizmus megvalósítása, Felhő-kakukvár magasságából csillogván le a föld porában gördenyőkre, közelebbi célokat kellett keresni, oly célokat, melyek földi eszközökkel megközelíthetők. Így sodródott a munkásság politikai pártja a parlamenti liberalizmus balszárnyára, ahonnan időnkint, ahol és amikor a taktika épen megkívánta, a junkerekkel is lehetett kacérkodni: inter duos litigantes tertius gaudet. Eközben a végcél-programm a hétköznapokon feledésbe merült, bár némely ünnepnapon jól esett a szolid és jónevelésű – jobb-ma-egy-veréb – politikusoknak abban a gondolatban tetszelegniök, hogy ők voltaképen vérszomjas felforgatók, akik egy szép napon lángoló pöröllyel fogják pozdorjává zúzni a polgári társadalom «korhadt épületét».

Ez a nap egészen váratlanul előkerült a görög Kalendæk naptárából, a katonai összeomlással kapcsolatos bomlási folyamat nyomában. A politikai hatalom – a szociáldemokrácia törekvéseinek nemrég még fantasztikus ábrándja – egyenesen ölébe hullott a munkásosztálynak, mint a társadalom immár egyetlen szervezett csoportjának és készen állottak az álmodott intézmények, várva alulról leendő kisajátításukat. A társadalmi mozgás is, mint minden mozgás, a legkisebb ellenállás irányában halad. A semminél kisebb ellenállás nincs: a munkásság akaratának csak saját akarata állhatott ellent. A polgári osztály lelkileg összeomlott azon a napon, amelyen hatalmának támaszai kidőltek. Tökéletes apáthiával várta, hogy róla, nélküle miként fognak dönteni. Ám a munkásságot is furcsa zavarba hozta a sors danaida ajándéka, a hatalom. Mit tegyen vele? Megtagadva ábrándjait, ássa ki ismét a kátyuba jutott liberális progressziót? Emberfeletti! Álljon félre, áthárítva a polgárságra a helyzet egész ódiumát? Lehetetlen! Valósítsa meg az utópiák lázálmait? Végzetes! Mégis el kellett indulni valamerre és figyelembe véve a vezetők és vezetettek vázolt mentalitását, természetesnek kell találnunk, hogy a német szociáldemokrácia az első, az orosz és a magyar marxizmus – némi vívódás után – a harmadik útra lépett.

E szubjektivum mellett volt e különböző népek különböző magatartásának egy objektiv oka is. Az éhség itt is, ott is felütötte iszonyatos Meduza-fejét. De Németországban és Németausztriában abszolut volt az éhség, Oroszországban és Magyarországban relativ: ami azt jelenti, hogy ama két ipari állam feltétlenül rászorult a külföldi élelmezésre, holott emezek az agrárállamok remélhették, hogy élelmezni tudják önmagukat, ha sikerül a meglevő készleteket racionálisan elosztani. A két előbbi állam tehát nem gondolhatott oly experimentumokra, melyeket ellenséges szomszédai nyilván nem néztek volna jó szemmel – a két utóbbi ellenben megkísérelhette az éhség e racionalizálását: a kommunizmust. Hogy voltaképen erről volt szó, azt a magyarországi bolsevizmus egyik dramaturgja nyíltan meg is írta annak idején: «Egy kiéheztetett várat, amelynek élelmiszerkészlete egyre fogy, csak kommunista módon lehet kormányozni. És Magyarország egyre inkább ilyen körülzárt vár, melynek szorongatott és éhinséggel küzdő népe – elméletek nélkül is – mindjobban érzi, hogy a katasztrofális helyzeten (már amennyire lehetséges) csakis az élelmiszerkészletek kényszerű egybegyüjtése és szétosztása segíthet».111) Elméletek nélkül is? Alig hisszük! Elméletekkel, persze, annál inkább…

III. FEJEZET.
A proletariátus diktaturája.

1. «A tudománytól a valóságig.»

A politicizmus tehát jól számított, ha a társadalmi forradalomnak nem gazdasági, hanem politikai posszibilitására vetette a súlyt. Valóban, a proletáriátus csak ott kerülhetett abba a helyzetbe, hogy diktatúráját megvalósíthassa, ahol a vesztett háború elsöpörte a polgári társadalom hatalmi organizációit. Ami pedig e konjunktura gazdasági feltételeit illeti, azokat nyilván nem a kapitalizmus túlfejlődése, a gazdagság és bőség túltengése, hanem épen ellenkezőleg, a háború nyomában kibontakozó züllés teremtette meg, amely a gazdasági életet államosította, a tőkéket megsemmisítette, a munkakedvet elnyomta, a vagyoneloszlás arányait az óriási többség rovására fantasztikus mértékben eltolta, az erkölcsi erőket elhasználta s az emberek lelkét keserűséggel és gyűlölettel töltötte meg.

Habár tehát a marxizmus azelőtt azt hirdette, hogy – mint azt maga Lenin írta még 1905-ben – «reakciós gondolat a munkásosztály boldogulását másban keresni, mint a kapitalizmus fokozatos kifejlődésében»:112) 1918 szeptemberében a leninistának már azt kellett írnia, hogy «a szocialista forradalom semmiesetre sem onnan fog kiindulni, ahol a kapitalizmus a legfejlettebb. A tőke legerősebb szervezete sem képes elhárítani a tömegekről azokat a kimondhatatlan szenvedéseket, melyeket a tőkés társadalom anarchiája mér reájuk, de sokkal hatalmasabban bírja leszorítani a tömegek erejét, mint az ifjabb tőkés államok. A szocialista forradalom először azokban a tőkés államokban üt ki, ahol a kapitalista szervezettség gyengébb. Azok a tőkés államok, melyeknek hatalmi elnyomó szervei a legziláltabbak, válnak a szocializmus áttörési pontjaivá, ott kezdődik a szocialista forradalom».113)

Mit jelent a formula ilyetén metamorfózisa? Nyilvánvalóan nem kevesebbet, mint azt, hogy míg a marxizmus megtette viszontagságos útját «a tudománytól a valóságig», szerencsésen elkoptatta «tudományos» kothurnusát. A marxizmus azon a jogcímen nevezte magát tudományosnak, hogy állítólag felfedezte a gazdasági evolució és ezzel együtt a társadalmi evolució törvényét. «Társadalmi alakulat sohasem pusztul el, amíg ki nem fejlődött benne minden megférő termelő erő; és új, magasabbrendű termelési viszonyok sem lépnek helyébe, mielőtt a régi társadalomban magában nem nőttek ki létezésük anyagi feltételei», – írta a «tudományos» Marx.114) «A kapitalizmustól a szocializmushoz (tehát új, magasabbrendű termelési viszonyokhoz!) való átmenet akkor kezdődik, mikor a kapitalista társadalom oly szenvedést hozott a népre, hogy az kizökkenve nyugodt életmenetéből, fellázad a tőke uralma ellen; amikor a tömegek a kapitalista gazdaság által teremtett viszonyokat többé már elviselni nem tudják», – írja a «marxista» Radek.115) Marx a társadalmi forradalmat attól várta, hogy a «termelő erők feszereje széttépi azokat a kötelékeket, melyekkel a tőkés termelő mód leszorítja», mert «a polgári viszonyok nem eléggé tágak a saját maguk termelte gazdagság befogadására»,116) bolsevik híve ellenben így érvel: «mennél tovább húzódik el a háború, annál jobban elszegényednek benne a harcoló országok… A legszükségesebb dolgok is hiányoznak már, mert a háború elemésztett mindent, mint a telhetetlen sáska… Így jött el a társadalmi rend ledöntésének, a munkásosztály kommunista forradalmának ideje».117) A dialektikus formula féloldalára dőlt, mert megvolt az elnyomorodott és felháborodott proletáriátus, de nem volt többé gazdagság, amit kisajátítson. És a bolsevik politicizmus, jellemző szimplizmusával, tökéletesen elfeledkezve a gazdasági lehetőségek sokoldalúan bonyolult problémájáról, sietett kiaknázni a politikai lehetőségeket.

2. Programm és praxis.

A forradalom lehetőségeit illetőleg feltétlenül igazat adhatunk a bolsevik politicizmusnak. Ama körülmények között, melyeknek szövevényébe a bolsevik agitáció organikusan illeszkedett bele, a züllés ama diadalútján – mint azt magunk is kimutatni törekedtünk – szükségszerű állomás volt az a forradalom, mely Oroszországban és Magyarországon megteremtette a proletáriátus diktatúráját. Ám ez csak politikai tény. Már pedig a proletáriátus diktatúrájának nyilván társadalmi feladatai is vannak. A marxizmus hívei egyetértenek abban, hogy a proletáriátus célja nem az, hogy a «polgárság osztályuralmát» saját osztályuralmával helyettesítse, hanem az, hogy gazdasági programmjának intézményes megvalósításával minden osztályuralmat egyszersmindenkorra lehetetlenné tegyen.118) E célnak csak átmeneti eszköze volna a proletár-osztályuralom. Fel kell vetnünk tehát a kérdést, hogy a proletáriátus diktatúrája megvalósíthatta-e a marxizmus gazdasági programmját, anélkül, hogy ennek következtében a bolsevik ábrándok csődjét saját összeomlásával pecsételte volna meg.

Ha a magyarországi bolsevizmus sorsát elégséges bizonyítéknak lehetne tekinteni, a kérdés el volna döntve, mert hiszen a magyarországi munkásdiktatúra saját magában omlott össze és ugyanazok döntötték fel, akik felállították. Minthogy azonban lehet, hogy e fejleményekben speciális és lokális körülmények is jelentős szerepet játszottak, a magyarországi tanulság az oroszországi tanulságok megerősítésére szorul.

Midőn e sorokat írjuk, Oroszországban a bolsevizmus rendszere még fennáll. Az a meggyőződésünk, hogy e régime aránylag hosszú élettartamának két tartó pillére: a terrorra támaszkodó katonai diktatúra és a földosztás, amelyet annak idején maguk a parasztok hajtottak végre és amely voltakép ellentétben áll a bolsevizmus elveivel.119) Mindazonáltal e meggyőződésünk nem fog befolyásolni vizsgálatunkban, amelynek célja teljes tárgyilagossággal megállapítani, hogy vajjon a népbiztosok uralmát mindezideig nem a kommunista közgazdaság sikerei tartják-e fent. Evégből mindenekelőtt szemügyre kell vennünk a bolsevizmus társadalmi programmját, amint azt hívei, Marx és Engels útmutatásai nyomán összeállították.

A föld köztulajdonba kerül. Megművelése kétfélekép történhetik: a régi uradalmakon való társas termelés és külön munkásközségek szervezése alapján.120) A gyárak szintén köztulajdonba vétetnek és munkásszervezetek igazgatása alá helyeztetnek.121) A társadalom minden tagja munkás és minden munkás a proletárállam választott és elmozdítható alkalmazottja, akinek a munkásbért meg nem haladó fizetése van.122) «Minden polgár átváltozik itt az állam díjazott alkalmazottjává… Az egész társadalom iroda lesz és gyár, egyenlő munkával és egyenlő bérrel.»123) Ami pedig a tudományosan képzett szakembereket illeti: «Ezek az urak dolgoznak ma és alávetik magukat a tőkéseknek; holnap még jobban fognak dolgozni és alávetik magukat majd a fegyveres munkásoknak».124)

Az oroszországi proletárdiktatúra történelmi képét ma még nem lehet kifogástalan kútfők alapján megrajzolni. Ám vannak olyan kútfőink, amelyek a bolsevizmus terhére elfogultak nem lehetnek: ezek a források a bolsevik vezérek megnyilatkozásai. Csak ezekből fogunk meríteni. Legfontosabbnak tartjuk természetesen magának a diktátornak, Leninnek a szavait. Vizsgáljuk meg tehát, mit mond «A szovjethatalom legközelebbi feladatai» című, 1918 tavaszán, tehát már az alapvető tanulságok hatása alatt írt füzetében.

A termelés szervezéséről így nyilatkozik: «Ha a tőke további kisajátítását az előbbi tempóban akarnók folytatni, biztos vereséget szenvednénk, mert munkánk a proletárellenőrzést és számadást illetőleg, világosan és nyilvánvalóan elmaradt a kisajátítók közvetlen kisajátításának munkája mögött». A munkaproduktivitás fokozásának eredményeiről – és kétségkívül ez a kollektivizmus középponti problémája125) – ezt mondja: «E tekintetben a dolog nálunk különösen rosszul áll». Konkrét adatokkal, sajnos, nem világítja meg szavait.126) Ám eléggé beszédesek a tervek, melyek alapján a társas munka produktivitását fokozni reméli: az akkordbér és a Taylor-rendszer alkalmazása. Egyszóval kizsákmányolás! A munkát pedig egy ember fogja irányítani, akinek a munkások tömege feltétlen engedelmesség kötelezettségével rendeltetik alá. Megszünik tehát a munkásigazgatás! Viszont be fognak vonatni a munkába a szükséges polgári szakemberek, akik, úgy látszik, nem nagyon siettek «alárendelni magukat a fegyveres munkásoknak», mert igen magas – tehát a munkásbért nyilván meghaladó – fizetésekkel fognak díjaztatni. A szövetkezeti kérdés megoldásáról azt olvassuk Lenin füzetében, hogy «a szovjethatalom lemondott a szövetkezetekbe való ingyenes belépés elvéről, az egyetlen következetes proletárelvről, valamint egy adott hely lakosságának egyetlen szövetkezetbe való egyesítéséről is» és kénytelen volt megtűrni, elismerni, sőt a szövetkezetek felügyelő tanácsába is bevenni a polgári alapon szervezett szövetkezeteket.

Az agrárproblémát nem érinti Lenin füzete. E tekintetben be kell érnünk azzal a nyilatkozattal, amit Nikolaj Bucharin tett egy újságíró előtt 1918 decemberében: «A mezőgazdaság szervezésének kérdése – mondotta – igen nehéz, mert a föld számtalan apró üzemre van felosztva. Azon fáradozunk, hogy e kisüzemeket kollektivisztikus üzemformákra redukáljuk. Ennek két módja van. 1. Társas mintagazdaságok szervezése. A korábbi földbirtokokat részben sikerült ily kollektiv gazdaságokká átalakítani egész- vagy félproletárelemek, részben földmunkások, részben városi munkások bevonásával, de csak ott, ahol a birtokokat a parasztság nem osztotta fel és ez csak ritka eset. 2. Munkásközségek létesítése. Ez leginkább ott sikerül, ahol a parasztok a legszegényebbek és minden termelőeszköz híjával vannak… Eddig több, mint 700 ilyen munkásközség alakult».127) Hétszáz munkásközség egész Szovjet-Oroszország területén! Ez bizony édes-kevés, úgyszólván semmi. A társas gazdaság pedig «ritka eset», mert «a föld számtalan apró üzemre van felosztva». Pedig – mint azt épen Bucharinnál olvastuk –: a tanácshatalom megalkotta a föld társadalmosításáról szóló törvényt.128) A tanácshatalom, úgy látszik, nem mindig tud törvényeinek érvényt szerezni.

Maxim Gorkij tehát méltán nevezhette a bolsevizmus kormányzati rendszerét decretinizmusnak, mert – mint az fenti szemlénkből eléggé kitünik – programmjának megvalósításában úgyszólván sehol sem jutott túl dekrétumok kibocsátásán. Nem hisszük, hogy a marxizmus sikerei közé lehetne sorolni azt a tényt, hogy Oroszország földje a birtokos nemesek magántulajdonából, a parasztok magántulajdonába ment át; hogy Oroszország ipari munkásai zsarnoki munkafegyelem alatt akkordmunkát végeznek, hogy az orosz proletárdiktatúra igen magas fizetésekkel igyekszik megnyerni a polgári szakemberek támogatását, hogy Oroszország polgári szövetkezetei a régi polgári alapokon tovább folytatják működésüket. Lenin ismertetett röpirata valóban nem más, mint megdöbbentő vallomás a kollektiv gazdálkodás tökéletes csődjéről: annak beismerése, hogy a bolsevizmus, mely a világ gazdasági megváltását igérte, a maga módján egyetlenegy gazdasági kérdést sem tud megoldani és minden tekintetben kénytelen visszatérni a kapitalizmus módszereihez.129)

3. A tapasztalat jelentősége.

Vonhatunk-e valamilyen konkluziót a bolsevizmus gazdasági csődjéből a marxizmus társadalomelméletére? Hiszen a marxista irodalomban tudvalevőleg erőteljes vita folyik arról, hogy a bolsevik politicizmus igazi marxizmus-e vagy sem. Tagadhatatlan, hogy valamennyire mindkét félnek igaza van. Marx műveiben mindkét fél elegendő idézetet találhat a maga álláspontjának igazolására: a bolsevik talán inkább a gyakorlati, ellenfele az elméleti írásokban. Marx tanaiban kétségkívül benne van az evolucionizmus is és a revolucionizmus is. E kérdés további bolygatását mindazonáltal mellőzhetjük: egyrészt azért, mert ezt a munkát az eddigi kritika már elvégezte; másrészt és főképen azért, mert ez a probléma minket itt nem is érdekel. Nem érdekel, hogy a bolsevizmus elmélete beilleszthető-e Marx rendszerébe, mert egészen bizonyos, hogy ez az elmélet ép oly szükségszerű megfejelése a marxizmusnak, mint volt annak idején a reformizmus elmélete.

A marxizmus legtávolabbi célkitűzései utilitárius természetűek. E célok szolgálatára eszközként állíttatik be a forradalom. Ám a lélektan feloldja a cél és eszköz dualizmusát és kimutatja, hogy az eszköz heteronómiája megszűnik ott, ahol az eszköz maga nem közvetlen cselekvés, hanem olyas valami, aminek megvalósítására ugyancsak törekedni kell, ami tehát közelebbi eszközök megfontolását maga is kitűzött célként irányítja. Ekkép a forradalom is, mint a marxizmus egyik kitűzött közbenső célja, bizonyos autonómiára tehet szert. És amint a gazdasági fellendülés kedvezőbb korszaka, amely lehetővé tette közvetlen hasznossági célok sikeres szolgálatát, a marxista munkásmozgalomnak is szükségkép utilitárius jelleget adott: ugyanúgy a háború jóvátehetetlen pusztításai is szükségkép tolták előtérbe a távolabbi utilitás eszközéül proklamált forradalom gondolatát, eltiporván a közeli utilitárius célokat. A bolsevizmus voltakép nem egyéb, mint megtestesülése a bőség és forradalom amaz ellentmondásának, amelyen az elméleti marxizmus felépült. A bolsevizmus kísérlete és csődje élő bizonysága annak, hogy a proletárforradalom csak oly viszonyok között törhet ki, amelyek eleve lehetetlenné teszik a marxizmus társadalmi terveinek megvalósítását. A marxizmus képzeleti világrendjének rendkívüli gazdagság, viszont a proletárforradalomnak rendkívüli nyomor az előfeltétele.130)

Talán azt az ellenvetést tehetné valaki, hogy tételünk pusztán tapasztalati általánosítás, amelynek ennélfogva feltétlen érvénye nem lehet. Ám e tapasztalat törvényszerű összefüggések szövevényébe világít bele és úgy hisszük, sikerült általános fejtegetéseink során ezeket az összefüggéseket deduktive is felvázolnunk. Aki mindazonáltal nem találja meggyőzőnek a reductio ad absurdumnak azt a módját, amellyel éltünk, talán gondolkozóba esik, ha figyelmeztetjük arra, hogy ennek az összefüggésnek szükségszerűségét a világháború és a bolsevizmus tapasztalatai nélkül is fel lehetett ismerni. Mert volt, aki felismerte: nevezetesen Gustave Le Bon, aki a szocializmus győzelmi esélyeit ekkép latolgatja: «úgy látszik, hogy elkerülhetetlen ez a szörnyű rendszer. Kell, hogy legalább egy ország elszenvedje, tanulságul a világnak. Egyike lesz ez ama didaktikus kísérleteknek, amelyek ma már egyedül képesek megvilágosítani a népek elméjét… Ha Európában valósul meg e kísérlet, minden amellett szól, hogy egy szegény, félig tönkretett ország lesz a színhelye».131) Ez a jóslat kétségkívül alaposabbnak bizonyult, mint a Marxé!

Összefoglalás és befejezés.

A marxista munkásmozgalomnak és a változó viszonyok szerint változó tanainak vázlatos története – mint láttuk – oly indukciókat nyújtott, melyek deduktive nyert eredményeinkkel tökéletesen egybevágnak. Miként általános fejtegetéseink során, ugyanúgy történeti vázlatunkban is, azt láttuk, hogy a társadalom növekvő gazdagsága a népesség növekvő jólétével párosulván, reális vágányokra tereli a munkásmozgalmat és viszont, hogy a forradalom csak gazdasági csődnek és társadalombomlásnak lehetvén következménye, eleve is csak tehetetlenül állhat szemben minden gazdasági és társadalmi problémával. Miként az általános okozati összefüggéseknek, ugyanúgy az immár történelemmé merevedett élet jelenségeinek vizsgálata is arról győzött meg tehát bennünket, hogy a marxizmus «tudományos» jóslata semmi körülmények között sem állhatja meg helyét.