MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta

MIKSZÁTH KÁLMÁN

59. KÖTET

A NOSZTY FIU ESETE TÓTH MARIVAL

Irta

MIKSZÁTH KÁLMÁN

I.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1912

A NOSZTY FIU ESETE TÓTH MARIVAL

REGÉNY

IRTA

MIKSZÁTH KÁLMÁN

ELSŐ KÖTET

KEMÉNYFFI JENŐ RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1912

Minden jog fenntartva.

Franklin-Társulat nyomdája.

MIKSZÁTH KÁLMÁN.1)

I.

Mikszáth Kálmán annak a nemzedéknek szellemét képviseli irodalmunkban, a mely gyermekkorát az abszolutizmus idejében töltötte ugyan, de már a kiegyezés utáni világban cseperedett fel s lépett ki az életbe. Mint a korszak jellemző képviselői csaknem mind, ő is faluról, a kisnemesség köréből indult el, hogy aztán életét a nagyvárosban élje, a nélkül, hogy a nagyvárosi életbe bele tudná magát élni. Ez a származás és az ettől meghatározott nevelkedés adja meg gondolkodásának, izlésének, érdeklődéseinek körét és anyagát.

A falusi ember nyugodt, passzivitásra hajló temperamentumát nem bírta soha levetkőzni s munkájában is mindig van valami kényelmesség, a mely szereti a dolgokat a könnyebb végükön megfogni. Az urbánus társadalmi élet idegen előtte, nem is érdekli, a parlamenti folyosó és a politikai klub teljesen kielégíti társaságra való igényeit. Szinház, zene, képzőművészet alig érdekli. Olvasmánya nem sok, de válogatott: az angolok közül Carlyle, Macaulay és Dickens – a történetírók és a humoristák – érdekelték, egy időben úgy látszik az oroszok is, de már a naturalizmus nagy világáramlatának nem volt rá semmi hatása. Szerette a kuriózumot, a furcsaságot emberben, dologban egyaránt s bámulatos érzéke volt minden iránt, a mi jellemző és tősgyökeres. Nagyon kifejlett volt a családi érzéke; azok közül való volt, a kik odahaza élnek, mindenhova máshova csak járnak. Szerette a politikát, de nem becsülte túlságos sokra, inkább az érdekességét látta, mint a komolyságát, hajlandó volt mulatságos játéknak nézni, mint valami nagyszabású kártya-parthiet. Ragaszkodott parlamenti tagságához, de politikai ambiczió nélkül; párthoz, vezető államférfiakhoz való ragaszkodását inkább a személyes rokonszenv irányította, mint a politikai elveik és módszereik helyességéről való erős meggyőződés. Szerette a vidám beszélgetést; nem azt a társalgást, a melyben az egyik elbeszélő inspirálja a másikat, az egyik megjegyzés pattantja ki a másikat, hanem az adomázást, melynek az a lényege, hogy egy beszél és a többi hallgatja. A természetből csak a gyermekkorában megszokott dombos nógrádi tájaknak volt rá mélyebb hatása. Bár lakott Szegeden, sokat járt az Adria mellé és a stájer hegyekbe, alig találni irásaiban képet, melyet ezek sugalltak volna neki. Szkeptikus volt és irónikus, a lelkesedés elragadtatásait nem ismerte, mindig ura volt önmagának; nem kelt ki magából soha, nem adta oda magát semminek teljesen. Önmagában befejezett, kerek egyéniség volt, nem volt egyetlen olyan pontja sem, a melyen beleolvadt volna valami másba, rajta kívül állóba. Viszont beolvasztott magába mindent, a mi kívülről érte. Egész lényével benne gyökerezett abban a földben, a melyből származott, a maga társadalmi osztályának világfelfogásában, érzésében, előitéleteiben és hagyományaiban. Harmincz évnél hosszabb ideig élt Budapesten és a nagyvárosi életnek semmi nyoma se maradt sem egyéniségén, sem munkáin: mintha csak az ablakon át nézte volna a körülötte folyó városi életet.

Gyermekkorát a falusi kisnemesek és parasztok körében töltötte, serdülő korában ezekhez járultak a felvidéki kisvárosok nyárspolgárai, legénykorában a vármegyei urak. Ezek maradtak szeme előtt egész életében. Később még gyarapodott galériája a parlament alakjaival, kik között férfikorát töltötte. Ezekről is sokat írt, de többnyire journalistikai jellegű dolgokat; még nagyszabású szatírája, Az új Zrinyiász is alapjában véve nem más, mint az ő különleges journalistikai műfajának, a parlamenti karczolatnak legnagyobb arányú s irodalmi magaslatra emelt példája. Képzelete a tornáczos kuriák, falusi parókiák és a zsupfödeles parasztházak körül járt legszívesebben.

Meglátszik munkáin még az is, hogy ezek az ifjúkori benyomások hogy rakódtak le, rétegenkint, az emlékezetében. Mikor parasztokról ír, megérezzük, hogy ezeket az alakokat egy gyermek látta, ezeket a történeteket egy gyermek hallotta, hogy aztán a férfi alkossa újra. Legtöbb paraszt-történetébe egy alakkal többet képzelünk bele, mint a mennyiről ír: a kis fiút, a ki ott ténfergett a falusi emberek közt, hallgatta beszélgetésüket, álmélkodott nevezetes történeteiken, megbámulta virtusos cselekedeteiket, megdöbbent tragédiáikon, sejtő szemmel figyelte szerelmeiket. Mindenütt észrevenni a történetekben a gyermeki perspektiva nyomait.

Sokszor meg is mondja a fiatal korra való visszaemlékezés melancholikus hangján, hogy emlékeit írja meg, egyszer-másszor szerepelteti is önmagát, a parasztok között ténfergő gyermeket, történeteiben. De a többi paraszt-rajzokon is megérezzük, hogy milyen szemmel nézte egykor azokat az embereket, a kikről szól; osztozott a falu közvéleményében, ezzel együtt tartotta őket nagyon okos embereknek, vagy bolondoknak, furcsáknak, nevetségeseknek, félelmeteseknek; érezzük, hogy mulatott vagy borzongott azokon a történeteken, amelyeket egykor a cselédszobában, a mezőn, a georginás kertekben, a kis házak előtti padokon tágranyitott, mindent meglátó gyermekszemmel hallgatott s melyeket most játszi humorral mond el, megindulását csak néha engedve keresztülcsillogni.

Innen van, hogy bár a parasztokat is bizonyos távolságból, felülről nézi, mégis valamivel közelebb van hozzájuk, kisebb távolságban felettük, mint pl. ha megyei urakról ír. Innen van az is, hogy jóformán csak azt rajzolja a paraszt-életből, a mit a gyermek is meg tud látni. A vasárnap délutáni beszélgetések, a téli esték tréfálkozásai, a vidám mesélgetések, a templomba járás, a falu nevezetes eseményeinek meghányása-vetése, a kovácsműhely pletykálkodásai – ezekben és effélékben alakulnak ki a történetek. Ha munkaközben rajzolja a parasztokat, akkor a munka maga alig szerepel, annál többet a munkaközben folyó tréfák, dalolások, tereferék. A paraszt szegénységét, nyomorúságos, egyhangú életét, tudatlanságát – mindazt a sok nyomorúságot, melyben egész életén át benne él, melyet úgy megszokott, hogy észre sem veszi, mint a hogy nem veszi észre a levegőt, melyben lélekzik: ezt nem vette észre a gyermek, a ki a paraszt álláspontjáról nézi a parasztot s ezért nem szól róla az író sem, a ki a gyermek benyomásait rajzolja meg.

Minden pontos megfigyelő észreveheti, hogy a szemlélet dolgában mennyire különböznek Mikszáth palócz-rajzaitól azok, a melyekben a szegedi parasztokról vette az anyagot. Ezeket már érett szemmel figyelte, s a felnőtt ember attitudéjében áll velük szemben. Megrajzolásuk teljesen a pontos, rendkívül éles megfigyelésen alapszik, objektivebbek, markánsabb körvonalúak, de egyoldalúbbak is: a parasztnak csak egy-egy vonása domborodik ki belőlük. Nagyon biztos kontur-rajzok, nincs meg bennük a tónusnak az a gazdag árnyalása, mint a palócz-rajzokban. A szegedi parasztban valami kuriózumot lát, a palócz nemcsak egyes különösségeivel érdekli, hanem egész lényével.

Az egy Jókait kivéve senki regényirásunkban a parasztot úgy megeleveníteni nem tudta, mint ő. De rajzai nem intimek, úgy ábrázolják a parasztot, a hogy mások szemeláttára viselkedik, sohasem úgy, a hogy önmagával szemben áll. Parasztjai kívülről vannak megjelenítve, nem belülről, látvány, nem együttélés alapján. Szeretete a paraszt iránt nem is intimitáson alapszik, hanem a magasabb társadalmi osztályból való ember megbecsülésén; a magyar parasztot, kivált a palóczot, jóravaló, erős, derék, tehetséges emberfajtának tartja s nagyon tud gyönyörködni benne. A keményfejű, ravasz, érdekeit, igazát megvédő palóczczal szemben mennyire másnak látja a tótot! A mi abban energikus keménység, az ebben jámbor szelidség, a mi abban ravaszság, ebben félszeg, ravaszkodó együgyűség, a mi abban önérzetesség, ebben alázatos meghunyászkodás. Becsületes, szelid, derék emberkék ezek a tótocskák, de mennyivel különb, imponálóbb náluknál a magyar! A tót nép fantasztikuma azonban néhány pompás kisértetlátó történetet adott neki, a melyekben még ma is érezzük azt a borzongást, melyet egykor hallásukra a szklabonyai kis fiú érzett.

A paraszt után időrendi sorban a felvidéki kisvárosok nyárspolgárai következnek. Ezek sokszor feltünnek egy-egy munkájában, ha nem adtak is neki annyi anyagot, mint a falu népe. Sokszor megtaláljuk itt is a diákkori szemlélet emlékeit azokban a színekben és vonalakban, a hogy a kisvárosi kosztadó gazdákat, iparosokat, szatócsokat, bérkocsisokat rajzolja és bizonyára diákkori epekedések emlékei azok a csinos, karcsú bokájú, libegő szoknyájú polgárlányok, a kik egy-egy történeten hirtelen átlebbennek. Selmecz és egyéb felvidéki városok polgárságának képei ezek, olyan polgárságé, melyben még ma is elevenen élnek a régi bástyák közé szorított élet hagyományai, kicsinyességeikkel, nagyzoló polgári gőgjükkel, korlátoltságukkal. Innen van véve a régi szepesi polgárságnak képe is az író utolsó regényében, A fekete város-ban Ezeket a polgárokat Mikszáth majdnem mindig komikus, furcsa alakoknak rajzolja. Valamikor a faluról a városi iskolába került diák is bizonyára furcsáknak, nevetségeseknek találta őket, a minthogy a kisvárosi diáknak mindig is legnagyobb mulatsága volt a nyárspolgárok rovására nevetni.

Ugyanebből a korból valóknak látszanak a falusi apró gentryre vonatkozó emlékek. Mikszáth maga is ebből a kicsiny birtokon élő apró gentryből származott s róla rajzolt képein megérzik, hogy a színeket hozzá odahaza, a családi beszélgetésekből, környékbeli látogatásokból, mulatságokból vette, a melyekben a vakáczióra hazajáró diák már részt szokott venni. Ezeknek a kis uraknak is, mint mindennek, meglátja a humoros vonásait, de a tisztelet bizonyos nemét hozta magával irántuk gyermekkorából; szüleinek barátairól van szó, a kiknek, ha maguk közt észreveszik is fonákságait, furcsaságait, idegenek előtt kimélettel beszélnek róluk. Sohasem bánik el velük olyan kegyetlenül, mint például a nyárspolgárokkal s ha rossz embert rajzol közülük, önkéntelenül tragikus vonások vegyülnek a humoros rajzba. Egy vonás pedig különösképen bizonyítja, hogy ezek a képek serdülőkori emlékek alapján készültek: majd mindegyikükben feltűnnek az apró gentry leányai, olyan színezésben, a hogy egykor a diákgyerek gyuladozó képzelete látta őket. Ifjú pezsgések emlékei remegnek még ma is ezeknek a lányalakoknak a vonalaiban.

Mikszáth témáinak anyagában a negyedik legdúsabban termő réteg a vármegyei nemes urak élete. Ezt már érett szemmel, az élete pályáját kereső fiatalember szemével nézte s megismerte egész körét, de abban, a hogy látta, nincsenek meg a nyomai annak a gyermeki naiv szemléletnek, melyet a többi körökről rajzolt képeiben láttunk. A kiegyezés utáni gentrynek ő a leghívebb és legpontosabb festője irodalmunkban.

Jókai egész lelkével a 48 előtti és az abszolutizmus korabeli életben élt és azt a nemességet rajzolja, a mely nimbusza tetőpontján, történeti szereplése legszebb tényének, az 1848-iki törvényeknek világításában áll. Ezért vagy idealizálja, vagy a régi táblabiró világ képeivel humorizál róla. Mikszáth már a kiegyezés utáni nemességet látja, a mely törvényesen lemondott ugyan előjogairól, de a hatalom megtartására folytonos erőfeszítéseket tesz, a mely az állami, gazdasági és társadalmi rend hirtelen átalakulásában megtizedelődött s a vármegyeház fellegvárába vonulva küzd a régi hatalom maradványaiért.

Mikszáth gentry-képeiben érdekes fejlődést láthatunk. Kezdetben őt is magával ragadta a pusztulás melancholiája. Bár tisztán látja azokat a hibákat, melyek miatt a gentry egy részének szükségszerűen el kellett pusztulni, melancholikusan nézi, hogy csúszik ki a föld a négylovas magyar urak alól, hogy foszladoznak az egykor büszke, oszlopos kúriák. A mit akkor, a nyolczvanas évek általános hangulata szerint a gentryről írt, annak hangulata a pusztulás humorának hangulata, kevés szatirikus ízzel. Az író rokonszenve alakjai mellett áll. A szatirikus elem, bár egyelőre még keserűség nélkül, mind erősebb lesz – pl. a Gavallérok-ban – s legkésőbbi korszakból való gentry-képeiben még sötétebben színez. A Noszty fiú már egyenesen hatalmas persiflage-zsa a gentrynek. A családi politika, mely egy család zsákmányává, vagy néhány család vetélkedésének harczterévé teszi a vármegyeházát, a határtalan léhaság, a melyben feloldódik minden erkölcsi ellenállás, a pénzvágy, a mely a becstelenséget is magától értetődőnek tartja, a komoly közdolgoknak léha játékká való sülyesztése, a közhatalomnak magánczélokra való felhasználása – ezek azok a jellemvonások, melyek a Noszty fiú-ból, mint a vármegyei élet jellemző vonásai tünnek elő. Ez a regény tükröt tart a vármegye urai elé. Torzító tükör-e? Mikszáth nem annak szánta. Szatirikus nem lehet el bizonyos torzítás nélkül, Mikszáth ezen a mértéken nem megy túl; az olvasónak folyton az az érzése, hogy ő csakugyan ilyennek látta a vármegyei urakat s hogy tipust akart rajzolni, nem tendentiosus torzképet. S a kép annál élesebb, mert az okosság, a becsületesség, a komoly jellemszilárdság megszemélyesítőjéül a meggazdagodott iparost állítja vele szembe.

Semmivel sem jár jobban a gentrynél, sőt még rosszabbul jár a mágnás. Ha sorra vesszük Mikszáth mágnásalakjait – nem sokan vannak – alig találunk olyat, a ki ne volna ellenszenvesnek rajzolva. A gentry akármennyire léha, mindig marad benne valami szeretetreméltó, a mágnás egyéb hibáin kívül még nyegle, keményszívű és rideg is. Mikszáthban jellemzően fejeződik ki az az ellenszenv, mely a kisebb falusi gentryben a mágnások ellen él.

Mikszáth műveiben változatos képekben tükröződik a harmincz-negyven év előtti magyar vidéki élet egész köre. Gyakran tükröződik a magyar mult egy-egy képe is; számos elbeszélése s néhány regénye történelmi korszakba vezeti az olvasót. A történelemről nem volt mély felfogása, történeti képei alapjában a mai élet képei, elmúlt idők kosztümjeiben. A mult lelkébe való elmerülést nem találjuk meg nála, a történelemnek inkább anekdotikus vonásai érdekelték s a mélyreható históriai tanulmány szükségérzete sem volt meg benne. Az ő terrénuma a megfigyelés és ha néha meglepő valószerűséggel hozza ki az elmúlt korok gondolkodásmódjának egy-egy vonását, megismerni rajta, hogy visszakövetkeztetés révén, a mai életre vonatkozó megfigyeléseiből kiindulva jött rá. A történelmi anyag költői feldolgozásában Jókai tanítványa, Jókainál is kevesebb történeti érzékkel.

II.

Alig van író az egész világirodalomban, a kinek elbeszélő hangja oly közel áll az élő szóhoz, mint Mikszáthé. Mintha csakugyan eleven beszéd csengene fülünkbe olvasásakor, folyton modulálódva: az elbeszélés folyamában nyugodtan, kényelmesen ömlik, egy-egy jelenetnél ellágyul, halk, alig észrevehető, de érzésünket épen ezért erősen ingerlő remegések járják át, egy másiknál gyorsabb ütembe lendül – szóval él és a maga kifejező eszközeivel kíséri a történet folyamát. Ez Mikszáth közvetlensége, minden jellemvonása közt a legjellemzőbb. Nemcsak az előadásban magában van meg ez a közvetlenség, hanem a mű egész természetében, a mese alkatában, az ember és természetlátásban is.

Az előadás közvetlenségét a nyelv természetes könnyedségén kívül a hang eleven, emberi volta adja meg. Mintha minden szó egyenesen az ajkról lebbent volna a papirosra, még rajta van – hogy úgy mondjuk – a test melege. Ezzel életet kap a szó, nem marad csupán a képzetek és fogalmak kifejezője, hanem kifejezi ezeknek a beszélővel s a hallgatóval való titokzatos kapcsolatait is. A szó mögött ott áll az ember, a ki mondta s azzal, hogy hallom, bizonyos viszonyba jutok ezzel az emberrel is. Az élőszóval mindig így vagyunk, az írott szónak csak akkor van meg ez a hatása, ha nagyon közvetlen. A száraz, élettelen stíl csak fogalmakat közöl, a közvetlen stíl ezen fölül megpendít lelkünkben bizonyos húrokat, nem maradhatunk közömbösek az iróval szemben. Mikszáth hatásának lényeges tényezője, hogy stíljének közvetlenségével személyes kapcsolatokat teremt önmaga és olvasója között.

A mese is mintha önkénytelenül buggyanna ki lelkéből, mint a földből a forrás vize. Semmi csináltságot nem érzünk, a minek papiros íze volna, az apparatus el van az útból takarítva s csak az eredmények vannak előttünk. A mese megindul és szabadon folyik, hol kiszélesedve, hol keskenyebb mederben, nagyokat kanyarog, máskor kis tóvá terjed szét, hogy aztán ismét tovább siessen s képzeletünket viszik magukkal hullámai, mint a folyóvíz a falevelet. A jelenetek nem egymásra következnek, hanem egymásba olvadnak, nem látni közöttük hézagokat, nem válnak el egymástól, mintha egyetlen folyamatos jelenet volna az egész. A mese önmagáért van, hogy szép legyen, kellemes legyen, érdekes legyen. Utólag észrevehetjük az író apparatusát, hogy itt is elrejtett egy gépezetet, a melyen a mese láthatatlan kerekei forognak, onnan is eltakarított egy sziklát, melyen illuziónk megbomlott volna, szóval, hogy mégis csak konstrukczió volt, a mit szerves folyamatnak gondoltunk. Olvasás közben nem hallottuk a gépezet zörgését, nem láttuk a vetítő lámpa fényét, azt hittük, élet van előttünk. Ha utólag rájövünk, hogy csak mozgófénykép volt? Nem baj, jól mulattunk.

A meséknek szövevénye a regény primitiv korára emlékeztetően egyszerű. Egy cselszövény, egy titok, a melynek nyitját keresik, egy ötlet, a mely fordulatra hoz mindent – rendszerint ez a központja mindegyiknek. Könnyen átláthatnánk az író szitáján, ha engedne belenézni. De nem enged, folyton újabb, meg újabb érdekességekre irányozza figyelmünket, minden jelenet magában érdekel, a míg olvassuk és minden jelenet mintha csak arra való volna, hogy megvesse az utána következő érdekességeknek az alapját.

Mikszáth kompozicziójának az adja meg művészi közvetlenségét, hogy nem látszik kiszámítottnak; mintha kitűzött czél nélkül, magától folyna a mese. Az epizódok kiszélesednek s csak mikor visszatérnek az eredeti mederbe, látni, hogy egy sereg szál fonódik belőlük az egészbe s e miatt szükséges volt, hogy kiszélesedjenek. Az olvasó szinte részese a történetnek s vele megy jelenetről-jelenetre. A jelen érzése tölti el egészen. Ez a jelen-érzés maga az élet; a mikor igazán él az ember, a pillanatban él, a multba vissza és a jövőbe előre csak az elmélkedés óráiban gondolunk, mikor az élet-érzés le van fokozódva. Ezért oly elevenek Mikszáth történetei.

Mikszáthban erősen ki volt fejlődve a plasztikus látás ritka adománya. Egy szempillantás alatt megelevenedik, dimenziókat kap nála minden, ember, táj, élettelen tárgy. Azonnal meglátunk mindent, meg van világítva minden annyira, a mennyire kell, a szemünkbe szökken minden úgy, mint a valóságban. Ez onnan van, hogy Mikszáth legelőször mindig szemléletünket ragadja meg s azon keresztül jut el képzeletünkhöz, hogy felgyújtsa benne a valóság illuzióját. Ez a jellemzés közvetlensége.

Ő maga is írás közben mintha szemmel látná a történetet, az alakok mozgását, olyan erősen, mintha előtte volnának. Mintha valami karzatról nézne alá a világra, a hol az ő kedvére, mulatságára mozog minden. Karzatról: mert Mikszáth felülről nézi az embereket, bizonyos távolságról. Nagyon éles szemével mindig azokat a vonásokat látja, a melyek pillanatnyilag fontosak, a melyekkel az illető alak résztvesz az épen most folyó dolgokban. A mint más vonásokra van szükség az esemény megváltozott körülményei között, eltűnnek az előbbiek s helyükbe pattannak azok, a melyek épen kellenek. Így játszanak előttünk az alak jellemvonásai, mindegyik az élet, az akczió pillanatában, a mikor az illető lényének középpontjában vannak. Innen a plaszticzitás hatása, a megelevenedés.

Mikszáth nagyon ritkán rajzol embert magában, a mikor csak önmagával áll szemben. Emberei mindig másokkal való viszonyukban tűnnek elénk. Ez a mélység rovására esik. Mikszáth ember-ábrázolásában nincs is meg a nagy psychologus írók mélysége. De annál életszerűbb a hatás, mert úgy mutatja be az embereit, a hogy az életben is látni szoktuk az embereket. Az ő emberei sohasem jutnak abba a helyzetbe, hogy kitárják lelkük legbensőbb tartalmát, heves rázkódások nem vetik bennük felszínre a lelkük mélyén öntudatlanul szunnyadó erőket. Rendszerint kicsiny, köznapi embereket rajzol, a kik kicsiny, köznapi harczokat küzdenek, kicsiny, köznapi dolgokon mennek keresztül. Nekik azonban ezek a dolgok fontosak, – az életükre tartoznak.

Az az ellentét, mely a kicsiny emberek kicsiny dolgai és a fontosság között van, melylyel nézik és csinálják őket, adja humora egyik legfőbb elemét. Nem humoros dolog-e, mikor egy vármegye urai minden eszüket, minden ravaszságukat, minden erejüket megfeszítik, hogy megkaparintsanak egy szolgabiró számára egy hozományt? Vagy mikor emberek sorsa azon fordul meg, megkerül-e egy esernyő-nyél, a melybe egy hóbortos ember belerejtette a pénzét? Ilyen apróságok, az embereken magukon kívülálló dolgok döntik el Mikszáth embereinek sorsát, nem pedig az egész lelket összerázó belső események. Általában ő, mert felülről s messziről nézi az embereket, nagyon kicsinyeknek látja őket. Olyanformán van velük, mint Chamisso versében az óriás gyermek a szántóvető emberrel. Fölveszi, megforgatja, megnézegeti őket, játszik velük, mint valami játékszerrel. Humorának másik főeleme ebben van: a hogy az embereivel viszonyba lép. Mulat rajtuk s ezt a mulatságát szuggerálja ránk. Érdeklik, szereti nézni, a mint tesznek-vesznek, de nem veszi őket nagyon komolyan. Nagy gyermekek játéka – ez az emberi élet. A hogy a gyermek, ha katonásdit játszik, csakugyan katonának képzeli magát, úgy játszanak az emberek a pénzzel, a hiusággal, a szerelemmel, egész életükkel. Mindenük illúzió, ők maguk komolyan veszik, a ki kívülről nézi – az író – mosolyog rajta. Az emberi élet illuzórius voltának sejtelme tölti el Mikszáth humorát.

Az illuziónak szomszédja a hazugság s ezért szereti Mikszáth az olyan embereket, a kiknek az élete egy hazugságon alapul. A gazdatiszt, a ki tolvajnak hazudja magát, hogy legalább valamit megmentsen a vagyonból a tönkremenő grófi család gyermekeinek. A gróf, a ki beleszuggerálja magába a hazugságot, hogy a középkorban él, kastélya megvíhatatlan vár, szedett-vedett népe hadsereg. A szolgabiró, a ki az önzetlen szerelem hazugságával akarja megkapni a gazdag lányt. Butler gróf, a kit a Dőryek e galádul kitervelt kényszerrel hazudnak leányuk férjének. A sárosi gavallérok, a kik önmaguknak és egymásnak hazudnak a kölcsönkért jóléttel és a zálogházból egy napra kiváltott pompával. A mikor a hazugság így az ember életének fontos elemévé válik, akkor elhomályosul a határvonal igazság és hazugság, valóság és fantazma között, a mi rendkívül fokozza az élet illuzórius hatását, humoros színben tünteti fel az egész életet.

Harmadik forrása Mikszáth humorának a rendkívüli ötletesség. Tele van ötlettel, az elméje olyan, mint a leydeni palaczk, csak hozzá kell érni és pattognak belőle a szikrák. Össze tudja kapcsolni a legtávolabb eső dolgokat, mindenből ki tudja választani a szembeötlőt, fel tudja fedezni a legkülönbözőbb dolgok között a rejtett hasonlóságokat. Az ötlet néha lényeg nála. Egy-egy embere nem egyéb, mint egy elmés ötlet, egy-egy története egyetlen ötlet kacsalábán forog. Ezért szereti a furcsa embereket, a különczöket a bogarasokat. Minden különczség egy ötlet, emberben megvalósulva. Minden regényében van különcz, néha több is, néha ez válik a történet főalakjává. Legmélyebb s valamennyi közt egyedül tragikus színezetű regényét, a Besztercze ostromá-t a különczség e kedvelésének köszönhetjük. Ötletes a komponálása, az ember-rajzolása, stílje is. Olyan ez a stíl, mint a pezsgő, tele van ötlet-gyöngyökkel, a melyek kergetik egymást, összeolvadnak, szétválnak, – külön-külön színjátékok az egészben. Minden hasonlata ötlet és mindent ötlettel jellemez. Egy-egy mondása sokszor egész anekdota, a minthogy egész előadásmódja a magyar anekdotázásnak művészi kifejlesztése.

III.

Mikszáth művészete egyenes folytatása a Jókai művészetének. Megérzik rajta, hogy készen kapta a Jókai gazdag örökségét, nem gyarapította, csak öntudatosabban használja fel. Jókai a vagyonszerző s rajta még itt-ott meglátszik a szerzés küzködése, – sokszor a czéllal arányban nem álló, túlerős eszközöket használ, elragadtatja magát a maga hangjától, néha egy kis feszesség, papiros-íz érzik a stíljén. Mikszáth már a vagyonban nőtt fel, úgy használja, mint valami magától értetődő dolgot, egyensúlyozottabb, fölényesebb, jobban ura eszközeinek. Viszont azonban jóval kisebbek az arányai, szűkebb körét fogja be a magyar életnek, nincs meg benne Jókai hatalmas lendülete, fantáziája közelebb száll a földhöz, több benne a reális elem, de kevesebb a színe. Jókai a magyar regény nagy álmodója, Mikszáth a nagy megfigyelő.

Egy új elemet mégis hozott az irodalomba. A magyar humorba, mely Jókainál gyermeteg nevetés, Aranynál mélabús mosolygás, Mikszáthnál belevegyül az irónia. Minden más írónknál nagyobb tökéletességre fejlesztette ki a magyar elbeszélő stíl ötletességét, plaszticzitását és közvetlenségét. Egészen a magyar hagyományból nőtt ki, külföldi hatások alig mutatkoznak rajta, múzsája sohasem járt túl a Lajthán. Nem kezd új irodalmi korszakot, hanem befejezője egy régi iskolának, melynek utána már csak epigonjai lehetnek.

ELSŐ FEJEZET.

(Csodálatos, hogy az emberek rendesen többet költenek, mint kellene.)

Abban az időben nyalka huszárezred feküdt Trencsénben. Jó dolga volt a szép szőke trencséni szlecsinkáknak és nyevesztáknak (kisasszonyoknak és menyecskéknek), mert a kolera miatt egy gyalogezredet is ide helyeztek, az egészséges városba. Annyi tiszt lődörgött itt, hogy még a szeplős asszonyoknak is hármával jutott udvarló. De valamennyi tiszt közt a legszebb fiú volt Noszty Ferencz huszárhadnagy; vidám, könnyelmű, eleven, pompás lovas, jó vívó, jó tánczos és nagy kártyás. Mindebből aztán az következett, hogy roppant szerencséje volt a szerelemben (sok nyoma maradt annak) és kevés szerencséje a kártyában, a minek szintén maradtak nyomai kifizetetlen váltókban és kötelezvényekben, katonatiszti adósság, fizeti a nagy harang.

Zajos tél volt, vidám farsang, egyik bál a másikat követte a «Nagy Szamár»-hoz czímzett vendéglő nagytermében. Noszty hadnagy a polgármester leányába, Velkovics Rozáliába volt szerelmes (gyönyörű, törékeny jószág volt), annak kijárt az éji zene minden muri után, meg a sok virágbokréta tél évadján, az mind pénzbe kerül; a ki pedig szerelmes, az rendesen el van keseredve, tehát iszik, s ha lehet, pezsgőt iszik és az is pénzbe kerül, a hadnagyi fizetés ellenben csekély, a mi csak azért szomorú, mert otthonról ugyan vékonyan csörgedezik a segítség. Az öreg Noszty Pálnak magának is le van foglalva a fizetése, de azt persze nem szabad itt tudni. Az öregről itt csak az tudatik, hogy oszlopos tagja a kormánypártnak s hogy az őseinek valamikor pallosjoga volt. A pallos megvan még, de most kukoriczát morzsolnak otthon, Nosztaházán a tompa élén. Mindegy, a pengéje ide fénylik azért.

A mi Velkovics Rozáliát illeti, még az se egészen tiszta munka. Rozika ugyanis el volt igérve Kozsehuba Tivadarnak, a megboldogult takarékpénztári igazgató fiának, a kinek virágzó szeszgyára és négy háza van a piaczon, köztük a jól jövedelmező, «A nagy szamárhoz» nevű vendéglő. Már épen meglett volna az eljegyzés, mikor a szép hadnagy felbukkant a láthatáron. Minden össze-vissza kuszálódott. Rozika habozó lett, messzebb, egyre messzebb tolta az eljegyzési terminust, egyre hűvösebb lett a nagyfejű, torzonborz Kozsehuba iránt és a vak is látta, hogy a zsinóros dolmányhoz húz. Ide hajlott nemzetes Velkovicsné asszonyom is, ragyogó szemekkel mondogatva:

– Várjunk még. Ne siess Velkovics, ne okoskodj. Ha Noszty megkéri a leányt, legyen inkább a Nosztyé. Noszty nagy család; viczeispán család. Érsek is volt már a Nosztyakból. Nagy dolog az Velkovics, édes uram, gondold meg csak. Az apja ott ül az országgyülésen, az egyik nagybátyja, a bécsi Noszty, exczellencziás úr, egy másik Noszty kanonok. Milyen dolog lesz az, mikor majd azt mondod a kaszinóban: «Ma a nászom beszélt a Házban, ugyan okosakat mondogatott oda az ellenzéknek.»

Velkovics uram azonban nem ezen a nézeten volt, ki is tört ilyenkor.

– Nem adom a leányt ennek a hadnagynak. Hess varju, ne károgj a fülembe. Nem adom pedig azért, mert ez a hadnagy csak hadnagy, de ha kapitány volna se adnám, mert lump. De ha lump nem volna se adnám, mert katholikus, én pedig lutheránus létemre csak lutheránusnak adnám. De ha lutheránus volna se adnám, mert nagy úri házból való, a honnan minket, ha egyszer odaviszik, meg se fog látni, az új családjával egyetemben. Azt ti ostoba asszonyok fényes parthienak nevezitek, ha a leányotokat úgy adjátok oda, hogy az aztán szégyenkezik hozzátok jönni. Én ezt eltemetésnek nevezem. Ennélfogva inkább adom a Nagy Szamárnak (egymásközt így nevezték a vendéglő tulajdonosát), mint a nagy úrnak. A mi pedig azt illeti, hogy egy érsek is volt a Nosztyakból, hát az bizonyosan az égbe jutott s épen ebben van a baj, mert annak sehogyse tetszenék ez a frigy s ott még közbejárna boszúságában az égieknél, hogy vonják meg ettől a házasságtól az áldást, melyben egy lutheránus kapaszkodik fel a híres családi fára. No hát az én Rozáliám nem mókus s nem fog semmiféle fára felkapaszkodni, míg én élek. Azzal is szeretnéd a szememet betapasztani Zsófia, hogy kanonok rokona van a hadnagynak, a kitől örökséget lehet várni. Hát én azt mondom Zsófia, hogy a papok ideje lejárt és nemsokára olyan szegény ördögök lesznek, mint a mi papjaink. De ha nem is, én becsületes ember vagyok, nekem az ebül gyűlt szerzedék nem kell. No, mit rázod a fejedet? Hogy nem ebül gyűlt szerzedék? Hát mit tudsz te? Te semmit se tudsz. A történelmet kell lapozni Zsófia barátocskám. Azt mondod, hogy én se lapoztam? No hát nem lapoztam, nem értem rá, de azért tudom, hogy mit jelent az a «holt kéz», a hogy a papi birtokokat nevezik.

– Hát mit jelent no? – vág közbe Velkovicsné.

– Azt jelenti, Zsófia lelkem, hogy a papok annak idején szörnyen becsapták az országot. Szent István királyunk, igaz, tett nekik igéreteket, hogy birtokokat kapnak, csak kereszteljék, térítsék a népet, de semmit se írt alá, a nélkül halt meg. Most aztán a papok összeröffentek, csináltak egy adománylevelet, óriási darab területeket osztva fel püspöki uradalmaknak, levágták a szent király jobbkezét s abba szorítván be a kalamust, aláírták vele nevét az okmány alá. Már most aztán mi következik ebből? Egy különös jogeset. Irtóztató ravaszság volt ebben. Senki sem mondhatja, hogy az aláírás nem az István király kezeírása, hisz az, és mégse az, mert már akkor «holt kéz» volt. Hát érted-e már, mi forr én bennem? Tessék ebből kiokoskodni! Istentelen egy dolog ez, a mely nem sokáig maradhat már annyiban.

A csendes vidéki félművelt emberek fejében csodálatosan alakulnak át az elmúlt események s izgatják őket. Hanem iszen az mindegy, a fődolog, hogy Velkovics a Kozsehuba pártján állt. Velkovics azonban a hangulatok embere és mikor a hadnagyot a lován látja, neki is ugrál a szíve örömében. Mégis csak szebb a ló, mint a szamár. (Ámbár a «Nagy Szamár» árán akár egy ménest lehetne venni.) Aztán a hadnagy kedves, megvesztegető modorú fiú, olyan szépen tudja mondani Velkovicsnak, hogy «kedves Gyuri bácsi» s olyan szeretettel néz rá, hogy attól az ő szíve is megolvad. «Szó a mi szó – gondolja magában, – ha leány volnék, én is csak olyan volnék, mint Rozália, de minthogy én férfi vagyok és nem vagyok szamár, hát mégis inkább adom Rozáliát a Nagy Szamárnak».

Ezért nem volt még tiszta munka sem a Kozsehuba tervbe vett eljegyzése, sem pedig a Noszty hadnagy felülkerekedése; így is csöppenhet, de amúgy is. Kozsehuba érezte, hogy roppant veszedelmes ellenfele támadt, forrtak benne az ádáz gondolatok, a melyeket nem önthetett versszakokba, mint a poeták, mert nem ivott ama bizonyos kasztáliai forrásból. Kozsehuba csak sört ivott. Noszty sem volt bizonyos győzelmében, úgy vette a dolgot, mint egy háborúviselést, melynek kimenetele bizonytalan.

A háborúviseléshez pénz kell. S ő szerencsétlenségére, épen most tört le. Nagyon sokáig volt már egyugyanazon városban. Az mindig kész méreg egy katonatisztnek. Az «andere Städtchen, andere Mädchen» közmondás nem bolondság. Az új leányokat még talán elengednék a hadnagy urak, hanem az új városokra, melyekben új uzsorásokat és új hitelt találnak, határozottan szükség van.

Noszty hadnagy minden hitele kimerült, most már azon a fokon járt, hogy a kameradjaitól kért apró tízforintos kölcsönöket becsületszóra s azokat is alig birta megadni. Ez rendesen a vég kezdete. Tavasz felé már semmi eszközökben sem válogatott, eladta a két lovát, értékes tárgyaitól, emlékeitől is megvált, ezeknek az árából igyekezett még fenntartani helyzetét, úgy a hogy, Velkovicsék szemében, de mikor ezek nyáron Rajeczre utaztak hosszabb fürdőzésre, egyszerre végkép bedugult minden forrása, pedig a döntő ütközetnek Rajeczen kellett megvívatnia. Az apja megírta, hogy nem adhat most egy garast sem: «Rossz világ jár rám, az egész hónapban vesztettem a tarokkon.» A módosabb Nosztyak a tavaszi fagyokról és takarmányhiányról panaszkodtak, még a jó kanonok is, ki pedig «készpénz bácsi» volt eddig, kisiklott egy ájtatos okoskodással: «Krisztus urunk néhány halacskával töltött meg számos embert, szomorúan kell bevallanom csekély szolgájának hiú erőlködését, a ki minden halacskájával is képtelen volt egy embert betölteni: hiú kisérleteit immáron abba is hagyja. Ámen.»

Ily kétségbeejtő viszonyok közt az a hadi fortély villant meg a megszorult hadnagy fejében, hogy a kinek nincsen puskapora, szerezzen az ellenségeéből.

Hanem ahhoz bizony egy kis pofa kell. Hiszen igaz, azelőtt, mikor még nem udvarolt Velkovics Rozáliának, egy ízben már kért Kozsehubától száz forintot és azt pontosan megfizette (épen ez a tény sugallta az eszmét), de az akkor volt! Most egészen más a helyzet, harczban álltak a leány miatt és egyébként. Noszty félvállról vette a zsíros czivilt, az pedig lelke mélyéből gyűlölte benne nemcsak a vetélytársat, hanem a szép hadnagyot és előkelő nevű úrfit. Nagyot bámult tehát, midőn az egy este nagy kardcsörtetéssel és sarkantyúpengéssel benyitott az üzleti irodájába.

– No, találd ki Tivi, miért jöttem én most tehozzád?

– Bizony nem birom elgondolni.

– Egy kis baráti szolgálatot kérek tőled, kedves öregem.

Bámulatosan melegítő, rokonszenves hangja volt.

– Ugyan? – csodálkozott Kozsehuba.

– Nem kerülgetem a kását. Katonás egyszerűséggel fordulok hozzád, nem volnál-e szíves kétszáz forintot kölcsönözni?

Kozsehuba már eleget hallott a városban a Noszty pénzzavarairól s gondoskodott róla, hogy Velkovics uram fülébe is eljussanak (mert árts az ellenségnek, a hogy lehet), de annyira megszorultnak még sem hitte, hogy épen ő hozzá merjen fordulni, a kit annyiszor megsértett hányaveti modorával, elmés czélzásaival, épen Rozália jelenlétében. No, ez már mégis nagy szemtelenség. Akkora nagy, hogy megzavarta Kozsehubát. Ilyesmire nem volt elkészülve. Hirtelenében nem talált szavakat megbotránkozására. Azon gondolkozott, hogy a szemébe kaczagjon-e, kigúnyolja-e, vagy pedig egyszerűen üzleti ridegséggel elutasítsa?

Addig gondolkozott, míg aztán se az egyiket nem tette, se a másikat, hanem valami mást tervelt ki és így szólt a hadnagyhoz jóakaró hangon:

– Mire kell az a pénz?

– Hogy némely apró dolgaimat rendbehozzam, míg otthonról nagyobb összeget nem kapok.

(Nem mondta meg, hogy Rajeczre akar menni a pénzzel.)

– No tudod, – felelte Kozsehuba, – kétszáz forintot nem adok.

– Soknak találod?

– Kevésnek. Mire mégysz kétszáz forinttal? Az csak egy kis æther-injekczió. Vagy levegőt adok, a miben mozoghatsz, vagy nem adok semmit. Vagy ezer forintot kérj, vagy semmit.

A hadnagy el volt érzékenyülve, majdnem a nyakába ugrott a nagy lelkesedéstől.

– Te vagy a legjobb czimbora, a legédesebb ficzkó a világon, szeretnélek össze-vissza csókolni. Tudod-e, hogy boldoggá teszel?

– No csak még ne hirtelenkedj azzal a megcsókolással. Mert igaz, hogy adok neked ezer forintot kölcsön, de nem akarok benned csalódni.

– A felől biztosítlak, pajtáskám!

– Egyszer már csalódtam benned! – mondta összevont szemöldökkel Kozsehuba.

– Én bennem?

– Hát igen. Egyszer már adtam neked száz forintot kölcsön. Emlékszel?

– De hisz megadtam.

– Épen azért csalódtam benned, mert azt hittem, hogy nem fogod megadni. Ha most azt hinném, hogy megadod, másodszor csalódhatnám. A kiben én egyszer csalódom, én annak többé nem hiszek. Én üzletember vagyok, barátocskám, vagyis a hogy te szoktad mondani, filiszter. Nekem elveim vannak.

– Nem értelek, – idegeskedett a hadnagy. – Adsz vagy nem adsz?

– Adok, – mond ez nyugodtan, – ha meg tudod három hó alatt fizetni.

– Hogyne tudnám?

– És ha lesz egy elfogadható jótálló, – tette hozzá Kozsehuba.

Erre bezzeg menten elsavanyodott a hadnagy ábrázata.

– Ez egy rossz tréfa, Tivadar. Hisz ha nekem elfogadható jótállóm volna, akkor egy intézethez fordulok és nem alkalmatlankodnám a barátaimnak. Hol szaladjak én itt az idegenben egy elfogadható jótálló után? Ki ír nekem alá ezer forintot itt ebben a zabpátriában?

Kozsehuba vállvonogatva fonta össze mellén a kezeit.

– Nem mondtam én, hogy szaladj valaki után, én csak azt mondom, hogy legyen a váltón jótálló. Hogy hol veszed, mikép veszed, mint szellem lép-e be a kulcslyukon, azzal nem törődöm, én csak azt kivánom, hogy jótálló legyen a váltón. Érted-e?

Noszty vörös lett erre, mint a láng, haragosan emelte fel fejét kevélyre.

– Te úgy látszik elfeledkezel, hogy egy Nosztyval beszélsz!

– Én csak egy ajánlatra mondtam egy föltételt, – felelte ártatlanul a kezeit dörzsölve, mintha mosná.

– Egy elfogadhatlan, sértő föltételt!

– Ha sértőnek találod, visszavonom, ha elfogadhatlannak, ne fogadd el.

– Eszembe sincs.

S ezzel fölcsapta csákóját még a szobában s dühében hátrarúgta előrecsúszott kardját, úgy rohant ki lihegve, fújva, de a küszöbről még hátrakiáltott hevesen:

– Kozsehuba, te nem vagy úr!

Másnap a sörházban találkoztak a kuglizónál. Ebéd előtt odahúzódik az egész városi intelligenczia.

Kopereczky báró is ott van ilyenkor s azonfelül mindenki, a kiben izomerő van, kilökni a golyót. Nagy zaj és óriási érdeklődés mellett folyik a kriegsparthie. Ebben nyer kielégítést, a mi hadakozási ösztön a jámbor tót urakba beleszorult.

A hadnagy kedvetlen volt, szép hosszúkás arczán átvirrasztott vagy átdorbézolt éj nyomaival, kékes patkókkal a szemei alatt, hihetőleg bántotta a tegnapi eset, mert rá se nézett Kozsehubára, hanem egyszer aztán kilenczet talált ütni, a mire nagy hurrah-kiáltás támadt és a hadnagy is vidámabb lett, mert nincs az a vérbeli kuglizó a világon, a ki arra a kéjes zörejre, a mit a kilencz báb összeomlása kelt, el ne felejtené minden baját és a mint ettől a dicsőségtől mámorosan Kozsehuba mellett kellett átmennie (hisz ilyenkor még a halálos ellenségének is megbocsát az ember) nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa:

– Nagyon megharagítottál tegnap, Tivadar!

– Pedig nem volt okod, – mentegetődzött Kozsehuba, – mert mit kértem tőled?

– Ne beszélj kérlek olyan hangosan.

– Úgyszólván semmit, – folytatá halkan. – Hisz az egész dolgot be lehetett volna pecsételni a te pecséteddel s ráírni a borítékára, hogy csak azon és azon a napon bontható fel. Ha pedig, a mint mondod, addig kifizeted, hát akkor igazán tárgytalan az egész mesterség.

– Hiszen persze, persze, de tudod mégis. Léni, egy kriglit hozzon! (Majd megint Kozsehubához fordult.) Úgy-e szép lökés volt, mi? A mi pedig azt a tegnapi dolgot illeti, majd meggondolom, hogy mit lehetne benne tenni.

(Most már a boltomban vagy, – gondolta magában Kozsehuba.)

S valóban, estefelé újra megjelent nála a hadnagy, nagyon szelid volt, semmi negéd, semmi hetykeség a magatartásán.

– Hát mégis eljöttél? – kérdezte Kozsehuba közömbösen.

– Az ördög idehozott. Add ide azt a czédulát, hadd irom alá, – mondá fojtott hangon. – Kit akarsz?

Kozsehuba tintát, tollat és egy váltó ürlapot tett eléje.

– Hát mondjuk például az alezredest, Stromm Adalbert lovagot, – ajánlta Kozsehuba.

– Eredj a pokolba vele, tört ki Noszty, – annak olyan szép kalligrafikus írása van, hogy ha a nyakam vágod el, sem birom megközelíteni.

– Annál jobb, – nevetett Kozsehuba. – Legalább nem kell majd írásszakértő.

Noszty összerezzent.

– Mit mondtál? – kérdé sötét arczczal, rekedten.

– Semmit. Mit mondtam volna? Hiszen csak üres formalitás az egész.

Hiszen csak egyet perczen a kihegyezett, meghasított lúdtoll, a papiron megiramodik egy kicsit, hejh, erős munka volt. (No, máskor nem lesz már olyan erős.)

Föllélekzett, izzadó üstökét megtörülte s lecsapta a tollat, mintha egy mázsás rudat dobna le.

– Itt van! – hörögte. – Nézd meg, rendben van-e, aztán pecsételjük le!

Kozsehuba csak úgy félszemmel pislogott rá, látta, hogy rendben van; a Noszty név fölé oda volt írva kúsza, bizonytalan betűkkel: «Adalbert von Stromm.»

Hát rendben volt. Kozsehuba benyult a Wertheim-szekrényébe és kiolvasta neki az ezer forintot. Most már hadd szaladjon vele Rajeczre, leányt hódítani.

Mondani sem kell tán, magától értetődik, hogy volt most hegyen-völgyön lakodalom, a mi hadnagyunk kihúzta magát, szabadságot kért, elment Rajeczre és ott olyan szelet csapott a szép Velkovics Rózsika körül, hogy a világ bámult. Meg kell adni, hogy mutatósan tudott költeni. Nem járt itt ilyen gavallér még tán a Thurzó-kisasszonyok idejében sem, a kik itt fürdőztek a hajdankorban. Picziny lábnyomaikat még most is látni véli a fenyvesekben egy-egy a multakon elmerengő sétáló.

A pénz röpült, de az idő is. Egyszer csak vége lett a nyárnak. Velkovicsék hazajöttek a skatulyáikkal és ládáikkal, a hadnagy szabadságideje lejárt, minden elmult, a nyár virágai elnyiltak, a falevelek sárgulni kezdtek, minden hervadozott, csak a szerelem nyilt javában a két ifjú szívben. A hadnagy érezte, hogy itt az ideje huszárosan nekivágni, s megkérte Velkovicstól is a leányt. Az öreg úr nem mondott nemet (nem mert az asszonyoktól), hanem annyit mondott, hogy «aludjunk rá egyet, hadd ösmerkedjünk meg jobban.» A halasztás pedig veszedelmesebb volt most a kosárnál, mert a váltó lejárati ideje közelgett kérlelhetlenül, megdöbbentő bizonyossággal. A halál semmi, még ha biztos is, mert az elácsorog, megáll, kanyarodik, megfordul, visszahuzódik, mint az útközben egerésző macska, Isten tudja, mikor érkezik meg, enged egy napot vagy egy hetet, talán többet is, de a határidő rideg szám, az nem engedhet semmit. Október 10-ike – tehát nem lehet se előbb, se utóbb. Az éjek és a napok egyszerű fehér és fekete koczkák, mint a híd padlóin, ő rajtuk keresztül lépeget zordonan, kimérten a kiszemelt áldozat felé a rettenetes október tíz.

Míg messze az idő, száz terv, megannyi száz vigasztaló barát enyhíti, oszlatja a gondot, törüli a verejtéket az izzadó üstökről, de a mint zsugorodik a koczkás mező, szétszaladnak a jóbarátok, a vérmes tervek s marad csak egy, a legutolsó, a legkétségbeejtőbb, megírni haza az «öreg»-nek.