Mari eleinte puszta szónak vette, s inkább lesütötte a szemeit, semhogy bele mert volna velök nézni a vadászéba, fáklya a fáklyától gyúlik, jaj, dehogy nézne oda, hanem a legény nem engedte, s addig ismételte a dal első sorát, mindig csak azt húzta a czigány is, hogy feltünő jelenetté kezdett fajulni, – akkor már mégis csak czélszerűbb, ha bele néz.

Rávetette buzavirágszín szemeit, csak egy villantásra találkozott a négy szem, csak annyi ideig, a mennyiig a nyíl egy falevelet áthasít (de talán az is sok volt), aztán lehunyta, mintha megperzselődtek volna, rájok huzódott pihentetőül a selyemrojtos szemhéj.

Dalolta Noszty tovább, miközben megfogta a Mari kezét:

– No hát mondja már, hogy mit mond, mit olvasott ki?

– Azt, hogy maga bolondot űz belőlem, – felelte a leány tündöklő mosolylyal, a mely elárulta, hogy maga se hiszi, a mit mondott.

A párkák keze azonban sohasem pihen egészen, váltig új szálak fonódnak le a guzsalyaikról. Kolotnoki Józsi nagyon zokon vette a flótás mondását, hogy ők nem urak s hangulatot kezdett csinálni a rendezők közt a mellett, hogy ezt meg kell torolni, a flótás szemtelenkedett velök, ezt nem viheti el szárazon, meg kell a flótást verni, hogy lepedőben vigyék haza, ezt kívánja az iparos ifjúság becsülete. Ebbe bele is nyugodtak a többi rendezők, mert a becsület egyugyanazon koszttal táplálkozik, eltérő vélemények csak arra nézve voltak, hogy most lasnakolják-e el a flótást, vagy csak a szüreti mulatság legvégén? Sőt volt egy harmadik indítvány is, a fiatal Broziké, melyben szintén benfoglaltatott az elagyabugyálás, de úgymond, előbb be kellene bizonyítani, hogy urak vagyunk, ez pedig akként volna keresztülvihető czélszerűn és olcsón, ha valahogy egy négyest lehetne összehozni, mert a négyes okvetlenül imponálna a bandának s nagyra nevelné a mulatság tekintélyét a külvilágban is, ha híre menne a városban, hogy négyest is tánczoltak a szüreten.

Úgy ám, négyest, de ki tud négyest tánczolni? Nagy dolog az! Arra sincsen módja a szegény mesterlegénynek, hogy a fejét megrakná műveltséggel, nem hogy különböző ismeretek jussanak még a lábaiba is. Hiszen gyönyörű volna egy négyes, nagy eset volna, szó sincs róla. Findura bácsi holtig kevélyen emlegetné, hogy valamikor négyest tánczoltak ebben a szőlőben, de azért mégse tanácsos buga fővel neki ugrani, mert hátha valami világraszóló felsülésbe vagy nevetségbe lyukad ki a dolog, hanem egy kis előleges tapogatódzás nem árthat, hogy ki tud, ki nem tud, s hány pár állana ki a döntő perczben?

A fiatal Brozik bizatott meg ezzel, mire sorba vette a fiatalságot, s így jutott el Nosztyhoz is, megszólítván őt illő módon:

– Szokott kegyed négyest tánczolni?

– Csak nem akar engem tánczosnénak? – kérdé nevetve.

– Szeretnék egy négyest rendezni, ha elég vállalkozó akad.

Noszty a tánczosnéjához fordult.

– Akarna velem egy négyest tánczolni?

– Miért ne? – felelte Mari odaadón.

Úgy látszik, több helyütt is szerencsével járt a kis beesett szemű Brozik, mire hirtelen nagy nyüzsgés-mozgás támadt, mint a futótűz terjedt el a hír, hogy négyes készül, a mi csodálatosan fölajzotta az idegeket és emelte az önérzeteket. Mindenki nagyobbnak, előkelőbbnek érezte magát egy fokkal, kivévén azok a leányok, a kik nem tudtak négyest tánczolni s marczangoló lelkiismeretfurdalással mélyedtek el multjukban előforduló olyan mozzanatokba, melyek lehetővé tették volna a finom táncz elsajátítását.

A rendezők lázasan futkároztak ide-oda a nagy esemény küszöbén. Ezer és egy kérdés merült most fel (nem olyan könnyű ez, a hogy látszik). Megtanácskozandó, mikép történjék a megszólítás: Urak, hölgyek, vagy pedig: Férfiak és nők? Természetesen urak, hölgyek. De az egyes figurák egymásutánjával és elnevezésével sem volt egészen tisztában Brozik úr, hiába tanulta a mészárosságot Bécsben. Ezeket bizony magával Rupival kellett megbeszélni, e végből fölfüggesztették a tánczot s ujólag kisöpörték és kiegyengették a tánczhelyet.

Noszty ezalatt elbocsátván tánczosnéját, hogy a négyeshez majd visszatér, fölkereste idősb Brozik uramat, hogy valami ennivalót kerítsen tőle, mert a gyomor is megköveteli a magáét, – kivált olyan sovány ebéd és annyi testmozgás után. Hanem íszen egyéb se kellett, csak jeleznie, hogy éhes.

Ha eddig senki se törte magát őt észrevenni, vele megismerkedni, míg semmire se volt szüksége, most bezzeg tizen is rohantak az élelemmel rakott kosaraikhoz, fölséges hideg pecsenyék; malaczok, ludak, foglyok, nyulak, torták, fánkok és nyalánkságok kerültek ki a sustorgó zsiros papirosok közül.

– Ide, ide, öcsém uram. Ebből tessék kedves öcsém! Ne vesse meg a mienket. Tiszteljen meg minket is.

Ha nem álltak is egészen jó lábon a finom előkelő tónussal, de a magyar vendégszeretet a maga teljességében duzzadozott. Tartaléknak eldugott pókhálós palaczkok kerestettek elő ugyancsak a kosarakból, vagy a krispinek és köpenyegek zsebeiből, zöldesbe játszó, aranyszin nedveikkel, melyek a városi pinczékből öreg korukban származtak vissza a hegyre, melytől eredtek. Egymásra liczitáltak a jó emberek. Ebből igyék, ez a jó! Mi az a poharában? Ugyan, öntse ki azt a lőrét! Eh, ne hallgasson azokra, kóstolja meg az úr az enyimet!

Így kinálgatták fölváltva, azt se tudta már, mit egyék, mit igyék, a sok szívességtől, a veszprémi püspök se duskál annyi jóban, le is telepedett az asztalhoz nagy kényelmesen, de még jól se lakott, már a czigány a négyes akkordjait kezdte jelezni, a párok immár sorakoztak kétfelől és a rendezők harsányan kiáltoztak.

– Urak, hölgyek! Kezdődik a négyes! Ide, ide a sorba! Ej no, gyüljenek már, kutya mérges teremtette.

Noszty is felugrott, sietett megkeresni a tánczosnéját. Körülnézett a leányok hullámzó során, de seholsem látta Tóth Marit, hanem a helyett megpillantotta Bligit, a doggot, a mint ott somfordált a leánypiacz túlsó szélén. Aha, a Bligi kiszabadult és idejött. No, a hol a Bligi van, ott kell lenni közel az úrnőjének is.

Abba az irányba indult egyenest és most már meg is pillantotta Tóth Marit, felismerte az aranyszínű hajkoronáról, ámbár háttal állt, egy csenevész baraczkfa levelei által részben elfedve, egy másik leánynyal beszélgetett, a ki széles karimájú, lilapántlikás szalmakalapot viselt, mely csak az állát engedte láttatni messziről. Úgy látszik, élénken folyt közöttük a beszéd. Vajjon kivel barátkozott meg?

Most egyszerre fölvetette fejét az idegen nő s Noszty lábai megdermedtek, arczát halaványság lepte el. Az, a kivel Tóth Mari beszélgetett, Velkovics Rozália volt, az ő egykori menyasszonya Trencsénből.

Velkovics Rozália! Álom-e vagy valóság? Talán csak halluczináczió, kisértet, mely a saját lelkiismeretéből kél ki? Hiszen mit keresne itt Velkovics Rozália? És hogyan eredhetne beszélgetésbe épen Tóth Marival? Annyi véletlen nem fér egy kosárba!… És mégis ő az, testestől-lelkestől, minden mozdulata rávall, ő szokta hol leszegni, hol fölhajítani fejét, mint a kényes paripa, a kezét is úgy lóbázza, nem minden kellem nélkül, sőt a lencse is ott van a balszeme alatt. Jaj, csak valahogy meg ne látta volna, mert akkor minden elveszett.

Egy másodpercz alatt kellett átgondolnia és mérlegelnie mindent. Szent Isten, milyen szerencse és szerencsétlenség egyszerre!

Világos volt, hogy futnia kell innen, nehogy meglássa, ha meg nem látta eddig. De mit szól ehhez Mari, ki tán már várja e pillanatban tánczosát? A tánczos nem lesz elő, az már bizonyos. Nagy szégyen, hogy megszökött, de legalább még sem romlik el minden, mert egyetmást meg lehet később magyarázni, de ha kisül, hogy ki ő, hitvány parthie-vadászattá durvul a mai bájos kaland.

Pedig ez a játék már nem megy babba, nemcsak a Mari hozományáról van már szó (hiszen még elég pénzes leány akad az országban), hanem az ő szivéről is, mely nyugtalanul dobog és hánykolódik.

Önkénytelenül megfordult s mindenekelőtt belevetette magát a hullámzó embertömegbe, hogy észrevétlenül a puskájáig jusson s minél előbb elhagyja ezt a veszedelmes helyet, de a mint az asztalokhoz lopta magát, hol a puskája és tarisznyája volt felakasztva, a Répási uram háta mögötti szilvafán, felette koczkáztatott vállalatnak látszott a tárgyak leakasztása, mert a körülülők alkalmasint észreveszik, Brozik és Répási tartóztatni fogják, a rendezők, a kik most hajkurászszák össze héja szemekkel a négyes-tánczolókat, előreláthatólag közbelépnek, hogy ne menjen; ebből jelenet keletkezik, vagy legalább szóbeszéd és ráterelheti a Rozália figyelmét… Jó lesz vigyázni! Inkább a puska veszszen, mint a remény.

Noszty tehát arra határozta magát, hogy ott hagyja vadászkészségét, s mögéje kerülvén nagy ügyesen a ponyvákból készített szüreti sátornak, észrevétlenül leereszkedett a hegy legalján elhúzódó árokba, melyet a hegyről leszakadó vizek vájtak ki ott századok óta. Az árokban egy csöpp víz se volt, s minthogy kétrét meghajolva mendegélt benne egy darabig, teljesen láthatatlanná lett.

Csak messze, túl a láttávolon lépett ki onnan, hogy a völgy pázsitján kanyargó gyalogúton a város felé tartson. Előlről a pápai templom kettős tornya integetett feléje komoran, hátulról a négyes egyre bágyadozó zenéje csiklandozta. Épen a chaine anglaise figuránál tartottak most. Milyen jó volna ott lenni, a Mari puha kezét fogva, édes vallomásokat, apró szikrákat csalni ki belőle. Ki tudja, mi minden történhetnék még?

A nádason innen, a tocsogóknál, vadludak csapatja rebbent fel, a kukoriczásokból nyulak ugráltak ki szemtelen vakmerőséggel. Mert ilyen az élet. Mikor puskája van az embernek, kerüli a vad, mikor meg nincs puskája, ott ténfereg a lába alatt.

Igaz, nem valami nagyon érdekelte most a vad, jobban izgatta az a rejtély: hogy toppant ide Velkovics Rozália? A pokol lökte-e ki magából, vagy az ég küldte, hogy egyetlen húzással elrontsa mindazt, a mit az ördög épített?

De hátha mégsem volt Velkovics Rozália? – Hátha csak hasonlított hozzá és most őt csak egy képzeletbeli phantom, egy üres árnyék kergeti a paradicsomból?

TARTALOM.

• I. Csodálatos, hogy az emberek rendesen többet költenek, mint kellene 1
• II. A Kopereczky-család s főleg néhány szó az előbbi fejezetben szerepelt báró Kopereczky Izrael Izsákról 21
• III. Valahogy mindég rendbe jönnek az eligazíthatlan dolgok is 30
• IV. Néha a szerencse Istenasszonya ellen is sequestrumot lehetne kérni 53
• V. A krapeczi uradalom és a nélkülözhetetlen Bubenyik 76
• VI. Egy ravasz komornyik cselvetése 95
• VII. Különféle előkészületek és intézkedések 124
• VIII. Mikor a tens vármegye ballábbal lép ki 145
• IX. Kifürkészhetetlenek a hatás csodálatos titkai és rugói 162
• X. A hova maga nem mehet az ördög, asszonynyal helyettesíti magát 199
• XI. Az olvasó visszavitetik a régi – időkbe, mikor még a méz is édesebb volt 222
• XII. Bizonyos vadász különös tapasztalatokat tesz 265
• XIII. Leiratik, milyen finoman mulat a kisvárosi polgárság, ha úgy esik a sora 289

KÉPJEGYZÉK.

• 1. Nem adom a lányt ennek a hadnagynak 3
• 2. Ejnye, Kopereczky, – szisszent fel durczásan Vilma 17
• 3. Te gazember, – sziszegé a hadnagy 41
• 4. Ha pedig egy kulcsot hoznának a miniszteriumból, arra úgy vigyázzon, mint a két szemére 74
• 5. Leány vagyok még, hála Istennek 105
• 6. Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében 121
• 7. Szeretve tisztelt főispánunk! 173
• 8. Bravó, tantika! 222
• 9. Száz darab ezres, ez a fele, ez a tied 248
• 10. Ohó! A Krisztinát nem engedem! 256
• 11. Egyre közeledtek a kápolna felé 280
• 12. Majd átkapja Mari derekát két kézzel, föl-fölemelgeti, le-leeresztgeti filigrán tánczosnéját 298