A pénz legendája; Gányó Julcsa

A korcsma elé ért. Belülről harsány muzsikaszó hallatszik, tán egy egész banda húzza. Bele-belebömböl Bálint szava, kemény, durva betyárnóta. Betyár szilajsága, fékvesztett szenvedélye beszél belőle, ki mindenre kész, mindenre el van szánva.

Julcsa még egy perczig tétováz… A hólepte tornáczon megáll. Csak a banda s a Bálint hangja. Lány nincs az ivóban. És ha lenne! Akkor is – mert másképp nem lehet.

Kinyitotta az ajtót. Bálint háttal feléje. A primás ráhajlik a vállára, úgy húzza, a banda egész erejével kiséri.

Julcsa egyenesen odamegy hozzá s ráteszi a Bálint vállára a kezét.

– Bálint, – szólalt meg.

– Ki az… A Julcsa… haj… a Julcsa! – és hangosan kaczagni kezdett. – Hát ide jöttél utánam? Most már kellek neked… Vagy azt akarod megtudni, hogy milyen a vármegye tömlöcze? Dohos az, penészes, hugám. A ki ott hűsöl, annak sok mindentől megy el a kedve, még a dalolástól is.

– Bálint, hallgass meg csak pár perczig. Küldd ki a czigányt.

– Nem tetszik a nóta? Tudok én vígabbat is! – Bálint fütyülni kezdett, majd eldalolta a nóta szavait:

– Hallgass, Bálint, vagy elmegyek s akkor sohse fogod megtudni, miért jöttem ide.

– Hát ha úgy van, elküldöm őket… Úgy se beszéltünk már kettesben rég. Lóduljatok ki a tornáczra… Pakoltok hát? Gyorsan!

A czigányok kiváncsi arczczal kisompolyogtak a szobából.

Hogy egyedül maradtak, Julcsa odajött elé és szembe nézve vele, határozott hangon beszélni kezdett.

– Hallgass meg, Bálint. Ne gúnyolj, ne sérts meg. Sokat szenvedtem érted, te sokat szenvedtél értem. A jó Isten nem kivánta a frigyünket.

– Nem… Nem kivánta! Hej nem az!

– Ne kivánjuk mi se… Te tudod, tudod Bálint, hogy szerettelek. Szerettelek egész szűzi szerelmemmel. Szívem minden dobbanása a tiéd volt, tiéd boldogságom, tiéd lettem volna boldogtalanságban is. Akkor este életre született a szívem, szívem egész mindenségét te ölelted által… Szerettelek.

És Bálint szinte megmeredve figyelte. Eltünt a vér arczáról, mind a szívébe szaladt, látszott rajta. Szinte kifagyott az élet a lelkéből.

– Hogy nem lehettünk egymáséi, annak oka kellett, hogy legyen. Nem így volt az megírva. De nem is illettünk volna egymáshoz. Szegény lány nem illik gazdaemberhez. Nem boldogíthat olyant, kinek szerelme csengő aranypénzre váltható.

– Julcsa, Julcsám, ne mondd! – És most Bálint gőgös szívében is megmozdult valami. Véghetetlen boldogtalannak érezte magát, hogy oly közel érzi magát ahhoz, kit szeretett, kit szeret még ma is, de a ki soha, soha többé az övé nem lehet. Lerogyott egy székre, balkarjára hajtotta fejét s úgy hallgatta keserű szívvel, a mit Julcsa mond neki.

– Te csak eltántorodtál tőlem. Most már így van jól. De hát… Mit ér neked, hogy itt dorbézolod át éjszakáidat, itt váltod aprópénzre a szíved szerelmét? Nem látod, hogy ez méltatlan hozzám és méltatlan tehozzád?

– Mit tegyek hát, mit tegyek? Legyek tán hivő… Mint te. Nékem nincsen tanítom, ki oktasson, mint teneked Julcsa.

– Ne káromold az Istent. Azok is a te javadat akarják csak. Addig, míg te itt dorbézolsz, addig ők a te lelki üdvösségedért imádkoznak.

– Van jó dolguk, törődnek is azok velem, – mondta Bálint keserűen.

– Törődnek, mert a te üdvösségedhez van az enyém is kötve. Értsd meg jól. Ha te tönkre mész, tönkre kell nékem is mennem. Mert a pusztulásodnak végre is én vagyok az okozója.

Erre az önvádra Bálint önváddal felelt:

– Nem úgy van. Így cselekszem, mert ez nékem így tetszik. Inkább a te pusztulásodat idéztem én elő… Tudom, ne tagadd, – mondta a legény ellágyult hangon.

– Erről ne beszéljünk. Az is szükséges volt a boldogulásomhoz, üdvözülésemhez. A hiba se tebenned, sem énbennem nem volt. Kiben? Keresse az, ki tud hozzá. Elbuktam. Hát jól van, erről nem tehetsz… Most csak arra kérlek Bálint, hogy segíts felemelni.

És a legényben a vele született nagylelkűség kezdett ébredezni.

– Julcsám… én angyalom. Mit tehetnék én te érted?

– A mit tenned kell, az mind a kettőnkért, mind a hármunkért leszen. Térj haza a feleségedhez.

– És te mondod ezt nékem, Julcsa, te?

– Nézd. Én ismerem azt a szegény asszonyt. Jó lány volt. Gazdalány volt, de azért soha se nézett le minket. Szelid és téged szeret.

– Mit ér ez nekem?

– Azt még nem érted úgy-e, hogy elérkezik az az idő, midőn a szegények szegénye lehetünk és ha már tán nem is szeretünk, legalább a szeretetre vágyunk.

– Én ugyan azt se tudom, milyen szinű a szeme.

– Az enyém színét tudtad, mégis elfordultál tőlem. És ne is azt nézzed, de hogy milyen a szíve. Az meg néked nagy drágasággal fölér, mert tele a képeddel színig.

– Szeret… De hát mit tehetek érte?

– Ne tégy ma még érte semmit. Ha majd szeretni fogod, megérted, mi a tennivalód vele szemben. Ma még csak mikettőnkért tegyél. Te érted és én értem. Mindkettőnk nyugalmáért egy lépést, csak egyet.

– És te, te elfordultál tőlem örökre, – mondta a fiú hangos zokogással.

Ha így élsz tovább, soha se látsz többé. Ha visszatérsz párodhoz, ha baj ér benneteket, mindig hozzám fordulhattok, mert én tudom, mi a szenvedés…

– Bocsáss meg Julcsa, ha megszenvedtél értem, – mondta a gőgös-szívű, de azért gyenge férfi, feltekintve reá s megfogta a kezét.

– Jere, Bálint, kezem a kezedben… Jere, elvezetlek.

És Bálint, nyitott szemmel, mintegy megigézve ment. A leány kivezette az ivóból. A czigányok bámulva látták, hogy Bálint, a nélkül, hogy szót ejtene hozzájuk, megy-megy a lánynyal. Kiértek az utczára, Julcsa mindig fogta a kezét. Igy mentek az egymás oldalán, a sűrün hulló hó közepén, a mely elnyomta lépteik neszét s a mely mint fehér fátyol terült el felettük. Nem hallatszott semmi kelettől nyugatig. Kelettől nyugatig fehér hó-tenger, a melyet csak itt-ott egy kis fehér ház s az abból kiáradó mécs fénye pontozott ki.

Mentek…

Egyszerre Bálint szólalt meg:

– És így kéz-kézben haladtunk volna egy életen által.

– És így kéz-kézben mehetsz át egy életen olyannal, a ki szeret, s ki méltó szerelmedre.

Bálint némán megszorította a kezét. És csak mentek. Most a mellett a ház mellett haladtak el, a melyben legelébb látták meg egymást.

De nem szólott egyik se. Áthaladtak a nyugvó Szabad-Szent-Tornyán, mintha ebből is kihalt volna az élet, oly csendes, álmatagon csendes volt minden. Aztán itt künn a pusztán, csak egymást láthatják már a sűrü hó közepén. Hó-tenger merre szem lát… és magány.

– Julcsa, mindent megigérek, csak egyet, egyet tegyél meg.

– Mit, Bálint?

– Nyújtsd ide az arczodat, hogy egyszer, egyszer még megcsókolhassam.

A lány reá hajolt. Hideg arczát odanyújtotta a legénynek és a csók, mintha megfagyott volna. Egyik se érzett semmit.

– És most megigéred, hogy hűséges párja leszel a feleségednek, meg?

– Isten engem úgy segéljen! – S az ember felemelte kezét. A lány hitt neki.

Csak mentek…

Éjfél után egyre járt az idő, midőn a kisrátai tanyára értek. Még pislogott benn a mécses.

– Engem vár, reggelig elvár néha, – mondta Bálint.

– Látod, megérdemli, hogy ezentúl része legyen az éjszaka s az élet nyugodalmában.

Beléptek az udvarra. A kutyák megismerték gazdájukat. Nesztelenül futottak a pitvarig. Bálint leverte magáról a havat, le a lányról is.

Beléptek a házba. A fiatal asszony sokáig virraszthatott, ott ült felöltözve egy karos-széken, egyik karjára borult s alszik.

Julcsa csendesen odalépett hozzá.

– Nézd Bálint, milyen szép, mily csendes, nyugodt, tiszta az ajka. Nézd, milyen nyugodtan alszik. Párod lesz az élet viharaiban s nyugodt szivvel térhetsz hozzá pihenni bárhonnan is. Örzsi, Örzsi! – ébresztette a fiatal asszonyt.

Az felriadt, aztán azt hitte, hogy Julcsát és urát az álmában látja maga előtt, nagyot sóhajtva, visszahanyatlott a székre.

– Ébredj, mi vagyunk. Nézd Örzsi… én meg az urad.

Az asszonyka kitörülte az álmot szemeiből és álmélkodva, szinte megrettenve, látta őket maga előtt…

– Hazajött s megkért, legyek én nálad a közbenjáró. Kérleljelek meg téged. Eddig nem szeretett, ezentúl hűséges párod lészen. Úgy-e, úgy lesz, Bálint?

Bálint, könyekkel telt szemmel, beszélt volna, de szólni nem tudott, csak a két ujját emelte fel esküre.

– Ne esküdj, Bálint. A pap előtt is esküdtél. De hűséged első pillanatja csak a mai éjszakától kezdődjék. Legyen a tied, Örzsim. Légy boldog vele, add a kezedet neki és aztán nekem. Úgy… És most az Isten áldjon benneteket.

És a leány, a nélkül, hogy amazok megakadályozhatták volna, összehúzta keblén a nagy kendőt s kiment a házból. Azok meg utána indultak. Az asszony hálálkodni akart volna, – az ember marasztotta.

De Julcsa csak ment… Nem akarta hangjukat hallani többet. Sűrün, sűrün hullott a hó, nehezen, bajjal lépett. De azért úgy érezte, szárnya nőtt, a melyet ha kibont, átiramlik véle a mindenségen.

Nem érezte a fáradságot. Mélyen járt a hóban, de mit bánta ő most? A faluig kis csapáson haladt, onnan meg… Tudja jól az utat.

Ugy háromkor, mikor a falu közepére ért, elállt a havazás. Tiszta, csillagos éjszaka. Merre a szem lát, hó és hó. Egy végtelen fehér lap a világ – s benne úgy érzi, egyedül halad… egyedül a révpart felé. Hát ha itt fagy meg az úton? Nem, nem lehet, nem szabad… Az Isten vele volt egész éjjel, ezentúl se hagyja el.

Ment.

Erre már tudja, várják itt otthon, otthon van. Négy óra volt, hogy a János kunyhója elé ért. Benn mécses égett.

Várták…

Kopogtatott. János kijött a kunyhó elé.

– Uram, megtettem, a mit kivántatok. Az Isten igéje szerint történt.

– Akkor add kezedet én feleségem, hagy vezesselek majd én a hivők közé…

És karjaiba zárta a leányt.