A tengerszemü hölgy

– Válóperünk is foly már.

– No, a felül meg már épen ne fájjon a feje a nagyságos asszonynak. Visszavonta már az instantiáját a nagyságos úr. Bizony Isten. De higyje el nekem, hogy visszavonta. Azt mondta a nagyságos úr, hogy igen nagy zavarban van. Hogy a dézsmát, meg az úrbért elvesztette: alig kap pénzt. Az urak ott Pesten meghozták a morgatoriumot, vagy mi a frányát? hogy a régi adósságot nem kell megfizetni; de már most meg uj adósságot nem lehet csinálni. Ha elválik a nagyságos asszonytól, a százezer forintot vissza kell fizetni, s akkor ő dob alá kerül. A’ bizony.

Most kezdett már előttem világosodni. Ez a fecsegő asszony kiszalajtotta a száján a titkot, hogy miért kellett az én idyllemnek bevégződni. Hisz ez a tiszta kétszerkettő! Visszavesznek engem, mint a diákot a vakáczió után az iskolába. Azért sem megyek vissza!

Mikor fel voltam öltöztetve a régi ruháimba, a gulyásné felnyitotta a benyiló ajtaját s kibocsátott a nagy szobába.

A gulyás már akkor egész parádéba tette magát: felvette az ünneplő mándliját, felhúzta az új csizmáit; úgy állt előttem, a kalapját a két kezében tartva. Alázatos volt, mint egy cseléd. Megcsókolta a kezemet, s én csak most vettem észre, hogy milyen nagyon szúr a borostás álla. Mikor megszólalt, olyan hangon beszélt, mint a hogy az égett emberek szoktak sápitozni, mikor megállnak a konyhaajtóban koledálni:

– Csókolom a kegyes kezeit, nagyságos asszonyom; engedelmet kérek, ha valamivel megbántottam volna, nem akaratommal történt. Bocsássa meg kegyesen a hibámat, soha sem cselekszem többet. Hogy most az egyszer úgy megestem…

Nem tudtam, hogy mérgelődjem-e, vagy nevessek?

Ő érzékenyedett el, s a lobogós inge ujjával törülgette a szemeit. Ő adta a bűnbánó Magdolnát.

Az ajtó mögé volt támasztva egy hosszú fűzfapálcza, azt ő kezébe vette. Csak néztem, hogy mi lesz azzal a bottal, tán nekem akarja adni a zarándokoláshoz?

– Engedje meg, drága jó nagyságos asszony, hogy én kisérhessem haza a kastélyig. Valami baja ne történjék. Rossz emberek vannak. A kutyák megugatják, a bika is megkergetheti.

– De én nem akarok a kastélyba menni, mondám neki.

Erre tátva maradt a szája: «Ah! Hát hová?»

– Az az én gondom. Alá is út, fel is út. Megyek, a merre a szél fúj.

Ekkor összeszedte a bölcseségét. Olyan kenetteljes hangon prédikácziózott, mint egy ó-testamentomi patriarcha:

– Neé tegye azt, drága jó nagyságos asszony! Neé szomorítsa meg azt a mi kedves, jó nagyságos urunkat. Nincs annál jobb ember a világon. Engedje meg, hogy haza kisérhessem. Csak messziről, husz lépésről.

Én türelmetlenül toporzékoltam, kiabáltam, hogy menjen az ajtóból, ereszszen utamra.

Ekkor a Péter kirukkolt a színével:

– Nagyságos asszonyom. Már ennek meg kell lenni. Én nekem a jó nagyságos úr, mikor azt a tiz tinót adta, hogy a feleségemet visszafogadjam a házhoz, azt mondta, hogy: «no, Gyuricza Péter! ha még az én asszonyomat is hazahozod a kastélyba, nem sajnálok tőled még tiz rugott borjut».

(Erdők, sziklák visszhangzottak a kaczagásomtól; nem birtam visszatartani.)

De már erre bennem is felforrt a méreg! Tudja? Ha engem dühbe hoznak, akkor én oroszlán vagyok. Kikaptam a pálczát a Gyuricza Péter kezéből: «Nesze, bitang, pimasz! Nesze, a tiz rugott borju!» Nem tudom, tiz volt-e? Nem számláltam. S a nagy mahomed ember hátat fordítva, szaladt előlem a szobában az asztal körül, mint a rajtschulban s ordított, mint a viziló, míg a bot össze nem törött a hátán. A felesége meg dehogy interveniált volna; felállt a padkára, onnan nézte nagy gyönyörködéssel, hogy egyszer valahára akad valaki, a ki az ő tirannusát jól elnáspángolja.

Csak úgy el ne lettem volna fáradva az úttól!

Akkor kezdtem el magamhoz téregetni, mikor már künn voltam a mezőn s a szél kifujta a fejemből a hőséget. Ez az idyll hát szépen be lett fejezve; de mi kezdődik el most?

Hogy a Bagotay Mukihoz vissza nem megyek, az az egy bizonyos.

De hát hová?

Előttem volt a szép Duna. A töltött út mindenütt mellette visz el. Oda-oda támaszkodtam egy vén fűzfához s elnéztem a nagy élő vizet. Egy-egy hal nagyot czuppantott benne, a mint felugrott a levegőbe. A viztől nem félnék, hanem a halaktól félek. Nem tudtam magamat elölni. Azt szerettem volna, ha igaz lett volna, mivel gyermekkorunkban ijesztgettek bennünket, ha a vízbe kihajolva néztünk a partról: «Vigyázz! Hátad mögött leskelődik egy ördög, az beletaszít.» De hát nem taszított bele. Nem tud már az ördög semmit. Nem állja ki a concurrentiát az ember fiaival. De hát aztán valósággal érdemes két ilyen emberért, mint a Bagotay Muki, meg a Gyuricza Péter öngyilkossá lenni? Kinevettetni a halálban!

Azt gondoltam, hogy hazamegyek az anyámhoz.

Ő csak nem dobhat ki a házából. Nem bánom, büntessen meg, megalázom, megtöröm magamat, elviselem a haragját. Ő mégis anyám, egyetlen gyermeke vagyok, kell, hogy szeressen egy kicsit. Másnál úgy sem kereshetek se irgalmat, se szerelmet. Mikor magam is gyülölöm magamat!

Ezzel a gondolattal indultam a város felé.

Rekkenő meleg volt, erős déli szél fújt, olyan száraz, forró, mintha fűtött kemenczéből jönne, a homokfelhő egészen eltakarta a vidéket s mikor egy forgószél előkapott, a fűzfához kellett menekülnöm, hogy le ne sodorjon a töltésről. Nem tudom, minő szakasza volt a napnak? Nekem, tudom, hogy délelőtt volt; még az nap nem ettem. A Gyuriczáék elfelejtettek megkinálni a «nyögvenyelővel», pedig elfogadtam volna. A szomjuság ellen egy párszor lementem a Dunához s ittam a tenyeremből. Az útfélen találtam egy virágot, a mit úgy hínak, hogy papsajt. Megkóstoltam, de nagyon rosz volt. Sietnem kellett, akármilyen fáradt voltam is, hogy mentül hamarább elérjem a várost. Jó lett volna már egy darab kenyér is, a milyent pénteken a koldusoknak osztogatnak otthon.

A mint így sietek a város felé, egyszer csak valami sötétség keletkezik előttem az égen s a mint feltekintek, rémülve látom, hogy a városban tűz támadt, annak a fekete füstje gomolyog fel a porfelleges égbe.

A forró számum a város felé vitte a fekete füstöt. Szent Isten! Az egész város porrá fog égni!

Én elkezdtem most már futni. Elfeledtem, hogy fáradt vagyok, éhes vagyok; a rémület új erőt adott. És mentől közelebb értem a városhoz, a füst annál magasabbra gomolygott. Most már nem volt fekete, hanem veres; milliom sziporka kavargott fölfelé s egész háztető darabok repültek lángolva közötte; a hol egy cserépfedeles ház gyuladt ki, ott, mint a tűzijáték röppentyüi, pattogtak a tüzes cserepek szerteszélylyel. Egy egész utcza állt már lángban, a mint a városba megérkeztem. Ordítozó embercsoportok, vágtató szekerek, jajgató asszonynép, elgázolt gyermekek s közöttük bömbölő tehenek, ökrök, a mik vadultan igyekeztek a tűzfény láttára a sötét istállókba visszamenekülni; mind össze-vissza rohant, ész nélkül, előre, hátra. Én egy mellékutczába betértem, hogy el ne gázoljanak; azon keresztül, gondoltam, hogy eljutok a mi házunkig. Mindenütt jajgató emberekkel találkoztam, a kik házaikból a féltett holmiaikat igyekeztek az utczára kihordani. Oltásra senki sem gondolt. A zsarátnok úgy hullott, mint a zápor. A mint az anyám házához elértem, már akkor az is egészen lángokban állt. Az volt a legmagasabb ház az utczában. Egy csoport honvéd igyekezett a tüzet oltani; mások behatoltak a házba s az ablakokon keresztül hajigálták ki a butorokat. Egy aranyrámás képet láttam kirepülni: az a szegény jó apám arczképe volt. Oh, de szeretett az engem; ha ő meg nem halt volna, nem volnék én az, a mi vagyok! Csupa idegen arczok votak. Hiába kérdeztem tőlük, hogy hol az anyám? Meg sem hallották! Egyszer aztán odajött egy pléhgalléros, valami őrnagy s rájuk rivallt a tűzoltó honvédekre: «Mit oltogatjátok itt a tüzet? Érdemes rá! Itt tanyázott az az ezredes, a ki fölgyujtatta a várost! Menjetek a kórházat oltalmazni! Hadd égjen ez az átkozott fészek!» Nem tudtam, hogy eszemen vagyok-e, vagy megőrültem? Miért átkozzák a mi házunkat? A honvédek egy ezredesnek a nevét kiabálták, a ki sokszor járt a mi estélyeinkre. Még, ha felismernek, engem is a tűzbe dobnak. Egyik nehéz szekér a másik után hajtott keresztül a szegény apám arczképén, Még azt sem tudtam megmenteni. Zsibbadt kábulatomból egy iszonyu orditás rázott fel; ezernyi-ezer ember sikoltása: «Jézus Mária, a szent András ég!» Már az egyik tornya annak a gyönyörü nagy székesegyháznak kigyuladt, a másikban még kongtak a félrevert harangok. A néptömeg magával sodort, minden ember a templomot sietett megmenteni. Már késő volt! A második torony is kigyuladt, a harangok elnémultak, a templom tetőzete is égett. A szép templomi zászlókat, a miket az urnapi processiókon a czéhek férfiai szoktak nagy pompával körülhordani, félig elégve hordták ki a hulló üszkök közül. Olyan iszonyu volt a hőség, hogy nem lehetett a piaczon megmaradni. «Oda az egész város!» kiabálták az emberek; fussunk a szigetre. S azzal tódult az emberáradat a szűk utczákon keresztül a Dunapart felé. Én arra gondoltam, hogy nekünk ott van egy nyárilakunk (boldog emlék!) tán az anyámat is megtalálom ottan, lehet, hogy ő is odamenekült s mentem én is az emberárral. Mire a szigeti dobogóhídhoz értünk, már nem lehetett a megtorlott tömegtől előre hatolni. «Miért jönnek vissza?» «Azért, mert a dobogóhíd is ég!» Rettenetes látvány volt! Az egész Dunasor lángban állt már s a szigetre vezető hídon harapódzott odább a tűz; a Duna füstölgött a beléhullott gerendáktól; gabonás hajók, malmok, lángolva úsztak alá s csapódtak a jégtörőkbe. A vámszedő háznál egy csoport nemzetőr tartotta vissza a népet, hogy az égő hídra ne rohanjon. Azok beszélték el, hogy mi történt. Még a tűznél is nagyobb veszedelem. Egy császári ezred akart szép csendben bevonulni a várba. Már Tatán voltak. A polgárok megtudták s kiszedték előlük a hajóhidat. Most azok boszúból, hogy a hadicsel nem sikerült, felgyujtották a várost. Milyen átkozódás volt az! Folyvást azt az egy nevet hallottam emlegettetni. Azét a főtisztét, a ki az anyámat nőül akarta venni, ha a forradalom közbe nem jön.

(Én nem tudtam folytatni a rajzolást; a köd nem a tájékon feküdt már, hanem az én szememen.)

Az asszony folytatá a rémlátással teljes történetet:

Ekkor a vár fokáról három ágyulövés dördült el. Lehet hogy csak jeladás volt, a mit tűzvész idején szoktak tenni a csapatok consignálására. Hanem ez ágyulövésekre az egész néptömeg eddigi rémülete még nagyobb rémületté idomult át: «Az ellenség ostromolja a várost!» Erre az az egész sokaság, mely eddig a Dunapartot ellepte, egyszerre visszatódult az égő városba, keresztül a lángoló utczákon, az égő gerendákon. «A Vágdunára, a Vágdunára!» kiabálta mindenki. Arrafelé még van szabadulás. Azt csodálom, hogy össze nem gázoltak. Rémültömben egy hajóslegénynek a karjába kapaszkodtam s a becsületes ember, a kit soha életemben nem láttam, tűrte, hogy belécsimpajkózom, még biztatott, hogy csak jól fogjam meg, el ne maradjak tőle s aztán úgy vonszolt magával az egymás hátán tóduló sokaságon keresztül.

(Az elbeszélőnek pihenőt kellett tartani; úgy elfojtotta a keblét e rémjelenet előadása: az arczán a veriték gyöngyözött. Idő vártatva birta csak folytatni):

Soha ezt a napot én el nem felejtem. Egyik rémület a másikat irtotta ki a szívből. A félrevert harangok kongása máskor idegreszkettető hang: és volt olyan óra, a mikor vigasztaló szózatnak tetszett az égből; még egy toronyban kongtak a harangok, a kálvinisták tornyában. A többi templomtorony mind égett már, ez az egy még megvolt. A szél ellenkező irányban fujt, a tűz azon városrész felé nem terjedt. Mindenki a kálvinista torony irányában tartott. A vár közelébe eső utczákat a nemzetőri hadcsapatok elzárták a futó népség elől; az egyetlen utcza, a melyen a Vág felé menekülni lehetett, a Szombati-utcza volt. Fele annak is lángban állt; de a hol a Nagy Mihály-utcza elválasztja, attól kezdve épen maradt. Az önök háza volt a legszélső épület, melyen túl nem terjedt a tűz. De az átelleni szegletház, a vendégfogadó földig égett. Oh, ez a kedves ismerős ház! Azokkal a hűs folyosókkal, azokkal a veres márványoszlopokkal, a miknek a keresztvasán annyiszor producálta ön előttem az acrobatai gyakorlatait! Az a gondolatom támadt, hogy e nagy szorongatásomban odamenekülök. Valamikor szívesen láttak ottan! A kedvemért még új befőttes üveget is bontottak fel. Igaz, hogy sokat vétettem ennek a háznak! Szememre is hányta az az öreg asszony. Kinevettem az ő fiát! Ezzel a kaczagással kikergettem a világba! De hát a nagy szerencsétlenség idején a haragot elfelejtik. Oda menekülök az ön anyjához. Ezt gondoltam, a mint a házukat megláttam. Hát ezt a jelenetet megint nem fogom soha sem elfelejteni. Ott állt a jó öreg asszonyság a házajtóban, abban a barna ruhában, abban a fodros főkötőben, a miben ön lefestette az arczképét s a futó emberek közül, a kinek az arczát megismerte, azt megállította s azt kérdezte tőle: «nem látták-e az én fiamat?» s hogy ezt mondták, hogy: «nem láttuk!» a kezeit tördelte, keservesen zokogva: «Oh, szent atyám, én istenem! miért nincs itt az én fiam?»

(Jajh! Mi esett a szemembe?)

Az asszony folytatá:

Mikor az ön anyjának ezt a szavát hallottam, megint új rémület fogott el. Nem jutott eszembe, hogy önnek még egy bátyja is van, a ki városi közgyám s annak most a városházán kell helyt állni s a míg a tető ég a feje fölött, az árvák vagyonát megoltalmazni. Nem mertem az utczának azon oldalán végigmenni; áttértem a másik oldalára. Hátha engemet is megragad s én tőlem is azt kérdezi: «hová tetted a fiamat? Ha ezek a te átkozott színváltozó szemeid nem volnának, most itt volna ő mellettem, nem volnék magamra hagyva!» Nem mertem a színe elé kerülni, inkább a saját anyámnak a haragos arczát viselem el, mint az ön anyjának a könybelábbadt tekintetét. Eltakartam az arczomat s úgy futottam el mellette.

Nem birta tovább mondani. Odafektette az arczát az ölembe, úgy zokogott. Ez igaz volt…

(Hajh, hajh! A mit egy nevetés szele elfúj, azt egy könyözön sem hozza vissza többé!)

XIII. FEJEZET.

HOGY VOLT TOVÁBB?

Mikor újra felemelte az arczát, olyanok voltak a szemei, mint egy álomjáróé, a ki a holdvilágba bámul. Csaknem feketéknek látszottak, úgy ki voltak tágulva a pupillái. Halkan beszélt:

Még most is, mintha előttem volna az egész kép. A város legnagyobb része lángban állt. Estének kellett lenni: a kálvinista toronyban az óraütés belevegyült a félrevert harangkongásba. Az óra ütött nyolczat, a félrevert harang ötöt, az emberek számlálták, épen tizenhárom. Nap nem sütött már, de az egész égboltozat világított, a sürű füstfellegek tűzverőfénye csinálta a pokolbeli nappalt s ebben a rettentő világításban, mint valami rémbálvány, emelkedett ki a kálvinista templom tornya, szörnyeteg nagy réztetejével s annak a csúcsán a nagy aranygombbal és csillaggal. Csillag és gomb úgy ragyogott, mint egy túlvilági tünemény. A tűz ropogását túlordította a tizezernyi rémült ember kiáltozása, az állatok üvöltése. A város megyercs-utczai részéből, a hol a szekeresgazdák laknak, mind összetódultak a kocsik, lovak, tehenek, gazdáikkal együtt a Rozália-térre s a «czigánymezőre». Mozdulni nem tudtak egymástól. Ekkor a jajgató, szitkozódó, átkozódó sokaság közé odaomlott az az embertömeg, mely a Dunapartról törte magát az égő városon keresztül, azzal a rémorditással, hogy: «betört a városba az ellenség!» A rémhír akkorát nőtt, mire idáig jutott, hogy már látták az ellenséges katonákat a városba berohanni. «Ölnek, pusztítanak! Fussunk! Fussunk!» Némelyek még azt kiabálták hozzá, hogy: «most már a várból fogják bombáztatni az ellenségtől elfoglalt várost!» Egyszerre tele lett minden utcza, mely a Vág hídjához vezet, menekülő szekerekkel. A kik elébb akartak odajutni, azok a «kis piacz» szűk utczáján igyekeztek előre. Én rémületemben egy ilyen vágtató szekérnek a saraglyájába kapaszkodtam, úgy futottam lélekszakadva a szekér után. A könnyü topánkák mind ki voltak már szakadva a lábamon s tele lettek kavicscsal. Nem értem rá, hogy megálljak és kirázzam belőlük. Abba a szekérbe igen jó lovak voltak fogva s a kocsis nem kimélte az ostort. A kocsiülésben két asszony ült paraszt szürben. Én csodálkoztam rajta, hogy burkolhatják be magukat azokba a szürökbe s a fejüket a nagy kendőbe, mikor olyan pokoli hőség süt köröskörül, földről, égről, mindenünnen.

Az a kocsi szerencsésen eljutott a vágdunai hídhoz, mielőtt a többi menekülő szekerek eltorlaszolták volna az utat. Ott a révnél meg kellett állnia, mert a vámszedők a hídpénzt követelték. Az, hogy ég a város, ő reájuk nem tartozott! azért a hídvámot meg kell fizetni. Az egyik asszony odaadott egy száz forintos osztrák bankjegyet. Abból meg a vámos nem tudott visszaadni. Furcsa parasztnők ezek, a kiknél nincs aprópénz, csak száz forintos bankó. A míg ezek itt alkudoztak, nekem eszembe jutott, hogy hiszen az uri ruhám van rajtam most s annak a zsebében mindig szokott lenni egy ezüst tizes, hogy ha koldussal találkozom, odaadhassam neki. Odaszóltam a pórnőknek: «Én nálam van egy tizes, odaadom a vámszedőnek, csak arra kérem, hogy vegyenek fel a kocsijukra, van hely a kocsis mellett. Nem bánom, vigyenek akárhová». Erre az egyik asszony hirtelen odakiáltott a kocsisnak: «Ne engedje felülni ezt a leányt, nem veszszük fel!» Aztán meg a vámszedőnek mondá, hogy tartsa meg hát azt a százast, ha nem tud visszaadni belőle, csak a kocsijukat ereszsze tovább. Én elszörnyedtem ezen az embertelenségen. Micsoda szivtelen asszony lehet ez, a ki ilyen veszedelem idején egy menekülő nőt fel nem vesz a kocsijára? Parasztasszony létére inkább százas bankót veszteget kárba? Felgerjedésemben megkaptam a parasztasszony fején a bebugyoláló nagykendőt s lerántottam az arczáról. – Majd jéggé fagytam! – A saját anyámat ismertem meg. – «Anyám, édes anyám! Hát nem ismer rám? Én vagyok a kegyed lánya, az Erzsike!» Erre az anyám a szűr gallérját vonva arcza elé, parasztossá elváltoztatott hangon mondá: «Menjen innen, hagyjon békét! Nem ismerem a kisasszonyt. Én nem vagyok magának az anyja. Ereszsze el a kendőmet!»

Azt hittem, hogy megőrülök. Nem ismer rám az anyám! Nem akar a kocsijára felvenni. Mint a villám, úgy lobbant át a lelkemen az a gondolat, hogy hisz ő az, a kit a nép így átkoz. Bizonyosan igaztalanul átkozzák, de az ilyenkor nem segítség. A kire a népdüh kimondja: «ez az!» az el van itélve. Nekem nem szabad itt az anyámat elárulnom. Hirtelen odadobtam az ezüstpénzt a vámszedőnek, hadd bocsássák útjára a szekeret. Gondoltam, hogy ha egyszer a hídon túl leszünk, akkor nem kell többé az anyámnak az üldözéstől félni; felvesz majd magához a szekérbe. Azzal a hátulsó lőcsbe fogózva, futottam tovább a szekér mellett, a míg a fortificatio sánczain túljutottunk, ki az országútra. Ott aztán ismét elkezdtem lelkendezve könyörögni, a hogy fulladozó hangom engedte: «Anyám, édes, jó anyám! Vegyen fel a kocsira. Odavagyok. Nem tudok tovább menni». Nem ügyelt rám. Szidott, kergetett: «Takarodj! Pusztulj! Marsch innen!» S hogy még sem akartam elmaradni, utoljára megfogta a lőcsbe kapaszkodó kezemet s erővel lefeszegette az ujjaimat a lőcsről s aztán nagyot taszított rajtam, hogy én végig estem az útfélen. A szekér tovább robogott.

Idáig tartott az erőm. Nem birtam a lábaimon állni többé, úgy reszkettek. Testben-lélekben összetörve e rettenetes nap kínszenvedéseitől, térden vánszorogtam az árok széléig. A halálfélelem ösztöne mondta, hogy az út közepéről eltakarodjam, a hol agyongázolnának. Ott azután fekve maradtam, nekidőlve egy útszéli jegenyének s aztán néztem az előttem végigvonuló rémlátványt érzéketlenül. A menekülő szekerek hármasával, négyesével vágtattak végig az országúton, összeakadtak a tengelyeikkel; volt iszonyú káromkodás; egy-egy szekeret belefordítottak az árokba, az asszonyok, a kik rajta ültek, sikoltoztak, jajgattak kétségbeesve; némelyik szekeres arra a vakmerő gondolatra jött, hogy keresztül törjön az árkon, le az országútról a szabad mezőre; a többi követte a példáját; olyan közel gördültek el mellettem, hogy szinte elgázoltak s én nekem már annyi akaraterőm sem volt, hogy a lábamat elhuzzam a gördülő kerekek elől.

Ekkor trombitaszó vegyült a zürzavaros lárma közé. Egy csapat huszár igyekezett utat szabadítani a menekülő szekérsorok között a szénás szekereknek, melyeket, mint később meg lett nekem magyarázva, a várkormányzóság átszállíttatott az égő városból a Vágon túl fekvő Izsa helységbe. A vezénylő tiszt szitkozódott, káromkodott s kardlapozta a kocsisokat, a kik a katonai vonat útját elállták: «Átkozott pugrisok! A helyett, hogy a tüzet oltanátok, világgá szaladtok! Mi az ördög lelt benneteket? Nincs az ellenség a hátatokon! Menjetek az öregapátok lelkébe vissza!»

Nekem ez a hang olyan ismerős volt. Csak hogy ezt az arczot még nem láttam. Pörge bajusz, franczia szakáll, huszáros egyenruha, a fején tollas kalap. Soha sem láttam.

Úgy tünt fel előttem, mint a mesebeli sárkányölő vitéz.

Mind ekkorig senki sem akarta észrevenni azok közül, a kik mellettem elrobogtak, hogy az árokparton egy nyomorúlt teremtés fekszik. Akárki leánya, de magával jóltehetetlen. Senki sem ügyelt rám.

Ez a tiszt észrevett. A legnagyobb küzködés közepett megfigyelte, hogy a lovának a lábai előtt egy nő fekszik. Hirtelen visszarántotta a paripáját s a nevemen szólított:

– Elsbeth nagysám! Hogy jön ide? Az Istenért! Mi történt vele?

Erről a megszólításról ráismertem. Ezt a nevet csak egy ember szokta használni, mikor amaz emlékezetes színpadi próbákon a szerepemre betanított.

– Bálványossy úr! Director úr! – rebegtem én, örvendezve.

– Nem! Nem! Rengetegi kapitány a nevem! Hát a mama hová lett? Elfutott? Jól tette. – Üljön fel nagysám, ide az én szekeremre; majd én biztos helyre szállítom.

– Nem birok fölkelni.

Ekkor hirtelen leszállt a lováról, a kantárját az ordináncz kezébe adta s odajött hozzám; fölemelt a karjaira, úgy vitt a szekeréig s ott elhelyezett a jó illatos szénába.

Olyan érzés volt az, mintha a paradicsomba vinnének.

Aztán rám dobta a köpönyegét. Idekinn hideg volt már és szél fújt.

Még egyébre is kiterjedt a gondja:

– Ott van az elemózsiás tarisznyám, Elsbeth nagysám. Ma bizonyosan nem vacsorált; szedje ki belőle a mit talál. Valami ital is lesz a kulacsban. Az jól fog nagysámnak esni. Aztán ne féljen semmit. Ott áll még a fügétmutató szűz a vár ormán.

Azzal ismét felszökött a lovára s folytatta hatalmasan a kommandirozást, hogy a szénás szekereit keresztül törtesse a szekértáboron. – Azt hittem, hogy egy arkangyalt látok.

Nem is kináltattam magam többet. A mint megkaphattam az élelmiszeres tarisznyát, a mi elébb kezembe akadt, sonka, pogácsa, czipó, azt tömtem magamba. Úgy faltam, mint egy menageriából kiszabadult vadállat. Azt hiszem, hogy ha a mennybéli üdvösségemet kérték volna tőlem, azt is odaadtam volna azért a puha szénában fekvésért, meg ezekért a mohón lenyelt falatokért.

Mikor aztán jóllaktam, a hogy még soha sem, akkor lecsavartam a csutora tetejét s a számhoz vittem; nem ízleltem elébb, mi van benne, csak húztam, húztam, a hogy a lélekzetem birta, a míg a szomjam kivánta; azt hiszem, hogy pálinka volt. Mikor nem tudtam már tovább inni, szétnéztem; az egész világ olyan tréfás színt vett föl előttem. Az égő város egy nagy illuminatió; a közepében a kalvinista torony; nem egy torony, hanem három; a bolondos egyre tánczol, jobbra-balra lógatja a fejét s valamennyi ember és ló, kocsi, szénás szekér, azok mind ugrálnak, tánczolnak, a lakodalmas nép rikongat hozzá. Azzal elvesztettem az eszméletemet.

Mikor másnap, husz órai alvás után, fölébredtem, egy parasztház szobájában találtam magamat. Két férfi tanakodott fölöttem: a tábori orvos és «ő». – «Hogy érzi magát, Elsbeth nagysám? Ez itt az én kis szobácskám».

Ettől fogva vagyok én «Elsbeth nagysám».

Ezzel Erzsike odalépett a meredély párkányára, két kezét összetette a keblén s arczát hátra fordította felém.

– Elmondtam mindent, már most itéljen ön el. Nem szükség, hogy megtaszítson, csak a kezével intsen felém. Én elvégzem.

Én ijedten kaptam meg a kezét s elrántottam a szédítő sziklapárkányról.

– Ne kisértsen Istent! Legyen eszén. S erővel oda vontam a parázs mellé.

– De hát «élet» ez?

– Csendesüljön le. Azok a fegyveresek már itt jönnek felénk!

Nem voltak csendőrök. Két jámbor erdész volt, a diósgyőri kamarai uradalomból. Egy szürke szakállu öregebb ember, meg egy fiatalabb segéd.

Semmi ellenséges szándék nem vezette őket ide. Láthatták is, hogy igen ártatlan mulatságot mívelünk itt, a tűz mellett falatozunk. A sziklán hagyott albumomban a megkezdett tájkép.

Szép barátságosan üdvözöltek bennünket, a mit én viszonoztam. Kérdeztem az öregebbtől, hogy nem követtem-e el valami tulajdonsértést az által, hogy a más fájából tüzet raktam? Ha igen, megtérítem a kárt; – a mire az öreg azt mondta, hogy nincs semmi panasz ellenem; a targaly a szegény emberé, a ki összeszedi, idézte erről a classicus német balladát, a melyben a roszszivü erdész a szegény parasztot megfosztja a rőzse-kötegétől. Tehát olvasott embernek kellett neki lenni.

Azután azt is elmondta, hogy miért jöttek ide:

– Észrevettük onnan alulról a füstről, hogy az Örvénykövön látogatók vannak. Kötelességünknek tartottuk feljönni. Az erdőben farkasok járnak. Arra akartuk önöket figyelmeztetni.

– Köszönöm a nagy barátságot. A farkasok, úgy tudom, hogy nem támadják meg az embert.

– De most nagyon impertinenskednek, mintha tudnák, hogy a kormány beszedte mind a puskákat. Csak éppen nálunk hagyott meg egy párt. Nappal ugyan elkerülik az embert, de sötétben, vagy hófuvásban nagyon orczátlanok.

– Mi sem szándékozunk itt maradni estig, csak én akarom befejezni a vázlatomat, a miért ide felfáradtam.

– De figyelmeztetem az urat, hogy a hóesés hamarább be fog következni, mint az éjszaka. Én ismerem az időjárást; mikor ilyen nagy köd fekszik a tájon reggel s az hirtelen felszáll s egyszerre homályos idő lesz, akkor még az nap havazást várhatunk. Ez nekem régi tapasztalásom.

– Sietni fogunk haza.

– Tardonán tetszik lakni, vagy Mályinkán?

– Én Tardonán lakom.

– Isten áldja meg az urat. Én ott ismerek minden embert.

Azt sem kérdezte, kinek hínak? Kezet szorítottunk s azzal mind a ketten odább mentek.

– Hát érdemes volt ezért a barlangba bújni? mondá Erzsike, mikor az erdészek eltávoztak.

– Van olyan ember sok, a ki a nagy veszélylyel szembe mer szállni s a kis veszély elől elbujik.

– S ön azt gondolja, hogy ez az én barátom valami vasevő? – Sokáig én is azt gondoltam. Nem volt példátlan dolog, hogy abban a rendkivüli korszakban az emberek egyszerre átalakultak. A kiről azt hittük, hogy valami anyámasszony katonája, valóságos hős lett. Lettek ügyvédekből ezredesek; a háború sok jellemre nemesítő hatással van. Én igazán azt hittem, hogy Rengetegi a nevével együtt az egész alakját elcserélte. Mikor másokat buzdítani kellett, olyan ékesszóló senki sem volt, mint ő. Én valóban büszke lehettem rá, hogy mi egymáshoz tartozunk. A mint az osztrák hadak körülzárták a várost s a legelső bombát beröpítették a városház-térre, az egész közélet egyszerre fenekestől felfordult. Nem volt már etiquette. Nagyúri családok elhagyták a házaikat, a kiké még le nem égett s a czigánymezőn állítottak fel sátorokat, azokban laktak. Odáig nem hordtak el a monostori ágyúk bombái. A bódéban megszünik az erkölcs szabályzata. Egy katonatiszt nagy tekintély volt akkor s annak a karjába kapaszkodva, menni végig az utczán, dicsőség volt. Hogy férje-e a karján vezetett nőnek, az nem volt kérdés; derék ember, vitéz ember! Ez volt a fődolog. S ha ismerőssel találkoztam, úgy mutattam be, mint jövendőbelimet. Azt mindenki tudta, hogy a válóperem meg van kezdve Bagotay Mukival. De hol van most törvényszék? prókátor? biró? Az mind kardot visel s az ágyúknál szolgál. Ha kérdezték, hol lakom? hát a várban! A várban lakás irigylett állapot! Ott bombamentesek a szobák. Azt hiszem, hogy többen irigyelték a sorsomat, mint szánakoztak rajta. Én is beletaláltam magamat a katonaéletbe. Adtunk concerteket s azokon én hegedültem, Rengetegi pedig declamált. Mikor az ellenség legjobban szórta a bombákat a várra, mi felvittük a zenekart a bástya tetejére s ott jártuk, nagy muzsikaszó mellett, a csárdást. Hadd bosszankodjék a német! Nekem hirem volt már, mint rakétás tánczosnőnek.

(Én bizony nem igen épültem ettől a beszédtől.)

Erzsike vette észre, hogy nem igen tetszenek az ő tábori viselt dolgai.

– Hát, édes barátom, azt ne higyje ám ön valamikép, hogy az én életem ezen epizód alatt csupa dinom-dánomból állt; volt abban egy kis intermezzo is. – Azt tudhatja ön, hogy a télen a komáromi dolgok nagyon rosszul álltak. A katonai kormányzó gyönge kapaczitás volt ahhoz a feladathoz, a mi egy ilyen hatalmas vár védelmezésével együtt jár; a várőrség henyélt és zugolódott. Árulásról suttogtak! Sőt a tüzérség főparancsnokát meg is fosztották az állásától. A magyar kormányt kellett volna értesíteni Debreczenben a veszélyes helyzetről és más várkormányzót kérni, a ki tapasztalt vezér. De hogyan lehessen Komáromból Debreczenbe izenetet küldeni? Ki vállalkozik arra a vakmerő feladatra, hogy a Komáromból küldött tudósítást, valamennyi ellenséges hadseregen keresztül, elvigye s az arra adott választ megint visszahozza? Egy hírnököt már elküldtek, de az nem tudott visszajönni. Ez fejben járó tréfa.

Egy este azzal a szóval jön be hozzám a casamátában levő szobába Rengetegi, hogy:

– Elsbeth! Itt az óra, a melyben búcsut kell vennünk egymástól.

Én azt gondoltam, hogy be van csípve.

– Csak nem vesztett ön el engemet talán a kártyán?

– Kegyedet nem; de a fejemet. Elvállaltam a debreczeni küldetést. Nagy fába vágtam a fejszét; vagy hatot, vagy vakot! Ezer forintot adtak a markomba, hogy a szökésem útját teljes sikerrel készíthessem elő.

– S ön azt az este mind elkártyázta.

– Hát már ezt kegyed hogy találta ki?

– Studiumom van nekem ebben. Ismerem már ezeket a hippocratesi ábrázatokat. Már most mit fog ön csinálni?

– Megmentem a becsületemet. Elmegyek az útra pénz nélkül.

– Hallja ön! Azt hiszem, hogy ön innen, ebből a bombázott várból szivesen kimegy – hanem, hogy ide vissza is jöjjön, abban nincsen hitem. Mást mondok én önnek. Adja ide nekem azt a hivatalos értesítést, a mit el kell vinni, majd én eljuttatom azt a kormány kezébe.

– Hogyan? kérdezé Rengetegi roppantul megörülve.

– Azt még önnek sem mondom meg. Én már régen főzöm ezt a tervet. Önnek ebben csak passiv szerepet kell játszani. Ön elrejti magát Izsa faluban, melyet az ellenség nem tart megszállva, mert a vár-ütegek alatt fekszik; s ott meghuzza magát addig, a míg én visszajövök a Debreczenből küldött válaszszal.

(Én most már bámulni kezdtem ezt a nőt.)

– És Rengetegi barátom elfogadta ezt az ajánlatot?

– De nagyon kapott rajta. Beszélt nekem lélekemelő példákat a világtörténelemből, hős asszonyokról, a kik együtt harczoltak a férjeikkel, Rozgonyi Cziczelléről. Felfogadta, hogy ha szerencsésen bevégzem ezt a küldetést, azontúl «Zenobia királynénak» fog nevezni.

– Még az nap este elkészültem a tervemmel. Rengeteginek a haját, bajuszát, szakállát befestettem feketére, hogy olyan könnyen felismerhető ne legyen.

(– Ez hát a kegyed ötlete volt?)

– Azután eldugtam őt egy hetényi parasztházban, azzal az utasítással, hogy addig házi börtönt adjon magának, a míg én nem kopogtatok az ajtaján. Akkor hozzáfogtam a saját alakom átidomításához. Nekem egy czigánybanda primásának kellett lennem. Hejh, akkor festette volna ön le az arczképemet! Akkor voltam ám szép. Az arczom befestve dióhéj levével, olyan fekete lett, hogy olvasva is elmehettem a czigányok között, a hajam annyira lenyírva, hogy csak vállamig ért, az öltözetem uraságtól levetett ajándék kabát, rám nem szabott gunya, soha ki nem mosott ing; a legszurtosabb «malaczbanda» primásává lettem.

(Nem állhattam meg, hogy a kezét meg ne szorítsam. Milyen áldozatokat tud hozni egy asszony – a hazáért – meg a szeretőjeért!)

– Ez még mind tréfa! Akkor összeszedtem magamnak egy bandát. Ha egyedül jár a czigány, elfogják, mint kémet; de ha quartettben jár, akkor vígan mehet. Szereztem magam mellé egy bőgőst, egy klarinétost, meg egy kontrázó hegedüst. Könnyü volt őket rábeszélni, hogy otthagyják a bombázott várost, a hol az úri emberek mind kiszorították őket a czigányviskóikból. A hús, kenyér megdrágult s nem volt semmi kereset. Ki muzsikáltatott e szőrnyü farsangon?

Én tehát negyedmagammal neki indultam annak a hosszú, bizonytalan útnak gyalog. Szánkón csak akkor jár a czigány, ha valami uraság viteti s olyan uraság nem volt a vidéken. Útközben, ha találtunk egy csereklyével rakott szekeret, mely a nádasból fütőszert szállított, arra felkérezkedtünk: de ott meg majd elfagyott a lábunk. Megint csak leszálltunk.

A legelső faluban, Ó-Gyallán már ott találtuk az osztrák cernirozó sereg egy csapatját, a vasas németeket. A czirkáló patrol bekisért bennünket a parancsoló őrnagyhoz. Az kegyetlen uraság volt. Majd megevett, úgy ránk förmedt, hogy mertünk kijönni a városból? Mi persze egy szót sem értettünk németül; s mind a négyen, czigány szokás szerint, egyszerre elkezdtünk szabadkozni, hogy nem lehet ott maradnunk a városban, a honvédek minket állítanak ki a bombák elé s úgy muzsikáltatnak velünk a sáncz tetején; minden ágyú mi felénk lő; ezt a czigány ki nem állja! «Was sagen die Spiczbuben?» kérdezé az auditorától az őrnagy. Az tudott magyarul s tolmácsolta neki. «Nix da, gazemberek. Kémek vagytok! Meg kell őket vizitáltatni. Le kell vetkőztetni.» Ugyancsak megszeppentem! Nem a velem hozott sürgöny miatt. Az olyan helyen van, hogy rá nem találnak, de fölfedezik, hogy nő vagyok s csak a képem meg a két kezem czigányfajta, a többi európai. Akkor el vagyok veszve. Hirtelen odaszóltam a czigányoknak valamit. Arra egyszerre mind előkaptuk hangszereinket s rázendítettük con fuoco a Gott erhalte szép hymnusát. Erre a hatalmas úrnak kiengedt a fagyos ábrázatja. «No jól van, semmirekellők, minthogy tudjátok a tisztességet, hát nem veretek rátok, de itt nem maradtok a faluban, hanem rögtön mentek odább. Itt nem muzsikáltok senkinek. A ki tánczolni akar, csak nekem szóljon, majd megtánczoltatom én! Ott a deres.» A klárinétos tréfás ficzkó volt s azt nem birta eltitkolni: «Áldja meg a devla ezt a nagy urat, de nagy bankóval fizet;» – «Was sagt der Kerl?» kérdezé a major. – «Gott soll segnen den grossen Herrn, der zahlt mit grossen Banknoten.» Erre még a nagy úr is elnevette magát. «Hanem azért takarodjatok innen rögtön Érsekújvárig meg sem álltok, ott aztán muzsikálhattok.» Mi kezét-lábát csókoltuk, hogy csak az éjszakát engedje itt töltenünk, félig meg vagyunk fagyva, egy falat sincs a gyomrunkban, egy hét óta «jeget eszünk, vizet iszunk». Nem ismert irgalmat. Bekötteté a szemeinket, szánkóra rakatott s úgy kisértetett ki a faluból lovas őrjárattal. Hisz épen az volt az én kivánságom, hogy minél hamarább keresztül juthassak az ércz ővön, melylyel az ostromolt vár körül volt zárolva. Ha egyszer kijutottunk a világba, ott azután nem kell félteni a czigányt, hogy eltévedjen. Keresztül hegedüli az magát egész Európán, ha ráveti a fejét. Így vegyegtünk végig a Duna mentén, egyik várostól a másikig s keresztűl élveztük a vándor-czigányélet minden regényességét, a mi télen különösen szapora szokott lenni.

(– De hát nem találkozott kegyed Görgey magyar táborával, hogy annak az oltalma alatt utazhatott volna tovább? szóltam én közbe).

– De nagyon is találkoztam. Hanem az volt utasításomba adva, hogy a küldött sürgönyt egyedül a magyar kormány fejének adjam át, másnak senkinek, még egy hadvezérnek se. Azt megtehettem volna, hogy a magyar derék sereggel vonulok tovább, ott szivesen látták a czigányzenészt. A jó kedvét a honvéd soha sem hagyta el, csakhogy az a fősereg fölfelé vonult a görbe Tótországba s az én feladatom az volt, hogy minél elébb Debreczenbe jussak. Nem volt ott más választás, mint egyenesen keresztül csuszni az ellenséges táborokon, a míg a Tisza partjáig eljutunk, ott azután megint barátságos világ van.

(– Hová rejtette el kegyed a küldött sürgönyt?)

– Az a hegedümnek a fenekére volt belülről felragasztva. A czigánynak a hegedüjét csak nem szedik széjjel, a mivel a mindennapi kenyerét keresi. A mi pénzt az egyik városban kerestünk, az elég volt arra, hogy szánkót fogadjunk, a mi elvigyen a másik városig. Minden város szélén laknak czigányok, azoknál otthont találtunk, azok nem kérdezték, honnan jövünk? Ha pedig valahol vallatóra fogtak, hazudtunk mi akkorákat, hogy csak ember kellett hozzá, a ki elhigyje. Ön emlékezni fog arra a rettenetes téli útra a mult télen?

(– Nagyon emlékezem. Magam is ott jártam akkor feleségestől együtt.)

– Milyen derék lett volna, ha véletlenül összetalálkozunk. Én játszottam volna az önök ablaka alatt notturnot. Hahaha! A legkeservesebb állapotom volt, a míg Kecskeméttől eljutottam a Tiszáig. A városban feküdt Jellacsics, az egész táborával, széltében elfoglalva az alföldi sikság városait, Nagy-Kőröst, Szabadszállást. Itt kellett magunkat keresztül dolgoznunk. Részem volt abban a nagy szerencsében, hogy játszhattam esténként ő nagyméltósága, a vitéz banus előtt. Igen meg volt velem elégedve. Kitünően tudtam a bandámmal együtt exequálni azt a szép indulót: «Szláva, szláva, mu mu mu: Jelacsicsu nas omu!» a délczeg «kolo» tánczhoz is tudtam nótát húzni s különösen kivívtam a megelégedését a melodiateljes «Schneider Fáni» polkával. Mondhatom, hogy egészen el voltam kényeztetve. Volt pénz, bor elég s ha nagy volt a lelkesedés, daczára a fekete pofámnak s a belőlem kisugárzó fokhagyma bűznek, a tiszt urak mind összecsókolgattak.

Erzsike nem mondhatta ki ezt a szót, hogy rögtön a két arczára ne borítsa a tenyereit. Én aztán kimentettem:

(– Ezek a csókok nem számítanak, akkor ön férfi volt.)

– Hát itt egészen olyan dolgunk volt, a milyennek csak képzelheti magában a czigány a paradicsomot, de az volt a nagy baj, hogy nem tudtunk ebből a paradicsomból kiszabadulni. A lovagias bán ránk parancsolt, hogy el ne próbáljunk szökni, mert akkor haditörvényszék elé állít és főbe lövet. Éjszakára, mikor a kötelességünket elvégeztük, bezártak bennünket egy kis mellékházba s annak az ajtaja elé egy szerezsánt állítottak puskával.

Egy éjjel megszöktünk a kéményen, meg a szomszéd háztetőn keresztül. Azaz, hogy csak mi hárman tudtunk kimenekülni; én meg a klarinétos és a kontrás. A bőgő nem fért ki a kéménylyukon. S a brugós czigány azt mondta, hogy inkább guzsnak hagyja magát csavarni, mint hogy a szerszámát ott hagyja veszni. Őt hát ott hagytuk bajra. Bandára különben sem volt már szükségem, a Tisza négy óra járásnyira volt már.

– A tisztektől hallottam, hogy a Tisza melletti füzes erdőben, a Szikra csárda körül, magyar felkelő guerillák tanyáznak. Csak egyszer azok közt lehessek!

Jó szerencsénk volt, hogy a horvát bán táborában nagyon laza volt az előörsi szolgálat. A város végén volt egy földbevájt putri, a minőben a földbérlők szoktak nyáron át lakni, az előörsre küldött granicsárok mind benn ültek a putriban, a puskáik mind oda voltak támogatva az ajtónak. Az egyik czigány azt mondta: «Lopjuk el a puskáikat!» A másik azt mondta: «De az öregapám se furulyázott puskával soha.» Én meg biztattam őket, hogy csak inaljunk odább. Közel voltak a homokbuczkák. Egy sivatag, nagy szaggatott terület, a hol egyik domb a másik után következik, némelyiket félig kivájta a szél, a völgyeik gyéren benőve csenevész nyirfákkal. Kisérteties vidék! A kopár homokoldal fehér, a rá hullott hó még fehérebb s minden faderék fehér, a lecsüggő ágak zuzmarától aláhúzva.2) Ezen homokbuczkák között bugdácsoltunk mi alá-fel; letérve a rendes országútról, hogy ha üldözni találnak bennünket, meglapulhassunk előlük. A síkon végig seprő szél rögtön betakarta a lábaink nyomát hóval.

– Jaj csak farkasokra ne bukkanjunk! mondá fogvaczogva a kontrás.

– Hogy járnának azok itt, mikor annyi katona van, biztatám én a morét.

– De szeretnek azok a «lóger» körül járni: mert ott mindig van «deg».

A hol a buczkák elvégződnek, kezdődik egy messzeterülő lapály, a távolban valami romféle rémlett. Vékony köd fedte az egész tájat, melyben minden tárgy nagyobbnak látszott a rendesnél; a tele hold sápadtan világított, széles nagy udvart kerítve a ködös égen.

(Az a híres alpári sikság, magyarázám én Erzsikének, a hol az ősmagyarok a honfoglalás döntő ütközetét vívták Zalán ellen; az a rom pedig a szentlőrinczi pusztatemplom fala.)

– Hát rám nézve is emlékezetes ez a puszta. A mint nagy igyekezve bandukoltunk előre, kurta köpönyegeinket a szél ellen fordítva, egyszer csak azt mondja a legelsőnek lépdelő kontrás:

– Verje meg a devla azt a sok varjut! Mért nem alszik ez most mind a kálvinista templom tetején?

Én azt kérdeztem tőle, hogy mért kellene a varjunak épen a kálvinista templom tetején alunni?

– Hát a kálvinista varju a kálvinista templom tetején, a pápista varju a pápista templom tetején, a hogy dukál.

Én nem értettem ezt a felekezeti külömböztetést a varjak között; a czigány megmagyarázta:

– Hát az egyik varju hamuszinű, a másik fekete; az egyik nem eszik hust, csak magot. Ez a pápista varju. A másik hússal él; megeszi a földi férget, meg az elesett lovat: ez a kálvinista; mert nem bőjtöl.

Aztán figyelmessé tett, hogy amott az előttünk levő nagy halom fölött egy sereg varju hol felzúdul, nagy károgással a magasba, hol megint leszáll ugyanarra a helyre, a melyről felrepült. Ott valami «deg» lesz.

A mint a domb tetejére felértünk, nagy ijedelmünkre láttuk, hogy a czigány balsejtelme helyes volt:

Alant az országút mellett, az árok parton hever valami nagy fekete tömeg, egy elesett lónak a hullája. Annak a maradványai fölött vitatkozott egy sereg holló és varju, öt ordas farkassal.

Valami ötszáz lépésnyire lehettünk a rettenetes fenevadaktól.

Azok is egyszerre megláttak bennünket s arra rögtön ott hagyták a hullát s csunya, éles hangu csahintásokkal ösztökélve egymást, elkezdtek felénk száguldani.

– Jájh! végünk van! jajveszékelt a kontrás. Megesznek bennünket a farkasok!

A klarinétost még ebben a halálveszedelemben sem hagyta el a czigány-humor:

– No akkor ugyan furcsa formában érjük meg a feltámadást.

Én azt mondtam nekik, hogy ne jajgassanak, hanem siessünk egy nagy fűzfára felkapaszkodni, oda nem jöhetnek utánunk a toportyánok.

Az egy vén lebotolt fűzfa volt, a minek az ágát minden évben le szokták vagdalni, úgy, hogy a koronája csak egy nagy buczkó, körülnőve új hajtásokkal.

Engem, a ki fára mászni nem tanultam, előre feltoltak a czigányok, ők aztán hirtelen utánam kapaszkodtak.

Mikor a fa tetejében voltunk, akkor vettük észre, hogy annak a közepén egy nagy nyilás van, a fa belseje egész odvas, úgy, hogy egy ember elfér benne.

– Teérted, primás, legnagyobb kár, te bujj le az oduba, mondá a kontrás. Én megfogadtam a szót s a fa koronájának a nyilásán át leereszkedtem a mély oduba. A hosszú gyapot nyakravalómat azonban elébb hozzákötöttem egy ágcsaphoz, hogy annálfogva megint fel tudjam húzni magamat; mert a fűzfa oduja egész a gyökeréig ért. Egy régi, vastag ág helyén azonban az oldala is ki volt odvasodva a fának úgy, hogy azon egy jó ökölnyi nyilás támadt, melyen keresztül, mint egy padlás ablakból ki lehetett látni.

Az öt farkas nemsokára megérkezett.

Nem jöttek egészen közel; előbb kémszemlét tartottak. Ha egy-egy közel sunnyogott, a klarinétos rá irányozta a fuvószerszámát, hogy a farkas azt higyje, hogy az puska. Akkor a dúvad egyszerre háttal fordult s elkezdte a két hátulsó lábával a havat sebesen előre szórni. Azt mondják, így szokott tenni, mikor azt látja, hogy a megtámadott ember védelmezi magát; teleszórja a szemét hóval. Mikor aztán kitanulták a farkasok, hogy nincs nálunk lőfegyver, akkor elébb egy csunya nagyot vonítottak s azzal megkezdték a fűzfa ellen az ostromot. Roppant szökéseket tettek a magasba, hogy a fűzfa koronáját elérjék, de az mégis magas volt nekik.

Ekkor a czigányoknak az jutott eszükbe, hogy ők gyakran hallottak a farkasok zenekedvelő hajlamairól s elkezdtek nekik a klarinéttal, meg a hegedűvel muzsikálni.

Az igaz, hogy a csunya férgek erre abbahagyták az ostromot, körül ülték a fűzfát s a zeneszó mellé elkezdtek kardalban vonítani, a hold felé emelgetett sunda pofákkal, azokkal a nagy seprűforma, lompos farkaikkal csapkodva az oldalaikat.

Egy kis ideig még mulattatott is ez a jelenet.

Hanem egyszer csak eszembe ötlött a dupla veszedelem.

– Héj, czigányok! Ácsi! Ácsi! Hagyjátok abba! Az ördög van veletek? A muzsikálással ránk hozzátok a szerezsanok pikétjét s azok megnyúznak bennünket elevenen.

Erre aztán abbahagyták a muzsikálást.

Ez, úgy látszik, még nagyobb dühbe hozta a farkasokat.

Most már új stratagémához fogtak.

Kieszelték, hogy a fűzfa egy kissé félre van hajolva s akkor aztán messziről neki iramodva, igyekeztek a csapinós oldalon a fára felkapaszkodni. Ez a manöver sikerült volna is nekik. Ekkor láttam csak, hogy minő erőteljes állat a farkas, mennyivel ügyesebb mindenféle kutyánál. Futva, feljutott a fűzfa koronájáig, csakhogy ott várta ám a bátor kontrás s úgy rugta orron a patkós csizmasarokkal, hogy a támadó vad ordítva bukfenczezett vissza.

Ez valami tizszer, tizenkétszer ismétlődött így!

S az volt a nevezetes, hogy valahányszor egy támadó farkas a czigány rugásától lekalimpált a földre, a többiek mind rárohantak s megtépázták, mintha megbüntetnék azért, hogy kudarczot vallott.

Egyszer aztán abbahagyták s odaültek egy csoportba, épen az én ablakom elé. A nyelveik kilógtak a nyitott torkaikból; a kifujt állati gőz párája felém szállt a hidegben. Tanakodni látszottak. A legnagyobb közöttük lehetett a vezér. Ha egy fiatalabb elvakkantotta magát, azt nyakon kapta: «te ne ugass!»

Végre, úgy látszott, hogy kifőzték a hadifortélyt. Egyszerre fölkerekedtek valamennyien s elkezdtek tovább oldalogni, csak a hátra forgatott fejeikkel sandítva a fűzfa felé.

Az én czigányaim azt hitték már, hogy megmenekültünk.

– Nem esztek czigánypecsenyét! kiabált rájuk csufolódva a klarinétos, a biztosnak hitt erősségéből.

Ekkor egyszerre visszafordultak a farkasok s akár csak egy lóverseny rohamának a végén, egyik a másikat fél farkasfejjel előzte meg.

Az első felrohant a fára s a mint a kontrás azt fejbe rugta, akkor a másik az elsőnek a hátán keresztül szökött fel s megkapta az embernek a lábát.

Egy kétségbeesett ordítást hallottam:

– Ne hagyj, pajtás!

A félig alárántott embert a másik zenész ki akarta szabadítani a fenevadak torkából s arra ő is elveszté az egyensúlyt s lezuhant a másikkal együtt a fáról.

A mi ezután történt, azt hadd ne mondjam el! Elég volt azt egyszer végig élni: a két szerencsétlen áldozatnak a halálküzdelmét ez undok fenevadakkal. Úgy is annyiszor álmodom vele. Azt hiszem, hogy ha a hét főbűnben leledzeném, azt is megbünhödtem volna ebben a rettenetes órában. Az arczomat beledugtam az odvas fa pudváiba, hogy ne lássak és ne halljak. Egy örökkévalóságnak tetsző időig tartott a bestiális ordítozás, a mit az átkozott lakomán osztozó farkasok ott a közelben elkövettek.

Én mozdulni sem mertem, hogy észre ne vegyék, hogy még én is ott vagyok. Én Istenem! Milyen rettegéseket kellett kiállanom!

Egyszer aztán megint elkezdett valami mormogás, szuszogás támadni a közelemben. A vén ordas körüljárta az odvas fát, szimatolva. Megérezte, hogy még abban is van egy martalék.

Elkezdte a fatövében felkaparni a földet. Bizonyosan lyukat akart ásni a fa alá, a melyen keresztül hozzám férhessen. Jó szerencsémre, az nem homokföld volt, hanem kemény tőzeges láp, jó mélyen megfagyva. Ez nem sikerült neki.

Akkor észre vette azt az ökölnyi lyukat a fa oldalán. Onnan valamikor egy nagy oldalágat fürészeltek le s annak a helyén a fakéreg kirohadt. A farkas elkezdte ezt a nyilást tágítani, tépte az agyarával, a forgács hasadozott, a körmeivel kaparta a pudvát. Már annyira kitágította a faodut, hogy a fejét bedughatta rajta. Láttam a zöld fényben égő szemeit; éreztem a bűzös lehelletét; hallottam az agyarainak a csattogását. Ekkor a kétségbeesés vakmerővé tett. Hirtelen kirántottam a csizmám szára mellé tett görbe kést, a másik kezemmel megragadtam a farkasnak a fülét, egy kanyarítással levágtam azt.

Erre az ordas bőszült ordítással rántotta vissza a fejét a nyilásból, s mint a megvert kutya, kezdett el vonítani és tovaszaladt. A többiek mind utána. Én a kezemben maradt vadász tropheummal, a farkas füllel, odarogytam az odvas fa derekához, le nem rogyhattam, mert az odu szük volt.

(Engemet majd a hideg lelt ki e rémjelenet elbeszélése alatt. Erzsike maga is egészen kimerült bele.)

– Jaj! Egészen belefáradtam. Még most is reszketek, ha visszagondolok rá. Életemben ön a második, a kinek ezt elbeszéltem. De ön is olyan halavány lett egyszerre.

Gondolom, hogy nagyon elsápadhattam. Az villámlott át agyamon, hogy hát most épen útban van a feleségem az emberlaktalan völgyön keresztül s az erdészek azt jelenték, hogy itt farkasok járnak.

Erzsike nagyot lélekzett, újra felemelte a lecsüggesztett fejét s aztán folytatá a történetét:

– A farkasoktól hát megszabadultam. De nemsokára megtudám, hogy ennek nem az a fölötti szégyen volt az oka, hogy én a vezérüket megfosztám az egyik fülétől. Nem! A farkasok nem ilyen szégyenlősek. A buczkák mögül egy lovas csapat közeledett. Hatan lovon ültek, egy pedig szamáron.

Az egyik rémületet felváltotta a másik.

Az odu nyilásán keresztül felismertem a lovasok egyenruháit a holdvilágnál. Jellachichhuszárok voltak. S hogy semmi kétségem ne legyen, hogy mi járatban vannak, a mint közelebb értek, megláttam a szamáron ülőnek az arczát. Az az én hátrahagyott brugósom volt.

Könnyű volt kitalálnom, hogy mi történt? Az ott maradt czigány, hogy a saját bőrét megmentse, vagy talán a deresen, kivallotta, hogy ez a banda Komáromból jött ki, s hogy ők egész Debreczenig vannak általam felbérelve. Ebből aztán rájöhettek, hogy én csak álczigány vagyok, a ki az ostromolt várból viszek sürgönyt a magyar kormánynak.

A czigányt most azért hozta magával a lovascsapat, hogy a nyomomra vezessen. Ha rám találnak, végem van.

A holdfénytől világított hómezőn jól ki lehetett venniök az irtózatos dulakodás szinhelyét. A hosszú vérvonalak, a széttépett öltönyök rongyai, egy csizmás láb a hóban. Hah! Ne lássam magam előtt újra! Odarobogtak nagy sebesen.

A brugósnak le kellett szállni a szamárról.

Ordított, jajgatott a jámbor torka-szakadtából, czigány nyelven siratva a társait s átkozva a toportyánférgeket.

Egy őrmester volt a czirkáló csapat vezetője. Az horvátul kiabált a czigányra s a czigánynak az a virtusa, hogy a mi nyelvet nem tud, még azon is megérti, hogy mit kérdeznek tőle. Ő felelt rá magyarul:

«Oh, jaj, oh, jaj! Megették az átkozott farkasok a mi drága primásunkat! Itt van a csizmája! Csak a csizmáját hagyták meg. Jól ismerem! A mult héten vette Czegléden! Hat forintot adott érte. Ujdonatuj csizma! Ez az ő lábán volt».

Világos volt, hogy a brugós esze ott jár, hogy én valahol el vagyok bujva s a legnagyobb rémség közepett is van annyi czigányság benne, hogy az üldözőimet bolonddá tegye. Az elején elárult, mert muszáj volt, de a végén megszabadít, mert teheti. Ő tudta legjobban, hogy az új csizmát én vettem a kontrásnak. Nekem bagaria-csizmám volt.

«Nyebojsza!» – kiabált rá az őrmester s mutogatta neki az ujjain: «Jeden, dwa!» (Ez csak kettő.) «Jak sza tri?» (Hol a harmadik?)

A czigány váltig esküdött, hogy ez a «harmadik!»

«De hát hol az első?»

«Hát hisz ez az első».

Sehogy sem akart a fejébe menni az az algebrai igazság, hogy ha kettőt a háromból kivesznek, marad még egy.

Az őrmester parancsot adott egy huszárnak, hogy szálljon le a lóról s kardjával oda mutatott a fűzfára, a miből azt vettem ki, hogy meg akarja vizsgáltatni a fát, nem odvas-e belől, nem rejtőzik-e benne valaki?

Most azt hittem, hogy itt az ideje azt a görbe kést a saját nyakam ellen fordítani.

Ekkor egyszerre puskaropogás támad a közel fűzesből s egy csapat lovas guerilla vágtat elő nagy «rajta magyar!» kiáltozással. Erre a Jellachich-huszárok sem vették tréfára a dolgot; hirtelen visszafordították a lovaikat s elvágtattak a város irányában. A brugós is felvetette magát a füles hátára s a két csapat közül harmadik irányban, szépen elbaktatott. Nem kivánt résztvenni a háboruban.

A guerillák, a kik nagyobb számmal voltak, még egynéhány lövést utána küldtek az ellenségüknek, olyan távolból, hogy a golyó nem érte a futókat s aztán beérték a győzedelmükkel.

Én ekkor hallva, hogy magyarul kiáltoznak, hirtelen felkapaszkodtam az oduból a fa tetejébe s elkezdtem, a hogy a rekedt hangommal birtam, jelt adni az ottlétemről.

A vitéz hadfiak rögtön oda jöttek a fűzfához s lesegítettek veszedelmes helyemből.

A vezetőjük egy gyönyörű daliás alak, igazi magyar arczu ifju, mindjárt kérdőre fogott, hogy kerültem ide; mi járatban vagyok?

Én, látva, hogy magyar harczosok közé kerültem, őszintén elmondtam, hogy Komáromból jövök, küldve vagyok Debreczenbe, a magyar kormányhoz, sürgős izenettel.

A guerilla-hadnagy gyanakodó ember volt:

«Ohó, babám; azt könnyü mondani; de nehéz elhinni! Majd egy czigányra bizzák az ilyen nagy dolgot!»

Mondtam neki, hogy nem vagyok én czigány, csak olyanná van festve az arczom. Komáromban lakom, odavaló vagyok.

«No hát ha odavaló vagy, mondd el, hogy ismered-e ottan Jókai Mórt – s mit tudsz felőle?»

Nekem igen kellemes volt erre megfelelnem:

– Igenis jól ismerem, azt is tudom felőle, hogy Kecskeméten járt a főiskolába, ottan végezte a jogot – sőt ottan tanult egy festő jó barátjától olajban festeni.

– Servus, pajtás! szólt erre a hadnagy, a tenyerembe csapva; az a festő jó barátja éppen én vagyok.

– Lássa ön, még itt is ön segített rajtam.

(– Jancsinak hivják azt az én volt iskolatársamat? kérdezém én.)

– Igen. Úgy hivják. Vele volt egy másik fiatal ember, valóságos leányarcz, azt meg Józsinak szólították; az különösen nagyon kérdezősködött ön felől. Mikor önök Kecskeméten műkedvelői előadásokat tartottak, ő játszotta azokban a leány szerepeket.

(– Igen. Úgy van.)

– Lássa ön, ilyeneket nem tudhatnék, ha ott nem jártam volna. Ezeket mind elbeszélték nekem a guerillák, a kik magukkal vittek; az egyik rám adta a bundáját, a másik felültetett a lovára, úgy vittek a «Szikra» csárdáig, ott puncsot itattak velem, gulyáshússal jól tartottak s aztán bundából ágyat csináltak a számomra, hogy aludjam ki magamat. A Jellachich-huszároktól nincs mit tartanom, azok reggel előtt vissza nem térnek, akkor aztán jönnek regementestől a guerillákat elfogni; de mi akkor már túl leszünk a Tiszán. A szánkók készen állnak befogva, az első jeladásra vágtatunk vissza a jégen Czibakházára, ott van a Damjanich előcsapatja.

De én még sokáig nem tudtam elaludni; folyvást ott kavargott a szemem előtt az az irtóztató halálküzdelem a két szerencsétlen ember és a fenevadak között, az az ordítás, az a jajgatás keresztül hangzott a vidám guerillák danáján is: «Ég a gunyhó ropog a nád! Szorítsd hozzád ezt a barnát!» Álmomban ez a nóta keveredett össze a farkasordítással, majd a farkasok énekelték, hogy «Ég a gunyhó!» majd meg a szerezsánok üvöltöttek az ágon ülő czigányokra. – Reggel tájon két puskalövés ébresztett fel. – Örültem, hogy megmenekültem a kisérteteimtől! – A guerilla hadnagy sürgetett, hogy gyorsan üljek a szánkóra, Kecskemét felől lovas csapatok közelítenek.

Tíz percz alatt átvágtattunk a Tisza jegén. A tulsó parton már a honvéd előőrsök tanyáztak. A guerillák dolga volt az ellenséget fellármázni, a szénás szekereit elfogdosni s aztán hírt hozni a csapatok mozdulatairól.

Engem egyenesen Damjanich elé vittek.

Én már akkor nem voltam kénytelen a magammal hozott sürgönyt rejtekben tartani, szétbontottam a hegedümet, kivettem belőle a leragasztott iratokat s azoknak a bemutatásával igazoltam magamat.

A hatalmas, daliás alak biztatón mosolygó tekintetét soha sem fogom elfelejteni. Majd elfelejtettem a láttára, hogy férfi vagyok, kedvem lett volna előtte térdre esni és kezet csókolni. Úgy el voltam fogódva, hogy nem tudtam előtte beszélni.

A tábornok egy pohárkába szilvoriumot töltött:

«Igyál, fiacskám, ettől majd kienged a torkod».

A torkom be volt rekedve, olyan mély hangom volt, mint egy férfinak. Mondtam neki, hogy Komáromból jövök, Mészáros Lázárhoz vagyok küldve.

«Dejsz, az öreg «kóficzot»3) hiába keresed Debreczenben, fiacskám, az ott már nem parancsol. Hát ti, komáromiak, még azt sem tudjátok, hogy ki fiai vagytok? Most más rendelkezik a háborus ügyekben. Majd én adok neked ajánló levelet».

Aztán irt nekem egy pár sort egy tábornokhoz, kinek olyan német neve van, a mi a magyarban annyit tenne, hogy «bácsi».

(Közbeszóltam: – Az a német nevü tábornok volt a lelke a mi hadszervezésünknek.)

Akkor aztán kaptam a tábornok rendeletéből tisztességes honvédtiszti egyenruhát; (az arczom barnaságát még egyelőre megtartottam) s azon kivül nyilt parancsot, hogy engem állomásról-állomásra, stafétai gyorsasággal szállítsanak Debreczenig.

Másnap estére eljutottam Debreczenbe. A mint a szánkóból leszálltam, egyenesen a tábornokhoz siettem.

Az egy szelid nyájas képü úr volt, rövidre nyirt bajuszszal, szakállal. Még csak tábornoki egyenruhát sem viselt, senki sem nézte volna ki belőle a rangját. Az ajánló-levelemet átolvasva, azt kérdezte tőlem, élesen a szemem közé nézve:

– Ön Rengetegi Tihamér, százados?

Én, ha csak saját érdekemet kellett volna tekintenem, egész őszintén megmondhattam volna, hogy sem azt a nevet, sem a katonai egyenruhát nem illetékesen viselem, de nem volt szabad elárulnom a hetényi viskóban kussadó hivemet:

– Én vagyok az, tábornok úr!

– Ki nevezte önt ki századossá?

– A hadügyminiszter.

– Vitéz tetteiért?

– Bécs ostroma alatt kétszer vittem sürgönyöket az ostromló táboron keresztül a magyar kormánytól Bem tábornokhoz.

(– Az sem igaz – vetém én közbe – én tudom jól, hogy ki által küldte azokat a magyar kormány.)

(– Nekem így dicsekedett vele el a barátom – mondá Erzsike és aztán folytatá az elbeszélését.)

– Jól van. Mondá a tábornok. Adja ön által a sürgönyt.

A tudósítás titkos irással volt szerkesztve.

– Ezt nekem előbb majd dechiffrálnom kell. – Az éjjel honvédelmi bizottsági ülést tartunk. Holnap korán reggel jelentkezzék ön nálam. Most menjen a «Fehér lóba». Senkivel beszédbe ne elegyedjék. Maradjon a szobájában.

Egy óra mulva azonban már utánam küldött és magához hivatott.

Ezuttal bevitt a belső szobájába. Ő megengedte magának azt a luxust, hogy kétszobás szállást tartson Debreczenben. Más két miniszternek, Nyáry Pálnak és Patay Józsefnek csak kettőjüknek volt együtt két szobájuk.

Most már nyájas volt hozzám a tábornok, leültetett az asztalához és theát töltött. Szivarral is megkinált s én, bár nem kellett, rágyujtottam. Csipte nagyon a nyelvemet; de mutatnom kellett, hogy férfi vagyok.

Ekkor aztán elbeszéltette velem, hogyan jöttem ki a várból, hogy hatoltam át az ellenséges táboron? Előadásom nagyon meghatotta. Mikor elbocsátott, megszorította a kezemet s biztosított felőle, hogy merészen keresztülvitt jó szolgálatom meg lesz jutalmazva. Újból másnap reggelre parancsolt magához.

Én teljes parádéban jelentem meg a szállásán.

Præferentissime eléje bocsátottak.

Ismét leültetett a belső szobájában s a külsőnek az ajtaját tolózárral bereteszelte.

Az asztalán volt kiterjesztve egy katonai térkép, mely Felső-Magyarországot és Galicziát foglalta magabán.

– Ön igen nevezetes adatokat hozott magával Komáromból – kezdé halk hangon. – A keletet nézve, meglepő gyorsasággal hatolt el idáig. Most önnek a választ is vissza kell vinni, mely a hadvezérség utasításait foglalja magában s egyuttal a ma éjjel kinevezett új várparancsnok megbizatását. Vissza tud ön hatolni a várba azzal a sürgönynyel?

– Megkisérlem.

– Okvetlen vissza kell önnek oda menni! Minő terve van hozzá?

– Ugyanazon az úton, módon és abban az álmezben nem mehetek vissza, a melyben kifelé jöttem. Két társamat széttépték a farkasok, a harmadikat elfogták a szerezsánok, az mindent kivallhatott, engem már ebben az alakban felismernek, ha újra szemük elé kerülök. Aztán meg semmi elfogadható ok sincsen, a miért czigányok a vidékről be kivánjanak menni egy bombázott városba. Ezt a sürgönyt csak egy nő viheti be Komáromba, a ki valamely kifogástalan ürügy alatt kénytelen oda bemenni, még pedig osztrák kisérő menlevél mellett.

A tábornok csodálkozva csapta össze a kezeit.

– S van önnek ilyen asszonya, a ki erre vállalkozik?

– Biztos vagyok felőle.

– Hol van? Kinek hivják?

– Azt magamnak tartom, tábornok úr. A várba bejuthatás a nélkül is meg van már nehezítve az által, hogy Guyon Richárd várparancsnokká kineveztetése közzé lett téve.

A tábornok felugrott a székéről dühében.

– Hát ki tette közzé?

– Itt van a hivatalos lapban. – Mondám én, kihuzva a zsebemből a «Közlöny» azon reggeli számát.

A tábornok a kurta bajuszát még kurtábbra rágta.

– No már azt látom, hogy a titoktartást nem mi magyarok találtuk fel. Már most ezt az ellenség megtudja; de a komáromiak nem tudják meg.

– Nekem igen jó tervem van, hogy a hadvezérség utasítását kezükhöz juttassam.

– Postagalamb, vagy léghajó által?

– Tervemhez egy külföldi utlevélre van szükségem.

– Azt meg fogja ön kapni. Angol utlevelet, ellátva a követség láttamozásával. Kinek a nevére?

– Az asszonyságéra.

– Akkor mégis meg kell mondani önnek, hogy kinek hivják az asszonyságot.

Megmondtam neki az igazi nevemet: a Bagotay Mukiné törvényes előnévvel.