JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXVI. KÖTET

A TENGERSZEMÜ HÖLGY

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

A TENGERSZEMÜ HÖLGY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897

I. FEJEZET.

A TENGERSZEM. – MONSIEUR GALIFARD. – AZ ELSŐ TŰSZÚRÁS.

Soha sem láttam életemben olyan csoda szemeket. Pedig sok szép szemekkel volt találkozásom. Egész astronomiát irhatnék róluk. De ennek annyiféle volt a szeme, a mennyiszer változott az indulatja. Azért neveztem azt el tengerszemnek. Milyen a tengerszem? A hegytetőről nézve élénk zöld, az átelleni hegyoldal szálfái félig árnyékban tartják, a nap visszaragyog a másik feléből; vidám nevetés ez. Majd meg ha végig fodrozza a szellő, haragos zöldre válik, majd barnára, bakacsinra; a felhő színét adja vissza, villámokat is lövell. Mikor leszáll az éj, fekete tükrében ragyognak a száz, meg száz csillagok; egy-egy futó fény végig ivlik benne, egy úszó vadmadár ezüst vonalat húz rajta végig: ez a megfordított mennyország. Két magas hegy vágánya közül előtünik a telehold; egyszerre aranynyá válik az egész tengerszem, fehér ködfoszlányok lebegnek fölötte, szellemalakot mimelve; elkezdenek a hullámai tánczolni, minden ok nélkül, nagy fénykarikák terjengnek a közepéből, egymást előbbre tolva; a hold megint eltünik a hegyoldal mögé: világos kék marad a tükörlap. Ha pedig egészen leszállunk hozzá, összetákolt tutajon beevezünk rajta, akkor se nem kék, se nem zöld, hanem kristály tiszta, átlátszó a tengerszem. A part mentén zöld mohát, virágos kertet látunk a víz alatt. Eddig soha nem látott növények eregetik fel hosszú indáikon napvilágon nősző virágkelyheiket. Nagy, egyenesen álló növények, alakra a fenyőhöz hasonlók, emelkednek fel a mélységből, a vízszín alatt maradva; fák, a miknek igazán meg van tiltva az égbe nőni. Csupa virágos kert a vízfenék. S e virágos kertnek nincs élő lakója. Se hal, se hüllő nem lakik benne. De egy lakója még is van: a syrén. Nem az a mythosi csábalak, hanem egy torzalakú szörny, nagy fekete fejjel, veres kopoltyuval, két békalábbal s lomha halfarkkal. Ez is ritkán jön elő a maga rejtett sziklaodujából; csak mikor nagy időváltozást érez. Én láttam egynehányszor ezt a mesés amphibiumot.

Mikor legelőszőr találkoztam a szép Erzsikével, akkor mind a ketten gyermekek voltunk. Ő tizenkét esztendős, én pedig tizenhat éves kamasz. Együtt tanultunk tánczolni.

Egy franczia vetődött a városunkba: egy vándor tánczmester, a ki az egész várost tánczra kerekedtette.

Monsieur Galifardnak hivták.

Rendkívül nagy feje volt, cserbarna arczszíne, összeérő szemöldökei, kurta lábszárai; a nagy sasorrának épen a hegyén volt egy nagy szemölcs.

És a mellett valóságos charmeur volt.

Mikor tánczolt, mikor beszélt, valami varázs szállt ki minden porczikájából, egyszerre hódító alak lett. A nőnem tagjai oda voltak érte: a kilencz évestől elkezdve, a kiszámíthatlan korszakig.

Én is örök hálával emlékszem e derék férfiura: neki köszönhetem a walzert és a quadrillt, meg azt, hogyan kell egy elejtett legyezőt felvenni s a mellett az arczot a hölgy felé fordítva tartani.

Erzsikével volt a legtöbb baja a mæstronak. Soha sem tartotta meg a tempót: nem akart az elegáns «pli»-hez szokni, szilaj, dévaj allürjeit nem tudta vele elhagyatni. Jaj volt annak a tánczosnak, a ki társul akadt vele össze. Az rendesen hajótörést szenvedett a terem közepén. S hozzá még ki is kaczagta. A mesternek is a szeme közé nevetett, s rendesen az ellenkezőjét tette annak, a mit az vezényelt.

Én mindezt igen természetesnek találtam. Mikor valaki olyan szép, és gazdag és előkelő, akkor fel van jogosítva kivételt képezni mindenféle szabály alól. Hogy szép, azt az első tekintetre meg lehetett tudni, hogy gazdag, azt kitalálhatta az ember az ezüstös hintóról, a min járt, s hogy előkelő, azt lehetett kombinálni abból, hogy a mamáját mindenki nagyságos asszonynak czímezte, s a «vármegye urai» is kezet csókoltak neki. A nagyságos asszony minden tánczleczkén jelen volt, s kívüle még eljött a nagynénje is, egy nyugdíjazott őrnagyné, meg a társalkodónője, egy élte javában levő nemes kisasszony. Ily módon az Erzsike folyton hármas felügyelet alatt volt tartva, a minek természetes következése az volt, hogy azt tehette, a mit akart, mert felügyelőnői közül egyenkint mindegyik azt tartotta, hogy minek vigyázzon ő a kisasszonykára, mikor a másik kettő úgy is vigyáz? S aztán mind a három egyenkint el volt foglalva a saját ügyeivel.

A nagyságos mama még az élet naposabb oldalát kereső hölgy volt: özvegysége vigaszt óhajtott. Voltak nyilt udvarlói, többé-kevésbbé komoly szándékuak s rang és qualitás szerint megkülömböztetvék.

A társalkodónő hires nemesi család tagja, bátyjai katonatisztek. Az atyja udvari kamarás. A saját kamarájában nem igen volt neki mit keresni. A kisasszony toilettjei a legdivatosabbak voltak, maga is szépségnek tartatott, s a legjobb tánczosnő hirében állt. Azonban az idő figyelmezteté a komoly körültekintésre; mert Erzsike, a család leánya kezdett már veszedelmesen felnőni s négy-öt esztendő mulva versenytárs lesz belőle. Ennek is volt tehát a tánczóra alatt foglalkozása, a mely miatt félre kellett húzódnia, nehogy meglássák, kivel társalog és minő modorban, mert ez a sok gonosz asszonyi szem mindent kitalál egy tekintetváltásból, egy kézszorításból, s aztán «szétszólják» őket.

A nagynéne pedig leginkább kereste az ürügyeket a tánczteremből észrevétlenül eltünésre. A buffetben neki kellett minden süteményt és frissítőt legelébb megízlelni, s a hogy alapos történetbuvárok utána jártak, még az a sötét szenvedélye is megvolt, hogy tubákolni szeretett, a mi nagy titkolózással jár. Ha pedig a teremben volt és összeült valami nyelvrokon pályatársnéval, akkor úgy elfoglalták egymást a többiek megszólásával, hogy egyébre nem lehetett gondjuk.

Így aztán az Erzsike tehette azt, hogy a damensolóban csárdásfigurát tánczolt, s a tour de mainnél a vis-à-vis tánczosának a kezére ütögetett; adomákat mesélt olyan fennhangon, hogy az egész terem meghallhatta, s mikor kaczagott, a két kezét a térdei közé szorította, monsieur Galifard ismételt ellenmondásai daczára.

Egy délután főpróbát tartottak a táncziskolában. A kis leányokkal jöttek nagy leányok is; s a nagy leányokkal nagy legények. Az ilyen ficzkók különös jogot vélnek élvezhetni, hogy az olyan kezdő sihedernek, mint én voltam, a lábára tapossanak.

Szerencsémre a derék Galifard úr igen jó szivű ember volt: nem engedte a maga protegéit háttérbe szoríttatni.

– Nix cache-cache spielen, monsieur Maurice. Allons! Walzer geht an. Nur courage. Ne cherchez pas toujours das allerschlekteste Tänzerin! Fangen sie Fräulein Erzsike par l’And. Valsez la!

S azzal karon fogott, odavezetett Erzsikéhez, kezembe adta a kezét, s aztán «eins, zwei.»

Az akkori walzer pedig «grundverschieden» volt a mostanitól. Ez a mostani csak tréfa; de az komoly dolog volt. Tánczos és tánczosnő a testük felső részével, a milyen messze csak lehetett, olyan tágan elálltak egymástól, ellenben a lábaikat egymásnak feszíték. Akkor aztán a test felső része egyszerre nagyot lódult; azt mind a kettőnek egy tempóra kellett tenni, a repülni indult testnek kénytelen volt a láb gyorsan utána szaladni. A tánczoló pár, mint a tenger hátán himbáló sajka, föl- és leemelkedett és sülyedezett, s mentől gyorsabban perdült, annál messzebbre tartotta magát egymástól a két hátraszegett fej. Az volt a villitáncz!

A mester folyvást kisért bennünket a körben és nem szünt meg biztatásaival lelkesíteni.

– Tres bien, monsieur Maurice. Ça va ausgezeiknet! Alten sie brav la demoiselle. Nix auf die Füsse schauen. Regardez aux yeux. Das ist riktig. Embrassieren ist besser, als embarrassiren! Pouah! Da liegst shon alle beide!

De hát azért sem «liegst!» Én láttam előre az elkerülhetetlen bukást, s hogy a tánczosnémat megmentsem, saját magamat vetettem oda áldozatul, a térdemre esve: neki még a könyöke sem érte a parquettet. A térdemért nem lett volna kár; hanem a pantallóm kiszakadt a térd fölött. Semmivé voltam téve. Nagyobb csapás ennél nem érheti az embert.

Erzsike nevetett az én kétségbeesett állapotomon. Aztán megkönyörült rajtam.

– Várjon csak, majd én összetűzöm gombostűvel.

Azzal kirántott valahonnan a ruhája fodrai közül egy gombostűt, s leguggolva elém, nagy hirtelen összetűzte vele a vadgalambszin pantallómon támadt félbeszakítást. A nagy gyorsaságban az elevenig találta szúrni a veszedelmes kisegítő szert.

– Nem szúrtam meg? kérdezé, felnézve rám igaz jó szivét eláruló nagy szemeivel.

– Nem! mondám. Éreztem is én azt a tűszurást akkor!

Azzal tánczoltunk tovább. Én csodamódon kitettem magamért. Egy gombostűvel a térdemben, a másikkal ki tudja hol? háromszor körülkeringtem Erzsikével a táncztermet; mikor visszavittem a garde des damesjaihoz, úgy tetszett, mintha harminczhárom mama, nagynéne és társalkodónő forogna körülöttem.

II. FEJEZET.

AZ ÉN ELSŐ KITÜNTETÉSEM. – AZ ELSŐ SÉRELEM. – A DAMENWALZER. – A FÉLELMES FENEVAD. – A MEGIGAZÍTOTT CSOKOR. – A MÁSODIK TŰSZÚRÁS.

És én valóban nagy hálával tartozom monsieur Galifardnak. Neki köszönhetem a legelső kitüntetést, mely az életben ért. Ez volt azon örökké feledhetetlen eset, a midőn pályatársaim, a kecskeméti jogakadémia reményteljes tagjai, az általuk rendezett jogászbálra engemet választottak meg egyhangulag «előtánczosnak.»

Ma is büszke vagyok ez elismerésre, hát még akkor!

Nyomban következett rá egy másik megtiszteltetés: ugyanazon évben a magyar tudományos akadémia, a Teleki pályázaton versenyzett szomorújátékomat dicsérettel említé fel, sőt két biráló: Vörösmarty és Bajza a pályadíjra tartá érdemesnek. A darab czíme volt: «A zsidó fiu.» Nem valami gyufát áruló suhancz, hanem Fortunátus Imre, II. Lajos király alatt magyar pénzügyminiszter, a kit az ország rendei máglyára ítéltek.

E szerint, midőn három évi távollét után szülővárosomba visszakerültem, már bizonyos «renommée» járt előttem.

Hogy minek tértem vissza, annak is helyes oka volt. Az én időmben is négy évből állt a jogászati kursus. A harmadik év volt a «patvaria», a negyedik a «jurateria». A patvariát rendes ember a saját megyéjében töltötte, a jurateriát Budapesten.

Még egy eldicsekedni valóm van. Üres óráimban arczképeket festettem. Olajminiatüröket. Az ó-szőnyi tiszttartót, a nélkül, hogy előttem ült volna, úgy eltaláltam, hogy mindenki ráismert; de még annál is nagyobb sensatiót gerjesztett a főfiskálisnénak az arczképe, a kit a legszebb asszonynak tartottak a városban.

És még is az történt, hogy mikor a következő farsangon a főispán bált adott a megyeházán, (még akkor olyan főispánok voltak) hát abba nem engem szólítottak föl «előtánczosnak.»

Háládatlan haza!

És aztán ki volt, a ki miatt engem ez a keserű mellőztetés ért? Egy stuczer, egy arszlán, nem a városunkból való: valami Bagotay Muki. Csak annyit tudott felőle a világ, hogy Párisban is kinn járt, s igen «jó partie.»

Boszuból elhatároztam, hogy nem fogok tánczolni a főispáni bálon; bár a meghívót én is megkaptam.

Nevelte az elbúsúlásomat az a körülmény is, hogy az előtánczosnak hivatalosan designált tánczosnőjéül, épen Erzsikét nevezte meg a közhir.

No, de utól is érte őket a Nemesis!

Erzsike azon a bálon à l’anglaise frizurát viselt, a mi határozottan nem illett az arczához. Előre örültem annak a balesetnek, a mikor ezekkel a szerteszét repkedő fürtökkel egyik-másik tánczosnak a frakkgombjába bele fog akadni.

A Bagotay Muki felől pedig, a mint legelőször megláttuk, mind nekem, mind az ifju barátaimnak az az általános véleményünk támadt, hogy ilyen szépnek lenni már valóságos impertinentia. Ilyen tökéletes férfialakot csak egy regényirónak van joga megteremteni; de a valóságban az nem létezhetik. Én azzal vigasztaltam magamat, hogy az ilyen szép fej ostoba. Még akkor nem tudtam, hogy az ostobaság épen a haut gout. Az arany pengése rekedt hang.

Még akkor nagyon tapasztalatlan ifjoncz voltam. Az arczomon még semmi szőr nem volt, dohányozni nem tudtam, bort nem ittam volna egy világért, s asszonyt még csak a szemeimmel láttam.

No, de utolérte őket a Nemesis!

A tánczrend walzerrel kezdődött. – Ha engem decretáltak volna előtánczosnak, hát a «körmagyarral» kezdtem volna. Hja, a körmagyar! Az a valami! Azt nem elég eljárni, ahhoz lelkesülés kell; – vagy nyolcz pár járhatja, vagy tizenhat. S mind a harminczkettőnek össze kell tanulva lenni színpadi pontossággal. Az nem olyan könnyü feladat. Hanem hát Bagotay Muki a walzert protegálja. (A «pecsovics»!)

No, de van Nemesis!

Hát az történt, hogy rendes bevett szokás szerint a zenekar minden táncz előtt a következő számból tiz-tizenkét tactust eljátszik, s aztán öt perczig abba hagyja. Ez arra való, hogy a közönség tudja meg, mi következik? polka, quadrill vagy walzer.

Ezt a Bagotay Muki nem tudta (ugyan mit tud hát?) s a mint a jelző zene megszólalt, ölre kapta a tánczosnőjét, s elindult vele keringeni, a míg egyszer aztán a zene abba maradt s ők ott találták magukat a terem tulsó végén, a szárazon: elfogyott a lábuk alól a nóta. Aztán úgy kellett nekik szégyenszemre visszagázolni, a honnan elindultak, a bálanya tribune-jéig. Erzsike úgy pörölt, Muki úgy szabadkozott; a ki látta őket, azt hihette, hogy félesztendős házasok.

Úgy kell nekik!

Nem is néztem aztán, hogy tánczolnak; leültem egy szögletbe s a meghívó jegyemnek a hátlapjára carricaturákat rajzoltam. Majd bementem a buffetbe mandulatejet inni, magam körül gyüjtöttem még három-négy életunott, blazirt fiatal embert, s azokkal együtt vitatkoztam a «védegylet» czélszerüsége fölött. Tessék nálunk nélkül mulatni odabenn a fényes uraságoknak.

Egyszer csak a vállamra üt valaki legyezővel; de már akkor a hangjáról is ráismertem: Erzsike volt.

– Magának nem elég, hogy maga elszökik a teremből, hanem még a többi tánczosokat is visszatartja. Jőjjön hamar! Damenwalzer van!

A hölgykeringő privilegiuma előtt kénytelen voltam capitulálni. Az obligat tourt megtéve a felhívó tánczosnővel, visszavezettem Erzsikét a mamájához, megköszönve a felejthetetlen kitüntetést. Neki rögtön menni kellett, az előtánczos vezényszava hangzott, «cotillon.» A párok repültek villisebességgel. A mama pedig ott marasztott. Egy üres szék volt mellette.

– Ön egészen elhanyagolja a régi ismerőseit, mondá nehéz lélekzéssel. (Kövér volt és asthmában szenvedett.) Felénk sem jön, a mióta olyan híres emberré lett.

Híres ember! vajjon ő is tudná már, hogy a szomorújátékomat megdicsérte az akadémia? – Nem! Nem! A másik hírem jutott el hozzá. A piktori sikereim.

– Láttuk azt a gyönyörű arczképet, a mit festett. Igazán olyan volt a Müllerné – ezelőtt tizenhat esztendővel. Miért nem festette ön le inkább a leányát, az sokkal szebb? Ön nem szeret leányokat festeni, fél, hogy elveszti velük a játszmát, ugy-e?

(Az úrhölgynek különös kifejezései voltak.)

Erre már csakugyan lehetetlen volt mást mondanom, mint hogy igen is nem félek, s ha megengedi, nagy örömömet fogom benne találni, ha Erzsi kisasszonyt lefesthetem.

Kegyes volt beleegyezését adni hozzá.

Csak azt kellett megállapítani, hogy mikor? Rögtön nem lehet, mert bál utáni napokon a hölgyek rosszul néznek ki; azután megint új tánczestélyre készülnek, el vannak foglalva; vasárnap templomba kell menni. Végre kikalkuláltunk egy tehermentes napot, a melyen Erzsike nekem ülni fog.

Még az a kérdés is megvitatás alá került, hogy vajjon elefántcsont lapra fessem-e az arczképet aquarellben, vagy vászonra olajban? «Az elefántcsont azért jobb, ajánlám, hogy az ember letörölheti róla egy vizes szivacscsal az aquarell képet, a mikor akarja.»

Az úrnő elérté az öngúnyt s kegyes volt azt neutralizálni ez ellentmondással:

– Tehát inkább olajban, mert mi azt akarjuk, hogy az a kép örökké megmaradjon.

Fölöttébb le voltam kötelezve.

Ez alatt vége lett a cotillonnak; Erzsike visszatért a mamájához; a társalgónő is helyére került: ő rá várt az általam bitorlott szék; én azt jogos tulajdonosnőjének átengedve, búcsuzni akartam; de az úrnő még feladatának tartotta engemet bemutatni a mai nap uralkodó planetájának, Bagotay Mukinak, ki tánczosnőjét hazakezelte. S egyuttal művészi minőségem megismertetése után közhírré tette, hogy e napokban le fogom arczképezni a leányát, még pedig olajfestékkel; a mire Bagotay Muki rögtön kész volt a bókjával.

– Ha én festeném le nagysádat: én a szivem vérével festeném.

A mire Erzsike azt felelé nevetve:

– Akkor én csupa veres lennék.

– Kérem! Nekem kék vérem van!

Óh, hogy szerettem volna a peniczilusomat az oldalába bökni: hadd lám: indigo jön-e hát ki belőle? (Az anyja bárónő volt: attól volt olyan kékhetnémje.)

A kitűzött nap délutánján megjelentem Erzsikéék házánál. A festékes ládámat és a vásznat előre elküldtem a cselédünktől.

Nem találtam semmi szolgálattevő lelket, se a corridoron, se az előszobában. Kénytelen voltam ott állni és várni, míg valaki előkerül, a ki bejelentsen.

Ez alatt azonban óvhatlanul meg kellett hallanom, a mit a közvetlen szomszéd szobában beszélnek.

– Maga semmirekellő gazember! – Gyalázatos szemtelen!

Az úrnő hangját ismertem fel.

Arra egy protestáló rikácsolás felelt.

– Hol van egy bot? Kiáltá az asszonyság.

S ugyanazon rikácsoló hang válaszolt:

– Madame, vous êtes une friponne!

Szép conversatio. – Ugyan roszkor jöttem ide.

Ezenben kinyilt az ajtó, s kijött rajta az inas, az egyik kezével a másikat tapogatva. Fájt neki.

Én hüledezve kérdezém.

– Önt ütötték meg?

A mire az boszusan felelt:

– Engem megharaptak.

Hogy az inast megharapták!

– Tessék hát besétálni a tens úrnak. Várják.

A mint aztán beléptem, egyszerre világos lett előttem a rejtélyes állapot. A kinek a nagyságos asszony azokat a becsületbevágó megszólításokat osztogatja, s a ki oly becsmérlő válaszokat felesel vissza: – egy szürke papagály, a ki épen most harapta meg az inasnak a kezefejét, s e kihágásért megfenyítésben részesül.

Az egész társaság lázas emotióban volt tartva. Nagy frequentia volt jelen: hölgyek és urak; az utóbbiak között egyszerre szemet szúrt nálam Bagotay Muki. De főszemély volt a papagáj. Ez a szürke libériás, veres farkú, nagy orrú szörnyeteg ott állt a kávés asztal közepén, fenyegető positióban. Valahogy kinyitotta a rézkalitkája ajtaját s egyszerre csak ott termett a kávézó-társaság közepett, a terített asztalon. «Jaj, csak a fejemre ne repüljön!» sikongatott egy éltes asszonyság, az oldal hajcsigáit takarva a két kezével. Senki sem mert támadólag fellépni. Az inast, ki el akarta a szökevényt fogni, már harczképtelenné tette a szárnyas lázadó. A szobaleány azt nyilvánítá, hogy hozzá nem nyúl, ha azt a házat neki adják is. A házi asszony egy kurta spanyolnáddal ütögetett feléje, becsületsértő czímeket osztogatva; de a harczias kegyencz mindig elkapta a spanyolnád végét erős csőrével s alig adta vissza; ellenben a szidalmakat visszaadta kamatostól.

Mikor én velem is megszaporodott a társaság, alig vettek észre. Az úrnő arra a szavamra, hogy «csókolom a kezét, nagysám,» azt mondta, hogy «infamer Halunk». De hozzá tette: «no nem magának mondtam». – «Selber áner!» kiáltotta vissza a hős madár.

– No rhytmuscsináló uram, erre találjon cadentiát! apostrophált, egyenesen engemet értve, Bagotay Muki.

Még rhytmuscsináló!

– Oda ne menjen! – kiáltott Erzsike, – mert a maga kezét is megharapja, aztán majd nem tud festeni.

Az kellett még, hogy ijesztgessenek. Azért is odamentem a madárhoz. Hátha maga lett volna az orosz kétfejü sas!

Divinatio volt talán, hogy eltaláltam, mit kell az ilyen embernyelvü állatnak mondani?

– Add ide a fejedet!

S erre a szóra a félelmes lidércz egyszerre lehajtotta a fejét, úgy, hogy a görbe orrára támaszkodott; én aztán a mutató újjammal megvakargattam a fejét, a mi annyira tetszett neki, hogy a szárnyaival repesett.

Akkor aztán ezt a második mondást koczkáztattam:

– Add ide a lábadat!

És akkor, közbámulatra, felemelé a kajdács azt a furcsa három ujju lábát s a mutató ujjam körül fonta a karmait, azután a másik lábával is átfogta az ujjamat s engedte magát az asztalról felemeltetni. – Még ez nem volt elég. A mint a kezemen tartottam, mint a lovagkori vadászok a sólymot, az orrát a kezem fejére nyugtatva, elkezdett csókokat osztani. De úgy végig csinálta az a csókolásnak mindenféle változatait, hogy az valóságos botrány volt. A hölgyek nevettek. Kitől tanulhatta? «Még a boldogúlt férjem életében jutottam hozzá.» Magyarázá a háziasszony.

Végre a meghódított sphinx bizalmasan közlé velem, hogy őt kinek hívják: «Kokócska! Kedves Kókócska!»

Én aztán az ujjamra szedett Kokócskát hazavittem a kaliczkájába s rátettem a függő karikájára, melyet ő el is fogadott, az orrával lépvén előre. Valóságos három lábu állat. S onnan egy mély bókot csinálva felém, naiv hangnyomattal hallatá ez üdvözlést: «alászolgája!»

– No ez valóságos csoda! – hálálkodék a nagyságos mama; – önnek igazán állatszelidítőnek kellene lenni.

– Az leszek.

– Hogyan? Miféle állatokat akar szelidíteni?

– Embereket.

Ezt nem értette senki.

– No, poéta uram, ez a ballada sikerült! – tréfálkozék Bagotay Muki. – Majd meglássuk, a pictura is úgy fog-e szuperálni?

– Hogyan akarja ön azt meglátni?

– Hát így ni. – S azzal felcsiptette a szemüvegét az orrára.

– Csalatkozik, ha azt hiszi. Mikor én arczképet festek, akkor nem szabad senkinek a szobában lenni, csak nekünk kettőnknek.

Az egész társaság el volt ámulva. Mindenki azt hitte, hogy itt most nyilvános productio lesz; azért csődültek össze, hogy meglássák, hogyan, mi módon lesz az embernek szeme, szája, füle? Egy nagy kerek asztal volt a számomra elkészítve, hogy jó sokan körül könyökölhessék s aztán dirigálhassanak, hogy ezt a szemet egy kicsit feljebb, azt a hunczutkát alább! Ide egy kis pirosat még! Amoda több fehéret!

Én azonban categorice kinyilatkoztattam, hogy sokaság előtt nem festek; ez a festői regula. Mikor arczképeznek, nincs másnak helye az atelierben, mint a festőnek és a modellnek. Ezt Barabás is így csinálja.

Imponált a magamtartása a társaságnak. Csak szép dolog az, mikor az ember tud valamit! Bele kellett nyugodniok, hogy Erzsike én velem egyedül üljön egy mellékszobácskában, a melynek csak egy ablaka van. Még annak az ablaknak az alsó részét is el kellett takarni spanyolfallal, a világhatás végett. És senkinek, a míg az ülés tart, bennünket háborgatni nem szabad.

Az első ülés nem tartott sokáig. Olajfestménynél elébb alá kell festeni a képet; szennyes, közönyös színekkel; primfestésnek még én nem hallottam hírét. Ilyenkor az arczkép még nem megnézni való. Valósággal csunya. Annál rosszabb, ha a hasonlatosság megvan. Nem is engedtem azt senkinek megtekinteni; még Erzsikének sem. A megkezdett képet elzártam a festékládámba; miniatur mű volt. Ezuttal elég volt, ha a beállítás sikerült; az alak féloldalvást, az arcz pedig egészen szemközt; az árnyékok felrakva, a háttér hozzávetőleg megkisértve; a ruházatnak az alapszíne kipuhatolva. Mindenki tudni fogja, hogy ez a legnehezebb.

A társaság nagyon meg volt csalatkozva a várakozásában, a mikor megtudta, hogy semmi megmutatni valóm nincs. Mindenki azt várta, hogy legalább a szemét, vagy a száját csak elkészíthettem másfél óra alatt. – Gondolták magukban, hogy nem is lesz abból semmi.

– No, de csak szép lesz az Erzsike ebben a ruhában? – kérdezé a mama.

Bamba képet kelle csinálnom erre a kérdésre. Hát tudom én, hogy szép ruhája van-e az Erzsikének? Azt tudom, hogy kell hozzá «krapp», meg «angol lakk», «nápolyi sárga» és «velenczei fehér» és nagyon kevés «égetett okker».

– Hallja! Ez nagyon unalmas mulatság volt, – mondá Erzsike. – Egy kicsit errébb az arczát! – Ne olyan komolyan! – Ne olyan nevetősen! – Ne üljön olyan egyenesen. – Emelje fel a mutató ujját. – Ne mozogjon annyit! – Aztán mennyi medveczukrot felfestett a képemre: azt hiszem, czigányleány leszek.

Én aztán megbiztattam, hogy az csak alapfestés volt; majd holnap vigabban fog menni a munka.

Másnap megint ott voltam, jókor ebéd után. Délelőtt dolgom volt a princzipálisomnál a patvarián. Az ember délelőtt jogtudós volt; délután művész, költő és declamator.

Ezuttal nem volt már semmi társaság a háznál. A mama, a nagynéne, a társalkodónő voltak egyedül otthon. A kép szépen haladt előre. Most már meg volt engedve a családtagoknak, hogy egyesével bejöhetnek, időnként megtekinteni a képet.

Most már aztán apróra tanulmányoztam az arczát. – Érdekes «fej». Csaknem szivalaku arcz, alul keskeny állban végződő, mely egy gödröcske által finomul kétfelé van osztva. A csigára emlékeztető ajkak, csattanó piros zománczczal; kissé fölfelé álló orr, nyughatatlan czímpákkal; gömbölyü, rózsapiros orczák, egy-egy szeplőcskével, melyeket én «fekete csillagoknak a hajnalodó égen» kereszteltem. Sűrű, tömött, gesztenyeszín haja magától langos volt s aranyzománczba játszott, phydiasi Venus-ideálként keskenyítve a legsimább homlokot s ingerkedő hunczutkákat nyújtva ki a kék eres halántékokra. (Nekem ezt ilyen részletesen kell tudnom, mert hiszen minden az ecsetem szálain ment keresztül.) – – Hanem aztán, a mi ecsettel visszaadhatatlan: az a csodálatos szempár! Az engem egészen kétségbeejtett. Azt hiszem, hogy ha valóságos művész lettem volna, nem jámbor dilettans, még akkor sem birtam volna ennek a titkát kibuvárkodni. Mikor már azt hittem, hogy hiven visszaadtam, egyet villant a szeme s kárbaveszett az egész munkám. – Utoljára megállapodtam mégis egy ábrándos kifejezésben, a mi nekem legjobban megtetszett. A három felügyelő családtag ugyan azt mondta, hogy ők ilyen kifejezést sohasem láttak az Erzsike arczán, hanem azért egyhangú volt az elismerésük, hogy az a megszólalásig el van találva.

A fej tehát készen volt, már most következik a ruha. Ez holnapra marad.

Ezen a napon préférence-parthie volt a várban, a tábornoknénál. Erzsike mamája szenvedélyes préférence-játszó volt. Naponként változott a színhely. Ő maga tehát nem volt otthon. Az unokahúg is vele ment. Annak meg más parthieja volt a fortificatio területén. Leányőrzőnek csak a nagynéne maradt a háznál. Az meg délután elszokott szunnyadni, vagy patience-t játszott.

Nem tudom, ki ügyelt fel ez alkalommal az Erzsike öltöztetésénél? Talán senki sem.

Az a kivágott, halvány rózsaszín ruhaderék egyéb napokon is elég érvényre juttatá a bájos idomokat, de ezen a napon a szokottnál is bizodalmasabb volt; nekem úgy tetszett, mintha az a tüll anglais fodor nagyon le volna csúszva a válláról – és azon is alól.

Soha a teremtő kezének szebb remekét nem lehetett látni ennél a büste-nél. S egy festőnek joga, sőt kötelessége, nem csak látni, de nézni. Kárhozatos privilegium! Nekem reszketett a kezem, azt gondoltam, a hideg lel. Pedig az üstököm izzadt. – Megjegyzem, hogy azon időkben a fiatal leányok nem viseltek vállfűzőt; ezt tánczközben, közvetlen érintés útján tapasztaltuk.

És ő látszott észrevenni a hevülésemet. A szemeiben csalfa láng lobogott; épen nem hasonlított a tegnapi képéhez. Csúfolódni látszott.

Én aztán (ezt nevezem igazán «corriger la fortune») azt tettem, hogy azt az áruló fodrot a képen helyreigazítottam: úgy, a hogy kellett volna neki lenni.

Azzal az üléssel teljesen elkészült az arczkép, a ruha is meg lett festve. Én szépen megköszöntem az önfeláldozását s mondám neki, hogy már most megnézheti a képét: készen van.

A leány felállt a karszékből s odajött a hátam mögé.

Megnézte a képet s a szemembe kaczagott.

– Ön helyreigazította a ruhám fodrát?

– Észrevette kegyed?

– Nem szeretett valamit látni?

– Nem akarom, hogy más is lássa.

– No lám, én napok óta elnéztem önt, a mint itt babrál s folyvást látok önön valamit, a mi rút, a mi nekem nem tetszik.

– Ez úgy hiszem, nem nagy megfigyelésbe kerül.

– Csak egy kis pont az egész: mint egy lencseszem.

– Mi lehet az?

– Az a szemölcs ott a jobb kezén.

A jobb kezemnek a csuklóján, épen a hüvelyk alatt, volt egy csakugyan dísztelen kinövés, a mit irás és festés közben mindenkinek meg kellett látni.

– Nem vágathatom le, mert épen az ütér fölött van. Mutattam egy orvosnak: azt mondta, veszélylyel jár az operatio.

– Mit ért ahoz az orvos? Adja ide, én elvesztem onnan. Semmi baja sem lesz utána. – Én a nevelőben tanultam azt a leánytársnéimtól. Mindjárt elvesztem én!

– Ráolvasással?

– Oh nem. Fájni fog erősen. De hát ha egy leány kiállhatja.

Ráálltam.

Azzal ő gyertyát gyújtott, azt letette mellém az asztalra. Azután egy gombostűt kerített elő valahonnan. (Már megint gombostű!) Azt fogta, keresztül szúrta a szemölcsöm alatt tőben. Azután felemelte a kezemet s a gombostű fejét a lángra tartotta, míg az fehéren izzóvá lett.

És az alatt az a két csodálatos szem kerekre fel volt nyilva s lefelé fordított szivárványaival nézett a szemembe. Így néznek a dæmonok a pokolra került elkárhozottakra, mikor azokat sütögetik.

– Fáj? sziszegé a fogai közül. Látszott, hogy gyönyörüsége telt benne.

– A tűszúrás nem. (Hanem, hogy az a fodor még jobban lecsúszott, az igen.)

– No már most elmehet vele.

… Két nap mulva leesett magától a kezemről a kiégetett szemölcs s maradt a helyén egy lencsényi folt, mely ma is ott van; fehér színével a kéz alapszínétől erősen elválva. S nekem mindennap kell látnom azt a kis fehér foltot, a mikor a kezemet az irásra teszem s mikor sokáig elnézem azt a pontot, úgy tetszik, mintha abból a kis kerek jegyből az ő arczát látnám előtünni, a milyennek akkor láttam s aztán annak további változatait, egész a legutolsó, álomriasztó képig.

Eddig titok volt mindez: másoknak a titka. Most már csak az enyim. A többiek nyugosznak. Elmondhatom már.

III. FEJEZET.

AZ ÉN MESTERSÉGEM ÉS AZ ÉN KUNYHÓM.

A festés alatt később lehetett már beszélgetni is. Sőt ez szükséges is az arczképezett jellemének tanulmányozása végett; és azért is, hogy az «ülő» ne érezze olyan nagyon kényszerhelyzetének kellemetlen voltát.

– Olvasta már, Erzsi kisasszony, Petőfi költeményeit?

– Oh, a mi házunknál nem szokás olvasni.

– Miért nem?

– Azért, mert a ki mi hozzánk jár, egy sem hoz ide könyvet.

– Hát valami lapot nem járatnak?

– De igen: a «Journal des demoiselles»-t, hanem az nagyon unalmas.

– Valami magyar lapot inkább. Talán a «Pesti Divatlap»-ot.

– Majd megmondom a mamának, hogy rendelje meg. Ön is irt bele valamit?

– Igen.

– Mit?

– Egy mocsári szigetnek a leirását.

– Járt ön ott valaha, azon a mocsári szigeten?

– Nem. Csak úgy képzeletből irtam le.

– Mire való az?

– Az egy részlet a készülőben levő regényemből.

– Ah, ön regényt is ir? Minket mind bele fog irni?

– Dehogy! A regényirás nem abból áll, hogy az ember azt, a mit maga körül látott és hallott, lemásolja.

– Szeretném tudni, hogy ön hogy kezd hozzá?

– Legelőször is kigondolom egy történetnek a végét.

– A végén kezdi?

– Igen. Azután megalkotom ennek a történetnek az alakjait. Akkor ezeknek az alakoknak az egymáshoz való viszonyából kiokoskodom, hogy minek kellett a közben lefolyni, a mig a történet katastrophája bekövetkezett.

– E szerint abból semmi sem igaz?

– Azaz, hogy nem «való»; de igaznak kell lenni.

– Ezt nem értem. Aztán minek tölti ön azzal az időt, hogy regényt ir? Meg fog az jelenni?

– Minden bizonynyal.

– Az igaz, önnek könnyü. Van egy gazdag nagynénje Ó-Gyallán, ha ennek egy szót szól, hát kinyomatja a könyvét. Szokta tenni, ha neki ajánlják?

– De én nem szólok a gazdag nagynénémnek.

– Hát maga fogja kinyomatni a munkáját Weinmüller Fáninál? No hallja, ez nem jó gondolat. Én ismertem már egy irót, a ki a könyvét maga adta ki, aztán faluról-falura járt vele, minden háznál rádisputált a komposszesorokra egy példányt. Ez göröngyös pálya.

– De az én regényem nem olyan lesz, a mit a szerző maga hord el házról-házra, hanem a miért a kiadó fizetni fog tiszteletdíjt.

Ezért aztán a szemem közé nevetett.

Nevetnivaló is volt az, hogy valaki előálljon azzal a szóval, hogy «én most irtam valamit, a miből egy szó sem igaz; de azért követelem, hogy ezt elolvassák és fizessenek érte.»

– Azt gondolja, Erzsi kisasszony, hogy Petőfi költeményeit nem díjazzák? A «Szerelem gyöngyei»-ért kétszáz forintot kapott.

– Mik azok a «Szerelem gyöngyei»?

– Gyönyörű költemények egy szép leányhoz.

– S megkapta azt a leányt?

– Bizony nem.

– No ez derék. Tehát valaki udvarol egy hölgynek, ezt versbe szedi, végül kosarat kap s akkor előáll ezzel a kosárral, hogy töltsék meg huszasokkal.

Még az nap elküldtem neki Petőfi «Szerelem gyöngyei»-t és «Czipruslomb»-jait.

Csak harmadnap folytattam a festést. Rögtön azon kezdtem, hogy vette-e kezébe a «Szerelem gyöngyei»-t?

– Oh igen; virágokat szárítok benne.

– De a «Czipruslombok»-ba csak bele nézett?

– Nem szeretem az ilyen dolgokat; mindjárt elpityeredem rajta s aztán vörös lesz az orrom.

Tovább aztán nem folytattam ezt a thémát.

Erzsi kisasszony ellenben sietett megédesíteni az okozott elfanyalítást azzal a kellemes hírrel, hogy az én ajánlatom folytán a mama csakugyan prænumeráltatott a «Pesti Divatlap»-ra, még pedig egész félévre.

Még ott voltam, a mikor a posta elhozta a megrendelt lapot. Akkor minden lapot borítékba zárva kellett szétküldeni a postán. A levélbélyeg még nem volt feltalálva: a posta maga lehúzta előre az előfizetési díjból a maga illetményét.

Minthogy az előfizetés elkésve küldetett, tehát egyszerre négy heti szám volt a borítékba téve.

Az ünnepélyes felbontás után a család összes hölgyei, természetesen mind azt vették szemle alá, hogy vannak-e a lapban képek? Különösen divatképek? Hisz azért «Divatlap!» Egy divatkép csakugyan volt. A derék, hazafias érzelmű Vahot Imre, vas következetességgel törekedett a divatot nemzetiessé tenni. «No, a ki azt felvenné, pénzért mutogathatná magát!» Ez volt rá a hölgyek egyhangú véleménye.

A második számnak a képmelléklete volt Egressy Gábor, mint III. Richárd az álomjelenetben, kisértetektől körülvéve: Kiss Bálint hazánkfiától.

A nagyságos asszony azt kérdezte tőlem, hogy merre van ennek a képnek fejtől, merre lábtól? Magam sem tudtam elképzelni, hogy került III. Richardnak a feje a térde közé?

A harmadik szám mellékletével már meg voltak elégedve. Ez volt Laborfalvy Róza, mint Gertrud királyné, Barabástól. Művészi becsű rajz. Ez már érdekelte a hölgytársaságot.

– Azt mondják, hogy olyan csodaszép szemei vannak, a minőkhöz hasonló nincsen, mondá Erzsi kisasszony.

Erre logikai következetesség lett volna részemről azonnal egy hizelgő bókkal ellenvéleményt mondani: de egyszerre, mintha rögtön valami megszorította volna a torkomat, hogy ki ne jöjjön rajta az udvariasság szava. «Még soha sem láttam» felelém.

A negyedik számból végre egy fiatal, nyulánk, borzasfejű alak kőnyomatú képe került elő, mely alá e név volt irva: «Petőfi Sándor». Barabás legjobb rajza. Ez az egyetlen igazi hű arczképe a halhatatlannak. Ilyennek ismerték őt mindazok, a kik vele együtt éltek; ez a távolba néző szem, ez a jóslatra nyiló száj; két keze hátratéve, mintha rejtegetne bennük valamit. Ez a képe azt látszik mondani: «én leszek Petőfi», a többi képei már mind azt mondják: «én vagyok Petőfi».

Ennek a képnek nagy hatása volt a hölgyek véleményére. Egy kőnyomatú arczkép megjelenése hirlap mellett, abban a korszakban nagy esemény volt. Akkoriban még nem voltak jótékony krajczár-lapok, a miknek czímlapján megjelenhetésre elég jog, ha valaki egy vén asszonyt fejbe üt baltával; ez idő szerint még csak a nagyon nevezetes hazafiak részesültek e dicsőségben, a photographia sem volt még feltalálva s alig emlékezem rá, hogy egyéb arczképet láttunk volna berámázva, mint Wesselényi Miklósét, Balogh Jánossal karöltve. A 836-iki országgyülés követeinek a képei ugyan szintén megjelentek egy közös lapon, de az nagy ritkaság volt. Mind valamennyi arczélben: mind valamennyi hasonlított egymáshoz.

Tehát ez valódi sensatiót keltő esemény volt, hogy Petőfi arczképe megjelent a «Divatlap» mellett. Akkor ez mégis több, mint egy országkerülő! Hisz ez nevezetes férfiu!

Ekkor aztán a társalkodónő vállalkozott rá, hogy mégis elolvassa majd az általam odaküldött verses könyveket.

Erzsike azonban arra volt kiváncsi, hogy mit találhatna tőlem a lap szépirodalmi részében. Csakugyan ráakadt. A regényemből kiadott mutatványnak ez volt a czíme: «Az ingovány oáza».

– No ezt mindjárt el fogom olvasni.

Időt engedtem neki rá, csak napok mulva látogattam meg újra.

De bizony elolvasta. Azzal fogadott:

– Most már kiváncsi vagyok rá, hogy mi volt ennek a történetnek az eleje s mi lesz a vége? Ön már tudja?

– Hogy az… angyalba ne tudnám!

– Csak a czimét nem értem. Hol van itt az «oiseau?»

Én aztán megmagyaráztam neki, hogy az «oáz» nem valami repülő állat; hanem egy sivatagba rejtőzött virány.

– Hát mért nem irja ön, hogy «sziget»?

Ebben ugyan igaza van.

– Apropos «sziget». Önt sokszor látom a szigeti filagoriánk verandájáról, a kertünk előtt végig sétálni; de még csak felénk sem néz; pedig elég nagy lármával vagyunk.

– Az meglehet. Olyankor nagyon el vagyok merülve.

– Mibe merülve?

– A regényemen dolgozom.

– Dolgozik? Járva?

– Úgy szoktam. Előbb a fejemben kidolgozom az egész jelenetet a legapróbb részletekig: s mikor leülök azt leirni, az már csak gépies betűvetés.

– E szerint, mikor ön azon a hosszú sétányon végig vágtat sebes léptekkel, olyankor sem lát, sem hall?

– De igen: látok füvet, fát, virágot, gombát, fatörzset, szederindával befutott nádkunyhót. Azokhoz hozzákötöm a gondolataimat, mint a pókfonalat; hallok is sárgarigó füttyöt, czinegecsevegést, távol hajókról jövő tülkölést, szúnyograj zümmögését; az nekem mind sug, mesél valamit, a döngő darázs kölcsön adja a szárnyát a képzeletemnek; hanem ha egy emberarczczal találkozom, az kiver a gondolataimból s egy «servus» szó szétfujja az egész fata morganámat; a míg azután újra vissza nem fordulok s a feltalált nádkunyhóról, fatörzsről, bércsevirágról össze nem szedem a hozzá kötött pókfonalaimat s a magány lakóinak ismerős hangjai újra elém nem idézik az elfutott eszméket: akkor aztán beveszem magamat a mi kertünk kis fakunyhójába s ott senkitől nem háborgatva, leirom azt a képet, a mi a lelkem előtt áll.

És Erzsike, várakozásom ellenére, nem nevetett ki ezért az elucubratioért. Sőt inkább nagyon elkomolyodott. Hasonlított a szemei kifejezése ahoz, a mit az arczképen eltaláltam.

– És ez önnek gyönyörűséget okoz? suttogá. Olyanforma, mintha az ember álmodnék, aztán ráparancsolhatna, hogy szépet álmodjék.

«Bagotay Muki úr!» jelenté az inas.

Én aztán vettem a kalapomat. Ki nem állhattam ezt az embert. Ez már mindent élvezett, a miről nekem még csak a képzeletem mesélt.

… Most már megvallhatom őszintén. Én nagyon szerettem magamat. Most már elmondhatom: nincs vetélytársam. Úgy szerettem mindig az egyedüllétet. Úgy eltudtam beszélgetni mindig magam magammal. Kerestük egymást. Mindig volt mit beszélnünk egymással. Hitet, reményt, bizodalmat kölcsönöztünk egymásnak. Az Én az Énnek. Néha meg is hasonlottunk egymással. Valami elhibázott dolog. Mindig én voltam a hibás: ez a húsból, csontból álló Én; ez az éhező, élvhajhász, hiu, önhitt Én; az a másik volt az igazságban. Kibékített magammal. Az volt a tanácsadóm, a mulattatóm, a szükségben megsegítőm; az itélő birám!

Az a kis fakunyhó ott a dunaszigeti gyümölcsöskertben, (nem tudom, meg van-e még?) az volt az én legdrágább palotám, a miben valaha tanyáztam. Ott irtam meg az első regényemet.

Biz ahhoz sok kritika hozzá fér. Hogy is értene ahhoz egy ifjoncz kedély, a ki még se embert, se világot nem ismer. De én azért azt az első munkámat mégis úgy szeretem, mint a hogy szereti minden ember az első szülöttét, habár testi-lelki hibáktól el van is torzítva.

Mintha most is előttem állnának még azok a nagy terebély reine claude-fák, érettségtől repedező gyümölcsökkel rakva, a mik a kis kunyhót eltakarták; távolabb egy almafa, vérpiros gyümölcsökkel, meg egy másik tafota fehérrel, aztán egy harmadik, paszomántos almákkal; a nyitott kunyhóajtóból a begyepesedett útra lehetett látni, melyet kétfelől szőlőlugas szegélyezett. A mint a vigályos lombok között átszürődött a meleg nyári verőfény, úgy tetszett, mintha zöld aranyból volna minden árnyék. Nagy távolból hallatszott a Dunán át az «angol kert»-ben muzsikáló katonai zenekar hangicsálása, a közben a közelben a sárgarigó fütyült, meg egy-egy béka ümmögött az öntöző árokban. Én a regényemnek legnehezebb részét irtam: a szerelmet. Minden ismeretlen világok között ez a legkitalálhatatlanabb. Képzeletből le lehet irni a mocsárvilágot; de nem a szerelmet. Ha sziv ki nem találja, fej meg nem tanulja.

Egyszer csak az aranyos-zöld félárnyékot valami világosság deríti fel. Ő áll ott a kunyhóm ajtaja előtt: fehér ruha volt rajta; kék szalagra kötött szalmakalapja a karjára akasztva, a felbontott haja hosszan leeresztve. Egy pilanatig azt gondoltam, hogy képzeletem álomképe elevenült meg. Csengő nevetése azonban azt bizonyítá, hogy valóban élő alak.

– Erzsi kisasszony! Hogy jön kegyed ide?

– Hát csak így. A szép puha fűben sétálva.

– Egyedül?

– Hát persze, hogy egyedül. Kit kellett volna még magammal hoznom? Mással csak nem kisértetem magamat a szomszédba.

A kertjeink, az igaz, hogy csak egy pár száz lépésnyire voltak egymáshoz, ugyanazon hosszú középút mentében, mely az egész szigetet végig szelte.

– Hát nem lát talán szivesen? Kérdé, a kunyhómba belépve.

Nekem a fejem is szédelgett.

– Oh, inkább nagyon örülök a szerencsének, Erzsi kisasszony… Mindjárt szedek önnek a mi herczegszilvánkból. (Olyan még nem volt senki másnak.)

Ez jó czím lett volna a kunyhóból kijutásra.

– Nem jöttem én önnek a herczegszilvájáért; megloptam én azt már, mielőtt ön megkóstolta volna. Én most azért jöttem ide, hogy meglássam, hogyan csinálják hát azt a regényt.

Mutattam neki, hogy itt van a papiros, itt van a toll, ezt az ember a kezébe fogja s aztán megy magától a papiroson.

– Hát aztán nem néz semmi könyvbe?

– Láthatja, hogy semmi segédszerrel sem vagyok ellátva.

– No hát üljön le; majd én mellé ülök s nézem, hogyan ir.

Azzal nem várva a beleegyezésemet, odaült a hárspamlagom végére, engemet is abba a kényszerhelyzetbe hozva, hogy az asztal mellé leüljek. (A kunyhó olyan szük volt, hogy az asztal az ajtótól az ablakig ért.)

– De én ebben a pillanatban egy szót sem tudok leirni.

– Azért, mert én itt vagyok?

– Természetesen.

– Akkor hát olvassa el nekem azt, a mit épen most irt.

– De ez hosszú.

– Annál jobb, tovább itt maradok.

– Nem fogják kegyedet otthon nélkülözni?

– Tudják, hogy ha elvesztem, megkerülök.

A hiuság a férfinak a szarva, a minél fogva bizton meg lehet fogni. Nekem hizelgett az, hogy felolvashatom valakinek azt, a mit irtam. Más vidékeiben az országnak már akkor is zajos sikereim voltak a felolvasásaimmal; csak a szülő városomban nem hallott megszólalni soha senki. «Nemo profeta in patria.»

És Erzsike nagyon háladatos közönség volt. Lehetett látni az arczán a hatást, az érdeklődést. Odatámasztá a tenyerébe az arczát, úgy figyelt, a haját félresimította, hogy jobban hallhasson; a hol valami megdöbbentő jelenet volt, látszott, hogy fél: a szemei és az ajkai felnyiltak. Nem dicsekedésből mondom, csak mint igazoló körülményt, hogy igen sok hatással tudtam declamálni. Hanem egy helynél el kezdett a szavam akadozni.

– No, mi az? Nem tudja olvasni az irását?

– Igen, de még sem, talán abba hagyjuk már.

– Miért? Most jön a legérdekesebb.

– Ezt kegyednek nem akarom elolvasni.

– Micsoda? Hát irhat ön olyan dolgot, a mit egy leánynak nem szabad megtudni?

– Nem, nem. Akárki elolvashatja, csak én nem kegyed előtt.

A leány felkaczagott, de nevetésében volt valami keserüség.

– Oh, én miattam ne aggódjék ön. Olvastunk mi a nevelő intézetben olyan dolgokat, minőkről ön nem is álmodott. Egyebek közt az a régi szövetség volt közöttünk, hogy minden leány, a ki férjhez megy, az intézetbeli barátnénak irni fog egy levelet a nászéje után. Egész gyüjtemény volt már belőle.

– És ön is megigérte, hogy e gyűjteményt szaporítani fogja? kérdezém én, ifjúi kedélyem egész felháborodásával.

A leánynak észre kellett venni arczomon az indulatot, mert a szemeit lesüté s halkan rebegte:

– Attól függ, hogy kié leszek?

Aztán megint dévajul felkaczagott.

– Előttem fel lehet olvasni az ön szerelmes jelenetét.

Határozottabban szóltam.

– «Nekem» nem lehet azt felolvasnom kegyed előtt.

Elértette s nagyot nézett rám.

– Ön fél attól, hogy vallomásnak fogom venni? Talán attól is, hogy ki fogom érte nevetni?

– Nem! Ön nem fog engem kinevetni!

– Akkor mitől fél?

– Nem félek, csak várok.

– Mire vár?

– Arra, hogy számot tegyek a világban. Én most egy zérus vagyok.

– A ki férfi, az soha sem zérus.

– Nézze ön, ez a kis deszkabódé most az én egész birtokom; ez a halom papir az egész jussom a világhoz; de van a lelkemben valami erős láng, a minek a nevét meg nem mondhatom. Ez a láng elég arra, hogy valaki trónkövetelő legyen; de nem elég arra, hogy leánykérő legyen.

– Azt tudja ön, hogy én gazdag vagyok.

– Én még gazdagabb vagyok, mert én egy darab kenyérrel dusan lakomázom s a szalmaágyon édesen alszom.

– No hát nekem az is tetszik. A száraz kenyér meg a szalmaágy. Ön engem nem ismer. Belőlem csinálhat valaki ördögöt, ha mindjárt templomot épit is a számomra s oda tesz oltárkép helyett és imádkozni jár hozzám. De tehet angyallá, a kit igazán szeretek. S én is tudnék boldog lenni – akárhol: a pásztor kunyhójában, a vándor komédiás ponyvasátorában, a katona bivouactüzénél, az iskolamester vedlettfalú vályogviskójában; és álmodnám az üdvösségről, a szalmaágyon!

S ezzel végigvetette magát az én takarótlan hárságyamon, két karját a feje fölé csapva.

Oh, mi észvesztő szép volt ekkor!

Áldás volt-e, vagy verés a sorsintéző hatalomtól rajtam, hogy én a lelkemmel is láttam, nemcsak a szememmel?

Más szerencsés halandó el nem szalasztotta volna megrabolatlanul e kedvező pillanatát a paradicsomvesztő mámornak. Senki sem volt ott rajtunk kívül, sem távol, sem közel, csak mi ketten: Ádám és Éva.

Ez a leány abban a néhány szóban az egész jövő életsorsát elmondta előttem – és én egy villámlobbanásnyi világnál, egy pillanat alatt láttam őt mind azokban a helyzetekben.

Odaültem a lábához a hárságyra, odanéztem a szemeibe. Azokban a félig lehunyt szemekben leskelődött a fenevadak legszilajabbika, mely több embert szélylyeltép, összemarczangol, mint Keletindia minden királytigrisei.

Csendesen beszéltem hozzá:

– A kit én szeretek, az nekem nem rabnőm, hanem királynőm lesz. Én boldogságomat nem lopom, de kivívom. Én annak, a ki az én lelkemet megérti – a hogy a gazdagok gyöngyökkel, gyémántokkal árasztják el kedveseiket – én annak a feje körül glóriát fogok köríteni. Az én hölgyemet tisztelni kell az egész világnak, – de legelől nekem.

Szavaim alatt a félig lecsukott szempillák felnyiltak; valami csoda-átváltozáson ment át az a szempár. A lángszomjú szörnyeteg elveszett a tengerszem vizébe. Két ragyogó könnycsepp eltemette. A leány elkezdett hevesen zokogni, azután felugrott, átölelt mind a két karjával, megcsókolt és elfutott.

– Én, mint az álmodó, néztem utána, míg a szőlőlevelek, a bokrok eltakarták eltünő alakját.

A sárga rigó fülembe kiabálta: «bolond fiu! bolond fiu!»

És én nekem akkor mindjárt eszembe jutott annak a legénynek az adomája, a kinek a gyóntató papja egy marék szénát szab ki – elfogyasztásra – vezeklésül a be nem fejezett vétkezésért.

És most is, mikor megállok az előtt a nagy bolond könyvtár előtt, mely csupa saját munkáimmal van tele, azon gondolkozom, hogy nem jobb lett volna-e mind ennek kigondolatlan maradni? A helyett, hogy annyit irtam az egész világnak, nem jobb lett volna-e, ha csak magamnak irtam volna annyit, a mennyi egy bibliának a belső táblájára elfér?

Manapság egy egész utczám van szülővárosomban, a melyet nevemről kereszteltek el; nem jobb volna-e, ha a helyett egy gunyhóm lenne ottan?

Sic fata tulere!

Nem! Én akartam így! S ha még egyszer visszatérhetnék az életem útkezdetére, megint újra azokba a lábnyomokba lépnék bele, a miket már egyszer hátrahagytam.