IV. FEJEZET.
PETŐFI NÁLUNK. – TERVEK A JÖVŐRE. – MENYASSZONYRABLÁS. – KOMÉDIÁZÁS. – AZ ÉN MENCSIKOFFOM. – DIVATSZABADSÁG. – TITOKTELJES TEMETÉS.
Én csakugyan azt képzeltem, hogy szeretek és szeretve vagyok.
Mindenkor szivesen látott vendég voltam a nagyuri háznál s jour fixeik rendes látogatója lettem. Ilyen alkalmaknál Erzsikét egy ujabb oldaláról is megismertem. Ő művésznő is volt. Hegedülni tudott. Hogy igazán művészileg játszott-e, azt ma sem tudnám megmondani, mert a zenéhez nem értek s nem tudom, mi külömbség van Rácz Pali és Sarasate között; hanem annyi bizonyos, hogy mindazokat a poseokat és mesterfogásokat meg tudta csinálni, a melyeket később hirhedett hegedűművészektől bámultam; arpeggiokat és pizzicatokat, mint Ole Bull, fuga di diavolokat, mint Reményi, pianissimokat, mint Sarasate; tudta a hegedüt ríkatni gyöngéden, mint Milanollo és Terezina Tua kisasszonyok s szilajon korbácsolni a nyirettyüvel, mint Korinszka Olga orosz herczegnő; vagy épen fülbe muzsikálni, akár egy czigányprimás. Mikor játszott, olyan ördögien szép volt: minden tagja mozgásba jött; a vállai verték a rhythmust, a keble hullámzott, a dereka hajladozott, hátra és oldalra dőlt, a csipői ringatództak, a szája ingerkedőn nevetett, a szemei szikráztak; a nyirettyüjével majd szeliden czirógatta a hegedüt, majd kegyetlenül csapkodott a húrokra s mikor vége volt a játéknak, olyan mozdulattal állt meg, mint egy diadalmas torreadrix. – Ilyenkor természetesen mindenki el volt általa ragadtatva. Hát én hogy ne?
Egy napon levelet kaptam Petőfitől, melyben tudatja velem, hogy a legközelebbi vasárnap meg fog látogatni.
Én természetesen rögtön beszaladtam az egész várost s minden ismerősömnek megmutogattam a kapott levelet.
Nagy esemény volt az a mi kis városunkban.
Petőfinek már akkor országszerte nagy volt a népszerüsége. Látogatása rendkívüli kitüntetés volt az egész városunkra nézve. Ki is jött vasárnap délután a szigetre (akkor ott volt a gőzös kiszállója) a fél város népe. Erzsikéék is ott voltak. A benczések, meg a kálvinista és lutheránus pap által minden bevett vallásfelekezet képviselve vala. A város-kapitány, két darab zöld libériás hajduval személyesíté a magistratust s a vármegye részéről ott volt Bagotay Muki (valami tiszteletbeli hivatalt viselt), a ki azt állítá, hogy nagyon jó ismerős Petőfivel – a Pilwaxból. Készültek üdvözlő szónoklatokat tartani s virágcsokrok voltak szép kezek által átnyujtandók az érkezőnek.
Petőfi azonban, a mint a gőzhajó hidján át kiszállt a partra, nem törődött a tisztelgő csoporttal, keresztül törte magát rajta, ott hagyva szép asszonyokat bokrétástól, nagy urakat szónoklatostól, s odarohant hozzám, kurta carbonári köpönyegben; nyakamba ugrott, kiverte a kalapot a fejemből: «Marczi! Te czudar Marczi!» (Soha sem hítt az igazi nevemen), s azzal a félköpönyegével betakarva, vitt magával ragadva a város felé, mintha ő tudná itt legjobban az utat. A város főutczáinak az ablakai virágokkal és szép hölgyekkel voltak Petőfi tiszteletére feldiszítve; a mint ő azt észrevette, félrecsapott egy mellékutczába s úgy kerültünk el a mi házunkig, olyan utakon, a miken ember nem került elénk.
Az én kedves jó anyám igen szivesen fogadta az én kedves vendégemet. Nem azért, mert ő olyan hires nagy költő, hanem azért, mert énnekem jó barátom. Még azon időkből ismerte őt, a mikor Pápán együtt tanultunk, a mikor még Petrovicsnak hitták. Annál fogva most is «Petrekovics»-nak szólította, még egy szótaggal megtoldva a nevét.
Petőfit pedig semmivel sem lehetett olyan nagyon dühbe hozni, mintha valaki az elhagyott családi nevére emlékeztette. De az anyámtól még ezt is jó néven vette. Nem kivánta a helyreigazitást.
«Csak hadd maradjak én a kegyed házánál mindvégig Petrekovics!» – s kezet csókolt az anyámnak. Ez sem volt szokása. Csak a saját anyjának tette meg.
Persze, hogy az volt aztán az első kérdés, hogy mi a kedvencz étele? Az anyám maga látott a konyhához. Másnap az ebédre összegyült az egész családunk, a Károly bátyám, az Eszter néném s a sógorom, Vály Ferencz tanár.
Alig keltünk fel az asztaltól, midőn megjelenik az Erzsike nagyságos mamájának az ezüst libériás inasa; aranyszegélyes levélkét adva át Petőfinek, melyben ő nagysága tisztelettel meghivja őt mai estélyére. Ez az ő tiszteletére volt rendezve. A város minden szépségei és notabilitásai együtt leendenek. Természetesen én is kaptam hasonló meghivót, de még napok előtt.
Erre Petőfi így válaszolt a küldöncznek (szavai fel vannak jegyezve családi krónikánkban):
«Mondja meg ön a nagyságos asszonyának, hogy vigasztalhatatlan vagyok, hogy ma nem mehetek el az ő estélyére; de én ezuttal az én lelkem Marczimnak a látogatására jöttem és máshoz senkihez nem megyek».
A hüledező inas alig tudta megérteni e rettenetes választ.
De annál jobban megértette az anyám, azt mondta: «derék fiu!»
De nem mondtam ám én! Megvallom igazán, hogy abban a korban akármilyen jó barátnál s akármilyen nagy férfiunál többre becsültem egy szép leányt.
Megkisérlém az én jó barátomat felvilágosítani a helyzetről.
– Te! Ott van az a szép leány, a kiről én teneked irtam.
– Hát annak a szép leánynak add oda magadat, de engemet ne adj ráadásul.
– Ha hallanád, milyen pompásan tud hegedülni!
– Hegedülni! Dejsz, akkor magadat se add oda neki. Tudod, hogy három dolgot gyülölök a világon: a tejfeles tormát, a kritikust, aztán meg a muzsikát.
(Soha sem volt rábirható, hogy egy operát meghallgasson.)
– Hiszen Várady Tóni is hegedül.
(Ez a fiatal ügyvéd volt Petőfinek a szobatársa.)
– Hegedül ám; de annak hasznát veszem.
– Hogyan?
– Hát a szomszédunkban lakik valami lump kártyás, a ki minden éjjel két-három órakor kerül haza s akkor elkezd dalolni; én aztán fellovalom a Tónit: «Kelj fel, hegedüld meg azt az embert!» Akkor aztán elkezd hegedülni, borzasztóképen való módon, tíz percz mulva a szomszéd térden csúszva könyörög kegyelemért, hogy inkább ő is elhallgat. Egyébiránt mától fogva nem lakom már együtt a «Tonelé»-vel.
– Sőt nagyon is jó barátok lettünk. Majd elmondom később; most beszéljünk komoly dolgokról. Mit dolgoztál azóta, hogy nem láttalak?
Megmutattam neki a «Hétköznapok» kéziratát. Készen volt már.
– Miért czímezted «Hétköznapok»-nak?
– Azért, hogy senki se várjon belőle valami rendkivüli dolgot.
Belenézett. Csak a fejezeteket olvasta el.
– No az eredeti gondolat volt tőled, hogy a fejezetekhez népdalokból válogattál mottókat. Ezt hát viszem magammal Pestre, kiadatni.
– Engem senki sem ismer.
– Dehogy nem. Bajza, Vörösmarty kérdezősködnek utánad. A mutatványod nagyon tetszett. Vahot Imréből kiszorítottam érte tizenkét forintot. Frankenburg bőkezübb volt; ő a «Nepean sziget»-edért küld tőlem tizenöt forintot.
S azzal Petőfi leszámlált az asztalra huszonhét ezüst forintokat. Ez volt az első honoráriumom. Rothschildnak éreztem magamat!
– A regényedet meg majd kiadatjuk Hartlebennel.
– Jól vagy vele?
– Én nem ismerem a németet; hanem Nagy Ignácz regényeinek ő a kiadója s Nagy Ignácz ajánlani fogja neki.
– Megteszi azt Nagy Ignácz?
– Hogyne? Ha én viszem oda hozzá a munkádat! Hiszen nekem nagy ellenségem; hanem becsületes ember.
Ez is jellemzi azt a kort; hogy egy vén iró protegáljon egy fiatal pályatörőt azért, mert az jó barátja az ő haragosának.
Azzal bedugta az utitáskájába a kéziratomat; de nem zárta le kulcscsal a zárát.
– Hát még mit irtál?
Én még egy csomagot huztam elő.
– Egy szinmüvet. «Két gyám» a czime.
– Mit akarsz vele?
– Pályázni akarok az akadémiai jutalomra.
– Azt nem teszed. Azt én nem engedem. Egyszer pályáztál, akkor nem adták neked a jutalmat; pedig a két akadémikus melletted volt; többet oda nem mégy! A darabodat add a szinháznak.
Meg kellett magamat adnom.
– Majd elviszem a darabodat Szigligetihez. Az egyszerre fel fogja benned ismerni a veszedelmes vetélytársát – s éppen azért elő fogja adatni a szinmüvedet. Az is olyan ember!
Egészen rábiztam a sorsomat.
– Aztán csak iparkodjál minél hamarább feljutni Pestre; ne korhelykedjél olyan sokat itt falun.
– Mihelyt a patvariának vége lesz, sietek hozzátok.
– Most aztán készülj velem jönni. Holnap viszlek Esztergomba.
Nagyot bámultam.
– Esztergomba? Mit keresünk mi ottan?
– Nem keresünk, de rablunk! Várady Tóninak a menyasszonyát raboljuk el. Ezért nem lakom már vele együtt.
De már ebbe az én családom tagjai is beleszóltak.
Petőfi aztán nagy nyugodtan elbeszélte, hogy közös jóbarátunk, az ügyvéd, egy esztergomi földbirtokos kisasszonyát akarja nőül venni. A leány szülői katholikusok, a vőlegény református; nem akarják hozzáadni. A fiatalok pedig szeretik egymást. Így nincs más mód, mint elrabolni a menyasszonyt.
Ez már tiszta munka! Nekem nem lehetett kifogást tennem. Ha az ember költő és protestáns, ilyen helyzetben kötelessége a leányrablás. Éppen azon években folyt nagy országos parlamenti harcz a «vegyes házasságok» kérdése fölött. «Hie Welf! Hie Ghibellin!» Itt állást kellett foglalni!
S én másnap Petőfivel csakugyan neki indultam leányt rabolni egy harmadik jóbarát számára. A merénylet várakozáson felül jól sikerült; nem volt szükség sötét éjszakára és kötél-lajtorjára; elég volt Petőfinek a megjelenése velem együtt a menyasszonyi háznál; a szülők engedtek s a pap összeeskette az egymást szeretőket. De azért mi örökké nagyra voltunk e leányrablási kalandunkkal.
Ez, úgy látszik, mintha veszedelmes præcedens lett volna. A példa tanit!
Hanem én azzal a csendes bűntudattal tértem vissza, hogy bezzeg elrontottam az Erzsike nagyságos mamájának a soiréeját. Sejtettem, hogy ott most én rám erősen apprehendálnak. Mivel hozzam ezt most helyre? Ide kell a fantasia!
Megtaláltam a módját.
Nagy furfanggal lett az kifundálva.
Székes városunk nem csak megyei központ, de erődített várhely. Annálfogva utczánkon gyakran lehetett találkozni járművekkel, melyek álltak egy két kerekü curriculumból, a mi Dunavizes lajttal, prófonttal, lisztes zsákokkal volt megrakva, s melynek a rudja mellé két emberi lény volt befogva, a kik szürke darócz öltözetet s a lábaikon húsz fontos lánczokat viseltek. Ezeket magyarul raboknak hitták. Messziről hallatszott már a csörömpölésük. Ugyanezeknek bizonyos napokon, a rájuk itélt botbüntetés kiszenvedése alatt, az egész városon végig hangzott a jajgatásuk. Lánczcsörömpölés, jajgatás, valóságos specialitása volt a városunknak. Hát még azoknak a kiéhezett arczoknak a látása! Gyermekkorom óta rontotta az álmaimat ez a rab-élet.
Megindítottam egy mozgalmat városunk lelkesült hölgyei és ifjai között, a szegény rabok segélyezésére.
Ha sikerült volna a vállalat, bizonyára nem dicsekedném vele, de mert én rontottam el, hát bevallom.
Mikor már többen meg voltak nyerve ez eszme valósításának, akkor az én indítványom folytán, megállapodánk abban, hogy az Erzsike mamáját kérjük fel a philantrop egylet elnökéül. Deputatio menesztetett hozzá s annak, természetesen, én voltam a szónoka.
A siker elmaradhatatlan volt. A megtiszteltetés kiegyenlíté a minapi megbántást s én ismét visszakerültem a kegybe.
Első feladat volt mindenesetre, a jótékony czél számára rendelkezési alapot teremteni. Erre a legegyszerübb mód a műkedvelői előadás. Annak is én voltam a rendezője. A programm nagy fáradtsággal meg lett állapítva. Nyitány: Beatrice di Tenda-ból. «Mi a jelszó? Kín, halál, vész, a hazát elárulókra». Előadja a collegium énekkara. Azután kettős fuvolajáték Lammermoori Luciából, furulyázzák a helybeli regenschori és egy fiatal ügyvéd. Következik az én humoristicus felolvasásom: «Sonkolyi Gergely», majd bűvészeti mutatványok, előadva Bagotay Muki által; végül a pièce de resistance. Erzsike hegedüjátéka.
Nagy munka volt ezt összehozni! Mindennap próbát tartottunk Erzsikééknél. Iszonyuan el voltam foglalva. Joggyakornok lettem volna, de nem tudom, hogy látott-e engem a törvénykönyv, mert én ugyan nem láttam őtet.
Végre ki lehetett tüzni a hangverseny határnapját.
Ez alatt közeledett az az idő, a mikor az én patvaristaságom véget ér s át kell lépnem a jurateriába. Károly bátyám írt egy ismerős ügyvéd barátjának Pestre, a kinek nagy praxisa volt, hogy fogadjon fel juratusnak.
S minthogy a tél is közeledett s én nekem olyan messze, idegen világba kellett utaznom, az én áldott jó anyám gondoskodott az ellátásomról. – Mesemondásnak fogják azt már venni mai napság, de elmondom, hogy a mi fehérneműt én viseltem juratus koromban, azt az én anyám saját keze fonta. Azt hiszem, hogy ez az anyakézfonta ing volt rajtam a bűvös szövet, melyről a sorsnak annyi csapása visszapattant.
Takács és szabó a kisebbik házunkban lakott, nem szorultunk idegenre. Jó téli kabátot is az anyám rendelt számomra.
Igazán derék kabát volt. Egész sarkig betakart. Valóságos Mencsikoff kabát. Negyven évvel később egészen fess gavallér lettem volna benne. Csakhogy abban a korszakban hasonló szabásu kabátot senki sem viselt, a Benedictinusok gvárdiánján kivül.
Mikor én ebben a koránszületett Mencsikoffban megjelentem az Erzsikéék műkedvelői próbáján, minden ember körülfogott s iróniás magasztalással kérdezte kiki, hogy hol csináltattam azt? Lehet-e még ennek párját kapni? Az Erzsike azt mondta, hogy ebben ketten is elférnénk. – Én nem bánom.
Aztán mikor eltávoztam, (hazahivattak, levelem érkezett Pestről), alig tettem be magam után az ajtót, hallhattam a kitörő jó kedvet odabenn. Mikor pedig az utczára kikerültem s visszanéztem az elhagyott házra, hát minden ablak tele volt négyesében nevető arczokkal, azok között láttam az Erzsike arczát is. – De jó kedvük van ma, gondolám magamban.
Hazasietve, ott találtam a pesti ügyvéd levelét, melyben hivatalos rövidséggel tudósítanak, hogy egy jurátusi hely megürült az irodában, melyet azonnal elfoglalhatok. Ha azonban három nap alatt be nem állok, akkor az üres helyet mással fogják betölteni.
No ez szép kis vásárfia! A műkedvelői előadás jövő vasárnapra van kitűzve s ma még csak kedd van. Ha pénteken ott nem vagyok, más ül a helyembe.
De mi lesz akkor a hangversenyből? Hát az Erzsikét hogy hagyjam el ilyen – hűtelenül?
No meg a szegény rabok?
Talán enged magával alkudni az a pesti fiskális. Ád még egy pár napi haladékot?
Leültem választ irni hozzá.
«Nagy becsü értesítése folytán kötelességemnek tartom sietve válaszolni…»
Az ám, de mit?
Valamit kellene hazudni. Nem, nem hazugság az, csak fantázia. Valamit ki kellene találni a fantáziának. Rögtöni betegség? Ezzel nem jó tréfálni. Befejezetlen peres munka, a mivel a régi princzipálisomnak tartozom? – Ezt nem hiszi el egy pesti fiskális. – Mi ürügyet találjak ki az időlopásra?
A mint így rágom a toll szárát, bejön az anyám a szobámba s azt kérdi tőlem, «hol voltál, édes fiam?»
Én megmondtam: az Erzsikééknél.
Arra ő így szólt:
– Ugyan, édes fiam, mit szaladgálsz te azok után a nagy urak után? hisz azok téged csak kinevetnek.
Olyasmi futott rajtam végig, mint a hideglelés első borzongása.
Hisz én magam láttam és hallottam, hogy kinevettek, – és még sem tudom, – az anyám nem látta, nem is hallotta és mégis tudja!
Nem szóltam semmit, folytattam a levelemet:
… «miszerint a holnapi napon azonnal indulok Pestre, az ön által felajánlott jurátusi helyet elfoglalni.»
Azzal megmutattam az anyámnak mind a két levelet, a mire ő azzal az áldott mosolygással felelt, mely arczát oly feledhetetlenné tette.
Rögtön összepakolta a holmiaimat; kezembe adta a megtakarított pénzecskéjét, hogy a drága fővárosban inséget ne szenvedjek.
Irni akartam Erzsikééknek, rögtöni eltávozásom mentségére.
– Soha se irdogálj te azoknak, majd én magam elmegyek a nagyságos asszonyhoz s elmondom neki, hogy mi történt veled.
Másnap délben már gőzhajón ültem s harmadnap reggel megérkeztem Pestre. A gőzhajó éjszakára horgonyt vetett Almásnál, a hogy illett, becsületes, jó lelkiismeretü gőzhajóhoz.
És mindezt a rögtöni sorsfordulatot egyenesen az én Mencsikoffomnak köszönhetem.
Azért nem is válhatok meg tőle, anélkül, hogy egy illustráló körülményt napvilágra ne hozzak.
Abban az időben tökéletes divatszabadság uralkodott hazánkban, még Budapesten is.
Hogy Petőfi Csokonai-mentét viselt s hozzá kurta carbonári köpönyeget, azt mindenki tudja. – Egressy Gábornak virágos atlaszból volt attilája, a minőből paplant varrnak s ránczba tűrt magyar csizmája hozzá. – Lisznyay Kálmán világoskék viktoriában járt, öt sor apró ólompitykével, tulipiros hajtókával és gombos rájthúzliban. – Vasváry Pálnak fűzöld Kossuthkája, rózsaszín bélésü bő ujjakkal s nagy zöld köpönyege eléggé ismeretes. – Sükei Károly oláhországi costumeöt hordott, hol egy kéménymagasságu cilinderrel, hol pedig egy veres török fezzel a fején. A princzipálisom zsemlyeszín kabátban járt, melyen csak négy gyöngyház gomb volt; de azok akkorák, mint egy szivarhamutartó. Dobsa Lajos nevezetes volt az amerikai gumilasztik köpenyegéről, Várady Tóni a pengős sarkantyuiról, Podmaniczky Frigyes az exorbitáns Vatermördereiről; csak Irinyi Józsi ragaszkodott a párizsi divathoz, fekete frakk, rövid szárnyakkal, hozzá fehér mellény: így járt csikorgó télen is az utczán; Pálffy Albert is fekete frakkot viselt, de az már angol szabásu volt, hosszú, keresztbe fekvő fecskefark-szárnyakkal; fél szemüveg s a bajuszát támogató hegyes inggallér egészíté ki a megjelenését.
És senkinek sem jutott eszébe a másiknak a viseletén megbotránkozni. Ugyan ki akadt fel Bérczy Károlynak a fényes, borzas szőrü castorkalapján? vagy Vahot Imrének a veres mellényén, aranyrojtos nyakravalóján? Kuthy Lajos épen valami extra ideális jelmezt talált ki a maga számára. S mind ezt a quodlibetjét a szabad divatnak, sűrün tarkította a juratus sereg scythiai viselete, mindenféle traditionális mintázatokban.
Csak nekem nem volt szabad a Mencsikoffomat viselnem. A fölött még Obernyik is megbotránkozott.
Egy napon Petőfi és Várady Tóni összeesküdtek ellenem. Koporsót csináltattak a Mencsikoffom számára, belefektették, kivitték a Rákosra, eltemették, el is prédikálták, nekem csak a fekete szegélyes pártéczéduláját hozták el.
Nyugodjék békével! Nekem igen jó barátom volt.
V. FEJEZET.
OLYMPI HARCZ.
Ha Homérnak elnézi a világ, hogy egy olyan hiábavalóságról hőskölteményt írt, mint a szép asszony köténye miatt támadt trójai háboru, akkor ráadásul még ezt a mi olympi harczunkat is csak vegye be, mert ennek legalább olyan czélja volt, a mely megérdemelte a küzdelmet.
Gyönyörű kis társaság volt az, mely az «én időmben» a «közvélemény asztalát» délutánonként körülülte. Csupa fiatal írók. Pálffy Albert, Bérczy Károly, Pákh Albert, Obernyik, Lisznyay Kálmán, Degré Alajos; – néha, Pestre vetődtében, Tompa Mihály, aztán Irinyi József, a «Külföld» vezérczikkírója, Emődy Dániel, a «Belföld» vezetője a «Pesti Hirlap»-nál, Királyi Pál, a «Jelenkor» főmunkatársa. No meg a groteszk humor képviselője, Lauka Guszti. Mind megannyi «név». De legismeretesebb valamennyi között Petőfié. – Az ő bevezetése mellett nekem is szorítottak helyet a «Közvélemény asztalánál». Így hítták a Pilwax kávéházban, a pénztár közelében levő hosszú asztalt.
«Ez az igazi franczia.» E szóval mutatott be Petőfi az ifju seregnek. – Ez volt a lehető legnagyobb magasztalás abban az időben. Francziaország felé volt fordulva minden szabadságvágyó nemzetnek az arcza; onnan várták egy új korszak hajnalhasadását. Franczia könyveket olvastunk, Lamartine Girondisták története, Tocqueville Democratiaja volt a bibliánk. – Petőfi Berangert imádta, én Hugo Viktorban találtam eszményképemet. Pálffy Albert volt a Sue Jenőnk, Degré a Paul de Kockunk, Irinyi Józsi a Girardin Emilünk, Pákh Albert a Jules Janinunk. – S az iskola könnyen veszedelmessé válhatott volna az adeptusokra nézve, ha szerencsére hozzá nem járult volna az új, eddig még járatlan irány, az irodalom népiessége. – Ez ideig az volt a magyar író feladata, hogy valami olyan stylusban írjon, a mely a közélet nyelvétől dicséretesen külömbözik. A mi csoportunk indította meg azt az eszmét, hogy a magyar írónak épen azt a szófűzést, eszmejárást, szólásmódot kell érvényre juttatni a költészetben, a mit a mindennapi életben használnak, sőt magát az eszményi szépet, a költészetet, a népéletből kell kifejleszteni.
Hatalmas előharczosa volt ez iránynak Szigligeti, ki «Szökött katoná»-jával a magyar népszínművet diadalmasan vezette be a színpadra. (Ő sem kapta meg a művével a 100 aranyas akadémiai jutalmat; valami «Kalandor» cziműnek itéltek oda; a darab megbukott, a szerzője nevét elfeledtem.) Szigligeti azonban nem járt közénk; ő már akkor négy gyermekes családapa volt; az ujszülöttének én voltam a keresztapja; ő nála laktam, valóságos második otthonom volt a családjánál.
Szintén a magunk táborához kell számítanom Czakó Zsigmondot, ki a modern drámát honosította meg a színpadon, sensatios sikerrel; és végül Csengery Antalt, a «Pesti Hirlap» szerkesztőjét, ki maga nem írt ugyan szépirodalmi műveket, de magas műveltséggel és általános irodalom-ismerettel birva, egész csoportunkra jótékony befolyást gyakorolt.
Biztatva, buzdítva, velünk tartott az öregek közül Vörösmarty és Bajza, de különösen Nagy Ignácz, a kire most is olyan édesdeden emlékezem vissza. Ő volt a «Budapesti rejtelmek» szerzője.
Testben megbénult már. Ritkán lehetett látni az utczán, neje által karon vezetve. Egész nap otthon ült, az íróasztala mellett és írta azokat az élethű rajzokat a budapesti kis világról, a melyek olyan derült kedélyről tanuskodnak. Akkor láttam először, a mikor hozzám izent, hogy a «Hétköznapok»-ról akar velem beszélni. Megdöbbentő arcz volt, sötétveres foltokkal, egész fel a túlmagas homlokáig, melynek fényes kopaszságát, simára kent fekete paróka szakította félbe. Hozzá egy elképzelhetetlen nagyságu veres orr,1) de a melyen nem ért rá az ember elálmélkodni, annyira megigézte az a szélylyel kancsalító szempár, melyek közül az egyenesen ránk néző egészen kőmerevnek látszott. – A hangja pedig hasonlított egy beteg gyermekéhez. És ezen visszataszító külső alatt élt a legnemesebb lélek, e béna testben a legerélyesebb jellem. Jóságosabb tekintet idegen arczról nem nézett rám soha, mint e hal-merev szemekből. S az a beteg hang hirdette nekem a legelső örömhírt. – Az ő ajánlatára elfogadja Hartleben az első regényemet kiadásra s ád nekem érte háromszáz hatvan ezüst forintokat. – Az akkor – és nekem – egy egész kapitális volt! – nem kellett többé az ügyvédi irodában körmölnöm naphosszant, hat forint havidijért.
Még tovább is kiterjedt rám atyai gondossága. Beajánlott Frankenburghoz színházi birálónak. Az «Életképek» szerkesztője épen akkor megvált a színbirálójától, (a ki kegyetlenül bánt a művészekkel) s kapott az új munkatárson. Jutalmul igértetett egy szabad zártszék és tiz forint hópénz. – Én nekem azonban az első héten már kitelt az esztendőm. Hogy jóvá tegyem azt a vétket, a mit az elődöm elkövetett, én meg úgy feldicsértem valamennyi művészt, a hogy csak a lelkesedésem dictálta. És mondhatom, hogy szívem szerint irtam. Akkor láttam életemben először balletet. Szentül azt tartottam, hogy mély hálával tartozom annak a jeles hölgynek, a ki termetének bájait ily szabadelvü nyiltsággal közszemlére bocsátja. No iszen lett nekem ezért mit hallgatnom Frankenburgtól. «Bájos sylphid! Az ám! Gólya!» Ez még hagyján. De a «Londoni koldusok»-ban meg Szilágyi Lillát magasztaltam fel Smike szerepében, azt írtam róla, hogy «szeretetreméltó csemete». S fényes jövendőt jósoltam neki a művészi pályán. «Hagyd ott, a hol találtad! Hiszen nincs neki szíve!» – mondá a szerkesztő. «Hát majd lesz neki!» – feleltem rá. – «De belőled nem lesz kritikus.»
És így én Szilágyi Lilla miatt lemaradtam a kritikai pályáról, pedig nekem volt igazam, ő csakugyan híres művésznő lett: «Bulyovszkyné». De már most áldom a sorsot, hogy így következett. Rettenetes gondolat! Ha én most valami hírhedett kritikus volnék!
Néhány nap mulva azonban új pályakör nyilt előttem; Királyi Pál felszólított, hogy nem állnék-e be a «Jelenkor»-hoz ujdondásznak? (Pákh Albert csinálta e szót: hadd maradjon, a míg benne tart.) Fizetés harminczöt forint havonkint. Hogyne fogadtam volna el? Az ujdonságirás nagyon háladatos feladat volt akkoriban. Hetenkint háromszor jelent meg a lap; ma napság egy huszonnégy óra alatt több gyilkosság, önkivégzés és betörés történik, mint akkor egész esztendőben.
De volt is akkor tekintélye az ujdonságirónak! Példával bizonyítom.
Mint már említém, Szigligetiéknél laktam. A nyáron együtt fogadtunk ki egy sip-utczai, újdonatuj házban egy szállást s ott volt nekem egy szobám, a lépcsőre kijárattal. A mellettünk levő szállás még üres volt; Szigligetiék nyáron át a budai városmajorban tanyáztak. Így én egyes-egyedül laktam az új ház egész első emeletén, a mi nekem nagyon tetszett: háborítlanul lehetett dolgoznom. – Őszszel aztán Szigligetiék bejöttek; a mellettünk levő szállásba is beköltözött az új lakó.
Mindjárt az első éjszaka elszörnyedve tudtam meg, hogy kivel kerültem egy födél alá. Az egy virágoskert tulajdonosnéja volt, összekötve táncziskolával. Minő délutánok! Minő éjszakák!
Ezt én nem állhattam ki sokáig; felszólítottam Szigligetit, hogy lépjen fel erélyesen a hatóságnál.
Szigligeti maga is osztotta felháborodásomat s azonnal sietett a városkapitányhoz panaszt tenni.
– Uram! Az én szomszédságomban egy virágoskert tulajdonosa telepedett le.
– Azt hiszem, a virágnak is kell valahol nyilni.
– De azok egész éjjel tánczolnak.
– Azzal pedig senkinek sem vétenek.
– De táncz után pihennek is.
– Az meg természetes dolog.
– De igen nagy lármával pihennek!
A városkapitány félvállról vette a dolgot, hogy ő ezen nem segíthet, bajos dolog beavatkozni, nem tartozik az ő hatásköréhez, et caetera.
Hanem a mint végül azt mondá Szigligeti:
– Az én lakóm, a «Jelenkor» újdondásza egész éjeken át nem tud miattuk aludni, – akkor egyszerre ugrott a székéről a városkapitány; futtatá a biztosait s másnapra át lett a virágoskert költöztetve, más meleg ágyba.
Ilyen hatalmasság volt akkoriban egy újdondász.
Ez volt a tábornak az artilleriája. S ilyenek voltunk hárman, a kik puskáztunk: Petőfi a «Pesti Divatlap»-nál, Pákh Albert a «Pesti Hirlap»-nál, magam a «Jelenkor»-nál.
De hát mire való volt ez a tábor? Azt is elmondom.
Volt egy ellentábor. Az pedig állt a «pecsovics» lapok munkatársaiból. Ha nekünk voltak költőink, azoknak voltak kritikusaik. Irályban, eszmejárásban, ethikában, politikai hitvallásban egyaránt ellentéte volt a «Gyülde» hada a mi «közvélemény asztalunk»-nak. Mi voltunk a radikálisok, a democraták, a liberálisok, az újítók: azok voltak a conservativok, a feudalisok, a maradiak; mi a nép nyelvét használtuk költészetre, azok a salonok nyelvét gorombáskodásra. Volt egy szépirodalmi lapjuk: a «Honderü», annak a szerkesztője Petrichevich Horváth Lázár. Ez volt a fővezére az ellentábornak. Egy geniális bonvivant, alakra furcsa; törpe és pupos, vállhoz nőtt fejjel, melynek hátrafelé hegyesült a tarkója; satyr kifejezésü arczczal, térdig érő karokkal, és a mellett a tökéletes gentleman hódító applombjával.
Volt egy látszólagos előnye fölöttünk: az, hogy a félvilágot beutazta, s a magas köröknek és a külföldnek kiváló celebritásairól, mint jó pajtásokról beszélhetett. Otthon volt a mágnási casinóban, a turfot ismerte, a főúri családokban létrejövendő házasságokat előre jelezni tudta, s a divatról igen szakavatott ismertetéseket közölt. Aztán elegáns szállást tartott; matinéeket adott s azokon az aristocratia «arany fiatalságát» érintkezésbe hozta a müvészi körök ünnepeltjeivel. És a mellett maga körül gyüjté az írók közül azokat az érvényre jutni nem tudó féltehetségeket, a kik kínnal faragják verseiket reminiscentiákból tengődnek, idegen fényből kölcsönzik a sugaracskáikat, bukott drámák irói, kritikusokká eczetesedve; irigyei mindennek, a mi eredeti. Ezekhez még egy importált «didaskalia» író, egy «ffy» ragasztékkal megmagyarosított nevü indigena.
Az volt aztán a hadjárat! Mintha sejtette volna mindenki, hogy ez az előharcz az ó és az új világ között, melynek csak az egyik fél megsemmisülésével lehet bevégződni.
Döntő csapás volt az ellenfélre Szigligeti vigjátéka, melynek főalakja egy pasquill-író, a kit Egressy Gábor maszkban, beszédmodorban, taglejtésben tökéletes Horváth Lazinak mutatott be. A darabnak roppant hatása volt: a közönség tombolt, s maga Horváth Lazi, a proscenium páholyban, a két hosszu karját kinyujtva tapsolt legjobban a jól talált képmásának. (Másnap betiltották a darabot.)
Végre oly elkeseredetté vált az írói harcz, hogy Horváth Lazi kifogyott a műszavakból s a «Pesti Divatlap»-ot szerkesztőjével, íróival együtt e classicus czímmel tisztelé meg, Adelung szerint: «ein Lumpengesindel von Gemeinheiten!»
Ezért aztán Vahot Imrének, mint szerkesztőnek, fegyveres elégtételt kellett kérni a «Honderű» szerkesztőjétől. Pisztolyra verekedtek, s mind a ketten igen bátran viselték magukat. Vahot lőtt először és nem talált, ekkor Horváth Lazi azt mondá: «te engem puposnak csufolsz: most én ellőhetném a lábadat, s aztán én csufolhatnálak, hogy «te sánta!» S ezzel kilőtte a levegőbe a pisztolyát.
Kevésbbé simán folyott le az Irinyi József és Vida közötti párbaj, mely a szabadelvű és a conservativ lapok polemiáit befejezte. Itt Irinyinek a golyója átfurta Vidának a karját.
Hanem ezekkel a párbajokkal aztán vége volt az egész hadjáratnak. A hogy a magán életben el kell hallgatni annak a sérelmes ügynek, mely párbajjal el lett intézve, úgy a hirlapokban is félre kell tenni az odiosus themát. A szerkesztők kezet fogtak, kibékültek.
Ennek aztán az lett a következése, hogy Petőfi maga körül gyűjté a «Közvélemény asztalának» matadorait s egy nyilatkozatot iratott velük alá, melyben kötelezik magukat mindannyian, hogy egyetlen egy akkor létező magyar lapba sem fognak egy betüt sem irni, hanem alapítanak egy saját organumot s abba dolgoznak. Tizen irtuk alá a pronunciamentot. Innen maradt fenn a «tizek társaságának» a neve.
Ez a strike veszedelmesen hatott a belletristikus lapokra. A tíz legszorgalmasabb fiatal munkatárs abstinentiája leapasztá a közönséget. A vén irókkal nem lehetett őket pótolni; mert ezek csak igérnek, de nem adnak s aztán nagyon magasra tartják a szolgálatukat.
Ellenben mi tizek is tétlenségre voltunk kárhoztatva: mert a helytartó tanács nem adott «concessiót» új lapra. Ha annyi lap lenne, ki győzné censorral? Protectiónk nem volt.
Végre Frankenburg volt az a bölcs, a ki megtalálta az «et capram et caules» helyes megoldását. Azt mondta: «nektek lap kell, nekem munkatárs kell; hát itt van az én lapom, lépjetek bele.»
Az ajánlat el lett fogadva: a tizek (Obernyik kivételével, a ki Vahothoz ment) átvették az «Életképek»-et, s a kiadó, Heckenast Gusztáv engem bizott meg a szerkesztőséggel. Frankenburgot felvitték Bécsbe, a magyar udvari kanczelláriához.
Épen huszonegy esztendős voltam, midőn önálló szerkesztővé lettem.
Ma is gyönyörrel veszem kezembe azt a három nagy kötetet, melyek a szerkesztésem alatti «Életképek» czímet viselik.
Minő kincstár.
Itt vannak Petőfi legszebb költeményei, itt az új irodalmi csillag (nem! nap!) Arany János művei, Tompa Mihály, Gyulai Pál, Szász Károly, Lévay, Pálffy Albert, Lisznyay, Mentovich, Vasvári, Papp Gábor, Helfy Ignácz, Lauka, Degré, Vajda János, Tóth Endre, Tóth Kálmán, Dobsa, Roboz, Ludasy Mór, Bozzai, Samarjay, Kolmár, Bulyovszky Gyula, Szendrei Julia, Pákh Albert, Sarolta, csupa ifju tűz, túlömlő lelkesülés, igaz érzés, költészet, rajongás! Aztán magam is ott voltam. És mindannyiunk jelszava egy volt: «Fel a magasba!» «Excelsior!» Mellettünk a régi gárdának a java; Vörösmarty, Jósika, Frankenburg, Garai, Egressy Gábor, Bernát Gáspár, Antunovics, Adorján Boldizsár.
És még akkor mind az fényes remény volt, a mi most már csak borongó emlékezet. Maga a szabadság ritka drága gyémánt, akkor! ma már úttöltő kavics, a min rajta járunk.
… Tehát nem voltam már Zérus! Voltam már valaki. És azon fölül még «valami» is voltam. Ez időközben letettem az ügyvédi vizsgát és voltam «okleveles köz- és váltóügyvéd.»
A diplomám nem volt ugyan «præclárumos» csak «laudábilés». A szóbeli rigorosumot fényesen kiálltam; hanem a «scripturistikánál» (de szép szittya-latin szó!) a magyar stylusom nem találtatott kielégítőnek.
És az ügyvédi diplomát kihirdettetni a megye gyülésén, elég ünnepélyes ok volt a szülővárosom meglátogatására.
Most azután felemelt fővel léphetek a szép tündérleány ragyogó két tengerszeme elé!
VI. FEJEZET.
FURCSA PÁRBAJ. – A VÉGZETES «J» BETŰ. – VAGYOK MÉG GYURICZA PÉTER IS.
Egy epizódot kell még elmondanom, mely compositióm staffage-át kiegészíti.
Vahot Imre, hogy a tizek elpártolását ellensúlyozza, a még fiatal nemzedéknél ujonczozott s fel is fedezett egy fiatal humoristát, a kit oda fogadott a lapjához segédszerkesztőnek. Később kitünő iró lett belőle; hanem eleinte egészen vad genie volt. Nem értett más nyelvet, mint magyart és diákot. Külömben igen jó fiu volt. Ő is odajárt közénk a közvélemény asztalához s még egy pár vendéget is hozott magával. Az egyik volt egy ferdevállú kritikus, a ki a szinpadot nyelvtani tekintetekből birálta, a másik pedig volt Bagotay Muki. Ez nem volt iró, csak balek. Minthogy velünk együtt ivott, annálfogva közénk tartozónak tekintette magát.
Egy délután a humorista és Muki összeakaszkodtak. Muki jónak látta valami hódításával dicsekedni, a humorista erre valami élczet mondott; ebből csetepaté lett; azt mondják, tettlegességig ment a dolog. Én nem voltam ott, csak másoktól hallottam. Kétségtelenül párbaj lesz a vége.
Este későn, mikor már feküdni készültem, beállít hozzám a ferdevállu czimbora. Arcza még baljóslatubb volt, mint egyébkor.
– Titkot közlök önnel. De elvárom lovagiasságától, hogy nem adja tovább.
– Szavamat rá.
– Barátunk holnap verekedni fog Bagotay Mukival. Én vagyok a segéde.
– Rendén van.
– Ön lesz szives fegyvert kölcsönözni?
– Barátom! Nekem van «egy» pisztolyom: de az duplacsövű.
– Épen az kell.
– Hogy a tatárba? Először az egyik fog vele lőni s ha ez nem talált, átadja a másiknak s ez lő vele vissza?
– Igen is.
A görbe kritikus olyan komoly arczczal mondta ezt, hogy nekem el kellett hinnem. Ime egy egészen új módja a párbajvívásnak, és nem is rossz ötlet.
Másnap korán reggel, még föl sem keltem, már rám nyitott a secundans. Hozta vissza a végzetes pisztolyt.
– Megtörtént, mondá gyászos méltósággal.
– Mi lett a kimenetele?
– Szegény barátunk meglövetett.
– Veszélyesen?
– Karjába hatolt a golyó. De már ki van véve.
Ez a hír egész részvétemet felkölté.
Sietve felöltöztem s vágtattam a Pilvaxba. A közvélemény asztalánál már ott találtam a jó barátokat, kik mindnyájan osztozának velem a szánakodásban. A kritikus elbeszélte a szomorú részleteket.
Hát egyszer rohan be a kávéházba Degré és Lauka, nagy indulattal.
– «Kohlmarkt» az egész párbaj! Nincs neki semmi baja. Nem sebesült meg! Fekszik az ágyban, a karja bekötve, az inge véres, jéggel borogatják! Csupa komédia!
A secundans komolyan állítá, hogy védencze megsebesült.
– Meg akarunk győződni felőle!
– Csak nem kivánják önök a nyitott sebről a köteléket letépni?
Ezt én is határozottan elleneztem s pártját fogtam az irótársnak. Találtam más expedienst.
– Ki volt az orvos, a ki a sebet bekötötte?
A kritikus megmondta a doktor nevét.
– Gyerünk az orvoshoz!
Doktor K...y igen derék, becsületes jellemű férfiu volt, a ki a közönség tiszteletét méltán kiérdemelte.
Rajta rontottunk brachiummal.
– Feleljen ön, van-e seb a humoristának a karján?
– Van, felelé az orvos.
– Igaz-e, hogy ön vette ki belőle a golyót?
– Igaz!
– Orvosi hitelére mondja ön ezt?
– Orvosi hitelemre!
Ebben aztán meg kellett nyugodniok a barátaimnak. Tovább inquirálni már nem szabad.
Én azonban még hátramaradtam az orvosnál, mikor a két bajtársam eltávozott, s azt mondám neki:
– Kedves doktorom. Arra a kérdésre felelt ön, hogy ki vette ki a bajtársunk sebéből a golyót; de már most arra feleljen ön nekem, hogy ki tette bele?
– Ejnye, ejnye, ejnye! zsémbelt a doktor. De rossz ember az ilyen ember, a kinek olyan sok fantáziája van.
Hát az volt az eset, hogy a mi humoristánk, meg Bagotay Muki amerikai párbajt vívtak; a ki a fekete golyót huzta, annak kellett no, nem meghalni, hanem doctor K...y-val a karján sebet csináltatni. A doktor tett a lánczétával egy, két centiméter hosszúságú s négy milliméter mélységű hasítást a biceps fölött az epidermisen, abba beleillesztett egy golyót, meg kivette, aztán bekötötte a sebet s a sértett becsület tökéletesen helyre volt állítva. Egy szóval sem vitatom, hogy ez nem a legkorrektebb eljárás, a mit csak képzelni lehet.
Én tehát haza mentem a szülővárosomba, kihirdetni az ügyvédi diplomámat. Tulajdonképpen, hogy rég nem látott ábrándomat újra felkeressem.
Talán emlékezik még arra a jelenetre, a mi a reineclaude fák árnyékában történt?
Családunk körében igen jól fogadtak; ebédre az anyámnál jött össze a rokonság, vacsorára a sógoromnál, Vály Ferencznél. Ide hivatalos volt a két kálvinista lelkész is s azok közül az egyik felköszöntött, mint «egy gyámnak a fiát és két gyámnak az atyját.» (Példálózás az atyám hivatalára s az új szindarabomra.) Ez volt az első toast, mely arczomat megpirítá.
Másnap volt a megyegyülés, melynek végén, nyilt teremajtók mellett, ünnepélyesen ki lett hirdetve a diplomám. Ezen a napon az édes anyám nekem adta az atyám ezüstös kardját és az általa viselt pecsétnyomós gyűrűt, a karniolba vésett ősi czímerrel. Akármilyen demokrata vagyok is, mégis be kell vallanom, hogy van benne valami lélekaczélozó eszme, hogy ezzel a karddal nálamnál jobb elődöm hazát, nemzetet, igazságot, alkotmányt védett valaha s ez a pecsétnyomó örök időkre szóló jogokat szentesített. Hajdani bevett szokás szerint az apai kard és pecsétnyomó gyűrű a legkisebb fiut illette örökségben; a bátyámnak még életében adott az apám kardot és gyűrűt, a mikor a diplomáját hazahozta.
Azután még hivatalos látogatásokat kellett tennem a megyei és városi előljáróságnál; a volt principálisomat is meglátogattam; ott is volt egy szép kis leány, a kinek az arczképét megörökítettem; de az még akkor nevelőbe járt. Annak nem volt regénye; ifjan halt meg: üdvöt talált.
Csak délután jutottam el Erzsikéékhez.
Mi mulja fel a világ minden örömei között azt az első szívdobogást, a mit az ifju ember érez, mikor hosszú távollét után ismét közeledik ahhoz az ábrándképhez, a kiről azt hiszi, hogy az is épen úgy ábrándozott ő róla azóta mindig, hogy elváltak egymástól.
Igaz, hogy az elválás nagyon rögtönözve volt, talán némi tövishegy is törhetett benn miatta; de hiszen bevallott czélja volt az eltávozásomnak: hírt, nevet, világi állást vívni ki magamnak. S ime másfél év telt le s mind ez megvan, szerkesztő vagyok. Jogom van pluralisban beszélni, mint a királynak, sőt több jogom van; mert a király csak a parasztokat adóztathatja meg, de én a nemes embereket is. S ez is «Dei gratia.»
Azt hittem, hogy az egész világ az enyém s a hova belépek, a diadal jár előttem, utánam.
A legutolsó divat szerint voltam öltözve, «Martinek és Korsinek» világhírű szabászczég remekelt rajtam s a lábamon fénymázos czipő volt; a sétapálczám halcsontból, arany fogantyuval. Jaquemár keztyük hozzá. A hajamat most már nem magam sütöttem fel megtüzesített czirkalomszárral, mint patvarista koromban: fodrász szedte csigákba; s most már nyalka, kipödrött bajuszom is volt és körszakállam.
Mindezekkel szükséges eldicsekednem a drámai climax végett.
A jól ismert társalgó teremben a nagyságos mamát találtam, meg a nagynénét; a társalgó kisasszony haza utazott a rokonaihoz.
Az üdvözlő kézcsók után az volt a kérdésem: «hát Erzsike kisasszony?»
– Szabad bemennem hozzá?
– Oh tessék.
Ugyanazon emlékezetes kis szoba volt ez, a melyben az ő arczképét festettem.
A leányka egyedül volt, az asztalkája mellett ült és a himző ráma fölé volt hajolva. Nagyon el kellett merülve lennie a munkában, mert külömben meglátta volna az ablakon át, hogy ide jövök.
Valami gyöngyhimzés volt előtte; úgy látszik, hogy tárczaborítéknak készült. A mint észrevette beléptemet, hirtelen rádobta a zsebkendőjét, de az én szemeim azért egy pillantás alatt észrevették, hogy a gyöngyös lapon egy nagy «J» betü van formálva. Mi lehetne az más, mint az én nevem kezdőbetüje? Megerősített ebben az is, hogy ugyanazon asztalkán állt az én festményem is, díszes támlányra téve. Tehát van, a mi folyton fentartja az emlékemet előtte.
Nyájasan üdvözölt, de én a mosolygásán keresztül észrevettem valami ellenséges indulatot. Benne van az a szemekben s gyakorlott kardvívók még azt is ki tudják az ellenfél szeméből nézni, hogy az hova vág most?
Ő kérdezősködött mindenféléről, én feleltem nagy pontossággal; de ezek a kérdések és feleletek mind csak finták voltak; a kardhegyek kerülgették egymást.
Egyszerre aztán csak odaütött a fejemre ezzel a kérdéssel:
– Hát a szeretetreméltó kis csemete mit csinál?
Az első meglepetésre azt sem tudtam, miről van szó.
– Miféle csemete?
– Hát az a kedves kis színpadi tündér, a kiért ön annyira fellelkesült.
Itt van ni! Már itt is a szememre lobbantják! Hát nem elég volt nekem egyszer meglakolnom a szép Lilláért? Hiába szabadkoztam, hogy én soha életemben másutt, mint a szinpadon nem láttam e fiatal művésznőt, ott mindenesetre, nagyon tisztelem, de semmi gyöngéd érzelemmel nem viseltetem se ő hozzá, se semmi más, nőnemen levő halandóhoz egész Budapesten.
– Hagyjuk ezt el! mondta Erzsike gunyolódva. Mindenről jól értesülve vagyunk! Hát a házigazdájának a három szép leánya?
– Kérem, a legidősebb kilencz esztendős.
– Meg a vidám szomszédnői!
– No, ez már szörnyűség! (Itt még csak el sem mondhattam az igazat.) De hisz épen én voltam az…
– A ki miatt a városkapitánynak be kellett avatkozni… oh, mi mindent jól tudunk. Megsugja nekem az én kisujjam…
Én egészen fel voltam háborodva. Vajjon ki áztathatott el így engem?
Ő pedig csak úgy szórta szemeiből a szikrákat felém.
Nem sokáig kellett kétségben maradnom. Valami új látogató jött, már a külső teremben felismertem a hangját; ez ő, Bagotay Muki.
Világos hogy ő az Erzsikének az a bizonyos «kisujja», a ki mindent besug.
Törte be magát a szobába. Infamisan szép volt megint. Az én hajbodrozatom egészen elsilányult az övé mellett. Az öltözete is sokkal fessebb volt, mint az enyém. S milyen biztos fellépése volt. Én még kezet sem mertem szorítani Erzsikével s ő már le is térdepelt előtte, a kalapját, szivével együtt a lábaihoz téve.
– No, menjen, ne bolondozzék! utasítá rendre Erzsike, rám mutatva.
– Servus, pajtás! mondá erre a Muki, észrevéve jelenlétemet. Hol is találkoztunk utoljára?
– Makaó szigetén.
Erzsike nagyot nevetett. Ő azt is tudta, hogy a Pillvax-kávéháznak van egy kis mellékszobája, a hol Makaót játszanak s annak Muki állandó látogatója.
– Eh, hisz te nem jársz oda! mondá Muki s ezzel kicsinylő lenézését akarta kifejezni. Ő nem foglalkozott velem tovább, hanem Erzsikéhez fordult, azt a himzésre vetett zsebkendőt akarva eltávolítani, a mit Erzsike teljes erélyével megakadályozott.
– Hisz úgyis az enyim lesz az, erősködék Muki.
– Majd várjon sorára, megkapja a nevenapján.
A nevenapján! Ekkor villámlott az agyamba. Hisz Mukinak a becsületes neve «János». Az ő kezdőbetűje ez, nem az enyém.
Rettenetes drámai fordulat! Hogy most egyszerre Muki lett az okos ember, és én lettem az ostoba!
Nagyon furcsa figurát kellett személyesítenem e perczben. Mintaképe voltam a bamba meglepetésnek.
Muki azután magyarázatul megfogá Erzsikének a kezét és az ajkaihoz emelte, forma szerint tudatva velem:
– Erzsike az én jegyesem.
Hja, hát ezért kell énnekem azokat a sardanapáli vádakat a fejemre halmoztatnom! A szinpadi csemete, a virágoskert, meg a házikisasszonyok, ez mind csak aranyhid a visszavonulásra.
Ekkor aztán én is megtaláltam az okosabbik eszemet s azt mondtam, hogy gratulálok hozzá.
Már most aztán csak azért is ott maradtam. Lássák, hogy egészen közönyös rám nézve ez a dolog.
– Hiszen bizonyosan tudhatod, – mondá Muki – hogy a legutóbbi párbajomnak mi volt az oka?
– Annak a te hires párbajodnak?
– Gondolom, hogy elég hires. Nekem igen jó pajtásom volt szegény fiu, a kit meglőttem. De ha édes testvérem lett volna is, a miért az én menyasszonyomról tiszteletlenűl nyilatkozott, mégis meglőttem volna.
Erzsike hiu tetszelgéssel mondá:
– Menjen! Maga vérengző gyilkos!
És ezt én előttem mondja el, a ki jól tudom az egész párbaj historiáját! Milyen nevetségessé tehetném most, ha elmondanám, hogyan történt. – Azért sem teszem: ti ketten megérdemlitek egymást.
Csupán annyit mondtam rá:
– El kell ismernem Muki pajtás, hogy fantázia dolgában erősebb vagy nálamnál.
– Talán egyébben is erősebb vagyok. – Szólt Muki a karját kinyujtva felém.
– Azt megpróbálhatjuk egyszer, a vivóiskolában.
– Eh mit? A vivás kohlmarkt! Birokra mutatja meg, a ki legény, hogy mit tud? Az a divatos gymnastica tiszta komédia. Azt kell megtenni, a mit én teszek, mikor kimegyek a pusztámra. Van ott nekem egy számadó gulyásom, a Gyuricza Péter. Azzal szoktam én birkózni. Pedig az kemény legény. A ki száz ökröt tart rendben. Mégis három mérkőzésben kétszer én terítem Gyuricza Pétert a gyepre s csak egyszer a Gyuricza Péter engem.
– Az bizony elég szép mulatság.
– Hát biz azt nem a tollforgatással, meg a pemzlikenéssel tanulják.
Rá kellett hagynom: a mi igaz, az igaz. Nem csak az az igaz, hogy én Sámson nem vagyok, de még az is igaz, hogy száz ökör ellenében az én szegény pegazusom nagyon sovány vontató marha.
Bagotay Muki pedig nem érte be a diadalával; egészen a lába alá akart gázolni. Mintha csak most akadna meg a szeme azon az általam festett arczképen, abba kötött bele.
– Addig is, a míg az eredetijét birhatom, ezt az arczképet elviszem magammal.
Erzsike tiltakozott ellene.
– Nem, nem, azt nem adom oda.
De már akkor a Muki felkapta az asztalról az arczképet s feltartá azt magasra, úgy, hogy Erzsike nem érte el a kezével. Kért, könyörgött, mérgeskedett, de a Muki csak nevetett és azt allegálta, hogy ő az arczképet viszi.
Már ekkor rajtam is erőt vett a rossz indulat.
– Uram, – mondám, vállára téve a kezemet, – tegye le azt a képet; azt én nem az ön számára festettem.
Milyen gunyosan nézett rám félvállról.
– Te? Te akarsz én velem kikötni? Te poéta?
S azzal nekem veté magát, azzal a jámbor szándékkal, hogy Erzsike szobájából kitoljon a terembe. Mikor aztán látta, hogy ellenállok, nyalábra kapott mind a két karjával. Én is átöleltem. Aztán elkezdtünk dulakodni. Biz ez nem elegans hölgy boudoirjába illő productio, de megtörtént. A Muki dühös volt, hogy a derekamat nem hagyom olyan könnyedén betörni. Erzsike sikongatott s felmenekült az ablakzsámolyra. Egyszer aztán én neki veselkedtem s úgy teremtettem le a Mukit a kanapéra, hogy mindjárt letört a kanapé karja.
– Vagyok én is Gyuricza Péter!
Ezt a győzelmemet nem adnám oda a világ minden dicsőségeért.
A nagyságos mama és a nagynéne rémülten szaladtak át a nagy birkózási zajra s nagy volt a megbotránkozásuk, mikor azt látták, hogy én ott térdelek a Mukinak a mellén.
– Eressz fel pajtás! – mondá a vetélytársam.
Hát hiszen én sem akartam egyebet, mint az arczképet elvenni a jogtalan követelőtől.
A szegény arczkép azonban pórul járt: a küzdelem alatt leesett a földre, a lábaink alá s valamelyikünknek a sarka ott hagyta rajta az önlenyomatát.
Erzsike sirva fakadt, mikor meglátta az arczképen esett havariát; a nagyságos mama pedig a letört pamlag felett lamentált.
Erzsikét aztán megvigasztaltam, hogy majd kiigazítom a képen esett hibát; van festékem hozzá.
– De azért nem kell neki ülni. – Sietett közbeszólni a mama. (Megijedt, hogy megint elkezdek a házhoz járni s még elrontom a jó házasságot.)
– Nincs is már meg az a ruhám, – mondá Erzsike.
Az a bizonyos szép ruhája! Bár soha se is lett volna meg.
Én aztán biztosítám őket, hogy ki tudom a képet javítani otthon, magamtól is. – S azzal eltettem azt a zsebembe. – Nem jön az ide többet vissza.
A mama és a nagynéne ostentative foglalkoztak Mukival, sajnálkozó részvétüket kifejezve, a mitől az egészen megvadult.
Én kihátráltam, minden bucsuzási kisérlet nélkül.
Az Erzsike azonban utánam futott s az ajtóban utolérve, megfogá a kezemet, meleg hangon sugva:
– De ugy-e, ki fog engemet jól igazítani?
– A képet igen.
*
Egy óra mulva a gőzösön ültem s néztem az elmaradó füstöt, mely szülővárosomat eltakarta. Úgy volt, mintha temetésről térnék vissza.
VII. FEJEZET.
VILÁGFÁJDALMAS ÁLLAPOTOK. «MARADJ, VAGY FUSS!»
Mikor Pestre hazaérkeztem, két levelet találtam az iróasztalomon; az egyiket Várady Tóni irta, meghivott az újszülött fiának a keresztelőjére; a másikban Petőfi tudatta velem a végbement házasságát Szendrőy Juliával; most a koltói Teleky-kastélyban töltik a boldog napokat.
Mind a két barátom velem egyenlő sorsu szegény legény volt. És a hölgyeik, kik őket élettársként követték, előkelő, gazdag családok leányai, kényelemhez, pompához szokva, udvarlóktól körülhizelegve, anyáik szemefénye. – Családjaik ellenezték a házasságukat. – És a szerető hölgyek a szülői kitagadás sulyát hurczolva magukkal, követték mégis a kedvesüket.
Tehát nem ábránd, de meglevő arany az igazi szerelem! Csak engem neveznek bolond alchimistának, ha ezt az aranyat keresem.
Petőfi azzal bizott meg a levelében, hogy fogadjak valahol egy alkalmas szállást, a hol ők és én együtt lakhassunk.
Én csakhamar találtam a dohány-utczában egy csinos első emeleti szállást három szobával és a hozzá tartozókkal, a mi alkalmasnak látszott; az egyik első szoba Petőfiéknek, a másik nekem, a közbeeső közös ebédlőnek hagyva; külön bejárás mindkettőnk számára.
Őszre beköltözött az ifju pár; ők tartottak egy cselédet, nekem volt egy öreg szolgám. Egyszerű butorzatunk volt mindkettőnknek. Petőfiné úgy jött el hazulról, kelengye nélkül; még csak egy divatos kalapja sem volt; maga horgacsolt magának fejkötőt, azt viselte. A haja rövidre volt vágva, úgy nézett ki, mint egy kis fiu.
Semmijük sem volt és mégis milyen boldogok voltak! Juliának az volt az egyedüli mulatsága, hogy Petőfitől tanult angolul s aztán ebéd fölött (a mit a «Sas»-ból hozattunk) beszéltünk angolul, egymás rovására mulatva.
És énnekem ezt az ő boldogságukat mindennap kellett látnom.
Ez olyan, mintha valaki a poklot még meg is paprikázza.
Ezen korszak alatt jelentek meg az «Életképek»-ben bizonyos «Aggteleki»-től «Viszhang szavai» czím alatt több rendbeli költemények, állítólag egy művésznőhöz irva. Ma már bevallhatom, hogy azoknak a költeményeknek a szerzője én voltam. Hanem azért (daczára annak, hogy a versek nem rosszak) ünnepélyesen tiltakozom az ellen, hogy valaha valaki ezeket az én munkáim sorába beiktassa; mert én még ma, negyven év után, sem vagyok olyan vén, mint a milyen életunt, decrepitus, halálra vágyó ficzkó volt az a bizonyos Aggteleki.
De ugyanez a keserű, világgyülölő hangulat vonul végig minden egyéb akkor irt munkámon; az összetört kedély kifakadásai, rémlátások beteg képzelet álmaiból, önmegvetés, holdkóros világnézetek jellemzik valamennyi akkori elbeszélésemet. S ezek akkor tetszettek. Akadtak utánzóim. Még Petőfit is félrevezettem az igaz utról. Maga bevallá, hogy a «Hóhér kötele» czímü regényét az én «Nyomorék naplója» czímü elbeszélésem hatása alatt irta; a mi azután a szörnyetegségek netovábbja.
Ki tudja hová építettem volna fel ezt a Bábeltornyot, ha egy egészséges földindulás le nem dönti.
Petőfi egyszer rajtakapott, mikor azt a bizonyos arczképet kijavítgattam. Észrevette a szemeimen, hogy könyeztek.
Én titkolni akartam azt; resteltem nagyon.
– Így van ez jól, fiu – mondá ekkor, – szükség van a világban most olyan emberekre, a kik nem boldogok.
Emlékezetes egy mondás!
Akkoriban irta ezeket: «Véres napokkal álmodom». – «Dalaim». Ez égverő végstrófával: «De mit tür a szolgaságnak népe? Mért nem kél fel, hogy lánczát letépje? Arra vár, hogy Isten kegyelméből, azt a rozsda rágja le kezéről?»
Aztán átvitt a maga szobájába. Annak a falain voltak díszes rámákban felakasztva a franczia forradalom főfő vezetőinek remek kőrajzu arczképei. Ez volt az egyedüli fényüzése, Danton, Robespierre, Desmoulins Camille, Saint Juste, madame Roland. Ott azután feleségestől együtt kiosztották a szerepeket; nekem volt szánva Saint Juste, Juliának madame Roland. És azután beszéltünk a «véres napokról». Nem soká lesz az már álom, ébren látjuk. S ott leszünk az elsők között.
Más ép eszü ember, az ilyen beszédekre, az ablakon át szökött volna ki ebből a házból; én hozzá voltam bűvölve. Nekem éppen hozzá illett a lelkiállapotomhoz: meggyujtani magamon a Dejanira-köntöst s aztán kiszaladni a nép közé, hogy az is gyuladjon tőlem lángra.
«Férfi sorsa a nő!»
Ha akkor az a hölgy, a mikor utoljára a kezében volt a kezem, azt mondja: «maradj itt!» bizony ott maradok. Bizony beérem a magam kis boldogságával s nem futok a hír holdvilága után. Manapság valószinüleg királyi táblai ülnök volnék s magam is nagyokat nevetnék rajta, mikor barátságos lakomázás végén a kollegáim szörnyeteg mondatokat idéznek a legelső regényemből, a melynek egy-egy defectus példánya még valamely antiquarius kaczatjai közül curiosumképpen előkerül.
Így lett volna, ha az a hölgy azt mondja, hogy «maradj».
Ha pedig azt mondja az a hölgy, hogy «fuss!» hát akkor futottam volna én is a futó csillagok utján, a merre a többiek.
Hisz azok közül, a kik márczius tizenötödikén velem együtt ott álltak a népsokaság előtt a városház erkélyén, hirdetve, hogy «itt a népszabadság napja!» az én szép, fiatalarczu, lángszivű munkatársaim közül hárman tüntek el, az akkor kimondott szóért: «szabadság», úgy, hogy a sirjukra sem találni, Petőfi, – Vasváry, – Bozzai.
És bizonyára nekem is elég lett volna akár az a négy lat ólom, akár az a kozáklándzsa, akár az a granátszilánk, mely azt a hármat megölte…
Ha a hölgy azt mondja: «fuss!»
Sorsom feladta a talányt: «vagy élni elfeledtetve, vagy ifju halálomról megemlegettetni».
«Maradj!» vagy «fuss!»
Ekkor azt mondta egy hang:
«Menj! De együtt megyünk!»
De ez nem a tengerszemü hölgy hangja volt.
*
Egy reggel Petőfi kaczagva ront be a szobámba:
– Hahaha! Akarsz nevetni? Fogadd ezt a «Honderüt».
S kezembe adja az ellenséges lap legujabb számát.
A szemem egyszerre megakadt rajta, a mi olyan nevetni való volt. – Szülővárosomból pompás leirása annak az esküvőnek, mely Bagotay Nepumok János úr és a világhírü szép hölgy között végbement. (A nevét nem olvastam el.) A boldog pár mézesheteit Párisban fogja élvezni.
Hahaha!