Az angol irodalom története

A hódítás és megtelepedés küzdelmei, az őserdők irtása, szűz területek megművelése, városok alapítása századokon át egészen lekötötték Amerika angol népének erejét, úgy hogy nem sok idejök maradt az irodalom művelésére és ápolására; az anyaország költőin lelkesültek s annak szépirodalmát olvasták. Külön irodalmuk csak önállóságuk megalapítása, 1776 óta van. Azelőttről (1755) csak Schackburg nemzeti dala, a Yankee Doodle, tett szert világhírre. Újabb irodalmuk önállósága ma sem tükröződik a nyelvben, mert írásban az teljesen megegyezik az európai angollal, a kiejtésben pedig tisztább, hanem két bensőbb jellemvonásban. Az egyik költészetök ideális irányzata eszmék dolgában. A költőket prófétáknak nézik s úgy csüggnek eszméiken, mint csak fiatal népnél szokás. A másik erőteljes realismusuk a megírás módjában s az egyéniségnek a különcségig és bizarrságig menő korlátlansága.

Korszakokra nem oszthatni az egyszázados irodalmat; költőik java része úgyszólván végig is élte a századot. Az angol hatás alól még nem szabadultak fel tökéletesen, amit az is gátolt, hogy angol könyveken nőttek s szinte mindnyájan meg is fordultak Angliában. A század elején Amerikában is kiüti magát a tavi-iskola hatása. Henry Richard Dana (1787–1879) legnagyobb költeménye, The Buccaneer, Coleridge Vén matrózának fakóbb másolata. Ez iskola tikkasztó lehellete érzik William Cullen Bryant (1794–1878) bágyadt bölcselkedésén is. Természetfestéseiben nagyobb tehetségnek bizonyúl Wordsworthnál, maguk a tájak is színesebbek, a növényzet bujább az ő ember ki nem zsarolta vidékein; a természetnek életébe is mélyebben lát bele, de bölcselkedése lassú és unalmas. Volt ujságíró és politikus s két emberöltőn át Amerika legnagyobb költőjének tisztelték; ő írta az ünnepi költeményt hazája önállóságának százados évfordulójára is. Élete vége felé azonban a népszerűséget tőle magához hódította Henry Wadsworth Longfellow (1807–82). Otthon és Európában egyaránt ő a legolvasottabb amerikai költő; ezt a sikert gondolatgazdagsága és csiszolt formája szerezték meg neki s európai részről talán az is, hogy európai, főként német költők hatása rezzen át munkáin; nem hiába járt többször Európában s lakott egy évig a Rajna mentén. Inkább szelidségében megnyerő és nyájas, mint erős és hatalmas egyéniség. Apró, költői gondolatokat szabatosan öltöztet költői ruhába. Íme egy példa:

Meglepetést nem szerez soha, de minden verse jótékony, nyugodt hangulatot kelt. Idealismusából, meghatottságából és lelkesedéséből valami mindig átömlik belénk. Ezért marad meg az emlékezetben sok költeménye, mint A lábas óra, Szent Ferenc prédikációja, Angyalok lábnyomai, Sziciliai Róbert király. Szerette a mondákat, melyekből inkább érzést csiszolt, mint tanulságot. Mint Arany Buda halálában a mi eposzainkat, ő az indiánokét szintén öntudatos művészettel kristályosította ki nemcsak magának, hanem Amerikának is legnagyobb elbeszélő költeményében, Hiawathában, az ős-isten mondájában, kinek alakján egy-egy vonás Krisztusra emlékeztet. Az egyszerű rege a rímtelen négyes trochæus csöndes hullámzásában, gyöngéd naivságával s ragyogó környezet-színezetével roppant hódított; egy év alatt 30 kiadást ért. Kisebb költői elbeszéléseiben is Amerika életét festi, kivált a gyarmatosokét (Evangeline, Miles Standish). Az érzelmes mondákhoz vonzódik drámai költeményeiben is. Az Arany legenda az Armer Heinrich történetének a középkor zárda- és lovagi életével kiszínezett átdolgozása, mely a Faust aranyával van könnyedén átfuttatva. Ez legköltőibb drámai munkája; az ezzel kapcsolatos Isteni tragédia, továbbá Makkabeus Judás és Pandora megemlítésnél többet nem érdemelnek, csak úgy, mint regényei: Hyperion és Kanavagh.

John Greenleaf Whittier (1807) a «quakerpoéta» költeményein is megérzik az európai hatás, legkivált Byroné. Rajongója a szabadságnak. Rövid költői elbeszélései az első hódítás korába visznek, mint Mogg Megone vagy a polgárháború idejébe, mint Barbara Fritchie. Alig van az amerikai szabadságnak hőse, ha csak egy bátor parasztasszony is, akit meg nem énekelt. Festőiség és széphangzás dolgában meg sem közelíti Bryant-ot és Longfellowt, de érzésének erejére, gondolatainak hatalmasságára nézve felül is múlja.

A legeredetibb és legérdekesebb amerikai költő Edgar Allan Poe (1809–49). Élete épp oly rendkívüli, mint tehetsége. Egy bostoni színészpárnak két éves korára egészen árván maradt gyermeke volt. Anyjának egy barátja, Allan, fogta pártul. Londonba adta iskolába, de Poe inkább Byron munkáit bujta és különcségeit tanulta el; példájára átúszta a csatornát, richmondi akadémista (gimnazista) korában beleszeretett egy pajtásának anyjába, aki nem sokkal azután meghalt s kihez Lenora-verseit írta. Az egyetemről kártyaszenvedélye űzi el, a katonaiskolából nyakassága; közben útra kél Görögországba harcolni, de Szentpétervárott mindenét eljátssza s a konzul hazatoloncoltatja. Gyámja végre leveszi róla a kezét; azt is beszélték, hogy annak a feleségét elcsábította. Nyomorban él, de egy irodalmi pályázaton feltűnik, hírlapíró, azután szerkesztő lesz; megházasodik, nemsokára eltemeti feleségét s maga is meghal, fiatalon, kórházban, iszákosságának áldozataként. Halála után kósza, túlzott mende-mondákkal fátyolozták el emlékét, melyeket életírója, John Ingram, csak harmadfél évtized multán kísérelt meg szétoszlatni s műveit is összegyüjtvén, négy kötetben megismertetni a világgal lángeszét. The philosophy of composition c. értekezésében azt írja: első igyekezete, hogy valami újat vegyen tárgyul s hogy élénk hatást keltsen. Mindakettőben szemkápráztató. Egy amerikai költőben sem lakik több lelemény, eredetiség és merész képzelet. Új, szokatlan, meglepő tárgyakat választ, melyek nem emlékeztetnek más költőkre, azért ő maga is páratlan, rokonok nélküli egyéniségnek tetszik. Egészen sajátos, addig ismeretlen hangulatokat is ébreszt. Tessék csak A holló, Lenora, Ulalume költeményeire gondolni s mindjárt világos lesz e kettős állítás. Rendkívül bonyolult, nem normális lélek, érzékeny és képzelgő s ilyenek versei is: rejtelmesek, homályosak. Zörgő avaron járunk, homályban, a szél süvöltözése közben, sírok közt s a hollók megszólalnak az éjszakában. A határozatlan vágyat, a magába fúló kétségbeesést, az elmosódó képzelgést és a borzalmakat vette ki magának az emberi lélekből. Rejtélyes thémái és sejtelmes hangulatai biztos szerkezetű költeményekben, szabatos strófák közt bolyonganak, mint kísértetek a sziklák közt. Mindkét angol irodalomnak legnagyobb nyelvművészei közé tartozik. Egyformán sikerül neki a világos, tiszta költemény, mint az Annabel Lee-t sirató, s az olyan, szinte az értelmetlenségig menő hangfestő mesterkedés, mint a The Bells harangjátéka.

Prózai elbeszélései is phantastikusak, de beállításuk oly izgató, előadásuk oly idegrázó, hogy nem szabadulhatunk tőle. Senki sem tudott nála jobban számolni az olvasóra tehető hatással. Arthur Gordon Pym, Az üvegbe zárt kézirat kalandos történetein Jules Verne is tanult. Érdekfeszítők detektív-történetei; lélektanilag legérdekesebb közülök az Elcsent levél, melyet a házkutatók csupa rejtekhelyeken keresnek s nem találnak, mert a levél egyáltalán nincs eldugva.

Efféle munkái valósággal példái az izgalmas amerikai novelláknak. Poe nagyon érdekes költő a maga különösségében, akit nem lágyítnak el az ó-világ megszokott érzelmei, kicsiszolt formái s elnyűtt témái. E tekintetben az újabb amerikai költők mind ilyenek. Eredeti és hatalmas gondolatok forrnak bennök, amelyeket nem törnek szabályos formába. Walt Whitman (1819–1892) minden ízében amerikai ember; mint betűszedő, tanító, lapszerkesztő nagy vagyont szerzett, melyet aztán a polgárháború idején odaadott kórházakra s azóta tisztelői segedelméből élt. Semmiféle formát nem ró magára, negyven szótagos sorai öttagúakkal váltakoznak, megállapodott kifejezéseket egészen új értelemben használ s ebben a különös ritmikus prózában mégis férfias erővel bírja kifejezni pantheista eszméit.

Erőteljes s szófukarságában néha szinte homályos a német származású Joaquin Miller (sz. 1841) is, családi néven Cincinnatus Heine Miller, aki 1871-ben tűnt fel Songs of the Sierras kötetével, melyben a kaliforniai élet költői festőjének ígérkezett. Későbbi versei s főként novellái azonban elmaradtak e gyüjtemény értéke mögött.

A legtöbb amerikai költő nehézkes forma dolgában, mintha nagyon is a szívükre vették volna egyik társuk, John Dorgan (1835–67) intését:

Pedig a forma elhanyagolása csak akaratukon múlik, mert műfordítóik tökéletesen hozzá tudnak símulni az eredetihez. Bayard Taylor (1825–78) berlini követ Faust-fordítása a leghűbb s legszebb angol nyelven, értékre messze felülmúlja eredeti költeményeit, drámáit és regéjét; nem kevésbbé sikerült Charles Seland (sz. 1824) Scheffel-fordítása, a Gaudeamusé.

A versköltészetnél jellegzetesebb a prózairodalom. Eszmék és érzelmek mindig általánosak. Az új világ életének problémái és tarka színezete, óriási városainak, erdeinek, folyóinak izgatott és dolgos élete, osztályellentétei, a mindenféle bevándorlók tarka világa, a telepítvényesek és aranyásók életmódja a regények és novellák realisztikus részletrajzaiban tükröződnek. Itt találja meg az amerikai a maga világát és felfogását, az európai pedig az új világ egész életét.

A regényirodalom egyidős a versköltészettel. Ennek tárgya mindig hazai volt, de azért első hajtásain szintén európai hatás érzik. James Fenimore Coopert (1789–1851) egyenest amerikai Walter Scottnak nevezték, midőn a függetlenségi harc korában játszó első regénye, A kém, megjelent (1821). Később nem írt komoly történelmi regényt, de munkáinak a magva mindig az maradt: az európai műveltség benyomulása az indiánok közé. Képzeletével mindent idealizál, a valónál is költőibbé színezi az őserdők életét s nemesszívű, halálmegvető hősökké teszi indiánjait; de az első hódítás harcait és hangulatát könnyen képzeljük ilyennek s azért megkap a pusztuló nép hősi küzdelme és naiv élete s megindít kiveszése. Költészet tagadhatatlanul van ez indián-történetekben, hacsak nem tévedés annak venni a képzelet szemkápráztató munkáját, mely ragyogó színekkel festi át a buja őserdők képét s cselekményével az utolsó lapig egész izgatottságban köt oda meséjéhez. Igaz, hogy egyetlen jellemnek sem hagyta ránk művészi rajzát, de ha a maga kora nem akadt fenn ezen, ma sem veszti el e miatt népszerűségét az ifjúság körében, akik ma egyedüli élvezői a prairiek költészetének s a velök rokon tengerészregényeknek. Az ő eleven képzeletével nem állhatta ki a versenyt magvasabb kortársa, Nathaniel Hawthorne (1807–64), aki lélekben távoli rokona Poenak és Scottnak s szintén érdekes korba ment vissza: a XVII. század puritán boszorkányégetéseit s a quakerek üldözését festette, találó kortörténeti és lélektani vonásokkal. Az indián regényből faragott irányregényt Harriet Beecher-Stowe (1812–96), midőn egy derék néger rabszolga szenvedéseinek rajzával izgatott a rabszolgaság eltörlése mellett, a Tamás bátya kunyhójában. A könyvnek nem volt más érdeme humánus irányzatánál, ez azonban oly népszerűvé tette, hogy megjelenése évében 200,000 példány fogyott el belőle, újabb két év alatt pedig egy millió. De az külső siker volt s a regénynek ma a történelmin kívül más becse nem maradt.

A szentimentális indián-történetek kivételével jóformán az egész amerikai szépirodalom humorisztikus. Gondolkodásuk találmányok, kereskedés, haszon körül forog, egész életök munkában telik: az írótól pihentetést és vidítást várnak. Humoruk nem fakaszt könnyet, «száraz humor» az, mely a torzításban találja kedvét; íróik világfelfogás, hangulat és előadás dolgában különcségre és bizarrságra törekszenek. Másrészt a naivság iránt fogékonyak s kedvelik a gyermekekről szóló történeteket. John Habberton pompás könyve, Helen’s Babies, Európát is meghódította. Az effajta irodalom egyidős az amerikai irodalommal. A humoros és érzelmes irányt rokonszenves egyéniségben, nagy formacsínnal olvasztotta össze Washington Irving (1783–1859). Jogtudósnak készült, komoly értekezésekkel lépett fel, többször megfordult Európában, követ is volt a spanyol udvarnál; megírta Mahomed, Columbus, Washington és Goldsmith életrajzát. Az Alhambra poétikus leírásán benső romanticismus ömlik el, Rip van Winkle népszerű történetén is; az angolul tanulók kedves könyvében – Sketchbook of Geoffrey Crayon – s egyéb útirajzaiban humor és irónia olvadnak össze az író szeretetreméltó egyéniségében, mely csak fiatalkori munkájában, New-York szarkasztikus történetében mulatott túlzásokon.

Effajta útleírásokat, mint az Irvingéi, majd minden írónál találunk, mert író és olvasó egyaránt szeretik, ha a tárgy és forma objectivségétől palástolatlanul toppan elő egész különcségében az író egyénisége. Azért legszívesebben első személyben írnak. Ha azt nem teszik is, a maguk életéből és környezetéből veszik tárgyaikat, mert olvasóközönségük is alaposan ismeri az életet s csak teljesen reális rajzában nyugszik meg. Oliver Wendell Holmes (1809–94), maga is orvos, egyik verses humoreszkjében egy fiatal orvost figuráz ki, aki új műszerével mindenkit tüdőbajosnak talál, míg kiderül, hogy a zörejt a hallgató-műszerbe zárt légy vergődése okozza. Prózáiban is orvosi thémákkal foglalkozik, így a spiritizmussal. Thomas Bailey Aldrich (1836–1907) népszerűségén csak az üt csorbát, hogy nincs határozott tárgyköre, mint pl. Lelandnak (1824), aki rendesen a bevándorlók tört angol beszédét parodizálja. Két legnagyobb élő írójuk állandó tárgykörben mozog, melyet a maguk életének érdekes s irodalmilag el nem koptatott körülményeiből választottak ki. Bret Harte (1837–1902, London) maga is aranyásó volt az 50-es években Kaliforniában s nyomdász, szerkesztő, sanfranciscói tanár, németországi meg angliai konzul korában is megmaradt, verseiben és elbeszéléseiben egyaránt, ez emberek rajzánál, legfeljebb még a Kaliforniában élő khínaiak életéből vázolt érdekes és eleven skizzeket. E mindenfelől összeverődött csavargó bandák életét megható optimismussal írja le; néha szinte úgy rémlik, mintha meg akarná mutatni, hogy ennyi szenny és nyomor alján néha mennyi jóság, elvétve mennyi hősiség s egy-egy pillanatra milyen tiszta önzetlenség ragyog fel, mint a vérszín rubintból a fény. The luck of Roaring Camp elbeszélésében, a legszebbek egyikében, azt írja le, hogy valami elvetemült asszony a maga élete árán gyermeket hoz világra egy ilyen aranyásó tanyán, «hol a halál sokkal megszokottabb, mint a születés» s a védtelen kis poronty iránt érzett felelősség mindenkiben felkölti a nagy és jó érzést. Ilyen újdonat új a tárgya, a formája és a hangja mindig, mert ehhez a szegény kalandorhoz nem jutottak el az aesthetika és a lélektan tanításai; emberismeretét, gondolatait, világfelfogását az életből szűrte le, azért olyan változatos, mint maga az élet s formája és előadása azért olyan közvetetlen és sokféle, mert nem eltanult, hanem mind eredeti és alkalomszerű. Kis vázlatai a maguk életbőségében e kalandvilág eltűntével maholnap forrásművei lesznek a történelemnek és művelődéstörténetnek. Ezek a kitünő vázlatok sikerülnek neki legjobban, nagy regénye, Gabriel Conroy is csak ilyenek sorozata s mint egész épp oly kevéssé sikerült, akár csak formátlan drámája, Two Men of Shandy Bar.

Az életből, kizárólag abból, amit maga átélt, merítette minden kincsét Amerikának ma Európában is legnépszerűbb írója: Samuel Langhorne Clemens, akit matróztársai a Mississippin Mark Twainnek neveztek el (1835–1910). E korbeli életéről írta egyik legszínesebb könyvét: On the Mississippi (1883). Humorista, akinek fővonása az abszurd iránt való eleven érzék; s ez a vonása még kacagtatóbbá válik a természetes és őszinte naivság révén, mellyel torz mókáit előadja. Humorának főbányája elfogulatlansága: nincs balítélet és szokás, amelynek nevetséges szagát meg ne orrontaná s minthogy a világ ezzel a kettővel van tele, Mark Twain nem fogy ki a nevetségből. Semmit sem vesz komolyan, önmagát és íróságát sem. Ha egy pár percig komolyan beszélt, menten kineveti maga-magát. Eszejárásának két útja van: a műveletlenséget a civilizált világ fiának szemével nézi s az így válik nevetségessé, mint pl. az eszkimók huszonkét vashorogból álló gazdagsága; a túlműveltség hóbortjait meg a természetes eszű ember józanságával kacagja ki. Így írta le első nagyobb művében, The Innocents Abroad, amerikai útitársait, akikkel Európát és a szentföldet járta be. Második útja során az európai, kivált a német civilisatiót, a Roughing itben Amerikát s legutóbbi útirajzaiban Ausztráliát is, így apránkint az egész világot. Munkájának komolyabb tartalma is érdekes azon a réven: hogy’ hat a mi civilisatiónk egy amerikaira? A mellett az előadásnak ritka változatos művésze. Könyve laza, bárhol kinyithatni; az anekdoták és tréfák mellett komoly megfigyelésekre és megszívlelni való ítéletekre akadunk; közben kerek, elmés elbeszélések pihentetnek ki az örökös változatosságban.

A másnemű irodalomtól sem pártolt el végkép. Gyermektörténetei: Huckleberry Finn és Tamás úrfi kalandjai, a vásott Tom Sawyer esetei a gyermeki léleknek szinte páratlan ismeretéről tesznek tanuságot. Egészen újat próbált történelmi regényében, a Koldus és királyfiban, mely csak a kor hangulatát akarja tükrözni s megnevettetni a királyfi ruhájába bujtatott utcagyerkőc esetlenségeivel; fejetetejére állítja a valót s ezt azzal símítja el: «Talán így esett, talán nem, de történhetett volna így is».

A túlhajtásra s nevetségessé tételre való hajlam megvan a komolyabb célú írókban is, így Edward Bellamy ad absurdum deductióval fordít bennünket szembe a mindent államosítással, irányregényében, melyben a 2000-ik évet varázsolja elénk (Looking backward).

Elterjedtek az Olaszországban, Luccában született Marion Crawford (1854–1909, Sorrento) Amerikában és Németországban kalandozó történetei.

A szépirodalommal együtt fejlődött a tudományos is, ámbár az új világ tudományossága inkább gyakorlati téren tűnik ki. Irving történelmi életrajzairól már volt szó. William Henry Prescott (1796–1859) Mexico történetében buvárkodott, George Bancroft (1800–1891) megírta az Egyesült-Államok történetét, Webster és Worcester szerkesztették a legjobb újabb angol szótárt. A norvég származású Hjalmar Hjorth Boyesen (1848–1895) északi komolyságú regényei mellett Faust-tanulmányokat írt.

Van Amerikának egy elsőrangú essay-írója is: Ralph Waldo Emerson (1803–82), aki hitszónoki kathedrájából vonult a magányba, íróasztalához. Körülbelül az a maga hazájában, ami Carlyle volt Angliának, Goethének is épp oly terjesztője. A nagy embereket ő is az emberi szellem képviselőinek tartja – egyik könyvének ez is a címe: Representative Men – de nem abban az értelemben, mint Carlyle, hogy a nagy emberek tettei formálnák az emberiség egész történetét, hanem hogy ők világos és hangos szószólói a kor gondolkodásának és vágyainak. Állandó alapgondolatai: a platói hagyomány, hogy «a világ eszmék színjátéka» s hogy a természet egy nagy egység, «a fák tökéletlen emberek» s a mindenség egy nagy fejlődés, ami az ásványban jegecül, jár az állatban és gondolkodik az emberben; minden hírt ad magáról s az elemben az a vágy él, hogy szóhoz jusson egy kémikusban. Mint Péterfy nevezte, «költői ihletű gondolkozó», akinek gondolatröpte nem a csip-csup igazságok körül szállong, melyek félszázad alatt teljesülnek és lejárják magukat. Essayi félig-meddig költemények s költeményei bölcselkedéssel vannak tele. Költő, metaphysikus, mystikus és prédikátor egyszerre. Könyvei azt a ritka látványt mutatják: mint tükröződik a világ egy minden ízében eredeti egyéniségben, ki a maga útján jár, de a tudomány és művelődés legbővebb forrásaiból merített. Stílje hasonlatokba burkolt s oly sajátságos, hogy a különcséghez szokott amerikai közönség is nehezen tudott vele megbarátkozni, mondatfűzése hézagos s állításai lazán illeszkednek egymáshoz, mint a kaleidoszkop tarka üvegszilánkjai, de az egész kép szabályos és tiszta. Gondolkodásának végcélja az volt, hogy az embert a gondolat és érzés szépségéhez és nemességéhez kapcsolja. Azt tanította: «Az emberek eszökkel és szeretetökkel segítnek egymásnak.» A legkomolyabb szó, amely a tengeren túlról hozzánk hallatszik, az övé s ez azt hirdeti, hogy az emberiség sorsa és eszményei közösek, a gondolkodás mindenütt ugyanazon célok felé tör s hírvivője, az irodalom, minden nyelven egy közös kincse az emberiségnek.