I.
Szarvaskő kapitánya ott állt egésznap a vártoronyban, és hallgatta hogyan dörög az ágyu Eger felől.
Itt szépen sütött az őszi nap. Az erdő alig egypár napja indult sárgulásnak, s hogy eddig mindennap esett az eső, s minden éjjel tiszta volt az ég, a fák alja és a patak mente kizöldült. Mintha nem is ősz volna, hanem tavasz.
Eger annyira van Szarvaskőtől, mint Isaszeg Gödöllőtől, vagy Siófoktól Füred a vizen át. Mikor reggelenkint az ágyuk megdördültek, a felhő megtömegesült az égen, s egy óra nem telt belé, hullt az eső. Néha szennyes eső is hullott. Az az egri ágyuk füstje volt. Idáig elhozta a szél a felhőbe belekeveredett füstöt, s mintha a mennybéli kéményseprők mozsdóvizét öntenék alá, úgy bemocskolta ez az eső a szarvaskői falakat, az udvart, a sziklákat, és a várkapitány úr őszirózsáit.
Szarvaskő olyanféle kis vár, mint Drégely volt. Magas vaskő-sziklán épült, s mintha a feltornyosult sziklák tetejét faragták volna ki várnak, olybá tünt fel annak, aki először látta. Dehát kicsiny volt. Mindössze három ház fért el rajta, s udvara csak annyi, hogy egy kocsi megfordulhatott benne. Hát inkább vadászkastély volt ez, mint vár. Menedéknek csak abban az időben lehetett használni, mikor még az ágyu a jövendő idők találmányai közé tartozott. Most már legfeljebb arra jó, hogy pihenője legyen az Egerbe vonuló csapatoknak, s hogy postaállomás legyen, mikor Egert ellenség szállja meg.
Ha Eger elesik, Szalkay Balázs uram lóra ülhet a maga negyvenkilenc katonájával és mehet az északi megyékbe a rokonaihoz, – hacsak úgy nem akar tenni, mint a haragos Szondy, vagy mint Nyári Lőrinc a szolnoki kapitány, aki ennek a hónapnak a negyedikén egymaga állott ki a százezernyi török ellen a vár kapujába; – a jó Isten tudja mit gondolt magában.
Hát ott állt a jó Szalkay Balázs a toronyban. Sarkig érő, vargányaszinű galléros őszi mente volt rajta, s rókaprémes kucsma a fején. Aggodalommal meresztette nedves kék szemeit arra a magas hegyre, amely az Eger felé való látást elfödte előle. Egert nem láthatta, hát nézte a hegyet. Ha másfelé nézett volna, akkor is hegyet látott volna, mert a hegyek sokasága állja körül ezt a várat, s a hegyek köröskörül olyan közel vannak, hogy egy jó puskával akármelyik hegyoldalban legelő őzre rálőhet.
A vár alatt egynehány házacska, s az Eger patak.6) A patak mentén köves kocsiut.
Hát állt Szalkay uram a toronyban és nézte a semmit.
Itt csendesség volt. S Balázs uram majdnem hanyat esett, mikor egyszerre a háta mögött álló őr belerikolt a kürtjébe.
– Jönnek, – mondja az őr mentegetőzve, mikor látja, hogy az ura megrettent a váratlan kürtszótól, s a kezét pofonra emeli.
– Bivaly! – szól reá Balázs úr, – mit kürtölsz a fülembe, ha itt vagyok! Tulok!
Lepillant a sziklákon fölkanyarodó ösvényre, hát két lovast lát maga alatt. Úrfélék. A kisebbik talán apród. Messziről jöhetnek, mert mögöttük a nyereg culával van megrakva. A vállukon kurta puska. Mind a kettőn kengyelig érő mente.
– Ezek nem Egerből jönnek, – tünődik fenhangon Szalkay.
– Talán Vas Miklós, – véli a toronyőr.
Kap az ura szaván, hogy az előbbi ostobaságot feledtesse. Azonban rosz napja van: Balázs urat megint ellobbantja a bosszuság.
– Már hogy jönne Vas Miklós te toklyó! te bivalybornyú! Hát azt hiszed, hogy annyira van Bécs mint Apátfalva! Apád csutorája, te öszvér!
Mióta Egert vivta a török, mindig ingerült volt ez a jó ember, most meg hogy a kürtszótól való megrettenését szégyelte a szolgája előtt, majd felfalta.
Az őr vörös volt röstelkedésében. Nem mert többet szólni. Szalkay uram fogta a kardja markolatát, s leindult a csigalépcsőn, hogy megnézze miféle madár jön? Mert két hónap óta mindig csak mentek innen. Jönni nem jött senki.
A vár udvarán egy fiatal merész-tekintetü s halvány arcu legény állott. Se bajussza, se szakálla. A két lovat mögötte az apródféle fiu fogta. A legény ahogy meglátta a gazdát, eléje ment, és a süvegét a kezében tartva hajtotta meg magát.
– Bornemissza Gergely főhadnagynak az öcscse vagyok. A nevem János. Ez a fiu meg Réz Miklós diák. A várban van az ő bátyja is.
Szalkay kezet nyujtott Bornemissza Jánosnak. A másiknak nem. Gyakorlott szeme megismerte, hogy csak ez az ur.
– Isten hozott, – mondotta. – A bátyádat nem ismerem, de ha találkozok vele, megcsókolom. Kedves vendégem vagy.
Azzal szives kézmozdulatot tett az ajtó felé.
– Köszönöm, felelte az ifju, nem vendégül jöttem, csak egy pár kérdésre: azt szeretném tudni mi a hir Egerből.
Szalkay vállat vont és Eger felé intett:
– Hallhatod!
– Hallom, hogy ágyúznak.
– Már tizenkilencedik napja.
– Erős a vár?
Szalkay megint vállat vont.
– Erős a török is.
– Van elég katona?
– Ezer kilencszáz harmincöten voltak tizedikén. Azóta folyton lövik őket.
– A király nem küldött segitséget?
– Eddig nem.
– A püspök?
– Az se.
– De várnak?
– Várni várnak. De ne beszéljünk olyan sokat öcsém. Jer és pihend ki magadat. A lovakról látom, hogy kora hajnalban indultál.
Látszott Balázs uron, hogy az ilyen szapora kérdések igy a vár udvarán állva nem kedvesek neki. Ő maga is rég az asztalhoz kivánkozott már, és csak az ostrom morajlása tartotta odakünn. Az idő már délfelé jár, és még nem reggelizett.
– Uram – mondotta a jövevény az ajtóban, – az a fiu, aki velem jött, teologus diák.
– Diák? Hát akkor… Hé diák! – kiáltott vissza. Gyere hát öcsém tarts velünk!
Szobát adott a vendégeinek, s illatos mosdóvizet. (Varsányi hozott neki a török táborból holmi rózsaolajat, azzal akart dicsekedni.)
Mikorra a vendégei bekerültek az ebédlőbe, már fel volt teritve, sőt a sült nyul is ott párolgott az asztalon.
– Mink most nyullal élünk, – mondotta Balázs úr mentegetőzve. Az egri nyulak mind felhuzódtak erre a lárma elől, hát mit tegyen velük az ember egyebet, mint azt, hogy megeszi.
Bornemissza most hogy mente nélkül volt, testhez álló meggyszin kamukában jelent meg az ebédlőben. A diákon csak egyszerü kenderszövetü ruha volt. Mind a kettőjük derekán egyforma szijjöv, s az övön hajlott magyar kard.
Az asztalon nem volt más evőszer, csak kanál. Abban az időben mindenki a maga késével evett. A villát csak kint a konyhában használták.
A két vendég is a derekához nyult. Ott függött mind a kettőnél a zsebkés. Az idősebbiké gyöngyházas nyelü, aranyos, a diáké csak afféle fehérvári fanyelü bicska.
– Oh én szeretem a nyulat, – felelte Bornemissza János, – és ez remekül van megkészitve. Nálunk más módon csinálják. Vajjon az én bátyámról tud-e valamit kapitány ur?
– Más módon? – kérdezte Szalkay.
A nyúl iránt jobban érdeklődött.
– Sokféle módja van, – felelte Bornemisssza János. Nálunk borban mossák meg a nyulat, aztán egy kis vizzel teszik fel a tűzre. Kenyérszeletet is raknak belé s azzal főzik, de vigyáznak rá, hogy a lé el ne sustorogjon. Mikor a lé forr, elveszik a tűztől, kiveszik a húst, s a levét megszürik. Most következik a megszürt lébe a szegfü, a bors, a sáfrány meg a gyömbér. De vajjon megtudjuk-e még ma, hogy a várban mi történt? Vajjon az én szegény bátyám nem halt-e meg?
– Hát ecetet nem tesztek hozzá? – kérdezte tovább Szalkay, anélkül hogy felpillantana.
– Dehogynem, de ezt csak a végén, mikor másodszor kerül a nyul a lébe. Nekünk még ma Egerbe kell jutnunk.
Szalkay végig leszopta a nyulcomb csontját, aztán kocintott a vendégeivel.
Azok nem ittak bort.
– Hm, – mondotta Szalkay.
Megtörülte a bajszát az asztalkendőbe és ismét azt mondta:
– Hm.
Egy darabig hallgatott; egyszer aztán felkönyökölt az asztalra, és megszólalt:
– Az egri várba?
– Oda, oda, – felelt a sápadt Bornemissza János. Még ma este.
– Azt szeretném tudni hogyan: úgy-e mint a madár, vagy úgy mint a kisértetek: kulcslyukon.
– Mint a vakondok édes bátyám.
– Vakondok?
– A várnak földalatti útjai vannak.
– Földalatti útjai?
A fejét rázta.
Bornemissza János a kebelébe nyult, és kivett egy pergamenlapot. Letette Szalkay elé.
– Ihol van: ezek a vörös vonalak.
– Tudom, – felelte Szalkay a rajzra pillantva. Ezek ugyan itten itt vannak, de ottan nincsenek ám ott. Ezeket még Perényi idejében belőtték.
Most már a vendégen volt a csodálkozás sora.
– Belőtték?
– De be ám. Mikor Perényi ketté szakitotta a Szent-István király templomát, ráakadtak az alagutakra, s mindegyikbe beleágyuztak. Valamennyi leszakadt. Nem magyar csinálta azokat az utakat. A magyar ember nem gondol szökésre, mikor várat épit.
– Bizonyos ez? – kérdezte a vendég.
– Olyan bizonyos, mint az, hogy itt ülünk.
– Dehát kétségtelenül bizonyos? Honnan tudja kegyelmed, hogy olyan nagyon bizonyos?
Szalkay vállat vont.
– A Dobó követei hozzám járnak. A török táboron keresztül jönnek-mennek. A minap egyet le is szurtak közülök. Ha volna csak egy út is, gondolod, hogy nem azon jönnének?
– Es mikor jön a követ, vagy mikor megy?
– Hát most is van kint kettő! Vas Miklós az egyik, Szabó Imre a másik. Bécsbe küldötte őket Dobó a királyhoz.
– És mikor jönnek vissza! Mikor mennek be a várba?
– Vas Miklós talán egy hét mulva, Szabó talán két hét mulva. Minden héten megy innen a követ.
A kérdező szemét elboritotta a könny. Sápadtan és könnyes szemmel nézett maga elé.
Szalkay felhörpintette a poharát. Megint hümmentett egyet, aztán hátrahanyatlott a karosszékben, és a szeme szögletéből nézve szólt csöndesen:
– Hallod-e te Bornemissza János! Úgy nem vagy te János, mint ahogy én nem vagyok Miklós. És úgy nem vagy te az öcscse Bornemisszának, mint ahogy én nem vagyok a püspöknek. Asszony vagy te hugom, akármilyen dolmány van is rajtad; az én szememet meg nem csalod!
– Bocsásson meg Szalkay uram, – felelte a jövevény fölállva. – Nem azért titkoltam magamat kegyelmed előtt, mintha meg akarnám téveszteni, hanemhogy engem ne tartóztasson az utamban. Én Bornemissza Gergelynek a felesége vagyok.
Szalkay felállt és meghajtotta magát:
– Szolgálatára állok hugomasszony.
– Köszönöm. Hát most elmondom, mért jöttem. Az én jó uramnak van egy török talizmánja. Az, akié volt, ellopta a mi kis fiunkat, s idehozta Egerbe. Azt gondolta, hogy a talizmán az uramnál van. Nézze, ez az.
S az asszony a kebelébe nyult, és kivette a zsinóron függő remek török gyűrűt.
– Szép, – mondotta Szalkay a gyűrűre bámulva.
Az asszony folytatta:
– Én egydarabig a soproni katonákkal kerestettem a törököt, de hogy azok nem találták, magam jöttem utána. A török babonás. Az a talizmán mindene. Ha lehet, megöli az uramat, ha nem lehet, megöli a fiamat. Hiszen ha az uramnál volna a gyűrű, akkor talán még beszélhetnének egymással. Az uram kiadná a gyűrűt, a török beadná a gyermeket.
Szalkay a fejét rázta:
– Kedves hugomasszony: az egriek megesküdtek, hogy a törökkel szót nem váltanak, semmiféle izenetet tőlük el nem fogadnak. A ki pedig törökkel szól, vagy vagy velök izenetet vált, az akár tiszt akár közember, halál fia.
A fejét vakarva folytatta:
– Ha csak tegnap ért volna ide hugomasszony.
– De ki tudja bejutottak-e?
Nagy Lukácsra gondolt a kapitány.
– Most már mindegy, – felelte az asszony. – Nekem be kell jutnom még ma. Én nem esküdtem meg, hogy a törökkel nem beszélek.
– Dehát hogyan gondolja? Hiszen csak nem verekednek át ketten a táboron?
– Álruhában megyünk.
– Ha álruhában mennek, a városból lövik agyon.
– Felkiáltunk.
– Akkor meg a váron kivül levők kezébe esnek. A kapuk be vannak tömve. Lehet, hogy ma már kővel is be vannak rakva.
– Hát a követ hogy megy be öt nap mulva?
– Életveszedelemmel. Az talán tudja: melyik kapun várják. Annak van sipja, jelszava. Az tud törökül. Azt kell megvárniok, ha éppen minden áron bele akarnak rohanni a veszedelembe.
– És ha én fehér kendővel megyek! Ha azt mondom, hogy egy Jumurdsák nevü tisztet keresek?
– Kegyelmed szép és fiatal. Ha fiunak nézik is, épp olyan értékes, mint ha nőnek ismerik. Az első katona, aki megfogja, beköti a maga sátorába.
– De ha én egy tisztre hivatkozom.
– Kétszázezer ember van ott. Nem ismeri az mindegyik névről az összes tiszteket. Nem is egy-nyelvüek. Perzsák, arabok, egyiptomiak, kurdok, tatárok, szerbek, horvátok, görögök, örmények, – ezerféle népség. A tisztjeiket is csak a maguk csapatában ismerik névről, de ez a név is nem a tiszteké, hanem maguk csinálják. Ha például nagyorru a tiszt, akár Ahmed annak a neve, akár Hasszán, azt ők maguk között nagyorrunak vagy elefántnak hivják; ha vereshaju, akkor mókus a neve, vagy vörös réz; ha sovány és hosszulábu, gólyának mondják. És igy tovább: mindenkinek az a neve ottan, amiről testileg legkönyebben meg lehet ismerni.
A nő lecsüggesztette a fejét.
– Hát adjon tanácsot Szalkay bátyám.
– Az én tanácsom az, hogy várjunk meg egy bemenőt. Akár Vas Miklós lesz az, akár más, kegyelmed odaadja neki a gyűrűt, s az beviszi. Akkor Bornemissza uram majd módját találja, hogyan beszéljen a törökkel.
Ez valóban bölcs tanács volt; de haj, a lázasan lüktető anyai sziv nem ismeri a majd szót. Ő csak a gyilkot látja, amely a szerettei fölött lebeg. Az elé kell pajzsot tartani mielőbb!
Éva kiterjesztette a vár alaprajzát, és hosszan belemerült annak a szemléletébe.
– Ha a várat még a magyarok bejövetele előtt épitették, – szólt aztán a fejét fölemelve, – a mostaniak nem is tudhatják, mi van alatta. Ime itt a templom, s innen ágazódik széjjel három földalatti út. Ezeket csakugyan belőhették. De itt a negyedik út, ez a mostani palota alá viszen, s messze van a többitől. Ezt nem találhatták meg akkor, mikor a Sándorbástyát épitették. Vagy tudták, vagy nem. Hol ennek a bejárata Miklós?
S a fiu elé tolta a papirost.
– A téglaégető kemencéknél, – felelte a fiu egy percnyi szemlélet után.
– Van efféle ottan? – kérdezte az asszony Szalkayt.
– Van, – felelte Szalkay. – Északkeletre van a vártól.
A fiu olvasta a mákszemnyi apró irást:
– Északkeleten téglakemence. Lapos kerek kő; diófától tiz lépés délre. Ez a bejárat.
– Van ott diófa? – kérdezte ismét az asszony.
– Én bizony nem emlékszem, – felelte Szalkay. – Életemben egyszer jártam ottan, még Perényi idejében.
– És az a téglaégető mennyire van a vártól?
– Nincs messzire. Negyedóra talán.
– Akkor ott van török.
– Bizonyosan van. Ha egyéb nem, a had kisérő népe: a pásztorok s más efélék.
– Adhat valami török ruhát kegyelmed?
– Van.
– Deli-köpönyeg is van?
– Az is van, de csak egy. Hanem biz az végig van hasitva.
– Összevarrom, – felelte az asszony. – Egyszer már utaztam igy: delinek öltözve. Nem gondoltam, hogy valaha hasznát látom.
A kezét a homlokához emelve gondolkozott. Egyszer csak felpattant.
– Nem, – mondotta, – nem maradok addig se, mig bevarrom a köpönyeget. Még igy jobb lesz. Köszönöm a szives vendéglátást.
S azzal odanyujtotta finom fehér kezét a kapitánynak.
– Dehát csak nem…
– Indulunk azonnal.
A kapitány fölkelt és elállta az ajtót.
– Nem engedhetem. Ilyen vaktában belemenni a veszedelembe… Örökre vádolnám érte magamat.
Éva az első szónál a kardjára kapott. A másodiknál visszataszitotta a félig kihuzott pengét, s visszaült az asztalhoz.
– Igaza van, – mondotta megtörten. – Más módon kell mennünk. Valamit ki kell eszelnünk, hogy el ne fogjanak.
– Éppen ez az, – felelte Balázs úr szintén leülve. – Ha csak egy hajszálnyi lehetőség is mutatkozik, elbocsátom kegyelmedet.