XLII.
Erre az isszonyú ostromra háromnapi halotthordás következett. Az ágyúk lőtték a romokat, a romok tövében meg a dervisek és azabok hordták a halottakat.
És ez megszámlálhatatlan volt. Ember emberen feküdt a falak alján. Az árkokban a vértől akkora volt a sár, hogy néhol gerendapallót tettek át rajta, hogy járhassanak. S a holtak körül szétszórt és darabokra tört pajzsok, boncsokok, kardok, dárdák, puskák mindenfelé.
Éjjel-nappal hordta a török a halottait. Csupán a külső vár falai alól nyolcezer halottat kellett elvinniök. Csak harmadnapra tisztult el az utolsó halott is, amikor már a hollók le-leszálló csoportjait puskával kellett elriasztgatni.
De bent is nagy volt a veszteség. Márton pap, az ostrom után való délelőttön egyszerre háromszáz halott fölött énekelte el az Absolve Dominet.
A háromszáz halott ott feküdt sorjában a közös sirgödör körül. Közepén Bálint pap egyházi ingben, stólában, mellette Cecey fejetlenül, azután nyolc hadnagy, Balázs apród az anyjával, Szőr Máté a maklári molnár, Gergely a felnémeti kovács, Gasparics, Vas Ferencné, Baloghné, asszonyok, leányok, felismerhetetlen arcu, csonka és véres halottaknak nagy és csendes sokasága; néhol csak egy fej, néhol csak egy kar, néhol csak egy véres ruhatömeg.
A temetésen ott voltak az összes tisztek, maga Dobó is hajadonfővel, kezében tartva a vár zászlaját.
Mikor a pap beszentelte a halottakat, Dobó megszólalt, s beszélt el-elcsukló hangján a viszszafojtott sirásnak.
– Levett sisakkal állok előttetek, vérben és tüzben eltávozott vitéztársaim. Lelketek már ott van a csillagokon tul az örök hazában; porotokat áldja a jelen és a maradék. Meghajtom a vár zászlóját előttetek ti megdicsőült hősök, kik mindnyájan a hazáért haltatok meg, s Istentől várjátok jutalmatokat. Isten veletek! Az örökkévalóság világában, Szent István királyunk orcája előtt találkozunk!
S a várbeli ágyúk dörgése között bocsátották alá egyenkint a halottakat.
*
Vasárnap, október 16-ikán Dobó délután aludt egy órát, s amint kiheverte az álmot a szeméből, lóra ült, és a Sándor-bástyára lovagolt.
A várbeliek már ekkor nem épitettek, csak a réseket állták.
Az ágyuk szakadatlanul dörögtek.
– Eredj Kristóf fiam, – mondotta az apródjának, – nézd meg a Bolyky-bástyát, mit csinálnak ott? Én innen az ókapuhoz megyek.
Kristóf lóra ült. A sötétkapunál fához kötötte a lovát, s gyalog futott be, aztán végig a falon Bornemisszához.
Az egyik szakadékon át ágyúgolyó csapta meg. Csak lefordult a falról a kőtörmelékes deszkákra.
Az őr kiáltott Zoltaynak:
– Főhadnagy ur! A kis apród elesett.
Zoltay megdöbbenve ugrott fel a falra. Látta a fiu mellvasán a nagy véres horpadást. A katona mellette térdelt, s hogy a fiu feje a mellére hanyatlott, lecsatolta a fejéről a sisakot.
– Menj tüstént a főkapitány urhoz, – mondotta Zoltay a fiut magához ölelve. Jelentsd neki az esetet!
A fiu még élt. Arca fehér volt mint a viasz. Szomoruan nézett Zoltayra, s igy rebegett:
– Jelentse hogy meghaltam.
S azzal egyet sohajtott és csakugyan meghalt.8)
A következő napon nem ágyuszóra virradtak. A sátorok ott fehérlettek a halmokon és hegyoldalakban, de törököt nem lehetett látni.
– Vigyázzunk! – mondotta Dobó, nehogy valami csel érjen bennünket.
S részint a föld alatt levő üregekhez, részint a szakadékokhoz állitotta az őrségeket.
Mert nem igen lehetett már a fal tetején állni sehol. A vár csak romhalmaz volt, s az emberek mint a kövek közt mozgó bogarak.
– Elmentek! Elmentek! – hangzott az öröm riadozása a várban.
Azonban a tisztek senkit se eresztettek ki a falak közül.
Nap fölkelte után negyedórával egy asszonyt jeleztek az őrök. A fejére boritott fekete selyem-feredse mutatta, hogy török asszony,
Maklár felől jött. Öszvéren ült. A magas kápáju csont-nyeregben előtte egy kis magyar gyermek. Az öszvért a kantárnál fogva egy tizenöt éves szerecsen fiu vezette.
Kaput nem nyitottak az asszony előtt. S azon egyszerü okból nem nyitottak, mert kapu nem volt.
Az asszony belovagolt a kapu mellett levő falnyiláson, s nem tudván magyarul, csak ezt a szót kiáltozta:
– Dobó! Dobó!
Dobó a kapuomladék tetején állva vizsgálódott a sáncok felé. A török nőt látta jönni. S azt is mindjárt gondolta, hogy ez az asszony a kis Szelim anyja. Mégis, hogy a nő az ő nevét kiáltotta, lejött az omladékról.
Az asszony leborult a lábához, azután ujra fölemelte a fejét, s térdén maradva nyujtotta feléje a magyar gyermeket.
– Szelim! Szelim! – mondotta a két kezét könyörgőn összetéve.
A magyar gyermek hat éves forma volt. Barna arcu kis okos szemü fiu. A kezében fából faragott lovacskát tartott.
Dobó rátette a kezét a fiu fejére.
– Hogy hínak fiam?
– Jancsinak.
– Hát a másik neved?
– Bojnemissza.
Dobó az örömtől megrezzenve fordult a Sándor-bástya felé.
– Gergely! Gergely! – kiáltotta. – Fussatok hamar Gergely hadnagy úrhoz.
De már akkor Gergely rohanva jött a bástyáról.
– Jancsikám! Jancsikám! – kiáltotta, mig a könnyei potyogtak.
S majd megette a gyermeket.
– Jer, anyádhoz!
A török asszony sápadtan ragadta meg a fiucskát. De úgy megragadta mint a sas a bárányt.
– Szelim! – kiáltotta. – Szelim!
Látszott rajta, hogy kész széttépni a gyermeket, ha a magáét meg nem kapja.
Egy perc mulva jött Éva a palotából. A feje a homlokán át be volt kötve fehér kendővel, de az arca az örömtől piroslott. Kézen futtatta maga mellett a kis török gyermeket. A kis Szelim a rendes török ruhájában volt, s rettentő nagy kalácsba ragaszkodva futott Éva mellett.
Mind a két anya kitárt karokkal röppent a maga gyermekéhez. Az egyik azt kiáltotta:
Szelim!
A másik azt kiáltotta:
Jancsikám!
S letérdeltek a gyermekükhöz. Ölelték, csókolták.
*
S amint a két asszony ott térdelt egymással szemben, egyszercsak összepillantottak, s kezet nyujtottak egymásnak.