JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXXI. KÖTET

AZ ELÁTKOZOTT CSALÁD

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

AZ ELÁTKOZOTT CSALÁD

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

A HARAGVÓ ISTEN.

Most kilenczvenhat éve annak, hogy ez esemény történt.

Nem él már senki azok közül, kik ama napot élő szemmel látták, még a kik azon évben születtek is, rég a sírokban feküsznek mind, de a nap emléke ünnepül maradt a késő unokákra, s mindazokra, a kik ama város kapuin belül laknak, melynek a közelmult évek újabb historiai nevet adtak. (1852.)

Mikor e nap megvirrad, minden lélek, minden felekezet, úr és szegény, bűnös és szenvedő, igaz és boldog Istenéhez siet, háromszor látogatja meg a templomot aznap, bőjtöl, imádkozik, abbahagy üzletet, mulatságot, pörpatvarkodást, s az atheista, kinek szemei nem keresték az égben az áldások Istenét soha, megdöbbenve emlékezik a rettenetes Istenre, kinek ott alant a föld alatt is van birodalma, onnan szólal meg azok ellen, kik büszkeségük emlékeivel beépíték a földet.

Szép, csendes lanyha éjszaka volt, a milyennel a mi békességes kis városunkban keveset szoktak törődni. Éjfél körül itt már minden ember alszik, kivált a rosszhirű tizenkét órától egyig; ekkor még az éji őr sem jár az utczán, mert a kisértetek ráijesztettek. Egyszer egy vakmerő éji őr azt a hallatlan bátorságot vette magának, hogy az éjféli órára is el merte mondani a verset; de az a rettentő eset történt vele, hogy valami láthatatlan lélek, valami kitalálhatatlan helyről, bizonyosan a föld alól, vagy a kriptaajtóból visszakiáltá rá, a mit mondott, még pedig a mint ő, szépen érthetően hangoztatá:

«Tizenkettőt vert az óra. Ember vigyázz ezen szóra», a gonosz kisértő megfordítva kiáltá azt vissza neki: «Aró za trev tőtteknezit. Arósz neze zzágyiv rebme!» a mi nyilván nem telhetett ki mástól, mint valami pokolbeli kóbor szellemtől, és ezért a tizenkét órát a mi kis városunkban többé nem szokás kiáltani. Azonkívül pedig mindenki nyugton alszik a maga kapuin belül s ha a nagy csendességben mégis úgy ugatnak a házőrző ebek egyik utczáról a másikra felelgetve, az az ő magánügyeikhez tartozik.

Utczai lámpásnak még híre sincs abban az időben, csupán a Dunapart mellett látni mintegy tizenkét pislogó mécsecskét: azok ott a sorba felállított kalváriai statiok rácsain belül égő lámpácskák, miket kegyes hagyományok tartanak ébren, s mik úgy látszanak reszketni abban a nagy sötétségben, kivált ha egy ellenséges szellő végigfuvall a parton.

A Duna vizén, a sziget orra felett egy sor fekete malom bujkál egymás háta mögött, egypár közülök erősen kelepel, mintha félne csendesen maradni a puszta víz hátán ilyen sötét éjjel.

Igen-igen nagy távolból hallani valami végtelenül szomorú, aggasztó hangot, a miről gyermekkoromban mindig azt hittem, hogy valami közelgő rosszat jelenthet, mert sohasem láttam színről-színre, mi adja azt a hangot; valami útra kelt gabonáshajó tárogató tülke az, mely két-három mérföldnyi távolból hangzik ide; ha a város alatt fúnák meg, minden ember kiugranék ágyából, kifutna az utczára és azt kérdené, hogy mi történt?

Pedig sokkal jobb volna, ha az csak a tárogató hangjára történnék.

Az órák egyet ütöttek, sorba mindegyik toronyban; a fiatalabbak siettek megelőzni az öregeket vékony csengő hangjaikkal, a vén Szent András öreg harangja magának tartotta fenn az utolsó szót, úgy kondítá rá, mély, tekintélyes hangján az «egyet».

Az éji őrök megint megkezdték körjáratukat; csak az óraütésre vártak. Talán mondák is magukban, milyen sokáig zúg az ütés után még a harang. Nem is akar elmulni ez a zúgás, sőt erősödik még, mintha valami erős vihar hangja volna az, pedig hiszen szélcsend van; meleg, lanyha éjszaka van, és mégis olyan hidegen jár keresztül ez a zúgás annak a szivén, a ki azt meghallja.

Egyszerre megrázkódott a föld az ő terhei alatt.

Nem mondta senkinek: «legyetek ébren», nem külde mennydörgést, vakító villámot, csak egy mozdulattal tudtul adá, hogy él. Hogy ébredt fel mindenki egyszerre legédesebb álmából, hogy rohantak ki csöndes házaikból az emberek! öltözetlen, készületlen, csak a hogy ágyaikból felszöktek; hogy feledték házaik ajtait nyitva, és rohantak a piaczokra és kérdezék egymástól: «mi történt?»

Oh irgalmas Isten, ki tudna erre felelni?

A föld folyvást reszketett, mintha valami borzongató láz gyötörné belül, egyes apró lökéseket érzett minden ember maga alatt, mintha nagy gonosz óriások akarnának fejeikkel keresztültörni a földön, hogy a két Duna folyamban ezer meg ezer szökőkut gyanánt lövelt fel egyenesre a víz, s a megbomlott toronyórák újra meg újra ütötték az egyet.

A közben ama bántó süketes szélmoraj, az az ismeretlen hang, mely mintha mérföldekről jőne s mégis egészen közel volna, – körül és alant és mindenütt! – folyvást tompa bugással tölté be a levegőt, a nélkül, hogy valaki tudná, merre lehet előle menekülni?

A házi ebek riadtan futottak végig az utczákon, megállva, hogy visszaüvöltsenek az elhagyott városra; elvadult macskák szökdeltek egyik tetőről a másikra s a zugó légben felriadt galambok, verebek és vércsék csoportosultak, félénken kerülgetve a toronytetőket.

És a föld minden állatai között legrémültebb volt az ember. Amazok csak a halál lehelletét érzék, de ez tudta, hogy itt Isten van közel; őt a reszkető föld nemcsak sírjára emlékezteté, hanem a mi még azon alól van. – Mi lehet még a síron alól? – Mindenki sápadtnak látta a mellette állót, elhagyta az ész, a bátorság a lelket, mindenki érzé, hogy itt az emberi kéz hatalmának vége.

Megküzd az ember a tűzzel, a viharral, nyerget vet a hullámzó tenger hátára, csatába száll minden elemmel, csatába önmagával; – de ha az élő föld haragja támad ellene, mivel védje magát?

A föld egyre rázkódott, a zugás egyre hallatszott, mint valami szétpattanni készülő katlan forrongása, s időközönkint, ha a vízirányos vibratio erősebb rengésben tört ki, meg-megkondultak egyszerre minden toronyban a harangok; a nagy, vastag érczharangokat úgy rázta a vész, mint apró csengetyűket.

A rémes harangszóra hirtelen egy kétségbeesett remény szikrája kapott a zsibbatag szivekbe: «az Isten hivogat bennünket».

A templomba! a templomba!

Az egyházak ajtai feltárultak, a nép betódult, a ki nem fért be, ott künn térdepelt le, a lépcsőkön, az utcza kövezetén s belevegyíté énekét a szent boltozatok közül kihangzó zsolozsmába. Oh az emberek olyan jó énekesek, mikor megvannak rémülve!

De az énekhangon is keresztül tört a földalatti zugás, az a hangváltozás nélküli pokolbeli zenekiséret, az éneklők saját szavaikon keresztülhallák azt, átjárta a szívet, a lelket, s beteggé tette az embereket. Gyönge nők, öreg emberek ájuldozva, szédelegve hagyták oda a templomot s künn lefeküdtek a kövezetre, a többiek éjnek éjszakáján énekelték tovább a bűnbánó éneket:

Hajnal felé ama bántó zugás lassankint elcsendesült, a vele küzdő szent énekhangok mindinkább erőt látszottak rajta venni, végre egészen elenyészett, vele együtt a föld rengése is; csak néha koronkint, egy perczre rázkódott még meg a föld, mintha az ég és csillagok mindannyiszor valami rettentő gondolatot szóltak volna hozzá, a mitől összeborzadt; végre az is elmult. Az éj szürkülni kezdett, az ég világosodott; a szorult keblek terhei enyésztek. A nép egy része hazatért házát meglátni, családját összekeresni, a többi «hosannát» énekelt a templomokban.

A mint a kelő nap világa át kezde törni a magas templom-ablakokon, elhalaványítva az oltár gyertyáit, mik eddig gyér világot vetének a roppant teremben, megtért a bizalom is a szivekbe, az a jótékony érzés, mi átélt veszély után foglal helyet a lélekben; egy fiatal szerzetes fölment a szószékbe, s beszélni kezde magasztos dolgokat a néphez.

Egyszerűk, keresetlenek lehettek e szavak, a hogy azok egyenesen a szívből jőnek, de jól esett hallani azokat a hivőknek, az ajkak úgy mondák utána némán az imát.

A pap elvégzé beszédét, kimondta az ament. Hallatszott utána az a templomi sohaj, mi ezrek fohászából származik egyszerre… E pillanatban, mintha mennydörgő szekerek rohannának végig a föld mélyében, egy hömpölygő dördülés futott végig a város alatt; a föld színe az elmult reszketés helyett egy irtóztató taszítást kapott alulról, s azon perczben lehullottak a tornyok a földre, egy irtóztató roppanás hangja tölté be a levegőt, a legmagasabb épületek mennydörögve dűltek össze, a kábító zuhanatban az utolsó órát üték a messzehajított harangok…

Azután csendesség lett ismét.

Másfélezer ember feküdt halottan az összedűlt templom romjai közt; ajkaikon a kimondott amennel, sziveikben a bűnbánat igaz keservével. Nem halhattak volna meg üdvösebb pillanatban.

Csak a prédikáló szerzetes maradt életben egyedül.

Az emberek meg voltak némulva, elveszték a segélykiáltás hangját, elfeledtek beszélni. Nem volt kit híni segélyül. Maga az Isten háza is romban feküdt.

Futottak tébolyodott zavarban az utczákon végig szótlanul; egy-egy futó némber hurczolt maga után kezénél fogva valami elkapott gyermeket, kit tán fiának vélt, véres fejű ősz emberek tántorogtak erőszakosan kapaszkodva izmosabb férfiak ruháiba; percz mulva megint vissza azon az utczán ugyanazon alakok, a gyermeket hurczoló nők, a véres ősz emberek, a lihegő férfiak. A várost mindkét oldalról víz fogja körül, nincs hová menekülni.

Másodszor újra hallatszott a futó hömpölygő dördülés a föld alatt, a mint morogva gördült végig és mindig közelebb, mintha feljebb jönne. Messziről lehete látni a rém közeledését; a merre elhaladt, az élőfák meghajták előtte fejeiket, jobbra-balra a földet csókolva sudaraikkal, s mikor a város alá ért, a futó népek elestek taszítása miatt; a ki állva maradt, azt lábnyi magasra hányta fel a rejtelmes erőszak s ismét ment tovább hömpölyögve, zuhogva, az élőfák jobbra-balra hajlongtak útjában, kivált azok a hosszú sor jegenyék ott a fűzes sziget partján mint bókoltak előtte egész a fekete víz színéig, mely oly ijedten látszott hullámzani előttük.

A félelem csodái egyre szaporodtak; a kalvária melletti apró házak között egyszerre több helyen tűz ütött ki; nehány bátor férfi, a ki oltani sietett, borzadva vevé észre, hogy a kutakból egyszerre kiapadt a víz, a veder magasra feltorlódott kavicsos homokba ütődik s a belvárosi kutakból is valami forró párázat kezd felszürődni, a minek olyan fojtó sárvíz szaga van. A legnagyobb iszonyat végre a megyeház utczáján adá jelenségét, a hol a föld keresztben megnyilt, át a házsorokon, egy erős kőépület kapujánál közepén ketté vált s a mint egy percz mulva a rémületes tátvány összecsukódott, a szétszakasztott házat úgy nyomta ismét össze, hogy a nyilásba szorult gerendák mind az ég felé meredtek, a támadt nyiláson át pedig valami forró, nyúlós, fekete sár önté el messzire az utczát.

– Elsülyed a város! ordíták az emberek. Fussunk a Dunára! – A föld nem adott többé menedéket, a vizekhez kellett folyamodni.

– Fusson a malmokra, a hajókra minden ember! A város elsülyed.

A partokra siető népre ott várt a legnagyobb rémület.

Az Öreg-Duna, a hogy itt a Csallóköz-szöget képező folyam szélesebb karját nevezik, a város alatt ismét két ágra szakad, s épen átellenben a várossal egy kisded szigetet képez. A keskenyebbik ág a város és a sziget között foly el: ezt szokták kikötőül használni itt van télen a malmok réve és a repülőhid, a hajótömő műhelyek, a halászok bárkái.

A menekülést kereső nép megrettenve látá, hogy a Dunának e keskeny ága nincs többé: a háborgó föld úgy felemelte annak a medrét, hogy a víz a szigeten keresztül a szélesebb ágba futott át, s a város előtt nem volt más, mint egy nagy zátonyos mocsár: az eltünt folyamág titokteljes medre, az évek előtt elsülyedt hajók romjai, elveszett vasmacskák, elsüppedt málhacsomagok, rémletes tárgyak, mik évek óta a vizek éjszakájába voltak eltemetve, álltak ijesztőleg a napfény csodájának kitéve; a meder közepén valami kettős boltozatos kőfal maradványa: tán a sokszor emlegetett alagut romjai… és a kikötőbeli hajók, a halászbárkák, a malmok, a repülőhid mind a vízfenék zátonyain ültek, megrémült lakosaikkal, kik bámulva tekintének az alóluk elfutó víz után, mely harsogva huzódott folyvást odább.

Ez a bámulatos látvány, mely több csodát mutatott a szemnek, mint a mennyit az emlék össze birna szedni, így tartott két-három perczig; – akkor egy új földhullámzás a tulsó Dunaág medrét emelte föl s ismét a keskenyebbet sülyeszté alá.

A roppant víztömeg zúgva rohant vissza egy percz alatt az elhagyott mederbe, mint egy átlátszó hegyláncz, a közbeesett szigetet el látszott seperni gátjaival és jegenyesoraival együtt, a jégtörők karóit széttörte, mint gyermekjátékszert s a mint a sziget gátjaiban megütődött, felemelte tajtékzó gerinczét, mintha el akarná azt nyelni, s azzal lecsapott a tulsó mederbe.

A partra gyűlt tömeg rémült ordítással veté magát vissza a városba, az omladékos utczákba, a tátongó földre a hullámcsapás elől, míg az harsogva, tombolva tölté meg keskenyebb medrét, felkapva a zátonyon ülő hajókat, malmokat örvényző árjaiba, s letépve azokat vastag horgonyköteleikről, ragadta magával, túl az elsepert vízgáton, bevitte a városba, odatolta az utczák közepére, odavagdalta a házak szögleteihez, odacsavargatta köteleiket a közkutak rácsozatához, a szentszobrok lábaihoz, s azután ismét oly sebesen, ahogy jött, zúdult vissza, a piacz közepén hagyva az odáig vitt hajókat, malmokat, felforgatott dereglyéket, s ragadva magával, kiket útjában elkapott.

Egy halálkiáltás hangzott a meglátogatott város utczáiról az éghez.

A kétségbeesés visszakapta szavát. – Nem volt menekülés. Az emberek nem láttak szabadulás után, nem futottak többé; hanem összebujtak meghunyászkodva, megsemmisülve és kiáltozák Isten nevét, míg alattuk a föld rengett, körül a hullám csattogott, s a föld repedésein kirohanó forró lég bőgve tört magának utat, undok posványt és forró érczolvadékot túrva ki maga körül…

Oh én uram és Istenem! De erős a te ostorod, midőn haragodnak dicsőségét megmutatod a te földi férgeidnek!…

AZ ÚR SÁTORA.

Ez így tartott két egész hétig…

Tizennégy nap és tizennégy éjjel látogatá meg a rettenetes ostorozó haragjának kiválasztott városát: eljött reggel, eljött este, eljött a nappal és éjjel minden órájában és tanítá reszketni a földet szörnyű lépései alatt.

A második, harmadik napon megadták magukat az emberek a csapás szörnyeinek, a kétségbeesést keresztyéni türelem váltá fel; az okosabbak tanácsadása kezdett kihallatszani a közjajveszékelésből, kezdtek gondolkozni védszerekről, mik a helyzet rendkívüliségét elviselhetővé tegyék, építettek fagunyhókat a szabadabb térekre, a gyöngébbek lakásául; odakötötték a sátorajtókhoz a csónakokat, hogy menekülhessenek, ha ismét véletlenül jön az ár; s készen tartották kádakban a vizet, ha a földalatti tűz valahol a romok közt gyujtogat, és azután csináltak az apró gunyhók közé egy-egy nagy gunyhót is, s azt a nagy gunyhót elnevezték templomnak.

Merész férfiak előkeresték a romok közől az oltári szentségeket, a búcsujáró zászlókat, fölkeresték a legkisebb iskolai csengetyűt, mely egész maradt, annak csináltak kis haranglábat és ismét harangszó hívá a népséget Isten színe elé, és ismét hangzottak a buzgóság imái a nagy fagunyhóban, melynek templom volt a neve; ilyen aprócska templomok voltak minden szabadabb téren, mert a nép egyben úgy sem fért volna el, kivált most, a midőn mindenki sietett oda. Ah, mint figyeltek az emberek arra a kis csengetyű szavára! hogy siettek minden utczából, imádságos könyveikkel kezeikben! hogy szólíták meg a szemközt találkozókat: «harangoztak már, mehetünk».

Ilyenkor olyan rosszul esett látni a buzgóknak, hogy itt-amott a házak kapujában hallgatag emberek ültek, a kiket nem buzdított fel a harangszó; a kik zárt ajakkal, bánatos arczczal néztek fel az égre, mintha nekik csak szenvedni volna szabad, és nem panaszolni.

Voltak egész utczasorok, a honnan senki sem jött elő a csengetyűszóra, a honnan senki sem csatlakozott a búcsujáró menethez, ott volt legszomorúbb a rombolt város képe.

A szomszédok, az ismerősök gyakran beszólaltak e hallgató emberekhez: «hát ti mért nem imádkoztok? Miért nem kéritek Istent, hogy e csapást elfordítsa rólunk?»

Azok pedig felelének nagyszomorúan:

– Avagy hogyan imádkozhatnánk mi Istenhez, a midőn nekünk nem szabad templomot emelnünk ez helyen?

Miért nem volt nekik szabad templomot építeniök azon városban? azt bizonyára én sem tudom, más sem tudja. Régen volt az idő; elfeledte mindenki.

Annyi bizonyos, hogy a népesség egy harmadának nem volt szabad templomot építeni azon kis városban. Ki parancsolta azt úgy, ki tartotta fenn? holott az uralkodók ezt egészen másképen rendelék, arra ismét tudatlan volna a felelet. Annyi mondható, hogy még akkor a kis urak igen nagy urak voltak hazánkban, s a mit helybenhagyának a nagy királyok, e «kis királyok» gyakran hiúvá tették.

No de azt én reám nem bízta senki, hogy én itt az országok sorsát intézgessem, azért jobb lesz, ha folytatom a mi szomorú történetünket.

Történt az ötödik napján az Isten látogatásának, mely nap épen vasárnapra esék, – szomorú vasárnap, – hogy azon a téren, mely mostanság szép kúpozatos kápolnával, s hozzá ékes fasorokkal s mind ehez illő szép névvel bír, Rozália-térnek neveztetvén, s melyet gyermekkoromban még disznópiacznak hivogattak, az én nagyapám gyermekkorában pedig régi rácz temető név alatt ismertek, nem sokat gondolván a benne fekvők emlékezetével, mint a mely helységből hordták a városba a fazekasok számára való földet, tehát e historiai nevezetességű helyen két sajátságos csapat találkozék egymással össze, mely úgy látszik, hogy szántszándékos találkát rendezett itt egymás számára.

Azok, a kik jövének a megyercsi utcza felől, mind kék mente-dolmányba öltözött férfiak; nagy, massiv kerek kalapokban, széles szalagokkal, jó kordován, ránczba szedett torkú csizma lábukon; mentéiken nemcsak szép filigrános ezüst gombok, hanem azon felül egyik válltul a másikra kapcsolt függő lánczok, nagy pengő szemekkel s roppant medaillonnal a közepén; mind valódi tizenhárom próbás ezüstből. És e nagy tekintélylyel járuló személyek társasága nem más, mint az érdemes csizmadia-czéh, a becsületes szekeres gazdák és a nagyon tisztelt hajóslegények, mint a kik képezék azon idők szerint a nemes város legsolidabb polgári osztályát.

A velük szemközt jövő csapat férfiai ellenkezőleg zöld mentéket viselnek, zöld nadrágot zöld zsinórral kihánytatva, helylyel-közzel molnárszínű szürke dolmányokat, lapos ezüst pitykékkel és fekete báránybőr-süveget hozzá. Ezek pedig a nemes város takácsmesterei, szűrszabói és molnármesterei, kiket eleitől fogva mindenki a legbékeszeretőbb polgárok gyanánt szokott elfogadni.

Midőn e két szemközt jövő csapat e fennnevezett téren egymáshoz mintegy húsz lépésnyi távolságra ért, ott megállapodának mind a ketten, s a zöldbeliek közül kiválva egy kitünő egyéniség, fölemelt rezes nádpálczával inte a többieknek, hogy várjanak és hallgassanak: azzal kilépett a középre.

Hosszú, száraz férfi volt az említett, még soványabb az által, hogy öltönyének minden része feszesen állt rajta, prémes mentéje szinte megfeszült a hátán s lábait úgy szedegette fel, mintha minden lépésnél megégette volna a talpát; szikár orczáját rendkívül ékesíté két hosszan lefüggő bajuszzsinór, olyan kacskaringósra csavargatva, mint egy-egy kigyó.

Tudnunk kell pedig, hogy e derék férfiú a becsületes takács-czéh atyamestere; érdemes Kanál Ignácz uram ő kegyelme.

Tudnunk kell továbbá, hogy az érdemes takács-czéh tagjai mind zöldben járnak, mind soványak és mind igaz katholikusok; az érdemes szűrszabó-czéh tagjai is zöldben járnak és kevés kivétellel katholikusok; a molnárok között már nagyobb a megoszlás hit dolgában, de öltönyük azért egyszínű. Határozottan kék azonban az érdemes csizmadiák ruházata, és ezek kivétel nélkül kálvinisták, túlnyomó e szín és hitvallás a szekeres gazdáknál s határozott a hajóslegények osztályánál.

E szerint e pillanatban két pártfelekezetet látunk magunk előtt, mind megannyi testületekben. Ne feledjük el azonban, hogy a föld reszket alattunk.

Nem is perlekedni jött össze a két felekezet; nem mint Konstantinápoly lakói, a végpusztulás napján a «que» fölött vitatkozni – hanem egészen más szándékból.

A mint érdemes Kanál Ignácz atyamester uram kilépett az őt követők közől, a tulsó csoportozat közől szintén előlépe nemes Bajcsy András uram, a csizmadiák érdemes czéhmestere, ki nemcsak oly izmos vállakkal, oly gömbölyű termettel, még nagyobb ezüst gombokkal volt megáldva, miként tagtársai, hanem azonfelül nemes ember is volt és diákul is tudott, sőt még szakállat is mert viselni az álla alatt körül, s a bajusza előre volt hegyezve, mint egy villa.

E két derék férfiú tehát egymás elé sietett, a tér közepén találkozának, ott Kanál Ignácz uram előre nyújtá reszkető kezét, nemes Bajcsy András uram belecsapott abba barna tenyerével s ott rázogatták egymás kezét legalább öt perczig folyvást, a nélkül, hogy valami szót tudnának egymással szólani; mind addig, míg a két derék férfiú szeméből megeredének a könyek; és azután kénytelenek valának elővenni zsebkendőiket és szemeiket megtörülgetni s akként kezdeni a dologhoz.

– Nemes Bajcsy András uram…

– Érdemes Kanál Ignácz uram…

– Meglátogatott az Isten bennünket nagyon…

– Nagyon meglátogatott bennünket az Isten…

– Tele vagyon a mi szívünk keserűséggel.

– A mienk is csordultig vagyon.

– Avagy mikor fordul el rólunk e csapás?

– Sőt nem kell-e elvesznünk mindnyájunknak abban?

– Mi éjjel nappal könyörgünk az egek urához.

Bajcsy András uram nagyot sóhajtott e szóra.

– Nekünk nincs helyünk, a hol könyörögjünk.

És azután elhallgatott mind a kettő.

E hallgatás alatt pedig mind a két csoportozat úgy közelíte egymáshoz, hogy mintegy kört képezének a két férfiú körül. Kanál Ignácz vevé fel ismét a szót.

– Nemes Bajcsy András uram. Nem olyan igaz emberek-e a kegyelmetek hívei is, mint a mieink?

– Valóban azok.

– Nem azt az Istent tisztelik-e ők is, a kit mi?

– Valóban ugyanazt.

– Nem azt a csapást szenvedjük-e mi is, a mit kegyelmetek?

– Bizony igaz, hogy azt.

– Vétettünk-e mi egymás ellen valaha? Csaltuk-e meg egymást? rontottuk-e egymás családját, mesterségét? Nem járnak-e a mi koldusaink is a kegyelmetek ajtajára? nem esik-e az eső a kegyelmetek földjére is úgy, mint a mieinkre? Nem az-e a mi hazánk, nem az-e a mi szülötte földünk, a mi kegyelmeteké? Nem egy nyelvet beszélünk-e, nem egy kenyeret eszünk-e egymással? és mégis egyik gyülöletes a másik előtt, s egyik nem imádkozhatik a másik miatt.

Bajcsy uram erre megint csak azt felelhette, hogy megfogá a takácsok atyamesterének jobbját s megrázá azt szíve szerint.

Kanál uram megerősíté magát, letűzte keze alá rezes botját s egészen más hangot váltva, mondá:

– Érdemes lakostársaim, nemes czéhmester úr, becsületes mester urak: minthogy mi más felekezeten lévő együgyű emberek átláttuk, mennyire keservetes dolog kegyelmetekre nézve, hogy a szomorú, iszonyatos napokban, a midőn mindnyájunknak vigasztalása egyedül az irgalmas Isten, kegyelmetektől e vigasztalás meg vagyon vonva az által, hogy e nemes város privilegiumai fejében nem szabad kegyelmeteknek ez helyen templomot építeni, hanem kénytelenek a szomszéd kulcsos mezővárosba átjárni isteni tiszteletre, a midőn azt a vizek engedik…

– Úgy vagyon, – szólalt meg egy hajóslegény hatgalléros köpönyegben, – a szekeres gazdák szekéren hordanak át bennünket minden vasárnap.

Nemes Bajcsy uram komoly szigorúsággal tekinte hátra a közbeszólamlóra.

– Ne zavarják kegyelmetek az atyamester urat az ő contextusában. – Azzal buzdítólag fordult az atyamesterhez: «quoniam; – ergo – minthogy; tehátlan… Így következik.»

– Tehátlan, – folytatá Kanál Ignácz uram, – előfordult a mi érdemes polgári czéhünk gyűlésében az a szó, hogy im e gyászos napokat használnák fel mindnyájan azon üdvös cselekedetekre, mely szerint építenének kegyelmetek is egy sátort a mieink hasonlatosságára, a holott az Istent imádhatnák s ne kényszerülnének elvándorolni minden úr napján szomszéd helységekbe, hanem segítenének szivök szerinti imádságaikkal megengesztelni az úr Istennek az ő haragját, mely alatt bizony annyit szenvednek kegyelmetek is, miként mi szenvedünk.

Ez nagy szó volt: igen nagy mondás… Ha valami költő volnék, a ki képzelt dolgokat mesélni állt elő, világért nem mernék ilyeket adni emberem szájába, de miután nem vagyok más, mint jámbor krónikairó, a ki elbeszéli azt, a mit öreg emberek beszéltek fiatal embereknek, úgy maradt meg az emlékezetben, bízvást megírhatom a mostani ivadéknak, hogy ott azon a kerek téren egykor összegyűltek a nép együgyűi, a publicanusok és tudatlanok, a minők közől a nazareti király válogatá az ő apostolait, és ott azok, a kik hatalmasabbak voltak, azt mondák a gyöngébbeknek:

«Ime, e helyen, a hol állunk, építsetek sátort az Úrnak, a melyben imádkozzatok.»

Az érdemes atyamester nem tudott tovább szónokolni az elérzékenyülés miatt; a helyett egyre szorongatá a hozzá közel esők kezeit s szemeivel mutogatott a háta mögé furakodó becsületes német polgár ácsmesterre, kiben régen meglátszott, hogy szeretne valamit mondani, a mit meg is tett, a mint szóhoz juthatott, kezeivel magyarázva, a hol nyelve hibázott.

– Mi nem ellenzünk ám az! Mi nem haragszunk rá egymásnak. Mi jó embereket lehetünk. Ne félje magát senki.

Azután egy emberséges kovácsmester tört magának útat a középhez, a hol beszélni lehetett, s felgyűrte jobb karjáról az inget, mintha azt máskép elmondani nem is lehetne, mint neki gyürkőzve; harsogó hangon bocsátá közre jámbor ötletét.

– Atyámfiai, jó barátaim; én azt mondom, hogy építsetek itt, a hol állunk, egy akkora sátort, hogy minden nemzetségtek elférjen benne, híjátok ide fiaitokat, feleségeiteket s a mennyi helyen megférnek, akkorát kerekítünk innen s ott álljon a templom; torony is legyen rajta, csengetyű is legyen benne.

A derék férfiú homlokáról csorgott az izzadtság az utolsó szavaknál, olyan igyekezettel szónokolt, s szerette volna látni, ki mondhat neki ellent, midőn ingujjával végig törülte orczáját?

Nem mondott senki ellent, sőt mindenki iparkodott felebarátjával megértetni, mennyire idegen dolog volt szivétől minden harag ez ideig is, s mint fogják ők ezentúl is szeretni és becsülni egymást, akár engedi meg az országgyűlés, akár nem.

Nemes Bajcsy András uram mind e jelenet alatt összefogott kezekkel állott a középen, komoly orczáján egy vonást meg nem változtatva s figyelmesen végig hallgatva minden beszélőt, és senkit meg nem szakítva abban, mint a ki valami nagy szót akar mondani s azt a végére tartogatja.

Midőn azután venné észre, hogy mindnyájan ő reá vetik szemeiket, leemelé nagy süvegét szénfekete szögkemény hajáról s két kezével melléhez nyomva azt, felsóhajta, tekintélyéhez méltó nyelven:

– Gloria in excelsis omnipotenti Deo! Dicsőség az magasságban az mindenható Istennek.

És akkor szemeivel megválván az égtől, visszafordula érdemes lakostársaihoz és mondá:

– Az Úr parancsolá, – kegyelmetek tudtunkra adák, – mi pedig meg fogjuk cselekedni; a ki igaz ember és Istent tiszteli, akként cselekszik, a hogy én. Mészáros János gazduram. Minthogy kegyelmednek köpönyege vagyon, terítse azt ide elém a földre.

Mészáros János ellenvetés nélkül szót fogadott, s leteríté a sok gallérú pukovai posztóköpenyt az érdemes czéhmester úr elé.

Akkor nemes Bajcsy András uram kivonta csizmaszára mellől rézpitykés bicskáját s kinyitá azt és a köpeny közepére álla, mint egy áldozatra készülő táltos a régi napimádó magyarok közől; kezében a fölemelt késsel.

Mindenki áhitattal leste szavait, mert azt jól tudta, hogy nemes Bajcsy András uram bárha némelykor furcsa előkészületeket tesz is, de mindig okosat és nyomatékosat mond.

– Szerelmetes hitsorsosaim! – kezdé a jeles férfiú, olyszerű helyzetet véve a kivont késsel, mintha egyenesen szivébe akarná azt döfni. – Mire való a mi vállainkon ez az ezüst láncz? mire valók a mi kebleinken emez ezüst gombok? Láncz és teher az; és semmi egyéb, mely minket lefelé von a föld felé! Ime vessük le a mi lánczainkat, rázzuk le a mi terheinket, és építsük fel azoknak árán az úrnak hajlékát, a mely bennünket fölemeljen az ég felé. Járjunk ezentúl fekete gombokkal, hogy a kik meglátnak bennünket, elmondhassák rólunk: ime ezek ama híres város lakosai, a kik nem viselnek ruháikon többé ezüstöt; de viselik szíveikben az urat és emelének templomot az ő czifraságaiknak árán: és bizony mondom, az mi rajtunk nagyobb ékesség leend minden aranynál, ezüstnél!…

És e szavakat mondván, nemes Bajcsy András uram neki fogta a bicskát, lekanyarítá válláról a súlyos ezüst lánczot, leszabdalá a nagy filigrán gombokat s oda veté azokat a köpönyegre, melyről hátralépett s prófétai ihlettel mutatott oda a többi jelenlevőknek.

Egy pillanat alatt minden férfi kezében villogott a kés; tépte, fejtette mindenki magáról az ékszereket, ezüst lánczok, ezüst gombok hullottak a kiterített köpenyre minden oldalról; senki sem késedelmezett, senki sem tétovázott; a késeket egymás kezeiből ragadták ki, a kiknek nem volt; pirult arczú nők és szűzek rimánkodtak az előttük álló férfiaknak, hogy arany függőiket, gyűrűiket engedjék az áldozat közé tenni; e hír villámgyorsan futott végig a városon s a ki meghallá azt, sietett a térre, mindig több nép gyűlt össze a téren, apró gyermekek elhozták takarék márjásaikat, egy-egy koldusnő fillérje is kézről-kézre adatott, míg az áldozat-halomhoz ért, hogy csendülésével ő is beleszóljon abba a zenébe, a mi úgy tetszik odafenn.

Egy óra múlva halommal állt az ezüst a kiterített köpönyegen.

Akkor nemes Bajcsy András uram megfogá a derék német ácsmester Hampel uram kezét, és odavezeté őt az ezüst halomhoz:

– Ime, szerelmetes atyámfia, itt vagyon az érték, tegye kegyelmed rá a kezét és vállalja fel, hogy építsen számunkra ezért egyházat, díszeset és tágasat, a hogy tudtára adatott.

Hampel mester ijedten rántá ki kezét Bajcsy uraméból s nagy buzgalommal kezde tiltakozni.

– Eressze engem Bajcsy úr. Ne tréfálja így. Én bizony nem teszek sem kezemet, sem lábamat a kegyelmed ezüstre; – no csak ne haragudja magát nekem: meglehet, hogy rosszúl megmondtam, mást akartam megmondani: Engem nem kell a kegyelmeteké ezüst, nem arany, és mégis csinálom fogom, a mi kell. Ezt mondja becsületes ember; és ki mondja, hogy Hampel Kristóf nem becsületes ember van? Én beszélem magyarul rosszat, de érzem jót.

A református hitfelek annál kevésbbé kezdték érteni a derék ácsmestert, mentül jobban iparkodott az magát összekeresett szavakkal megértetni, a min végtére Hampel Kristóf uram oly melegbe jött, hogy kirántva tubákszín kabátja zsebéből egy hosszú szarvasbőr-erszényt, azt előlről kibontá s azzal megfogva a fenekét, oda tartá azt az ezüst-halmaz fölé, s kirázta belőle, a mi benne volt: lázsiás tallérok és jó vert körmöczi aranyok.

– Nekem nem kell a kegyelmeteké ezüst; teszem hozzá én is, legyen több. – Adják kegyelmetek a fa, csinálom a munka ingyen. A templom Istené van, teszem e munkát Istennek, majd megfizeti nekem Isten. Tartja meg kegyelmetek a ezüst, jó lesz fizetni vele a pap, meg kántor; én nem prédikál, se nem énekel a kegyelmeteknél; lesz a sok ezüst fundatio. A ki becsületes ember, azt mond: és Hampel Kristóf mindig becsületes ember, beszélni rossz, de szíve van jó.

A derék ácsmester nem volt valami kitünő szónok, de szavai oly lelkesülést gerjesztének hitfelei között, hogy azok egymásután törtek maguknak útat a középre, s önként felajánltak minden munkát ingyen, a mi a protestáns hitfelektől ki nem telhetett. A kovácsok, lakatosok, bádogosok egytől-egyig mind katholikusok voltak: náluk nélkül nem épülhetett templom. Senki sem akart fizetésről hallani, az emberséges ácsmester sorról-sorra járt mindenkihez s bámulandó igyekezettel iparkodott azt a kevés magyar szót, a mi ráragadt, ékes beszéddé alakítani, hogy rádisputálja minden emberre, a mit a nélkül is tudott, érzett és mondott mindenki, hogy ez a munka tetszik odafenn az égben…

Kétszázados villongás így csendesült el egy napon, és lőn béke és egyetértés a város lakosai között és régi ellenségek nyújták egymásnak kezeiket és az erősebbek mondák a gyöngébbeknek: «legyünk egymás testvérei!»

Nem! ez a város nem fog elsülyedni.

A föld csak néha-néha rendült meg az összegyűlt csoportok alatt, az úr lábnyomától meg-megdobbanva. Mintha azt mondaná vele: hogy ő is jelen volt… és hallotta a fogadásokat…

Az alku hamar készen volt; a hol minden ember ingyen adott mindent, nem volt nehéz az egyesség.

Hátra volt azonban még a kegyes vállalat nehezebb része: a helyhatósági engedély.

Ez időben az sem kerülhetett sokba; a városbíró és tanács előre meg volt már nyerve ez iránt; a derék német ácsmester többséget szerzett a türelmi kérdésnek a «hatvanszemélyek» gyűlésében; a tanács nem mert ellentmondani; az egyházi hatóságok részéről sem történt semmi ellenvetés. A jámbor takácsok és szűrszabók, azokban a zöld dolmányokban előre eljárták mind ezen urakat s biztosíttatták magukat a kegyes elnézésről, nehogy hasztalan reménységgel biztassák fel polgártársaikat.

Hanem… a legnehezebb kő még útban volt: egy igen nehéz és igen kemény kő, a mit a csodatevő természet egy magasrangú főúr keblébe tévesztett arra a helyre, a hol más emberek a szívet hordják: ezt a nehéz követ ki fogja elemelni!

– Voltunk a tanácsbelieknél, voltunk a főtisztelendő uraknál, – szólt a derék atyamester, – felőlük akár a Sion hegyét ide építhetik kegyelmetek; hanem még hátra van a tekintetes alispán úr. Már oda édes atyámfiai küldjenek kegyelmetek valakit mást, mert oda ember kell, a kinek esze és bátorsága vagyon; nekem pedig mind a kettő mértékkel vagyon, és az a tekintetes úr előtt nem lészen elegendő.

A jámbor atyafiak egymásra néztek, mintha keresnék maguk között, hogy ki légyen Mózses, és ki légyen Áron? S nagy aggodalom kezdett arczaikon mutatkozni. Ez valóban nehéz kő volt, igen nehéz kő.

Egy hang indítványozá nemzetes Beő Sándor uramat, a ki deszkakereskedő, és így honoratior, de a becsületes úriember azzal menté ki magát, hogy neki a neve ugyan Beő, de a beszéde épen nem bő; ott fogy el, a hol legjobban kellene.

Másik hang nemes Szabó Ferencz földbirtokos urat kivánta deputatióba küldetni; a ki viszont biztosítá a gyülekezetet, hogy ő nem rég kelt föl negyednapos váltólázból; ha az alispán elé kell mennie, kétségtelenül recidivázik.

Ilyenformán minden candidált személynek volt valami nagy organicus baja, mely miatt küldetését fel nem vállalhatá.

Végre Mészáros János, a megköpönyegtelenített hajóslegény, ott állván a középen, elkiáltá magát:

– Micsoda? Hát nincsen-e itt nemes Bajcsy András uram, a ki czéhmester és diákul is beszél? Tud ő kegyelme úgy beszélni, mint akár egy prókátor s nem ijed meg senki személyétől.

– Úgy van, úgy van! – kiálták rá egyszerre mindnyájan, s körül kezdék fogni Bajcsy uramat. «Jó lesz, nagyon jó lesz, jobbat nem is lehetne küldeni.» S most már az elébb megkináltak is mindnyájan ajánlkoztak, hogy ők is vele mennek, nem fájt senkinek sem keze, sem lába, ha Bajcsy uram fog szónokolni.

Az érdemes férfiú azon nyugodt komolysággal fogadá az ajánlatot, mely a megbizatás nagy fontosságának saját önérzetével összevetéséből származhatott. Pár perczig nagy megfontolással gondolkozék magában, akkor fölveté szemeit az égre és áhítatosan mondá:

– Fiat voluntas tua. Légyen meg a te akaratod.

Okosabb emberek kívántak időt engedni az érdemes férfiúnak, hogy beszédre, szép oratióra készülhessen, azt otthon előre betanulván; hanem ő fölöslegesnek tartá ez ajánlatot; az, a ki az ő küldötteit idegen nyelveken beszélni tanítá, majd neki is segítségére leend. Csupán annyi haladékot kért, a míg haza megy és kardját felköti, mert kard nélkül nemes embernek küldöttségbe menni nem illik; a hová őt azután a küldöttség többi tagjai is elkísérték, biztatván ügyfeleiket, hogy a míg visszatérnek, addig csak maradjanak szépen egy rakáson.

Malárdy Ferencznek hítták az első alispánt. Hivatalos okiratokon így látjuk aláírva nevét: Dárdai és Czoborhegyi Malárdi Malárdy Xaver Ferencz. Minden rendű prædicatumaira oly szabályszerű igényt tart az alispán, hogy ha bármely hivatalos benyújtványon, vagy magánlevélben a czímzetből valamelyik hiányzik, hidegen nyújtja vissza az átadónak, azt mondva: «nem ismerem ezt az urat».

A Malárdy család igen régi eredetű. A legelső ős, Zotmund, még Álmossal ivott egy kürtből. Ő tűzte le dárdáját a Beszkidek legelső hegyormára a honkeresők közt; azt a hegyet most is Dárdahegynek nevezik, – az ellenkezőt bebizonyítani nehéz; – később ő volt az, ki saját úri kezeivel felköté a gonosz nyakravalót Czobor vezérnek a róla elnevezett hegyen: innen a dárdai és czoborhegyi előnevek. Tulajdon nevét pedig egy későbbi ős nyerte szent László alatt a cserhalmi ütközetben, a midőn a csata kezdetén azt mondá a királynak: «ma ládd uram, hogy mint fogok dolgozni», innen a Malárdy név. Ezt a hírneves család minden tisztelőjének tudni kell és tisztában lenni a felől, hogy a három részre osztott czímerpaizson mit jelent a kétfarkú oroszlán a véres emberfővel, meg a zászlós halom és a zöld élőfa? valamint arról is meg kell győződve lenni mindenkinek, hogy a Malárdy családnak ős idők óta egy férfi tagja sem volt, a ki valami nevezetes dolgot ne követett volna el! valamennyien mind magas hivatalokat viseltek, sőt a mostani alispán nagyatyja nádor-ispánságra is volt candidálva. Arról a végrendeletről pedig épen tényleges tudomással kellett bírni mindenkinek, melyben a család hatalmas alapítója sajátságos büszkeségből akként intézkedett utódaira nézve, hogy azok mindig büszkék legyenek ősi eredetükre és annál nagyobbra vágyódással őseiket meg ne alázzák: tudniillik grófi, bárói, avagy herczegi czímeket se el-, se fel-, se meg ne vegyenek: hanem a mint valaki közülök grófságra vágyódnék, vagyoni része mindjárt a nemesnek maradott atyafiak közt osztassék fel, hogy az elődök ne legyenek kénytelenek pirulni az utódok előtt. És hogy az törvényczikkelybe is volt igtatva, mindaddig, míg az ónodi gyűlésen a kuruczok a documentumokat meg nem égették. Ugyanazon ónodi gyűlésen ontatott ki Thurócz vármegye követeinek vére, kik közől az egyik vérszerinti rokonság volt a Malárdy családdal.

A Malárdyak tehát régen lehetnének bárók és grófok is, régen viselhetnének hét, usque kilencz ágú koronát czímerükön, de nem kell nekik, – nem kérik és nem fogadják el. – Azt azonban büszkén említhetik, hogy a köznemesek között az ő családjok a legelső, s e részben igazat adnak Cæsarnak, ki a Malárdy családot, – a véletlen kedvezménye által, – jellemével megelőzte: «inkább első úr egy faluban, mint második consul Rómában».

Malárdy Ferencz bizton elmondhatja magáról, hogy jelenleg ő az első úr egy megyében.

Grófok, herczegek, a kik ott birtokosok, a várkormányzók és generalisok, mind nem parancsolnak ott nála nélkül; tőle függ előremenetel és megállapodás; az ő szemöldei igazgatják a szónoklatokat a megyegyűlésen; az ő «favora» és «fastusa» eldöntő indok a bírák ítéletében; az ő akarata a törvény.

És az ő akaratát meg nem ingatja semmi.

Semmi? Még ez a rengő föld sem? – Az sem. Majd mindjárt elmondok róla egy pár adatot.

A rémület legelső órájában, midőn mindenki elveszté lélekjelenlétét, midőn futott az anya gyermeke bölcsőjétől, a katona őrhelyéről: Malárdynak első gondja az volt, hogy a megyeház folyosóit végig járta, megnézni, ha az őrök helyeiken maradtak-e? Nem találta őket ott. Hol az őrmester? Az is elfutott. Egyetlen hajdu állt a folyosón, a ki ijedtében nem találta a kijárást. Azt megragadta: «mától fogva te vagy a hajduk őrmestere, és tudtul adod minden drabantnak, hogy a ki helyét el merészli hagyni, hivatalából el van bocsátva.» A reszkető ember nem bátorkodott ellenvetést tenni s ott maradt. Még a földrengésnél is jobban félt az ő haragjától.

A legveszélyesebb órákban maga mellé rendelé a megyei jegyzőket, ügyészeket és esküdteket s sorról-sorra járva a megyeház termeit, vizsgálatot tartott azok felett: mit állhatnak ki, meddig tartanak még? A levéltár padmalja egészen keresztbe volt már nyilva és a szegletfalak elváltak egymástól, hogy a padlás gerendái közé lehetett látni.

A nagy, ódon szekrények úgy rázkódtak, úgy dörömböztek magukban, mintha félelmes lakóik ki akarnának törni záros ajtóikon; az asztalok és székek tánczoltak előre-hátra, és minden, a mi az asztalokon volt, tintatartók, tollak, kések, futni készültek valamerre. Malárdy pedig kényszeríté hivatalnokait leülni a reszkető asztalok mellé, e tánczoló székekre, előszedegetni a dörömböző almáriumok csomagait, mártogatni reszkető tollakkal, reszkető kalamárisokba s írni reszkető papirra reszkető kezekkel, reszkető sorokat.

A KEMÉNY EMBER.

A levéltárt a földszinti szobákba kelle áthelyezni, melyeknek vastag, tömör falai nem látszottak szenvedni a földrengés alatt. Az emberek azt mondák, hogy ez Istenkisértés; az alispán nem kérdezte tőlük, hogy mit mondanak?

Ő maga ott állt az egész munka alatt egy alcovenszerű bolthajtás mögött, onnan intézte a működést.

Valaki észrevette, hogy az a bolthajtás is ketté nyilt a tetején s e nyilás miatt a zárkő nehány ujjnyival alábbcsúszott; csak még egy taszítás kell neki, hogy kiváljon, s akkor az egész boltozat összeomlik.

A jelenvolt hivatalnokok mind látták e veszélyt, de senki sem szólt az alispánnak; lehet, hogy féltek hozzá szólni, az is lehet, hogy nem bánták volna…

Végre egy fiatal esküdt, kinek lelke még fogékonyabb volt az emberszeretet, mint az illem és törvényes kötelesség parancsai iránt, bátorságot vett magának Malárdyt figyelmeztetni:

– Tekintetes alispán úr, az a kő mindjárt leesik.

Malárdy előbb tetőtől-talpig nézte a hivatlan megszólamlót, azután nyugodtan pillanta fel a boltozatra, s azzal a legtisztább csengésű, teljes érczhangon válaszolt a hivatalnoknak:

– Csak folytassa esküdt úr a maga hivatalos kötelességét. – Azután még egyszer feltekinte a fenyegető zárkőre. – Egy ostoba kő nem üthet agyon egy Malárdyt!

És azután is ott maradt és többször nem nézett fel a kőre. Úgy állt ott, mint egy márványszobor. És valóban illett volna szobornak. Soha szebb férfi-arczot nem gondoltak ki a szobrászok: olyan domboru homlok, erős, izgékony szemöldökkel, tojásdad arcz, egyenes orr, nagy, messze fölnyilt szemek és az a hallgatva is parancsoló száj, mely ahhoz van szokva, hogy szavait előbb találgassák, mint azok ki vannak mondva.

A föld rángásai mindig hevesebbek lőnek, egy poros szekrény mindenestül kidült a szoba közepére, kitálalva egyszerre előkerülhetlen retardatumait.

A zárkő ismét nehány ujjnyival alábbcsúszott s a kőpor hullani kezde a papirra, melyre irtak. Malárdy még sem mozdult meg helyéről.

Végre az utolsó percsomag is el volt takarítva, mindenki sietett ki a veszélyes teremből; Malárdy volt az utolsó, a ki elhagyta helyét; midőn az ajtóhoz ért, valami nagy robajjal omlott össze a háta mögött, talán épen a bolthajtás? Hátra sem tekintett, hogy megnézze: mi volt az? Mit törődik egy Malárdy a feje fölött függő kövekkel?

Családja számos tagból állt. Szép delnő neje volt; felnőtt fiai, kik mellett nevelőt tartott, a kit régi római aristocrat néven præfectusnak czímeztek és egy kis leánya, a ki még babákkal játszott… és ez egész családból egy léleknek sem volt szabad elhagyni a várost. Ne mondja senki, hogy egy Malárdy fél és elfut a veszélyből.

Pedig a delnő ideges volt és a gyermekek babonákban hittek; még sem volt szabad a megyeház udvarát sem elhagyniok.

Egy nagy faépület, azelőtt kocsiszin, volt lakhelyül elkészítve az uri családnak. Annak a gerendái is egyre ropogtak, recsegtek; a kemény szarufák néha úgy pattogtak magukban, hogy rémület volt alattuk elaludni és rémület az álomból felrettenni; – de panaszkodni nem volt szabad.

Az alispán maga a hajduk szobáját választá lakásául, annak a falain is látszottak vékony repedések, s az ablakok felül és valahol egy bolthajtás volt a falban, mind lehullott róla a vakolat, de az mégis hihető volt, hogy ez a szoba be nem omlik. Néha ugyan a magasabbról aláhulló omladék elzárta az ajtót, hanem azt koronkint el lehetett onnan hordani.

Ezen szoba alatt volt a börtön.

És ezen börtönben most is lánczcsörgés volt hallható.

A várnagy elkékült ajakkal jött mondani az alispánnak, hogy a szegény rabok félnek; a föld még a halottakat is ki akarja hányni, úgy háborog és ők mélyen e haragos föld gyomrában hallgatják az alvilági fellegek moraját, a boszuálló föld mennydörgését, hallják, mint rázkódik fölöttük az egész nagy épület, mint omlanak egyenkint kémények, falak a földre s eltemetik szűk ablakaikat. A szerencsétlenek az Isten irgalmára könyörögnek az alispán úrnak, bocsássa ki őket börtönükből, lánczoltassa oda a Szentháromság-korlát lánczaihoz; ők meg nem fognak mozdulni onnan, hanem éjjel-nappal térden állva fognak imádkozni. Ha meg nem hallgatja kérésüket az alispán úr, félő, hogy erőszakkal rohanják meg börtönük ajtaját; és a kétségbeesés erős.

Az alispán megindulás nélkül hallgatta meg a kérelmet és a fenyegetést.

Gondja volt rá, hogy válasza rhetoricai szabályszerű legyen; mint itéleteinek mindegyike is a szónoklat és irály remekének tartatik. Nem is lehetett másformát várni egy ősnemestől, a kinek az arcza antik szobor-mintának való.

– A kire a törvény kötelességeket szabott, az teljesítse kötelességét; a kire a törvény büntetést mért, az viselje büntetését; a börtönben lakó rabok dolga kiállani a rájuk itélt megtorlást, az én dolgom őrködni fölötte, hogy az végrehajtassék. Én ime megmaradtam azon a helyen, a hova engem kötelességem lánczol; a bűnösök is megmaradhatnak ott, a hova őket büntetésük zárta. A veszély közelebb ér engemet, mint őket, mert épen fölöttük lakom, s én is húsból és vérből vagyok, miként más. (Itt nyilván hézag maradt azon gondolat számára: «de különb hús és különb vér.») Azért tudatni kívánom a rabokkal, hogy a míg az én lépteimet hallják fejük fölött dobogni, addig ne nyugtalankodjanak, ha pedig erőszakot készülnek használni, tudják meg, hogy én rostélyaikon át közéjük lövetek.

A rabok nem csörömpöltek többet lánczaikkal, hanem iparkodtak jobban félni a néma lépésektől odafenn, mint a haragos zúgástól oda alant.

… Ez volt az a férfiu, a kihez Bajcsy András uramnak kellett jönni deputatióba.

Sápadt arczokkal, ámbár erős szívvel jelentek meg a küldöttség tagjai a megyeház kapuja előtt; élükön az érdemes czéhmesterrel, ki ezúttal széles rezes pallosát is felköté oldalára s átlépkedve a kapubejárást elzáró hullatag köveken, a sötét folyosón emberi alak után kezdtek kémlelődni.

Pusztulás szomorú képe volt ott. A lépcsők fokai alá s feldüledezve; egy pár ékítményi urna a bejárat közepén hevert, a boltozat itt-ott keresztbe támogatott gerendákkal volt megerősítve, s néhol a repedéseken keresztül látszott a nap-világ.

Mészáros uram volt a legelső, a ki felfedezte az őrt álló hajdut, a ki egy ajtó mélyedésébe húzta magát biztosság okáért, s a míg meg nem látták, engedte az érdemes küldöttséget alá s fel őgyelegni, azután meg haragosan kiálta rájuk:

– Mit akarnak?

A jó urak már is megrezzentek s készek valának elszéledni, ha Bajcsy András uram bátran elő nem lép s kardját megcsörrentve, válaszol:

– Mi deputatióba jövünk: a tekintetes alispán urat keressük. Vezessen kend bennünket hozzá.

Az őrt álló hajdu nem nagy kedvet mutatott az ajtó alul kimozdulni.

– Én nem mehetek. Nem látják kegyelmetek, hogy strázsa vagyok?

– Hát mondja meg, hol van az alispán úr?

– Keressék kegyelmetek. Itt van a vármegye házában.

– Az emeleten nincs, mert annak a lépcsői beszakadoztak.

– Már az igaz.

– Tehát ide lenn van a földszinten.

– Biz az meglehet.

– Mi van ebben a szobában, a mit itt kegyelmed őriz?

– Ide nem szabad bemenni. Ez a levéltár. Be van zárva.

– Az nem igaz: hallok odabenn járkálni valakit.

A megszorított őr erre puskájához kapott s mérgesen kimondá:

– No hát igen. Itt van az alispán úr; de nem szabad hozzá bemenni.

– Nem szabad? miért nem szabad?

– Mert dolga van. Azt parancsolta, hogy elutasítsak minden embert.

– Jó. Tehát itt fogunk várni, a míg dolgát végzi s kijön.

Bajcsy András uram nem azért volt nemes ember és czéhmester, hogy attól, a mit egyszer feltett magában, az első akadálynál visszarettenjen.

A mint a megyeház udvarán széttekintgetett, hirtelen valami jó ötlete támadt: az alispán legkisebb leánykája, Hermina kisasszony épen ott szaladgált az udvarban s valami kétségbeesett lepkét kergetett, a mely maga sem tudja, miért vetődött ebbe a virágtalan házba.

András mester kapá a fejéről a süvegét s deputatió létére utána eredt a lepkének, azt süvegével szerencsésen lefülelte s kérges markával kivonva a süveg alól a nyomorult párát, illő hódolattal nyujtá azt át Hermina kisasszonynak.

Hermina kisasszony mintegy ötéves lehetett ez időben; hanem azért tökéletesen fogékony kebellel birt az iránta tanusított udvariasságokra nézve. Köszönni nem volt szokása, hanem a helyett megsejté a Bajcsy András uram órazsebéből kicsüngő carniolos pecsétnyomót s az nagyon megtetszett neki: milyen jó volna az az ő babája nyakára (nem tudom én minek).

Bajcsy uram tétovázás nélkül leoldá órájáról az ősi clenodiumot s átnyujtván azt Hermina kisasszonynak, azt kérdé tőle, hogy van-e neki hát szép bábuja?

– Van bizony, még pedig olyan, a melyiknek haja is van.

– De olyan nincs úgy-e, a melyik a szemét is kinyitja, meg lecsukja?

– Hát maga látott olyant? Kérdé Hermina kisasszony megilletődve.

– Láttam bizony. Azután még sír is, mikor megszorítják.

– Hol van az? hol látta?

– Otthon van nálam! én vettem.

– Hát kinek vette? Van magának leánya?

– Hát én azt a kis-kis Hermina kisasszonynak vettem.

– Ah!… Hol van?

– Jaj nem tudom, hogy a tekintetes alispán úr megengedi-e a kisasszonynak, hogy azt elvegye tőlem?

– Oh a papa nekem mindent megenged.

– De mégis jó lesz előbb megtudakolni tőle; tudja a kisasszony, ha az alispán úr megharagszik, majd engem ver meg. Hanem hát menjen be a tekintetes alispán úrhoz, s kérdezze meg tőle, szabad-e egy embernek bemenni hozzá, a ki magának egy babát akar adni. Aztán ezüstből van a czipellője, arany a fésűje.

– Ne féljen semmit, majd mindjárt beszélek én a papával; szólt Hermina kisasszony, pártfogó kézszorítással biztosítva a czéhmestert s menten sietett az alispán szobája felé.

Az őrt álló hajdu bátorkodott a kisasszonyt figyelmeztetni, hogy oda bemenni nem szabad. Az alispán úr megtiltotta ezen az omladékos helyen való járást.

Hermina kisasszony azonban fenyegető piczi ujját neki mérve a vén bajnok fejének, komoly figyelmeztetésül monda:

– János, meg ne haragítson, azt mondom, mert tudja azután, hogy baj lesz belőle.

János valószínűleg emlékezett a fenyegető kis hatalom nagy befolyására s nem mert több ellenvetést tenni, hanem beereszté a kisasszonyt.

Nehány percz mulva visszajött Hermina kisasszony, jót csípett a strázsa karján: minek áll az útjába? azzal odasietett Bajcsy András uramhoz s megfogva a férfi izmos tenyerét, azt mondá neki, hogy menjen vele.

János hajdu ezúttal nem merte Bajcsy uramnak útját állani: ezen comitiva mellett szabad ki- s bejárás volt az alispánhoz.

Bajcsy uram hóna alá nyomta süvegét, kardját karja alá vette, s illő embertudással lépett be a megye főnökéhez.

Malárdy ott várta őt az ajtó előtt, olyan közel az ajtóhoz, hogy a belépőnek épen vele szemközt kellett megállani. Onnan nézett rá büszke, agyonnyomó tekintetével.

Bajcsy uramat ez nem hozta zavarba s nem feledteté el vele a csinos diák üdvözletet, melyet készen tartva hozott:

– Servus humillimus perillustrissime domine Vice Comes!

– Mit akar az úr? kérdé tőle Malárdy hidegen, röviden, visszautasítólag.

Bajcsy uram összeszedte testi-lelki erejét, föltéve magában, hogy nem fog elszédülni, bármennyire nézzen is a szeme közé ez a félelmetes férfi.

– Ego nobilis Bajcsy András, csizmadiárum czéhmester in loco, jövök a tekintetes alispán úrhoz, qua deputatio, azon alázatos instantiával, hogy minekutána Isten ő szent felségének tetszett e mi nyomorult városunkat olyan csapással meglátogatni, a minő még az egyptomi plágák között sincsen feljegyeztetve; e mi boldogtalan városunknak békességes lakói összejövének a rácz temető helyén és ott megegyezének egymás között: miszerint ne legyenek e város falain belűl emberek, a kiknek ajkai zárva maradjanak e közinség napján; hanem hogy imádhassák Istent mindnyájan, szabad legyen minden hitbeli felekezetnek e város ingadozó földén olyatén faépületeket építeni, a melyekben Istent imádhassák. E végett küldettem én a tekintetes alispán úrhoz, és még többen mások, a kik kívül az ajtó előtt várakoznak.

Bajcsy uram rendben elmondá beszédét és nem akadt bele, pedig az alispán arcza minden szavánál haragosabb vonásokat vett föl; kemény, égető szemeivel a beszélő szemeibe fujta haragja delejét, szemöldökei mindinkább közeledtek egymáshoz, mint két fekete felhő, s a mely perczben Bajcsy elhagyta beszédét, hirtelen odalépett hozzá, egészen közel eléje, úgy, hogy kinyujtott ujjahegyével annak mellét érinté; csattanó hangon kiáltva rá:

– Lázadó!

E szörnyű nevezésre összerendült a jámbor férfi.

Az alispán felszakítá az ajtót, hogy láthassa, kik vannak még jelen.

– Hogy hivják önt? kérdezé a legközelebb állótól.

Az nyugodtan vallá meg nevét.

Aztán a többit, mind sorban: egy sem tagadta el nevét nem rettentek meg a vallatástól.

Akkor kinyujtá feléjök kezét az alispán és szigorú hangon mondá:

– Önök mindnyájan, a kik itt jelen vannak, felelősek azon tárgyért, mely a leggonoszabb lázadási kisérletnek nevezendő. Ön pedig, szólt Bajcsyra mutatva, mint e zendülés coryphæusa, fejével játszik és foglyom marad.

Bajcsy András nyugodtan emelé fel fejét s e perczben úgy állt megrémült társai között, mint egy viador.

– Én uram! szólt középső ujjával mellére mutatva; én nemes Bajcsy András vagyok; igaz armalista nemes ember és igaz keresztyén. Mint nemes embert védelmez engem a primæ nonus, és senki az én vállamra kezét nem teheti, a míg törvényes itélet nem hozatott ellenem; mint keresztyént védelmez az én erős hitem; és senki engem meg nem rémít abban. A mit én kértem, abban nincs semmi törvényellenes, és a kérelem nem lázadás. A miért is én vissza nem vonom azt, sőt megújítom újra, s ha szenvednem kell azért a mit cselekszem, kiállom azt is, és nem tartom nyomorult testemet drágábbnak az én uram Megváltóm testénél, a ki megostoroztatott és megfeszíttetett, s szegekkel és dárdákkal keresztül szuratott. Itt vagyok, itt állok és elmondom, a miért küldettem.

Malárdy észrevette, hogy kivel van dolga. Nem egy ijedező öreg mesterember az, a ki tekintélyes nagyur haragos szavától elsápad és elfeled beszélni, hanem egy gonosz rajongó, a ki büszkeségét találja abban, hogy a veszedelmet keresse. Ez iránt változtatni kellett a fegyvert.

Hidegen lenézte, félre fordult tőle, s azután hátrament szobája legutolsó szegletébe, ott leült, kis leányát ölébe vette s azzal kezdett el beszélgetni.

De Bajcsy uram bölcs ember volt. Ő is megcserélte fegyverét.

– Tekintetes alispán uram, szólt igaz érzékenység hangján. Milyen szép családdal áldotta önt meg az Isten; szép derék fia, leánya van. E derék gyermekek egykor mind a mi ivadékaink előkelői lesznek; és uraságod nevét mindenfelé emlegetni fogja a nép. E gyermekek jövendő boldogságára kérem a tekintetes urat, legyen kegyelemmel a mi kérésünkhöz, szerezze meg fiai számára azt a szeretetét a jámbor köznépnek, a mi többet ér a világ minden dicső hivatalainál, hogy mondhassák egykor a mi utódaink: ime ez is azon Malárdy utóda, a ki megengedte nekünk, hogy Isten előtt egyenlőek legyünk mindnyájan, s ne legyen e mi városunknak fele népe néma, valahányszor a mi urunknak napja vagyon!…

A kemény férfiu arcza hideg, változatlan maradt, mintha nem is értené azt a nyelvet, a melyen hozzá beszélnek, mintha nem volna ő más, mint egy kegyetlen examinator, a ki előtt félénk tanítvány mondja fel leczkéjét.

Pedig Bajcsy uram olyan szépen tudott kérni, olyan mély érzelem látszott becsületes arczán, midőn azt mondá: úgy áldja meg az ég az alispán családjának kicsinyét és nagyját, és azokat, kiket leghívebben szeret, és azokat, kikben legtöbb reménye van.

Midőn a publicanus férfi elvégzé beszédét, a hatalmas ember hidegvérrel fordult hozzá:

– Van önnek még valami mondanivalója?

– Nekem nincs; – de van az Úr Istennek!

És mintha prófétai ihlet szava lett volna e mondás, azon pillanatban ismét megrázkódott a föld; csak egy reszketeg lázas borzalom volt az, mintha ajtókon és ablakokon egyszerre száz kéz zörgetne; de e kitartó rendüléstől lassankint levált egy nagy darab kőragasz a szoba padmalyáról, épen az alispán kedvencz leányának feje fölött, egy egész négyszögölnyi térről; – a kemény ember nem látta meg azt, mert daczos megvetéssel nézett a lábai alatt ingó földre; hanem a publicanus meglátta, mert felnézett az úr Istenhez, kiről beszélt. Csak egy pillanat, és a szép elkényeztetett gyermek, ki szemefénye volt az egész családnak, halva hever atyja lábainál: e pillanat alatt odaugrott Bajcsy uram, két karjával és tulajdon testével elfedezte a gyermeket; egy surtató robbanás hallatszott, a leomló vakolat-tömeg mindenestül a férfi fejére hullott, s azon törött darabokra.

Bajcsy András véres fővel állt fenn e zuhanat után a szoba közepét ellepő omladék között. A kőragasz két-három sebet ütött fején s valami szédítő kábulást támaszta agyában. Csak annyit látott, hogy egy holtnál is halaványabb férfi áll vele szemközt, a kihez ő e szavakat intézi: «engeded-e uram, hogy a mi házunkban beszéljünk az Istennel?» és hogy az a férfi egy alélt gyermeket vesz ki kezeiből, s e gyermekkel ölében sietve, futva hagyja el a szobát. És azután ismerős emberek jönnek be hozzá; őt felemelik a földről, hová ki tudja miért feküdt le, s fejét vízzel locsolják, a minek nem igen örül, és olyasmit suttognak fülébe, hogy az alispán megengedte, miszerint miatta cselekedjenek, a mit akarnak; – ez többet ért a fejére, mint a hideg víz; azután végképen nem tudott magáról semmit, úgy, hogy midőn másnap délben otthon puha ágyában felébredt, s mellette virrasztó leányaitól megtudta, hogy odakünn a rácz temetőn már készen áll a nagy faépület, gerenda-toronynyal az elején, bádogcsillaggal a hegyén, húsz sor paddal mind a két oldalán s fehérre festett szószékkel a közepén, és hogy a hivek mind ezért Bajcsy uramnak köszönnek legtöbbet, mint a ki az alispánhoz el mert menni deputatióba, s hatalmas beszéddel és a kisasszonyka megmentése által az engedélyt kieszközlé: hát akkor Bajcsy uram egyenesen azt hitte, hogy száz esztendőt álmodott keresztül.