Midőn ismét visszatért a szobába, férje ott állt előtte.
A halavány, összegörnyedt, reszketeg Malárdy.
A nő megdöbbent férje arczától, midőn rátekintett.
– Mindent hallottam; susogá Malárdy, a nyitott szobaajtóra mutatva.
A nő odament és átölelte férje vállát. Mit mondhatott volna neki, ha már úgy is tudott mindent?
Malárdy elrejté arczát kezébe, mint a ki sír s keserűen hörgé:
– Rám mondta ezt a pap; – rám mondta ezt is a pap.
Azután ismét szétterjeszté karjait s szétnézett a levegőbe, mintha keresné, hogy kivel küzdjön meg? kivel álljon harczba?
– Ki bánt engem? ki hozza rám ezt a veszedelmet? hogy a véremből való vér verjen meg minden léptemen? Hiszen elvesztettem már mindenemet; nem vagyok úr, nem vagyok büszke ember: – de még a fiamat is, még a fiamat is!
Azután ismét keserű elmélázásba esett, fejét lehajtotta tenyerébe.
– Hiszen csak volna még egy másik, volna még egy gyermekem; akár fiu, akár leány, kicsiny vagy nagy, ezt az egyet eldobnám magamtól; de mikor nincs több, mint ez az egy.
Malárdyné szükségét látta, hogy férjét e perczben még jobban szorítsa szivéhez; az atya félelme a férfi büszkeségével átkozott harczot küzdött annak lelkében most midőn azt tudta mondani: csak volna még egy másik!
E perczben épen hangzottak Kálmán lépései a folyosón; mostohája megismeré azokat.
Ő jön!
Azzal könyörögve tekinte férjére.
– Ne légy hozzá kemény. Engedd, én hadd beszéljek vele; te fordulj félre, állj az ablakba, ne nézz reá.
Az ajtó nyilt s Kálmán belépett.
A mint szülőit meglátta, arcza egyszerre vidám kifejezést ölte, de meglátszott azon, hogy ez csak erőltetett rögtönzés.
Mostohája nyájas gondossággal ment eléje, elvette pálczáját, kalapját; félresimítá szép hajfürteit fehér homlokáról; megcsókolta halavány orczáját és szólt hozzá gyöngéd, kérlelő hangon:
– Mi bajod? olyan halavány vagy. Valami lelt; mondd meg nekem. Ne titkold el előttem, édes jó fiam, te.
Kálmán mosolygott és szeliden felelt:
– Nekem? semmi bajom sincs, kedves jó anyám! Köszönöm, hogy kérdezted; nincs semmi bajom.
– No de mégis. Miért vagy hát olyan halavány? Bizonyosan ez a rossz városi lég árt neked nagyon. Jó is lesz, ha ma kimégy édes atyáddal falura; ott kinn maradhattok egy pár hétig; az neked jót fog tenni.
Kálmán elkomorult.
– Ma nem mehetek édes anyám: a physicum muzeumba új villanygép érkezett, azt fogják ma a tanárok mutatni, oda igérkeztem.
– Oh bizony te azt megláthatod majd máskor is; lásd, odakinn most rajzanak a méhek; te azokkal úgy szerettél máskor pepecselni; a lugos is virágzik, tele van jázminnal és jerichoi rózsával, te úgy szerettél máskor az alatt üldögélni, dolgozni.
– Majd szeretni fogok ott lenni ismét, kedves anyám; de ma nem; most nem.
– Hátha én kimennék, engemet sem kisérnél ki?
– Holnap igen, kedves anyám, de ma itthon kell maradnom.
Kálmán újra fölvette kalapját kezébe s szobájába indult.
Atyja egyszerre odafordult s útját állta. Szigorú, merev arcza, melynek szemei nem mozdultak, de ajka reszketett, megdöbbenté az ifjut.
– Én tudom, hogy miért akarsz ma itt maradni, szólt hozzá erőltetett szilárdsággal.
És megfogta fia kezét erősen.
– Mindent tudok!
Megdöbbentő volt látni, hogy az eddig halvány arczú ifju vonásai hogy elevenültek fel lassankint e lesujtó szóra, arcza hogy pirult fel, fejét hogy emelte magasra.
– Ugy – jól van… Ezt felelé atyjának.
– Te meg akarod öletni magadat, hogy megölj engem.
– Az megtörténhetik, felelt vissza a fiú.
– Meg akarod magadat öletni egy leányért, kit az én halálos ellenségem a szeméten szedett fel; ellenem való gyűlöletben nevelt.
– De a kit én szeretek… szólt az ifju s magasztos arczának ragyogása legdicsőbb védelme volt annak, a kit bántottak előtte.
Malárdy arczán sötétkékre dagadtak az erek, egész hálózatát a hajszálereknek látni lehete e pillanatban szép férfias orczáin, annyira, hogy neje megdöbbenve lépett hozzá, engesztelőleg simogatva férje homlokát s csendesen suttogá fülébe:
– Szelídebben szólj. Ne ijeszd meg, ne ejtsd kétségbe, ha szereti azt a leányt, ne szólj felőle rosszat.
– Igazad van. Igazad van, susogá Malárdy, magához térve első indulatából. Igaztalan voltam ahoz a leányhoz. Nem úgy akartam mondani, Kálmán. Ő meglehet, hogy tisztességes, jámbor személy. Boldog lesz vele, a ki valaha elveszi. Nem tudok felőle semmi rosszat. De gondold meg azt: te, egy Malárdy, a ki ennek a névnek utolsó hordozója vagy, mert én nemsokára leteszem azt már; – kiben még egyedül van minden reményem, a ki előtt tárva áll a világ, hogy választhass magadnak méltó párt a legbüszkébbek közül; te összekötnéd fényes nevedet egy névtelen, rangtalan, ismeretlen eredetű személylyel; de ez mind semmi; te jól tudod, hogy amaz ember, ki azt a leányt felnevelte, engemet hogyan átkozott meg egykor; ha nem tudnád, kérdezd meg a legutolsó hajóst: elmondja, annyira ismeretes az mindenki előtt; és te beteljesítenéd azt tulajdon apádon, mit másik testvéred még félbenhagyott, belém döfnéd az átok ördögszarvait egész a szivem mélyéig? hogy azt mondanák az emberek, ime megalázták Malárdy Ferenczet Gutai Thaddeus lábai alá tulajdon gyermekei, és kaczagna rajtunk az egész világ. De ne gondolj én velem: ne törődjél azzal! élek én, vagy meghalok, megáldalak-e vagy megátkozlak? De gondolj arra, hogy egykor gyermekeid lehetnek és azok meg fogják vetni anyjukat és pirulva fordulnak el apjuktól, ki nekik a porba vetette a bölcsőt.
Kálmán derült szemekkel tekinte atyjára. Ezen szemekben szánalom volt. A nagy, hatalmas Malárdy mint elővette ékesen szólását, hogy legutolsó alattvalóját, a kinek még parancsol, egyetlen gyermekét legyőzze. Hasztalan munka volt az is.
– Egy szavadat sem czáfolom meg atyám; de szeretem azt a leányt; és szeretni fogom holtig.
Malárdy hevesen toppantott.
– S ha én parancsolom, hogy elhagyd!
Kálmán a legnagyobb nyugalommal válaszolt:
– Akkor először történnék meg ez életben, hogy szavadat nem fogadnám.
Malárdy tántorgott, a feje kezdett szédülni, neje érzé, hogy a kéz súlyos kezd lenni, mely vállára támaszkodik.
– Kálmán, Kálmán! suttogá a mostoha.
A fiu odalépett atyjához és megcsókolá annak kezét, azután engesztelően szólt neki:
– Ne beszéljünk ma erről atyám; ma nagyon ingerült vagy. Majd holnap.
Malárdy rámereszté fiára kisértetien kiülő szemeit; úgy nézett, mintha amaz antik márványszobrok egyike kezdené el egyszerre szemeit forgatni.
– Holnap úgy-e? Azt tartod: holnapig nagy idő van. Te még ma vívni akarsz s holnap beszéljen veled, a ki tud; úgy-e ezt gondolod?
– Az meglehet, felelt az ifjú fagyosan.
– Az nem fog meglenni!
– Az imént beszéltél atyám a Malárdy név büszkeségéről; emlegetted előttem számtalanszor őseink szeplőtlen nagy hirét és most azt mondod, hogy egy Malárdy bújjék el kihívó megbántója elől és gyáva legyen akkor, midőn bátorsága felől kérdezősködnek; ilyen arcz nem illenék a Malárdy ősök képcsarnokába, kik mind kardosan vannak ott lefestve.
– Azok bátrak voltak ott, a hol kellett, kiálta közbe hevesen az apa, ontották vérüket hazájukért, hitükért, fejedelmükért, lelkük meggyőződéseért; de nem egy hitvány asszonyszemélyért! Ha unod a pályát, melyen eddig jártál, légy katona: nem bánom; ott akad módod családod bátrainak történetét folytatni, vagy ha kell, dicsően bevégezni; ha elesel csatában, megsiratlak, megtisztelem halálodat, azt mondom, méltó fiam voltál; de a párbajvívót, a hetvenkedőt, a kötények bajnokát megvetem, nyomorult, haszontalan embernek tartom, s ha van fölötte hatalmam, bezárom és vigyázok rá, mint olyan gonosztevőre, a ki egyúttal bolond is…
Kálmánt e szavak a végsőre vitték. Nem engedé magát jó mostohája által elcsitíttatni, hevesen felelt vissza atyjának:
– Tehetsz velem, a mit akarsz; bezárhatsz, börtönt csinálhatsz házadból számomra, csúffá tehetsz az egész világ előtt, mondhatod ellenfelemnek, hogy gyáva vagyok. Én fogom tenni azt, a mit egy rab tehet, hogy börtönéből kiszabaduljon; s nem lesz más gondom, mint hogy azt felkeressem, a kivel ma kellene találkoznom, és nem fogom neki megbocsátni azt, a mit az ellen vétett, a kit én szeretek. Azt pedig szeretni fogom, és elhagyok érte apát, anyát és minden rokonomat; levetem magamról a Malárdy nevet, ha az szégyenli magát ő mellette, és felveszem az ő nevét, azt fogom viselni és büszke leszek rá; tudni fogok érte élni, tűrni, szenvedni és dolgozni, s ha kell, tudni fogok érte meghalni…
A mostoha látta Malárdy arczának szertelen elsápadását, látta, mint szorulnak össze görcsösen öklei, s rémülten veté magát Kálmán elé, erőszakosan betuszkolva őt a mellékszobába, rázárta az ajtót és a kulcsot eltette keblébe.
Azután ismét visszatért, hogy férjét engesztelje; az nem szólt most semmit; kalapját, pálczáját kereste s neje kétségbeesett unszoló kérdésére, hogy hová indul? azt felelte:
– Azt én tudom.
* * *
Malárdyné bezárta fiát a szobába, azzal az erős szándékkal, hogy nem is fogja őt onnan kibocsátani, míg az a verekedő valamerre el nem tisztul innen a városból. Ez ötlet jellemzi a derék asszonyságot. Ő igen rendén találta mostoha fián olyszerű zsarnokságot elkövetni, a minővel makranczos kis fiukat szokás megtörni, midőn annak élete forgott veszélyben. Ő meg fogja mutatni, hogy tud parancsolni Kálmánnak és túlteszi magát az illem és lovagiasság bolondos törvényein, nem fogadva el más kötelezettséget, mint melyet az anyai szeretet szabott eléje.
Nem iparkodott őt többé engesztelni, nem beszélt hozzá; – őrizte.
Leült ismét kerekes rokkája mellé és eresztette tovább az elszalasztott szálat; az orsó pörgött, pörgött oly csendesen, mintha semmi sem történt volna a háznál.
Még soká pörgött volna az orsó oly csendesen, ha idegen léptek nem hangzottak volna ismét a folyosón. A házi kutyák majd lehúztak valakit odakinn; pedig különben olyan jámborok voltak, soha sem bántottak senkit.
Malárdyné már föl akart kelni, hogy kinézzen az érkező elé, midőn az már be is lépett az ajtón.
Csak úgy barátságosan, nem is koczogtatva, mintha a házhoz tartozott volna.
A házi asszony rábámult. Egészen idegen volt rá nézve ez arcz.
– Mit akar az úr? Kit keres? kérdé tőle kitelhető mogorvasággal.
– Én báró Kadarkuthy Viktor vagyok; szólt az idegen, gőgösen billentvén egyet termetén, a mi inkább leereszkedés, mint tisztelet akart lenni.
Ez nyilván nem tudja, hogy egy Malárdy házában hogy szokás köszönni? A rokkán ülő aszszonyság nem ád neki valami magas fogalmakat a család rangbeli állása felől. Kisvárosi lateinerhad: gondolja magában.
Malárdyné pedig épen olyan neki való asszonyság volt, a kinél jobban, ha egész Magyarországot felkereste légyen, sem találhatott volna emberére.
A derék matróna megállítá rokkája kerekét, az orsószárnyba egy lyukkal feljebb dugta a kapcsot s akkor kérdezé:
– Az úr az a Kadarkuthy Viktor? – Mit akar?
– Én vagyok az. Én keresem Malárdy Kálmán urat.
– Mért keresi?
– Egy kis beszédem van vele; szólt ez lovagkorbácsa gombját nyakravalójába dugdosva.
– Mondja el nekem; majd én átadom neki.
– Az nem lehet, asszonyság, azt csak neki magának mondhatom meg. – Ez question d’honneur.
– Magyarul beszéljen, mert én nem értek másformán.
– Ez becsületbeli kérdés. Ő engem megsértett.
– Ha megsértette, menjen a szolgabiróhoz.
Viktor e szóra véghetetlen megvető arczfintorítást csinált, a miben vastag ajkai különösen segítségére voltak.
– Ezt nem lehet asszonyságokkal elvégezni. Kérem, merre van Malárdy Kálmán úr?
– Azzal nem beszélhet az úr.
– Nem beszélhetek, miért nem?
– Mert én nem engedem.
– Furcsa! Asszonyság nem engedi. De én akarok vele beszélni.
Malárdyné ezalatt lebontotta a szalagot guzsalyáról s a szép fehér lent levette róla.
– Nem beszélne az úr egy kicsit lassabban, ha szépen kérném?
– Épen nem. Engemet megsértett az úrfi és én elégtételt akarok kapni.
– Elégtételt? No majd mindjárt.
Malárdynénak igen szép hosszúnyelű kecske-rokkája volt, a guzsalya esztergályos munkával czifrára kikanyargatva, felül elefántcsont gombbal, alul hasonló srófolóval.
Ezt a czifra guzsalynyelet csendesen kicsavargatá helyéből a derék matróna s még egy párszor kérdezé ezalatt: «elégtételt akar az úr kapni, elégtételt?»
Akkor azután egyszerre kezébe kapta a guzsalynyelet s eléje állva a vándor lovagnak, rákiálta rettenetes hangon:
– Azt mondom már most az úrnak, hogy kitakarodjék innen a házamból ebben a pillanatban, mert most mindjárt úgy megrakom két oldalra ezzel a guzsalynyéllel, hogy elég lesz egész életére, s nekem be se tegye a lábát az én küszöbömön többet, mert én leforrázom, megsodrófázom; s akkor aztán mehet elégtételért akár a Pontius Pilatushoz!
A lovag nem várta be ezt a veszedelmet. Fogalmai közől hiányzott az a pont, hogy mit csináljon olyankor egy gentleman, ha egy harczias asszonyság találja megtámadni egy szál guzsalynyéllel? A rémületlen vitéz úgy megrettent e veszedelmes támadástól, hogy egy hátrafelé lépéssel elérte az ajtót; azon, mintha kilőtték volna, kiosont, s három lépéssel végig lépve a folyosót, iparkodott menekülni az utczára; s ott is futott odább, attól tartva, hogy jön a háta mögött ama felbőszült szittya amazon a guzsalynyéllel s üti a meggyszín frakkot hátul.
A mint azonban a szegleten bekanyarult, az ablakot belül megzörgette valaki rá. Feltekintett: Kálmán volt ott, szobájába bezárva. Az ifju francziául szólt hozzá, hogy a csődülő népség ne értse.
– Demain, sur l’ile. Je suis prisonnier aujourdhui.
– J’y serais: mormogá vissza az üldözött lovag s futott, a merre kevesebb nép volt az utczán.
Malárdy Xavér Ferenczet látták az emberek hajadon fővel végig sietni az utczán.
Valami hiányzik fejéről, talán fejéből is?
Mi lelhette? gondolá mindenki, a ki utána nézett; hát még midőn látták őt megállni Gutai Thaddeus ajtaja előtt, azon férfinak ajtaja előtt, a ki ujjával keresztül mutatott a nagyratörő férfi útján, és az elbukott ez ujjnak árnyékában.
Valóban benyitott az ajtón és belépett rajta. Ki hinné, ha szemeivel nem látta volna? ott felkeresé a lelkész szobáját: az zárva volt, zörgetett rajta; belülről kinyitották. Az elforduló ajtó két halavány arczot mutatott be egymásnak: Malárdy és Thaddeus arczait.
Mind a két férfi ősz volt már, mint a hattyú, mindkettő összeroskadt termetű; de a mint egymással szemközt állottak, egyszerre kiegyenesedett mindkettő termete; átváltozott mindkettőnek arcza; a nemes úr gladiator szobraként magasult fel, ki végső erejével jött ki a circus fövenyére, vitézségének puszta emlékében bízva; nagy kopasz homloka annyi büszkeséget tudott még viselni; míg az ősz pap, hosszú kétfelé omló hajával, úgy állt vele szemközt, mint egy agg oroszlán, a kit még egyszer fölvertek fektéből, s ki még egyszer fölemeli fejét szabad berkeinek oltalmazására.
Csak az első pillanat volt az, csak az első szemtalálkozás hatása: a két férfi egymásra nézett és eszébe jutott mindkettőnek, hogy ő apa; és ez a gondolat letörte őket, jobban, mint az idők tevék, ők nem fognak egymással küzdeni többé.
– Elvégeztetett… szólt rekedt, alig hallható szóval Malárdy a paphoz, midőn szobájába lépett. Elvégeztetett, ismétlé újra a kiszenvedett megváltó végszavát. Beteljesült rajtam minden átkod. Ott fekszem, a hova sujtottál, a porban. Most jer és feküdjél mellém te is.
A nemes úr alig birta magát tartani a lábain, Gutai egy széket tolt elé, hogy üljön le; nem fogadta el.
– Nem uram, lássad, hogy tántorgok előtted, meglehet, hogy le is fogok roskadni. Meglehet. Te akkor se emelj fel; lesz okod magadnak is elesni. Kiittam a keserű poharat fenékig, az utolsó cseppig; azért jöttem hozzád, hogy megmondjam, ime örülj.
– Hogyan örülnék én a bánatos arcznak? kérdé szeliden a lelkész.
– De örülj az enyimnek. Kívántad, hogy ilyen legyen. A te kezed sújtott, a te füled örüljön a jajdulásnak. Kívántad, hogy meg legyek alázva, – megalázott embert látsz bennem; szegénynek óhajtál, az vagyok. Tiszteletben töltém egész életemet, gazdagságban, úri jólétben; házakat építék, kerteket ültettem, nyomorultakat segíték fel, kórházakat alapítottam; és most késő vénségemben tanulom ismerni, mi a nélkülözés? házaimban idegenek laknak, kerteim bokrai közől ismeretlen arczok tekintenek ki rám, a szegények, kikkel jót tettem, nem ismernek rám, nehogy visszakérjem tőlük, a mit adtam, s megeshetik rajtam, hogy végső nyavalyámat majd abban a kórházban fekszem végig, melynek alapítói közt az én nevem áll legfeljül.
– Oh uram…
– Mit sem tesz: ezt nem érzem már; de megütötte az átok gyermekeimet is.
A főúr hangja itt szokatlanul reszketni kezdett: szünetet kelle tartania, hogy tovább folytathassa.
– Volt egy szép leányom, a kit lelkem büszkeségének tartottam; most nincs. Ki tudja hová lett? Mely parton temették el hideg tetemeit?
A lelkész eltakarta arczát kezével s halkan susogá:
– Nekem is volt egy fiam…
– Úgy-e a fiú még kedvesebb, mint a leány? Abban találtam én is vigasztalást; még maradt egy fiam; derék, jószivű, eszes gyermek; most már felnőtt ifju; akárki büszke lehetne rá; én is az vagyok.
– Méltán, szólt közbe a lelkész, ő ismerte legjobban az ifjut.
– Kegyelmed ismeri őt. Akaratom ellen sokszor találkozott vele ama társaságban, a hol okos emberek verseket szaporítanak. Ha látta őt, ha beszélt vele, tudhatja, mi szelíd, mi engedelmes fiú volt ő; nem sértett soha senkit, kitért a haragvók útjából; sokról le tudott mondani; kevélységet, daczot, haragot nem tartott szívében. Ugy-e ilyen volt?
– Valóban az volt; helyeslé a lelkész.
– Mai nap a szelid ifju nekem: atyjának, – a rettenetes Malárdy Ferencznek, ki míg százezer ember ura volt, ellenmondást nem tűrt, s midőn egyetlen ember ura maradt, fiáé, arra maradt minden hatalma – nekem mondá azt, hogy szómat nem fogadja, hogy kitagad szívéből és tenni fogja azt, a mit ő akar.
Thaddeus a kétkedés bámulatával tekinte a beszélőre.
– És tudja-e kegyelmed, hogy mit akar? meg akarja magát öletni egy verekedő keze által, a ki tízszerte ügyesebb és erősebb, mint ő. Párbajt akar vívni az én tilalmam ellenére, olyan párbajt, a hol egynek halva kell maradni, és az ő lesz, a ki ott marad, és én nem tudom őt megszabadítani, mert azt mondja, hogy ha ma nem, évek mulva is fel fogja keresni azt az embert, és én elhiszem, hogy azt fogja tenni.
– Irtózatos!
– Nem az az irtózatos: hanem az, a mi ezt okozza. Egy este nyilvános utczán meg akart csókolni egy korhely egy fiatal leánykát; az én fiam védelmezte a lányt, a bántót megsérté; az a bántó volt pedig Kadarkuthy Viktor.
– Ismét ő?
– Nem segítene semmit a veszélyt a hatóságoknak feljelenteni; – mert Kálmán keresné fel amazt, mert Kálmán meg nem bocsáthatná neki azt soha; mert ő szereti azt a leányt, a kit bántott a korhely.
Thaddeus agyában zavarodni kezdtek az eszmék.
– Nem értesz-e még engem? kérdé most fölemelt hangon Malárdy. Nem tudod-e még most sem, hogy miről beszélek? Nem tudod, ki volt fiamnak szerelmese?
– Hogy tudnám én? kérdé Thaddeus csodálkozva.
– Oh tudós ember! kiálta fájdalmas gúny hangján a nemes úr, a ház ég fejed fölött és te nem érzed melegét. Az a te leányod, Lila…
A lelkész arcza fehér lett, mint a fal. Elég lélekerővel bírt nem szólni semmit; nem sóhajtani; de a nyíl talált. Hűtlen, hálátlan a szerelmes leány azokhoz, a kik őt legjobban szerették, szülőihez; nem kérdi, kit szeressen, tőlük, s nem mondja meg nekik, hogy ha szeret. Keserű ironiája a sorsnak! Gutai Thaddeus átkot vetett Malárdy Ferencz gyermekeire s saját szerettei, fia és fogadott leánya kezet fogtak azokkal, hogy ők is osztozzanak abban.
És a balsorsnál, mely e szerelmet követte, sokkal inkább fájt Thaddeusnak az, hogy az ő növendékei oly közönynyel vannak hitük iránt, hogy nem gondolnak arra, milyen rettentő űr van azon a téren, a hol Malárdy a fatemplomot lerontatá, mely Malárdyt és Gutait, a két hitfél fejét, egymástól elválasztja; hogy mily átkozott tusa harczoltatott annyi éven át vérrel, könynyel és szenvedésekkel egy erős meggyőződésért; hogy ezt elfeledték a gyermekek; az apák még benne éltek, a gyermekek már nem értik.
Béke volt már a két fél közt; vallásért nem haragudtak az emberek többé egymásra; a szerető szívek nem kérdezék egymástól: «pápista vagy-e, vagy kálvinista?»
Gutai Thaddeus szomorúan néze Malárdyra. Gondolá magában: «mi ketten fölöslegesek vagyunk a világon».
Az Isten intése világot adott az agg lelkébe. Annyi éven át nem látott és most kezde látni.
Ez új fény azt mutatá neki: «ti harczban éltetek egymással, haragot támasztottatok az égbe vezető út miatt; íme én szerelmet támasztok a haragból és ez vezet az idvességre».
– Elvégeztetett! valóban elvégeztetett, mondá Gutai Thaddeus; és azután még egyszer elmondta azt a szót, és azzal hanyatt esett végig a padlón.
Az emberek az útczán megint látták végig futni hajadon fővel Malárdy Ferenczet, az előlutól találtaktól kérdezgetve: hol lakik itt egy orvos, vagy borbély? a lelkészt megütötte a szél. Pedig, én Istenem! milyen jól tudhatta a városban a járást; hiszen uralkodott benne mennyi ideig!
Csakugyan talált is egy orvost valahol, azt vitte sietve érvágó eszközeivel a lelkész lakára.
Mire odaért, már akkor eszméleténél volt Gutai. Mintegy öt-hat férfi volt jelen szobájában, az egyház alsóbbrendű szolgái; ágya lábánál egy még nálánál is halaványabb alak térdelt: fogadott leánya.
A leány megrettent, midőn Malárdyt az orvossal belépni látta, szívén egyszerre villámlott keresztül az a gondolat, hogy Thaddeus balesete az övével van kapcsolatban s remegve nézett gyámatyja felnyíló szemeibe.
Azok mosolyogva tekintének reá.
Most is mosolygott rá, miként azelőtt mindig. Szívének ő adta a haláldöfést, de azért most is szerette őt; és azután nem is vádolhatá semmivel: mit tehet a fiatal szív arról, hogy kifakad? Ifjú virágnak, vén fának az a sorsa. Amazt a napsugár kinyítja, ezt a szél ledönti.
Thaddeus odainté a lánykát magához s kérte halk hangon, hogy fogja meg kezét; az ő keze már úgy reszketett.
– Menj gyermekem át lelkésztársamhoz; mondd neki, vegye fel palástját, kösse fel övét, s hozza el magával hozzám a szent bort és kenyeret, mert áhítom azt.
A leány reszketve tekinte szét a körülállókon, azok hallgattak és utat nyitottak előtte. Senki sem magyarázta neki a mondást. Ő hallgatva távozott el s csak odakünn kezdett el sírni, hogy benn meg ne hallják.
Ekkor az egyházfit kérte Gutai, hogy nyissa fel szekrényét és keresse fel abban ama bádogtokot, melyben végrendelete áll.
Az okirat le volt pecsételve; tartalmát nem kelle a tanúknak ismerni, a kik azt kívülről aláírásaikkal megerősíték. Azután félre vonultak mind a tornáczba; Malárdy és az orvos egyedül maradtak Tháddeval.
A lelkész nem engedett magán eret vágatni. «Szükségtelen ez», mondá. «Egy óráig fogok még élni, nem tovább, azt ne töltsük haszontalan kísérletekkel.»
Azzal Malárdyhoz fordúlt.
– Vége van ennek, uram. Mi ketten fölösleges emberek vagyunk e földön; az ki vagyon ránk mondva. Boldogabb én, kit előbb magához szólít az Úr. Én nemsokára az ő orczája előtt állok. Meghajtom fejemet. Legyen meg szent akaratja. Egy óra még, és azután amoda túl leszek. Uram, Malárdy Xavér Ferencz, amottan túl nincs a hívők között felekezet, ott nem kezdjük újra a harczot; ott kezeink nem fogják fenyegetni egymást és abból csak egy óra van még hátra.
Malárdy elérté a haldokló szavait s közelebb lépett ágyához és megfogta a lelkész kezét: azt a kezet, mely őt megátkozá, mely őt úgy megverte, és megszorítá azt.
A lelkész szemében köny volt.
– Ne szálljon le a nap a te haragoddal: hörgé elérzékenyült hangon.
Malárdy szilárd hangon mondá:
– Együtt fektetett le bennünket a sors; te korábban alszol el: aludjál békével; nem hívogatlak.
– Köszönöm, köszönöm.
– Vétettem ellened, szenvedtem miattad; ne vádolj be odafenn az én bírám előtt.
– Bocsásd meg bűneinket, mint mi is megbocsátunk ellenünk vétetteknek.
E pillanatban jött a lelkész, kit az egyház fiatalabb társul rendelt Thaddeus mellé, arany kelyhet s a fehér selyemmel letakart tányért hozva kezében, a szent vacsora jelvényeit.
Azokat letevé az asztalra, s akkor Thaddeus elé lépve, egy levelet vont ki öve mellől.
– E levél az öreg báró Kadarkuthy küldeménye, ki ezt végrendeletben hagyta főtisztelendő Gutai Thaddeus uramnak, azon világos parancsolattal, hogy ez mindazon óráig a lelkészi hivatalban legyen letéve, a míg a főtisztelendő úr a végső szent vacsorát felvenni nem kívánja. Mert olyan kincs van ebben a Gutai-családnak hagyományozva, mely azt egyszerre gazdaggá teendi, de melyet csak a végső vigasztalás órájában lehet a főtisztelendő úrnak gyönyörűségére fordítani.
A segédpap nem igen nagy szónok volt; a haldoklóra nem látszott hatni dialecticájával. Thaddeus inte neki, hogy ne szóljon.
– Az én kincseim nem e világból valók. A mit magammal elviszek, kevés az és szegény kincs, mint a milyennel a koldusok kelnek útra. Hiú dolgokról miért szólnánk még sokáig?
– Nekem kötelességemmé van téve, szólt a segédlelkész, hogy így cselekedjem.
Azzal feltöré Kadarkuthy hagyományának pecsétjét s annak összehajtogatott tartalmát átnyújtá Thaddeusnak.
Az ősz pap szemei még most is oly tiszták voltak, hogy szemüveg nélkül tudott olvasni.
Megismeré az öreg Kadarkuthy báró szétszórt vonásait, kivel régente levelezésben állott.
A körülállók feszült figyelemmel lesték a lelkész arczvonásait; legtöbben azt hitték, hogy az átvett irat valami nagyszerű adományról szóló levél lehet. De mi hasznát vehetné annak egy haldokló? Egy haldokló, ki gyermekét maga előtt látta meghalni.
És íme, a mint a pap ama levelet végig olvasá, arczvonásaira valami csodálatos öröm fénye szállott alá, hasonlatos azon glóriához, mely a dicsőültek arczait környezi.
Szemei könyekben úsztak, midőn azokat az ég felé emelte s ajkait egy hosszú, lélekenyhítő sohajtás hagyta el.
A rejtélyes levelet mindkét reszkető kezével oda szorítá szívéhez, és ezután megcsókolá s ismét elolvasta. Az üdv sugára reszketett minden vonásán. Így mosolyog az igaz ember, ki súlyos terhet szerzett lelkére s bűnbocsánatát hallja az égből.
A furcsa ember levelében ez volt:
«Nagytiszteletű uram!»
«Furcsa az ember, míg eleven; de még furcsább, ha meghalt. Tanácsolom nagytiszteletű atyaságodnak, hogy még a halottaknak se higyjen, mert a jámbor embert még azok is megcsalják. Kegyelmed szemei látták meghalni egyetlen fiát és megsiratták őt; sőt még tán most is siratják. Az pedig nem vált hallá, hanem kiuszék a csöndes éjszakán a partra, még ugyanazon éjjel azt a tréfát követte el, hogy megszökteté menyasszonyát a Malárdy-kastélyból. Jelenleg a Bükk közepén laknak, nem tud felőlük rajtam kívül senki. Egy kis falu van az erdő közepén, olyan kicsi, hogy még a mappán sem lelhető; de a miskolczi vásáron megmondják a szénégetők, hol van? ennek neve Barátfalva. Barátfalván van egy lévita: pap, rector és kántor egy személyben; a népség nagyon szereti, mert igen derék, okos és becsületes ember. El is vitték volna már tízszerte jövedelmesebb ekklézsiába is rectornak, s a milyen tudományos, lelkésznek is könnyen felszenteltethetné magát; de ő mind a kettőt visszautasítja, és nem akar kimozdulni a barátfalvi levitai lakból propter certum quoniam. No hát ez a levita a kegyelmed Lőrincz fia; ennek a felesége Malárdy Ferkó Hermina leánya; van egy fiuk is, Géza. Azt mondják, hogy igen jól élnek egymással és nagyon boldogok. Ezt komolyan mondám, és kegyelmeden kívül soha senkinek. Ezzel Istennek ajánlom magunkat: ha kegyelmed utánam jön a más világra, tudakozódjék felőlem; meglehet, hogy nekem igen rossz szállásom lesz ott; ha lehet, legalább annyit eszközöljön ki, hogy ne én fűtsem a poklot, inkább fűtse nekem más, mert az igen alávaló hivatal; kegyelmedre bizonyosan hallgatni fognak.
Kadarkuthy.»
A lelkész arczán valami földöntúli öröm mosolya derengett. Ez már valami volt a boldogabb élet gyönyöreiből.
Jól mondá ama különös ember: olyan kincset fog neki adni halála óráján, mely egy órára boldogabbá teendi őt, mint volt egész életében.
Egyetlen fiát élőnek tudja és boldognak.
Többszörösen ajkaihoz szorítá a levelet, melyben az irva volt s gyönyörtől elfulladt hangon rebegé: «Én Istenem, mily boldoggá tettél engem!»
De senkinek sem szólt öröme okáról, sem Malárdynak, sem fogadott leányának.
Az erős férfiú lelke erős volt még halála órájában is. Abban az órában, melyben oly boldog lett, tudott lenni igazságos.
Odainté segédlelkész társát; a levelet összehajtogatá s kérte, hogy zárja azt egy külön borítékba, ezt ismét lepecsételve jól.
Azután a borítékra ezt a czímet iratta:
«Nagyságos báró Kadarkuthy Viktor úrnak».
És azzal a levelet az egyházfira bízta, hogy keresse fel azzal a czímzett urat és adja át neki tüstént.
Mit cselekvék?
Azt a mit tett volna máskor. Fiát, kinek élethire egy percz előtt az üdvvel hozta közelségbe, kiszolgáltatá a halálrakeresőnek, hogy megmentse általa Malárdy gyermekét, az ő általa elátkozottat.
Halála órájában igazságot szolgáltatott saját szive fölött.
Akkor kezét nyujtá ágya mellett álló ellenfelének, Malárdy visszaszorítá azt.
– A mi harczunk be vagyon fejezve: ne vigyük le magunkkal a haragot a sírba. Egykor én téged és családodat megátkozálak és bizony átok volt az rajtad; im ez órában leveszem rólatok az átkot és visszadugom saját keblembe, és bizony ott fog az maradni. A te fiad, a te leányod ismét karjaid közé jutnak, az én fiam, az én leányom pedig jajgatni fognak apjuk sírján, és nem találandnak az egész világon egy pártfogóra, a holott mindenki üldözni fogja őket.
Lila szótlanul rogyott le a lelkész ágya fejénél.
De nem rogyhatott a földre. Malárdy felfogta őt karjával.
És a mint letekintett e fájdalomban megdicsőült arczra, olyan különös gondolatja támadt.
Azt mondta a haldoklónak:
– Leányod nem lesz árva, én jó atyja fogok neki lenni.
Gutai Thaddeus ránézett szótlanúl Malárdyra; – ha lehet szemekkel megverni, úgy bizonyára lehet meg is áldani szemekkel; a lelkész szemei a lányka arczáról Malárdyéra és onnan ismét visszatévedeztek, arcza derülten mosolygott, ajkai csak rebegtek, de nem szóltak.
E pillanattól fogva nem volt megátkozott család többé.
A segédlelkész odalépett Thaddeus fekhelyéhez a szentelt kenyérrel és borral. E jelvények látása, mik hitvallása ismertető jeleit képezik, még egyszer fellobbanták a lelkész szívében a pislogó életlángot.
Öntudatos arczczal fogadá el társa kezeiből az utolsó úrvacsoráját, s azután halk hangon elkezdé énekelni:
«Uram, ki lészen lakója a te szentséges hajlékodnak?…»
Mindig halkabb, mindig lankadtabb hangon éneklé tovább a zsoltárt; a végső sor alig volt már egyéb ajkán, mint egy szótagolt sohajtás:
«Az ilyen ember boldog bizonynyal».
És azután lehunyá szemeit és elkezde mosolyogni.
Olyan nyájasan, olyan szeliden mosolygott; úgy kiderült minden vonása; – azt mondák, hogy most haldoklik.
Egyszer azután megszünt lélekzeni, a mosoly ott maradt arczán. Azt mondák, hogy az a halál.
Ha ilyen a haldoklás, ha ilyen a halál: ki félne akkor meghalni?
Oh de elébb élned kell úgy, hogy ha meghalsz, mosoly maradjon arczodon!
Malárdy könyezett és ölébe takarva tartá Gutai Thaddeus árváját.
Egy haldoklónak arcza többre megtanítja az embert, mint egy élőnek beszéde.
Malárdy nem akará engedni, hogy a fiatal leányka a halottas háznál maradjon; hanem azt semmi erő sem volt képes a halott mellől eltávolítani.
Belefogózott annak hideg kezébe és el nem bocsátá azt.
Legiszonyúbb volt nála, hogy már nem sírt és nem szólt.
– Maradj tehát itt, szólt Malárdy és eltávozott.
– Öt percz mulva visszajött – neje kiséretében.
– Hoztam neked anyát… szólt a leánykához.
Lila kétkedve tekinte fel Malárdynéra s látta, hogy annak szemeiben is köny van. A könyes szemek pedig megértik egymást.
És azon az éjszakán Malárdy Xavér Ferencz neje egy födél alatt szunyadt a napok végéig Gutai Thaddeussal.
Malárdy Ferencz pedig, midőn ismét hazatért, egy levelet talált asztalán, melyet vendéglői szolga hozott oda.
Felnyitá s bámulva olvasá legelébb is az aláirást, még nagyobb csudálattal a levelet.
Az ifju báró Kadarkuthy Viktor intézte azt hozzá, tudatva vele, hogy ő ezennel ünnepélyesen bocsánatot kér Malárdy Kálmántól s megbánja, a mit Gutai Thaddeus leányával tett. Kálmánnal vívni nem akar, az se keresse őt fel többet, mert ő e perczben elutazik, s a hová megy, onnan meglehet, hogy ide nem vezet vissza út.
Malárdy csudálkozott és nem magyarázhatta meg a dolgot.
Azt csak akkor érthette volna, ha tudhatá, mi volt azon levélbe irva, a mit Gutai elküldött Viktornak?
Neki egy kő esett le szivéről. Annyit megsugott sejtelme, hogy ez a haldokló pap utolsó műve volt. Tehát csakugyan hatalmában állott annak az embernek épen úgy levenni az emberek fejéről az átkot, a hogy rázudítni?!
Fia most is be volt zárva szobájába. Felnyitá az ajtót s oda lépve hozzá, megölelte.
– Szabad vagy. Nem őrizlek tovább. Megbocsátok és szeretni foglak. Ugy cselekedtél, mint becsületes emberhez és férfihoz illett; tégy ezután is úgy, a hogy tiszta szived tanácsolja. Jobb vagy nálamnál.
Kálmán nem tudott szólni az érzelemtől. Mit is szólhatott volna?
Nem volt megátkozott család többé. A pap visszadugta az átkot keblébe, s a papot most teszik a koporsóba.
Azokon, a kik idefenn maradtak, csak áldását hagyta.
A legújabb, különösen angol regényirók ellen azt a vádat hallottam sokszor kimondatni, hogy az életnek nagyon hű tanulmányozása által háttérbe szorítják az eszményvilágot.
Minthogy magam is ez iskola követője vagyok (mintegy hat év óta), nem azon magasan álló szellemek, hanem saját csekélységem védelmezésére a vádból nekem is jutó osztalék ellenében, felelek valamit.
Költőnek az életet kell tanulmányozni, mert az élet a poézis; nem az ideál lét.
Az ideál lét meghatározta a szépség kigyóvonalát; az élet ugyanazt ezerfelé hajtogatja, idomítja, és az mindig szépségvonal lesz.
Az eszményvilágnak van két alakja: egy jó, egy rossz, egy szép, egy rút, egy ártatlan, egy bűnös; az életnek van millió.
Az idealismus megtanítja a költőt az alvó ember munkájára, a ki álmokat teremt; az élet megtanítja őt az Isten művére, a ki élőket alkot.
Azért legélvezetesebbek mindig azok a művek, mik az irónak saját élményeivel vannak kapcsolatban.
Azt mondják, hogy így könnyű a költés, nem kell hozzá egyéb, mint figyelmes szemlélődés, jó emlékezet és ügyes toll; míg amott titokszerű áthevülés, merész képzelet és alkotó erő szükséges.
Azt felelem, hogy az élet poezisa többet kiván az ideál lét költészeténél, mert az alakjainak korlátlan ura, kitűz nekik egy czélt, a mi felé azok egyenesen haladni tartoznak; ad neki vért, kedélyt, gondolatot, a milyet akar; míg amannak élő alakjai önakarattal birnak, s mégis csak a költő lelkesülése által élnek, pedig azt a lelkesülést is ők idézik elő.
Az élet ezeroldalú árnyalatai nem lehetnek az íróra behatás nélkül; kell, hogy azokra visszaemlékezzék; hogy midőn phantasiája tervét kiegészíti, a minden egyes helyre külön odaillő alakok eszébe jussanak.
Az események, miket e regényben leirtam, alapvonalaikban mind igazak. Kevesen fogják már azokat ismerni, mert hiszen az újabb kor jobban elfelejti a régi halottjait, mint gazdag örökösök eltemetett ősüket. A vallási villongás, miután országosan lecsendesült, még azután sokáig fentartá magát egyes hatalmasak akaratában. Erről a mai időknek már fogalma sincsen.
És én nem tudom, hogyan van jobban, így a hogy most élünk, vagy a hogy elődeink éltek? Nem voltak-e azok sokkal tiszteletre méltóbb emberek, kik akkor egymással a hit ügyeiért küzdöttek, mint a mostaniak, kik nem is tudják, hogy hisznek-e még valamit? Az akkori szent fanatismus helyét felváltotta a mostani közöny.
Azért sokan nem fogják érteni azt, hogy mint lehetett egy keserű átoknak, a mit ember kimondott, ember fejére leszállani? még pedig az átkozóra úgy, mint az átkozottra?
A kor ingerültsége kimagyarázza azt.
Regényünk két hőse, a két ősz antagonista olyan kornak volt képviselője, mely erős szenvedélyében egymást felemészteni hivatott. – Csak e különös erők tusája adhatta meg a későbbi nyugalmat a közéletnek, melynek akkor a hit volt főérdeke.
Nagyon egyszerűen kimagyarázza e küzdelem azon merész jelenetet, melyet regényemben felhoztam, a midőn egy megye rendei egy candidált kézművest választottak meg megyéjük főnökeül – hitbuzgalmi daczból. Hogy e főnök azután historice igen derék ember lett, alacsony neveltetése daczára, azzal nem magyarázni, csak enyhíteni kivánom e tényt, ami ugyanakkor több megyében is megtörtént, nevezetesen Biharban a rendek egy olyan férfit választottak meg alispánul, csupán azért, mert hitfélbeni jelölt volt, a kit senki sem ismert, úgy hogy tisztújítás végén felszólalának, hogy már most álljon fel **y az asztalra, hogy lássák: ki ő?
A mint a két pártfőnök letünik a küzdelem szinhelyéről, az egész beszélés iránya elhajlik, s én érzem, hogy történetem be van fejezve. – Pedig még sok mondani való maradt a túlélt ivadék sorsáról; a «barátfalvi levitáról», kit atyja üldözője előtt felfedett, az ifjú költőről, kinek vágyai boldogabb jövőt igérnek; de ezek már túl esnek e regény látkörén; s az elmult iránya nem terheli őket. Talán, ha az ég időt és erőt enged hozzá, később az ő eseményeiket is leirom, A viszonttalálkozásig maradok a t. közönség mély tisztelője
Pest, 1858 jun. 29.
Jókai Mór.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.