Az emberiség képviselői

A modern tudomány nagyfokú általánosításaival megtanította a pszichológust arra, hogy az egyének hibáiért kárpótlást találjon a fajban, amelynek növekedését és emelkedését rajzolja, s azzal az egyszerű eszközzel, hogy megvilágítja a hatalmas hátteret, az öröm és reménység érzetét ébreszti föl.

Az emberi lét háttere az óriásgyík és a növény. Művészete, tudománya, agyának könnyű alkotása: dícsőnek látszik az ökör, krokodilus és hal agyának távlatából szemlélve. A Természet a hátamögött lévő geológiai éjszaka láttára, mikor öt vagy hat ezredév alatt öt-hat olyan embert termelt, mint Homerost, Phidiast, Menut, Colombust, nyílván meg van elégedve ezzel az eredménnyel. Ezek a példányok bizonyítják a fa erejét. Szemmellátható fejlődés volt ez a trilobitától és saurustól s jó alapja a további haladásnak. A Természetnek, ennek a művésznek, olcsó az Idő és Tér s érzéketlenül hallgatja panaszainkat, hogy olyan hosszadalmas előkészületeket tesz. Nyugodtan várta a paleontológiai korszakok lefolyását, míg ütött az ember eljövetelének órája. Azután még sok korszaknak kell elmúlnia, míg megsejtik a föld mozgását; további sok időnek, míg az ösztönök és művelhető tehetségek térképét is meg lehet rajzolni. De úgy a fajok, mint az egyes ember egymásra következése végzetszerű és szép és Plato oly szerencsés volt, hogy az emberiség történetében korszakot jelöl.

Plato dicsőségét nem egy szillogizmus teszi ki, vagy a sokratesi okoskodás valamely mesterműve vagy valamely tétel, például a lélek halhatatlansága. Ő sokkal több, mint szaktudós, vagy nevelő, vagy mathematikus, vagy valamely külön küldetés prófétája. Ő az ész kíváltságát képviseli, nevezetesen azt az erőt, hogy minden tényt rendre egymásra következő álláspontról vizsgál s így minden tényből a fejlődés és terjeszkedés csíráját fejti ki. Ez a terjeszkedés a gondolkozás lényeges eleme. Természettudós sohasem segítene hozzá, bármily fölfedezést tesz is a világegyetemben; szegény szürke ember ő, ha lajstromba veszi az Orion különválasztott ködfoltjait, vagy ha egy acre-föld szögeit méri föl. De a Plato Respublikája az ilyen terjeszkedések révén szinte követeli, s így megelőzi Laplace csillagászatát. A terjeszkedések szervesek. Az értelem nem teremti azt, amit fölfog, ahogy a szem nem teremti a rózsát. Amikor Plato érdeméül tudjuk be, hogy előre hirdette, ezzel csak azt mondjuk, hogy ő tökéletesebb ember volt, aki az érzékek, az ész és értelem egész skáláját tudta a Természetre alkalmazni. Ez a terjeszkedés abban áll, hogy a lelki látás továbbmegy és folytatódik a természetes látóhatárunkon túl is és ez a második látás fölfedezi a Törvény mindenfelé kiszökő hosszú irányvonalait. Ő mindenütt olyan ösvényen áll, amelynek nincs vége, hanem továbbvezet a világegyetem körül. Ennélfogva minden szava a Természet kifejezője lesz. Bármit vizsgál, abból második, harmadik s további értelmet fejt ki. Ennek példái: az a fölfogása, hogy a dolgok az ellentétükből állnak elő: a halál az életből, az élet a halálból; az a törvény, hogy a természetben a bomlás megújhodás s a rothadás és a kolera csak új termelés jelzői; az, ahogyan meglátja a nagyban a kicsinyt s a kicsinyben a nagyot; az, ahogyan tanulmányozza az államot a polgárban s a polgárt az államban; az, hogy kétségben hagyott afelől, vajjon a Respublika-ja az egyéni lélek nevelésének allegóriája-e; gyönyörű meghatározásai az eszmékről, az időről, az alakról, a vonalról, s amelyeket néha föltételesen formuláz meg, mint az erény, bátorság, igazság, mértékletesség definicióit; előszeretete a példálózó mese iránt, s maguk ezek a mesék: Trophonios barlangja, Gyges gyűrűje, a taligás és a két lova; az arany-, ezüst-, réz- és vas-temperamentum; Theut és Thamus; a Hades és a Fátum istennőinek látomása, – mindezek a mesék, amelyek úgy belevésődtek az emberi emlékezetbe, mint az állatkörök jegyei; az ő naphoz hasonlatos neve és jóságos lelke; az asszimilációról, az emlékezésről, ráeszmélésről szóló elmélete; az, hogy világosan látta a visszatérés, illetve visszahatás törvényeit, amelyek biztosítják a példát szolgáltató igazságot mindenütt a világegyetemben, aminek bizonysága minden sora, de különösen az a tétele, hogy «amit Istentől kaptunk, az visszatér tőlünk az Istenhez» és Sokratesnek az a hite, hogy törvényeink itt lent testvérei a felettünk lévő törvényeknek.

Még megragadóbb példái ennek: erkölcsi következtetései. Plato hangsúlyozza a tudomány és erény egybeesését, mert a bűn sohasem ismerheti meg önmagát és az erényt, ellenben az erény ismeri úgy önmagát, mint a bűnt. A szem azt tanusította, hogy az igazságosság a legjobb addig, amíg előnyös. Plato azonban azt hangoztatja, hogy az egyáltalában, feltétlenül, előnyös; hogy ez az előny csakugyan benne rejlik az igazságban, ha az igaz el is rejti az ő igazát istenek és emberek előtt; hogy jobb igazságtalanságot elszenvedni, mint elkövetni; hogy a bűnösnek magának kellene követelnie a büntetést; hogy a hazugság kártékonyabb az emberölésnél; hogy a tudatlanság vagy önkéntelen hazugság ártalmasabb következésekkel jár, mint a vétlen emberölés; hogy a lélek akarata ellenére fosztódik meg a helyes véleményektől és hogy senkisem vétkezik szántszándékkal; hogy a Természet rendje: a lélekről a test felé haladni és hogy – ámbár az egészséges test nem tudja egészségessé tenni a beteg lelket, – az egészséges és jóságos lélek ereje a lehető legjobb hatással lehet a testre. A magasabb értelműnek jogai vannak a tudatlan fölött, különösen abban az irányban, hogy tanítsa. Annak, aki elvesztette másokkal való összhangját, az a legigazibb büntetése, ha ebbe az összhangba játszatjuk; a jó, aki visszavonul a kormányzástól, fizessen azzal bírságot, hogy nálánál rosszabbak vigyék fölötte a kormányt; hogy hívei ne törődjenek arannyal, ezüsttel, hanem tanulják meg, hogy lelkükben van arany és ezüst, amelyért az emberek szívesen adnak meg mindent, amire szükségük van. Ez a «második látása» a nyitja annak is, miért fektetett olyan súlyt a geométriára is. Látta, hogy a földgömb nem törvényszerűbb és szabatosabb, mint az érzékfölötti világ; hogy ott égi geométria uralkodik, amint itt lent a vonalak és szögek logikája; hogy a világot áthatja a mathematika; hogy az oxygén, a nitrogén és a mész vegyi arányai állandóak; ugyanannyi a víz, a pala, a magnézia; s ugyanilyen állandók az erkölcsi elemek.

Ez a legrégibb Goethe, aki gyűlölte a firnájszt és hamisságot, nagy gyönyört talált abban, hogy a reális lényeget leleplezze az esetleges jelenségek fenekén; hogy kapcsolatot, folytonosságot, képletességet találjon mindenütt; gyűlölte az elszigeteltséget és mint a gazdagság istene jelent meg a kóbor, szegény ördögök kunyhóinál, s erő és tehetség fakadt a keze nyomában, bármihez nyúlt. Az ethikai tudomány még új és üres volt, amidőn Plato ezt írhatta: «Mindazok közt a fejtegetések közt, amelyek korunkra maradtak, nem találkozik egyetlen sem, amely az igazságtalanságot egyéb tekintetből kárhoztatta volna, s az igazságot más szempontból magasztalta volna, mint a cselekvésből eredő hírnév, dicsőség és előnyök szempontjából, ellenben abból a szempontból, hogy mi ezeknek a tulajdonságoknak önmagukban való jelentőségük, milyen erőt képviselnek birtokosuk lelkében, – akár isten, ember elől el is rejtetten – ezt még senki elég mélyen nem nyomozta, sem költészetben, sem tudományos iratban; s különösen nem járt a végére annak, hogy az igazságtalanság a lélek legnagyobb baja s ez az igazságosság a legfőbb java.»

Meghatározásai az eszmékről, pl., hogy mi az egyszerű, az állandó, egyforma, önmagában létező, – örökre megkülönböztetvén őket az értelmi fogalmaktól, – korszakot alkotók. Arra született, hogy a lélek önmagából kifejlődő hatalmát vizsgálja, amely új célok végnélkül való nemzője; olyan erő, amely egyaránt kulcsa a dolgok középpontiságának és szétesésének, elenyészésének. Plato annyira koncentrált lélek, hogy el lehet minden dogmája nélkül is. A tudás és eszmék ténye a halhatatlanság tényét födi föl neki, s a ráemlékezés tanát, mint a legvalószínűbb részletes magyarázatát mutatja be. Nevezzük ezt regényesnek, nem tesz semmit: a kapcsolat tudásunk és a lét mélye közt reális marad és Plato magyarázata mit sem veszít nagyszerűségéből.

A spekulatív bölcsészet minden jelentős pontját meghatározta. Megírta magának az észnek egész skáláját, úgy hogy tábláján mindenek arányosak. Fáradság nélkül rárótta a múltat s oly bátran belebocsátkozott a részletekbe, amilyen bátorságot tapasztalt a Természetben. Azt mondhatnók: elődei megrajzolták egy majorság, egy kerület, sziget térképét az értelem földrajzában, de Plato volt az első, aki az egész földkerekséget megrajzolta. Ő megtelepíti és megszelidíti a lelket a Természetben: az ember a mikrokozmus. A látható ég körei az értelmes léleknek ugyanannyi körét jelentik. Nincs részecske, amely ne lenne törvényszerű s nincs semmi esetleges az emberi ész működésében. Még a dolgok nevei is végzetesek, a dolgok természetéből következők. A Pantheon minden istene a nevével mély értelmet jelent. Az istenek az eszmék. Pan a beszéd, vagy nyilvánulás, Saturnus a szemlélődés, Zeus az uralkodó lélek, Mars a szenvedély, Vénus az arányosság, Kalliope a világ lelke, Aglája az értelmi felvilágosodás.

Ezek a gondolatok ugyan gyakorta meg-megvillantak kegyes és költői lelkekben, de ez a burokban született s mindent tudó görög föld-mérő parancsszóval áll elő, sorakoztatja őket rangfokozatuk szerint, – mint a szentség Euklidese – s összeházasítja a Természet két felét. Jobban látta mint bárki más az erkölcsi érzés értelmi értékeit. A maga eszményképét vázolja, ha a Timaiosban olyan isten képét festi, aki a rendetlenségből a rendbe vezérli a dolgokat. Oly pontosan a középpontban gerjesztett tüzet, hogy az egész gömböt megvilágítva látjuk, s meg tudjuk különböztetni a sarkokat, az egyenlítőt, a szélességi köröket, minden ívet és csomópontot: s olyan átlagosított és összehangolt elméletet alakított ki, hogy azt mondhatnók: a Korok fuvalma járta át ezt a rithmikus alkotást, s hogy az egész nem lehet csupán egy rövid életű írónak rövid s rögtönzött irka-firkája. Innen van, hogy bizonyos jellegzetes csoportja a gondolkozóknak, t. i. azok, akik szeretnek minden igazságnak szellemi, azaz értelmi- és erkölcsi kifejezést adni, megmutatván túlsóbb, felsőbb, de azért jogos céljukat: azt a nevet viselik, hogy «platonisták». Így például platonista: Michelangelo is, a szonettjeiben. Shakespeare is platonista, ha azt írja: «A Természetet semmiféle eszközzel nem lehet megjavítani, de a Természet maga teremti ennek az eszközeit» vagy:

Hamlet tiszta platonista és Shakespearet csupán tulajdon géniusza óvja meg attól, hogy ne soroztassék be Plato iskolájába, mint ennek legkitünőbb tanítványa.

Swedenborg is, a házas szerelemről írt prózai költeményében, elejétől-végig platonista.

Finomsága szerettette meg őt a gondolkozó emberekkel. Morálja, erkölcsi céljai tették annyira népszerűvé. Ő azt mondta: «Az Értelem a Menny és Föld Királya»; azonban ő nála az értelem mindig erkölcsös. Írásai a költészet örökifjúságával is ékeskednek. Okfejtéseit, legalább is igen nagy részben, szonettekbe is lehetett volna foglalni; és soha költészet nem szárnyalt magasabbra, mint az ő «Timaios»-a és «Phaidros»-a. Mint a poéta, ő is csak szemlélődő ember. Nem tett úgy mint Pythagoras; nem törte magát rendszerrel. «Respublika»-ja minden festményét mythikusan kell értékelni, amelynek csak az a célja, hogy – néha rikító színekkel – kihozza az eszméit. Rendszert, intézményt nem lehet a szemfényvesztés veszélye nélkül alapítani.

Magas terve volt, hogy nagyságuk jutalmául a legkiválóbbakat föltétlen kiváltságban kívánta részesíteni, amelyet különösen azzal tett nyomatékossá, hogy a nőközösséget hirdette. Kettős mentesség legyen a köztörvények alól; először is azok, akik érdemetlenekké tették magukat a védelemre: legyenek törvényen kívül állók és másodszor, akik természettől és érdemeiknél fogva fölülemelkedtek a jutalmazáson: legyenek mentesek az állami kötelmektől s legyenek törvényen fölül állók. Önmagukra bízzuk őket s hadd tegyenek velünk, amit akarnak. Senkinek se jusson eszébe Michel Angelo és Sokrates szabálytalanságait holmi falusi mértékkel latolgatni.

A «Respublika» nyolcadik könyvében egy kis mathematikai port hint szemünkbe. Kedvetlenül tapasztalom, hogy annyi nemes fensőbbség után a kormányzóknak megengedi a hazugságot. Plato az alacsonyabb rendűekkel szemben egy kicsit olyaténkép játssza a gondviselést, ahogy ezt az emberek kutyájukkal, macskájukkal szemben szokták maguknak megengedni.