Úgy látom, a világ szervezetében különleges hely és szerep biztosíttatott az író, vagy titkár számára, akinek az a dolga, hogy beszámoljon a mindenségben lüktető és munkálkodó élet csodálatos szellemének tevékenységéről. Az ő tiszte e tények észbevevése s a legkiválóbb és legjellemzőbb tapasztalatok kiválasztása.

A Természet megkívánja, hogy tudósítást írjanak róla. Sőt minden dolga köteles a tulajdon történetét megírni. A bolygót, a kavicsot árnyéka kíséri. A sziklagörgeteg barázdát, repedést hagy hátra a hegy testén; a folyó ágyat mos a földbe; az állat otthagyja csontjait a földrétegben; a páfrány és levél otthagyja szerény sírfeliratát a szénben. A hulló vízcsöpp domborművet váj a homokba vagy kőbe. Nem lehet egypárat sem lépni a hóban, vagy a mesgyén át, hogy a léptek térképe ne rajzolódjék ki többé-kevésbbé maradandó nyomokban. Az ember minden tette önmaga írja bele magát az embertársak emlékezetébe, tulajdon módjával és ábrázatával. A levegő tele van visszhangokkal, az ég jegyekkel, a talaj emlékjelekkel és följegyzésekkel s minden tárgy beszédes intelmekkel az értelmes ember számára.

A Természetben szakadatlanul folyik ez az önlajstromozás, bélyegének rásütése a dolgokra. Beszámolója pontosan visszaadja a történteket, nem told hozzá s nem vesz el belőle. De a Természet magasabbra is törekszik s az emberben olyasvalakit alkot, akinek tudósítása már több az egyszerű bélyeglenyomatnál: az eredetinek új és finomabb megformálása. Életeleven a tudósítás, amint az, amiről tudósított. Az emberi emlékezet mintegy tükör, amely, miután befogadta a környezet tárgyainak képeit, élettől elevenedik meg s új rendbe helyezi el őket. A magába vett tények nem hevernek benne tétlenül, hanem egyesek elfakulnak, mások viszont fölragyognak, úgyhogy csakhamar új festmény tárul elénk, amelynek kompoziciója a legerősebb élmények elemeiből tevődik össze. Az ember együttmunkálkodásra termett. Szereti magát közleni s ami mondókája van, ólomként nehezedik a szívére, valamíg csak el nem mondja. Ám a beszéd és közlés egyetemes örömén kívül sok ember szertelen képességekkel terem rá erre az újjáalkotásra. Vannak emberek, akik egyenesen az írásra születnek. A kertész megóv minden dugványt, rügyet, barackmagot: az ő hivatása a palánták plántálása. Ugyanígy látja el a maga dolgát az író. Bármit lát, tapasztal, az modelnek ül festménye számára. Esztelenségnek tartja azt a balhitet, mintha volnának «leírhatatlan» dolgok is. S meg van róla győződve, hogy amit el lehet gondolni, azt előbb-utóbb meg is lehet írni s kész volna jelentést írni a Szentlélekről is, vagy legalább megpróbálná. Nincs olyan széles, olyan finom, olyan drága, ami alkalmasan kerül a tolla hegyére, hogy azt ne akarná megírni. Az ő szemében az ember annyi, mint reporter és a mindenség az a lehetőség, amelyről reportot lehet írni. Beszélgetés, szerencsétlenség mind új anyagot szolgáltat neki, amint a szóbanlévő német költő mondá: Ein Gott gab mir zu sagen, was ich leide. Lefölözi még a dühöt és szenvedést is. Hebehurgya cselekedetek árán megvásárolja a bölcs beszéd képességét. Kínzások, a szenvedélyek viharai mind csak duzzasztják vitorláját, ahogy a jámbor Luther írja: «Ha nyomnak a gondok, jól tudok imádkozni és prédikálni.» S ha meg akarjuk ismerni egynémely kitünő költői fordulat eredetét, jusson eszünkbe Amurát szultán előzékenysége, aki leüttette egy pár pasának a fejét, hogy orvosa, Vesalius tanulmányozhassa a nyakizmok vonaglását. Az író botlásai is csak előkészítői győzelmeinek. Egy-egy új gondolat, lelki válság megtanítja, hogy mindaz, amit a külvilág dolgaiból eleddig megtanult és megírt – nem maga a valóság, csak annak visszaütő hangja, híre. Mitévő legyen már most? Eldobja a tollát? Nem; ellenben elkezd írni a reásugárzó új fényben, hátha valahogyan mégis csak meg tud menteni az enyészettől egy pár igaz szót. A természet összeesküszik vele erre a célra. Mindazt, amit el lehet gondolni, ki is lehet mondani s az kifejezését sürgeti, bármily durva és dadogó nyelv révén. Ha pedig nem tud alkalmat találni, akkor vár és tovább dolgozik, míg végre tökéletes akaratához idomítja s artikulált beszédhez juttatja.

A Természetnek ez a mindenütt tapasztalható törekvése az utánzó kifejezésre: jellemző vonása s mégsem több a gyorsírásnál. Vannak magasabb fokok is és a Természet fényesebb képességekkel látja el azokat, akiket e felsőbb tisztre választott: előáll a tudósok vagy írók osztálya; azoké, akik összefüggést látnak ott, ahol a tömeg csak töredékeket lát s akik elrendezni törekszenek az egyes adatokat s megszerkeszteni a tengelyt, amely körül a dolgok külső kerete forog. A Természet nagyon szívén viseli a gondolkozó ember vagy tudós létrejöttét. Ezt sohasem téveszti szem elől s előkészíti a dolgok eredeti alakításával. A tudós és író a természetnek nem valami eltűrt vagy esetleges jelensége, hanem szerves tényezője, birodalmának egyik rendje, osztálya, amelyet ősidők óta s örökre tervébe vesz és előkészít a dolgok bogozásával és szövésével. Sejtelmek, ingerek, ösztönök kiáltják, hogy «éljen!» A kebelben bizonyos tűz, melegség kíséri az eredeti igazság fölfogását, amely szellemi napként ragyog be a bánya aknáinak legmélyére. Minden gondolat, amely a lélekben földereng, ébredése percében hírül adja tulajdon rangját – vajjon merő szeszély, bogár-e vagy hatalom?

Ha eképpen ennek a képességnek megvannak az életre keltő okai, másrészt kellő szükséglet is várja, hívja. A társadalomnak mindenha kell valaki, az az egészséges ember, aki a kifejezés teljesen megfelelő mértékével tudja a monomániával fenyegető eszméket kellő vonatkozásba hozni viszonylataikkal. A nagyravágyó s bérenc előáll legújabb hókusz-pókuszával – legyen az vámtarifa, Texas-i kérdés, vasút, a római egyház kérdése, Mesmer tana, California s amidőn kiszakítja a vonatkozásaiból, könnyen eléri, hogy elkápráztassa s megbolondítsa vele a tömeget s nem igazíthatja őket helyre, nem gyógyíthatja meg egy velük szembehelyezkedő másik tömeg sem, mert azt valamely hasonló fokú más szintén különleges őrültség tartja megszállva. Ha azonban valakinek megvan az átfogó szeme, hogy ezt az elszigetelt csodát vagy szörnyet visszatudja helyezni az ő igazi helyére, környezetébe, jelentőségére, – elfoszlik a délibáb s a közület visszatérő józan esze hálával adózik a megintőjének. A tudós nincs kötve korhoz, azonban mégis kivánnia kell, hogy csakúgy, mint más ember, ő is jól legyen kortársaival. Pedig a felületes emberek bizonyos nevetséges színben látják a tudóst és írót; ám ez nem baj, ha ez maga nem vet ügyet rá. Hazánkban a közbeszéd és közvélemény csak a gyakorlatias embert magasztalja s a társadalom e szolid osztályait jellemző respektussal emlegetik mindenhol. A mi népünk egyetért Bonapartenak az ideológusokról nyilvánított véleményével. Az ideák – szerintük – a társadalmi rend és kényelme felforgatására vezetnek s végezetül megőrjítik a birtokosukat. Közhit, hogy a New-Yorkból Smyrnába menő hajórakomány, az öt vagy tízezer gyári orsó beszerzésére szükséges részvényjegyzések után való futkosás, vagy a választók fölhajszolása, a vidékiek elfogultságának és tájékozatlanságának kihasználása a novemberi voksok megszerzése érdekében: mindezek gyakorlati s tanácsos dolgok! Mégis, ha sokkal magasabb törekvésű tevékeny életet hasonlítok is össze a kontemplatív élettel nem nagyon merném határozottan az előbbit ajánlani. Az emberiségnek olyan nagy érdeke fűződik a belső megvilágosodáshoz, hogy sokat lehet felhozni a remete vagy szerzetes mellett, az ő gondolkodó és imádkozó életének védelmére. Minden cselekvőség adót fizet: a pártosság, hevesség, megzavart lelki egyensúly adóját. Cselekedj kényed-kedved szerint, de a magad kárára és veszélyére teszed. Az emberekre túlsúlyosan nehezedik a tettük. Hol az az ember, aki cselekedett s aki ne volna cselekedetének áldozata és rabja. Amit tett, az kötelezi és kényszeríti, hogy újra tegye. Az első tett csak kísérlet volt, de szent és sérthetetlen szabály válik belőle. A lánglelkű újító valamely ritusban vagy szövetségben testesíti meg lelkes vágyát, eszméjét s íme ő és barátai hovatovább a formákhoz tapadnak és elvesztik a lelkes vágyat, az eszmét. A quaker-ek megalapították a quaker-felekezetet, a shaker-ek az ő monostorukat és rezgő táncukat s bár mind a Szellemről locsog, nincs ebben semmi szellem, hanem csak ismétlés, darálás, amely egészen fonákja a szellemnek. S napjaink sem mutatnak újat. A lelkesedés dolgában határozott a visszaesés, de még az alsóbbrendű tevékenységek tekintetében is, amelyeknek csupán az a céljuk, hogy egyre kényelmesebbekké és gyávábbakká legyenek, a csalafintaság, a tolvaj és hazug cselekedetek, a gondolkodó és cselekvő képességet szétválasztó, az észt és érzést meggyalázó cselekedetek tekintetében is csak aljasodás tapasztalható. Az indiai szent könyvek mondják: «Csak gyermekek és tanulatlanok beszélnek külön-külön gondolkodó és cselekvő tehetségről. Pedig ez a kettő egy, mert mindkettő egyazon célt követi s azt a helyet, amelyet elnyernek az egyik követői, elnyerik a másikéi is. Csak az lát, aki látja, hogy a gondolkodó és a cselekvő tanítása egy és ugyanaz.» Mert minden nagy cselekedet kell hogy vonatkozásban legyen a szellemi világgal. A tett mértéke az az érzés, amelyből származik. A legnagyobb cselekedet is könnyen eredhet a legegyénibb körülményből.

De ez az ócsárlás nem a vezérek, hanem csak alacsonyabbrendűek szájából szól. Az az izmos férfiú, aki a gyakorlati osztályok élén áll, osztályosa kora eszméinek és melegen rokonszenvezik a gondolkodók osztályával. A kitünő emberekre nézve mindig a Talleyrand s vele a józan ész kérdése a helyénvaló; nem az a kérdés, hogy gazdag-e, van-e protekciója, jó érzületű-e, megvan-e a képessége erre vagy arra, részt vesz-e a mozgalomban, tagja-e a gyülekezetnek? – hanem csak az: valaki-e ő, képvisel-e valamit? Legyen jó a maga módján. Légy igaz és csodálatos, nem aszerint, amint ezt mi értjük, hanem, amint ezt te érted. A rátermett emberek nem kérdik, hogy valaki mire termett rá, hanem, hogy egyáltalában rátermett ember-e? A mester szereti a mestert s ezt nem köti ahhoz a feltételhez, vajjon szónok, művész, kézműves vagy király-e az illető.

A társadalomnak igazán nincs fontosabb érdeke, mint az írók osztályának boldogulása. S tagadhatatlan, hogy az emberek szívesen elismerik és üdvözlik is az értelmi tökéletességet. Mindamellett az írú nnm játszik köztük vezérlő szerepet. Ennek, úgy hiszem, ő maga az oka. A fontot fontszámba veszik. Volt idő, amkor ő szent személy volt: Bibliát írt, első hymnuszokat, vallási törvénykönyveket, eposzokat, tragikus énekeket, Szibylla-verseket, khaldeai jósigéket, lakonikus velős mondásokat, miket templomfalakra róttak. Minden szava színigazság volt s új életre sarkalta a nemzeteket. Könnyelműség és finnyáskodás nélkül írt. Minden szava úgy állt előtte, mintha bele volna vésve égbe, földbe s a napot és csillagokat is csak ilyen jeleknek látta, egyéb s fontosabb szükségüket nem látta. Azonban ma, hogy részesülhetne az író kellő tiszteletben, ha maga sem tiszteli önmagát kellőleg, ha belevész a tömegbe? Ha már nem törvényhozó, hanem sykophanta, besúgó, aki mindjárt fejet hajt s behódol a léha közvélemény imbolygásainak? Ha orcátlan prókátorfogásokkal kell védelmeznie a hitvány kormányt; vagy kénytelen évszámra csaholni az ellenzékkel; vagy kénytelen közhelyes kritikákat, gyalázatos szennynovellákat firkálni; vagy, minden esetben, éjjel-nappal egy okos gondolat híján kell robotolnia anélkül, hogy az ihlet forrásából meríthetne?

Ezekre a kérdésekre némi választ kapunk, ha egy pillantást vetünk korunk irodalmi géniuszainak lajstromára. Ezek közt egy sem szolgál több tanulsággal, mint Goethe, a tudós és író erőinek és kötelmeinek képviselője.

Bonapartét, mint a XIX. századbeli nép külső életének és törekvéseinek képviselőjét írtam le. Kiegészítő másik fele, a kor költője, Goethe, aki teljesen otthonos ebben a században, szívja a levegőjét, élvezi gyümölcseit, aki lehetetlen korábbi időkben, aki hatalmas képességeivel kimenti ezt a századot a gyöngeség vádja alól, amely, ő nélküle, bizony sujtaná ennek a korszaknak szellemi termékeit. Olyan időben tűnik föl, mikor az általános műveltség szerte terjedt s lesimított minden éles egyéni vonást; amidőn a hősi jellemek helyébe a szociális jólét és a munka egyesítése lépett. Nincs nagy költő, hanem csak költői írók tömege; nincs Colombus, hanem csak száz meg száz másodkapitány, útitávcsővel, barométerrel, leveskockával és sajtolt húskonzervvel fölszerelve. Nincs Demosthenes, Chatham, hanem csak egy sereg ügyes parlamenti és törvényszéki szónok. Nincs próféta, sem szent, hanem csak theológiai szemináriumok. Nincs tudós, hanem csak tudós társaságok, olcsó sajtó, számtalan olvasóterem, könyvkölcsönző. Sohasem láttunk ilyen tarka-barkaságot. A világ úgy terjeszkedik, mint Amerika kereskedelme. A görög vagy római életet s a középkori életet mint egyszerű és fölfogható ügyet látjuk, ám a modern életben oly sokaságát kell tekintetre vennünk a dolgoknak, hogy bizony belézavarodunk.

Goethe ennek a sokszerűségnek filozófusa volt. Százkezű, Argus-szemű, aki oly ügyes és szerencsés volt, hogy megtudta ragadni az események, adatok és tudományok e kavargó forgatagát s hála mozgékonyságának, könnyen tudott rajtuk uralkodni. Férfias szellem, akit nem nyügözött az életünket kéregként elborító konvenció sokfajta leple, aki finom kezével megerőltetés nélkül széttépi azt s erejét a Természet forrásából meríti, amellyel benső közösségben élt. S ami emellett a legkülönösebb: kis városban, törpe államban, levert államban élt s olyan korban, amidőn Németország éppenséggel nem vitt olyan vezető szerepet a világban, hogy akár egy metropolis büszkeségével dagaszthatta volna fiai kebelét, mint ami a francia vagy angol – vagy egykoron a római és attikai – ember géniuszát tüzelhette. S íme: múzsájában nyoma sincs a provinciális korlátoltságnak. Ő nem helyzetének köszönhette, ami volt, hanem szabad és ellenőrző lángszellemmel jött a világra.

Helena, vagyis Faust II. része az irodalomnak költészetbe áttett bölcselete; olyasvalakinek a műve, aki a világtörténelem, a mythologiák, filozófiák, tudományok és nemzeti irodalmak mestere, a mai tudás encyklopédikus modorában, nemzetközi összeköttetésben az egész Föld népességével. Aki kutatja az indiai, etruszk s minden egyéb kyklopsz-művészetet, a geológiát, vegytant, csillagászatot s mindezekből a birodalmakból bizonyos légies és költői jelleget merít, a dolgok sokaságánál fogva. A királyra tisztelettel néz föl az ember, azonban, ha résztvehetne a királyok kongresszusán, bizony a szem megengedné magának, hogy ne vegye föl olyan szabatosan mindegyikük sajátságait. Ezek már nem vad, csodás énekek, hanem kimunkált formák, amelyekbe a költő nyolcvan év megfigyeléseinek eredményét öntötte. Ez a szemlélődő s kritikai bölcseség a költeményt korának még igazibb virágjává avatja. Önmaga keltezi magát. S az agg Goethe mégis költő, büszkébb babérú költő, mint bármely kortársa s bármennyire szenved a mikroszkópiában – mert bőrének mintha minden pórusa látna! – mégis egy hős erejével és bájával pengeti hárfáját.

A könyvet fölényes intelligenciája teszi oly csodálatossá. Ennek a férfiúnak elméjében, mint olvasztó kemencében, őstípusokká és eszmékké oldódik föl a múlt, a jelen, vallása, politikája, gondolkozásmódja. Mily új mythologiákat hajóz be agya! A görögök szerint Nagy Sándor elment egészen a chaosig; Goethe is eljutott odáig, – csak más korban – sőt még azon túl is mert egy lépést tenni s épen érkezett vissza.

Bölcselkedésében szívet vidító szabadság van. A roppant látóhatár, amely velünk kering, fenségét ráárasztja apró, konvencionális és kényszerű dolgokra is éppúgy, mint az ünnepélyes és díszes dolgokra. Ő százada lelke volt. Bármily tudós is volt ez a század s bár népesedése, tömör szervezettsége, s pártjai fegyelmezése következtében tulajdonkép egyetlen felfedező expedicióvá vált s bár a tények és vívmányok oly dús tömegét halmozta föl, amelyet eleddig még nem birt semmiféle tudós osztályozni: ennek a lángelmének voltak tágas kamarái, hogy mindezt eloszthassa, elraktározza. Megvolt benne az erő, hogy viszont egyesítse a szétvált atomokat tulajdon törvényeik szerint. Mai életünket a költészet mezébe öltöztette. Csupa apróság és részlet közepette fölfedezte az élet géniuszát, a régi csalafinta Proteust, aki tőszomszédságunkban fészkel s megmutatta, hogy a nehézkesség és próza, amelyet korunknak rovunk föl, csak egyik álarca: «Futása is csak álorcás jelen»; – hogy bohó ruháját fölcserélte munkászubbonnyal és éppoly eleven vagy gazdag Liverpoolban s Hágában, mint egykor az volt Rómában és Antiochiában. Fölkereste köztereken és főutakon, fasorokban és szállókban s megmutatta, hogy még a gondolkozás és gyakorlat legszolidabb birodalmaiban is ott ólálkodik ez a démoni hatalom; hogy minden közönséges, szokott dolog át meg átszövődik mythológiával és mesével; megszerkesztette minden szokás és gyakorlat, minden intézmény, eszköz családfáját, amely az emberi szervezetben gyökerezik. Végtelenül utált minden hozzávetést és üres szónoki frázist. «Gyanítgatást éppen eleget végezhetek én is; de ha valaki könyvet is ír, ne írjon egyebet, mint amit tud.» A legvilágosabban s leggazdaságosabban ír, inkább elhagy, semmint egy szó fölöslegeset írjon s mindig dolgot ad szavak helyett. Kifejtette a különbséget az antik és modern szellem és művészet között. Meghatározta a művészet célját és törvényeit. A legjobb fölvilágosítást adta eleddig a Természet dolgairól. Úgy tárgyalja, mint a Régiség hét bölcs mestere tette s ha mit elhagy a francia módszerű tabellázás és széttagolás szempontjából, ezért kárpótol költészetével és humanitásával, amiket bizonyos erős tudományosság jellemez. Valamely egésznek megragadására jobb a szem, mint a teleszkópok és mikroszkópok. Kulcsot szolgáltatott a Természet sok országába szellemének ritka egysége és egyszerűsége révén. Ez a Goethe vetette föl a modern növénytan vezető eszméjét, hogy a levél, vagy a levélrügy a botanikai egység, hogy a növény minden része csupán új feltételekhez alkalmazkodó átalakult levél s hogy ha a feltételeket megváltoztatják, a levél más szervvé és a más szerv ismét levéllé alakulhat. Hasonlómód a csont-tanban fölvette, hogy az egész csontváz egysége a gerincoszlop egy csigolyája s a fej csupán a legfelső csigolya átalakulása. A növény rügyről-rügyre fejlődik s végül virággá és maggá. Éppígy fejlődik a pántlikagiliszta, a hernyó ízről-ízre, míg a fejben végződik. «Az ember és a felsőbbrendű állatok a csigolyák rendszerére épültek s az erők központja a fej.» Az optikában elvetette a hét szín mesterséges elméletét s azt vitatta, hogy minden szín a világosság és sötétség különböző arányokban való vegyülése. Majdnem mindegy, mily tárgyról ír. Minden pórusával lát és szinte nehézkedési erő vonja az igazság felé. Ő meg is akarja valósítani, amit te csak mondasz. Gyűlöli a kicsinyeskedést s azt, hogy megismételje azokat a dajkameséket, mik ezer év óta tartják megszállva az emberek hitét. Pontosan szemügyre akarja venni, vajjon igazak-e. Megrostálja, mintha mondaná: azért vagyok itt, hogy e dolgok mértéke és bírája legyek. Miért adjak nekik vaktában hitelt? Ennélfogva, amit vallásról, házasságról, szokásokról, tulajdonról, papirpénzről, a hit korszakairól, a jelekről, szerencséről, sorsról s bármi egyébről mond, az mind feledhetetlenül elménkbe vésődik.

Vegyük a legfeltünőbb példáját annak az irányzatának, hogy igazoljon minden közhasználatú kifejezést. Az ördög minden kor mythológiájában nevezetes szerepet játszott. De Goethének nem kellett volna olyan szó, amely nem fedne dolgot. Ugyanezt a módszert jelzi ez is: «Sohasem hallottam bűntényről, amelyet ne lettem volna képes elkövetni.» Így ragadja torkon ezt a démont is. Való alaknak s modernnek kell lennie, európainak; előkelő úr módjára kell öltöznie, alkalmazkodnia kell a kor szokásaihoz, sétálnia az utcákon s otthonosnak kell lennie Bécs és Heidelberg 1820 körüli életében, különben nem is kell létrejönnie. Ehhez képest ki is vetkőztette mythológiai mezéből, megfosztotta szarvától, lólábától, szigonyos farkától, kénköves s kéktüzű lehelletétől. S ahelyett, hogy könyvekben és képeken tanulmányozta volna, saját lelkében kereste a típusát, a hidegség, önzés, hitetlenség minden árnyalatában, amely az emberforgatagban vagy a magánosságban ráborul az emberi lélekre s úgy találta, hogy ez arckép valóságát és ijesztő voltát növeli mindennel, amit hozzáadott s viszont mindennel, amit elvett belőle. Úgy találta, hogy ennek a kísértetnek, amely árnyékként ott lebeg az ember fölött, mióta ember van a földön, lényege tiszta ész, amely mindenkori irányzata szerint az érzékek szolgálatába szegődik. S ezzel bevitte az irodalomba Mephistophelesét, az első szervesen megalkotott alakot, amellyel ez az irodalom századok óta először gyarapodott ismét s amely eleven marad oly sokáig, mint Prometheus.

Nem szándékom Goethe számos művének elemzésébe belemenni. Ezek: fordítások, bírálatok, drámák, lírai s leíró versek, irodalmi naplók s jeles emberek arcképei. Ám el nem mulaszthatom, hogy a Wilhelm Meister-t kissé ne fejtegessem.

Wilhelm Meister regény a szó szoros értelmében, az első a maga nemében; csodálói a mai társadalom egyetlen rajzának nevezik, mintha egyéb regények, mint pl. a Scott-é, csak történelmi kosztümöket és külső körülményeket tárgyalnának, ez ellenben az élet lényegét, lelkét. Olyan könyv, melyet ma is fátyol borít. Nagyon intelligens emberek csodálattal és gyönyörködve olvassák, sőt sokan elébe teszik Hamletnek is, mint egy igazi lángelme művét. Szerintem csakugyan nincs a századnak könyve, amelyet hozzá lehetne mérni finom édességre, ujdonságra, eszmegerjesztésre s arra nézve, mennyi és mily hatalmas igazságokkal jutalmaz, mennyi helyes és mély betekintéssel az életbe, szokásokba, jellemekbe; mennyi jó útmutatást ad az élet helyes vitelére, mennyi váratlan kilátást nyújt magasabb szférákba s amellett nyoma sincs benne üres rhetorikának vagy nehézkességnek. Rendkívül fölkelti a fiatal emberek kíváncsiságát, de bizony sokrészt kielégíttetlenül hagyja azt. A könnyű olvasmányok kedvelői is csalódnak, akik azt hiszik, hogy az átlag-regények szokásos szórakozását fogják benne is találni. Másrészt azok is, akik azzal a magasabb reménnyel fognak olvasásába, hogy olvashatják benne a lángelme méltó történetét s azt, mint nyeri el verejtékes munkájáért és önmegtagadásáért a babért, ugyancsak joggal panaszkodhatnak. Nemrég egy angol regény került a kezembe, amely azt hirdette, hogy egy újkor s az ifjú Anglia pártjának politikai reménységét öleli föl s íme benne az erény és derekasság egyetlen jutalma: egy hely a parlamentben és a peer-i méltóság.33) A Goethe regényének vége is sántít és erkölcstelen. George Sand a «Consuelo»-ban és folytatásában igazabb és méltóságosabb festményt adott. A történet folyamán a hős és hősnő jellemei túllépik az arisztokrácia konvencionális erkölcsei porcellán sakk-táblájának kereteit; elhagyják a társaságot és rendük szokásait; elvesztik vagyonukat; nagy eszmék s a legnemesebb szociális célok szolgálatába szegődnek s utoljára: a hős, aki középpontja és éltető kútforrása az emberi nem javára alakult legnemesebb társaságnak, már nem is felel tulajdon nemesi címére: az idegenül s rég elfeledtként hangzik a fülébe. «Csak ember vagyok – mondja – emberekért lélekzem s dolgozom!», még pedig szegényen és végső áldozatokat hozva. Ellenben a Goethe hősében oly sok a gyöngeség és tisztátalanság s oly rossz társaságba keveredik, hogy a higgadt angol közönségnek a mű sehogysem tetszett, midőn fordításban eléje került. Pedig szinte zsúfolásig tele van bölcseséggel, világismerettel, az élet törvényeivel; alakja rajza oly élethű finom és könnyed, stílusában egy szó túlzás nincs, hogy a könyv örökre új és kimeríttetlen marad, s várnunk kell, hadd tegye meg a maga útját; addig vegyünk ki belőle annyi jót, amennyit csak tudunk s legyünk meggyőződve, hogy még csak éppen hogy megkezdte hivatásának gyakorlását s még millió és millió olvasónak kell üdvös szolgálatot tennie.

Tárgya egy demokratának átmenete az arisztokráciába, ezt a szót a legjobb értelmében véve. S ez a bevonulás nem alacsony, csúszó-mászó hátsóutakon történik, hanem a csarnok főkapuján. Természet és jellem segítik hozzá s a nemesi rangot a nemesek fenkölt gondolkozása és derekassága teszi reális értékké. Nincs fenkölt gondolkozású ifjú, akit el ne bűvölne a könyv realitása, úgyhogy rendkívül ösztönzője úgy az értelemnek, mint a bátorságnak.

A lánglelkű és szent Novalis így jellemezte a könyvet: «ízig-vérig modern és prózai; a romantika teljesen el van benne laposítva, éppúgy a Természet poézisa és a csodálatos elem is. Csupán hétköznapi emberi dolgokról szól: költői mezbe burkolt polgári és családi történet. A csodálatost kifejezetten csak képzelődésnek és rajongó álmodozásnak tünteti föl…» S mégis nem jellemző-e, hogy Novalis mihamar visszatért ehhez a könyvhöz, amely kedvenc olvasmánya is maradt élete végeig.

Ami Goethét a francia és angol olvasó előtt kitünteti, az egy olyan tulajdonság, amelyben osztozik nemzetével, t. i. az, hogy állandóan vonatkozásban áll a belső igazsággal. Angliában és Amerikában nagy a tisztelet a tehetség iránt s a közönség már azzal is beéri, ha azt a tehetséget valamely megállapodott vagy legalább is felfogható érdek, vagy párt alapján vagy azzal ellenzékben, gyakorolják. Franciaországban magát a szellem ragyogását élvezik. Ezekben az országokban a tehetséges emberek tehetségük szerint írnak. Elég, ha az értelmet foglalkoztatják, az ízlést gyönyörködtetik – ahány oszlopa a betűknek: annyi kedvesen és hasznosan eltöltött óra. A német intellektus híjával van a francia elevenségnek, az angol kiművelt gyakorlati érzéknek, az amerikai kalandosságnak; de van benne bizonyos becsületesség, amely sohasem nyugszik meg a felszínes előadással, hanem egyre ezt kérdi: «mi a célja?» A német közönség megköveteli az ellenőrző őszinteséget. Ime itt csakugyan eszme működik, de minémű? Mit akar vele az író? Honnan erednek, hová vezetnek mindezek az eszmék?

Nem csupán a tehetség teszi az írót. Embernek, igazi embernek is kell lenni a könyv mögött, személyiségnek, aki születésével és rátermettségével kezeskedik a tanításokért, miket terjeszt s aki azért él, hogy a dolgokat így és ne másképpen lássa és állapítsa meg; aki ragaszkodik a tényekhez, mert tények. Ha nem is tudja őket helyesen kifejezni ma, a dolgok megmaradnak s holnap majd megnyilatkoznak neki. Ime lelkét terheli az a kinyilatkoztatandó igazság, amelyet többé-kevésbbé megértett; az ő feladata és élethivatása, hogy átlássa ezeket a tényeket s megismertesse. Baj is az, ha csetlik-botlik és hebeg; hogy hangja érdes vagy süvítő, hogy módszerei, képei nem egészen kifejezők? Küldetése majd megtalálja a maga módszerét és képeit, a kellő szavakat és melódiát. S ha nem, – ha ebben az emberben nincs meg Isten szava – akkor meg mit törődnünk azzal, mily ügyes, folyékony stílusú, ragyogó?

Minden ítélet és mondás hatóereje tekintetében nagy különbség az, vajjon van-e mögötte ember? A tudós folyóiratban, a befolyásos ujságban nem tudok határozott személyiséget megkülönböztetni, hanem csak valamely felelőtlen árnyékot, még gyakrabban valamely pénzes testületet, vagy valamely senkit, aki azt reméli, hogy álneve vagy betűje álarcában és meze alatt valakinek fogják tartani. Ám az igazi könyv minden részében, mondatában egy határozott személyiséget látok: ereje s kényszere átözönlik minden szavába: még vesszői s gondolatjelei is élnek; úgyhogy az írás maga is izmos és gyors: messze elérhet és sokáig élhet.

Angliában és Amerikában lehet valaki a görög vagy latin költők tanítványa, anélkül, hogy csak szikrája is volna benne a költői tűznek, ízlésnek. Ha valaki évekig foglalkozott Plato-val és Proclus-szal, azért még nem biztos, hogy heroikus meggyőződéseket táplál s lebecsüli városa elfogadott divatját, szokásait. Ám a németek a legnevetségesebb jóhiszeműséget táplálják ezekben a dolgokban. A diák, ha már távozott is az előadó teremből, még mindig tovább forgatja elméjében az előadást s a tanár maga sem tudja levetni azt a hitét, hogy a filozófiai igazságok hasznára vannak Berlinnek és Münchennek. Komolyságuk képesíti őket arra, hogy náluknál tehetségesebb embereket is megértsenek. Ezért van az, hogy minden értékes megkülönböztetés, amely a magasabb társalgási nyelvben járja, hozzánk Németországból eredt.

Míg Angliában és Franciaországban az eszes és tanult emberek bizonyos könnyedséggel választják meg tanulmányukat s foglalják el álláspontjukat s jellemükkel nem gyökereznek valami mélyen a választott tárgyukban vagy pártjukban; Goethe, a német nemzet feje és megtestesülése nem azért beszél, mert tehetséges, hanem mert az igazság ragyogja be a lelkét: nagyon bölcs, jóllehet tehetsége nem egyszer fátyolba vonja bölcseségét. Bármily kitünő is, amit mond, mindig valami jobbat tart a szeme előtt. Fölkelti kíváncsiságomat. Megvan benne az igazságnak köszönhető félelmes függetlenség. Akár hallgattok rá, akár nem: az általa megállapított dolog fennmarad. S az író iránt való érdeklődéstek nem korlátozódik a történetére, melyet előad s nem esik ki emlékezetünkből, ha feladatát híven teljesítette, mint ahogy elfeledjük a péket, ha leadta a kész kenyereit. Az ő művei a legkisebb része egyéniségének. Az Örök Genius, aki a világot fölépítette, többet bízott erre az emberre, mint bárki másra. Nem merem azt mondani, hogy Goethe fölhágott a legmagasabb csúcsokra, ahonnan lángelme valaha szólott. Nem imádta a legmagasabb egységet; nem bírta lényét teljesen átengedni az erkölcsi érzéseknek. Vannak a költészetnek nemesebb húrjai is, mint amelyeket ő megszólaltatott. Vannak nálánál szegényebb tehetségűek, akiknek a hangja mégis tisztább s jobban szól a szívhez: Goethe sohasem nőhet az embernek szívéhez. Még a merő igazságnak sem hódol be, ő csupán a kultúrát szolgáló igazságnak híve. Nem kevesebbre tör, minthogy saját maga számára hódítsa meg az igazságot. Olyan ember, akit nem lehet megvásárolni, sem megcsalni, sem megfélemlíteni; stoikus módjára parancsol magának s tagadja meg vágyait s minden embertársát egy szemszögből néz, t. i. ebből: «Mire taníthatsz engem?» Minden birtoklást, vagyont is csak ebből a szempontból értékel: rangot, kiváltságokat, egészséget, időt s magát az életet is.

Ő a Kultúra típusa, minden művészet, tudomány, esemény kedvelője. Művészi ember, de nem művész; szellemes, de nem szellemi ember. Mindennek tudására jogot emel: nincs fegyver a mindenség szellemi fegyvertárában, amelyet ne vett volna kezébe, de azzal az eltökélt szándékkal, hogy eszközei egy percre sem fogják elfogulttá tenni. Minden tény, önmaga s legdrágább tulajdona közé fénysugarat lövel. Előtte semmi sem maradt rejtve, semmi sem volt idegen. Modellt ült neki a sötétben ólálkodó démon éppúgy, mint a szent, aki látta a démont. A metafizikai elemek alakot öltöttek nála. «A kegyesség nem öncél, hanem csupán eszköz, amelynek révén elérjük a legtisztább belső békét s a legmagasabb kultúrát.» S az, hogy behatolt a képzőművészetek minden titkába, még szoborszerűbbé teszi Goethét. Hajlamai, mint a Cicero felbérelte nők, hozzásegítik, hogy kifürkésszék az összeesküvők titkát. Senkivel sincs ellenségeskedése. Ám lehetsz ellensége, ha megtanítod arra, amire a barátja jóakarata nem taníthatja meg s ha ez nem is több, mint az a tapasztalat, amelyet összeomlásodból merít. Szívesen lát, mint ellenséget, de magas áron. Ő a maga részéről senkit sem gyűlöl, mert ehhez túlságosan drága az ideje. A vérmérséklet okozta ellenlábasságot elviselhetőnek tartja, de ilyenkor is olyan méltóságosan harcol, mint a császárok, akik királyságokkal kerülnek szembe.

Önéletrajza, a Dichtung und Wahrheit34) egy oly eszmének a kifejezése, amely most minden germán fajnak ismeretes, de a munka megjelenése idején még ujság volt az ó és új Angliának, – azé az eszméé, hogy az ember a kultúra végett van a világon; nem azért, amit ő tud beteljesíteni, hanem azért, ami ő benne teljesedhetik be. Az élet egyedül számbavehető eredménye: a dolgoknak az emberre való hatása. Az értelmes ember önmagát harmadik személynek tekintheti; ennélfogva hibái és csalódásai éppúgy érdeklik őt, mint sikerei. Bár azt óhajtja, hogy boldoguljon a dolgaival, még inkább óhajtja, hogy megismerje az ember történetét és rendeltetését, míg a körülötte nyüzsgő önző tömeget csupán az alacsony egyéni sikerek érdeklik.

Ez a mű uralkodó eszméje s ez szabja meg az események kiválasztását s korántsem azok külső fontossága, sem a személyek rangja, vagy a jövedelmek magassága. A könyv bizony csak sovány anyagot szolgáltat olyasmihez, amit méltán elismerhetnénk a «Goethe életé»-nek; igen kevés adatot, semmi levelezést, semmi részletet hivataláról, megbízatásairól; nem vet világot házasságára s az élete legtevékenyebb tíz éve, amelyet Weimarban való megtelepedése után töltött, némaságba merül. Másrészt a legfurcsább fontosságot tulajdonítja bizonyos szerelmi ügyeknek, amelyek, mint a nép mondja, semmi jóra sem vezetnek. Eláraszt részletekkel: bizonyos bogarak, kozmogóniák, saját kitalálású vallások s kivált az ő viszonya nevezetes szellemekhez s a gondolkodás kritikai korszakaihoz: íme, ezeket dolgozza ki különösen. Az ő naplói (Annalen, Tag- und Jahreshefte), Itáliai utazás-a, a Franciaországi táborozás (Campagne in Frankreich) s a Színelmélet (Farbenlehre) történelmi része hasonló érdekű. Ez utóbbiban röviden jellemzi Keplert, Bacont, Galileit, Newtont, Voltairet stb.; s e rész legbájosabb vonása annak a viszonynak egyszerű megállapítása, amely az európai tudománytörténet e nagyjait s őt magát egybefűzi s épp ennek az összekötő vonalnak megvonása korára s személyére nézve egy félelmetes probléma megoldását jelenti, amelyben gyönyörködik, ha nem gyönyörködik Iphigeniá-ban és Faust-ban, anélkül, hogy a feltalálás annyi áldozatba kerülne.

A művészeteknek ez a törvényhozója nem művész. Talán azért, mert túlsokat tudott, hogy látása mikroszkópikus volt s emiatt elvesztette a helyes perspektivát, az egésznek az áttekintését? Ő töredékes író; alkalmi költemények és a velős mondatok valóságos tárházának írója. Ha leül drámát, elbeszélést írni, száz oldalról is gyűjti és rendezgeti megfigyeléseit s a legalkalmasabban iparkodik beleilleszteni az egésznek testébe. Ám sok rész ellenszegül ennek a szerves beillesztésnek; ezeket azután csakúgy lazán adja, a személyek levelei, saját naplójegyzetei stb. formájában. Még így is igen sok marad, amelynek sehogy sem talál helyet. Az ilyesminek azután csak a könyvkötő tud összefüggést adni s innen van, hogy bár művei közt is nem egy laza, egész köteteink vannak tőle, amelyek megannyi külön-külön szakaszból, aforizmusból, xeniákból stb. állnak.

Regényeinek, elbeszéléseinek világias hangja – úgy hiszem – az önművelés számításainak tudandó be. Egy bámulatos tudós gyöngesége, aki hálából szerette a világot. Aki tudta, hol lehet hozzáférni könyvtárakhoz, galériákhoz, szép épületekhez, laboratóriumokhoz, tudósokhoz, szabadidőhöz, s aki nem nagyon bizakodott a szegénység és rongyosság kárpótlásaiban. Sokrates szerette Athént, Montaigne Párist s Staelné asszony azt mondta, hogy csupán Páris a sebezhető pontja. Ennek megvan az előnye. A legtöbb lángelme rendesen oly rosszul ellátott és beteges, hogy az ember mindig máshol szeretné őket látni. Ritkán látunk köztük olyant, akit ne bántana, ne borzongatna az élet. E jó és törekvő emberek orcáján halvány szégyenpír ég és bizonyos torzvonás látható. Ám Goethe egészen otthonosnak és boldognak érezte magát századában és világában. Mindenkinél alkalmasabb volt az életre és jobban örült a játékának. A műveinek kultúrtörekvésük adja meg az erőt. A föltétlen, örök igazság eszméje anélkül, hogy a magam lelke kibővítésével hoznám vonatkozásba: magasabbrendű. Magunkat a költői ihlet áradatának átengednünk: magasabbrendű. Ám, ha az ő írásainak indítékát összehasonlítjuk azokkal, amelyek Angliában és Amerikában a könyvírás rugói, az ő igazsága is igazi s tud is hatni mint igazság. Így adott ő vissza a könyvnek legalább valamit hajdani hatalmából és méltóságából.

Goethe, túlművelt országban s korban született, amidőn a tehetséget agyonnyomták a könyvek és mechanikai segédeszközök s az igények szétszóró változatossága. S íme, ő megtanította az embereket, hogyan kell rendezniök ezt a hegynyi vegyességet s hogyan kell szolgálatukba hajtaniok.

Napoleonhoz teszem abban, hogy mindketten képviselői annak a türelmetlenségnek és visszahatásnak, amelyet a Természet a konvenciók hullaháza ellen gyakorol. Mindketten kemény realisták, akik, tanítványaikkal együtt külön-külön az ő korukban s minden jövendő korra nézve rátették a fejszéjüket a képmutatás fájának gyökerére. Ez a lelkes munkás, nem hajtva népszerűségtől vagy egyéb külső indítéktól, enkebléből merítette munkássága indítékait és tervét, egy óriás terhét vállalta s ernyedetlenül s pihenés nélkül – legfeljebb azzal a pihenéssel, amellyel céljainak váltogatása jár – még nyolcvan éves korában is első buzgalma kitartásával dolgozott.

A modern tudomány végső tanítása az, hogy a legmagasabbfokú egyszerűséget nem néhány elem, hanem a legmagasabbfokú bonyolultság, összetétel hozza létre. Az ember a legösszetettebb lény; a túlsó végén áll az orsóféreg, a «volvox-globator.» Tanuljuk meg, mint kell járadékot és jövedelmet húzni a régi és újabb korok roppant örökségéből. Goethe megtanít az élet bátorságára s arra, hogy minden kor egyenlő, hogy az egyik-másik korszak hátrányai csak a nyúlszívűek számára azok. A géniusz az ő verőfényével és mennyei zenéjével ott lebeg a legvakabb és legsüketebb korszakok fölött is. Sem bírság, sem megbecstelenítés nem tartóztathatja föl útjukban a nagy embereket és nagy időket. A világ fiatal: a valaha élt nagy emberek szeretettel hivogatnak. Nekünk is Bibliát kell írnunk, hogy megint egybekössük az Eget a Földdel. A lángész titka, hogy ne tűrjön bennünk hazugságot; hogy megvalósítsa minden tudásunkat; hogy a mai élet magasrendű kifinomulásától, a tudományoktól, könyvektől, emberektől hitet, igazságot, célt követeljen s elsősorban s végül, leginkább, végtelenül: hogy becsüljön meg minden igazságot azáltal, hogy mindig követi, gyakorolja.