XIII.
ALFRÉD FOUILLÉEHEZ.1)
I.
Bevezetés.
Uram!
Mikor öt év előtt az erkölcsi világ törvényének nyomaira akadtam az emberiség művelődéstörténelmében, mély tisztelettel tudattam önnel fölfedezésemet. Azóta hosszas vizsgálódásaim után rájöttem, hogy a világ történelmét hullámokra lehet osztani, melyekben az idealis és realis tünemények szabályszerűen váltakoznak. E hullámok: 1200–900, 900–650, 650–425, 425–150, 150 Kr. előtt – 180 Kr. után; 180–580, 580–975, 975–1490, 1490–1700, 1700–1815, 1815–1900. Minden egyes hullám azzal kezdődik, hogy a szép, jó és igaz eszméje egységbe olvad össze, melyek fokozatosan és lassankint mindjobban elválnak egymástól. E fokozatos elválás megmagyarázza az összes vallási, erkölcsi, jogi, politikai, társadalmi, nyelvi, irodalmi, művészeti és gazdasági élet tüneményeit. Magyarázataim közben nem egy hibát követtem el, sokszor tapasztaltam, hogy nincs elég széles és mély történeti tudományom, hogy felszinesek a theologiai, philosophiai, jogi, politikai, nemzetgazdasági stb. ismereteim; hogy egy-egy tünemény legyőzhetlen nehézségeket gördít elém, de minél tovább haladtam, annál világosabban láttam, hogy jó úton járok és végre is győznöm kell.
E bizalom folytán eljutottam odáig, hogy a metaphysica nagy kérdésein kívül nem csupán a «hogyan»-ra tudok felelni, hanem a «miért»-ekre is. Tudom, hogy az egyes hullám elejétől végeig minő érzésnek, gondolkodásnak kellett uralkodnia; ha tudom az évszámot és az illető ember szervezetét, megmondhatom: jól vagy rosszul érezte-e magát, megfejthetem sikereit vagy csalódásait, szerencséjét vagy szerencsétlenségét; ha kezembe kerül valamely irodalmi alkotás és alaposan megvizsgálhatom, nagyjából meg tudom határozni, hogy a haladás hullámának mely időszakában készülhetett, legalább hasznát vehetem tudásomnak a kétes történeti, philosophiai, politikai és más okok kifejtésénél. Szóval új alapon kell fölépíteni az összes erkölcsi, bölcsészeti és történeti tudományokat. Újra kell megírni minden nemzet történetét.
Azt hittem, hogy az ön mély gondolkodása és nagy tudománya az alapvonások közlése után mindjárt meg fogja érteni fölfedezésem roppant horderejét, de még legújabb munkája: «Le mouvement idéaliste» is mutatja, hogy nem értett meg s habár némi nyomát látom közléseimnek, az egész ismeretlen ön előtt. Legyen szabad azért nagy vonásokban és röviden előadnom tanaimat. Meg vagyok győződve, hogy az idealismus mai fokán már nagyobb sikert aratok, jóval többen fognak megérteni és talán ön is átlátja igazságomat.
II.
A haladás törvénye.
Az ember gondolkodása közben két műtétet végez, tudniillik vagy összefoglal, vagy megkülönböztet. Az idealismus hajnalán a legszélesebb lesz ez az összefoglaló tehetségünk, azért az Istent, a vallást, az erkölcsöt, a világot, az emberiséget látjuk magunk előtt, ezekért rajongunk, lelkesedünk, a tekintélyi vallást követjük, az idealis morált valljuk. Ilyenkor egy Luther, a ki már vizsgálódik, még lehetetlen; a vallásújítók csak a scepticismus és rationalismus első sugárával lehetségesek, mikor a bölcsészek sem hiányzanak. 1490, 1700, 1815 körül csak a theologiai és theocratiai irány lehet népszerű. Savonarola, Bossuet, Bonald, Haller és mások tolmácsai ennek az érzésnek. Ma rohamlépésekkel megyünk belé a legszélsőbb vallási lelkesedésbe, melyben nagy befolyásra tesz szert a catholicismus mint tekintélyi vallás; látjuk, mily hatalommal lép fel a papság és a vallásos aristocratia, mily lenézésben részesűl a democratia, a köztársasági és a radicalis világnézet.
Tessék bármely hullám elejét megvizsgálni, mindig megtaláljuk ezt az érzést, gondolkodást. Mindig jelentkezik a realismus elleni nagy erkölcsi felháborodás, a művészetben és irodalomban a forma háttérbe szorulása és az eszme hangoztatása, az elbeszélésben és a drámában az egyetemes, a tekintély képviselőinek tisztelete, a társadalomban az érzékiség, a nőuralom kárhoztatása. Ilyenkor dívnak a sors-tragédiák. Nehéz a dráma hősében belső ellenmondást létrehozni, mert annyira elnyom mindent az egyetemes iránti tisztelet, hogy jó részt epicussá kell válnia a tragédia hősének, az előadás pedig lyrikus, áradozó és sentimentalis lesz.
Mihelyt beáll a három eszme egységének lazulása, mindjárt hallani az egyetemes uralma elleni zúgolódást, a papi zsarnokság iránti gyűlöletet, az individuum jogának, a polgári, vallási, lelkiismereti szabadságnak követelését.
1515 körül már ott szerepel a bölcsészetben Pomponazzi, a politikában Macchiavelli, az irodalomban Ariosto, éppen úgy, mint 1825 körül a megváltozott Chateaubriand, Hugo, Cousin, továbbá Jouffroy, Guizot, Heine (Reisebilder), Platen (Die verhängnisvolle Gabel, 1826. Der romantische Oedipus. 1828.). Pückler herczeg kikezdi a régi, a tekintélyes aristocratiát, melyet Walter Scott-tól és másoktól tanultunk meg szeretni, tisztelni, eloszlatja nymbusukat, lerántja róluk a felsőbb morál leplét. Angliában Bulwer regényei teszik ugyanezt, hősei kiépültek az illusiókból és balítéletekből, tudnak élvezni, gyönyörködni. Az erősödő skepticismus és rationalismus már hangoztatja azt a nézetet, hogy a papok csinálták a kinyilatkoztatott vallást, hogy a művelt embernek elég a bölcsészeti vagy természeti vallás, itt-ott felhangzik a morálnak utilitarius és altruisticus igazolása. Ennek azonban később jön meg a kora.
1830-ban már győz Francziaországban a szabadelvűség, a kezdődő individualismus, a politikai, vallási, lelkiismereti és sajtószabadság, az egész művelt világ rajong a francziákért; az irodalom tetemesen átalakúl; még ugyan nehéz a drámai belső ellenmondást a hős szívébe helyezni és azért külső hatásos eszközökkel, rémes jelenetekkel iparkodnak pótolni, mint azt a romanticismus tevé. Hugo, Dumas père, Sue és mások, az egész művelt vílágon ily regényeket és tragédiákat írnak, a vígjátékban már itt-ott kikezdik az egyetemes képviselőit: az atyát, a férjet, a felsőséget, a vallást. A társadalomban felhangzik a gazdagság dicsőítése, a nemzeti jólét magasztalása, a szabad verseny tana. A politikában élénk vita tárgya a nemzeti központosítás. Sokan írnak ellene, de az áramlat győz. A nemzeti nagyság, nemzeti egység eszméje mindenfelé hódít. A költészet melegebb, bensőbb lesz, az ünnepélyes hideg ódai lyra hanyatlik, bár még az 1848-iki forradalom idején sokszor találkozunk vele.
Az ötvenes években mindenütt meghonosúl a központosító törekvés az államban, az orthodoxia az egyházban, a nemzeti egység, a nemzeti nagyság eszméjétől lelkesednek a polgárok. Már nem igen rajongnak a politikai szabadságért, a nemzeti dicsőség foglalja el helyét. Guizot, Tocqueville és mások, a kik rajongtak a harminczas, negyvenes évek szabadságidealjáért, rosszúl érzik magukat. A pánszlávok, a pangermánok, a panitalok, lengyelek s más nemzetek jövő nagyságukról ábrándoznak.
A hatvanas években a lyra melegebb, bensőbb, közvetlenebb lett. A kritika lélektani alapból indul ki. A dráma és epos nyugodt, tárgyias és meleg rajzát akarja adni az életnek. Mindenfelé haldoklott a romantikus előadás. Nem szerették többé a nagy ecsettel, nagy vonásokkal való munkát. Örömüket találták a lelki állapotok finom elemzésében, az emberi nyomor rajzolásában, mindjobban kedvelék a humort, mely az emberi léhaság rajzolása. A vallás, a moral több pontját tevék vitatás tárgyává a regényírók; a komikusok kigúnyolták az egyetemes némely képviselőit. Már lehet igazi nagy tragédiákat írni, lehet belső ellenmondást tenni a tragédia hősének szívébe, mert tetemesen hanyatlott az egyetemes tisztelete, érvényre juthat az Aristotelesi tragicai érzés. A társadalomból pusztul a sentimentalismus, mely a haldokló idealismus panaszos hangja a hódító realismus ellen, jelentkezik és terjed a pessimismus, mely az idealisabb, az összefoglalóbb elmék betegsége a realisabb napokban.
Szépen erőteljesen, férfiasan tudnak írni, mások hívei lesznek az affektált szép előadásnak, a cicerói nyelvnek, a marinismusnak, a styl precieuxnek. De már sokan tiltakoznak az új szók, a merészebb fordulatok ellen, buzgón harczolnak az orthologiáért. Az irodalomban hatalomra jut az akademismus.
A gazdasági téren hanyatlik a földművelés tisztelete, az iparra és kereskedésre s velök az anyagira és érzékire vetik magukat a nemzetek, tiltakoznak a szabad kereskedés ellen, sürgetik a védvámokat. Uralomra jut a plutocratia. A társadalom szereti a fényt, a pompát. Emelkedik a külső csín és tisztaság. Gyönyörű középületeket, palotákat emelnek és a régieket is gyakrabban tatarozzák.
Mindenfelé rajongnak a természettudományokért, tőlük várják a nagy kérdések megoldását. A vallásos érzelmek már nem igen tudnak lelkesíteni bennünket. Sokan megvetéssel tekintenek a bölcsészetre, melyet az iskolákban is elhanyagolnak. A jogászok gúnyolódva olvassák a bölcsészeti jogot.
Körülbelül ilyen a hatvanas, hetvenes évek gondolkodásmódja.
De a mint növekszik a realismus s mindjobban elválik a három eszme, a szép, a jó, igaz eszméje egymástól, mindenfelé szembetűnik az individualismus, az egyedek, az alkotó részek győzelme az egész fölött. Az államnak tekintettel kell lennie a tartományokra, a gyarmatokra, a nemzetiségekre; az egyházi kormány engedékeny a nemzeti és tartományi egyházak iránt, minden ország, nagyobb testület decentralisalja hatalmát; a gyáros előzékeny munkásaival szemben, gondoskodik jólétökről, patriarchalis jóakarattal bánik velök, noha újra meg újra sztrájkolnak, követelődznek. A harminczas-hatvanas évek honleányai gúny tárgyai lesznek és elényésznek; a hetvenes évek választmányi hölgyei pedig roppant elszaporodnak, ők a jótékonyság apostolai. A családban a hivalkodó asszony parancsol és háttérbe szorúl a férj, a szülőkön a követelődző gyermekek regnálnak.
Az irodalomban páratlan tökélyre jut a verselés, noha hosszabb verset senki sem szeret olvasni. Annál jobban kedvelik a rövid prózai tárczákat, apró életképeket, rajzokat. Regényben, drámában nevetséges, vagy aljas szerepet juttatnak az egyetemes képviselőinek, ezek az individuum nyomorának, szerencsétlenségének okai, a vallás, az erkölcs, a felsőség, az atya és férj rovására kell nevetni a színpadon. Általános lesz a léha humor, mely nevetségessé tesz minden szentet. De míg az idealis tragédia lélekemelő, az ideal-realis igazi tragicai hatású, azaz félelmet és részvétet keltő, addig a realis tragédia leverő hatással van a nézőre.
Az individualismus féktelensége őrjöng a szórakozásért, a játékért, a ló- és más versenyekért, a színházért és mindennemű mulatságokért. Bál, kirándulás, nyaralás, fürdőzés: életszüksége minden tehetős asszonynak. Hazafias, országos, megyei, városi ünnepeket, jubileumokat, temetéseket, kiállításokat stb. rendezni ekkor lehet igazán. Mint a gyermek ujjong és sír a nézők és hallgatók roppant tömege, örömtől, meghatottságtól könnybe lábbadnak szemeik s talán egy kissé megnemesednek, talán rövid időre felmagasztosul a lelkök, hogy csakhamar visszaessék szokott léhaságába. Különösen a zenéért bolondúl az egész világ. Ennek mámorában pillanatra felejti nyomorúságát, rossz kedvét, általános idegességét. Nem becsűljük az életet, agyunkban sokszor megfordúl az öngyilkosság gondolata. Számosan megőrűlnek.
Másrészről terjed a mysticismus és pietismus. Sok realista az ő aprózó, részletező lelki munkájában meglátja a titkost, a rejtelmest, az istenit; gyönyörködik és boldog az ő lágy, vallásos érzésében, noha még sem gyűlöli az érzéki gyönyöröket.
Ez nagyjából az erkölcsi világ törvénye, ez jut érvényre a haladás minden egyes hullámában az idealismus kitörésétől a realismus alkonyáig.