A PETŐFI-TÁRSASÁG KÖZÜLÉSÉRŐL.19)
I.
Legyen szabad nehány megjegyzést tennem a Petőfi-társaság közülésére. Nem a társaság programmját akarom bírálni, sem alapszabályait; azt sem vizsgálom: vajjon volt-e szükség e társaság alapítására, a midőn egy hasonló czélú s nem minden érdem nélküli társaság már régóta fennáll. Általában nem a társaság elleni elfogultságból vettem kezembe a tollat. Úgy az irodalmi, mint más társaságokat nem annyira programmjukból kell megitélni, mint inkább munkásságuk irányából és eredményeiből. A Petőfi-társaságot is ez fogja igazolni vagy elitélni, nem pedig fennhéjázó programmja és hirlapi reclamejai. A ki a viszonyokat közelebbről ismeri, észrevehette ugyan, hogy a Petőfi-társaságot nehány elégedetlen Kisfaludy-társasági tag és több, még elégedetlenebb szépirodalmi író alapította, a kiket a Kisfaludy-társaság vagy nem akart, vagy, tagjainak meghatározott száma miatt, mind eddig nem tudott megválasztani. De mind ez nem változtat a dolog lényegén. E mozgalomból minden esetre haszon háramlik az irodalomra. A Petőfi-társaság nyomósabb és lelkiismeretesb munkássága vagy háttérbe szorítja a Kisfaludy-társaságot, vagy külön feladatot oldva meg, mindketten megállhatnak egymás mellett, vagy a legrosszabb esetben, ha tudniilik a nagy hűhónak nagy kudarcz lesz a vége, be fogják látni az elégedetlen írók, hogy oly bajokon, melyeknek részint a viszonyok, részint pedig maguk az egyének okai, semmi nemű társaság nem segíthet s ennél fogva szerényebbek lesznek követeléseikben a fennálló társaságok iránt.
Megjegyzéseim nem magát a társaságot illetik, hanem egyfelől Jókainak a közülést megnyító elnöki beszédét, a mely egy pár burkolt, de azért eléggé érthető s nagyon is alaptalan vádat foglal magában a Kisfaludy-társaság és az akadémia I-ső osztálya ellen; másfelől Kertbenynek és Pulszkynak ugyanott felolvasott értekezéseit Petőfiről, a melyekben hibás adatok fordulnak elő.
Úgy hiszem, legkevésbbé a Petőfi-társaság van hivatva arra, hogy Petőfiről hibás adatokat terjesszen. Lássuk azért először is ezeket.
Kertbeny értekezésének czíme: «Petőfi és budapesti barátai.» Kertbeny helyesebben cselekszik, ha azt a hatást ismerteti, a melyet Petőfi az ő nem eléggé sikerült fordításában is tett a német irodalomra, mint hogy Petőfiről és barátairól ír. Őt Petőfi barátaihoz nem csatolta bensőbb viszony, sőt magával Petőfivel is igen felületes ismeretsége volt. Keveset írhat közvetlen tapasztalatból, a másoktól hallott vagy vett adatokat pedig nem igen szokása kritikával feldolgozni. Mindjárt értekezése elején összehasonlítja Petőfit azokkal a költőkkel, a kik idegen nemzetiségbe olvadtak. Említi a magyar (helyesebben magyarországi születésű) Lenaut, a ki életének csak 16-ik évében hallott tiszta németséget, a franczia Chamissót, a ki 14 éves koráig nem tudott németül s mégis oly őseredeti németséggel költöttek és írtak, hogy a legnémetebb költők első sorában foglaltak helyet. «Ki tudná megfejteni – folytatja Kertbeny – a költői ösztön rejtélyét, mely a bizonynyal szláv elődöktől származó Petrovicsnak megadta azt a teremtő hatalmat, hogy mint Petőfi a magyar költők között a legmagyarabb költő legyen.» Ebből az következik, hogy Petőfi tót ajkú volt s oly módon lett magyar költővé, mint Chamisso németté. Miudenki tudja, hogy Petőfi szülei tót eredetűek voltak, s maga Kis-Kőrösön született ugyan, de másfél éves korától fogva Félegyházán nőtt fel, e tiszta magyar községben; magyar volt anyanyelve, azok gyermek- és ifjúkori benyomásai s épen nem hasonlíthatni őt Chamissóhoz. Így abban nincs semmi rejtély, hogy oly kiválóan magyar költővé vált. Gyermekkori körülményei, kóbor ifjúsága, a magyar politikai és irodalmi szellem nemzetiesb fejlődése mindent megmagyaráznak, úgy hogy e tekintetben alig különbözik Arany Jánostól, a kinek szülei nem voltak szláv eredetűek. Kertbenynek általában nagy kedve telik abban, hogy Petőfi költői fejlődését oly körülményeknek tulajdonítsa, a melyek Petőfire semmit vagy igen keveset hatottak. A mult nyáron egy hosszú czikkben azt fejtegette, hogy Lenaunak magyarországi emlékei, a magyar életből vett halvány képei nagyban befolytak Petőfi költészetének nemzetiesb fejlődésére. Mintha a magyar irodalom nemzeti fejlődése s a magyar népköltészet semmi volna és Lenau beteges melancholiája, sőt holmi Beck Károlyok ébresztették volna föl Petőfiben a nemzetiesb költészet geniuszát.
Kertbeny semmi érdekest, jellemzőt nem tud mondani Petőfi barátairól, a hol pedig mondana, az teljesen valótlan. «Csak Lisznyai tudott uralkodni Petőfi felett – úgymond – mert ez iránt lekötelezettnek tartotta magát, hanem azért nem egyszer ő vele is éreztette sarcasmusát. De Lisznyai, a ki akkor a gazdag örökösök közé tartozott, egész a bálványzásig hódolt Petőfinek, a ki egykorú volt vele s kiről büszkén hirdette, hogy ő fedezte fel.» Lisznyai soha sem volt gazdag örökös. Kertbeny összetéveszti a negyvenes éveket az ötvenesekkel, a mikor a már házas Lisznyainak neje örökölt. Lisznyai tulajdonkép nem is volt barátja Petőfinek, csak pajtása, s hogy uralkodott volna felette, azt senki sem hiheti el, a ki e két férfiút csak távolról is ismerte. De miért lett volna Petőfi lekötelezettje Lisznyainak? Talán azért a kis szivességért, a melyet vele 1843-ban Pozsonyban tett? Ez oly nemű volt, a melyet egyik juratus örömest megtesz a másikért. Petőfi nem volt ugyan juratus, hanem a Záborszky irodájában másoló, de már az Athenaeumban figyelmet keltett költeményeivel. Így Lisznyainak nem kellett őt felfedeznie, mert Bajza már több ízben bemutatta a közönségnek. Petőfi 1843 jun. 1-én Pozsonyból így ír Bajzának:… «Meg fog a Tekintetes úr bocsátani, hogy sorsom panaszlásával untatom, de nekem senkim sincs a világon, senkim, a ki előtt bizalommal nyithatnám meg keblemet. Itt küldök ismét néhány verset, azon kérelmem ujjításával, hogy velök a legnagyobb szigorral bánni méltóztassék… Lisznyaival közelebbről megismerkedtem. – Mind Teens Vörösmarty urnak, mind a Tekintetes úrnak szives indulatába ajánlom magamat.»20) Nincs itt semmi nyoma sem Petőfi lekötelezettségének, sem Lisznyai fölfedezésének.
Kertbeny értekezésének csak egy része jelenvén meg nyomtatásban, a másik részre nem tehetem meg észrevételeimet. De azt olvasom a lapokból, hogy Jókai az elnöki székből helyre igazította e másik résznek azt az állítását, hogy Petőfi járatlan volt a német helyesírásban. Az elnöknek valóban jó lesz megkettőzni éberségét, mert félő, hogy a Petőfi-társaság csupa jó akaratú buzgalomból versben és prózában annyit fog ártani Petőfi emlékének, a mennyi ellenséges indulattól is alig telhetnék.
A Kertbenyénél sokkal érdekesebb a Pulszky értekezése. Ő «Petőfi és a kritika a negyvenes években» czím alatt értekezett. Azonban úgy látszik, hogy a Petőfiről írt bírálatok közül e korból csak a magáét ismeri, a melyet némi tájékozó bevezetéssel mutatott be a társaságnak. Teljességgel nem becsméreljük e birálatot, a mely 1847-ben jelent meg névtelenül a «Szépirodalmi Szemlé»-ben. Mindenesetre jeles bírálat, egy pár találó vonásban emeli ki Petőfi fény- és árnyoldalait, bár nem bocsátkozik szelleme behatóbb bonczolatába s nem érzi eléggé az ifjú költő irodalomtörténeti fontosságát. Pulszky sok mérséklettel, elfogulatlansággal igyekezett megitélni Petőfit s meglehetős objectiv álláspontot foglalt el irányában. De a bevezetés, a melyet most bírálatához írt, mind felfogás, mind adatok tekintetében tévedéseken alapszik. Pulszky, úgy látszik, vagy nem tartotta a Petőfi-társaságot érdemesnek arra, hogy egy kissé utána nézzen az adatoknak, vagy igen bízott emlékezetében, pedig azt hiszem, hogy ifjúságában is politikai benyomásai sokkal élénkebbek voltak az irodalmiaknál s azért az utóbbiakat nem ártott volna egy kissé felfrissíteni az akkori irodalom újabb áttekintésével.
Pulszky azon kezdi értekezését, hogy Petőfi sokáig küzdött, a míg elismerték, neki nem jutott osztályrészül az, a mi Byronnak, a ki egy szép reggel arra ébredt, hogy híres emberré vált. Szerinte a kritika soká nem méltatta figyelemre, mélyen hallgatott, később élesen kelt ki ellene, csak gyöngeségeit látta, fényoldalainak szemet hunyt. Az irodalom magas köreiben épen agyonhallgatták. Két áramlat volt észlelhető az olvasó közönségben. Az egyik csak a hibát látta Petőfiben, a másik csak a szépséget. Beható bírálata azonban nem jelent meg. Gúnyos megjegyzéseket lehetett olvasni az irodalmi lapokban egy részről, dicsőítés hangzott más részről a kávéházakból. Ily körülmények között szükségesnek látta Pulszky 1847-ben felszólalni s megbírálni Petőfi költeményeit.
E rajz részben túlzott, részben valótlan. Alig van példa az irodalom-történetben nemcsak nálunk, hanem külföldön is, hogy valaki oly gyorsan kedvencz és elismert költővé váljék, a mint ez Petőfivel történt. E tekintetben sokat hasonlít Byronhoz, a ki szintén oly hamar lett híres ember, bár őt is megtámadta a skót szemle és sokkal alaposabban, mint Petőfit Császár Ferencz. Petőfi iránt pályája kezdetén az irodalom úgy nevezett magasabb körei sokkal nagyobb részvétet tanusítottak, mint az alsóbbak. Mint tanuló lépett fel az «Athenæum»-ban, mint vándor szinész szintén ide küldözgette verseit. Szorgalmas dolgozó társa volt e folyóiratnak egész 1843 végéig, midőn az megszünt. Bajza és Vörösmarty szivesen fogadták, kiadták költemenyeit, buzdították, sőt anyagilag is segítették. Az 1844-ik évben, a midőn Debreczenből Pestre jött, Vörösmarty ajánlatára adta ki a Nemzeti Kör költemenyei első gyűjteményét. «János Vitéz»-nek, még megjelenése előtt, Vörösmarty dicsérő nyilatkozata mintegy előkészítette a kedvező fogadtatást. Igaz, hogy 1844-ben az «Irodalmi Őr» – ben költeményei első gyűjteményét megtámadta Császár Ferencz, de 1846-ban ugyanez a lap dicséri gyűjteménye második kötetét, mély érzésű, gazdag phantasiájú költőnek nevezi, s a népiességben Vörösmarty és Czuczor mellett jelöl ki számára helyet. 1845-ben b. Eötvös József szólalt föl mellette a «Pesti Hirlap»-ban a legmagyarabb költőnek hirdetve s e szempontból óhajtva megitéltetését. Igaz, hogy a «Honderű» folyvást üldözte, de a «Pesti Hirlap» és «Pesti Divatlap» védték. Egy szóval Petőfi már a Pulszky bírálata előtt is részesült gáncs- és méltánylatban egyaránt, sőt emelygős dicsőítésben is mind a közönség, mind pedig az irodalom részéről. Behatóbb bírálat nem jelent meg ugyan róla, de a Pulszkyé sem volt az, s általánosságban azelőtt két évvel Eötvös sokkal helyesebben itélt róla, mint Pulszky.
Azonban, mind ennél nagyobb tévedésbe esik Pulszky, a midőn a Petőfi föllépte előtti költészetünket igyekszik jellemezni, s úgy tünteti föl Petőfit, mint a ki mínden előzmény nélkül varázsolta költészetünket nemzetivé, mint a ki előtt híre-hamva sem volt a magyar költészetben a nemzeti rhythmusnak és szellemnek, s nem csak Toldyt, hanem Vörösmartyt és Bajzát is úgy mutatja be, mint Petőfi irodalmi ellenfeleit.
De ez bővebb megvilágítást érdemel, s azért egyebekkel együtt a jövő számra halasztom.
II.
Pulszky megfeledkezni látszik arról, hogy költészetünk, a Kisfaludy Károly idejében, az Aurora-körrel egy új korszakot kezd meg, a mely a művészit a nemzetivel mind inkább összeolvasztani törekszik s a mely iránynak aztán a lyrában Petőfi a legerőteljesb s legeredetibb kifejezője. Költészetünk úgy nevezett népies mozgalma, a melynek élén Petőfi, majd Arany állottak, csak folytatása költészetünk nemzetibb átalakulásának, a melyet Kisfaludy Károly, különösen Vörösmarty kezdeményeztek. Tulajdonkép egy korszak ez a fejlődés különböző stadiumain. Egy és más pontban ellentétben vannak ugyan egymással, de egymás kiegészítői.
Kisfaludy Károly szakított a klasszikai eszménynyel, s bár részben a német romantika befolyása alatt állott, drámában, lyrában, elbeszélésben új fejlődésnek indította a nép-nemzeti elemet, a mely soha sem veszett ki egészen költészetünkből, de a melyet még a tehetségesebb költők sem míveltek elég izléssel. Vörösmarty a költői gondolat szabadságát hirdetve, a nép-nemzeti elem bajnokaként lépett föl. Költői nyelvünket a megújított és régi nyelv alapján magyarosabbá és költőibbé varázsolta. Epikai költeményeit hexameterekben írta ugyan, de mint nemzeti és romantikus költő szólalt meg a klasszikai versformában s a klasszikai iskolát saját külformája pánczélában verte meg. Azonban «Tündérvölgyé»-ben áthajolt a régibb költészethez s megzendítette az elhanyagolt nemzeti rhythmust is. Mint az akkori magyar közéletben, úgy vegyülnek epikai költészetében a régi és új eszmék, formák egymással küzdve; minden átalakulóban. Classzikai formák romantikus és nemzeti tartalommal; hexameterek, a melyek semmit sem tudnak Olymp isteneiről s Hadurról zengenek; classikai műgond jellemzetes vagy phantastikus alakokkal; nyugat-európai lovagiság keleti ragyogásban; erős nemzeti érzés, a mely a mult dicsőségével a jelen fájdalmát érezteti s a jövőre lelkesít.
Vörösmarty epikai költeményeinek e főbb vonásait megtalálhatni drámai és lyrai költeményeiben is. «Salamon» és «Bujdosók» történelmünk egyik legháborgóbb korszakából emelkednek ki. «Csongor és Tünde»-ben egy népmese mer betolakodni a nagyon is józan és minden naivság nélküli magyar költészetbe. Balladáiban hol a történelemből, hol pedig a régi magyar költészet hagyományaiból szedi tárgyait s egy-egy sovány adatkából avagy csak névből egész mondát igyekszik kiszőni. Lyrai epigrammjai nemcsak nemzeti tartalmúak, hanem történelmünk majd minden nevezetesb eseményére írt emléksorok. Másnemű lyrai költeményeiben is a besülyedt mult emlékét támasztja föl. Azonban mint lyrikus kevésbbé használja a classikai versformákat; a német iskola által meghonosított nyugat-európaiakhoz fordul, kivált balladáiban és szerelmi költeményeiben. Mindazáltal itt is sokat különbözik a német iskolától. Kerüli a német érzelmességet, férfiasb erélyben vagy phantastikus álmadozásban nyilatkoznak érzelmei, sőt annyira fél az érzelmesség örvényétől, hogy néha szivesebben merül az ábránd alaktalan ködképeibe, vagy válik szónokiasan ragyogóvá. Az érzelmes nála, ha mélyebben érzett, már hajlik a szenvedélyesség, a pathosz felé, de nem egyszer naivan meghatott vagy humorosan dévaj. Több húr rezdül meg lantján és szivén, mint kortársainál s örömest fordul a népköltészethez is. Vörösmartynál a népi elem már úgy kezd megjelenni, mint a nemzeti költészet ifjító forrása. A klasszikai és német iskola lenézte, megvetette ezt s ha hébe korba hozzáfordult, csak curiosumkép tárgyalta, legfeljebb gúnyra használta fel az ósdiak és izléstelenek ellen írt satyrában. Magánál Csokonainál is leginkább az alsó vagy naiv komikumban nyilatkozik erőteljesbben. Vitkovics néha eltalálja a hangot, de nincs sem elég kedélye, sem elég phantasiája. Kisfaludy Károlynál többé-kevésbbé a német érzelmesség öltözik magyar népdal formába, vagy ha nem, naivitása ritkán önkénytes. E mellett mind kettő inkább csak népdalokat ír. Vörösmarty is írt népdalokat, de a népi elemet egyszersmind fejleszteni is törekedett. Balladáit nem innen fejlesztette ugyan, de innen humoros genreképeit s néhány lyrai költeményét, mint «Párja nincs», «Váró ifjú», a melyek többek egyszerű népdaloknál s a magyar és művészi lyra felé törnek utat. Később nem ír népdalt, de használja formáit s kivált szerelmi és humoros lyrája nem egyszer táplálkozik a népköltészetből. Epikai költeményeire sem volt hatás nélkül ez elem. Már a monda és hagyomány iránti előszeretetében is nyilatkozik némi népies elem, s csak hamar a monda édes testvérét, a népmesét is felöleli. Nemcsak «Csongor és Tünde» alapszik népmesén, hanem a «Tündérvölgy» is, melyben népi és régies mintegy összeolvad. Mióta az idegen iskolák válaszfalat emeltek a régi és újabb magyar költészet közé, Vörösmarty volt az első, kit a régibb költészet, kivált Zrinyi lelkesítni birt; mióta a classikai eszményiség uralomra vergődött, szintén ő ültette be költészetünkbe a népi elemet nemcsak mint feldolgozandó anyagot, hanem mint fejlesztő eszmét. A magyar költészet újra érintkezik mindazzal, a mitől elszakadott, de művészi vívmányok kiséretében; nemzetibbé válva, lerázza a classikai és német költészet jármát, de megnyilik az összes európai költészet behatásainak. Önállóságra jutva szabadságot hirdet, a költői gondolat szabadságát, s inkább megérti az európai nagy szellemeket, a kik ily uton lettek nagygyá. A nemzeti és európai szellem egymást áthatva kezd összeolvadni itt is, mint közéletünkben.
Ime az átalakulás, a melyet Vörösmarty részint végrehajtott, részint előkészített. Kortársai e nyomon haladtak, különösen Czuczor, a ki előszeretettel használta a nemzeti rhythmust és kiválóan kedvelte a népdalt. Erdélyi János népdalaival, némely magyaros költeményeivel, s a népköltészet hagyományai összegyüjtésével szintén ez irányt szolgálta. A regény és dráma a magyar történelemhez fordult; az elbeszélés és vígjáték Kisfaludy Károly nyomán magyar typusokat dolgozott fel. Munkácsy és Gaal a magyar népdalt a színpadra is felvitték és Szigligeti népszínműveivel állott elő. Bajza, a kinek lyrája leginkább állott német befolyás alatt, mint kritikus üdvözli a népi elem felszinre törekvését, a mely máskép kezdett fejlődni, mint Gvadányi és Horváth Ádám idejében. «Az igen kedves dolog nekem – írja Toldynak a huszas évek végén, – hogy első rendű költőink a népdalokra fordítanak figyelmet; annak igen sok haszna lesz poezisünkben. Goethe azt mondja valahol a «Diván»-hoz írt magyarázatában, hogy minél elevenebb, minél természetesb a naiv költés valamely nemzet poezisében, annál szerencsésebben fognak kifejlődni az utóbb következő epochák».21) Bajza egyszersmind sürgette mind Kisfaludyt, mind Vörösmartyt, bár siker nélkül, hogy népdalaikat jambus- vagy trochaeusban írják; a nemzeti rhythmus titkát még senki sem vizsgálta behatóbban. E levél a művészi népdalnak egész elméletét írja meg. A mit Bajza művészi népdalnak nevez, az tulajdonkép specificus magyar dal akar lenni, mint Goethe dalai specificus német dalok. Bajza arról gondolkozott elméletben, a mit Petőfi gyakorlatban oly sikerülten megfejtett, annyira, hogy irodalomtörténeti fontosságának épen ez alkotja egyik főrészét.
Mind ezzel szemben hogyan rajzolta Pulszky költészetünket Petőfi előtt? Szerinte e század kezdetén költészetünkben a classikai, később a nyugot-európai versformák kizáróan uralkodtak. Tartalomban és formában semmi nyoma a nép-nemzeti elemnek, a magyar költészet egyedüli czélja alkalmazkodni a német költészethez, s ezt pótolni az olvasni németül szerető magyar közönségnél. Ily körülmények között lépett föl először Petőfi, a magyar népdal metrumában és hangján énekelve dalait, a melyekben itt-ott a nép nyersesége is előtünt, a formára pedig nem sokat ügyelt és a pongyolaságot nem kerülte.
A fennebbiek után nem szükség mindezt czáfolnom s csak azt jegyzem meg, hogy az sem áll, mintha Petőfi mindjárt első fölléptekor a népdalok metrumában írta volna dalait. Petőfi e tekintetben pályája kezdetén egészen elődei nyomán haladt, s mint Vörösmarty, Czuczor és Erdélyi a nyugot-európai versformákat használta; írt e mellett népdalokat is, a melyek sikerültebbek voltak amazokéinál; írt továbbá magyar rhythmusban fentebbhangú költeményeket is, épen mint Vörösmarty. De iránya nem volt öntudatos, a magyar rhythmus elméletével épen úgy nem volt tisztában, mint kortársai, bár gyakorlatban néha bámulatosan eltalálta. Bajza őt is sürgeti, mint hajdan Kisfaludy Károlyt és Vörösmartyt, hogy népdalait írja jambus- vagy trochaeusban. Petőfi ezt feleli reá 1843 jun. 1-sejéről: «A tekintes úr tanácsát, miszerint a népdalokat is mértékben írjam, követtem a «Távolból»-lal; aligha sikerrel».22) Ekkor már foglalkozott ugyan Fogarasi, később Erdélyi is a magyar rhythmus elméletével, azonban az ötvenes években Arany hozta tisztába e kérdést «A magyar nemzeti versidomról» czimű értekezésével, a mely valóban korszakos munka. A birálók, maga Pulszky is, azért nevezték jó részt pongyolának, formátlannak Petőfi magyar rhythmusban írt verseit, mert nem találták meg bennök a tiszta jambust vagy trochaeust, bár azon lábakat megtalálhatták volna, a melyeket a magyar rhythmus kiválóan kedvel. Petőfi később sem volt erős a magyar rhythmus elméletében, de élénken érezte azt s nagy sikerrel alkalmazta. Magyar versformái változatosak, hangzatosak, könnyen énekelhetők; fokonkint mind sürübben használja azokat és formában, tartalomban megteremti a specificus magyar dalt. De azért folyvást ír a nyugot-európai versformákban is, úgy annyira, hogy költeményeinek felénél több ebben van írva. E versformákat nem is lehet számüzni költészetünkből, de nem is szükséges; azonban óhajtandó, hogy a magyar rhythmus iránti előszeretet és érzék ne csökkenjen. Fájdalom újabb költőink mintegy megvetni látszanak a magyar rhythmust s a Petőfi-társaság ifjabb tagjai közül alig van valaki, a ki pártfogásába venné.
Pulszky úgy tüntetvén fel Vörösmartyt és Bajzát, mint a kik tartalomban és formában idegen szellem képviselői, igen természetesen ebből azt következteti, hogy Petőfi irodalmi ellenfelei voltak, buzdítani épen nem akarták s az «Athenaeum» rossz szemmel nézte az ifjú költő irányát. Mind ennek ellene mond az, hogy Petőfi épen az «Athenaeum» – ban lépett föl, hogy Bajza és Vörösmarty szóval, levéllel és segélylyel buzdították. Az «Athenaeum» 1843. végén megszünvén, nem birálhatta Petőfi költeményei első gyüjteményét, különben is Bajza és Vörösmarty 1844-ben már nem írtak birálatokat. Toldy sem az «Athenaeum idejében nyilatkozott Petőfi ellen, hanem később irodalom-történetében, midőn a Vörösmarty után jött költőket epigónoknak nevezte s Petőfit nem méltányolta érdeme szerint. Hogy Bajza és Vörösmarty magántársalgásban egyet-mást hibáztattak Petőfiben, az lehetséges, de ezt a legméltánylóbb birálat sem kerülheti el. Petőfinek Vörösmartyval soha sem volt irodalmi összeütközése, csak politikai 1848-ban, a melyet eleggé ismer a közönség. Hogy mennyire tisztelte és szerette Petőfi Vörösmartyt, bizonyítja az is, hogy 1847-ben költeményei nagy gyüjteményét neki ajánlotta és 1847 jul. 9-én Sárospatakról így ír Kerényinek egyik uti levelében: «Az idő is gyönyörű volt: felhőtlen, verőfényes, derült nyári reggel. Hejh jártam én erre már rossz időben is. Debreczenből utaztam Pestre 1844-ben februáriusban, kopott ruhában, gyalog, egy pár huszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem; gondolám, ha eladhatom jó, ha el nem adhatom az is jó, mert akkor vagy éhen halok, vagy megfagyok, s vége lesz minden szenvedésnek. Egyes-egyedül mentem itt a Hegyalján; egy lélekkel, egy élő lénynyel sem találkoztam. Minden ember födelet keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél havas esőt szórt reám. Épen szemközt jött. Arczomon megfagytak a könnyek, melyeket a zivatar hidege és a nyomoruság fakasztott. Egy héti kinos vándorlás után Pestre értem. Nem tudtam, kihez forduljak. Nem törődött velem senki a világon, kinek is akadt volna meg szeme egy szegény rongyos kis vándorszinészen? A végső ponton állottam, kétségbeesett bátorság szállt meg s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint a mely kártyás utolsó pénzét teszi fel, hogy élet vagy halál. A nagy férfi átolvasta verseimet, lelkes ajánlására kiadta a «Kör», s lett pénzem és nevem. E férfi, a kinek én életemet köszönöm s kinek köszönheti a haza, ha neki valamit használtam, vagy használni fogok, e férfi: Vörösmarty».23)
A Jókai elnöki beszédére kevés mondandóm van. A beszéd nem egészen azt mondja ugyan a társaság főczéljának, a mit az alapszabályok; hanem ezt igazítsa el a társaság maga. Egyébiránt az egyik főczél nem eléggé érthető, s a mint én értem, sehogysem valósítható. Jókai ezt hirdeti: a társaság egyik főczélja, hogy a szépirodalmat, mint életpályát emanczipálja és önállásra juttassa. A társadalmi kérdésekkel foglalkozók alkalmasint hamarabb megfejtik azt a feladatot, hogy miként lehet a munkát emanczipálni a tőke uralma alól, mint a szépirodalmat mint életpályát biztosítani. Ez legföljebb úgy sikerülne, ha az állam egy költői bureaucratiát állítana fel, vagy egy jól dotált költő-papirendet. Azonban ezt igazítsa el a társaság maga, nekem az elnöki beszédnek csak azzal a részével van bajom, a mely az Akadémia és Kisfaludy-társaságra látszik czélozni.
Jókai bókot mond ugyan az Akadémia- és Kisfaludy-társaságnak; kegyesen megengedi, hogy a Petőfi-társaság mellett is megmaradhatnak, sőt hogy ez nem is akar versenyezni velök, de később olyasmit is mond, bár gyöngéd burokban, a mi vádként hangzott az Akadémia és Kisfaludy-társaság ellen. Szerinte a Petőfi-társaság második főczélja: a féltékenység nélküli hírre törekvés, a clique-uralom nélküli szövetség a tehetségek érvényesítésére és tovább fejlesztésére, s ezt részletezi is. Elmondja, hogy a Petőfi-társaság nem ismer kizárólagosságot, mindenki részt vehet benne. Tagjainak eddigi összesége nem képez zárt kört, csupán kezdeményező előhadat; meg tudja különböztetni a társulati összetartást a clique-szövetkezéstől, a tehetségek méltányos elismerését a pajtáskodók kölcsönös egymást megbámulásától, s a működési tér előkészítését nem teszi annak egyedárusító elfoglalásává. Jóakaratú, s egymással közvetlenül közölt birálás rendszerét követve, egymásban az irodalmi modor hibáit kijavítni törekszik; nem fog tömjénezni senkinek, ellenben mindenkit arra ösztönöz, hogy mint író nagyobb tökély felé törekedjék; pihenő tehetségeket új tevékenységre buzdít, s az ifjú pályatársaknak baráti kézzel segít pályatörésök kezdetét megkönnyítni.
Ime miben akar különbözni a Petőfi-társaság más oly fennálló társaságoktól, a melyeknek szintén szépirodalmi írók a tagjai. Minden gyanusítás nélkül, bátran mondhatjuk tehát, hogy Jókai a Kisfaludy-társaság, s az Akadémia I-ső osztályára czéloz, s ezek ellenében a mondottakban keresi a Petőfi-társaság igazolását. Úgy látszik ez lesz az a társaság, a mely nemcsak Magyarországnak, hanem az egész világnak példát ad arra, hogy miként lehet teljesen megfékezni minden emberi szenvedélyt, írói hiuságot, s negyven-ötven embert teljesen egyértelmű erkölcsi lénynyé és folyvást tökélyesülő íróvá idomítani.
Azonban azt épen nem érthetni, hogy miért vádolja Jókai kizárólagossággal az Akademiát és Kisfaludy-társaságot, holott a Petőfi-társaság is csak úgy választja tagjait, mint az Akademia, határozott számmal a rendeseket, határozatlan számmal a rendkivülieket; az Akademiában és Kisfaludy-társaságban nem tag szintén olvashat, ha munkáját valamelyik tag ajánlja. Avagy a Petőfi-társaságban mindent fel fognak-e olvasni és kiadni, a mit beküldenek? Ez talán még sem lesz egészen jó s nem árt, ha a társaság az elnök tág keblű szabadelvűségét egy kissé korlátozza. A Petőfi-társaságot egy elégedetlen írói clique alapítván, a mely irodalmi czéljaival nincs tisztában, s a melyet inkább pajtásság és személyes tekintetek fűznek össze, mint irodalmi elvek: valóságos komikai jelenet, hogy épen e társaság elnöke vádolja clique-szövetkezéssel és uralommal az Akademiát és Kisfaludy-társaságot, a melyekben lehet találni elég fogyatkozást és hibát, de clique szövetkezést és uralmat, kivált a szépirodalmi írók részéről, épen nem. De ha Jókai mint akadémiai és Kisfaludy-társasági tag ily szomorú tapasztalatokat tett, miért nem lépett fel a visszaélések ellen az illető helyen? A küzdést legalább meg kellett volna kisérleni.
Jókait egy egész udvar környezi, számos dolgozótársai s az őt bámuló fiatal írók udvarra, a kik őt úton-útfélen, még saját lapjában is dicsőítik s mégis ő veti az Akadémia és Kisfaludy-társaság szemére a kölcsönös megbámulást. A Petőfi-társaság minden laptól megválaszt valakit tagjának, hogy ügyei kellő támogatásban részesüljenek, lapot alapít a maga érdekében és elnöke mégis az Akadémiát és a Kisfaludy-társaságot vádolja egyedárusággal, pajtáskodással, a melynek nincsenek lapjai, sem pajtásai a journalistikában.
De elég ebből ennyi. Jókai, úgy látszik, minden évben egy-egy új irodalmi manifestumot bocsát ki. Tavaly az «Életképek»-et alapítván, azt hirdette, hogy nagy költői tehetségeink vannak, de nincs tér, hova írjanak, s kevés a tiszteletdíj, a melyben részesülhetnek. Megnyitotta tehát a tért és igért sok pénzt. De a mint a következés megmutatta, betölt a régi példaszó: se pénz, se posztó. Most megalapítva a Petőfi-társaságot, a szépirodalmat, mint életpályát akarja biztosítani, s az erkölcsi és írói tökélyt megvalósítani a fiatal nemzedékben. Félő, hogy itt is betelik: se pénz, se posztó. Azért azt tanácslom a társaságnak, hogy tűzzön ki erejéhez mért czélt, mennél kevesebbet beszéljen róla, de annál többet tegyen érte s a mi a fődolog, ne sokat hallgasson elnökére.