A NYELVŐR ÉS A KÖLTŐI SZABADSÁG.32)
A Nyelvőr ez évi kilenczedik füzetében Bánóczi József Greguss Magyar költészettanát ismertetvén, a többek között így szól:
«Néhány évvel ezelőtt Szász Károly szólalt föl egy nyelvi kritika alkalmával épen a Nyelvőrben, hogy hát szóljanak hozzá: mi van a költőnek a nyelvvel szemben megengedve, mi nem? A fölhívás eredménytelenül hangzott el, pedig a kérdés megérdemelné a szorgalmas adatgyűjtést és tüzetes fejtegetést. Hogy mit lehetne aztán megállapítani? Aligha egyebet, mint a mit Greguss mond. E sorok annyira a Nyelvőr szellemében írvák, hogy magáért a tárgyért, de megizelítőül is ide igtatjuk: A költői szabadságot rosszul értelmezik, a kik a költő azon szabadságának tekintik, hogy a vers kedvéért hibát követhet el, midőn tudniillik a vers rákényszeríti, hogy például az ik-es igét iktelenül ragozza, karomat helyett azt mondja: karom, tájszókat, népies kiejtéseket és szokatlan szórendet, inversiókat engedjen magának. Baj, ha a sors hibák elkövetésére kényszeríti az írót, mert ez azt jelenti, hogy még nem lett elég ura a nyelvnek s nem bír benne könnyen és fesztelenül mozogni; csakhogy ez esetben a költői szabadság inkább érdemli a költői kényszerűség, szorultság, mintsem a szabadság nevét. A vers teljességgel nem szabadítja föl az írót hiba elkövetésére. A költői szabadság nem hibákat enged meg, hanem szokatlanabb kifejezéseket és fordulatokat, ezeket is csak úgy, ha a mű tárgya és hangulata által igazolhatók.»
Nagy megütközéssel olvastuk e sorokat, nem mintha a Nyelvőr dolgozótársaitól, mint egyoldalú nyelvészektől a költői nyelv tekintetében egyebet várnánk, mint oly szabályokat, melyeket valamire való költő el nem fogadhat, hanem mert Gregusshoz, a költészettel tüzetesen foglalkozó æsthetikushoz és költőhöz teljességgel nem illenek oly állítások, melyek épen oly ellenkezésben állanak magával a dolog természetével, mint nép- és műköltészetünk öt százados gyakorlatával. Itt valami tévedés foroghat fönn: vagy a Greguss szövege homályos, vagy az ismertető szándékosan ferdít. Azért megszereztük Greguss könyvét, kikerestük az illető sorokat, melyek íme itt következnek:
«Ez a helye megemlékeznünk a költői szabadságról. Ezt rosszúl értelmezik a kik a költő azon szabadságának tekintik, hogy a vers kedvéért hibát követhet el, midőn tudniillik a vers rákényszeríti, hogy például az ikes igét iktelenül ragozza, karomat helyett azt mondja: karom, cselédjei helyett: cselédi, tájszókat, népies kiejtéseket (volt helyett vót, volna helyett vóna) és szokatlan szórendet, inversiókat engedjen magának. Baj, ha a vers hibák elkövetésére kényszeríti az írót, mert ez azt jelenti, hogy még nem lett eléggé ura a nyelvnek s nem bír benne könnyen és fesztelenül mozogni; csakhogy ez esetben a költői szabadság inkább érdemli a költői kényszerűség, szorultság, mintsem a szabadság nevét s egy franczia tanár, Banville, e helytelen poetica licent-i ára gondolt, midőn iskolai könyvében a költői szabadság czikkelyét ez egy szóval írta meg: «Nincs». Mi volna e szerint a költői szabadság? A mi nem szabad. A vers teljességgel nem szabadítja föl a költőt hiba elkövetésére. Igazán ik-es ige ik-telen ragozása hiba és a költő nem is mondhatja születik helyett szület. A tájszó, a népies kiejtés nem mindig hiba, néha szépség; a karom karomat helyett, cselédi soha sem hiba; az inversio pedig nemcsak hogy nem hiba, de a pathosz és indulat nyelvének épen követelménye akár versben, akár prózában. A költői szabadság tehát nem hibákat enged meg, hanem szokatlanabb kifejezéseket és fordulatokat, ezeket is csak úgy, ha a mű tárgya és hangulata által igazolvák.»
Ez idézetből kitetszik, hogy a Greguss szövege kissé homályos, a mennyiben a költői szabadságot előbb a mások, utóbb pedig a maga értelmezése szerint határozván meg, mindenütt példákkal világosítva, e két értelmezés között az átmenet nem elég világos – mintha egy-két szó véletlenül ki is maradt volna, – s a szöveg elő- és utórésze ellentmondásba látszik összefolyni. Mindamellett figyelmes olvasás után észre vehetni az iró czélzatát. S mit tesz az ismertető? A szöveg nehezen érthetőségéről hallgat, a helyett azt megcsonkítva, Greguss meghatározásának oly ferde értelmet ad, a melynek Greguss egyenest az ellenkezőjét vallja, s fennen hirdeti, hogy az a Nyelvőr szellemében van írva.
Tehát a Nyelvőr szelleme hirdeti azt az új ukázt a költőknek, hogy karomat helyett karom, cselédei helyett cselédi nem költői szabadság, hanem nyelvhiba, s a ki azt tollára venni merészkedik, a nyelvrontás bűnét követi el. Ha ez állana, akkor a Halotti beszéden kezdve összes codexeink versben és prózában a nyelvrontás bűnében leledznének s Farkas Andrástól Arany Jánosig, mint Hamlet mondja, senki sem kerülné ki közülünk a mogyorófa-pálczát. A Nyelvőr szellemének e nyilatkozatát arra sem tartjuk érdemesnek, hogy régibb és újabb költőinkből s magából a népköltészetből vett idézetekkel megczáfoljuk – százával találhatni reá czáfoló példát – s csak azt jegyezzük meg, hogy nincs a világnak az a nyelvésze, a ki elvitassa a magyar nép ajkáról e dalt:
Tizenhárom garason, stb.
vagy elhitesse a magyar közönséggel, hogy Aranynak e sora rossz magyarság:
A király cselédi.
A mi az ik-es igéket illeti, csodálkozunk, hogy a Nyelvőr szelleme oly szeszélyesen változó, mint valamely ideges hölgyé. Ha jól emlékszünk, a Nyelvőr még a prózairókat is föl akarta szabadítani az ik-es igék igája alól, s most íme a költőknek egészen ellenkező ukázt ad ki. Mi részünkről ragaszkodunk Révai tanához, de épen nem tartjuk nyelvrontásnak, ha a költő a népköltészetre támaszkodva, a szép hangzás, sőt mérték vagy rím kedvéért is (kivéve a szenvedő igéket) némely ik-es igét nem ik-es formában ragoz.
Greguss helyesen mondja, hogy az inversio nemcsak nem hiba, de a pathosz és indulat nyelvének épen követelménye akár versben, akár prózában. De meddig terjednek az inversió határai, csak világos analogia útján indulhatunk-e, vagy a nélkül is merhetünk a hangulat és szenvedély természete és szüksége szerint? ezek oly kérdések, melyeket előlegesen bajos eldönteni. Annyi bizonyos, hogy a költő nem véthet a nyelv szelleme ellen, de a nyelvtan nem képes mindenre szabályt adni, s legkevésbbé a stíl oly sajátságaira, melyek a szenvedélyes vagy humoros kedélyállapotból szívják táplálékukat. Itt nem annyira szabályról, mint egyes esetek megítéléséről lehet szó. A költő s a stiliszta is merhet, de e szabadság csak úgy igazolható, ha a merészséget siker koronázza. Azért a Nyelvőr tegyen le arról, hogy a költői nyelv, sőt a széppróza törvényeit is véglegesen szabályozza. A stílnek bizonyos oldalát nem tanulhatni meg a nyelvtanból, a szabályok tudása és alkalmazása még magában senkiből sem teremt nyelvművészt s a csak tisztán nyelvész nem is válik azzá.