Birálatok, 1861-1903

SZÉP ILONKA.33)

Nem emlékszünk, hogy Aigner kiadásában külsőleg ily szép könyv jelent volna meg. Papír, betű, berendezés, csínt és választékosságot árulnak el. A szerző phototyp arczképe is sikerűlt. Vajha egy színvonalon állana külcsínjával belbecse. Sajnos, hogy nem úgy van.

A mű hőse, Ilonka, Enyingen született «piros pünkösd pirosló hajnalán». Anyja Mari, mint egészen árva, a Balaton mellett, Körösdön élt, a hol egy vadász – Loránt – vadászat közben addig kerűlgette, hogy a szegény leány «elesett» s ez elesés gyümölcse lőn Ilona Enyingen, a hova a körösdi nép dühe üldözte volt az «elesett» Marit. Loránt némi kis birtokkal kárpótolta a nő elrablott becsületét. E birtokon nevelgeté gyermekét a szerencsétlen anya, míg nem Loránt – neje elhaltával – ősi kastélyába veszi Ilonkát s tündéri hajadont nevel belőle. A szerző bocsánatot kér az első éneket elfoglalt e hosszú prológért. S valóban épen annyi szükség volt elmondani az anya történetét, mint a mennyi joggal elmondható lett volna a nagyanyáé is. Hanem az első ének két végsora már sejteti a mű czélját, kifejlését:

Tudniillik a saját sorsán elkeseredett anya mindenkép csak arra tanácsolta, hogy írigylett, gazdag asszony legyen; a fény mindent elföd, akkor az ember alázatosabb lesz előtte, mint az eb. Ilon tehát nőül megy a dúsgazdag, vén Báthoryhoz, holott titokban már Dezsőt szerette «mélységesen». A czélját ért anya meghal. Ilon pedig nem bírja ki szerelme kínját az agg férfi oldala mellett, s elszökteti magát Dezső által, ott hagyván az öregnek emlékül a csecsemő Tamáskát. A szökevények idylli életet élnek a Kárpátok tövénél, a hova elvonultak. De az idylli boldogság nem tart sokáig. Ott is van a mézes tálhoz egy legyecske. Az ifjú házi barát, Máriássy Barna, korcsolyázás közben már csókolgatja Ilont, a ki e csókolást szívesen tűri s nem sokára azzal végzi, hogy vadászat alkalmával egy vadászkunyhóban a legpőrébb helyzetben kapja őket Dezső, a ki aztán «megvetéssel hagyja el a bestét».

Dezső megy a «szabadságharczba», Ilon pedig Barnához – természetesen csak vendégszerepre, – s attól majd tovább, másokhoz, új meg új kalandra. Üres, czéltalan tivornya foly hosszasan a Báthory házánál. Rajza is épen olyan a hatodik énekben. A tivornyától megcsömörölvén Báthory, oda hagyja otthonát és szintén fölcsap Czegléden honvédnek. Azok közt már Dezső is ott van. A táborban egymásra ismernek. Azt hinné az ember, hogy most következik a rettentő bosszúállás, de nem következik hosszú ékesszólásnál egyéb. A pisztolyt ugyan emlegetik, de abból csak dictió sül ki. Megegyeznek abban, hogy nem pusztítják egymást, hanem az ellenséget, mert ütközet előtt állnak:

A csaták hevében golyó találja szegény Báthoryt. Vége minden bravour nélkül. Életet is vesztett, feleséget is. Hanem Dezsőt Pesten egy vendéglőben találkozásra hívja egy ismeretlen ismerős – már mint Ilona s tőrvetéssel próbálja őt visszacsábítani a régire. De nem sikerül a tőr, bár a meztelenségig megy az ingerlő csábítás. Elérkezik a világosi nap. Dezső lelövi magát lova hátán,» így tört tüzes lelkére az árulás» t. i. a honárulás. De nem hal meg. Ilonka utána vándorol, fölfogja, elviszi, ápolja. Mind hiában, nem gyógyíthatja föl s Ilon nevével adja ki lelkét. Ilon pedig megtörve vissza megy Báthorra, ott is kis fiát Tamáskát koporsóban leli, reá omlik s meghal.

Ime kihalt tehát az egész társaság, melynek e játékban valami jelentékenyebb szerepe volt. Talán csak Loránt és Máriássy Barna vitték el szárazon. S most ha már eltekintünk a holtak fölött s megbíráljuk életöket: mi szépet vagy mi jót mondhatunk felőlök? Volt-e bennök rokonszenvünkre vagy legalább érdekeltségünkre érdemes valami? Meg tudta-e aranyozni a költői képzelet és művészet ereje ama gyarló anyagokat, melyekből ez a kép össze van állítva? Sőt van-e az összeállításban, a mese megalkotásában és szerkesztésében lelemény, érdekfeszítő változatosság, van-e egység, előhaladás, kifejlés? Mindezt Szép Ilonkában nem találhatni. Csábítók és csábítottak rajza ez, a melynek igen vékony cselekvényszálait semmi sem fűzi együvé. Hősei már természettől gyarlók, küzdelmök semmi s bukásuk nem a sorsukkal való küzdés vagy ballépés eredménye. A köznapi élet árjából merített frivol történetecske ez, mely csak a művészet varázsa által nyerhetné bocsánatunkat vagy részvétünket. A társadalmi erkölcsök semmibe vétele, az érzéki gyönyör kiszínezése ez, a nélkül, hogy sivár vidéke fölött egy magasabb légkör derűje mutatkoznék. A műben épen úgy hiányzik az idealismus, mint a valódi realismus. E gyönge vagy nyomorúlt emberek rajza inkább csak tényeket, helyzeteket nyújt, mint fejlődést, az emberek és viszonyok benső mivoltát. A szenvedély realismusának erős és jellemző vonásai helyett csak az élet fölszínének némi tarkasága tárul föl előttünk, s a költői kedély csapongása helyett a legtöbbször csak vásott vagy ízetlen humor szikráit nyerjük, melybe oly kevéssé vegyűl pezsgő jó kedv, mint valódi fájdalom. De magyar typikai vonásokat sem találhatni a jellemrajzban. A személyek épen úgy játszhatnának, a cselekvény épen úgy megtörténhetnék Franczia-, mint Magyarországon. E hiányt még jobban kiemeli a magyar forradalom háttere, mely épen oly kevéssé hangzik össze a mű tárgyával, mint hangulatával.

Nem levén a szerzőnek jellem- és cselekvényről sok mondani valója, az előadás egyéb csinálmányaival pótolgatja. Ilyen csinálmányfélének vagyunk hajlandók venni már azt is, hogy az énekeket magyar, latin, német és angol mottókkal látta el. Ez is egy kis pipere. Az előadásban és verselésben való gyakorlottságát egyébiránt épen nem vitathatni el a szerzőtől. Ebben van ereje. Nem egy részlet dicséretes bizonyítékot ad erről. De viszont kelletén túl szószaporító, üres leírásokban bővölködő. A keresettség, az affectatió minden lépten-nyomon üldözi, versekben, rímekben, szavakban, kifejezésekben. Alig van lapja, mely erre kisebb-nagyobb mértékben példát ne mutatna. E miatt aztán néha olyanná válik nyelve, mintha valamely idegenből eröltetve fordította, zsugorította volna össze. S végűl nem tudjuk, mennyire emelhetik a mű értékét vagy hatását azon egyéni reflexiók, a melyeket a szerző úgy hoz föl itt-ott, mintha az ő subjectiv élményei is megfelelnének e frivol kalandok egyes részeinek.

Az előszóból megtudjuk, hogy szerző verses regényével tavaly az akadémia Nádasdy-jutalmáért pályázott és nem nyert. Szerző vádolja az akadémiát, hogy félreismerte művét, midőn az érzéki gyönyörök kiszínezésének, a társadalmi erkölcsök lábbal taposásának nevezte. Semmit sem szólna – úgy mond – ha az akadémia csak műve értékéről ítél vala, nem pedig irányáról. Mi úgy tudjuk, hogy az akadémia nemcsak irányáért ítélte el, nemcsak a frivolságot hibáztatta benne, hanem a cselekvény és jellemrajz gyöngeségét is. Szerző az előszóban hosszasan védi műve erkölcsi irányát, de mi nem hiszszük, hogy az olvasó közönség több épületest találjon benne, mint az akadémia.