GYULAI PÁL BIRÁLATAI
1861–1903
KUKLINÉ PRÉDIKÁCZIÓI.1)
E mű, a mint a névtelen átdolgozó is megjegyzi, Jerrold Douglas ily czímű munkájának Mrs. Caudle’s curtain lectures (Caudlené ágybeli leczkéi) átdolgozása. A jeles angol humoristának bizonyosan egyik legsikerültebb műve. Biztosan, művészi kézzel s lélektani vonásokkal van itt rajzolva egy különben jó, de nyelves asszony, ki minden semmiségből pörpatvart sző s ha egyszer belejő a beszédbe, önmagát izgatva beszél beszél, a meddig csak el nem fárad. Tulajdonkép soha sem fárad el. Nem azért hallgat, mintha nem volna még mondanivalója, vagy meglippent volna a nyelve, a világért sem, hanem, mert férje már nem mond ellent, vagy épen elaludt. Férje, Kukli uram, a jámbor kereskedő, napestig boltjában van elfoglalva, de este tíztől reggeli hét óráig sehova sem menekülhet, kénytelen lefeküdni és hallgatni neje prédikáczióit. Kukliné mindig talál textust, sohasem fogy ki a beszédből. Ha férje egy jó barátjának ötven forintot kölcsönzött, ha a kávéházból pipafüstöt hozott haza, ha barátjával a «Három rózsá»-nál talált vacsorálni, ha ernyőjét oda adta valamelyik ismerősének, ha későcskén jövén haza, kirukkol vele, hogy ezután külön kapukulcsot csináltat magának, ha feleségénél fiatalabb és szebb nőszemély köszön neki, ha merészel szót emelni, hogy a szobát nem kellene annyiszor zsúrolni s több efféle: Kukliné mindjárt előáll egy-egy prédikáczióval s ha utazni mennek, az úton Pesten, Drezdában minden nap akad egy-egy tárgy, mely fölött papolni kell. Sőt halálos ágyán sem hallgathat. Meg nem tud halni addig, míg nem tart egy prédikácziót arról, hogy nem a vékony czipőben hült meg, nem azért beteg, hanem Kukli uram viszi sírba, miatta hült meg, hijába szabadkozik Kukli uram, mert egyetlen férfi sem ölte meg feleségét úgy, hogy halálának más okot ne tudott volna kapni.
Ilyen Kukliné, kinek harmincznyolcz válogatott prédikáczióját veszi az olvasó. Szereti férjét, de féltékenységével kinozza, gondos háziasszony, de gondosságával elgyötri mind magát, mind családját, kissé képmutató, hiú és nagyravágyó, de mindezt maga sem tudja, annyira meg van győződve női tökélyeiről, szerencsétlennek, áldozatnak hiszi magát, kire nem érdemes Kukli uram; a beszéd, nyelvelés eleme, mulatsága, kínja. Mily hamar talál anyagot a beszédre, feddőzésre, mint nyújtja ki s alakítja oly szörnyűséggé, hogy maga is megborzad bele. Veszekedése, bizonyítgatása az eszmetársulat; egyik eszme a másikat költi fel benne s a legtávolabbiakra is oly könnyen lebben át, annyi minden eszébe jut, hogy az ember alig remélheti végét. Példáúl abból, hogy férje egyik barátjának ötven forintot kölcsönzött, kiokoskodja, hogy sohasem vehet magának új ruhát, lyányainak új kalapot, az adót nem fizethetik ki, kis fiok a tört ablak miatt meg fog halni, a házat nem biztosíthatván, mindnyájan a lángok martalékává lesznek, fürdőre menésről szó sem lehet s Ilka lyányuk kora sírba száll, kutyájuk dühödve fog haza jőni s az egész családot összemardossa, az ablaktáblákat örökké csapja a szél, kéményök kigyúl, az egerek miatt szemöket sem hunyhatják be, házokba betörnek a tolvajok, kis Zsuzsájokból gyámoltalan vén leány lesz és mindez csak azért, mert férje ötven forintot adott kölcsön.
Nevetséges alak, de sohasem költi föl sem szánalmunkat, sem megvetésünket; rajzának körvonalai nagyítva vannak, de egy pár helyet leszámítva sehol sem túlozva; inkább typusnak, mint egyénnek látszik, de mégis oly vegyülete a kettőnek, mely a legtestvériesben olvad össze. Valóságos komikai alak, tulajdonkép férje van humorosan felfogva. Kukli uramnak jó és erős kedélye van, ismeri neje hibáját, de azért folyvást szeretni tudja, vagy legalább megnyugszik sorsában. Nem sokat hajt nyelvelésére, sőt a legtöbbször mulatja magát rajta. Egy-egy közbevetett kérdéssel, megjegyzéssel ingerli, boszantja s elalszik sápítozásai alatt. Annyira megszokja a sok ágybeli prédikácziót, hogy, felesége halálával, sehogysem tud éjjelenként aludni. Neje folyvást beszél mellette, hallani véli prédikáczióit. A hangok néha oly hallhatók, valódiak és élénkek, hogy Kukli egészen összeborzadva még öregsége felől is kétkedni kezdett. Ilyenkor keze vagy lába egy-egy mozdulatával győzte meg magát arról, hogy fészkében egyedül van. De a beszéd mégsem hallgatott el. Mégis csak borzasztó, hogy e kisértetes szózat untalan háborgassa, hogy mindenféle példabeszédek, közmondások, oktatások, parancsok, feddések zuduljanak nyakára s neje még se legyen sehol. Végre eltökélte magát, hogy boldogult nejének egy-egy prédikáczióját minden este papirra tegye. Ez a foglalkozás hihetőleg meg fogja nyugtatni az őt háborgató kisértetet. Úgy is történt. Kukli megboldogult feleségének prédikáczióit hűségesen naplóba szedte; Kukliné nyelvének lelke erre megnyugodott, Kukli uram pedig alhatott háborítás nélkül.
Ime a férj közli velünk neje prédikáczióit, melyek neki annyi unalmat és mulatságot, boszankodást és gyönyört okoztak, melyekben a sok túlzás mellett mindig volt egy kis igaz is. Ime a gyöngédség és gond, a veszteség és vigasz hangulatában olvad fel Kukli uram özvegysége. Ime a humoros alapeszme, mely szint és írt kölcsönöz a műnek. Tulajdonkép nem regény, mint igen sok humoros mű, hanem csak egy csoport genre-kép, melyeket a két főszemély fűz össze. Cselekvénye majd semmi s minthogy az egész Kukliné jellemére s a házas élet apró bajaira vonatkozik, bajos volt elkerülni némi egyhanguságot még akkor is, ha a szerző e körülményre nagyobb figyelmet fordít. A prédikácziók sincsenek mindenütt egyenlő erővel írva, néhol egy kis bágyadtságot s némi ismétlést veszünk észre. Azonban e részint csekély, részint, úgy szólva, csaknem szükségképi fogyatkozásokért gazdag kárpótlást nyújt az a nagy változatosság, mely Kukli uram házi életét feltünteti, az a természetes erő és művészi következetesség, melylyel Kukliné jelleme elő van állítva. Kukliné mindig ugyanaz, akár haragszik akár elérzékenyül, akár jó kedve van, akár melancholiába esik. A hangulatok és események legnagyobb változatosságában is meg van tartva a jellem egysége s mindenütt a legtermészetesben nyilatkozik Kukliné ama tulajdonsága, melyből, mint Kukli mondja, minden nőben, bármily angyali legyen is, van, ha nem több, legalább egy mákszemnyi.
S itt lehetetlen elnyomnom egy a mi humoristáinkra vonatkozó megjegyzést. Egy pár év óta majdnem egész szépirodalmunk humoros alakot öltött. A ki pénzre és hírre akar szert tenni, humoros lapot vagy kalendáriumot szerkeszt vagy legalább is humoros dolgokat ír. Nevetséges biz ez, de nem ujság még nagyobb irodalmakban sem, annál kevésbbé nálunk. Okbúl és ok nélkül meg-megragadja az embereket a divatkórság, melynek aztán, mint minden betegségnek, le kell folyni. Volt idő, midőn minden költő eposzt írt, később drámát, nem rég a népköltészet és regényírás volt nagy divatban. Vajon miért ne legyen most a humoristaság? Irodalmunk ez ága különben is meglehetős parlagon hevert, aztán abból a nagy munkásságból talán kerül ki valami életre való is. Már is megvan az a haszon, hogy közönségünk nincs kényszerülve Bécsből vagy Berlinből hozatni magának elmés ötleteket és adomás histórjákat. Sokkal alaposb okot ad az aggodalomra az, hogy mind a humoristák, mind a közönség a humornak inkább csak látszatát, vagy egyes alkatrészeit kedvelik. A valódi ritkán csillámlik meg még töredékesen is s kellő hatása sem igen van. Az élcz, az adoma, a groteszk a tulnyomó s ez is meglehetős egyoldalú irányban. Nem tagadhatni ugyan, hogy e nemben nem egyszer kapunk egy-egy sikerült fametszvényt, jó élczet, adomát s néha, bár ritkábban, egy pár jobb költeményt is, de mihelyt humoristáink valami nagyobbhoz fognak, vagy mélyebbre akarnak szállani, oda a siker, azért ritkán is bajlódnak vele. A mi pedig a satirát illeti, ez a legtöbbször inkább dorong, mint éles tőr, inkább köznapi csufolódás, mint költői gúny s nem igen vehetni észre, hogy forrása a szív erős felindulása volna, már csak azon okbul is, hogy a népszerű bűnnel vagy tévedéssel majd soha sem mer szembe szállani.
Azonban nincs szándékom humoristáink és satirikusaink érdemleges birálásába bocsátkozni. Csak azon kirivó figyelmetlenségre akarom őket figyelmeztetni, melynél fogva egy-egy alsóbb rendű hatás kedveért, vagy Isten tudja, mi okbul, oly könnyen megrontják némely sikerült hangulat folyamát s oly keveset gondolnak valamely állandóan fölvett alak következetességével. E vád alól még Jókait sem menthetni föl, ki humoristáink közt a legkitünőbb tehetség s a valódi humor hangjait is szokta érinteni. Például Kakas Márton alakja, (mert ez nem csak puszta álnév, hanem egyszersmind alak is akarna lenni) magában véve igen jó gondolat. De, egyebet mellőzve, volt-e reá szükség, hogy Márton úr a Vasárnapi Ujságban mindegyre megrontsa alakját, ki-kiessék szerepéből s elő álljon egy-egy olynemű czikkel, melyben annyi humor sincs, mint a V. U. akármelyik képmagyarázatában?2) De minő művészi intentióból zengedez Márton úr az Üstökösben hol ódát, hol elégiát, hol balladát, melyekben úgy kerüli a humort, mint az ördög a töményt. Az oly költemények, mint a Király jobb keze, Széchenyi halála, requieme, az Apostolok oszlásának napján, A szív politikája, A bán futása stb. lehetnek jó vagy rossz versek, de senki sem foghatja rájok, hogy humorosak akarnak lenni s illenek a Kakas Márton alakjához. Márton úr, úgy látszik, abban a hitben él, hogy vannak tárgyak, melyekhez nem szabad nyúlni szentségtelen kézzel, nem lehet velök tréfálni, gúnyolódni. Épen ez a baj, hogy humoristáink így fogják föl a humort. A költészetnek egyetlen egy neme sem függ oly kevéssé a tárgytól, egyik sem oly korlátlan tárgyban és formában, mint a humor. Magába olvaszthat komikumot, tragikumot, lyrai emelkedést és saloni társalgást, bölcselmi mély eszmét és naiv tréfát. Épen a kedély e szeszélyes hullámzásában, a vegyítés e művészi módjában rejlik a humor, melyet körülírni bajos, oly nehéz, hogy az æsthetikának leghomályosb lapja. Nincs miért a világ legnevezetesb humoristáira utalnunk. Ott van Széchenyi utolsó munkája, mely nem költemény ugyan, de æsthetikai szempontbul Széchenyinek bizonyosan legbecsesb műve. Mennyi komolyság s minő szeszély, mennyi epe s minő gyöngédség, mennyi gúny s mennyi meghatottság, mennyi tréfa s minő fájdalom nyilatkozik az úgy szólva csak odavetett töredékeknek majd mindenik lapján.
Jókai egy másik alakja, a politikus csizmadia, már inkább akar alak maradni, de nagy baja az, hogy csak Kakas Márton hulladékaiból él s igen keresi az elmésséget a helyett, hogy bölcselkedő csizmadia maradjon. E szempontból egyes hibák mellett is legsikerültebb alakja Tallérosy Zebulon s mutatja, hogy Jókai nem szorul a mi figyelmeztetésünkre, ha fölvett alakjának erős jellemezetessége által mintegy önmagát korlátolja. Tóth Kálmán Bolond Miskájára majd mind illenek a Kakas Mártonra tett megjegyzések. Sokkal szerencsésebb ötlet Kipfelhauser és Krämer alakja. Egy reactionárius nyárspolgár és egy tulbuzgó patrióta társalognak a közügyek felett. Mennyi kómikus helyzet, humoros összeállítás, satirikus ötlet kinálkozik itt jobbra balra. S valóban sok jó élczet találunk itt-ott, de nagy kár, hogy mindig ott látjuk, halljuk alakjai mellett az írót, annyira, hogy Kipfelhauser és Krämer urak nem mozgó, élő alakok, csak abstractiók, bábok, kiket az író nem annyira beszéltet, mint velök elmondatja elmésségeit.
Visszatérve a kezünk alatti műre, mint fennebb is megjegyeztem, ez nem puszta fordítás, hanem átdolgozás. A költői művek átdolgozása nagyon rossz hírben áll. Nem csoda. A sikerült költői művek, s talán a humorosak még leginkább, annyira a nemzeti életből forrnak ki, annyira magukon viselik az illető nemzetiség sajátságait, hogy idegen viszonyokba beillesztve majd mindig elvesztik szépségük, sőt értelmük egy jó részét. Drámairodalmunk e tekintetben sok szerencsétlen kisérletet mutat föl, kivált a vígjáték terén. Az átdolgozás legtöbbször csak annyi, hogy a neveket, helyet és a cselekvényt megmagyarosítják, de nem egyszersmind a jellemeket és viszonyokat. Minden esetre nagyon óvatosnak kell lenni a mű megválasztásában s akkor is az átdolgozást csak két esetben helyeselhetni, noha ez eseteket is természetesen csak a siker igazolja. Egyik eset az, midőn a költő valamely műnek csak alapeszméjét vagy leleményét veszi át s egészen függetlenül dolgozza ki. Ekkor úgy szólva eredetit ír, melynek aztán jobbnak kell lenni az előképnél vagy legalább is olyannak, bár másnemű szépségekkel és nemzeties alapon. A másik eset az, midőn az átdolgozandó mű az átdolgozással sokat nyer, s cselekvényének, szellemének sok analogiája van a mi viszonyainkkal, annyira, hogy művészien változtatva, mellőzve, toldva, az eredeti hatására számíthat.
Jerrold Douglas művének átdolgozása e második kategoriába tartozik s egészben véve sikerült. A londoni kereskedő helyett egy kolozsvári van fölvéve s a viszonyok is a szerint változtatva. Talán jobb lesz vala, ha az átdolgozó egy pesti kereskedőt vesz fel, mert így valamivel érdekesbbé tehette volna rajzát s Pest az egész országban ismeretes város lévén, talán egy s más élvezhetőbbé válik. De hihetőleg nem ismerte annyira Pestet, hogy ezt tehesse, s ha teszi, átdolgozása bizonyosan kevésbbé sikerült volna. Egyébiránt, midőn Kukliné utazik, Pest is megkapja a maga szerepét s különösen a Komlókert igen sikerülten van bele szőve. Az átdolgozó nem marad csak a viszonyok puszta, bár helyes megváltoztatásánál, hanem a jellemeket is egészen átmagyarosítani igyekszik. Kukliné testestől lelkestől magyar asszony s nyelvelésén sincs semmi idegen íz. A prédikácziók ugyan nyomról nyomra követik az angol eredetit, de csak gondolatban, nem egyszersmind alakban. Az átdolgozó jól elleste nyelves asszonyaink kifejezéseit, izléssel használta föl, s igyekezett minél magyarosban írni. Példával szolgálhatunk. Mindjárt az első prédikáczió eredetijében ez áll: De úgy van az, az asszony eltörődhetik, rabnősködhetik egész héten; az átdolgozásban: De ilyen a világ, a szegény asszony hadd dolgozzék, mint a marha. Eredeti: De te mindig ily bolond voltál, kedves Caudle; átdolgozás: De te Kukli, neked sohasem volt eszed. Eredeti: Szeretném, ha minden ember úgy ismerne, mint én, örülsz, ha bőkezűnek mondanak, családod rovására; átdolgozás: Oh ha a világ úgy ismerne, mint én, szeretsz nagylelküt játszani és szegény háznéped adja meg az árát. Eredeti: A vizes asszony itt volt havi díjáért, de szeretném tudni, hogy fizethesse meg az ember a kellő díjakat, ha boldognak boldogtalannak ötven pengőt adsz kölcsön; átdolgozás: Ma az adóba pénzt kellett volna vinni; de szeretném tudni, hogy fizethetné az adóját, a ki minden jött-mentnek, mihelyt száját feltátja, ötven forintonként szórja a drága pénzt. No majd eljő az ekzekuczió, de bánod is te, persze hogy nem bánod. Eredeti: Feleséged, gyermekeid elevenen éghetnek meg ágyokban, mint ez bizonyosan meg is fog történni, mert a biztosítással fel kell hagynunk; átdolgozás: Egyszer csak azon veszed észre, hogy feleséged és gyermekeid elevenen megégnek az ágyban, már az olyan bizonyos, mint hogy ma hétfő van, mert a biztosítással fel kell hagynunk stb.
Átdolgozónk e mellett még nehány eredeti predikácziót is ír az átdolgozottak szellemében. Ilyenek a 20-ik: Kukliné asszony egy új kereskedelmi czikket fedezett föl; a 25-ik: Kukli uram gorombáskodásairól a Komlókertben, a 26-ik: Kukliné asszony színbirálatai, a 27-ik: A svábhegyi fátumok, a 38-ik: Kukliné asszony megtudta, hogy Kukli uram a Tisza-szabályozási társulatba beállott. Oly jól vannak utánozva ez eredetiek, hogy némelyiket meg sem lehet különböztetni. Legjobban sikerültek a 25. és 26-ik számúak, legkevésbbé a 20. és 35-ik.
Ez utóbbiak elsejének tartalma röviden ez: Kukliné egy nyomtatott levelet kap Pestről, melyben előfizetésre szólítják fel, az előfizetés díja potomság, a szerkesztő csak hogy épen ingyen nem akarja adni lapját, hanem, amit érette fizet az ember, azt kamatostól visszafizeti, csakhogy nem pénzben, hanem képben. Ad egy esztendőre huszonnégy szép képet, köztök oly aczélmetszeteket, melyeknek egyike is fölér a díj felével. Kukliné mindezt szokott áradozásával elbeszéli férjének, kit pénzszükségben hisz s azt a tervet ajánlja, hogy fizessen elő vagy 500 példányra, a sok képet árulja el, bizonyosan többet kap be alterum-tantumnál. E prédikáczióban is sok jó van, de alapja gyönge. Kukliné nem együgyű asszony s bár kevés míveltsége van, inkább ismeri a világot, mintsem ily könnyen elhigyen valamit, ha hiúsága vagy féltékenysége nem vegyül a játékba. Aztán e prédikáczió némileg ellentétben áll a Komlókertivel, melyben épen azért leczkézi meg a férjét, hogy nem fizetett elő a négy kötetes regényre s bár az írók oly szivesek voltak hozzá, még sem pártolja az irodalmat. Tehát Kukliné tudja, hogy az írók nem herczegek és grófok, kik nagy képcollectiójokra ráunnak, de liczitálni szégyenlik és szép szerivel akarnak menekülni tőle. Az is hiba, hogy a szerkesztő levelének czimzetén csak Tekintetes Kukliné úrnő van írva. A divatlapszerkesztők minden előfizetőnője nagyságos asszony, a közönség pedig nagysád vagy legalább is szép olvasónő.
A 35-ik prédikáczióban Kukliné azért támad férjére, mert azt olvasta az ujságban, hogy Kukli a Tiszaszabályozási társulat részvényesei közt fővállalkozó. Részünkről nem igen emlékezünk, hogy valaha kolozsvári kereskedő ily nagyobbszerű társulat fővállalkozója lett volna. Aztán midőn Kukliné megtámadja a Tiszaszabályozást, okoskodásában, bár különben elég gonddal van dolgozva, van egy kis erőltetés, kivált ott, a hol a Nilusról s a lázról van a szó.
Még több ilyesmit jegyezhetnék meg, egyes kifejezésekben és a helyesírásban is gáncsolhatnék egyet s mást, sed ubi plura nitent, non ego paucis offendar maculis.