VÁLASZ HERMAN OTTÓ ÚRNAK.45)
A szerkesztő közölvén velem Herman Ottó úr fölszólalását, legyen szabad arra még e számban a következőkben válaszolnom:
Először is sajnálhatni, hogy Herman úrnak e czikkében is megcsendül az a hol negédes, hol követelő hang, a mely általában nem igen szokta emelni munkái művészi hatását. Mi szükség emlegetnie, hogy édes keveset, sőt semmit sem ad a tudós névre, ő nem czéhes tudós s nem czéhes tudósok számára ír? Vajon oly nagy baj-e az, ha valaki tudós? Vajon annyira üldözi-e Herman urat kül- és belföld a tudós czímével, hogy kénytelen immár tiltakozni ellene? S mi okból tiltakozik oly megvetőn? Miért csak import és csak német import nálunk a tudós és tudomány? Ha ez nem nedégesség, akkor semmi sem az. A követelő hang sem hiányzik fölszólalásában. Azt mondja, hogy már rég tisztában van a tudománynak szorosabb értelemben vett irodalmi formájával, a melyet ő a szak- és ismeretterjesztő irodalom szépirodalmi oldalának nevez s azt követeli, hogy mindenki az ő szempontjából biráljon.
De vajon nem zavarosak-e e kérdésben Herman úr nézetei? Mindenesetre nem igen összhangzók azon elmélettel és gyakorlattal, a melyet az európai irodalomban tapasztalunk. Herman úr panaszkodik, hogy a Magyar halászat könyvét úgy bíráltam meg, mint valamely költői művet. Ez nem áll; se lyrai költeményt, se drámát, se eposzt vagy regényt nem kerestem benne. A tudomány könyvbeli előadásának két módja van: vagy pusztán csak rendszerben, a szorosabb értelemben vett irodalmi forma minden igénye nélkül, vagy irodalmi formában is s ekkor tekintetbe jönnek mindazon æsthetikai törvények, a melyek a tudomány anyaga irodalmi földolgozásában alkalmazhatók. A classikai irodalom majd minden tudományt irodalmi formában nyújtott. Az újabbkori irodalmakban sem hiányoznak oly kitünő tudósok, a kik egyszersmind kitünő írók. Sőt Francziaországban az Académie Française a költőkön és szónokokon kívül csak oly tudósokat választ tagjaivá a tudományok akadémiáiból, a kik egyszersmind a széppróza művelői, a mi magában foglalja a műalkat követelményeit is.
E szempontból kiindulva, jogosan szólhattam Herman úr nyelvének fordulatosságáról, festőiségéről és plasztikaiságáról (mert leírások és festések is fordulnak elő könyvében), a szerkezetről, a bőbeszédűségről, az átmenetekről, a szerző nem épen vonzó alanyiságáról. Hogy mindez csak költeménynél jöhet szóba s nem egyszersmind tudományos műnél, a mely a széppróza igényével lép föl, ez annyi volna, mint forma tekintetében teljesen megtagadni a kritika jogait.
Egyébiránt, általában véve, épen nem becsméreltem Herman könyvét. Elismertem: hogy az jeles munka, nemcsak természet- és néprajzi, hanem nyelvészeti tekintetben is, a mennyiben szerzője a halászat körébe tartozó műszókat összegyűjtötte s egész mesterműszótárt igyekszik megállapítani. Inkább csak az ellen tiltakoztam, hogy azt mint a széppróza eszményét, mintegy mintáúl tűzzék ki irodalmunkban költőknek és tudományos íróknak egyaránt, mint a hogy a Nyelvőr tette orthologus lelkesedésében. Sőt még formai tekintetben is találtam benne méltányolni valót, csak valami rendkívülit nem, a midőn ezt írtam: «Herman Ottó elég világosan, folyékonyan, s nyelvtanilag elég szabatosan ír; van néhány élénkebb lapja is, de nyelvének épen nincs valami különösebb fordulatossága, festőisége, plasztikaisága, hangzatossága, kelleme». Úgy hiszem, ez nem azt teszi, hogy «nyelve nem fordulatos, nem festői, nem plasztikai», a mint a fölszólalás állítja. Azonban Herman úrnak nem csekély hajlama van arra, hogy épen akkor vádoljon mást igazságtalansággal, a mikor maga nem igazságos, s méltatlanságról panaszkodjék, ha valami nincs ínyére. Nem csoda; a sajtó és a természettudományi társulat egy kissé elkényeztették.
Bárhogy legyen, nem feszegetem tovább, még kevésbbé akarok a magam ügyében biráskodni, s az egész pört a közönség józan ítéletére bízom.