MAGYAR NÉPMESÉK.3)
Iróink sokkal hamarább érdeklődtek népmeséink, mint népdalaink iránt. Gyűjteni is hamarább kezdték. A míg népdalainkból Kulcsár «Hasznos Mulatság»-aiba csak egynehány lőn följegyezve, Gaal és Majláth (1822–25.) egész köteteket adtak ki. Igaz ugyan, mindketten német nyelven bocsátották közre gyüjteményöket s meséinknek a német közönséggel való megismertetését tűzték ki főczélul, de mégis nevezetes mozzanat volt ez s csodálatos, hogy irodalmunkban oly kevés visszhangra talált. Nem hogy új gyűjtők állottak volna elő, kik magyar nyelven adják ki gyűjteményöket, hanem még egy Kazinczy sem talált kiadót Majláthnak általa lefordított gyűjteményére. Egész Erdélyi-ig senkit sem látunk megjelenni téren, sőt Gaal meséinek magyar gyűjteménye is csak napjainkban látott világot. Az ok alkalmasint ott rejlett, hogy nyelvészeink és æsthetikusaink akkor még keveset foglalkoztak a népi elemmel, költőink sokkal inkább el voltak foglalva a régibb és újabb klassikusok tanulmányával, mintsem kedvök és idejök lett volna a néptől is tanulni valamit, a közönség pedig nem azért vett könyvet, hogy azt olvassa belőle, mit otthon a szolgálók és gyermekek csevegnek. Gaalt és Majláthot is, kik inkább német mint magyar írók voltak, az az élénk mozgalom sodorta magával, mely a német irodalomban a népi hagyományok gyűjtése körül ez időben oly általánossá lett.
Erdélyi népköltési gyűjteménye is, melyet a Kisfaludy-társaság ægise alatt adott ki, népmesékben meglehetős szegény. A népdal mellett a mese csak mellékes s mintegy függelék. Maga nem gyűjthetvén, gyűjtői inkább csak a dalok iránt érdeklődtek, mert a népdalokat a középrend is énekli nálunk, kivált mióta nemzeti zenénk visszanyerte régi jogát, ellenben a népmeséket a csak kissé mívelt ember is megveti. A gyűjtők, úgy látszik, sem szeretetből, sem tudományos érdekből gyűjtöttek s inkább csak azért küldöttek be egypárt, hogy abból is küldjenek valamit. A népdal nagy csomagokban érkezett, a népmese csak mutatványkép. Sokkal gazdagabb Erdélyi másik gyűjteménye (1855), melyet leginkább tanítványai gyűjtéseiből állított össze. De mindez, mint Gaal gyűjteménye csak egy pohárnyi víz abból a nagy forrásból, mely naponként zavarosodik és apad ugyan, de néhol még elég tisztán s bővön csörgedez. Ugy látszik, hogy ezt érezni is kezdjük. Ime két-három év óta örvendetes mozgalmat látunk a népmesék gyűjtése körül. Másfél év alatt Merényi négy kötetet bocsátott közre, melyekben sok új mesét találunk. Kriza székely népköltési gyűjteményt indít meg, melynek második kötetében gazdag gyűjteménye legszebb meséit fogja közölni. Legújabban Arany László jelent meg e téren egy szintén becses gyűjteménynyel. A kritika is hozzá járult a mozgalomhoz, ha nem is annyira, a mennyire óhajtjuk. Henszlmann 1847-ben a «Szépirodalmi Szemlé»-ben egy igen nevezetes czikket írt népmeséinkről, Ipolyi Magyar Mythologiájában egy s más oldalról szintén kiterjeszkedett reájok, legújabban pedig Arany János igen helyes szempontokat pendített meg a gyűjtés és elbeszélés körül.
E mellett gyűjteményeinkben csaknem fokozatos haladást vehetni észre. Első mesegyűjtőnk Gaalnak mind német, mind magyar gyűjteménye csak kisérlet és sok nehézséggel küzdő kisérlet volt s épen nem lehet csodálkoznunk, hogy csak félig-meddig sikerült. Német gyűjteményéről jól jegyzi meg Grimm, hogy előadása nyújtott s néha bele téved abba a hamis ironiába, melytől, úgy látszik, a modern elbeszélők nem tudnak menekülni. Magyar mesegyűjteménye meglehetősen ment ugyan e hibáktól, de mindenütt látszik, hogy nem merített gazdag és tiszta forrásból. Meséinek sokkal jobb és kerekebb variansai élnek a nép ajkán. Előadása bágyadt, magyar íz nélküli, sem elég naiv, sem elég magyaros. Meglehet, hogy azok a Bécsben állomásozó katonák, kik meséi nagy részét tollba mondták, már sokat feledtek abból, mit otthon hallottak s igyekeztek egy kissé czifrán kitenni magokért, meglehet, hogy neki magának is kevés érzéke volt a magyar népi előadás és nyelv sajátságaihoz. «Itten a tengerek között – mond egyik meséjében – lakott egy Gaal nevezetű király, kinek a tengeren mindig voltak halászai háromszáz csolnakkal, hogy ne csak halásznának, hanem ha mit hozna a víz, azt is kifognák. Azon tájban kinéz várából Gaal király s látja, hogy a tengeren valami emberforma lebegne; mindjárt reá kiált a halászokra, sietnének eleibe annak, mit ott a víztől hozni látnának.» Igy szokott ugyan beszélni az obsitos, meg a falusbiró vagy egyházfi, midőn hivatalos dictiot tart, de a meséket soha sem beszélik így. Ily s másnemű tudós magyartalansággal pedig tele van a könyv. A Majláth német gyűjteményében egyaránt hiányzik a hű felfogás és egyszerű elbeszélés. Aztán ő inkább feldolgozó s igen vadászsza és halmozza a csodást, holott a népmese lényege a mindennapi és csodás összeolvadásában rejlik.
Erdélyi gyűjteményében már jobb az elbeszélés, élénkebb, folyékonyabb, magyarosb, de még sem eléggé egyszerű. Aztán hiányzik belőle valami, mit bajos megmagyarázni: a könnyed haladás, a keresetlen naivitás varázsa, a természetes fordulatok, a csak oda vetett, de annál jellemzőbb rajz, a hangulat bizonyos zavartalan egysége, a nyelv pongyola bája, szeszélye, festőisége s önkénytelen sajátossága. Merényi meséiben már több van ez elemek némelyikéből, kivált a kifejezések sajátosságából, csak az a baj, hogy hamar bele esik a túlterheltség és túlszínezés hibájába, mi feldúlja az elbeszélés egyszerű folyamát s a hangulat naiv természetességét. Meséiben sok az új és érdekesbnél érdekesb lelemény, de néhol el van nyújtva vagy pedig forcirozva. Kitartó szorgalma, a népi iránti erős érzéke sokat fölszed, mindent megtart, de phantasiája kissé hajlandó octroyálni, még mythologiai adatokat is. Újabb meséi már inkább mentek e hibáktól s úgy látszik, hogy egyik legkitünőbb mesegyűjtőnkké fog válni. Minden esetre irodalmunk ez ágának új lendületet adott s meséinket eddig nem ismert vagy mellőzött sajátosságában igyekezett feltüntetni. Arany László meséiben szintén haladás van, a mennyiben az elbeszélésben felülmulja elődeit s ez a mi gyűjteményét leginkább kitünteti. Nem mondhatni ugyan, hogy elbeszélésében minden báj egyesül, mi a magyar népmesék sajátsága, de sok van meg belőlök, több, mint a mennyit eddig gyűjteményeinkben találhatni. Úgy látszik, hogy mint nagyon fiatal ember, ki gyermekből csak most serdült ifjúvá, emlékezete élénk, kedélye friss, phantasiája naiv s így könnyebben visszaadhatta az általa ismert meséket, mint azok, kik mindebből már sokat vesztettek s inkább csak a reflexio segélyével igyekeznek magokat bele tenni a mesevilág naivitásába. Nem irva még eddig semminemű irodalmi művet, most is csak emlékeit akarva elbeszélni, és úgy a hogy hallotta vagy máskor elbeszélni szokta, önkénytelen a hűség és közvetlenség bélyegét kellett nyomnia gyűjteményére. E mellett nyelve, hogy úgy szóljunk, népmeseileg legmagyarabb. Erdélyinél gyakran megüti az ember fülét egy-egy irodalmi reminiscentia. Nem egyszer fordulnak elő ilyesmik: eldobatott a vakaró; százszor is elmondta azon szavakat; követelte a bárányt; minden alattvalójától tiszteltetik és becsültetik stb. Merényinél is eleget találhatni, a mi sem eléggé népi, sem magyaros, például: légi úton, alig hangzott el a parancs utolsó igéje; csúfos halállali kimultát; az embercsontok már gyakoriabbak lettek stb. Arany Lászlónál ilyest nagyon keveset találunk, azok sem annyira irodalmi reminiscentiák, mint inkább nem jól talált kifejezések; például: süttette hasát a nappal. Aztán sehol sincs meg nála a népi sajátságok vadászása, a mi ilyes van, az önkénytelen jött és sehol sem kirivó. Erdélyinél a sajátosság kevés, Merényinél igen sok, annyira, hogy affectál vele. Arany László se nem keresi, se nem halmozza, hanem mindig megtalálja s épen csak úgy mondja el, mintha semmi érdekest nem akarna mondani. Az előadásban némi nyujtást találunk ugyan, de nem annyit, mint Merényiben. Erdélyinél a mesék nagy részt meglehetős szárazon vannak előadva, a színezés kevés, Merényiben igen sok, Arany Lászlónál épen annyi, a mennyi kell. Alkalmasint öntudatlansága őrizte meg e hibáktól, melyekbe könnyen bele esnek a legtudományosabb készültségű mesegyűjtők is s annál inkább, mennél több költői tehetségök van. Fog-e Arany László e becses tulajdonsága az évekkel együtt öregbedni? Kételkedünk benne. De szerencsés körülmények közt könnyen megeshetik, hogy a mesevilág több oldalú és tudományos ismerete megtarthatja, sőt erősbítheti mind elbeszélő tehetségét, mind sajátságos előadását. Legalább van példa reá, bár fölötte ritkán.
A mi a gyűjtemény anyagát illeti, nem mondhatjuk épen gazdagnak. A Gaal, Erdélyi és Merényi gyűjteményei valamivel gazdagabbak. E gyűjtemény néhány meséjének magunk is jobb variansait ismerjük a nép ajkáról. Ilyenek: «A vak király.» «A veres tehén.» «Őzike.» «Fehér ló fia.» De vannak benne igen jók s köztük olyan is, melyet hívebben ad, mint az eddigi gyűjtők. Például a «Kis ködmön» itt sokkal jobb, mint Jókainál. Ott a menyasszonyt a lakodalmas asztaltól költik fel s küldik borért a pinczébe, mi ellenkezik a népi szokással, itt az atya akkor küldi leányát a pinczébe, mikor a kérők jönnek, részint hogy eltávolítsa, részint hogy megemberelje a kérőket, mi sokkal természetesb s a nép is úgy beszéli. Van egynehány olyan mese is, melyek nem tartoznak legeredetibbjeink közé. A «Dongó és Mohácsi» czíműben egypár részlet hasonlít Grimm «Doctor Allwissend»-jéhez, a «Kakaska és jérczike» pedig majdnem egészen az, mi Grimmnél «Von dem Tode des Hühnchens» stb. De gazdag e gyűjtemény oly mesékben, melyeket eddigi gyűjtőink nem igen méltattak figyelemre. Értem a dajka- és állatmeséket. Ezekben az előadás bája is felülmulja a többieket, oly vonzó, naiv és egyszerű. Bátran kimondhatni, hogy Grimm gyűjteményének e nembeli meséivel szerencsésen versenyzenek. Egy párt közülök ide igtatunk, úgy hiszszük, meg fogják köszönni olvasóink.
Az egyik, melynek czíme «A kóró és kis madár», itt következik:
«Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis madár. Ez a kis madár egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra:
– Kis kóró, ringass engemet!
– Nem ringatom biz én senki kis madarát.
A kis madár megharagudott, elrepült onnan. A mint ment-mendegélt, talált egy kecskét:
– Kecske, rágd el a kórót!
Kecske nem ment kóró ragni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat. Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy farkast.
– Farkas! edd meg a kecskét!
Farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, kóró még se’ ringatta a kis madarat.
Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy falut.
– Falu kergesd el a farkast.
Falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még sem ringatta a kis madarat.
Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy tüzet!
– Tűz! égesd meg a falut.
Tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, kóró még se’ ringatta a kis madarat.
Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy vizet!
– Víz! oltsd el a tüzet!
Víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.
Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy bikát:
– Bika! idd fel a vizet!
Bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.
Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy furkót:
– Furkó! üsd agyon a bikát.
Furkó nem ment bika ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.
Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy férget:
– Féreg! fúrd ki a furkót!
Féreg nem ment furkót fúrni, furkó nem ment bika ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még sem ringatta a kis madarat.
Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy kakast:
Kakas! kapd fel a férget!
Szalad a kakas, kapja a férget, szalad a féreg, fúrja a furkót, szalad a furkó, üti a bikát, szalad a bika, issza a vizet, szalad a víz, oltja a tüzet, szalad a tűz, égeti a falut, szalad a falu, kergeti a farkast, szalad a farkas, eszi a kecskét, szalad a kecske, rágja a kórót, a kóró bezzeg ringatta a kis madarat.
Ha még akkor sem ringatta volna, az én mesém is tovább tartott volna.»
A másik mese czíme: «A kis malacz és a farkasok.»
«Volt a világon egy kis malacz, annak volt egy kis háza egy rengeteg erdő közepén. Egyszer a mint ebben a kis házban főzögetett magának, oda megy egy nagy ordas farkas, beszól az ajtón:
– Ereszsz be kedves kis malaczkám, nagyon hideg van ide kint, fázom.
– Nem eresztelek biz én, mert megeszel.
– Ereszd be hát legalább egyik hátulsó lábam.
A kis malacz beeresztette az egyik hátulsó lábát, hanem alattomban oda tett egy nagy fazék vizet a tűzhöz.
Kicsi idő mulva megint megszólalt a farkas:
– Ugyan kedves kis malaczkám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.
A kis malacz beeresztette azt is, de a farkas azzal se érte be, hanem egy kis idő mulva megint beszólott:
– Kedves kis malaczkám, ereszd be a két első lábam is:
A kis malacz beeresztette a két első lábát is, de a farkasnak a se’ volt elég, megint megszólalt:
– Édes kedves kis malaczkám, ereszsz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal se nyulok hozzád.
Erre a kis malacz egy zsákot szépen oda tett a nyiláshoz, hogy a mint a farkas jő háttal befelé, egyenesen abba menjen be, azzal beeresztette. A farkas csakugyan a zsákba farolt be; a kis malacz se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára. A farkas egy darabig ordított, mert a forró víz úgy levitte a szőrét, hogy egy szál se maradt rajta; azután addig hányta-vetette magát, míg utóljára kiódzott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tized magával, elkezdték keresni a kis malaczot. Addig-addig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején; oda mentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek, mi módon fogják meg a kis malaczot, mert egyik se’ tudott a fára fölmászni. Nemsokára aztán arra határozták, hogy egymás hátára állanak mindnyájan, mint a lédeczi birákok, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás hátára felmászni; a kopasz maradt legalól, mert félt feljebb menni, így hát a többi mind az ő hátán volt.
Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlenegy hibázott, hogy elérjék a kis malaczot; az az egy is elkezdett már mászni felfelé, akkor a kis malacz hirtelen elkiáltotta magát: «Forró vizet a kopasznak!» A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól, a sok farkas mind lepotyogott, kinek lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy soh’se látták többet.
A kis malacz szépen leszállott a fáról, haza ment, többet felé se mertek menni a háza tájékának se a farkasok.»
A gyűjtemény nehány találós és csali mesével végződik. Ez utóbbiak oly mesék, midőn a mesemondó tulajdonkép nem mond mesét, hanem csak elkezd valamit s a nagy kezdettől sokat váró és kiváncsivá lett gyermeket hirtelen egy tréfás fordulattal csalja meg, melyből semmi sem következik. Nem tudjuk, hogy a csali nevet a néptől vette-e a gyűjtő, vagy csak maga nevezte el így az ily fajta mesét. Minden esetre jó elnevezés és megtarthatjuk. A gyűjtemény találós meséi szintén kitünők. A gyűjtő híven megtartotta eredeti formájokat, a szavak és mondatok rythmusos berendezését, a hangutánzást, alliteratiót, melyek mind találós meséinket, mind közmondásainkat annyira jellemzik. Valóban erre eddig kevés figyelem volt fordítva. Még az Erdélyi közmondásaiban is találunk olyakat, melyek ki vannak vetkőztetve eredeti alakjokból, Merényi pedig a találós meséket nyujtogatja toldozva-foldozva.
Kellemes benyomások közt olvastuk végig a gyűjteményt, s csak azt sajnáltuk, hogy miért nem legalább is két kötet. Különösen örvendünk, hogy a népi hagyományok iránt újra fölébredt az érdek s gyűjtőink száma naponként szaporodik. Talán már a kritika is hozzá foghatna meséink szorosan tudományos vizsgálatához. Azonban ide még több készlet kellene s egypár oly gyűjtő is, kik nagy gondot fordítanak a variansokra, tudják belőlök pótolni a már ismertek hézagait, könnyen megismerik az eredeti idomot, több összeragadt mesét képesek erőltetés nélkül elválasztani, a romlottakat valamennyire visszaállíthatják s gyűjteményöket ide vonatkozó jegyzetekkel kisérik. Ily gyűjtőnk eddigelő még egyetlen egy sincs.