MUTAMUR.52)
Herczeg Ferencz legfiatalabb elbeszélőink közé tartozik. Alig egy pár éve jelent meg tőle a Fenn és lenn czímű kétkötetes regény, melyet most egy kötet rajz és elbeszélésféle követ. A regény nem igen sikerült, de minden esetre tehetséget tanúsított. A szerző a magyar társadalmat akarta rajzolni s inkább csak egy képzelt társadalmat rajzolt, melyben megakadt egy pár vonás a magyar társadalomból is. A cselekvény és jellemrajz többé-kevésbbé erőltetett volt, de itt-ott éles megfigyelés nyomai sem hiányzottak benne. Legtöbbet ért az egészben a könnyed és élénk elbeszélés s bizonyos előkelő hang, mely meglehetős ellentétben állott újabb elbeszélőink diákos humorával vagy komázó hegykélkedésével.
Nem tudjuk: vajon Herczeg azért hagyott-e föl a regényírással, mert nem volt megelégedve első regénye sikerével és kisebb műveken akarta előbb gyakorolni erejét, vagy pedig némely lapok tárczái vonzották magokhoz, hol a kisebb művek könnyen értékesíthetők s több olvasóra tehetni szert. Mi részünkről nem vagyunk ellenségei a rajzok- és vázlatoknak. Művészeti jogosultságuk kétségtelen. E mellett a mult század végén az angol társadalmi regény ily rajzokból keletkezett s a jelen század két legnagyobb angol regényírója, Dickens és Thackeray is, szintén ezekkel kezdették pályájokat. A baj csak az, hogy nálunk a rajz és vázlat némi léha divattá vált. Minden hevenyészett leírás, párbeszéd, elmefuttatás e műfaj számába megy. Egész iparczikké fejlődött, melyet iparűző szerkesztőink lehetőleg dédelgetnek. Különösen a kisebb lapok minden számukban közölnek ily fajta művet, mely nem lehet hosszabb két-három vagy legfeljebb négy hasábnál. Egy számba minden esetre be kell férni, folytatásról szó nem lehet, Így az írók kénytelenek összezsugorítani műveiket, megbénítani gondolatjokat.
Herczeg is egyik ily elbeszélő tárczaírója a Budapesti Hirlapnak. Úgy látszik, néha megúnja a kiszabott rövidségű műveket, hosszabbakat is ír kedve szerint s ezeket másutt adja ki. Ily műve a Mutamur is, a melytől nevét nyerte gyűjteménye. Ez valami közép a vázlat és beszély között s fővonásokban elénkbe tárja a szerző tehetségének sajátságait. Herczeg nem igen fordul elkoptatott tárgyakhoz, hogy ismert eszméket ismételjen vagy pedig a másokénál nagyobb sikerrel újjá szüljön. Kedveli az új vagy elhanyagolt tárgyakat, különösen a katonaélet rajzát, melylyel nálunk nem igen foglalkoznak az elbeszélők. A népélet rajzához kevés érzéke van, csak elvétve veszi tárgyúl, legszivesebben a fensőbb körök és a középosztály szalonjaiban mulat s örömest rajzolja a szerelmi viszonyok és házas élet fordulatait. Előadásában nem nyilatkozik érzelmesség vagy humor, de nem hiányzik bizonyos finom gúny, mely jól illik előkelő hangjához. Azonban ez előkelő hang néha egykedvűségbe látszik átcsapni, melyből épen úgy hiányzik a rokon-, mint ellenszenv. Oly kevéssé barátja az elmélkedéseknek, mint az alanyi ömlengéseknek, de örömest mutatja, hogy szeret a nagyvilágban forogni és vizsgálni az embereket. Érdekli is minden jelenség, de mélyebben nem vizsgálja. Jól észre veszi a jellemző vonásokat s elég szabatosan emeli is ki, de az egész mű lélek tani alapja ritkán erős.
A Mutamur azt akarja föltüntetni, hogy az ember egy év alatt is mily könnyen megváltozhatik. Ime két szerelmes: egy kis városi egyszerű leány s egy német gróf, a ki huszárhadnagy, egymásba szeretnek. A gróf párbajt vív a leányért, koczkáztatja örökségét s elveszi a leányt. Azonban egy év alatt az egyszerű leanyból sportot űző nő, typikus turfalak lesz, a ki nyereségért futtat s kit az egész világ bámul, a gróf pedig folyvást katona s kártyanyereséggel igyekszik pótolni vesztett örökségét. A szerelem elpárolgott, de azért elég vidám életet élnek. Az elbeszélés épen azt nem tünteti föl, a mire czímében is czéloz. Itt nincs változás, melyet rendkívüli esemény szokott előidézni lelkünkben, csak fejlődést látunk, a legtermészetesebb folyamatban. A szerelem egyik részről sem volt valódi szerelem; a leány kaczérkodott, számításból és kalandornővágyakkal ment férjhez; a férfi unalomból és gavallérságból kezdett udvarolni, ingerelték az akadályok és szeszélyből, makacsságból legyőzte azokat. Ennyi az egész. Az elbeszélésben nem hiányzanak a katonai élet sikerült vonásai, de az egésznek nincs lélektani alapeszméje s a mi volna, az gyönge. A Hadnagyné ő nagyságában Reögh, a kemény és dulakodó hadnagy, sem változik át azért, mert megházasodván, neje- és gyermekéhez gyöngéd. Ez érzés eleme már azelőtt is meg volt lelkében, csakhogy szerző elfeledte föltüntetni, a ki ellentéteseknek, különösöknek mutat föl oly dolgokat, melyek jól megférnek egymás mellett.
Általában a szerzőnek inkább csak a külső jelenségek iránt van érzéke, s ritkán hatol be a lényegbe. Maga mondja némi negéddel egy helyütt: «Ha novellát írnék, indokolnom kellene ezt, mivel azonban valót beszélek, nem indokolok semmit». A való még a tudományban is keveset ér, ha meg nem értetjük, hát még a művészetben, hol némi átalakuláson is megy át, hogy lényege annál inkább kitűnjék. A költő épen azáltal költő, hogy mélyebben lát az emberi szívbe s ki tudja fejezni azt is, a mit mások csak érezni tudnak. Bizony a költőnek indokolni kell személyei tetteit, a bonyodalom fejleményeit, de nem okoskodással, hanem rajzzal, azaz úgy rajzolni mindent, hogy megérthessük. Herczeg rajzaiban egyet-mást sehogy sem tudunk megérteni. Például nem érthetni az Utolsó bálban, hogy Ilondai Gyurka, előkelő ifjú, kamarás, miért veszi nőül egy csődbe jutott kereskedő tüdővészes leányát. A szerelmet nem kell indokolni, mondhatja a szerző. Jól van, de minden esetre úgy kell rajzolni, hogy természetesnek találjuk, ha pedig nem látszik annak, megértetni.
Az Iza kisasszony czíműben sem bír az ember Béni úrral tisztába jönni. Béni szereti Izát, de egyszer észre veszi, hogy egyik czipőjének talpa sokkal vékonyabb, mint a másik, s így egy kissé sántít. Ez lehangolja s elhatározza, hogy nem veszi nőül. Azonban egy nap Izáék társasága kirándulást rendezett a hegyek közé. Tánczoltak és labdáztak s egyszer csak a labda az erdőszél fabokrai közé tévedt. Iza, a ki nem játszott, hanem egy fatörzshöz támaszkodva nézte a játszókat, utána futott a labdának hogy elhozza. De nem hozta; egy darabig vártak, aztán utána néztek. Béni ott találta szegény Izát elesve, a mint azt nyöszörgé: «Oh én nyomorék!» «De hiszen épen azért szeretem!» – vigasztalja Béni s lecsókolja könnyeit. Minden esetre Béni szerelme oly különös szerelem, a melyhez nincs kulcsunk. – A Kapa-kovács felesége sem ment e bajtól. Itt egy ifjú házaspár az anyós miatt elválik egymástól; a nő újra férjhez készül menni. Azonban épen az eljegyzés estéjén megjelen a kertben a férj s haza ragadja régi nejét, hogy újra elvegye. A szerző, a kinek e történetet egy mérnök barátja beszéli el, így kiált föl: «Ez képtelenség, hol itt a lélektani indokolás!» de a mérnök rámutat a vasúti állomás udvarán álló házaspárra. Ekkor aztán a szerző sem akar okosabb lenni a tényeknél. A dolog pedig voltakép úgy áll, hogy nincs ebben semmi képtelenség: mind az elválás, mind az új házasság könnyen megtörténhetett, de nem úgy, a mint a szerzőnek barátja s nekünk ő elbeszélte.
Ide járul még, hogy Herczeg nem rajzol mindig biztosan, különösen oly műalkatú elbeszéléseiben, melyeknek tárgya egy-egy jelenet rajza, mely a személyek múltjával ismertet meg bennünket s jövőjöket mintegy elhatározza. Ilyenkor a szerző meglehetős homályos sejtelmek között hagyja olvasóit. Nem érezzük a lélektani kényszerűség mozzanatát, mely képzelmünket vezethetné. Ilyenek a Tavaszi láz, Kényelmes asszony. Néhol személyei sem beszélnek jellemzően. Az O je Pierette czímű elbeszélést egy komédiás szájába adja a szerző, de az előadásmód egészen az övé. A Tacskóban az öreg mócz szájával szintén a szerző beszél. Vannak a művek között érdektelenek is, mint a Lélek-analysis, Szivárvány a fövenyben. A szerző ezekben valami különössel akarta meglepni az olvasót, de még érdekeltségét sem tudta felkölteni.
Azonban elég, talán sok is a gáncsból. A gyűjteményben vannak sikerűlt művek is. A Daruvári híd, Egy kard-affaire, Mozgósítás jól elbeszélt, vídám történetkék a katona-életből. Élénken, de torzítás nélkül vannak kiemelve bennök a komikai vonások s a hangban is van némi katonás, mely jól illik a tárgyhoz, mert belőle van merítve. A Békák szintén sikerült mű. Tárgya egy beteg úri nő, a ki sehol sem találja helyét; nem a Rivierán, nem Genuában, nem Bécsben, nem Buda-Pesten. Haza vágy s midőn a Bánságban közeledik a falu felé, mely otthona s hallja a békák brekegését, melyet már oly rég nem hallott, arcza fölvidul, mosolyog s megindúlt, lágy hangon fordul férjéhez: «Itthon vagyunk! Hallod? A békák!» Van valami ez elbeszélésben a szalonok levegőjéből, a beteg nő ideges kitörései igen jellemzők mind reá, mind a társaságra nézve, melyben él s az elbeszélés finoman leplezett félig érzelmes, félig gúnyos hangja jól illik a tárgyhoz. De mindent fölülmúl a gyűjteményben a Lószőrvitéz czímű elbeszélés. Gyermekkori emlékek újulnak meg a szerző lelkében, midőn a régi családi ház lomtárában fölfedez egy bőrből készült, lószörrel töltött huszárt, mely egykor kedvencz játékszere volt. Megemlékszik hugára, ki szintén szerette a lószőr-huszárt. A két gyermek naiv mulatságai, ártatlan versengései sok kellemmel és közvetlenséggel vannak leírva. A leányka folyvást ajándékba kéri a fiútól a lószőr-huszárt, de a fiú vonakodik. Végre mégis oda adja hálából, mert a leányka megvarrta a fiúnak elszakított új ruháját. Azonban az ingét is oda varrván az új ráhához, este anyja észre veszi, a mit előtte titkolni akartak. Ezért a fiú visszakéri az elajándékozott lószőr-huszárt, a leányka duzzogva oda dobja neki, de a midőn egy pár nap mulva beteg lesz, újra eseng utána. A fiút a nagyanyjához vitték, hogy el ne kapja a betegséget, s ott hallja meg huga kívánságát. Megijed, hogy oda kell adni a kedves lószőr-huszárt s ezért azt hóna alá kapva, elszaladt a fűzesbe. Midőn este haza került, vádolta a lelkiismerete, hogy talán mégis oda kellett volna adni hugának a lószőr-vitézt. Velök álmodott, s fölébredve álmából, kiáltozni kezdett, hogy a huszárt oda kell adni hugának. – «Hugod a mennyországba ment, angyal lett belőle» – viszonzá a nagyanya. Mindezt minden érzelmi áradozás, minden negédlés nélkül beszéli el a szerző, egyszerűen, de annál több bensőséggel. Mintha nem is törekednék hatásra s valódi művészi hatást ér el.
Bizonyára e sikerült művek a szerző tehetségét tanusítják, a melyet mi is örömmel ismerünk el. Jó tanácscsal is szolgálunk, bár az ilyesmit nem igen szokták jó néven venni a fiatal írók, az idősbek még talán kevésbbé. A robotba dolgozás megrontja a költőt, még ha nagy tehetségű is. Minden héten néhány ily elbeszélő tárczát nem fog kibírni Herczeg; tíz közűl egy-kettő sikerűl, mint e gyűjtemény is mutatja, de végre akarva nem akarva modorossá fog válni. Némely írónak csak apróságok sikerűlnek; némelynek az apró is, nagy is, sőt az apróság előkészület nagyobb művekhez. Nem tudjuk, Herczeg melyik kategoriába tartozik, de a kísérlet semmi esetre sem ártana. Irjon ezután is egy-két apróságot, a mikor íhlete és gondolatja van, de jó lesz megkísérleni a nagyobb elbeszélést, a valódi beszélyt, sőt a regényt is. Hátha most jobban fog sikerűlni. A tehetség, a valódi becsvágy előbb-utóbb kivívják a sikert.