A GALAMB A KALITKÁBAN.
Úgy látszik, Mikszáthnak inkább sikerülnek a humoros életképek, könnyeden oda vetett vázlatok, adomás elbeszélések, mint a bonyolultabb beszélyek vagy épen regények. Mihelyt mélyebb lélektani föladatot tűz maga elébe vagy társadalmi viszonyainkat akarja rajzolni, győzi ugyan szóval, a mennyiben íveken át elméskedik, de nincs elég tájékozottsága a viszonyok fölfogásában, sem elég képzelme, hogy érdekes cselekvényt tudjon alkotni. Kedveli Mikszáth az előszó-írást is, részint a maga munkáihoz, részint a másokéihoz. Itt is, ha mondanivalója egy-egy adomán vagy élczen fordul meg, elég mulattató, de ha elmélkedni vagy ítélni kezd, üres vagy félszeg.
E művet53) is bevezető előszó nyitja meg. A szerző elmondja, hogy régebben úgy írta elbeszéléseit, hogy két-három themából toldott össze egyet, most a midőn vénülni kezd s kifogy a leleményességből, egy themából akar két elbeszélést írni. «És a múzsa segítségével meg is lesz, sőt a nélkül is. Mert a múzsa is kivénült dáma már, a ki a világot uralta egykor (a szerző azt akarja mondani, hogy a ki a világon uralkodott egykor, mert a világot uralni egyebet tesz), most mindössze egy apró pipere-üzletet tart; hajdan költőket inspirált, ma a csinált virágok korszakában, legföljebb a toilettet teheti hangulatossá. A háztartása is más volt ezelőtt, szép szobaleányát, a Phantasiát, elbocsátotta szolgálatából s a helyett egy szurtos, mogorva mindenest tart: a Megfigyelést». E szerint a régi költészetben a képzelem minden megfigyelés nélkül teremtett, az újabban pedig semmi szerepe nincs, csak a megfigyelésnek. Ez azt teszi, hogy se a régi, se az újabb időben tulajdonkép nem voltak költők, mert megfigyelés nélkül nincs költői mű s a megfigyelés még magában nem költészet. A kinek ily zavaros eszméi vannak a költészetről, nem csoda, ha a maga elébe tűzött föladatot oly furcsán oldja meg.
Mikszáth tudniillik föltette magában, hogy földolgoz egy középkori mondát a Gesta Romanorumból, melyet Haller fordított magyarra a Hármas Historiában Példabeszédek czíme alatt. Aztán egy másik elbeszélésben megkisérli, hogy egy hasonló történet hogyan eshetnék meg a XIX. században Magyarországon. Ez magában érdekes föladat mind írói stíl, mind korrajz szempontjából. Az elsőben utánozhatja a szerző a középkori mondák naiv hangját, jellemrajzi módját, világfölfogását; a másodikban éles ellentétben mutathatja föl az újabb kor elbeszélő és jellemrajzi sajátságait s mind kettőben visszatükröztetheti a különböző kor és műveltség hatását az erkölcsökre s a viszonyok és szenvedélyek fejlődési árnyalatait. Azonban Mikszáth mindezzel nem gondolt; megelégedett azzal az élczes ötlettel, hogy egy tárgyról két elbeszélést ír s megírta mindkettőt ugyanazon komázó, operette-stílban. De ily torzításban is még lehető valamit visszatükröztetni a két kor viszonyai, erkölcsei és szenvedélyei árnyalati különbségeiből. Lássuk, van-e ennek valami nyoma a két elbeszélésben?
Az első elbeszélésben Balduin veronai orvos, nagy virágkedvelő, meghallván, hogy Albertusnak, egy nápolyi úrnak, a világon legszebb rózsái vannak, elutazik hozzá, annyival inkább, mert régóta baráti levelezésben vannak egymással. Albertus nagy szívességgel fogadja vendégét s fölajánlja neki minden rózsáját. Házában, kertjében mindent megmutat neki, kivéve egy kis lakot, mely a kert végében állott. Balduin kérdezte, hogy mi van ott? «Az titok – monda Albertus – oda magam sem lépek. Abban a kalitkában egy galamb van». Balduinnak szeget ütött fejébe a titkolódzás s megkérdezte titkon a kertészt, hogy voltakép mi van a kis lakban. A kertész azt mondotta, hogy egy szép rózsa. Balduinnak rosszúl esett, hogy barátja legszebb rózsáját eltitkolja előtte, s ezt meg is mondotta neki. Albertus megigérte, hogy másnap megmutatja legszebb rózsáját s megajándékozza vele Balduint. S im reggel egy szép leányt vezet elébe. Elmondja, hogy Esre gyámleánya, kit fölnevelt s nőül akart venni, de minthogy örömestebb megy Balduinhoz, átengedi neki, nem csekély hozományával együtt. Albertus szomorúan néz a távozók után s bújában boritalra adja magát. Csakhamar elszegényedik s elzüllött emberré válik. Bujdosásában Verona környékén elfogják mint gyilkost, bár ártatlan, de a körülmények ellene bizonyítván, halálra ítélik. Épen a mikor ki akarják végezni, megjelen Balduin s ráismervén, hogy megmentse, magát mondja gyilkosnak. De a valódi gyilkos is előkerülvén, a két jó barát megmenekül. Balduin elviszi kertjébe Albertust, hol szintén van egy kis házikó, mint egykor Nápolyban s benne a galamb – Esre, a ki csak őt szereti; hogy Balduinnal eljött, csak gyerekes szeszély volt tőle, most már kifejlett, okos nagy leány. Balduin hozományával együtt visszaadja Albertusnak Esret s lakodalom végzi be az elbeszélést.
Az új korból vett elbeszélésben is van két jó barát, két magyar képviselő: Altorjay, a ki egy meglehetős vagyonos leányt, Vilner Esztert veszi nőül és Korláthy, kit vőfélynek hítt meg esküvőjére. A vőfély, mihelyt bemutatják, udvarolni kezd a menyasszonynak, az esküvő előtti éjjel megszökteti és nőül veszi. Majd visszatér nejével a fővárosba, párbajt vív megcsalt barátjával s neje hozományát egy pár év alatt elfecsérli. Most már szeretne menekülni nejétől, megkinálja vele a megcsalt barátot, Altorjayt. «Hát bolond vagyok én – pattan föl ez – hogy miután a hozományt te költötted el, én most a puszta asszonyt a nyakamba hagyjam varratni». «Úgy! Hát neked is csak a hozomány kellett, vágott vissza Korláthy gúnynyal.» Korláthy egészen tönkre jutván, külföldre szökik s Hamburgból azt írta nejének, hogy ne keresse, menjen férjhez, ő soha többé nem jön vissza. Azonban az igen is hűvé vált asszony nem tágít s mivel nincs pénze, váltót hamisít s az így szerzett úti költséggel Hamburgba siet. Ott mint virágárúsleány keresi kenyerét s im egy nap férjét pillantja egy vén angol nőt vezetve, a ki tőle virágokat vesz. Mindketten egymásra ismernek. Korláthy kéri nejét, hogy ne csináljon botrányt, kisérje őket távolról a vendéglőig s ő egy kis idő múlva lejő hozzá. Úgy is történt. Korláthy szállására kísérte nejét s elbeszélte, hogy e gazdag angol nőt fürdőre kísérte mint orvosa, de holnap megválik tőle s a nyert tiszteletdíjjal vele fog valamibe kezdeni; holnap délben pontosan meglátogatja. Másnap a szegény nő mind várja férjét, de helyette rendőrök érkeznek s elfogják. A köröztetett nő szállását a férj fedezte föl a rendőrségnek, hogy szabaduljon tőle. S ez az újkori galamb a kalitkában.
Mit tükröztet hát vissza a két elbeszélés? Azt, hogy a középkorban az emberek mind becsületesek voltak, kivált Olaszországban, az új korban pedig mind hitványak, kivált Magyarországon. De ha nem egymáshoz viszonyítva s nem a korfestés szempontjából tekintjük is e műveket, úgy is meglehetős léha művek. Az emberek bennök jók az ostobaságig, minden emelkedés nélkül, és gonoszak a kedvtelésig, minden küzdelem nélkül, a szerző pedig nem épen jó óráiban összeírt tíz ívet, minden komolyság nélkül.