Birálatok, 1861-1903

A «FÓTI DAL» EGYIK SORÁRÓL.

I.5)

Brassai a «Fővárosi Lapok» 258-ik számában egy hosszú czikkel tisztelte meg a Vörösmarty Minden Munkáihoz írt jegyzeteim egyikét. Természetesen nem tehetett értem kivételt s e czikkét is épen oly mesterkélt formában irta, mint sok más kritikáját és értekezését. Brassai nemcsak kitünő tudós, hanem derék író is, mikor nem akar nagyon szépen és elmésen írni. Fájdalom, igen sokszor csak erre törekszik, s minthogy nincs elég tehetsége és izlése hozzá, ritkán ütnek ki szerencsésen ilynemű kisérletei, nemcsak æsthetikai, hanem más tekintetben is. Hajhászsza az élczet, adomát, nem igen válogat bennök s gyakran feláldozza értök az igazságot. Szertelen kedveli az oldaldöféseket, melyek hosszú kitérésekre csábítják, annyira, hogy néha alig tud visszatérni főtárgyához. Egy csoport jegyzet, toldalék nála majd mindig kimaradhatlan s olykor fontos dolgokat is találhatni itt, mert magából az értekezésből a kevésbé fontosak kiszorították. Az is megtörténik rajta, hogy sok mindent bőven kifejt, illusztrál, jobbra balra egy csoport classikus és nem classikus írót idéz, azonban a kérdés lényegét csak futólag érinti. Elevensége néha csak elmefuttatás, humora csak kaczérkodás önmagával, s nem azt a czélt éri el, melyet maga elébe tűzött, hogy olvasóival kellemes formában értessen meg bizonyos igazságokat, hanem épen az ellenkezőt: a mesterkélt forma nehézségei miatt majdnem élvezhetlenné válik.

Brassai e sajátságai, mint mondám, inkább csak akkor nyilatkoznak, ha nagyon szépen és elmésen akar írni; akkor sem együtt, hanem egyszer egyik, máskor másik, most több, majd kevesebb. Ellenem írt czikkében oly nagyban szerepelnek e sajátságok, hogy fele is elég volna. Valóban alig tudom, hol kezdjem feleletemet s feleljek-e czikkének minden pontjára? Örvény fenyeget; félek, hogy Brassai hibájába esem, kin a mellékdolgok most is oly erőt vettek, hogy a főkérdés egyik oldalát csak könnyedén érinti, a másikat pedig egészen mellőzi, hanem annál több adomát, élczet, kötődést halmoz össze. Talán jobb lesz mindezt mellőznöm, noha nem volna épen bajos mindazt viszonoznom, mit ő annyi bravourral dob szemem közé. Például: Brassai, Bolond Miska jó barátjával együtt, nevet rajtam, hogy oly hosszúra nyujtottam Vörösmarty Munkái kiadását; lehet, nevetséges vagyok, de vajon használt-e Brassainak, hogy franczia nyelvtanával annyira sietett s egy csoport tévedés miatt nehány ívet újra kellett nyomatnia; vajon használt-e Bolond Miska szerkesztőjének, hogy vígjátékával nem várt egy pár hetet s csak utólagosan javíthatta ki utolsó felvonását? Brassai egész Boswelnek rajzol, ki auctora minden szavát szentnek tartja. Vajon hiszi-e egyszersmind? Nem gondolnám, mert hiszen tudja, hogy én nem most irok először Vörösmartyról, ismerem árnyoldalait is, sőt e kiadáshoz írt jegyzeteimben is (I. köt. 222. l.) épen nyelvészeti tekintetben, helyesen vagy helytelenül, de hibáztatok egy verssort. De miért gondolna erre? Akkor elveszne az élcz, ő pedig jobban kedveli az élczet, még ha rossz is, mint az igazságot. S ez tovább is így foly. Brassai, hogy nevetségessé tehessen, olvasói járatlanságára számít s a szótárak ellenére a reflexio szónak csak egyetlenegy értelmet tulajdonít. Egy adoma kedvéért azt is állítja, hogy én az elisiót a magyar verselésben isten tudja minő kiterjedésben hirdetem, pedig jól tudja, hogy csak olynemű elisio mellett szólottam, melyet nem csak a népköltészet használ, hanem a közbeszéd is, mint gazd’asszony, od’adja, vissz’adja. Megró, hogy a rhythmusról nincs fogalmam, hogy a mértéket s a versbeli szótagok számát egy fogalomnak tartom. Valóban igen tudatlan ember lehetek, de örömest tanulok s várva várom azt a leczkét, midőn Brassai gyakorlati példával megmutatja, hogy bizonyos láb mértékét a szótagok bizonyos száma nélkül is ki lehet tölteni.

Egy szóval mindez megjár kötődésnek, tréfának, a maga helyén van baráti körben, s ha lerándulhatok Kolozsvárra, örömest folytatom az erdélyi múzeum olvasótermében, hol különben is sokszor volt szerencsém ily jóizüen vitázni Brassaival; de azt hiszem, hogy a nagy közönség előtt kissé unalmas. Azért mellőzve minden bővebb feleselgetést, egyedül csak a kérdés lényegéhez szólok.

Mi a kérdés lényege? Igen egyszerü: vajon Vörösmarty «Fóti dalá»-nak e következő sorát: «Bort megissza magyar ember» lehet-e igazolni, vagy el kell itélnünk, mint olyat, melyben a költő verselési szorultságból a magyar nyelv egyik sarkalatos törvényét nem rettegett megsérteni? Én igazolni mertem s ez Brassai szerint bűnöm, de a mit én egy kis érdemnek tartok, kivált akkor, midőn oly költőket kezdenek vádolni nyelvbeli tudatlansággal, kik legjobban és legszebben irnak magyarul és oly tudatlansággal, melyet egy iskolás gyermek is szégyelhetne, nem is kutatva: vajjon tudatlanságból származik-e ez vagy ama szabálytalanság, vajjon nem szolgál-e æsthetikai érdeket, vajjon a nyelvtan némely szabálya alól nem találhatni-e kivételt magában a népköltészetben is, s így a költő-e vagy ama szabadsága nincs-e két oldalról is szentesítve? Védtem Vörösmartyt a két legerősb alapon, az æsthetika s a népköltészet nyelvszokása alapján. Elmondottam, hogy Vörösmarty nem szorultságból irta úgy e sort a hogy irta, mert máskép is irhatta volna, s mégis elég hangzatosan kitelt volna a sor. Akarva tévedett, mi a költői nyelvben néha valódi erény. Megsértette ugyan a magyar nyelv egyik főszabályát, de nem a magyar költői nyelv szellemét, a mint ez közmondásainkban és népdalainkban nyilatkozik. Felhoztam példának egy közmondást: «Szegény embert az ág is huzza», melyben szintén hiányzik a névelő, az ige mégis határzott formában áll. Kérdeztem: hát a magyar költő még oly szabadságot se vehessen igénybe, melyet a nép költői nyelve századok óta gyakorol, holott más nemzetek költői meglehetős önkényes szabadsághoz is jogot tartanak? Állítni mertem, hogy a bordal mámoros hangulatával mintegy összehangzik e nyelvtani szabálytalanság, erélyesbbé teszi a rhythmust s bármit mond a száraz nyelvészet, æsthetikai tekintetben igen jól eltalált kifejezés. Csak az æsthetika határai közt, csak a népköltészet nyelvszokása alapján védtem e költői szabadságot, csak mint kivételt helyeseltem s akkor is csak a siker esetében.

Brassai a tudatlanság, logikátlanság és izléstelenség halmazának bélyegzi jegyzetemet, s nem annyira czáfolni igyekszik állításaimat, mint inkább kiforgatni való értelmökből; néhol erre sem tart méltónak s megelégszik az egyszerű tagadással. Fűzfapoétáknak való evangeliumot hirdetek, kiált fel, rám olvassa a bibliát, hogy valaki az egész törvényt megtartja, vétkezik pedig egyben, mindenekben vétkessé lött. Nem akarja érteni, hogy én mit értek a magyar nép költői nyelvének szelleme alatt, sőt e kifejezésemet egyszer így idézi: a magyar nyelv költői szelleme, és épen ott, a hol reá egész okoskodást épít, s diadallal kiált föl, hogy a logika törvényei ellenére a különöst az általánossal ellentétbe hoztam. Úgy beszél, mintha a világon semminemű szabály nem szenvedne kivételt, s ezt legkevésbbé épen a költői nyelv tűrhetné. Nagy zajjal tanítja, a mit mindnyájan tudunk, hogy a határzó és határzatlan formákkal élés a nyelv sarkalatos törvénye, mely ellen közbeszédben a Lajtától a Fekete-Ügyig egyetlen egy, még a legmiveletlenebb magyar sem vét. Tagadja, hogy a nép költői nyelve a mint az közmondásainkban és népdalainkban nyilatkozik, kivételesen is megtűrne ily vétséget; az általam felhozott közmondást hibásnak nyilatkoztatja, melyet a közmondások gyüjtői lehet hogy elrontottak, de a mely elől a nép soha sem hagyja ki a névelőt. Felhív, hogy jobb és több példával bizonyítsak, s mint a nyelvhibákban gyönyörködőt, kigúnyol egy 1689-ben kelt oláh-magyar verssel, mely úgy látszik, az oláhos magyarság kigúnyolására iratott. Brassai, Vörösmarty kérdéses sorát tótosnak tartván, jónak látta amúgy csattanósan ez oláhos verssel fejezni be a fűzfapoéták s fűzfakritikusok ellen megindított hadjáratát.

Tisztelt ellenfelem, a mint látszik, egészen mellőzi azt, mit æsthetikai szempontból hoztam fel a «bort megiszsza» védelmére, tudniillik, hogy az mintegy összehangzik a bordal mámoros hangulatával, pedig talán ez is a kérdéshez tartoznék? Sebaj, annál inkább mulatja magát a kérdés másik oldalával. Azt meg kell adni, hogy következetes, állításában és tagadásában egyaránt. Az etymologia és syntaxis semmi nemű sérelmét nem szenvedi meg a költői nyelvben, még azt sem, mire a nép költői nyelvének analogiája a rhythmus kedvéért vagy más æsthetikai indokból oly jogosan felszabadítja a költőt. Brassai, mint holmi szerb tövist, az állam költségén is kiirtandónak indítványoz mindennemű költői merészebb inversiót, az euphonia kedvéért sem tűr semmi nemű csonkítást, összehúzást, az archaismus és solœcismus leggyöngébb árnyalatait is hibáztatja, sőt még az oly nemű figurákat is kitiltja a költői nyelvből, melyek az etymologiával vagy syntaxissal vannak kapcsolatban, s melyekről oly igazán mondja Quintilianus, hogy annyifélék, mint a nyelvhibák, mert minden figura hiba volna, ha nem elvből választatnék, hanem csak esetlegesen kapná lételét, de így igazolja a tekintély, régiség, nyelvszokás, gyakran helyes ok is; azért midőn a közönséges és szabályzott beszédmódtól eltér, csak akkor válik szépséggé, ha természete szerint valami igazán tetszőt hoz magával. Brassai mindezt üldözi, mert tisztán csak nyelvtani szempontból többé-kevésbbé szabálytalanságok, vagyis szerintem a költői nyelvben kivételek a szabály alól, melyek illő helyen használva szépségekké válhatnak. Nem csodálkozom Brassai e vandal szigorán, hiszen ezelőtt három évvel még azt sem engedte meg a költőknek, hogy ily kifejezéseket használhassanak: hattyúnyak, kökényszem, mert a hattyúnyak csak a hattyú nyakát jelentheti s nem egyszersmind hattyúhoz hasonló nyakat is, de azon, megvallom, csodálkozom, hogy a népköltészet ilynemű szabálytalanságai egészen elkerülték figyelmét s a Vörösmarty «Bort megiszszá»-jához hasonló kifejezést egyetlen régi költőben, egyetlen népdalban vagy közmondásban sem talált. Szolgálok hát egy csoport példával, többel, mint reméltem, pedig a magamén kívül más könyvtárhoz nem folyamodtam s a keresgélésre csak egynehány órám volt. Ha Brassai netalán csekélylené példáim számát, igen könnyen sokasíthatja. Mint az erdélyi múzeum helyettes igazgatójának sokkal több könyv áll rendelkezésére, mint nekem, és Szabó Károly, a könyvtárnok, ki amaz oláh-magyar verssel kedveskedett, bizonyosan segíteni fogja a régi költők és népköltési gyüjtemények kutatásában is.

Idézeteimet a régi költőkön kezdem, 1538-tól a mult század közepéig, aztán folytatom és bevégzem a népköltési gyüjteményekkel. A régi költőket leginkább a Toldy «Magyar költészet kézikönyve» czímű gyüjteményéből fogom idézni, mindenütt kitéve a lapszámot.

Még többet is idézhetnék, de azt hiszem ennyi is elég, s bátran áttérhetek a népköltési gyüjteményekre:

Ime mennyire mellettem szól a régi irodalom és a népköltészet. Brassai mondhatja ugyan, hogy e régi költők épen oly szorultságból hagyták ki a névelőt, mint Vörösmarty, de vajjon egy oly szólásmód, mely majd minden régi költőben előfordul, nem válik-e költői nyelvszokássá, vajjon, ha kimutathatni is itt-ott, hogy e nyelvszokást némely régi költő ok nélkül vette igénybe, nem bizonyíthatjuk-e be az ellen kezőt is, tudniillik, hogy ez vagy ama költőt sok helyt az æsthetikai érzék vezette? Hogy többet ne említsek, Gyöngyösi e sort: «Rózsát nevelt, rózsát czímerül is vette», irhatta volna máskép is, például így: «Rózsát nevelt és azt czímerül is vette.» De így mily prózai módon szólott volna, míg amúgy legszebb sorai egyikét írta. Mi a népköltési hagyományokat illeti, itt ismét azzal állhat elő Brassai, hogy a gyüjtők rosszul jegyezték föl az illető helyeket. De vajjon nem azt látjuk-e Dugonicsnál, hogy inkább szélesbíti a közmondásokat, mintsem rövidíti, nem azt-e Erdélyinél, hogy itt-ott nem veszi elég figyelembe a rhythmusos alakot, melyet nem egy közmondásban feltalálhatni, mert sok közülök nem egyéb, mint a népköltészet hulladéka, s olykor épen a névelő elhagyása teszi hangzatosabbá a rhythmust? Bárhogyan itéljünk, annyi bizonyos, hogy Dugonics és Erdélyi, ha tévedhettek is olykor, de nem akaratból s nem az én vitám kedvéért hagyták ki a névelőt ez vagy ama közmondásban, s minthogy ez sokszor előfordul, nem lehet esetlegesség, hanem a magyar költői nyelv egyik sajátsága. A népdaloknál már kevésbbé tehetni föl e tévedést s lehetetlen, hogy egy oly szólásmód, melyet Brassai tótosnak nevez, épen oly honos legyen a székely népköltészetben, mint másutt. Avagy Brassai Grozescuval tart, ki azt hiszi, hogy Kriza nem a néptől vette székely balladáit, hanem maga koholta, vagy épen oláhból fordította? Nem hihetem. Hasonlókép kétkedhetni-e ama sorok hitelességében, melyeket Arany László népmese-gyüjteményéből idéztem? Hiszen ha kitennők benne a névelőket, elveszne egész naivitása. Elvégre is a tényt, védjük vagy hibáztassuk, el kell ismernünk. Brassai legfeljebb még azt az ellenvetést teheti, hogy a nép költői nyelvének e szokása jogtalan, de akkor nem engem támad meg, hanem átalában a nyelvszokást, mi egy kissé bajos dolog.

Így állván a dolgok, nem jogosan védhettem-e Vörösmarty kérdéses sorát, s épen egy bordalban, melynek dithyrambi menete még merészebb szabálytalanságot is megtűrhet? Ha Brassai oly határozottan elitéli Vörösmarty e sorát, mit fog mondani Arany e következő soraira, melyek kétszeresen megsértik a nyelvtant:

Én, mint a fűzfapoéták fűzfakritikusa, védeni merem e sorokat is, nemcsak a népköltészet nyelvszokása alapján, hanem æsthetikai szempontból is. Buda Halála a magyar ősmondákat vette tárgyul, s így már tárgyánál fogva nem csak megtűr, hanem meg is kiván bizonyos archaismust. Másfelől Arany e helyen egy vadászatot ír le s a medve erőszakos rohanását a nyelvvel, a rhythmussal is festi, midőn felforgatja a szórendet s eldob minden fölösleges szót, minők a névelő és némely particulák.

Úgy hiszem eléggé kimagyaráztam magamat. Ég és föld különbség választ el Brassaitól. Brassai egészen megtagadja a költőtől a nyelvbeli szabálytalanság æsthetikai jogát, megtilt neki minden merészebb inversiót, minden nemű csonkítást, összehúzást, minden oly figurát, mely az etymologiával vagy syntaxissal kapcsolatos, még akkor is, ha mindez a népköltészet nyelvszokásán alapszik. Én megengedek mindent az æsthetika és a költői nyelvszokás határai közt; azt mondom: merj a mit jónak látsz, de itélni fogok feletted minden egyes esetben merészséged és sikered szerint. Brassai a költői nyelvet prózaivá akarja tenni s még azt is elvitatja tőle, mi a rhythmus egyik alkatrésze, szemben a próza nyugalmas folyékonyságával. Én védem a költői nyelv jogát s gyűlölöm azt a mindennapi, lapos beszédet, mely költészetünkben annyira divatozni kezd; de ellensége vagyok az oly prózának is, mely csak költőt illető jogokat követel magának. Brassai azt mondja, hogy fűzfapoétáknak való evangeliumot hirdetek; én azt hiszem, hogy elméletemet csak valódi költők használhatják, a többire nézve úgy is mindegy volna bármit hirdetnék. Brassai mellett szól a szorosan vett nyelvtan, mellettem a régiség, népköltészet, æsthetika s a kitünő költők példája. Lehet, hogy mégis elvesztettem pörömet, lehet, hogy Brassai mellett lesz minden nyelvész, kinek nincs izlése; minden olvasó, ki felületesen itél; minden lap, mely egy csoport germanismussal rontani szokta ugyan a magyar nyelvet, de feljajdul, ha egy-egy kitünőbb költő olyat merészel, mi germanismus helyett költői hungarismus. De meg vagyok győződve, oly mélyen, mint hogy valaha meghalok, hogy ért és pártomat fogja minden költő, kinek az égi lángból csak egy szikra is hevíti keblét, minden olvasó, kinek izlése van; minden kritikus, ki tudja, hogy a művészetben bizonyos szabály megsértése egy helyt épen úgy lehet érdem, mint másutt hiba.

II.6)

Brassai a Fővárosi Lapok 277-ik számában ismét egy hosszú czikket ír nemcsak ellenem, hanem Vörösmarty, Arany s mindazok ellen, kik nem engedik a költői nyelv jogait letapodtatni s æsthetikai szempontból, illő helyt, alkalmazni és védeni merik a régiség és népköltészet szabálytalanságait szemben a szorosan vett nyelvtannal. Brassai most még szebb és elmésebb czikket akart írni, s mint ily esetben majd mindig, úgy most is annál szerencsétlenebbül ütött ki humoros kisérlete. Lehet egyébiránt, hogy Brassai e czikkét nem a Fővárosi Lapokba küldötte, hanem a Bolond Miskába, de minthogy a két lap szerkesztősége egy, s gyakran jelen meg a Fővárosi Lapokban oly czikk, mely a Bolond Miskába való és viszont, alkalmasint itt is ilynemű tévedés történt, mit figyelembe illik vennem. Brassai inkább csak gunyolódik és tréfál s én csak ezért oly kevéssé állhatok vele szóba, mint Bolond Miskával. Nem polemizálok hát a humorista Brassaival, csak a logikussal és nyelvészszel lesz bajom, a mennyiben hosszú czikke végén, egy pár sorban, megakad némi oly ellenvetés is, mely a köztünk fennforgó vita lényegét illeti.

Brassai, mióta megírta Logikáját, úgy beszél, mintha ő találta volna föl a logikát. Gyöngeség az igaz, de örömest megbocsáthatni egy érdemes tudósnak, annyival inkább, mert Brassai csakugyan logikus fő; csak elménczkedési viszketege és szenvedélye teszik néha sophistává. Azt sem állítom, hogy ellenem írt czikkei külön-külön logikátlanok volnának, azonban a két czikket egymással összehasonlítva, a logikus Brassai meglehetős logikátlannak tűnik föl, a mennyiben második czikkében egészen mást igyekszik bebizonyítani, mit az elsőben állított, de tulajdonkép sem az egyiket, sem a másikat be nem bizonyítja.

Emlékezhetnek olvasóim, hogy Vörösmarty Fóti dalának e következő sorát: Bort megiszsza magyar ember, részint az æsthetika, részint a költői nyelvszokás alapján védtem. Elmondtam, hogy Vörösmarty megsértette ugyan a magyar nyelv egyik főtörvényét, de nem a magyar költői nyelv szellemét, a mint az közmondásainkban és népdalainkban nyilatkozik s például felhoztam a következő közmondást: «Szegény embert az ág is huzza», melyben szintén hiányzik a névelő s az ige, mégis határozott formában áll. Brassai mellőzve az æsthetikai szempontot, azt mondotta, hogy a határzó és határzatlan formákkal élés a magyar nyelv sarkalatos főtörvénye, mely ellen a Lajtától a Fekete Ügyig egyetlen egy, még a legmiveletlenebb magyar sem vét. Tudtomra ezt nem is hoztam kétségbe, sőt elismertem, hogy Vörösmarty megsértette e sarkalatos törvényt. Sem többet, sem kevesebbet nem állítottam, mint azt, hogy e sarkalatos törvény a költői nyelvben, a rhythmus vagy más æsthetikai érdek kedvéért néha kivételt szenved, legalább, a közmondásokban és népdalokban van reá példa. Brassai erre ezt az ellenvetést tette: «Erre csak azt mondom, hogy tagadom. Bizonyítson az állító, de ne oly szerencsétlenül, mint a felhozott példával: «Szegény embert az ág is huzza», mely elől a névelő a nyomatott gyüjteményekből kimaradhatott, de a nép szájában minden bizonynyal nem marad ki.» Erre én előállottam bizonyítani, idéztem mintegy ötvenkét példát, melyeket részint régi költőkből, részint pedig a népköltési gyüjteményekből szedtem ki. Becsúszott ugyan példáim közé három-négy olyan is, melyekben az ige részesülőben vagy infinitivusban levén, nem volt épen a legszabatosb a fennforgó kérdésre nézve, de a többi mind olyan volt, a minőt Brassai kivánt. Azt hittem, hogy Brassai feleletében tagadni fogja a népköltési gyüjtemények hűségét, a mint első czikkében tagadta, a régi íróknak pedig, minden kivétel nélkül, verselési szorultságot vet szemökre, mint Vörösmartynak, vagy ha ezt nem teszi, a tények elismerése mellett is megtámadja e hagyományos költői nyelvszokást, mint olyat, melyet a műköltészet már csak azért sem használhat, mert nyelvünk legsarkalatosb törvénye forog kérdésben. Ebben legalább lett volna logika, azonban tisztelt ellenfelem, bár feleletében sokszor emlegeti a logikát, elménczkedései közt egészen megfeledkezik kedvencz tudományáról s a leglogikátlanabb positiót foglalja el.

Kétszer is átolvastam Brassai feleletét, de egyetlenegy sorában sem fedezhettem föl, hogy kétségbe hozná akár a népköltési gyüjtemények, akár felhozott példáim hűségét, pedig köztük van az is, mit első czikkében nemcsak kétségbe hozott, hanem a leghatározottabban tagadott is. Úgy látszik, hogy e közmondás ellen: «Szegény embert az ág is huzza», nincs többé panasza, sőt elismeri, hogy a névelő kihagyása ily esetben sem sarkalatos hiba, csakugyan előfordul néha a közmondásokban és népdalokban, noha első czikkében mindezzel épen ellenkezőt állított. Példáim tehát hívek, azonban Brassai szerint az a nagy hibájok, hogy közülök egyetlenegy sem védi a «Bort megiszsza magyar ember» helyes voltát, a költői nyelvszokás szempontjából. Lehetséges-e? Brassai mondja, a nagy logikus, ki most egy flankenbewegunggal más térre viszi át a vitát, eleinte leplezve ugyan, de később elég nyiltan. «Nem a névelő kihagyása a sarkalatos hiba – mond Brassai – hanem az, mit világosan kimondtam, hogy határozatlan tárgy («bort») van kapcsolatba téve határozott igeformával («megiszsza»). Ezt jelöltem én ki szóról-szóra élő nyelvszokási, nem csupán nyelvtani szabálynak költő és prozaista által egyformán megszeghetlen törvénynek.» Hát vajon én máskép vettem-e föl a kérdést? Vajon pusztán a névelő kihagyásáról beszéltem-e s nem egyszersmind a határozott formájú ige kapcsolatáról is, még pedig oly esetben, midőn a főnév szenvedőragos? Példáimat nem erre idéztem-e? Im újra idézek egy párt.

Nyelvtanilag nem határzatlan tárgy van-e itt is mindenütt határzott igeformával kapcsolatban, kivételkép, költői nyelvszokásból? Nem az ige formájáról veszszük-e észre, hogy a tárgy mégis csakugyan határzott? Van-e e tekintetben valami különbség példáim és Vörösmarty verssora közt? Brassai azt mondja, hogy felhozott példáim egyetlene sem szegi meg ama törvényt; mindnyájokban el van ugyan hagyva a névelő, de az illető főnevek mindenike teljesen és tökéletesen határzott értelmű, úgy hogy ha a névelőt kiteszszük, csak a rhythmus szenved, de nem egyszersmind az értelem, a Fóti dal vitatott sorában pedig egészen más eset fordul elő. Brassai úgy látszik tagadja, csak nem meri kimondani, a névelő határzó erejét s épen e ponton siklik át a vita eddigi teréről másra. Okoskodása elég zavart és homályos, de talán épen ezzel akarja fedezni visszavonulását. Sehogy sem magyarázza ki, hogy miért határzott értelmüek idézeteimnek névelő nélküli főnevei, sem azt, hogy Vörösmarty mondatában a szintén névelőtlen főnév mért határozatlan. Egyebet nem mond, csak azt, hogy Vörösmarty kérdéses sora, akár kiteszszük benne a névelőt, akár nem, mindenkép rossz marad. Ha erről oly mélyen meg volt győződve Brassai, miért nem mondotta mindjárt első czikkében, miért mondja csak most? De tulajdonkép miért rossz e mondat így is: A bort megiszsza a magyar ember. Brassai szerint azért, mert ez vagy azt teszi, hogy a bort, ha előtte van, megiszsza a magyar ember, vagy azt, hogy megiszsza s nem megeszi vagy megrágja, Vörösmarty pedig csak azt akarta mondani, hogy: bort iszik a magyar ember. «A kérdéses hely értelme hát csak az lehet – végzi Brassai – hogy a magyar ember bort iszik, melyben «iszik» helyett «megiszszá»-t tenni erkölcsi az az nyelvérzéki és æsthetikai lehetlenség.»

Mindez új dolog. Brassai tulajdonkép e vita végén fejti meg a kérdéses sor hibáját. Kár volt ezt első czikkében nem tennie; mennyi időt és papirost kimélhettünk volna meg. De vajjon Vörösmarty csakugyan azt akarta-e mondani, hogy bort iszik a magyar ember és semmi egyebet? Ha azt akarta volna, bizonyosan azt mondotta volna, mert tudott oly jól magyarul, mint akár Brassai, akár a Fővárosi Lapok szerkesztője. Ő valamivel többet akart mondani, például azt, hogy a magyar nagyon szeret inni. Brassai tudhatná, hogy mily kedvencz gunyos mondása a magyar népnek az ilyesmi: «Ő kelme nem utálja a bort, megiszsza.» Ily értelemben használja Vörösmarty a «Bort megiszsza magyar ember» kifejezést Fóti dalában, s minthogy Brassai a névelő kihagyását már kegyeskedett megbocsátani mind nekem, mind Vörösmartynak, ráadásul tán elfogadja e magyarázatot is, s nem háborgat többé kötődéseivel, melyek különben is rá nézve sokkal boszantóbbak, mint reám.