JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

X. KÖTET

CSATAKÉPEK A MAGYAR SZABADSÁGHARCZBÓL

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

CSATAKÉPEK A MAGYAR SZABADSÁGHARCZBÓL

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

A KÉT MENYASSZONY.

Élt Szolnokon egy özvegy asszony két szép leányával; Rózsa volt az egyik, a másik Anikó. Feketében járt az özvegy asszony, rózsaszínben jártak leányai.

Tíz év óta volt özvegy asszony, tíz év óta hordta gyászruháját; két év óta volt a két szép leány menyasszony, két év óta hordta jegygyűrűjét.

Az özvegy napról-napra aggott, fogyatkozott, közeledett férje sírja felé; a két szép leány napról-napra szépült és vidámult, közeledve menyekzője felé.

Katona volt mindkettő kedvese. Derék, jó, hű, fiatal. Messze jártak sivatag külföldön, mégis minden hóban érkezett levelük váró mátkáikhoz, tele reményekkel, tele szerelemmel.

Most két hónap mult el egymás után, hogy semmi tudósítás nem érkezett rólok.

Bizonyosan maguk fognak jőni, gondolák a szép menyasszonyok s megnyugodtak benne.

* * *

Vége felé járt a zaklatott év. Csikorgó hideg volt, esztendő utolsó napja.

Az emberek ilyenkor otthon szoktak ülni, templomba járnak, megköszönik a napok urának az elvett évet s áldást kérnek az ismét jövőre. Estenden beülnek meleg szobáikba, mulatnak, beszélgetnek, kártyáznak, éjfélig eltelik bizalmas tréfa közt az idő s az első óraütést az új esztendőben üdvözlő pohárcsendülés köszönti fel…

Az 1848. év utolsó napja nem látta ez ihlett örömöket Szolnokon és túl és innen rajta fél Magyarországon.

Nem a hálaadás, az ádáz rémület ünnepe volt az.

Egész nap, egész éjjel szakadatlanul hallatszék a jövő és távozó gőzmozdonyok zúgása, fütyölése. A pályaudvarban rendetlen időközökben érkező vonatok álltak meg, tömve-tömve emberekkel, kik rémült, kétséges arczokkal szálltak ki a vaggonokból, összefagyva, elkényszeredve s nem tudva merre fordulni az ismeretlen, túltömött városban.

Hátrább nehéz málhás-szekerekből hánytak le mindenféle uratlan jószágot, mikért senki sem volt felelős. Turkált közte boldog boldogtalan, keresve eltévedt holmijét.

Még hátrább födetlen szekereken nagy, nehéz ágyúkat lehete látni, otthagyva az út közepén, össze-vissza döntögetett ládákat, az ország pecsétjével záraikon, ruhakelméket, fegyvereket, hordókat s más egyéb a gondviselés őrködésére bizott tárgyakat.

És újra meg újra jöttek a dübörgő, fütyülő vonatok, hozva összefagyott, összeéhezett népet, a már ottlevők odatódultak a kiszállókhoz. Soknak volt valakije, a kit várt és összefutva minden szekeret, nem talált rá s búsan nézett újra a másik vonat elé.

Kardos, nehézkes emberek szálltak ki, beburkolva, deresen, zuzmarásan; reszkető, fázó nők, szepegő kis fiaikat vonva kezeiknél fogva; az ott levők az érkezőket, ezek amazokat ostromlák kérdésekkel, száz kérdésre egy válasz.

Olykor az egész vonat csak katonákat hozott, kik éh és fagy közepett vad harczi dalt énekeltek a rohanó vaskocsi menydörgése mellett.

Az emberek össze-vissza futkostak. Legjobb ismerősök észre sem vették egymást, tulajdon bajukkal lévén elfoglalva, a nagy dúlt tömegben mindenki magára volt hagyva, senki sem segített egymásnak.

Benn a városban azalatt házról-házra jártak az újon érkezők, szállást és meleget kérve a náloknál szomorúbb gazdáktól.

Kényelmes nagy urak, kiknek egy palota alig volt elég máskor, jól érzék magukat egy-egy nádas hajlék földes szobájában.

Régi ellenségek, kik egy országban nem fértek el egymástól, most összetörődve lapultak meg egymással egy szobában s finnyás úrhölgyek köszönettel fogadták a fekhelyet, mit idegen férfi engedett át nekik, míg magának a földön vete ágyat.

S aztán egész éjjel dörgött és fütyült a járó-kelő gép. Vörös tűzszemei messzire belátszottak a vak éjszakában, kéménye bömbölve okádta a szikrával elegy fekete füstöt.

Néhol az út közepén elmaradt. A forró gőz megfagyott csöveiben, a tűz kialudt a rettentő hidegtől s az útban tüzet raktak a gép alá, hogy ismét felolvaszszák. Két-három segélymozdony alig birta aztán az állomásra bevontatni.

Túl Szolnokon pedig a tovább menekvők szekerei futottak hosszú, szakadatlan sorban. Rossz, csikorgó járművek, a göröngyös felfagyott úton, megrakva málhákkal, betakargatott nőkkel, gyermekekkel és férfiakkal, kiknek bajuszán, szakállán jégcsapokat vert a deres zuzmara.

Majd egész karavánok, gyalog, szegényes ruhában, megapadt tarisznyával, fegyverműhelyek és felszerelések személyzete.

Ismét nagy, nehéz vasgépek rozzant szekerekre rakva, miknek tetején pokróczokba burkolt férfiak, asszonyok gubbaszkodtak.

Egy-egy fekete hintó, mely az előtte menő szekerek végtelen sorát nem birva kikerülni, kénytelen volt lépést baktatni a többi nyikorgó szekerek nyomában.

Igy volt az esztendő utolsó napján.

Az új év első napja csak folytatása e szomorú képnek.

A gőzgépek újra jártak egész éjt, egész naphosszant, hordva a bús, elfásult képű népet, málhákat, szekereket és nagy, nehéz ágyúkat.

A tegnap jöttek siettek odább, az újan érkezők jártak házról-házra, szállást és meleget keresve. Csak néhány várakozó nézte a szüntelen jövő szekereket, keresve és nem találva és újra várva kedvesét, barátját, urát, vagy málháit.

Túl, a Tisza másik partján pedig szakadatlanul mentek tova a menekvők szekerei, itt-ott egy-egy gyékénynyel fedett kocsi, hol férje után futó édes anya vitte ágy közé pólált gyermekeit, a többi nagyrészint fedetlen; a szél fútt, hordta a havat a menekvő arczába. A hideg majd megvette szegényeket.

Bús, kedvetlen, elgémberedett arczok mentek tova reggeltől estig és estétől reggelig, bele a vendégszeretetlen pusztaságba, hol napi járóföldre van egy helység a másiktól s hol a közbeeső vendégfogadókból jöttüknek hirére eleve megszökött minden korcsmáros.

És ez így tartott az esztendő másik napján, így tartott a harmadikon, negyediken, ötödiken.

Mindig több, mindig kétségbeesőbb arczok, iszonyú hófuvás, gyalogló csapatok, fázva, éhezve, keblükbe dugott kézzel s nehéz, dübörgő ágyúk el-elakadva a hótól felismerhetlen úton.

A hatodik napon megszünt e járás-kelés. Az utolsó gőzgép is megérkezett az utolsó vonattal; már azon alig jött egykét ember, az is kedvetlen, szótalan, bánatos.

A kiknek várva-vártjaik eddig meg nem érkeztek, azok most búsan, csüggedten keltek egyedül a szomorú útra. A biztossági hivatalok elhagyták helyeiket, a mi málha, ágyú, készletszer eddig el nem vitetett, ott maradt, senkinek sem volt többé rá gondja.

Egy óra múlva az utolsó szekér is elhagyta Szolnokot, a vissza-visszatekintők nem láttak maguk után egyebet, csak a kanyargó fekete útat a néphagyott fehér pusztaságon.

Ilyenek voltak az ezernyolczáznegyvenkilenczedik esztendő első napjai Szolnokon és túl és innen rajta fél Magyarországon.

* * *

Az utolsó menekvő korán reggel elhagyá a várost. Csöndesen maradt az, várva nyugton az ismeretlen jövendőt.

Dél felé hangos dobverés és trombitaszó verte föl csendjét. A magyar hadseregek vonultak keresztül.

Haragos, elmérgesedett nép, gyalog és lóháton, szidva a rossz időt, a szelet és havat és az örökös hátrálást és az egész kaputos világot, mely előlük minden ennivalót fölfalt.

Egy óráig pihennni telepedett a sereg. Szives házi gazdák örömest megoszták vele utolsó falatjaikat s tüzet raktak neki, hogy melegedjék sok nap és éj viszontagságai után.

A jó özvegy házához is betoppant egy huszár, szép, karcsú szál legény, veres csákóján kettős arany paszomány, szép fekete bajsza pörgére pödörve, arczát a csipős szél pirosra festette, s bár váltig akarja türtőztetni magát, kitör rajta az el nem rejthető mosolygás.

E mosolygásról mind ráismernek.

Az özvegy és a két leány egyszerre kiáltanak fel:

«Gábor!»

S azután oda rohannak hozzá, összeölelgetik, egyik érzékenyen, a másik nevetve, hosszan, forróan a harmadik – ifju menyasszonya, Rózsa.

– Sejtettem, hogy eljösz. Sirhatnám volt már az egész héten. Meddig maradsz nálunk?

– Még tán egy óráig lelkem, egyetlenem.

– És mikor jösz vissza?

– Talán sohasem többet.

A leány könyezve simult vőlegénye érdemjellel diszített mellére, a másik menyasszony is odafúrta magát, s leenyelegve testvére arczáról a bút, kérdezé az ifju huszártól halk, szemérmetes hangon:

– Hol van Róbert?

– Estére úgy hiszem itt fog lenni.

– Miért nem jött veled?

A huszár mosolygott.

– Én futok előle, ő pedig üldöz.

A leány elhalványult.

– Félévvel ezelőtt áttétette magát a vértesekhez, magyarázá a huszár szavait, s most egymás ellen küzdünk.

A két menyasszony rémülten tekinte egymás szemeibe.

– Ti egymás ellen harczoltok! Az én jegyesem testvérem jegyese ellen. Ez az égre kiált! szólt a huszár arája remegve.

– Nem gondoltok olykor mireánk is? mondá a másik testvér.

– Ez a katona sorsa, barátném. Szeretni, boldognak lenni, örülni, s mikor a trombita megszólal, elfeledni szerelmet, örömet, boldogságot és nem gondolni másra, mint a kemény kötelességre.

– Ah Gábor, tinektek nem szabad egymás ellen küzdenetek, mi el fogjuk valamelyiteket csábítani, hogy a másikhoz áttérjen.

– Nem fog sikerülni, gyermekem. Ismerem Róbertet, épen olyan, mint én. Katonának ott van helye, a hol zászlóját látja. A hová az vezeti, menni kell neki is, menni a halálba, menni tulajdon testvére ellen, ez a katona sorsa.

– És ha a csatában találkoznátok…

– Kicsinyben múlt, hogy már meg nem történt. Téténynél összecsaptunk, alig voltunk már ötven lépésnyire egymástól, midőn egymásra ismerénk. Hirtelen félrekapta ő is a lovát, én is másfelé fordultam, hogy kikerüljem. S kerestünk mindenikünk magunknak más ellenséget. Véresen tértünk vissza mind a ketten; ha összecsapunk, egyikünk hihetőleg nem tért volna vissza… Ez a katona sorsa.

– S meg tudnád őt ölni?

– Hamarább megöletném magamat általa. Azért nem szeretem én a kardcsatát, kedvesebb előttem az ágyú, kedvesebb a golyó, a tüzér sokkal boldogabb. Soha sem látja annak az arczát, a kit megölt, nem kénytelen jajgatását hallani. Míg én sokszor a legdühösebb csatában, mikor a dicsőség mámora elkábítja agyamat, nem egyszer hallom magamat nevemen szólíttatni a levágott ellenséges vitéztől. «Köszönöm pajtás» kiált rám lováról lehullva. Valamelyik tanulótársam, régi ismerősöm lehetett ifjabb éveimből, vagy egy ezredemből előmozdított tiszt s aztán valahányszor egyedül vagyok, mindig a «köszönöm pajtás» hangzik fülembe. Oh a tüzér milyen boldog…

… Künn az ablak előtt megszólalt a trombita. Az indulót fújták.

Búcsút vett a huszár, egy rövid szó és egy hosszú csók s egy az arczon végig gördülő köny… A következő perczben már osztálya előtt ült délczeg paripáján és nem látszott arczán sem a köny, sem a csók.

Újra hangzott a trombita. A csapat megindult. Az özvegy ablakából fehér kendők lobogtak utána. Egy óra mulva üres volt Szolnok ismét és az maradt késő alkonyatig.

* * *

Estefelé csengő tábori zenével vonult be az elhagyott városba a császári had.

Vértes, sisakos, csillogó vitézek, nehéz, jól tartott harczméneken.

Csinos, rendesen ruházott, fegyverzett népüket az előttük elvonult, sanyargatott, mindenben fogyatkozást szenvedő magyar hadsereggel ellentétben látni oly leverő, oly nyomasztó vala.

Hát még az a jókedv, az a délczeg öröm, míg amazok csupa keserű bút, csupa elvadult bánatot mutattak arczaikon.

Az özvegy házához egy vértes százados szállásolá be magát, a legvígabb vitéz az egész seregben, legvígabb most különösen azért, mert a két leány közül egyiknek vőlegénye.

Ez a fiu nem beszélt csatában-elveszésről, mint a másik vőlegény. Hogyha ráért kedvesével szemben harczairól is megemlékezni, diadaltól lángoltak szemei, imádta a csatát, a benne folyó vérért s a benne termő dicsőségért, szenvedélye volt az.

S ha látta a másik testvér-arát könyes szemekkel félre, magányba vonulni, el-enyelegte búját katonás tréfával.

– Ne félj jó teremtés, elhozom mátkádat a legelső harczból, fogolylyá teszem és nálad hagyom hadi fogságban.

De a leánynak fájt a tréfa. Komoly büszkeséggel válaszolt rá:

– Gábor nem hagyja magát elfogni, inkább meghal, de fogolylyá nem lesz.

Így folyt nap-nap után. Róbert nemsokára nőül veendé jegyesét. A legelső diadalnap estéjén, monda, ekkor leend az ő menyekzője.

– A legelső diadalnap, sóhajta Rózsa, az ellenfél vesztének napja lesz. Te akkor menyasszony fogsz lenni, én akkor talán özvegy.

És azután sokat sírt a leány, vígadott a másik, de ha együtt voltak, visszafojtá mindegyik könyét és örömét, mert tudta, hogy az a másiknak rosszul esik.

Egy napon Róbert komoly hangon, kissé titkolózva mondá Anikónak: «mához egy hétre csatánk lesz», s az a forró kézszorítás mondani látszott hozzá «és diadalunk» s az a vágyó elpirulás a menyasszony arczán mondani látszott hozzá «és menyekzőnk».

Titokban e napra mindkét leány ünnepélyes öltönyt készíttetett. Titokban, nehogy testvére megtudja.

Fehéret, himzettet varratott Anikó, menyasszonynak való lakodalmi ruhát.

Feketét, egyszerűt varratott Rózsa, özvegynek való gyászruhát.

Mindkettő oly szép, oly ifju volt, termeteik egészen egyenlők.

* * *

Hetekig, havakig feküdtek a császári seregek Szolnokban, ezalatt erős sánczokat hánytak fel a hely védelmére.

Túl a Tiszán egy terjedelmes csillagsáncz készült, mely a hídfőt védte. A hosszú töltés mellett kivágott fákból rakattak pallisadok védgátul a lövöldözőknek, a töltés előtt pedig egy hosszukás fűzfa-erdőcskében rejtett ágyútelepek voltak felállítva.

E védkészületek mögött volt a császáriak által tutajokra épített híd. A nagy dobogóhidat még januárban leégették.

Ki e hidat el akarta foglalni, annak először is a töltés mögött felállított seregek biztos helyzetét kelle megostromolni, s föltéve, hogy ha ez sikerülendett neki, akkor a csillagsáncz és a fűzes rejtett ágyútelepei kereszttüzében találta volna magát. A helyzet megkerülhető nem volt, mert mindkét vége a Tiszával érintkezett.

A túlsó parton fekszik Szolnok, melyet fölülről a Zagyva vize s a Tisza járhatlan mocsarai védnek, míg alulról szintén strategiai művészettel rendezett sánczok és védpontok tartják fedezet alatt.

A hídfőn innen három egymást védő megerősített pont volt félkörben felvetve.

A Tisza mellett egy hosszú futósáncz, ettől lőtávolságra az elárkolt s ágyúkkal ellátott pályaudvar, várdaszerű erős épületeivel, melynek ágyúi az egész odáig vezető útszorost végig söpörheték, s a nyugoti részen egy dombra épült kápolna, mely egyetlen emelkedett hely az egész síkságon.

A támadás e részről csaknem hihetlennek tetszék, a taktika rendes szabályai szerint ez egymást védő pontok csak a legnagyobb erőpazarlással, igen sok és igen nagy kaliberű ágyúkkal voltak megtámadhatók és akkor is azon koczkáztatás mellett, hogy visszaveretés esetére az egész ostromló sereg nem találva visszavonulhatási pontot, mindenestül a Pestnél összpontosított császári főhadseregre vettetnék ellenállhatatlanul.

Egyedül a Zagyva felőli mocsáros rész maradt fedezetlen, mint a honnan erélyes támadást várni nem lehete.

E mellett a Tisza jobb oldalán parthosszant őrszemek voltak felállítva egész Czibakházáig, mely a magyaroknak átjárási pontul szolgált, de a hol tudomás szerint néhány alakuló tartalék-zászlóaljon kívül semmi haderő sem volt, a magyarok két dandárja Török-Szent-Miklóson levén egyesítve Vécsey és Damjanics alatt.

A támadás innen váratott s mint a kémek kitudták, a határozott napra egyenesen a tiszántúli állomásnak volt intézendő.

* * *

Szolnok és Czibakháza között van egy rév. Egy alattság átkötve a Tiszán, melynél fogva annak egyik partjától a másikig egyszerű mesterséggel húzzák-vonják az idomtalan kompot. E komp épen a tulsó parton volt, valaki a császáriak engedelmével ment át rajta, kiknek egy őrcsapatja tartá ez átjárást felvigyázat alatt.

A várt napot megelőző estén egy vén huszár érkezett e révhez a Tiszántúlról egy másik fiatalabb huszárközlegénynyel, kivel szünet-szüntelen zsörtölődött.

– Látja kend azt a kompot? rivallt a legényre, midőn a parthoz érve, megsejté az átjárást.

– Látom, káplár uram.

– Akár látja kend, akár nem, azon át kell menni.

– Jól van, káplár uram.

– Ne rezonirozzon kend! kend még járatlan a hadi regulákban, ha egyszer az az ordé, hogy át kell menni, akkor át kell menni, ha ezer tüzes ördög volna is odaát.

S azzal bezörgetett a révész fabódéja ajtaján.

– Gyere ki hej!

Odabenn valami morgó dörmögő hang szólalt meg rá:

– «Gyere-é?» Majd még «hallja kend» is lesz.

– Ne rezonérozz öcsém, hanem bújj ki, mert úgy felrúgom a deszkarezidentiádat, hogy az ég alatt maradsz.

A révész előjött. Vén, szürke ember volt.

– Régen híttak engemet «öcsémnek» katona uram.

– Hány esztendős vagy?

– Biz ötvenkilencz én.

– Tacskó! Én hatvanöt vagyok. Indulj! Előre!

Sajátságos, hogy a vén huszár míg az ősz parasztot egész lenézőleg per te s tu szólongatta, a fiatal rekrutát megbecsülé és hallja-kendezte.

A komp megindult a két katonával, a túlsó félen egy határvadász állt puskával s rákiálta az átjövőkre valami idegen mondást.

A vén huszár megértette, hanem azért magyarul felelt rá vissza:

– Látod, ha szemed van, hogy huszárok vagyunk.

Az őr újra kiáltott, a huszár öklét rázta felé.

– Azt próbáld csak, ha ki nem fordítom a bőröd!

A granicsár úgy látszott, hogy a mit igér, meg is szokta tenni, mert a következő perczben rálőtt a két huszárra, a golyó keresztülütötte az öreg csákóját.

Az pedig neki fordult mérgesen a rekrutának.

– Hát kend mit kapkodja félre a fejét? Mindegy a golyóbisnak akár elől talál, akár hátul. Te meg öcsém, ne bújj a lovam hasa alá, mert agyon rúg, nem szereti a csikót maga alatt. Csak eredj, húzd azt a kötelet.

A révész azonban sehogysem volt hajlandó szót fogadni, hanem hasra feküdt a komp fenekében, a mint meglátta, hogy ötven-hatvan granicsár ugrál elő a töltés mellől s elkezd tüzelni a két huszárra.

– Szálljon le kend, mordult a vén huszár a rekrutára, s kirántotta kardját; hajtsa ezt a kompot, már ezt a parasztot a nyavalya töri. S ezzel elkezdé a huszár szidni a túlparton levőket s biztatni erősen, hogy el ne menjenek addig, míg ő oda átér s forgatta a kardját szörnyen kihivólag.

A granicsárok azonban látván, hogy ezt az embert a golyó nem fogja, odafutottak a kompkötélhez s mire a hidas a Tisza közepéig jutott, elvagdalták azt a kardjaikkal.

A kompot az elszakadt kötélnél fogva visszaverte a víz a túlsó partra. Az öreg huszár káromkodott, fenyegetölőzött s forgatta a kardját nagy haragosan, igérve rettentő dolgokat. De a kompot visszavitte a víz.

Mérgesen ugratott ki a partra a vén huszár. A közel erdőben rejtett osztálya várt rá, odanyargalt vissza.

Megállt a kapitány előtt. Gábor volt az, a szolnoki leány vőlegénye. «Mi történt Gergő?» kérdé.

– Nem sült el a csel, monda a vén huszár. Mondtam, hogy ne menjünk egyszerre annyian! megsokalltak bennünket s elvágták a kompkötelet, a hogy fele úton voltunk. Lám, ha magam megyek, tán csak átbocsátnak, s akkor majd védtem volna én a kötél végit addig, míg a komp egyet fordul.

– Se baj Gergő, szólt a kapitány. Hát mikor még nem volt komp a világon, hogy járták a vizeket? Átúsztatunk ugy-e?

– Eszem a szentjét kapitány uramnak. Régen azt gondoltam már magam is, de nem akartam rezonérozni.

– No fiuk, hát a ki szereti a fürdést, utánam! kiálta az ifju vitéz s azzal sarkantyúba kapva a lovát, bele ugratott a tajtékot verő vizbe, másik kezében kivont kardját tartva csipejéhez.

Gyönyörű látvány volt, mint úszott másfélszáz vitéz a kék vízszin fölött, mint vándor vadludak az égen, lovaik nyaka és tüsszögő feje látszott ki a habból, maguk is derékig víz alatt, piros csákóikon a zöld forgó tollát lobogtatta a szél.

A granicsárok egy sortüzelés után, mely kevés sikert látszott mutatni, hirtelen elhagyák helyöket, s mire a huszárok a túlpartra kiértek, már jó tova haladtak, igen megzavart csatarendben.

E manœuvre által a czibakházi révnél figyelő őrszem el volt vágva Szolnoktól s nem jelentheté meg, hogy azon nap estéjén Damjanics egész dandárával megérkezett s átkelni készül.

Az egyes futárokat a huszárok elfogdosák s midőn késő éjjel az egész őrcsapat jött Czibakháza felől, túlnyomó erőtől szoríttatva Szolnok felé, útját állták s heves verekedés közben leterelték Kecskemétnek.

Még azon éjjel Damjanics egész dandárjával átjött Czibakházánál a Tiszán s ott meg sem pihenve, erőtetett marsokban éjen keresztül vonult fel Szolnok felé, a nélkül, hogy e mozdulatáról az ottani dandárparancsnokokat valaki értesíthette volna.

* * *

Holnap csata lesz. Holnap megtudjuk, élünk-e vagy halunk.

Ezeren fognak sírni, hogy ezeren örüljenek.

A két menyasszony együtt ül – bágyadt csillagfénynél – szobája ablakában. Tavasz első estéje van.

Holnap boldog nő lesz az egyik, özvegy a másik.

Nem örülsz-e? nem félsz-e?

Nem…

Holnap menyekzője lesz az egyik vőlegénynek, diadallal, érdemrenddel, koszorúkkal fog megjönni a csatából a kedvese ölébe, – temetése lesz a másiknak, halaványan, vérző sebbel fog feküdni a csaták mezején, megtiporva deli termete a gázoló lovaktól.

Nem örülsz-e? nem félsz-e?

Nem…

A vesztett vőlegényt visszaadja majdan arájának a boldog túlvilág, de nem a magyar hölgynek elvesztett hazáját.

Egymásra borulnak, kezeiket egymáséba teszik, imádkoznak. De nem kedveseik élteért, magasabb, fönségesebb eszméért járnak föl lelkeik az égbe. Sírnak, de nem szeretőik után, szivük repes, de nem szeretőik elé.

Azonban eljő szemeikre az álom s visszahozza női sziveikbe a kitagadott érzelmeket. Álmaikban megjelennek előttük ifjaik. Semmi más kívülök, sem a harcz, sem a haza, csak egyedül az ő szép arczaik, mosolygó szemekkel, enyelgő, hizelgő beszéddel az egyik; búsan, szótalanul a másik. Ragyogva, repülő fekete paripán, csókokat hányva az egyik; halaványan, aléló szemeit le-lehunyva, haldoklóan a másik.

Éjjel a jó özvegy-asszony leányait álmaikban beszélni hallja. Oda megy ágyaikhoz. Az egyik alvó arczán könyek gördülnek le, a másiknak arcza mosolygva borul vánkosára s az ajkaihoz szorított fehér patyolatot csókolja álmában.

* * *

Damjanics serege Szolnoktól mintegy két óra járásnyira ütött éjjeli tanyát. Csatarendben, őrtüzek nélkül várták ott a jelt, melyre ismét meg kell indulniok.

E jelt a Tiszán túl megdördülendő ágyúk szavának kelle adni.

A magyar tábornok sok csatát vívott már, sok győzelmet szerze, sok zászlót elfoglalt.

Mikor csatát kezde, kiállt a serege élére, megnézve, hol legerősebb az ellenség, akkor elkiáltá magát: «utánam» s tört, zúzott, a mit elől-utól talált. Neki ez volt a szokása.

Voltak, kik nem elégedtek meg e rendszerrel, kik váltig bizonyíták a tábornoknak, miszerint arra, hogy az ember híres hadvezér legyen, nem elég az, hogy csatákat nyerjen meg, annak maradandó érdemeket is kell szereznie, mikről az utókor majd megemlegesse, annak dikcziókat kell tartani, proklamácziókat kell kibocsátani stb.

Így történt, hogy a bánáti csatatért elhagyva, ottani ellenfeleihez egy famosus proklamácziót bocsáta ki, mely hangzik szórul-szóra ekképen:

«Ti kutyák!

Én elmegyek. De visszajövök.

Ha ti azalatt meg mertek moczczanni, kiirtalak benneteket a föld szinéről, s hogy magva szakadjon a rácznak, utoljára magamat is főbe lövöm, mint az utolsó ráczot.»

E legelső kisérlet sikere annyira fölbuzdította a tábornokot, miszerint a sok unszolásra elhatározá magában, hogy a legközelebbi csata előtt beszédet fog tartani hadseregéhez s erre ünnepélyes igéretet tőn…

A csata előtti éjjel tehát rendkívül szorongó kedélyben érezé magát a vezér.

– Különös, gondolá magában, soha semmiféle csata előtt sem remegtem, s most úgy vagyok, mintha szeretnék nem lenni. Azután haragosan kereste magában e csüggeteg elbúsulás nyomát, de csak nem akadt rá.

Egyszer azonban egyik törzstisztje figyelmezteti rá, hogy holnap csata lesz, hát azután halljuk azt a szép dikcziót!

– Hogy a tatár vigye el! kiált fel a tábornok. Ez volt az, a mitől én úgy féltem, hogy szökhetném volt a bőrömből; de ne féljetek, meglesz, nem marad el, megbirkózom vele.

A hadi tervvel egy óranegyed alatt készen volt a vezér, a dikczióval még késő reggelig sem.

Fölállítá seregét csatarendben s végig lovagolt előtte.

Mindenki tudta, hogy ma beszédet fog tartani, s azt is tudta, hogy ez tőle épen akkora áldozat, mintha egy félnapig parlamentáló táblabirónak ágyútelepeket kellene elfoglalni.

Megállt a kilenczedik zászlóalj lobogója előtt, kalapját megemelte, elhalványult és szólt:

– Bajtársak!

E perczben megdördültek a Tiszán túl az ágyúk…

A tábornok arcza kigyulladt, elfeledett dikcziót, phrasisokat, kirántá kardját, csákóját fejébe csapta, «ott az ellenség, utánam!» kiálta dörgő hangon, mire a sereg viharos éljenzéssel felelt, s megindult vezére után rohanva, sebesen – sebesen – mint a helyét változtató tenger, a hivogató ágyúk ismert mennydörgése felé.

* * *

Ezalatt Vécsey hadteste a tiszántúli sánczokat ostromlá.

De az ostrom csak látszólagos volt. Mindkét ellenfél manœuvreivel látszott egymást csalogatni.

A császári seregek lovassági rohamokkal iparkodtak a magyar seregeket ágyúik veszélyes kereszttüzébe csalni; össze-összecsaptak a huszárokkal s azután hirtelen megfordultak, látszólagos futamodással csábítva elleneiket az üldözésre, – míg ezek a vasasokat egész csatarendben látva visszavonulni, szintén «jobbra át»-ot csináltak és csendesen visszaballagtak a harczvonalba.

Majd a magyarok intéztek rohamot a sánczok ellen, s mikor már a zászlóaljak szintén lőtávolságnyira voltak az ágyúktól, ott megállították őket, ágyúkat vontattak elő s minden eredmény nélkül lövették a földből hányt sánczokat.

Általában a magyarok főtörekvésül látszának venni ágyúerejök nagyságát bebizonyítani az ellenfél előtt, míg amazoknak egészen ellenkező volt a czéljok. Alig szólalt meg itt-ott a sánczokon egy ágyú, az erdő melletti telepek lételét pedig épen semmi sem gyaníttatá. Azt akarták láttatni, hogy a hely csak igen gyéren és erőtelenül van védve, úgy, hogy alig volt érthető, miért nem próbálnak derék támadást a magyarok? miután a császáriak minden részletes összeütközésnél készakarva nagy előnyt engedtek nekik.

Ez így folyt egész délig.

A messziről néző nem látott egyebet, mint sakkszerűen mozgó, szabályos tömegeket. Egy-egy csapat vértes vonult nagy csendesen át a csatatéren, sisakjaik taréja csillogott a szép napvilágos időben. Majd vágtatva közelgett egy osztály huszárság, lobogó mentéje repkedett utána. Hosszú gyalogsorok alakultak hirtelen négyszöggé és sortüzeket adtak a közelgő lovasokra. Másutt szuronycsillámlás árulja el az árokban orozva vonuló csapatot s a kerülgetett ágyútelep lovait befogja s tova nyargal, egy dombon ismét megáll s újra tüzelni kezd. Még sehol összeütközés, még sehol sem hallatszik a «rajta magyar, rajta!» a huszáros «haj rá!» és a «szuronyt szegezz!»

Az egész még egy eleven harczjátékhoz hasonlít. A trombita harsog, – a dobok recsegnek, – a rohanó paripák patkói alatt dübörög a föld, – az ágyú bömböl, csak emberi jajszó nem vegyül még a zajba. A halál még éhen, szomjan nézi az ütközetet.

* * *

E perczben hirtelen megdördültek a tulsó parton az ágyúk!

Gyorsan, véletlenül, mint a felhőtlen égből lecsapó villám rohanta meg Damjanics Szolnokot.

Egy rettenetes halálhirdető «éljen!» hangzék a támadó sereg ajkairól. Éljenkiáltás a halál szemébe!

S azután megdördültek az ágyúk…

A császáriakat nem találta a roham készületlenül, mindamellett, hogy váratlanul jött; az ez oldalróli sánczok nem voltak ugyan a seregek száma, de annál inkább ágyúk által védve.

Félkörben jött rohanva a forradalmi sereg e sánczok ellen, mint egy aczél-ív, a szélnek eresztett lobogók a csapatok fölött.

Középett jött a szegedi zászlóalj, többnyire kaszákkal fegyverzett ujonczhad. A Tisza felől a vörössipkások s a kápolna felől a huszárság egész tömegben.

Most nézz ide harczok Istene!

Az ágyúk pusztítva szórják reájuk minden oldalról öldöklő tekéiket.

A villám így hasítja keresztül a felhőt, de a felhő azért előre rohan, alakja megháborodik, de útját nem téveszti.

Rohannak a csapatok, – az öldöklő golyó egész utczákat vág magának köztük, jobbra-balra elhullott jó fiuk maradnak el tőlük, el-eldülve mély sebben a kemény, véres földön. – Fölemeli arczát még egyszer a honvéd, kezét lüktető sebére nyomja és néz, néz merően haladó zászlója után. Már nem láthatja a zászlót. Messze benn jár az az ellenség tüzében. Még egyszer éljent kiált halálhörgő hangon s azután leveszi sebéről kezét, hagyja folyni vérét és nem lát semmit többé.

Leghamarabb jut ellenével össze a szegedi zászlóalj. Sietniök kellett, kaszáikat csak elleneikkel szemtül-szemben használhatják. Kezeiket arczuk elé tartva rohantak a pályafő ágyútelepeire, hogy ne lássák azoknak emésztő tüzelését. Egy kartács tizenegyet söpör le közülök egyszerre, az utánok jövők átlépik a holttesteket s még sebesebben rohannak. Még egy pillanat… Valamennyi ágyú egyszerre megdördül, az eloszló füstben százak hevernek megcsonkított testtel a mezőkön, de társaik éljenordítása hirdeti, hogy az ágyúkat elérték.

Az ágyúkat fedező csapatok egy percz alatt szét vannak szórva. Kardot rántva állnak ki a tüzérek ekkor ágyúik védelmére s küzdve az utolsó emberig, az utolsó lehelletig, vitézül hullanak el telepeik előtt.

Még azután dühös tüzelés fogadja az épületek ablakaiból, a torlaszok mögül a támadókat, sokáig tart a zaj, sokáig tart a verekedés, míg az épület egyik ablakából kitüzött háromszin zászló végre hírül adja, hogy az ellentállás leküzdetett.

A szegedi zászlóaljnak ez volt a legelső csatája. Százaknak belőle ez volt legutolsó.

Szilárd, bátor léptekkel közelíte ezalatt a vörössipkás ezred a futó sánczokhoz. Ezek nem takarják el szemeiket a feléjük süvöltő golyók elől, – tizenhetedik csatájuk ez már. Valamennyiben mindig ők mentek legelől. Jó ismeretséget kötöttek már a halállal, nem félnek tőle. Már ők jól értik, mint kell az ágyúgolyónak útat engedni, vagy megbukni előtte, s nem lőnek a levegőbe soha, mint az ujonczhadak.

A futó sánczokat vadászcsapatok tartják elfoglalva, tartós, irtó tüzet intézve a feléjök közeledőkre.

Hirtelen megritkítják azok soraikat, csatárlánczot alakítnak s egy vezényszóra elkezdenek futni a sánczok felé, a ropogó puskatűz nem tartja vissza őket. Magas, ifju vitéz rohan elől a zászlóval, egy golyó elsodorja annak kopjás nyelét kezéből, ekkor kardjára tűzi, úgy rohan vele tovább. Másik golyó jön és magát a vitézt dönti a porba. Még akkor is feltartja az kardját és kardján a zászlót, míg egy másik le nem kapja azt onnan s szuronyára tűzve viszi mind előbbre.

A sánczot elérték, egymás vállaira ugrálva másznak fel reá, már pengnek az összeütköző szuronyok, csattog a megfordított puskaágy. A rohamtól neki pirult arczok szemben állanak elleneik meglepett képeivel. Egy óra alatt övék a vitatott sáncz, a vad ostromtól fölülmult ellen kényszerülten vonul vissza a hidfőig, hol a túlpartról érkező segédcsapatok veszik fedezet alá megbomlott sorait.

A vörössipkások az új csapatokkal is csatába keverednek s már hallik a csataordítás a túlsó parton is. Vécsey seregei rögtöni rohammal fordulnak a csillagsáncznak, melyből a véderő egy része Szolnok felé sietett s ott is bomlásba kezd jőni a csatarend.

De amott a kápolna felől foly legiszonyúbb hévvel az ütközet. Négyszögben áll ki a síkra egy ezred határvadász, mit szilaj rohammal támad meg a huszárság egész tömegével; kétszer visszaverik, harmadszor megtörik a négyszög, a paripák a szuronyok közé rohannak s egy percz alatt szétszórva, elgázolva rohan a kápolna sánczainak a rendvesztett csapat, ott megtorlik, vele egyszerre érnek az ágyúkhoz üldözőik, védpontot vesztenek, egy kanyarulattal el vannak vágva a városba visszavonulhatástól, rendetlenül felbomolva rohannak azután, merre még útat látnak, üldöztetve egész a Zagyva partjáig, ott a kétségbeesés elszántságával fordulnak meg újra a vitézebbek, két halál közől a dicsőbbet választva, a csatamezőét. Az ijedtebbek pedig beleugrálnak az útjokat álló folyamba… Messze, messze üres csákókat visz alá a vérrel vegyült hullám.

E perczben trombitaharsogás hallik, – a harcz új arczot ölt, – túlpartról segélyül érkező vasas ezred látszik száguldva közelítni a csatatérre. A fölvert porfelleg közül ki-kivillan néha a fénylő réztarajos sisak és a kivont ragyogó kard.

A huszárok rögtön tömeget formálnak s arczczal fordulva az érkező ellennek, nem várják be annak megtámadását, hanem nyargalva rohannak vele szemközt. Mint két egymásba szakadó fuvatag közelít egymásra a két lovas ezred, egyik nehéz, kemény fal, mintha egy bástya indult volna járni, a nagy harczi mének közől egy sem előzi meg a másikat, oly rendben, oly pontos egységgel robognak elő, mintha az ezer embernek csak egy lelke volna.

A másik csapat mint a szél, oly könnyű, vidám paripáik nyerítve szökellnek előre, mintha mindenik első akarna lenni a csatában, a lovagok után repül a sok pitykés mente, s kezeikben villognak a kardok.

– Hurrah, hurrah! – Rajta, rajta!

A két sereg összecsap, s azon perczben szét van szórva mind a kettő. A kölcsönös ütközés szétbontotta mindkettőnél a rendet, s a két csapat most egyetlen összezavart tömeggé válik, melyben férfi férfi ellen küzd, néhol egy vértes a huszár-csapat közepében, másutt vértesek között egyes huszár; az összebomlott tömeg hol előre, hol hátra hullámzik, a mint huszár, vagy vértes kezd benne erőre kapni.

A fölvert porfellegből csak néha tünik ki egy-egy csatakép, magasan a porfelleg fölött csak a két ellenséges lobogó hajlongásait látni s néha-néha ki-kivillanó egyenes és görbe kardokat, s ha olykor a szél elkapja rólok a porködöt, kitünnek a ragyogó sisakok, a lobogós kokárdák, kitünnek a küzdéstől piros arczok, a tomboló paripák, míg közőlök néha egy gazdátlanul száguld el a csatamezőről, míg elesett lovagja testét dulakodó társai tiporják a vérázott földön.

Kardok csattogása, lovak dobogása, diadalkiáltás és halálhörgés hangzik mindenünnen.

Egy roppant termetű férfi nyargal elől, az óriási magyar vezér; már a harmadik lovat nyargalta e napon, kettőt kilőttek alóla, nehéz neki verekedéshez jutni, huszárai mindenütt megelőzik. Mellette a zászlótartó nyargal, egyik kezében a lobogó, a másikban az éles, véres kard; túlnan messziről az ellenfél zászlója látszik közeledni, a legjobb vitézek keresik a legjobb vitézeket, egyik zászló a másikat, s törnek maguknak véres, küzdelmes útat a találkozásra.

A porfelleg ismét elnyeli a küzdőket s nem látni egyebet, mint a magasban a két ellenséges zászlót, a mint lassan, nehezen közelítnek egymáshoz, meg-megakadva és visszanyomva.

És ismét kardok csattogása, lovak dobogása, diadalkiáltás és halálhörgés… A szél elkapja a porfátyolt a csatáról.

A vén huszár verekszik vértes ellenfeleivel. Tüzesen, de harag nélkül küzd, mellette az ifju ujonczhuszár, kit nem győz oktatni.

– Kend nem érti a hatvágást, ki látta azt úgy vágni a karddal, mint a buzogánynyal? Azt csak olyankor teszi az ember, mikor már elfáradt. Tanuljon kend huszárosan vágni, így ni, visszakézzel. Látja kend? Azután ha baj kendnek, hogy az ellenség fején sisak van, elébb üssön egyet a tarajára, akkor az lecsúszik neki az orrára s a másik ütéssel levághatja kend…

Ilyforma oktatásokkal táplálta a vén huszár ujoncz alattvalóját, thesiseinek valóságát ott mindjárt példákkal is illustrálva.

A porfelleg ismét elfedte a csatát…

Kardok csattogása, lovak dobogása, halálhörgés, diadalkiáltás…

Ismét új kép.

Két csapat üt össze. Fiatal vezetőik csapatjaik jobb oldalán levén, egymással nem találkozhatnak.

Az egyik Gábor, a másik Róbert.

Egyik csapat sem akar kapitányának szégyenére válni. Mindegyik helytáll magáért, férfi férfi ellen küzdenek.

A vezetők jó példával mennek elő. Hull, a ki halandónak született, csapásaik alatt; mindkét fél hátranyomja a másik csapat balszárnyát, úgy hogy eközben a két csapat, mint egy közös tengely körül, mereven megfordul, a huszárok a vértesek helyét foglalják el, ezek amazokét. S akkor, mintegy közös megegyezésből, visszavonul mind a kettő.

A két ifju vőlegény megismerte egymást a csata hevében, de e fölfedezés nem tette őket gyávákká. Egyik sem akart rosszabb lenni a másiknál és ha utoljára ketten maradtak volna, ketten folytatták volna tovább a viadalt.

Eközben a vérteseknek segélyül érkezett egy számosabb csapat; a huszárkapitány, nehogy két tűz közé jőjjön, kénytelen útat törni magának s odább vinni a csata szinhelyét. Eközben közel jut pajtásához.

– Add meg magad pajtás! kiált rá Róbert vígan. Megigértem menyasszonyodnak, hogy ma elviszlek neki.

– Majd ha vége lesz a csatának, keress föl a mezőn, ott rám találsz, elvihetsz. Felelt a huszár szomorúan s aközben oly közel nyargaltak el egymáshoz, mindkettőnek kezében ölésre volt emelve a kard, szemeik vad tűzzel villogtak egymásra, de mintha fogná valami kéz mindkettőnek karját, mereven állott az. A másik perczben mindkettő elfordul ellenfelétől s ennek társaira csap le. Róbert egy huszárt szúr le vad haraggal, míg Gábor elbúsult keserű csapással úgy vág egy vértesnek sisakos fejére, hogy a sisak fejestül jobbra-balra hull le. S azzal vágtat előre, nyomában a vértesek csapatai. Hurrah, hurrah! rajta, rajta!

Kardok csattogása, lovak dobogása, halálhörgés, diadalkiáltás. A porfelleg elfedi a képet.

* * *

Ezalatt egy osztály vértes csendben, sietve vonult keresztül Szolnok egy utczáján, hátába kerülendő a vívó huszárezrednek.

A mint robogva haladnak előre, egy utczakanyarulatnál hirtelen, mintha a földből bújt volna ki, előttök áll két század vörössipkás.

Egy perczre megdöbbenve állt meg mind a két, véletlenül találkozott ellenséges csapat s tétovázva nézett egymásra.

És ekkor történt azon harczi jelenet, mi a hadak historiájában oly kevés párját találja. Gyalogság intézett rohamot lovasok ellen.

Egyszerre, alig negyven lépésnyi távolból, sortüzet adott mind a két század a vértesekre s a következő perczben ordítva rohant rájuk szegzett szuronynyal, nyargalva mint a paripák és ordítva bőszülten, mint a zaklatott leopárd.

És a veterán hősök, kik annyi csaták tüzét bátran kiállották, kik Mórnál a forradalmi hadsereget halomra gázolták, kénytelenek voltak visszavonulni ez irtózatos roham elől!

Ez eset csak kétszer jött elő a forradalmi csatákban. Az Inczédi-zászlóalj próbálta meg először Görgei első visszavonulásakor, ugyanazon 11-ik zászlóalj, melynek fele elhullott a piskii híd védelmében.

Egy vén lengyel katona, ki e jelenetnek tanúja volt, azt mondá felőle: «Én szolgáltam Napoleon alatt, láttam az ancienne-garde csatáit, résztvettem a lancier-csapat harczaiban, de oly csatákat egy sem vívott, mint a vörössipkás».

Mikor Varro lovagturmáival összecsaptak a teuton óriások, az lehetett ilyen.

E roham által a szép vértes-ezred el lőn vágva a fősereggeli egyesülhetéstől. Nyomva a túlpartról Vécsey által, sebesen áthuzódott az Szolnokra, annyi ideje sem maradván, hogy ágyúit megmentse s a hidat elrontsa maga mögött. Az ágyúkat a Tiszába hányták s nyomban utánuk a hídon átrohant Vécsey hadteste.

Az osztrák haderő ekként két tűz közé szoríttatva, kénytelen volt Szolnokot elhagyni s a Zagyva mocsárai között felfelé vonulni.

A vértes-ezred, miután a derék-seregtől elvágatott, a túlnan érkező új huszár-ezred által túlszárnyalva, tömegestől neki vágtatott a Zagyvának. A kifáradt csatamének közül sok nem birt átvergődni a túlpartra, a nehéz fegyverzet nem hagyta a lovagokat úszni, sokan odavesztek.

* * *

Az este közel volt, midőn a csatának vége lőn; egy-egy gazdátlan paripa nyargalt még föl s alá a csatamezőn, egy-egy sebesült mén hánykolódott a földön, föl-fölemelkedve s szomorún végignyerítve a vérlepte mezőn.

Szerte feldöntött lőporos szekerek és leszerelt ágyúk hevertek a földön s mindenfelé elhunyt jó vitézek, nagy nehéz sebekkel, sóhajtalanul fekvők a szomorú ágyon.

A trombiták a takarodót fújták. A huszárok gyülekeztek mindenünnen össze, tánczoltatva az utczán lovaikat. A huszár-paripa két lábon ágaskodva járt, mintha egy lépést sem tett volna még ma.

Egy óra mulva minden csapszékben harsogott a zene, a vidám czimbalom s klarinét hangjánál pengett a huszárok tarajos sarkantyúja s víg tenyércsapkodás mellett járta a jókedvű legénység a kuferczes tánczot, mintha nem is emlékeznék nehéz munkájára s hogy e nehéz munka embervérontás volt.

A vén huszár itatja minden pajtásait, sok pénze van, főtisztet vágott le.

Tanítványa, az ujoncz-huszár, már alig áll a lábán s még folyvást itatná, az váltig szabódik.

– De majd káplár uram, ha most mind megiszszuk, holnapra egy pénze sem marad majd kendnek.

– Kend ne rezonérozzon! Kend igyék, mi megint vágunk magunknak le egyet, ha az lesz az ordré…

És a czimbalom zeng, a klarinét sikolt, pengnek a sarkantyúk, csattognak a tenyerek, tánczol a katona, mintha lakodalomból jött volna.

* * *

De künn, künn a holtak mezején mi fájdalmas hangok köszöntik az estét.

Szörnyen elhullottak végsóhajai azok. Hazát, dicsőséget, anyát és elhagyott kedvest illetnek e hangok. Elhordod-e azokat esteli szellő, hová küldve vannak?…

… Egy huszártiszt jár a tábori orvosokkal szerte a harczmezőn, kiválogatva a holtak közül az élőt.

Olykor négyesével látni távozó katonákat, kik egy-egy sebesültet visznek tova, fegyvereikre fektetve.

A csatamezőt vizsgáló huszártiszt – Gábor.

Mily szomorú most is, mint sajnálja azokat, a kiket megölt, mint borzadoz, midőn ez iszonyú sebeket látja. Legszörnyűbb sebek, miket a kard oszt, oly hosszú, oly mély mindegyik. Néhol egy elesett vértest találni, kinek a mellvasán keresztülment kardhegy a hátán jött ki, képzelhetni, minő kar volt az, melytől e döfés származott! Másutt az összevagdalt arcz porral éktelen, senki sem ismer rá. Itt egy férfi fekszik hanyatt, kinyujtott kezében most is marokra fogja kardját, ujjai meg vannak merevedve rajta, nem lehet azt kezéből kivenni. Amott lovára borulva fekszik a vén harczos, egyetlen lény volt az, a mit még szeretett, együtt halt meg vele, ráborult, úgy halt meg.

Gábor szomorúan járta végig a harczmezőt, csak akkor örült, ha egy sebesültben még életet talált; el nem kerülte egy is figyelmét.

Egy bimbózni indult hangabokor mellett észrevett egy fehér alakot mozogni, odament. Karcsú vértes tiszt volt a haldokló. Alig pihegett már, arcza a nagy fűbe volt fektetve.

Gábor odament, felemelte a sebesültet s hítta az orvosokat segélyére.

– Köszönöm pajtás, nyögé az elesett bágyadtan, arczát fölemelve.

És az alkonyi nap rásütött szép halvány arczára, megtört szemeibe és a nehéz sebre épen szíve fölött. A nap és az élet utolsó sugári oly bágyadt fényt adtak a szép ifju arcznak.

– Róbert! sóhajta föl a huszár. Így látjuk-e egymást?

– Tégy le a földre, meghalok, nyögé az. Ma vőlegény voltam és egyedül megyek aludni.

– Segítsenek önök, kiálta Gábor az orvosoknak.

– A seb halálos, felelék azok, megvizsgálva a véres ajtót, mit éles kard nyitott a szív fölött a lélek számára.

– Mondd meg jó arámnak, nyögé a haldokló ifju, hogy utolsó gondolatom ő volt. Viseld gondját, légy testvére és temess oda, a hol rám találjon.

Az ifju huszár keservesen zokogott haldokló ellensége fölött.

– Oh, hogy egyikünknek áldozatul kelle esni!

– Légy boldog… susogá Róbert,… szegény Anikó…

És lehajtá bágyadt fejét ellene térdére. A nap leáldozott, az ég túlsó felén feljött a teli hold, rásütött az ifju szép halavány arczára, lezárt szemeire s elnémult ajkára. A hold és a halál legelső sugára oly sáppadt fényt vete a szép ifju arczra!…

* * *

Elmúlt a várt nagy nap, a két jó leánynak félt és remélt napja.

Elhozta örömét, elhozta bánatát mindkettő számára.

De az örömet nem a remélőnek s a könyeket nem a remegőnek osztá.

Oltár előtt várta az egyiket vőlegénye, másikat fölhantolt sír alatt.

A fekete ruhát fölvette az egyik, a fehér himzettet fölvette a másik, de egyik sem azt, mely számára készült. Termeteik oly egyenlők voltak.

A szolnoki özvegy házánál egyszerre köszöntött be öröm és siralom. Temetés és násznap.

Rózsa lett boldog nő, Anikó az özvegy; még reggel mást hitt mind a kettő.

És azóta másodmagával járt fekete ruhában a szolnoki özvegy és sokszor elgondolkozék róla magában, miért, hogy a sors mostohább apja egyik árvájának, mint a másiknak?

Miért nem lehet mindkettő egyenlőn boldog, egyenlőn megáldva?…

A sors meghallgatta… Egy év múlt azóta.

… És most mind a hárman feketében járnak, mind a három özvegy, egyenlőn megáldva.

EGY BÁL.

(EGY KISASSZONY LEVELÉBŐL.)

Kedves Eleonorám!

Beteg vagyok, fekszem, kétségbe vagyok esve. Ah én soha sem fogok quadrillet tánczolni többet. Apáczává leszek, vagy férjhez megyek, vagy más egyéb módon ölöm el magamat.

Képzeld, mi történt velem?

Oh az borzasztó! az rettenetes! az iszonyatos! azt még regényben sem olvasád soha.

Hallhattad, hogy a múlt héten a branyiszkói csata után a magyar seregek itt mentek keresztül. Volt rémülés, hurczolkodás mindenfelé, jövetelök hírére azt hittük, hogy föl fogják gyújtani a várost, hogy kirabolnak és megölnek bennünket, sőt a mama azt mondta, hogy még annál sokkal rosszabb történhetik velünk s erővel rá akart beszélni, hogy fessem be a képemet korommal, hogy utálatos legyek.

Hallottál valaha ilyen kivánságot?

Nemsokára zeneszóval bevonult a magyar sereg. A papa kiment eléjök a deputatióval, a cselédek mind elszaladtak a katonákat nézni, a mamát pedig az egész háznál sehol sem találtam, már azelőtti napon is mind azon törte a fejét, hogy hová bújhatna el s ha híttam, kerestem, soha sem felelt, sőt ha véletlenül majd az almáriomban, majd az aszalóban rátaláltam, szörnyen megszidott, hogy minek fedezem én föl az ő rejtekhelyét?

Magamra maradva, legokosabbnak tartottam, ha sok mindenféle ennivalót és bort kirakok az asztalra, így csak nem fognak tán a magyarok engemet megenni, ha más okosabb ennivalót találnak, s föltettem magamban, hogy akármit kivánnak, mindent adok nekik és nem mutatom, hogy félek tőlök.

S azután vártam egész resignatióval, hogy mikor fog már a népség szaladni az utczán és segítségért kiabálni.

Végre sarkantyús lépteket és kardcsörgést hallok az előszobában, de még semmi káromkodást, sőt au contraire igen illedelmes kettős koczogtatást az ajtón.

Ijedtségem, elfogulásom, vagy nem is tudom, mi miatt, nem birtam kimondani e szót «szabad».

De ne képzeld, hogy ezért puskaagygyal ütötték volna be az ajtót, sőt a koczogtatás ismételve lőn s csak szavamra nyilt meg az ajtó.

Én azt vártam, hogy legalább hat hórihorgas tatár fog belépni rajta, négyszegletű fejekkel, singes bőrcsalmákkal, övig érő szakállal, kikészítetlen medvebőrrel körülcsavarva, hátán bőrzsákkal, a mibe mindent bepakolhat, a mit megkíván és késekkel, pisztolyokkal fölrettenesítve, a mint őket nekem a mama látnoki ihlettséggel lefestette; de képzeld meglepetésemet, midőn mindezek helyett két csinos fiatal tiszt nyit be hozzánk, egyik szőke, másik barna és mind a kettő igen módos, igen takaros.

Elegans piros-zsinóros mente volt vállaikra vetve, az alatt feszes, divatos atilla, medvebőrnek és négyszegletes fejeknek semmi híre náluk, sőt úgy találtam, hogy az egyik igen jóképű barna fiu.

Első dolguk volt engedelmet kérni, hogy alkalmatlankodnak, mire én olyasmit hebegtem, hogy ezt nem tartom alkalmatlanságnak, sőt kész vagyok nekik szolgálni mindennel, a mit parancsolnak.

Az a barna fiu némi vonatkozásnak vevé szavaimat az asztalon fölrakott oldalszalonnákra és boros cylinderekre, nem birt egy eltérő mosolygást visszatartani, mi engem véghetetlen zavarba hozott, úgy hiszem, hogy igen el kellett pirulnom, ha ez észrevette, hogy azt a fél mázsa szalonnát az ő számára készítettem.

Végre a szőke tiszt ragadott ki az embarrasból, igen szelid, behizelgő hangon köszönve meg minden ajánlott szolgálatot s csupán azt kérve, hogy mutassak ki számukra valahol egy szobát, hol kipihenhessék magukat, mert igen fáradtak, már hat hét óta nem feküdtek ágyban és két nap óta épen le sem feküdtek.

Szegény fiuk, szinte megsajnáltam őket. Hat hét óta nem feküdni ágyban!

– Pedig ugy-e milyen rossz dolog dívánon, vagy épen tábori ágyon hálni? kérdezém tőle.

Mind a kettő elneveté magát.

– A puszta földön, a havon, az ég alatt, felelé az egyik.

No nézd! És kibirják! Nálunk a cselédség is holtra betegednék, ha egy éjjel kinn hálna télen. Csakugyan valami tatárfajtának kell nekik lenni.

Jőjjenek utánam, mondám s elvezettem őket legszebbik szobánkba, hol épen két ágy volt. Cselédjeink mind elmentek hazulról s magam akartam az ágyakat felvetni számukra.

– Ah, azt meg nem engedjük, majd el tudjuk azt mi rendezni magunk is, mondák udvarias megelőzéssel s én látva, hogy nyugalomra van szükségök, egyedül hagytam őket.

Alig érek a szobámba, midőn rettenetes sikoltást, kiabálást hallok szobájukból. – Segítség! rablók! gyilkosok!

A hangot ismertem, de ijedtemben nem tudtam kitalálni, hogy kié?

– Rablók! gyilkosok! segítség!

Ha helyzetembe képzelheted magadat, gondolhatod, hogy én bizony nem futottam segítségére a kiabálónak, míg az végre keresztül nem rontott a szobákon egyenesen hozzám.

Az édes mama volt…

De milyen állapotban?

Ruhája összevissza gyűrve, főkötője a szemére lecsúszva, félczipőjét valahol elvesztette s maga vörös volt, mint a kit a kemenczéből vesznek ki és folyvást kiabált és jajgatott és hítta a segítséget.

Sokára tudtam kitudni tőle, hogy hol volt és mi történt vele?

Hát épen abban a szobában rejtette el magát, a hová a két jövevényt beszállásoltam, még pedig az ágy fenekére, valamennyi derekalj alá. Már most gondolhatod hozzá a többit, hogy mikor az a honvédtiszt nagy fáradtan odavetette magát az ágyra, bizony szegény mamának volt oka miért kiabálni segítség után.

De micsoda gondolat volt az tőle?

Nagy munkába került a mamát némileg megnyugtatni és elhitetni vele, hogy azok a katonák épen nem rabolni és gyilkolni jöttek ide; végre is annyira vittem a dolgot, hogy ő megigérte, miszerint nem rejti el többet magát, én pedig majd megmagyarázom a tiszteknek, hogy a mamának rheumatismusai vannak, azért bújt valamennyi derekalj alá izzasztó fürdőt venni.

Alig volt azonban idejök az én vendégeimnek elszenderedni, már jött valami ordonáncz és beszélni akart velök.

– Nem lehet, mondám, várjon, vagy jőjjön később, mert alszanak.

– Hol alszanak? kérdé az.

Én megmutattam neki a szobát s az, a nélkül, hogy legkisebbet gondolkozott volna rajta, hogy illik-e az embert fölkelteni, mikor harmadnapra egyszer elalszik, belépett a szobájokba.

Én megijedtem, azt hittem, hogy a tisztek mindjárt összefaragják ezt az embert, a miért fölkelti őket.

De nem tették, sőt pár percz mulva mindketten teljesen felöltözve, legkisebb jele nélkül a kedvetlenségnek, követték az ordonánczot. Az őrnagy hivatta őket.

Különös ez a katonanép! Hogy tud engedelmeskedni minden ellenvetés nélkül! De már én nem jó volnék katonának. Én szeretném mindig előre tudni, ha valamit parancsolnak, hogy miért parancsolták?

Fél óra mulva visszajöttek a tisztjeink. Semmi rossz kedv, semmi álmatlanság nem látszott rajtok, nem is igen kivánkoztak szobájukba, hanem fölkeresték a mamát meg engemet s behizelgő örömmel adák tudtunkra, hogy ma este a tisztikar tánczvigalmat fog rögtönözni és hogy oda mi is hivatalosak vagyunk és rögtön foglalót kértek tőlem quadrillere, csárdásra és lengyelre, mert keringő nem lesz.

Természetes, hogy rögtön megigértem nekik mindent. Ez volt az első tánczvigalom nálunk farsang derekáig. Úgy látszott, hogy ők sem kevésbbé örültek neki, mint én, mert azután tudni sem akartak többet az alvásról.

Hanem a mama folyvást ránczigált és ellenvetéseket tett.

– Nincsen báli ruhád.

– Hogyne volna, hát az a fehér. Csak egyszer volt rajtam.

– Az nem divatos.

– Csak egy kis nemzeti szalagot rá, szólt közbe az én barna tisztem és a divatok legszebbikét fogja kegyed viselni.

– De az én lábam fáj, mentegetőzék a mama.

– Hiszen magának nem kell épen elkerülhetetlenül tánczolni, édes mama.

A tisztek csupa udvariasságból nem nevettek, a mama hasonló tekintetekből nem szidott össze s csak akkor támadt rám, mikor amazok szobájukba távoztak.

– Te szerencsétlen leányzó! Így rohansz a kész veszedelembe! Így veszted el magadat készakarva!

Én azt hittem, hogy szokás szerint, mint máskor, ha bálba készültem, a hektikától félt, s azt hittem, hogy nagyon meg fogom nyugtatni, ha eszébe juttatom, miszerint keringőt nem fogunk tánczolni. Ez még jobban haragba hozta.

– Nincsen eszed! Minek adnak ezek most bált, azért tán, hogy tánczoljanak? S épen azért, ez mind csak finesse, csak complott a magyaroktól, hogy a város leányzóit így mind egy csomóba csalogatva, hirtelen magukkal elragadják s elvigyék Törökországba.

– Ah mama! Hiszen a tiszteknek nem szabad háború idején házasodni, felelék én kaczagva.

Erre még erősebben megmosdatott, kis libának nevezett s azt mondta, hogy nem is azért visznek el majd bennünket, hogy feleségeik legyünk.

Akkor hát én nem tudom, hogy mire kellenénk még egyébre a férfiaknak, mint hogy feleségül vegyenek?

– Hiszen majd meglátod, fenyegetőzék a mama, hanem azért nem tartóztatott vissza.

Estig dolgom volt a készüléssel. Az én tisztem utasítása szerint széles piros-fehér-zöld szalagot kötöttem öv gyanánt fehér báli ruhám derekára, a két végit elől hosszan le hagyva függni, – a coiffeureömbe egyszerű fehér és piros eleven rózsát tűztem, mi a zöld levelekkel szintén nemzeti színt adott ki.

Csak most vettem még észre, hogy ezek a színek milyen jól állanak együtt.

A két tiszt már en plein parade várt ránk, az a hamisabbik annyi complimentet mondott, hogy alig győznék rá emlékezni.

Ő sem hagyhatta szó nélkül azt a kis szeplőt ajkam alatt, a miben még eddig mindenkinek megbotlott a szeme, én nem tudom, mit tudnak róla beszélni? Én nem bánnám, ha ott volna, a hol soha sem látnák.

Kénytelen voltam zavarodásomat hangos kaczagással elrejteni.

– No no – mind sírás lesz ennek a vége, mormogá a mama félig hallhatólag, hanem azért folyvást igazgatott, rendezgetett rajtam valamit, hogy ha elrabolnak, legalább mindent rendben találjanak rajtam.