És a kétszáz között bizonyára nem volt egy is, ki jobban örült volna az új haza eszméjének, mint a két testvér.
Útileveleket váltottak a török kormánynál. Ez örült, hogy megszabadult tőlük, s útleveleiket azon kikötéssel adta ki, hogy az elmenetelre határozott időn túl a folyamodókra semmi gondja, sem tartásuk, sem menhelyükről gondoskodni nem fog.
De hisz egy sem bánta meg szándékát, mind kész volt az elmenésre.
Azon reggel előestéjén, midőn Viddinből el kelle indulniok, búcsút vett a fiu örmény gazdájától, könyek között vett búcsút kedvesétől is, a szép gránátszemű leánytól, s fájt szivének, mikor látta, hogy míg ő lelkét sírja ki, a leány egy könyet sem ejt.
Mikor korán reggel, napfelkölte előtt a közösen kikötött gyűlhelyre értek a testvérek, még társaik közől senki sem volt jelen, ők voltak az elsők.
Ott leültek várakozni. Nyomban utánok egy fiatal gyermek közelge, messziről nem ismerték meg, csak a mikor előttük állt, látták meg a csillagfénynél az érkezett arczát… Az örmény leánya volt az.
– Xenia! kiálta fel az ifju, keblére ragadva az érkezőt s ijedten, fuldokolva kérdé tőle, hogy mit akar itt?
A leány szerelmesen karolta át kedvese vállait, megcsókolá őt forróan s azután kaczagva mondá:
– Én is veled fogok menni. Látod, azért nem könyeztem, mikor tegnap búcsút vettél.
Az ifju le akarta őt beszélni.
– Messze van az, hova nekünk kell mennünk!
– De te közel leszel mindig.
– De oly bizonytalan élet, oly idegen hon, oly ismeretlen világ az, a mely mi ránk vár.
– Te azt mondád: hogy ott az emberek mind testvérek…
– Úgy nem ismeretlen világ az nekünk. Te azt mondád: ott mindenki hazájára talál.
– Oh igen.
– Úgy nem idegen hon az nekünk. Te azt mondád: a ki dolgozni tud és szeret, ott megél. Én tudok is, szeretek is. Nem lesz az élet ott ránk nézve bizonytalan.
– De neked édes apád van itt, ki bújában meghal miattad.
– Ha szeret, eljön utánam, semmi sem köti e földhöz.
Az ifju még akarta őt marasztani.
De a leány letérdepelt előtte s esküt mondott a csillagos égre, hogy vele fog menni életbe-halálba.
S elmentek a hosszú útra. Egész Stambulig gyalog. Koldulni hagyta őket odáig a silány vendégszeretet. Alig-alig lézengtek már, mire odáig jutottak.
No de czélnál lettek volna. A nagy, minaretes város láttára elfeledte mindenki búját, fájdalmait.
Egy dombtetőről meglátszott a tengeröböl, a fehér vitorlák láttára örömújongásra fakadt az életbe belefáradt karaván; «az lesz a mi hajónk!» kiáltozák találgatva, az a három árboczos vagy az amott kettős födelével, – vagy tán az a karcsú, mely úgy csúszik végig a sima víztükrön, mint valami hattyú?
Szegény fiuk, alig gondoltak többé a kiállott szenvedésre s arra, a mit még ezután kell majd kiállniok.
Az nap a városon kívül tanyáztak, másnap korán reggel kiválasztották maguk közül a legértelmesebbeket küldöttségül az illető consulatushoz, mely őket a Nelson briggen Amerikába volt szállítandó.
A consul, a mint kivánságaikat meghallá, elszörnyűködött… Ily nevű brigg nem volt a kikötőben és egyáltalában egy hajó sem volt ott jelen, melynek az lett volna a rendeltetése, hogy magyar menekültekkel Amerikába vitorlázzon.
Az egész egy kis félreértés volt, egy kis tévedés, – semmi egyéb.
A küldöttek kétségbeesve tértek vissza társaikhoz.
Minden álom, minden ábránd, minden remény, jobb, boldogabb, tengeren túli hazáról semmivé volt téve.
Nem volt hová lenniök.
Még csak könyörögniök sem lehetett, mert útleveleik határnapja Stambulba érkeztükkel letelt, menniök kellett akárhova, semmivé tett lélekkel, semmivé lett testtel, éhezve, kétségbeesve.
Egy ideig Stambul egyik temetőjében húzták meg magukat, nyomorban, piszokban, utálatban, a kinek közülök jó ruhája volt, azt eladta, a kevés pénzen vettek eledelt, a miből legtöbbet lehete kapni, úgy éltek. A nyomor magával hozta társát, a betegséget, ott elhullott a honvéd egymás szeme láttára, siratva a nem láthatott hazát, melyből számára még csak sír sem jutott.
Egy napon Xenia is meghalt.
Inség, éjjeli hidegek, rossz eledel, szégyen és bánat vetették meg sírját.
Az ifju látta, mint hunyta be szemeit az ölében fekvő gyermek, ki miatta, az ő háborgó ábrándjaitól vezetve hagyta el apja házát, látta, mint hunyta be szemeit és nem nyitotta fel többet.
Késő estig ölében tartotta a kedves kis fejét, mindig várva, várva, hogy kinyitja szemeit, kinyitja ajkait, s rá fog tekinteni és szólani hozzá, s mire éjszaka lett, mire a leány arcza elhervadt, a fiu – meg volt tébolyodva.
A török hatóság megtudva, hogy a kiutasítottak ott tartózkodnak a temetőben, kitiltá őket onnan.
Azonban ekkor engedelmet kaptak a hazatérhetésre.
Az őrültet elkezdé ekkor vezetni testvére a hosszú útra, az elhagyott haza felé.
Ez mindig azon fantaziált, hogy most Amerikába mennek, dicsérte az ős erdőket, látta az ismerős arczokat, a nagy pompás városokat, s biztatá vezetőjét, hogy nem sokára ott fognak lenni.
Az úton testvére megbetegedett, de nem akart ott lefeküdni, attól tartott, hogy elhal s őrült testvére nem talál haza, hanem elpusztul az idegen országban.
Jött vele odább. Eljött vele egész Orsováig, betegen, félholtan. Már itt elhagyta ereje, de mégis haza akarta hozni testvérét. Addig, úgy monda, nem szabad meghalnia, míg őt szülőihez nem vezeté.
Én itt rájok akadtam. Ha soha nem ismertem volna is, elhoztam volna őket magammal, s akármibe kerüljön is, elszállítom szülőihez. Szivök, tudom, hogy megreped, mikor fiaikat meglátják.
* * *
A kormányos fölkelt helyéről és odább ment… Az utazók elszállingóztak jobbra-balra… A befelhődzött égen egy pár csillag égett, a távolban egy-egy pásztortűz… A habok csendesen csapkodák a hajó oldalát… «Mindjárt ott fogunk lenni», suttogá egy álmatlan hang beteg testvérének.
FRANKLN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.