Délvirágok; Oceánia

Őket elérte rossz sorsuk.

Bar Noémi nyolczadizben emelte fel átkos kezét és monda, szomorú hangon:

– Legyen halál…

S jött az idézett angyal, a szörnyű Malach-Hamovez angyal, azzal a kétélű lángpallossal, mely seregeket öl, mely előtt nincs mélyen, nincs magasan rejtve senki, és elkezdé szörnyű munkáját először a kicsinyeken.

Egy napon eltünt minden élő bogár a föld szinéről. Mintha itt volna az ősz, mely őket magával viszi.

Másnap a kigyók, teknősök jöttek elő oduikból, elveszni az átkozott napfényen, ott elfeküdtek a városok kapui előtt.

Harmadnap lehullottak a légből a szárnyasok, a háztetőkről aláfordultak meredve, az utczákat ellepék hulló testeikkel. A farkasok látták társaikat a hollókat megdermedni, s nem volt hozzá bátorságuk, hogy hulláikhoz nyuljanak, hanem odasereglettek mind a városok kapuihoz, s féltükben ott üvöltöttek, mintha kérdenék az embert: nincsen-e, ki segítséget adjon?

Negyednap az emlős állatok pusztultak el, ott nyújtózva az emberek lábainál. Nem maradt élő a földön, csak az ember egymaga és az ősvilági szörnyek.

És még ez sem döbbenté meg őket! nem rémültek meg e szörnyű egyedülléttől; – minden állat elveszett már, csak ők és bálványaik éltek.

Még lett volna idő, még voltak napjaik hátra. Még nem mondá ki rájuk Isten legrettentőbb itéletét. Bevárták azt.

A halál gyászangyala elkezdte szörnyű munkáját a lelkét megtagadó fajban. Valami iszonyú betegség járt városokról városokra, az emberek elhullottak segélytelen, menthetlenül; egy rövid óra véget vetett az életnek, ma ifju és büszke alak, holnap csendes fekvő halott. A sír több volt már, mint a ház s az élők nem elegen eltemetni a holtakat.

Egy jajkiáltás volt az egész ország! Tartományról tartományra szállt a sirás. Az emberek fetrengve hevertek a porban.

Miért porban? Porban lakik-e az Isten? Nem égben kell-e őt keresni? Ah, ők nem nézhettek oda fel, nekik csak bálványaik számára voltak imáik. Azt mondák: ezek a mi Isteneink. Mi őket emeltük magunk fölé! És senkinek sem volt bátorsága, hogy megmondja nekik: szálljatok le az oltárokról, ti föld csodaszülöttei, a többi pornál rosszabb por, s adjatok helyet az Istennek, a ki egyedül Úr!

E helyett a félelem és irtózat ádáz kétségbeesésében dühösen rohantak az olajfa ifjaira s méregbe mártott fegyverekkel fenyegeték Bar Noémit, a minden rossz okozóját, halált ordítva fejére.

– Nyolcz csapásra meg nem tört nép! im érezd a kilenczediket! kiálta az Isten haragjának küldötte s lábával az álló földet megdobbantá.

És im a kemény föld reszketni kezde az ádáz tömegek lábai alatt. Elébb csak mint távoli szélzúgás hallatszott a mélységből; majd mintha óriás szekér gördülne végig ott alant, megrázva a palotákat, a mik ott fenn építve vannak.

Irgalmas ég és föld!

Valami haragos szellem, a ki oda alant lakik, ki akar börtönéből törni, s megrázza a föld alapját, összetöri a hegyeket s szikláikat aláveti a síkságra.

A föld szine, mint a tenger, úgy hullámzik; a legnagyobb őspálmafák koronáikkal jobbra-balra csókolják az ingó földet, és a tornyok és a bástyák kettétörve omlanak le.

Ki tartja meg az aranyos palotákat? Ezer oszlop jobbra-balra dűlve omlik. A büszke arany kúp utána hull, eltemetve lakosait; a kapuk óriás koczkái a földre le vannak vetve, a bolthidak az utczák felett cserepekben feküsznek a romok között. Por és cserép, a mi dics és ragyogvány volt!

A bálványok templomaiba futó népet a romok zuzták agyon, a mámor-ittas bacchanaliák házai eltemették titkaikat, a gyönyörök búvhelyein ott veszett a vétkező.

A nép megrémülve futott a Triton bálvány elé, ki minden bálványok feje volt.

A templom nyolcz fala szétomolva feküdt a téren, az ezüstből öntött bálvány felfordulva, arczczal a földre borulva. Az élő bálvány maga pedig ott ült trónusában, most is oly mozdulatlanul, miként máskor, csak nagy kerek rémszemei látszottak forogni agyában, mintha bámulnák a napot, mely oly régen el volt tőlük zárva.

A nép odaveté magát a szörnyeteg lábaihoz. Kezeiket fejükre kulcsolva, s üvöltve kiáltának hozzá:

– Oh Triton, segíts!

A szörnyeteg maga is érzé lábai alatt reszketni a földet, s ott, a hol baloldalán a pikkelybőr alatt meglátszott a szív lassú dobbanása, az idegen félelemtől elkezde sebesebben lüktetni, s a szörny felállott helyéből, az égre emelve iszonyú fejét magasan; mint egy torony úgy állt a nép között.

A bálványimádók ujjongva kiáltának:

– Hah! a Triton-isten felállt! A Triton meghallá szavainkat! A Triton harczolni fog az idegen Isten ellen! Most mutasd meg arczodat idegen Isten és remegj a Triton előtt, kinek termete hat öl magas és keze erősebb, mint a villám.

E káromkodás elhatott az öt igaz férfi sátoráig. Akkor Bar Noémi szétszedeté a sátort; palástjaikat magukra vették az ifjak, a dárdáikat kezeikbe s megindulának merészen, hogy a Triton hivására megjelenjenek a mindenható egy Isten nevében.

Ott megállíták őket a papok a csodaszörny színe előtt, s mondának nekik:

– Im a Triton-isten felállt a mi védelmünkre és kinyujtá erős kezét és megnyitá száját, melynek hangja erősebb a mennydörgésnél. Ti idegen átoktevők, boruljatok előtte porba, vagy várjátok magatokra haragját, mely titeket Isteneitekkel együtt elront!

Bar Noémi szivében emberfölötti lelkesülés lángjai kezdtek hevülni. Körüle álltak ezernyi ezer csoportok, előtte az éktelen óriás-csoda.

És ő szóla mindazokhoz messzire eldörgő hangon:

– Por lakói, por imádói! Kiket sem áldás, sem átok, sem a jó, sem a rossz napok meg nem javítottak. Legrútabb férgei a földnek! Im én elbocsátom a tizedik csapást reátok, hogy ne legyen, a kihez imádkozzatok többé. Tehetetlen szörny, förtelmes csoda, hajolj meg annak nevére, a ki tégedet alkotott, s ki téged ismét összetör; s térj meg a te uraidhoz, a porok férgeihez.

Ezt mondva, megcsóválta feje fölött nagy zúgással az éles kópját s elhajítá azt a szörnyetegre.

A kopja süvöltve repült a papok fejei felett, s ott, hol a szörny bal oldalán a szív lüktetése látszik a pikkelyes kemény bőrön, átfurta azt s rendülve megállt szívében.

A bálványszörny rettenetes ordítással bukott arczra, fekete vért okádva eltátott torkán, s farkával paskolva a földet, s körmeivel feltépve a rakott köveket maga körül.

A nép első rémületében Bar Noémi és társai kimenekültek a sokaságból, s midőn eszökbe jutott amazoknak, hogy a bálvány megölőjét üldözzék, az Úr megrepeszté a földet szélesen a futók és üldözők közt, s kék lángokat támaszta a mélyből és fojtogató pokolfüstöt.

Az öt férfi épen jutott el a tizenegy havas között fekvő hazájába. Bar Noémire nagy öröm várt megérkezése napján. Neje fiat szült neki, apjához, anyjához hasonlót.

És ez nagy vigasztalás volt a többi választott népnek is, mert ez által adá tudtul az Úr, hogy a hol ártatlan csecsemő született e napon, az a föld nem veszhet el haragja miatt.

A vének vénje megérté Bar Noémi ajkairól a történteket, a betöltött csapásokat. A tizenegy havas között semmit sem éreztek azokból: itt meleg nyár, vidám nap honolt, tiszta lég, zöld mezők, vidám patakok, itt élt és örült létének a légben tánczoló bogártól az emlős állatig minden, s áldás volt fűben és fában.

A vének véne, megtudva a legrosszabbat az öt férfitól, elrendelé hiveinél, hogy kik a völgyekben laknak, mind szedjék fel legféltettebb javaikat, hajtsanak el magukkal minden élő állatot, s vonuljanak fel a magas hegyek közé, oda építsenek hajlékot. Az égnek majd gondja lesz rá, hogy az örökhó elmuljon onnan, s helyet adjon fűnek, fának, a mi embert véd és táplál.

A Triton még azután három napig kinlódott kapott sebében, a míg megbirt halni, s ezredéves életét elvérzette ott a porban. Három napig hallatszott rémordítása egyik hegyláncztól a másikig, mint egy tartós menydörgés, s e rémszóra előjöttek oduikból a föld többi ősszörnyei: a barlanglakó alvilági csodák, miket csontmaradványaikban bámul most a késő világ; a rengő föld kizavarta őket sok százados álmaikból, s előjöttek idomtalan alkatukkal, szarvas, agyaras fejükkel, pánczélos sötét testükkel rémíteni a világot.

«Meghalt a Triton-isten, nincs többé Isten a földön! ez őrült kiáltás hangzott végig az országban. Csak a havasok Istene él még. Menjünk rajta, öljük meg azt is! Ő se legyen!»

És az ádáz milliók fegyvert fognak kezeikbe, hogy megtámadják az Istent! az ezernyi rémállatok fogaikat, szarvaikat köszörülték, s csörtetve rontottak a havasok ellen, a mammuthok utat törtek az őserdőkön keresztül, hogy eltiporják a havasok nemzedékét.

Egy égostromló kiáltás viszhangzott a messze földön, minden megbomolni látszott, még a fák és füvek is az éggel harczolni kezdtek; a pálmafák levelei kimeredtek egyenesen, fel az égre, mint szál kardok, s minden fű és falevél hegyét mutatta fölfelé. Az ingatott, rázott ormok meghasadtak hegyeiken, s eddig nyugodalmas bérczek tűzokádó ajakkal szólaltak meg az ég ellen, lángot és égő köveket hajigálva a magasba istentelen lázadással; a föld száz helyen megrepedt, s büdös mocsárt, fekete, undok iszapot okádott ki önmagára; az erdők lángba borultak s vérszínre festék az eget…

Csak a havasok bérczei maradtak most is fehéren és nyugodtan.

Midőn a lázadt milliók hada, s a szörnyek rémalakjai megrohanták a megtagadott Isten földét, körülfogta azt egy villámterhes felhő, melynek csattogása felülmulta a rémek csatazaját, mely lobogó nyilaival szórt rettentő halált az ég ellen támadt népre, s verte azt tűzostorával három nap és három éjjel.

A belül lakozó nép imádkozott és magasztalá az Istent nyugvó hajlékai alatt, csak messziről hallgatá a rettentő csaták zaját.

Harmadnap elnémult minden.

A felhők eloszoltak a légben, s a mint a havasok lakói széttekintének ormaikról, egy sík tenger terült körülöttük; – csendes, néma víztükör, melynek messze láthatárával a puszta lég érintkezett… hegyek, völgyek, tartományok, hova lettek? hova tüntek?…

Maga a tizenegy havas is hullámokkal volt körítve s tizenegy szigetté vált. Együtt, egy tömegben mind több ezer lábnyival alább sülyedtek csendesen; a melegebb alsó légkör leolvasztá ormaikról az örökhó rétegeit, s ottan támadt új élet és új tenyészet. A legelső tiszta folton, mely a hó alól kibarnult, az Isten dicsőségére, a szabadulás emlékére egy hársfát ültetett Bar Noémi, annak árnya alatt építette fel gunyhóját, s mennél nagyobb lett a lombsátor, annál nagyobb lett a család, s az Isten áldása rajta.

E tizenegy hegy csoportja a Canári szigeteké.

A nagy Oceaniából csak a hegyek maradtak meg.

Alkotásuk, partjaik tanuskodnak róla, hogy e szigetcsoport csak egy elmerült világnak emlékül megmaradt vége.

Későbbkori fölfedezőik csodálkozva tapasztalák, hogy e félreeső szigeteken egy saját népfaj lakik; alakjára szebb, erősebb, mint az ismert nemzetek. Szabad lelkű és erényes; egy láthatlan Istent imádó, szerelmében szűz, életmódjában egyszerű és sorsával elégedett. Halottjait bebalzsamozva rakja el sírüregekbe, mert a feltámadásra vár s művészetet, irást ismer, a mi máshoz nem hasonlít.

E szigetcsoportnak csendes, boldog emberein kívül, van még két csodás lakója: az ebek és a sárga verebecskék.

Különös, hogy azon helyen mind e két állatfaj néma. Mintha most is fogadásuk kötné őket, hogy nem fognak megszólalni Oceania földén.

Ha pedig kihozzák őket onnan, hangjaikat visszakapják. A kis canári madárkák, e szelid, kedves, játszi éneklők innen jőnek, ez eredeti hazájuk.

Nálunk ismét oly szépen, oly szerelmesen tudnak énekelni, mint hajdan a Triton buja városában, s nem egy ábrándozó szív andalog el dalaikon, és nem tudja, hogy mit érez?

A Bar Noémi ültette hárs most is áll még a ferroi szigeten, melyről a földtudósok az első délkört számítják; százhatvan láb körülete a két ezredévet élt szent fának, s lombjai alatt egy egész nemzedék pihen. Mint az utazók beszélik, e fa lombjai szivják magukhoz a levegőég gőzeit, s cseppekben hullatják alá a földre, a vízszegény szigetet úgy öntözve napról-napra. A lakosok most is szent fának tartják azt.

Európa és az új világ között most egy nagy üres tengervégtelenség terül, akárki tekintsen oda, nem tagadhatja meg, hogy ott egy egész világrész hiányzik.

Plato leirta azt, Solon megénekelte, az arabok regéket mondanak róla, a carthagóiak megtiltották felőle beszélni, mert igaz volt létezése.

Most vitorlák repülnek fölötte.

De gyakran, midőn szélcsend van a tengereken, midőn a mélázó természet elábrándoz a multakon, a melegtől átfült légben megjelennek a csodás tünemények a hajós szemei előtt: a sáppadó láthatáron paloták és városok képei emelkednek föl, tornyaikkal aláfelé fordítva, pálmaerdők koronáikkal lefelé. Csodás, nagyszerű alakok, a minők már nem léteznek, merészen halmozott csarnokok utánozhatlan művei ott libegnek, ott változnak a bámuló szemei előtt, míg egy támadó szellő szét nem fuvalja azokat s a lengő hajó körül nem látszik más, csak a végnélküli tenger…

TARTALOM.

DÉLVIRÁGOK.

• Az utolsó tengeristen 1
• Kelet királynéja 13
• Tsong-Nu 70
• Perozes 85
• Hyppona romjai 112
• Solimán álma 153
• A láthatlan csillag 167
• Az utolsó czigányország 199
• Kincses Abdul és gyáva Izmál 209

• OCEANIA 221

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.