Egy az Isten (2. rész)

– Nem jelentem meg az idézésre; mert a felpereseknek igazságuk volt.

– A biróság azonban a meg nem jelenő alperest nem szokta védelem nélkül hagyni. A grófnőnek volt nálam egy régi teljhatalom-levele s annak az erejénél fogva én vettem kezembe a védelmét.

– Azzal ugyan haszontalan fáradságot és költséget szerzett ön magának.

– Eleinte igen. Az első biróságnál a grófnő rokonai nyerték meg a pört. Nem lehet csodálni. Külföldön kellett perlekednünk: a «Vojvodinában», a hol a rokonság birt nagy befolyással. De az appellatánál már itthon voltunk, «Ausztriában». Itt már a grófnő igaz barátainak befolyása döntött. A felsőbb itélőszék elutasítá a rokonokat a keresetükkel s elmarasztalta őket a grófnőnek esedékes nyolcz évi járulék kifizetésére; a mi tesz négyszáznyolczvanezer forintot, a mit rögtön le is kellett tenniök birói kézbe, a honnan a grófnő sajátkezű nyugtája, vagy nekem adandó meghatalmazása mellett azonnal átveheti. Akkor aztán, ha egyszer kezében lesz a félmilliója, itt hagyhatja a vascsinálás mesterségét a czigánynak, kimehet Manasséhoz Lombardiába s élhet grófi módon.

Blanka egészen el volt kábítva e hír által.

Négyszáznyolczvanezer forintot kapni egyszerre! Hisz az egy kincs a toroczkói völgyben! Egy olyan összeget, a mire senki sem számított, a miért senki sem imádkozott, egyszerre csak mint a záporesőt fogadni az ölébe, a mi onnan felülről megered, mikor legszomjubb a föld, legtikkadtabb minden növény! Megszabadulni egyszerre minden anyagi gondtól! Urrá tenni a férjet, biztosítani a gyermekek jövőjét egy mesés véletlen által. Oh ez még ezeregyéjszakai regének is túlzás.

– De hát hogy lehet ez? kérdezé hitetlenkedve. Hiszen nagybátyám végrendelete igen világosan szólt. Én a kitérés által elvesztettem minden jogomat az általa alapított hitbizományhoz. S ezt el nem tagadhatom, mert igaz.

– Hiszen igaz, igaz; hanem hát arra való az ügyvéd, hogy mindennek megtalálja a kapcsát, a mibe bele lehet akaszkodni. A püspök nagybátya végrendelete így szólt: «ha örököseim valamelyike a római katholikus hitről bármely más keresztyén felekezetbe térne át, birtokjogát veszítse el».

– És én kitértem a római katholikus egyházból.

– Hiszen a vojvodinai birák is így fogták azt fel. Persze primitiv emberek! Meg is voltak bizonyosan kenve a grófok által. De a felső biróság tanult emberekből áll. Azok az én védelmemnek adtak igazat. Én bebizonyítottam nekik, hogy a végrendelet záradéka nem alkalmazható az ön esetére: mert az így szól: «ha kitér a katholikus hitből valamely más keresztyén felekezetbe, akkor veszítse el a birtokjogát». Ugyde a grófnő nem egy keresztyén felekezetbe tért ki, hanem egy pogányba, egy istentagadóba; és így azt kitérésnek sem lehet nevezni, csak atheismusnak: erről pedig nem szólt a végrendelet. S a törvényszék az én érvelésemet hagyta helybe.

Blanka arcza lángvörössé gyulladt föl e szóktól; fölpattant helyéről s indulattól reszkető hangon kiálta föl:

– S ön azt hiszi, hogy van a világnak annyi milliója, a mennyiért én aláirjam azt, hogy az a község, mely engem tagjává fogadott, Istentagadók sectája? Hogy én ezeknek az embereknek, a kik velem megosztották kenyerük falatját, a kik engemet életükkel, vérükkel megvédelmeztek, kik engem, a világból kitaszítottat, hajlékukba befogadtak, – szemükbe vágjam azt a gúnyszót, hogy «pogányok!» Hogy meggyalázzam férjemet, rokonaimat s mindazokat, a kiket e földön szeretek, s a kik engem igazán szeretnek, – s írjak alá egy hazugságot, a minek az ország minden alaptörvényei ellentmondanak, a mit saját lelkem, öntudatom, meggyőződésem megczáfol! Ah nem, ön nagyon rosszul ismerte akkor Zboróy Blankát, a ki ha nem grófnő is többé, de azért még mindig büszke a becsületére. Adja ön vissza a meghatalmazásomat! Követelem azt! S megtiltom önnek, hogy engem tovább is az én ügyemben képviseljen. Adja vissza meghatalmazó levelemet!

Gábor úr tiszteletteljesen visszahúzta magát.

– Ön nagyon fel van ingerülve, grófnő, s igen egyoldalúlag fogja fel a dolgot. Nagyon hamis szempontból tekinti a dolgot. Én azt ilyen könnyen el nem intézhetem. Én beszélni fogok előbb a grófnő férjének rokonaival, a kiket a grófnő fél megbántani. Előadom nekik a dolgot úgy, a hogy van. Majd meglássuk azután, hogy vajjon ők olyan nagy lelki sérelemnek fogják-e azt venni, hogy azért érdemes az embernek egy egész kincsről lemondani? Előbb beszélek a testvérekkel.

– Tegyen ön, a mit akar!

Gábor úr aztán egybehivta a családtagokat, s előadta nekik nagy tréfásan a lefolyt pert, hogy szedte rá az ellenfeleket! Az osztrák biráknak semmi tudomásuk sincs arról, hogy Erdélyben az egyistentvalló község bevett keresztyén hitfelekezet, azok őket pogány népnek ismerik el. S ez Blankára nézve milyen nagy előny! Hiszen, ha egy Zboróy utód szabadkőmives, nihilista, nazarénus lesz, azzal nincs elveszítve az örökösödési joga, csak lutheránussá, vagy kálvinistává nem szabad lennie.

Ezt a fortélyt, ezt a furfangot olyan mulatságosan tudta Gábor előadni az Adorján-család előtt, hogy csupa tréfa volt!

Mikor aztán azt hitte, hogy tökéletesen meggyőzte őket, akkor fölkérte, hogy menjenek át vele a grófnőhöz, őt rábeszélni elutasítása visszavételére.

Azok egymásra néztek, s aztán Annát és Áront küldték ki, hogy beszéljenek Blankával.

Átmentek hozzá.

Ott találták Blankát Manassé dolgozószobájában, körülrakva törvénykönyvekkel, hitágazatokkal. Írt.

– Kedves Blankám. Szólt Áron bátya. Gondold meg, hogy egy nagy világi vagyont megtarts és el ne utasíts magadtól.

– Már meggondoltam. Szólt Blanka nyugodtan. Elkészültem vele.

– Mit irtál, drágám?

– Nyilatkozatot a semmitő-törvényszékhez, melyben felvilágosítom a birákat a felől, hogy nem vagyunk Istentagadók.

Zimándy úr elszörnyedve csapta össze a kezeit.

– De grófnő, ön elveszt fél milliót.

– S megtartom helyette az én kincseimet! szólt Blanka, átölelve két karjával a két testvért; Áron bátya odaroskadt a lábaihoz s térdeit átölelve, elkezdett zokogni, mint egy gyermek.

– Oh tarts meg bennünket magadnak! maradj itt nálunk! légy a mi szentünk, a kihez búcsújárni közeledjünk!

Gábor úr vette észre, hogy itt minden replikázás fölösleges. Ez az asszony oly határozottan cselekszik, mintha valaki megsúgta volna neki, hogy pörének szántszándékos elvesztésével Cagliari herczeg szivébe ver éles tőröket, a kinek a műve volt ez a nevezetes itélethozatal. Vissza kellett fordulnia nagy keserűséggel. Még csak nem is marasztották. Mikor kocsijával elhajtatott a gombostornyú templom mellett, felnézett rá keservesen.

«Pedig az egész templomuk nem ér tizenötezer forintot!»

* * *

Blankával pedig csakugyan az történt, a mit Áron bátya mondott. Hozzá, mint a völgy szentjéhez, búcsújárni mentek a hívek. Az új telep munkásai jöttek hozzá azzal a szép zsolozsmával, hogy a míg a mostoha viszonyok tartanak, ők készek, az eddigi munkabér két ötödrészeért dolgozni föld felett és föld alatt.

És ezzel elfoglalta a boldog kis paradicsom völgyét a titkos harcz félelmetes ellensége: a fekete kenyér.

Mert bizonyára a két-ötödre leszállított munkabér – az már a westfáli fekete kenyér!

XXX.

E sok unalmas huzavona után lássunk egy kis rablótörténetet – változatosság okáért. Az olvasó közönség ezekben gyönyörködni szokott.

A mi rablóink nem közönséges «szegény legények», kik lóháton, fokossal kezükben elindulnak a pusztán, megállítani a vásárra utazókat, – ezek «gazdag legények» (milyen új szó!) a kik csak királyoktól és közkatonáktól rabolnak. A királyoktól milliókat, a közkatonáktól filléreket: a mi megint milliókra megy.

Valamire való rabló, a ki nem sentimentális és nem féli az ördögöt, a gyilkosságtól sem retten vissza. Csakhogy ezek nem egyesével ölik meg az embereket, hanem tizezerével.

Mert az ő kalandjukhoz háboru kell. Rendkivüli idők, a mik a pedans kiszámítás és utánszámítás szabályait nem tűrik el.

Mint tudva van, minden rablási műtétnek van saját czíme a tolvajnyelven. A betörőket, a jóreggelt kivánókat, a télikabátelsuvasztókat, a zsebmetszőket mind saját elnevezés alatt ismeri e jargon. Az általunk bemutatandó műtétnek a díszneve műnyelven: «mangeria». Jelent hivatalnokvesztegetést a szerződéseknél. Kezdődik milliókkal, s leszáll egész az ajándék-burnótszelenczéig, sőt a legutolsónak már nem jut egyéb, mint egy kis vágott dohány.

Mert minden szerződéshez három ember kell: egy, a ki megköti, egy másik, a ki meg nem tartja, s egy harmadik, a kinek ellenőrizni kellene a szerződés megtartását, de azt nem teszi.

Azután van szükség egy mindent kigondoló, furfangos észre, mely kitalálja, micsoda útakon és módokon lehet valami prédát megejteni?

És végre egy fő-fővezetőre, a ki gondoskodik róla, hogy ezek a prédák csakugyan kapóra jőjjenek. Ennek adóznak azután valamennyien.

Mert (a hogy Cagliari herczeg mondá), egy nábob, a ki harmincz millióról tíz millióra leszállt, s hozzá van szokva másfél milliót költeni évenkint, sokkal elhatározottabb ember, mint az a brigante, a ki az útfélen a postaszekérre les.

Ez azonban nagyon óvatos szokott lenni s közvetlen senkivel sem érintkezik.

Nem engedi magát rajta kapni, hogy közönséges magánérdekei vannak, a midőn nagy befolyását felhasználja arra, hogy két-három ország diplomatiáját összeveszítse egymással. Nem! Ő csak politikai magas czélokat akar elérni. Híve az ősi traditióknak. A vallásos buzgóság is igen tisztességes köpenyeg. Szítja, a hol lehet, a hamu alatt lappangó tüzet. A miért szidják, az rá nézve megtiszteltetés. Az üzéreket, vállalkozókat, a kik a főurak előszobáiban ácsingóznak, meg sem látja. Semmi dolga velük. Azok pedig nagy alázatosan köszönnek neki. De ő azt el sem fogadja.

Hanem aztán este, szinház után ellátogat a szép marquisnőhöz s ott tölt nehány órát bizalmas társalgásban. Akkor búcsút vesz, s a mint hintaja kigördül a kapuboltozat alól, a velenczei óra ajtaja megnyilik, s belép rajta a fiatal látogató. A szép hölgy karjába fűzi karját, leülteti maga mellé, kaczagnak, dévajkodnak, a szép hölgy körültekint: be van-e zárva a harmadik szoba ajtaja is? nem hallanak-e meg valamit? aztán visszajön s ismét elfoglalja helyét.

Ha valaki leskelődnék utánuk, azt hinné, hogy ők ketten megcsalnak most egy harmadikat: Cagliari herczeget.

Pedig nem úgy van. Ők hárman együtt megcsalnak egy negyediket; egy nőt, a ki bástyakoronát visel: közönségesen «monarchiának» híják.

– No gyere, kis bolondom; kis sánta ördögöm. Mondd el, rendben vagy-e már az olaszaiddal?

– Ma kapták meg a szerződésüket negyvenezer darab vágó marhára.

– Hisz’ akkor minden katonára két mázsa marhahús jut.

– Soh’ se látnak azok abból egy falatot sem!

– Hát mi történik velük?

– Olyan szépen van az elrendelve, hogy utoljára az állam fog kárpótlást fizetni a vállalkozóknak azért, hogy «ne» szállítsák a vágó marhát a hadseregnek.

– Kárpótlást a nem-szállításért?

– Legalább két milliót. Ez még nem elég; hanem a szerződés szerint a negyvenezer ökörnek a bőrét meg még tartozik az állam visszaadni a szállítóknak, s minthogy ökröt nem kap, bőrt sem húzhat le róla, azért is kárpótlást fizet. Ez már azonban csak bagatelle! Cagliari papának pezsgőre se elég. Legfölebb nyolczvanezer forint.

– Az is valami – ideális ökörbőrökért. Lám a szállítók is értenek a poézishoz.

– S jól honoráltatják a fantaziájuk szüleményeit.

– Ezt jól elintézted. Most hallgasd meg Jupiternek a további tervelését. Add ide azt a tárczát az irószekrényemből.

Vajdár ismerte az irószekrény rejtekének a nyitját s elhozta belőle a maroquinba kötött tárczát.

A marquisnő felnyitotta azt s a benne levő iratokban keresgélt. Az egész tárcza valami finom illatot terjesztett maga körül, minőket akkor Japánból divatosítottak el.

– Itt van, szólt egyet elővéve, melyen Cagliari herczeg saját jegyzetei voltak. Négy millió háromszázezer mérő gabonára kell szerződést kötni. S azt ennek a névnek kell megkapni, a mit írva látsz. Az ár tizenöt millió forintra megy.

– Kevés massematta néz ki belőle; a gabona ára erősen fölment.

– Ne búsúlj te azon. Annak a derék embernek, a ki ezt a szerződést megkapja, majd lesz rá gondja, hogy egy kis «feljavítást» engedjen magának. Ha egy negyvenedrész földet, szemetet, konkolymagot kever a rozs közé, ki veszi azt észre? S ez negyedfélszázezer forint.

– S negyedfélszázezer forint ára földet és szemetet kell megenni a katonának azért, hogy Cagliari papa mindennap pezsgőben fürödhessék?

– Hát mi az! két forint ára jut belőle egy katonára. Annyi földet bizony megehetik, a ki a hazáját szereti.

A marquisnő nagyot nevetett a saját ötletén. Vajdár Benjámin azonban csak a bajuszát rágcsálta. Valami ösztönszerű sejtelme volt az iránt, hogy azokkal az emberekkel, a kiknek szurony van az oldalukon, még se jó tréfálni.

– Van-e még valami commissiója az öregnek?

– Még pedig igen fontos. Sikerült keresztülvinni, hogy az olaszországi hadsereg a nyári hadjárathoz vászonköntös helyett calico-t kapjon. Ebből kell öt és fél millió rőf. Jól megjegyezd a nevet, a mi ide van írva. Ennek kell azt megkapni.

Olvasd el a föltételeket.

– Nagyon lenyomott árak, jegyzé meg Vajdár. Nem látom, hogy a rendes munkadíjon fölül mit nyerhet rajta a vállalkozó, hogy még másokat is részesítsen benne?

– Hát én felvilágosítlak felőle. A calicotnak harmincz hüvelyk szélesnek kell lenni. Harminczkét szálnak kell lenni egy hüvelykben. A gyáros azonban csak harmincz szálat fog hozzá venni s a mángorlás által kinyujtja a szövetet harmincz hüvelykre. Ugyan melyik katonának fog eszébe jutni, hogy a kabátja szövetében a nyüst szálait górcső alatt megszámlálja? s aztán mit is veszt azzal a hiányzó két fonállal? Legalább jobban járja a szellő a kabátját. S ez a két hiányzó fonál tesz minden millió rőfnél százezer forintot.

– Még ez is gyermekség. Nem érdemes az embernek érte a renomméját koczkáztatni. Aztán annyifelé eloszlik. Valami nagyobbat szeretnék hallani.

– Most következik. Ugyanezen «financier» vállalja el a hadsereg számára a «csinvat» (Zwilch) szállítását.

– Csinvat! kiálta föl Vajdár boszúsan. De már, corpo di Bacco! egészen vászonkereskedő-alkuszszá nem hagyom magamat tenni.

– Csak maradj te csendesen, csitítá őt a marquisnő, s erélyesebb marasztalásul köntöse szárnyával félig beteríté a mellette ülő térdeit. Nem a csinvat itt a fődolog. Ez csak az alap. «Csinvat kell a hadseregnek!» Ez a thesis. Ezt pedig Ausztriában nem kapni.

– De hisz az nem igaz! Annyi gyárunk van, hogy a földet körül lehet vele csinvatolni.

– Nem szabad, hogy legyen! Ha mondom. Csinvat csak Angliában terem. Angliában pedig csak érczpénzzel lehet vásárolni. Ezért ugyanezt a finánczhatalmat kell megbizni, hogy valami száz millió forint áru államkötvényen külföldi devizeket vásároljon s ennél a műveletnél öt százalék akár ide, akár oda.

De már ennél a szónál Vajdár homloka úgy izzadt, mint a fűtött ház ablaka.

– De hisz azt lehetetlen, hogy észre ne vegye valaki!

– Csak te légy nyugodtan, kis kutyám. Tanuld meg azt, hogy az optikusoknál vannak olyan szemüvegek, a miket, ha valakinek feltesznek, hát nem lát rajta semmit. S aztán minden ember szemére való szemüvegek vannak ottan, a mik arra valók, hogy ne lásson.

– De hátha akad egy ember, a ki nem engedi a szemüveget feltenni az orrára?

– Ne félj semmit. Egy diadalmas hadjárat eltakar mindent.

– De megfordítva; egy vesztett hadjárat meg föltámaszt mindent.

– Csakhogy az lehetetlen. A learatott búza hallgat! Apropos! Az «our common friend»1) is közte van-e a learatandó búzának?

– Ott van mindig. Szemmel tartjuk.

– Még mindig hozzáférhetetlen?

– Éles esze van. Nem lehet tőrbe ejteni; nemcsak őt, hanem az egész zászlóaljat, a melyben ő szolgál, nem lehet megingatni az emissariusoknak; a táborban «puritánok»-nak gúnyolják őket. Összetartanak. Azt felelik a hivogatóknak, hogy ők felesküdtek a zászlójuk alá, s a mire az egyistenvalló megesküszik, azt megtartja. Egy szökevény se támadt közülök.

– Kiváncsi vagyok rá, mit fog csinálni a békeapostol, ha egyszer tűzbe vezénylik? eldobja-e a fegyvert vagy harczolni fog?

– Így is, úgy is meghal.

– Azt kivánnám, hogy megsebesüljön. Arra a hírre csak előjönne a sziklaodujából a megtörhetetlen asszony? Csak eljönne sebesült férjét ápolni? Ugyebár az ilyen nagy tábori lazaretumokban rendesen szokott kiütni valami ragály, a mi az ápolónőket is magával viszi? S olyankor nem igen keresik, hogy ki miben halt meg?

– Ön nagyon türelmetlen, marquisnő.

– No, és az te neked talán nem tetszik?

– Nagyon nehezen várja, hogy Cagliari herczeg egyszer már igazán özvegy legyen.

– Ostoba! Azt hiszed, az én főkötőmről van szó? Ez a játék nagy pénzbe megy.

– Nem rablok-e én Cagliari herczeg számára eleget?

– Kedvesem! Te mióta nem tánczolhatsz, érzelgési hajlamokat kezdesz elárulni, nekem úgy tetszik, hogy sajnálod áldozataidat. Babonás vagy? Azt megbocsátom.

Vajdár vállat vont.

– Vagy talán féltékeny vagy? Azt már nem bocsátom meg. Mit akarsz tőlem? Hozzád csak nem mehetek nőül? Ez nem volna rád nézve szerencse. Nekem a férj arra kell, hogy legyen kin gyakorolni háladatlansági ösztönömet. Férj, a ki azokat, a kik ő ellene vétenek, nem látja meg, s azokat, a kik ellenem vétenek, elpusztítja. Maradj te csak bűntársamnak, a kivel együtt rablunk, gyilkolunk és – suttogunk.

S addig suttogott hozzá – nem hallható szavakat, – míg elkábította egészen.

– Jer, bolondom. Avass be abba a titokba, a mit még az egész rablókalandból nem értek: a mi a te kezeden fordul meg. Hadd lássam, mennyire szeretsz? Le mersz-e magaddal vinni a pokolba? Gondold, mintha azt a tréfát ismételnők, a mit Párisban megtettünk, mikor Sanson hóhérműhelyét megtekintettük. Egymásután mind a ketten oda dugtuk a fejünket a guillotin alá. Beszélj úgy, mintha most is e helyzetben volnánk. Mondd el nekem, hogyan tudjátok azt kivinni, hogy mikor e nagy szerződésekre nyilt verseny van hirdetve s arra sokan jelentkeznek, a kik lepecsételt levelekben nyujtják be ajánlataikat: a leveleket egész bizottság előtt nyitják föl, a versenyzők jelenlétében, a mi írva van, az meg van írva, – és mégis a mi «bizonyosunk» ajánlata marad mindig a legjobbnak?

– Azt is elmondom neked. (Most már nem a «marquisnőnek», hanem «neked».) A hivatalszobában, a hol ez a műtét végbemegy, van egy szekrény, mely egy ablakfülkét takar el, a mi a szomszédszobába nyilik. E szekrény hátlapja a tulsó szobából felnyitható. Ide vannak letéve a versenyzők ajánlatai. Azokat onnan egyenkint szedik elő, felbontják, felolvassák s aztán a szekrénybe ismét visszateszik, a szekrényajtót becsukják. Akkor az ajánlattevővel «kellő ideig» értekeznek a benyujtott minták, a biztosíték és egyéb mellékes kérdések fölött. Annyi ideig, a mennyi elég valakinek, a ki a tulsó szobában résen áll, a szekrény hátsó ajtaján át a fölbontott szerződést kivenni, belőle az adatokat kijegyezni. A «pártfogolt» ajánlkozó marad legutolsónak. Ennek az ajánlattevő levelében a számok helye üresen van hagyva. Mikor már valamennyi megelőző ajánlat föl van bontva s helyére visszatéve, akkor aztán az eddigiek megrostálásával annyi időnek kell eltelni, a mennyi elég arra, hogy az a valaki e tulsó szobában az utolsó ajánlatlevélben az üres számhelyeket kitöltse, egy pár krajczárral alacsonyabb összeggel a legolcsóbb ajánlkozónál s a levelet újra lepecsételje, s hogy legalább a tinta megszáradhasson és a spanyolviaszk meghülhessen rajta.

– S ez a valaki vagy te!

– Csitt! Vajdár szeme elé emelte kezét, mintha el akarná rejteni magát.

A delnő pedig átölelte őt és megcsókolta azt a homlokot, mely ezeket kigondolja, azokat a szemeket, a mik ezeket meglátják és azt a kezet, mely ezeket végrehajtja.

… Érthetlen szavak suttogása…

Az utczán a lovas czirkáló őrjárat kopogása hangzik végig.

… A suttogás egy perczre megáll…

A két összetett fej egyszerre a magasba tekint, mintha azt hinné, hogy ott a guillotin. A czirkáló őrjárat tovább kopog.

– Ne tessék aggódni, nagyságos úr, kegyelmes asszony! Azok csak a boltfeltörőket üldözik s azoknak a szeretőit, a mezitlábos herczegnőket…

XXXI. SOLFERINÓNÁL.

Azon a napon, melyen a világtörténet egyik legnevezetesebb ütközetében két ország sorsa és egy világrész új alakulása fölött folyt a játszma két sakkjátszó óriás között, kora hajnaltól délutánig mozdulatlanul egy helyben állt az a zászlóalj, melyben Manassé szolgált: ők tartalékul voltak hagyva.

A magas fensíkról nagy területét a csatatérnek lehetett e helyről belátni.

Manassé most is őrmester volt. A kortársak emlékezni fognak rá, hogy azon idők harczában minő nevezetes befolyással birt az őrmester a katonaságra. Az volt a közvitézre nézve a «vezér», a ki az ő nyelvét érti, az ő baját megérti és megosztja; a ki vele egy kenyeret eszik és együtt is koplal, a ki együtt énekli vele a hazai dalokat, a ki az otthoni eseményekről tudósítja; a ki előtt bizalommal beszélhet, panaszkodhatik, s a ki tud számára vigasztalást. Az őrmester szava volt az oraculum. A főtisztek maguk is tudták azt, s a kenyértörés idején az őrmestereknek nagy volt előttük a becsülete. Meg is szolgálták azt. A solferinói ütközetben a száraz hivatalos jelentés egy tüzérőrmestert emel ki legmagasabbra, ki tábornokhoz méltó döntő hőstettekkel örökíté meg szörnyen polgári hangzású nevét.

Manassé puskája csövére támasztva két összefont karját, nézte a szomorú drámát reggel óta.

Az óriások sakkjátékához a sakktábla is épen hozzá illett. Egy messzeterülő lapály, négyszögekre szakgatva gyümölcsfa és szőlőlugas szegélyektől, miket virágmartos öntöző csatornák kisérnek; távolabb regényes halmok lánczolata, lépcsőzetesen mivelt szőlőkertekkel; a lankásokban olajfák berkei; – s mintha egy erdő közé szétszórt város volna, az egész táj ragyog a napsütötte nyári lakok, villák, casinók, majorságok épületeitől. A legszebb paradicsomkert.

S e gyönyörű tájat választotta két óriási hadsereg csatamezejéül.

S e gyönyörű tájék tiltakozik a vérontás munkája ellen!

Ő maga harczol a harczolókkal.

A hadcsapatok eltévednek a gyümölcsfa-szegélyekkel kerestül-kasul szelt rizsföldeken, s majd tulnyomó ellencsapatra bukkannak váratlanul, majd meg úgy elvesztik egymást, hogy nem birják az érintkezést saját hadosztályukkal feltalálni, majd meg ellenségül csapnak egymással össze. Mikor egy vízárkot rohammal megostromoltak, maguk előtt találják a másikat, eperfasövényeivel, s ujra kell kezdeniök a harczot. A lovasság nem bir kifejlődni. Rohamait feltartóztatja a sok vizárok, eleven sövény. Egy egész lovasdandár úgy eltéved a csatatéren a harcz kezdetén, hogy estig nem bir az ütközetbe visszatalálni. Nyargonczok futkosnak a felkeresésére s nem birnak ráakadni. Ez folyvást ellenséget keresett s nem talált. Túl ugrott a sakktáblán. Egy másik hadtest nyugodtan pihen addig, míg a tőszomszédja két óra hosszant küzd a túlnyomó ellennel: a halmok elfogják az ágyúszót; itt semmit se hallanak belőle. – Az egész apró halmokból összecsoportosult hegygerincz mély vágányokkal van beszelve, mik megannyi vífolyosóul szolgálnak a kirohanó csapatok számára, s a halmok oldalán egymás fölé emelkedő casinók, kolnák, mind megannyi váracsok, a mik között a legmagasabbra kiemelkedő solferinói tetőről messze kilátszik a «Spia d’Italia» tornya: az osztrákoktól megszállt fellegvár. A kuszált csatatér nem engedi megtudni a hadvezérnek, hogy mi történik a két szárnyon? hogy az elrendelt mozdulat végrehajtatott-e, vagy meghiusult? – A jobbszárny előre nyomul és tért foglal, a balszárny eredménytelenül küzd: a közép harczol a magaslatok birtokáért. Az újkor eddig ismeretlen hadi gépe, a vontcsövű ágyú, most teszi le első próbáját. A dicsőségcsináló gép! S hatása lezuzó. Az osztrák ágyútelepek egymás után némulnak el előtte. Egy lovasdandár két egész ágyúütege, mielőtt egy lövést tett volna vetélytársaira, már harczképtelenné volt verve általuk. A derék, kitanult osztrák tüzérség meg sem közelítheti sima öblü ágyúival ellenfelei ütegeit. S amazoknak a robbanó lövegei oly messzeségből gázolják el a közeledő hadoszlopokat, a minő az eddigi hadászat számításán kivül esik. Az osztrák haubitz- és congrev-röppentyü gyönge feleselő társ ellenükben. A gép harczol az emberi vitézség ellen! A mig megint egy nálánál hatalmasabb gép nem jön őt összezúzni.

Manassé tétlenül bámulhatta az előtte lefolyó tragédiát. Nem olyan szép az, mint a hősköltemények irják. Itt a sövények mentén előhaladó szuronysorok, szerte a zöld kertszőnyegből fellobbanó fehér lőporfüst, amott sziklamászó emberrajok; egy csoport fehér egyenruha, összekeveredve szemközt jövő kék egyenruhák tömegével: egyik a másikat előre, hátra sepri. S ha egy pillanatra szünetel az ágyúdörgés orgonajátéka, felhangzik a miriadok csataordítása, haláljajgatása.

Ha ebben a szép nagy kertben egy csendes délután egyetlen egy meggyilkolt ember halálkiáltása hangzanék fel, hogy megrendítené az mindenkinek a szivét, a ki azt hallja! hogy futnának segélyére! hogy üldöznék a gyilkost! hogy emelnének a szerencsétlenség helyén fogadalmi emléket! Most pedig, mikor húszezrével fetreng a legyilkolt ember a mezőn: hidegen néz mindenki a tájba.

Nem jutott most Manassénak saját sorsa eszébe. Minden gondolata ott járt, hogy így kell-e hát ennek lenni? És így kell-e ennek folyni örök időkig: hogy ész, tudomány, bátorság, hűség, hazaszeretet, áldozatkészség és minden erő, a mi a szívben és agyban teremteni, alkotni hivatott, untalan arra egyesüljön, hogy az emberirtó gépeket halmozza egymással szembe, s pusztítsa vele az istenség legszebb alkotását? Hogy joga legyen két óriásnak a törpék százezreit (a kinek neve «ember») egymás ellen zudítani s a nap alkonyán összeszámítani, ki csinált a másiknak több halottat? Az a győztes, az a dicső, azé az igazság?

S az ő kezében is ott volt a fegyver. S ennek a fegyvernek is az volt a czélja, hogy egy anyának a szivét megkeserítse, a ki könyek között felnevelt gyermekét hasztalan fogja haza várni; hogy egy ősz apának kezébe adja a koldusbotot, kinek kenyérkeresőjét eltemették, hogy egy menyasszonynak a koszoruját felváltsa özvegyi fátyollal.

A solferinói váracstól északra a sürű apró halmok közül kiválik egy domb, a mit a hadjárat leirói a cziprusok halmának említenek.

Gyönyörű szép regényes halom: teleültetve cziprusokkal.

Ez a cziprusokkal sűrűn beültetett magaslat látszott az ütközet csomóját képezni.

Épen rá lehetett látni arról a fensíkról, melyen Manassé zászlóalja tanyázott.

Manassé elnézte a hosszú küzdelmet, mely a domb körül folyt.

Azt hol az egyik fél, hol a másik fél ütegei vették kereszttűzbe, s ágyúzták, a mig csak a lövegek csöve izzóvá nem lett.

Azután rohamra mentek ellene. Majd az egyik fél, majd a másik. De sem az egyik fél, sem a másik csapatjait onnan Manassé visszatérni nem látta. A mely csapat a cziprusok halmát elfoglalta, azt az a domb elnyelte: osztrákot, francziát egyaránt. Hová lettek? Mi történt velük?

Minő elátkozott hely lehet az ott?

Délután négy órakor már nőttön nőtt a zűrzavar. A megujított rohamokban úgy összekeveredtek az egyes zászlóaljak, hogy mindenféle szinü hajtókát lehetett egy csoportban látni.

A hadsereg ki volt fáradva – és kiéhezve.

Némely ezred már egy hét óta nem látott egy falat hust (a negyvenezer ökörből), s a kenyér, mit kiosztottak közöttük, penészes volt és sületlen, ehetetlen és undorító.

Még egy végső erőfeszítés lett megkisértve.

Elő a tartalékokkal!

Utolszor támadták meg a cziprusok halmát.

Egy vadász-zászlóalj, az osztrák hadsereg egyik legbüszkébb csapatja, indult neki a rejtélyes bereknek. Rövid ellenállás után elfoglalta azt, s a cziprusligeten túl felhangzó puskaropogás tanusítá, hogy a harczot tovább folytatja, valahol a halmot felváltó völgyben.

Ekkor a Manassé zászlóalja kapott parancsot, hogy mozduljon előre s a cziprusok halmát szállja meg, a mig a vadászok előre nyomulnak.

A dobszó felhangzott, a zászlóalj vállravetett fegyverrel megindult. Manassé volt az első szárnyvezető, az első sorban állt. Szép, délczeg alak volt. S az az egész homloksor mind az ő honfiaiból telt ki. Komoly, nyugodt, bátor arczok. Öröm volt rajtuk végignézni.

A cziprusok halmáról tovavonult egy időre a harcz; Manassé és társai akadályozatlanul szállhatták azt meg.

Most aztán megtudta, hogy mi van ott?

A cziprusok halma egy nagy temető. Az egész környék temetkezési helye. A hány cziprusfa, annyi sír. – De a föld alatt nem feküsznek oly sürűen egymás mellett a halottak, mint a föld felett. A cziprusok dombja kettős temető. A világ hétféle nemzetének egyenruhái fedik a felszakgatott pázsitot. Franczia, kabyl, olasz, magyar, német, lengyel, horvát; egymáson keresztülkasul fekve, a sírdombokon elterülve, torzalakká görcsösülve, holt ellenség a megölt ellenség torkát szorítva, örök alvók, fejeiket a cziprustörzsnek mint egy vánkosnak támasztva; megmeredt kíntekintetek, kővé fagyott fájdalom az arczokon; napbanéző szemek, a miken megtört az élet fénye; kiáltó ajkak, a miknek nincsen szava többé. Talán valamennyinek a világ megannyi nyelvén ez volt az utolsó szava: «oh anyám!» És most valamennyinek egy anyja van, a kinek neve: «Terra». A pázsit feltépve ágyúgolyóktól; a tarka acanthusok befestve vérrel, a sírkövekről lezúzott márványnemtők ott feküsznek a többi halottak között. A temető közepén a Krisztus fejét lehordta egy ágyúteke. Egy robbanó golyó betört egy kriptaajtót s szétvetette a sirboltot, kihajítva a csontvázakat az új látogatók üdvözlésére.

Szép útja van a dicsőségnek, minden lépcsője egy hulla! Manassé vigyázott rá, hogy meg ne tapossa az útjában heverőket.

A cziprusok halmának tetejére eljutva, kiderült előttük, hogy mi van még azon túl? Azt addig a magas cziprusfák eltakarták.

E halmon túl következik egy kiterjedt majorság; a minek történelmivé vált neve «Madonna della Scoperta». Ez magyarázza meg, hogy miért nem tértek vissza azok a csapatok, a mik a cziprusok halmát elfoglalták?

Az onnan kiszorított franczia csapat untalan e majorságba vonult vissza. Az pedig valóságos erőd volt. Szemközt meredek hegyoldal vezetett föl hozzá, s ott két ölnyi magas terrászfal védte, a melyen nem volt se ajtó, se ablak, csak lőrések. Délfelől meneteles lejtőn lehetett megközelíteni, mely szőlőlugasokkal és fügesövényekkel volt beültetve.

Az előrenyomult vadászzászlóalj e lejtőn át támadta meg az erős védelmi pontot. Csatárrajjá föloszolva igyekezett a lugosok és bokrok tömkelegében előrehatolni.

Csakhogy a bozót a védőnek még több előnyt nyujtott, mint a támadónak. Az biztos rejtekből lőhetett a közeledőre. Kiszámított csellel támadhatott az oldalába: ellenfele tervén keresztül látott s a magáét eltakarhatta. Rövid időn a gyönyörű vadászzászlóalj is abban a sorsban részesült, a miben társai. Ember ember ellen harczolt. A töltényeiket ellőtték már, s az ádáz tusában a terrászok köveit hajigálták az ellenségre. Végre sikertelen erőfeszítés után vissza lett taszítva a csapat s bomlott rendben futott a terrászokról vissza: a repkedő tolltarajok lassankint eltüntek a völgy eleven sövényei között.

Manassé társainak a cziprusok alján «lábhoz a fegyvert!» volt vezényelve. Nekik a halmot kellett megtartaniok.

Manassé egy letört koronáju cziprusfának vetve a hátát s fegyverét ölében tartva, nézett a lőporfüst ködében uszó tájképen végig.

Most egy parancsszó érkezett a fővezérségtől.

«Az a zászlóalj, mely a cziprusok halmát tartja megszállva: foglalja el a «Madonna della Scopertát».

A zászlóalj-parancsnok azt mondja, kézbe a fegyvert s aztán «előre fiuk!»

Az egész hadsor Manasséra néz.

És ha Manassé a fejét tagadó intésre fogja megmozdítani, az egész zászlóalj bizonyára lábhoz csapja a fegyvert s azt fogja mondani: «ma nem!»

És a parancsnok vitéz katona ugyan, de azért tudni fogja, hogy a mi másnak lehetetlen volt, az neki is lehetetlen; sokszor megtörténik az, hogy az ütközet hevében a halálba vezényelt csapat a helyett, hogy mozdulna, leül a földre.

Manassé felnézett a lőpor-ködtől nehéz égre és nagyot sóhajtott.

Tehát itt az óra, a melyben sorsa vaskeze előtt meg kell hajolnia. Neki, a békeapostolnak, bele kell rohanni a vérontás munkájába.

– Legyen meg a te akaratod!

Azzal fegyverét középen kapva, kilépett a sorból s oda kiálta társainak:

– Előre, testvérek!

S arra mindannyian fegyvereiket súlyegyenbe kapva, megindultak utána. Egy éneket kezdtek el: «erős várunk nekünk az Isten!» azzal indultak el az ostromra.

De ők nem azt az útat követték, a mit az előttük kisérlő csapatok, a lehetőt; hanem neki vágtak a lehetetlennek. Egyenesen szemközt mentek a «Madonna della Scoperta» terrász-falának, fel a meredeken, a hol egy fa, egy bokor nem védte meg őket.

És nyomultak előre, s egy lövést nem tettek azalatt.

A falakról gyilkos tüzelés fogadta őket. A hű fiuk közül sok nem végezte be a megkezdett éneket. Társai átléptek a holttestén s tovább énekelték: «Ki megvéd a kisértet ellen!»

Oly gyorsan, mint a gondolat, elérték a terrászfalat.

S a fal nem állította meg őket.

Az összefogott kezek, az egymáshoz vetett vállak, a falba döfött szuronyok képezték a lépcsőt. Mikor a zsolozsma utolsó sorát énekelték, már fenn voltak a falon. Manassé volt a legelső.

«És az egész ostrom alatt egyetlen egy lövést nem tettek!»

A naphosszant vitatott «Madonna della Scoperta» el volt foglalva.

A zászlóalj-parancsnok magánkivül volt örömében, diadalában! Manassét megölelte és megcsókolá.

– Ön holnap tiszt lesz! a vitézség érdemrendével mellén!

Manassé szomorún mosolygott. – Ő jobban tudta, hogy mi lesz ő holnap.

Hanem az ellenfél nem hagyta abba a dolgot. Minden oldalról megindultak a franczia csapatok a majorépületet visszafoglalni. Támadásra hivó trombitáik recsegése hangzott a magaslatok fedett utain. A dobok riadót vertek. Maga a császár-gárda jelent meg a csatatéren.

– Hadd jőjjenek! Szólt a parancsnok. Tízszeres erővel is megküzdünk itten. Visszaverjük őket, míg saját csapataink utánunk érkeznek! Tüzet fiuk!

Most aztán Manassé csendesen ingatva a fejét, tagadólag intett, s arra minden katona lábhoz ereszté a fegyvert.

– Mi ez? szólt elbámulva a parancsnok.

Manassé fölemelte az öklét az égfelé, fölnyujtott hüvelykujjal, s azt mondá:

– Egy az Isten!

S arra társai is mind azt tették, és azt mondák:

– Egy az Isten!

– De hát mit jelent ez?

– Az Isten, a ki megtiltotta az emberölést.

– De ti katonák vagytok, csatatéren álltok!

– Megálljuk helyünket, megyünk a hova küldenek, meg tudunk halni, de embert ölni nem.

– De hisz’ akkor az ellenség öl meg benneteket.

– Azt ő teheti.

A parancsnok fenyegetőzött; sírt, könyörgött, mind hasztalan. Mindenre azt felelték neki, hogy «egy az Isten!» Parancsolni lehet, hogy lőjenek: de az csak lőporvesztegetés lesz, ők a levegőbe fognak lőni. «Egy az Isten!»

És senki sem tett egy lövést is a közeledő ellenségre.

Azt megdöbbenté a kimagyarázhatlan nyugalom. Kelepczét gyanított benne. S ez alatt körülfogni igyekezett a majort, a császári gárda elfoglalta a cziprusok halmát, s ágyúkat vontatott fel oda, de csodálatos jelensége a sors intézkedéseinek! azokkal nem a «Madonna della Scopertá»-t kezdte el lövetni, hanem a «Spia d’Italiá»-t. A gránátok háromezer lépésnyi távolból csapkodtak le a fellegvár falai közé.

A tulsó félről új osztrák hadcsapatok siettek rohamlépésben a fenyegetett major felé.

Egy végső elkeseredett tusa volt készülőben azon épületcsoport körül, melyet egy férfihad tart elfoglalva, a ki nem akar embert ölni.

Akkor meg kell hát nekik halni mind! Vagy az ellen, vagy a jóbarát kezétől.

Arra is készen vannak.

S már közel volt a catalauni tömeggyilkoláshoz hasonló catastropha; – a midőn egy harmadik harczoló fél elegyedett az ütközetbe.

Egy harmadik, a ki eddig hallgatott.

Nem nézhette tovább.

A havasok felől irtóztató fergeteg rohant alá, odavetve magát a két harczoló fél közé, az feltépte a véres homokot a küzdtérről s odavágta a küzdők arczába; – az kitépte kezeikből a zászlókat; az éjszakát csinált körülöttük porfellegből, hogy ne láthassák egymást, s villámostoraival csapkodott jobbra úgy, mint balra; az elnémítá mennydörgéseivel az ágyúdörejt; az folyammá árasztá a patakokat a küzdő felek között; az eltörölte az embercsinálta haditervet a csatapiaczról s azt ordítá mind a két fél fülébe: «vége»! Egyik fél sem nevezheti magát győztesnek, a harmadiké marad a csatatér.

Harczról nem volt már többé szó, csak menekülésről. Egyes előretolt csapatoknak a vihar, vész, porfelleg közepett a saját jó szerencséjükre kellett megkisérteni a visszavonuló táborral való egyesülhetést. A zápor szakadt, s a villámlobbanásnál, mintha tengerfenék volna, úgy tünt elő a táj, minden irányba siető embercsoportjaival; s mikor a villám pihent, még felfelvilágított egy pontján a csatatérnek a vérvörös lobbanások fénye. Ott még két hadsereg folytatja az éjsötétben, a felhőszakadásban az emberharag harczát, nem törődve az Istenharaggal, s a halmokon túl egy égő város veti a nyugtalan égre görögtűzvilágát. Dobpörgés, trombitarecsegés, népordítás vegyül a mennydörgés közé.

Manassé zászlóaljának is menekülnie kellett az elfoglalt majorból. A beállt éj sötét volt, az utak tömkelege csalékony, csupán a szél irányáról tájékozhatták magukat, hogy merre van előre, merre hátrafelé? Egyszer aztán a zivatar irányt változtatott: a zászlóalj kifáradtan, agyonázva, éhségtől elcsigázva érkezett meg egy táborhelyre, a hol őrtüzek égtek, azt hitte, hogy hazajutott. Az pedig volt az ellenség tábora.

XXXII.

Manassét és elfogott társait Bresciába szállították. Köztudomásu, a mi itt történt velük.

Adorján egy napon következő ajándékokra virradt. Kapott egy kávébarna egyenruhát, vörös zsinórzattal, arany paszomántos gallérral, kardot arany kardbojttal, és egy hivatalos levelet, melyben a vele együtt elfogott zászlóalj őrnagyává lett kinevezve.

E tárgyak láttára valami szokatlan hőség futotta át idegeit.

Itt van tehát alkalom a boszura! Megtorolni annyi szenvedést azokon, a kik ennek szerzői voltak. Karddal a kézben törni utat az elkobzott hazába, s visszavívni országot és családi tűzhelyt! Megfutamítani fényes palotáikból azokat, a kik megirigyelték az ő kunyhója boldogságát s elszakíták őt családjától.

Hát még a dicsőség csábító képe! Ez a vérrel pirosított arczu tündér, a ki, a hol megcsókol, ott megéget! Már eddig is a «Madonna della Scoperta» hősnek nevezé Manassét mindenki. Bátorsága, nyugalma, gyors elhatározása mind fényes katonai tulajdonok. Nevét a történelem fogja feljegyezni! Annak a nevét, a ki az ekevasat megjavította, a holnapután már letörüli a lapról; de annak a neve, a ki a kardvasat csorbára verte a harczban, örökké lángolni fog. A költők megéneklik viselt dolgait.

Ah, mint melegít ez a földi nap! Tudják ezt mind azok, a kik látták feljöttét, lementét, zenithjét, nadirját! Ezt megtagadni, erről lemondani: az a kínszenvedés!

De hát egy ilyen pillanat egy egész világrendszert kifordíthat-e a sarkából? Hogy az az ember, a ki odaveté magát a harczoló felek közé, hogy kibékítse, szétválaszsza őket, most maga álljon az egyik harczoló sereg első sorába s kiáltsa el a harczra hivó jelszót? A ki a csata hevében azt mondá: «egy az Isten, a ki megtiltotta az emberölést!» most azt kiáltsa: «egy az Isten!» a ki azt parancsolta, hogy «irtsd ki a Midián népét; még az igavonó barmát, a házőrző kutyáját se hagyd élve!» Ujra feltámadjon-e a boszúállás lángja boldogtalan hazájának egyik határától a másikig? A lőpor legyen a törvény? a fegyver a biró, az ütközet az Isten törvényszéke? Ismét éles vassal, üszökkel menjen-e egyik polgár a másik ellen, város város ellen, népfaj népfaj ellen? Hát egy nemzedék se nőhessen-e fel a nélkül, hogy megkóstolja a honfitárs vérét? S ha a boszú lesz a jelszó, nem esik-e annak első áldozatáúl épen az ő honmaradt családja? Ha elveszed tőlük az egy Istent, ki marad akkor velük?

Oh, ez nehéz tusa volt!

És viszont: van-e lehetőség e végzet elől meghátrálni? A vallás tiltja az emberölést: de egy esetet kivesz. Az emberölést – a hazáért. Most e lesujtó kérdés elé van állítva. Lehet-e azt felelni rá: «nem!»

Kezébe adják a trikolor zászlót, Magyarország czimerével. Lehet-e azt eldobnia? «Nem harczolok értte!»

Kinek merje azt mondani: én nem kötöm fel ezt a kardot? Az utolsó közkatonája, saját vele szolgáló közmunkása fel fog kapni erre a szóra egy marék homokot a földről és a szeme közé csapja! Nevét gúnynak, alakját torzképnek fogják koptatni, s gyermekeinek meg kell változtatniok a nevüket, ha «gyászmagyarok» nem akarnak lenni saját hazájukban. Nem lesz maradása szülötte földén és rettegni fog a világ minden zugában, vajha egy nemzetéből való honfitársat ne hozzon eléje a balsors! Megostoroztatni, tövissel koszoruztatni, arczul veretni, miként a…

Miként az a vérhullató kép ott ágya fölött.

Olaszországban nincs ház, melyből hiányzanék ez a kép. A gyönyörű férfiarcz, középen kétfelé választott leomló hajfürteivel, homlokán a tövisfonadék vércseppeket serkeszt, és kezében a gúny királyi pálczája, a nádvessző, melylyel megcsufolták.

Manassé megállt e kép előtt és hosszan elmélázott előtte.

Ennek is mondta a nép: «légy vezérünk, vezess bennünket a rómaiak ellen, szabadítsd meg nemzetedet!»

És ő azt felelte a népnek: «én vezetni foglak az égbe: s megszabadítom az emberiséget».

S akkor lerántotta a nép tündöklő polczáról és sárral dobálta meg.

Ah, mert nem a római lictorok korbácsütése volt a legfájdalmasabb, nem a testet átfuró éles vasak, nem Longinus dárdaütése, mindazokat ember is ki tudja állani jajszó nélkül; de a gúnyhahotája annak a népnek, a kinek számára üdvösséget hozott alá az égből; a honfitársak keserű szidalma: ez az, a minek elviseléséhez egy isteni szív kell!

«Én csak ember vagyok!» kiálta fel Manassé; «nem tudok hozzád fölemelkedni!»

… És azzal felkötötte a kardot az oldalára.

A töviskoszorús fő pedig ránézett szelid szemeivel, s e szemek azt mondák neki:

«Majd én lenyujtom hozzád a kezemet!»

Adorján fölvette őrnagyi egyenruháját, s sietett a legio főparancsnokához; nehéz elhatározással szivében. Érezte, hogy az egész eddigi élete megfordul e pillanatban, és a jövő kiáltó ellentéte lesz a multnak.

Társai, a kikkel az utczán találkozott, hangos «éljent» kiáltottak utána. Ő pedig megijedt saját kardja csörrenésétől.

A historiai nevű nagy embert egyedül találta a szállásán. Katonai egyenruhája le volt vetve, egy könnyű nyári kabátban hevert a pamlagon. Arczán sajátszerű mosoly és szemeiben olyan ragyogás, a mi félelmet gerjeszt a ránézőben.

Kezében egy levelet tartott, s úgy tetszett, mintha azt olvasná. De oly mozdulatlan volt maga az alak, s arczán a mosoly, és szemeiben a rejtélyes tűz, mintha valaki ragyogón felnyilt szemekkel aludnék.

Előtte egy alacsony asztalkán volt a kávésedény, több csészével, és egy sajátszerű alakzatú chinai ibrik, a minőben a keleti «hashist» szokták tartani.

Manassé jó ideig várt, utoljára ő szólalt meg:

«Tábornok úr!»

Erre a hirhedett ember felé fordítá szép, daliás férfiarczát, azzal a hosszú, rengő szakállal, mely mellét eltakarta, s tovább mosolygott.

«Eljöttem s parancsodra állok.»

A nagy férfi megmozdította az egyik kezét, mely a földre csüngött, s megint visszaejté. Nehéz volt az a kéz? vagy nem érdemelte meg a fáradtságot, a mire megmozdítá?

«Mit parancsolsz velem?» szólt Manassé.

Erre kapott választ.

«Ülj le és tölts magadnak kávét… Aztán tégy bele egy kanálka hashist… Attól majd három napig aludni fogsz, s álmodol csodadolgokat.»

Ő már benne volt ez álmokban.

S azzal mégis csak fölemelte lecsüngő kezét arra a szándékolt mozdulatra s a másik kezében tartott levelet átnyujtá Manassénak. Aztán a pusztán maradt tenyeréből olvasta tovább azokat a csodadolgokat, a mik eddig abból a levélből tünedeztek eléje hosszú díszmenetben, s a miktől az ember úgy mosolyog és szemei úgy ragyognak… hogy azt félelem látni.

Manassé pedig ezt olvasá az átnyujtott levélből:

«Villafranca. A béke meg van kötve. A magyar legió feloszlattatik. Tagjai számára büntetlen hazatérés s katonai szolgálat alól felmentés van biztosítva.»

Abban a szobában is ott volt ama töviskoszoruzott kép.

Manasséra nézett szeliden, s e tekintet azt mondá:

«Lenyujtottam-e a kezemet hozzád?»

* * *

Mire az első gyümölcs megérett a fán, már akkor Manassé és társai otthon voltak.

Blanka egész Kolozsvárig eléje jött férjének, Ilonkával. A nő szebb volt mint valaha.

Az egész uton nem tudtak egymásnak mit mondani. Azt hallgatták, a mit a gyermek csevegett.

«A Béla nem jöhetett el, mert annak most épen examenje van.»

Hja bizony, az elébbvaló mindennél a világon.

A bórévi hidnál ünnepélyes fogadás várt Manasséra. A város bányász-lovassága is kivonult eléje, s az szép banderium: felmegy hatvan főre. Ezeknek a lovai hordják a kohókba a vaskenyeret.

A lovascsapat élén egy gyönyörű szép, erőteljes fiu hozta a zászlót, olyan bizton ülve meg a ficzánkoló lovat, mintha hozzá volna nőve.

– Ki ez a szép fiu? kérdé Manassé Blankától.

A nő kedélyesen felkaczagott:

– Oh, te bohó! A te fiad az. Hát nem ismersz rá?

Hat év óta nem látta őt!

Áron bátyára is alig ismert rá. Egészen megfehérült a haja; nem az évek száma, hanem az évek súlya alatt. Szónoklatot kellett volna mondania; de biz azt csak elsirta az öreg. Nagyon erőt vett rajta az érzékenység.

De a kinek arcza fájdalmasan lepte meg Manassét, az Anna volt. A leány a sír felé hervadt.

XXXIII.

A halottakat nem jól hantolták el!

Az eltemetett milliók szemfödele kilátszott a hant alól.

A hadsereg, mely vitézül harczolt, vérzett – még éhezett is, s a katona minden ellenség között azt szokta gyűlölni legjobban, a ki megkoplaltatta. A balsiker oroszlánrésze a tábori szállítmányosoké volt.

A zugolódás, melyet kétszázezer ajk suttog, együttvéve nagy hangot ad.

S a rablók oly elbizakodottak voltak, hogy még a befejezett hadjárat után is folytatták a fosztogatást.

Utoljára egy előkelő tábornok, ki maga is részt vett az egész hadjárat viszontagságaiban, erre a végzetes nyilatkozatra fakadt:

«A ki ezeket a szerződéseket létrehozta, megérdemli az akasztófát!»

S ettől a szótól egyszerre összeomlott az egész kártyavár.

A legfelsőbb parancsszó kimondá, hogy a bűnt ki kell deríteni, tekintet nélkül a személyekre.

S erre a legrettenetesebb drámák egyike lett lejátszva a legszomorubb szinpadon: a törvényszék sorompói előtt. Rémjelenetekben gazdagabb, örvényekben mélyebb Macbethnél, III. Rihárdnál.

Napvilágra kerültek egymás után a furfangos csalások, a mik milliókban raboltak meg egy államot és fillérekben a közkatonát, a mi megint milliókra megy. A kenyérbe kevert föld, az ellopott két szál fonál – előjött kisérteni a sírból s halottakat hítt maga után!

S azok mentek a hivására.

Két főbűnös úgy eltünt a per elején, hogy soha többet hirüket sem lehetett hallani. Azt állítják, hogy elsülyedt velük a magas tengeren a hajó, mely őket Amerikába szállítá, s hogy rejtett pokolgép sülyeszté el a hajót.

A tábornok, kinek szobájában a szerződések köttettek, a szép, mosolygó Antinous-alak, mikor megérte azt, hogy ragyogó egyenruhájának karján a porkoláb öt ujjának nyoma ott maradt, nem várta be a szégyent: az iszonyúbb a halálnál. A mint a börtönajtót bezárták mögötte, egy arany melltűvel keresztül szúrta a szivét, s hogy nem jött elég gyorsan a halál, a dolmánya vitézkötésével fojtotta meg magát.

A tanúk, kik bizonyságtételre felhívattak, ijesztő levelekkel riasztattak vissza, s nem mertek beszélni.

Egy igen magas állású tanu, egy fő-fő államférfi, kormánytag, mikor meg kellett volna jelennie a törvényszék előtt: irattárát elégette, aztán felvágta ütereit és kikérdezhetlen embert csinált magából.

Maga a fővádlott, a bankigazgató, a nemzetgazdász, börtönéből a kriptaajtón keresztül szabadult ki: hová?

Ki nyitotta meg neki az ajtót? hát a többieknek?

Mindenki azt mondá, hogy még feljebb kell hatolni! Ezek csak eszközök voltak: a vezénylet palotákban lakik.

Ekkor a vizsgáló törvényszék elnöke súlyosan megbetegedett. A közvélemény megdöbbentő dolgokat beszélt e betegségről.

Egy másik biró vette a kezébe a vizsgálatot. Az hirtelen megbetegedett és meghalt.

Aztán egy harmadik biró fogott hozzá. Az rövid időn megbetegedett és meghalt.

A Borgiák és Ferrarák kezei járnak itten!…

Utoljára vádlottak, tanúk, birák, mind kipusztultak e rémperből: csak egy fonálszál tartotta még össze az egész szétmálló szemfödelet. S ez a fonalszál volt Vajdár Benjámin. Ő maradt benne: egy közbenjáró, egy «médium».

S ugyan ki tépne vasmarokkal pókfonolat?

Mikor a nagy czápák kimenekültek a hálóból (ki a partra, ki a tengerfenékre), akkor egy benmaradt tintahallal legyen-e kielégítve az áldozatért ordító közvélemény?

Hadd fusson az is! – Hanem aztán fusson.

A rettenetes bűnpert betették az országos archivumba.

Vajdár e zivatar alatt meg sem mozdult a helyéről. Jól tudta azt, hogy a ki bűnösnek érzi magát, annak legjobb nem nyugtalankodni.

A gyanú olyan, mint a házőrző kuvasz: a kit futni lát, utána szalad és lehúzza. Maga a herczeg és a marquisnő is helyben tölték az idényt s nem mentek se fürdőre, se utazni. Nagyon megszerették Bécset.

Egy szép reggel aztán Vajdár meghivást kapott a rendőrséghez.

A tanácsos, a ki fogadta, régi jó ismerős volt. Az arczán nem látszott semmi vészjósló komorság. Nyájas volt, mint mindig.

– Önnek el kell hagynia a birodalmi fővárost huszonnégy óra alatt s visszatérni hazájába, a hová internáltatni fog.

Erre az egyre nem volt készen Vajdár.

A befogatásra, kivallatásra voltak előkészületei; de a kiutasítás ellen nincs védelem.

Tudakozódni akart. De a tanácsosnak semmi felvilágosítása sem volt a számára többé.

– E percztől fogva egy rendőrbiztos áll önnek a szolgálatára, a ki rendeltetése helyéig fogja kisérni.

Megértette. Gondoskodva van róla, hogy meg ne szökhessék.

Vajdár nem tette azt, a mit helyzetében minden ujoncz gonosztevő tett volna, hogy hatalmas pártfogójához folyamodjék.

Tudta jól, hogy az most számára a legrosszabb hely.

Egyenesen hazament s egész nap el nem távozott a szállásáról.

Szállása Caldariva marquisnő palotájának tőszomszédságában volt. Legelső szobájából átjárás volt törve a szomszédpalota egy rejtett folyosójára, melyen keresztül a szép Cyrene öltözőszobájáig lehetett hatolni. Itt volt az a rejtett bejárás a velenczei óra ajtaján keresztül.

Ezen a napon a velenczei órának nagyon sokszor eszébe jutott a végzetes tíz órát elverni. De az óramű soha sem felelt rá vissza az ismeretes opera-dallammal.

«A szép Cyrene nem akar engem elfogadni!» mondá magában Vajdár s aztán gondolt valamit.

Kikönyökölt az ablakon szivarozva. Látta, hogy a ház kapuja előtt ott áll szorgalmatosan a rendőrbiztos.

Egy kolbászka-áruló jött az utczán, attól a biztos vett egy kolbászt. Ez ott ebédel az utczán. «Nem tetszik?» szólt a biztos az ablakból lenézőhöz. «Köszönöm, foghagymás!» felelt az.

Még ő arra gondolt, hogy az megérzik a száján.

Nem jutott eszébe, hogy éhes. Az nap nem ebédelt.

Este hét óra tájon kigördült a szomszéd palota kapuja alól a hintó. A selyemfüggöny le volt eresztve. Hanem azért lehetett tudni, hogy a marquisnő benn ül; mert olyankor az inas nem a kocsis mellett ül, hanem hátul a bakon. Vajdár vette a kalapját és lement az utczára.

A rendőrbiztos tíz lépésnyi távolban követé.

Vajdár az operaházhoz ment. A szinházi páholy olyan jó hely, hogy ott nincs kapus, se komornyik, a kinek ki lehessen adni az utasítást, hogy az elfogadni nem való látogatót visszautasítsa. S a marquisnő itt egyedül szokott lenni. Soha se állhatott ki maga körül társalkodónőt. Valószinüleg azok sem őket. Látogató pedig egy idő óta nem járt a páholyába.

Vajdár a rendőrbiztosnak azt mondá, hogy jegyet vált magának és ő neki is, hogy bemehessen a parterrere. A pénztár előtti tolongásban aztán sikerült neki elosonni kisérője szeme elől s a páholyok folyosójára menekülni s ott hirtelen benyitni a jól ismert páholy ajtaján.

Valami ballet folyt a szinpadon, a zenekar dolgozott erősen.

A marquisnőt nagyon érdekelhették a ballarina pirouettejei, egészen kihajolt páholyából, úgy szemüvegezett; csak akkor vette észre, hogy valaki bejött a páholyába, mikor az szép jó estét kivánt neki.

A marquisnő megrettent, mikor e hangot meghallotta s aztán – elkezdett nevetni.

Olyan jól voltak idomározva érzékei, hogy mindig ellenkezőjét adják vissza annak, a mi szivében történik.

Mikor haragszik, akkor szeliden mosolyg; mikor vágyaktól hevül, akkor közönyt mutat s csábító epedést, ha szive nem érez; pofont ad az őrjöngő imádat hevében s fogszorító mænad torzképet mutat a szeretőnek, s csókot vet annak, a kit megcsalni készül. Most kaczagott, mikor meg volt ijedve.

Nem hitte tán, hogy Vajdár idejöhessen? Látta talán a rendőrbiztost annak lakása előtt sétálgatni? Tudta talán, hogy annak utasításai vannak?

Vajdár a páholy mélyében maradt, a marquisnő mögé rejtőzve, a hol a nézőhelyről nem lehetett rálátni.

– Marquisnő tudja már, hogy engem Bécsből kiutasítottak.

– Nem tudok róla semmit.

– Azért nem akart magánál egész nap elfogadni. Én többször adtam a kérezkedő jelt.

– Mindig volt valaki az öltöző szobámban: nem bocsáthattam önt be. Mit beszél ön? Hisz az rettenetes volna!

– Reám nézve nagyon rettenetes. Elűzve Bécsből, hazakergetve Magyarországba, a hol minden ember gyűlöl, mi vár reám? Annyi, mintha az életet magát veszíteném el; s még ez élő testtel lennék kényszerítve megkezdeni a kárhozat kínjait. Elveszítek mindent: egy életpályát, melyben el voltam kényeztetve, egy világot, a miben otthon voltam, jövendőmet! De a mi rám nézve a legelviselhetlenebb, az: hogy elveszítsem önt! Ön reám nézve több, mint az élet. Ön egy belém költözött lélek volt.

– Talán rossz lélek? S most önből exorcisálják a dæmont. Ez önnek üdvére fog válni.

– Csakhogy a dæmoniacusok rendesen védni szokták magukat erősen az ellen, hogy a megszálló szellemet kiűzzék belőlük. Én a magamét nem adom oda olyan könnyen.

– Beszélt ön már a herczeggel?

– Nem, és nem is fogok. Ez a fejemre mért csapás egyenesen ő tőle jön.

– Mért tenné azt a herczeg?

– Boszúból.

– Boszúból? S mi oka lehetne a herczegnek ön ellen boszút érezni?

– «Te» miattad!

Ez a «Te» megvilágosítá a választ.

A marquisnő közelebb hajolt hozzá. Hizelgett kegyetlen szivének, hogy az eltaposott kigyó kétágú nyelvével még akkor is az ő lábát nyalja. Nem gondolt rá, hogy a kigyónak méregfoga is van.

– Mit akarsz tőlem, bolondom?

– Beszélni akarok veled ez éjjel, bizalmasan egyedül.

– Jól van. Majd jer oda a rejtekhez szinház után s bebocsátlak.

– Oh, ilyen könnyen nem rázasz le a nyakadról. Én bizonyos akarok felőle lenni.

– Megesküdjem rá?

– Akkor épen nem hinném. Add ide a velenczei óratok kulcsát, hogy mikor hazatérsz, magam nyithassam fel a rejtekajtót.

A marquisnő megint nevetett. Annyira megdöbbent e szótól.

– Csak rejtekajtóm kulcsát, semmi mást?

– Tán attól félsz, hogy távollétedben feltöröm a szekrényedet s elszököm az ékszereiddel? Légy nyugodt, fogják a galléromat. Egy rendőrbiztos van a sarkamban.

– Bolond vagy! Attól félek, hogy valami ostobaságot fogsz elkövetni a szobámban.

– Például, hogy odaakasztom magamat az éji lámpád zsinórjára s az botrány lesz? Ne félj tőle. Én beszélni akarok veled. Hogy miről? azt még magam sem tudom Talán meg hagyom magam nyugtatni egy madártávlatból mutatott jövő kába panorámájával? Talán azt fogom kivánni, hogy légy te is olyan őrült, mint én vagyok. Álruhában, palotád ajtaján át szöktess el magaddal; s aztán járjunk együtt a világban, mint orosz herczegi pár, vagy georgiai fejedelem és királynéja; vagy mint üldözött szabadsághősök. Én adófizetőddé tudom tenni az egész világot. Vagy legyünk komédiások. Tánczosnő és prestigiateur! Mit tudom én, mit akarok veled beszélni? Talán semmit sem. Talán csak egy boldog órát akarok még átélni életemben, s azalatt nem mondani mást, mint a nevedet, és azt, hogy szeretlek! – Add ide azt a kulcsot.

A szép Cyrene úgy tett, mint a kit csiklandoznak. Pedig reszketett.

– Félek, hogy valami bolondot csinálsz nálam.

– Azt a bolondot itt a páholyodban is megtehetem.

– Csak nem akarod tán magadat itt előttem főbelőni?

A marquisnő igen erősen nevetett. A ballet pulcinellójának bakugrásai indokolták a kaczagást.

– Oh, azt nem teszem, angyalom. Ma nem a te «jutalomjátékod» van, hogy én is szerepeljek benne; a mi téged nagyon mulattatna. Hanem a helyett igen egyszerű és igen prózai dolgot fogok elkövetni. Azt teszem, hogy kiülök a páholy előterébe, veled szemközt. A parterren most engem az a rendőrbiztos, a kit lóvá tettem, úgy keres, mint a bolond a hátára akasztott sípot. Én megszöktem előle a pénztárnál, mert bizonyosan tudtam, hogy nem fogja engedni, hogy a te páholyodba belépjek, vagy akárki páholyába is. Ez általános regula. Az a derék ember, ki most engem odalenn, mennyen, földön és kakasülőn kutat, a mint meglát itten kikönyökölve, rögtön rohanni fog ide. – Nos tehát, akarja Caldariva marquisnő, hogy Vajdár Benjámint egész «éclat»-val itt fogják el az ön páholyában, és holnap az egész moabita ujságiró nép keresse az összefüggést Cagliari herczeg titkárának elfogatása s Caldariva marquisnő elájulása között?

A marquisnő csábító szerelmesen nézett reá. Ez a szép tekintet tele volt aqua toffanával, uráréval és a mi lappangó, illó halálos mérget valaha föltaláltak.

– Nesze! szólt nyájasan mosolyogva s letépte a nyakán függő zsinórról a kis aczélkulcsot, s a midőn azt átnyújtá neki, olyan közel érte az ajkaival az arczát, hogy a lehelletének a melegét érezhette rajta: «aztán okos légy!»

Vajdár megcsókolta a feléje nyujtott kezet, s eltávozott.

A szép Cyrene kihajolt páholyából s az általános tapsba vegyíté a magáét. Azt is hihették, hogy a tréfás Perograllonak tapsol: – saját magának tapsolt.