JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXX. KÖTET

EGY JÁTÉKOS, A KI NYER

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

EGY JÁTÉKOS, A KI NYER

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897

DOBRA KERÜLT VÁRAK.

Vége volt a nagy európai háborúnak, a nagy világhódító ott ült már szent Ilona szigetén, a szövetségesek pedig Párisban restaurálták Francziaországot. A sok újonnan teremtett királyság, respublika visszatért a maga régi gazdájához. Az illyriai királyság pünkösd-napja is elmult, s lett belőle megint magyar partvidék, Isztria, Horvátország. Czifra élete volt ennek az országnak: egy emberöltő idő alatt hatszor változtatott urat; volt a velenczei doge birtoka, a római császáré, azután a muszka czáré, később a franczia császáré, újra a római császáré, aztán az illyriai királyé, végre hetedszer megint csak visszakerült a római császárhoz, a ki egyúttal magyar király is. Legutoljára a francziák vonultak ki a váraiból. Odafenn Bécsben az udvari hadi főszámvevő hivatal kiadta a rendeletet, hogy ezekből a sok remanentialis várakból azokat, a mik nem fortificationalis czélokra valók, el kell kótyavetyélni. Minden áron túl kell rajtuk adni.

A mi szép Fiuménk közelében is van két ilyen vár: az egyik Tersato, mindjárt a város fölött, a másik Porto Ré mellett Frangepán vára. Mind a kettőt ott árverezték a fiumei hadosztály-bizottság épületében.

Tersato vára mind távolból, mind közelből tekintve, a regényesség minden magasabb fogalmainak teljesen megfelel; Frangipáni vára Porto Ré mellett azonban messziről is közelből is visszariasztó képet mutat: akár szárazról, akár a tenger felől halad el mellette az utazó, az a gondolatja támad: «no ott nem szeretnék lakni».

Azonban ez most nem tesz külömbséget: mikor kótyavetyére kerül a dolog, nem az jön tekintetbe, hogy mi a festőileg érdekes?

Úgy látszik azonban, hogy ennél a nevezetes árverezésnél már a legközönségesebb előfeltételek sem jönnek tekintetbe.

Ilyen közönséges feltételek például, hogy a venni szándékozóknak megmutatják legalább az építészeti tervrajzát a dobraütött építményeknek, hogy láthassák, milyen nagy az? hány szoba, hány udvar, hány torony van benne? Melyek a lakhatók? Vannak e pinczék? Földalatti lakások? Semmi sincs abból, itt nem mutogatnak semmit. Ez nagyon különösnek tetszhetik, a míg az ember meg nem hallja a kikiáltási árat.

– Tersato vár – száz forint! Ki ád többet érte?

– Száz forint! Egy egész várért, a minek a falaihoz a Frangipániak a seravezzai és brocatelloi tarka márványt gályateher számra hozatták Olaszországból, s a portáléja kifaragásán a hires kőfaragó Polciatello egy álló esztendeig dolgozott; a minek a boltozatai művészi freskókkal vannak feldiszítve, a födélzete veresréz, s az ajtajai faragott diófából, s egy-egy zár, a hozzávaló mesterséges kulcscsal muzeumba való remek.

– Száz forint az ára! Ki ád többet érte?

Még csak el sem köhinti magát rá senki, nehogy valamiféle megszólalásnak vegyék.

Pedig a nagyterem tele van uraságokkal, a kik messze földről jöttek ide. Mutatják a tarka viseletek; sok minden idegen országból valók, köztük boszniai és dalmátiai uraságok is, ősi népjelmezeikben. Legtöbb a fiumei, de vannak Styriából jött német urak is, fülig érő gallérú, magasra poczkolt vállú redingotokban, sótartóforma kalapokkal, aztán meg isztriai hajósok, velenczei kereskedők és egynéhány osztrák főtiszt, mindenféle egyenruhában: tarka gyülekezet!

Senki sem igér de csak egy rézgarast se a száz forintra.

Pedig nem jár abba a várba semmiféle kisértet, egyedül az a prózai indok veri le az árát, hogy a fentartása nagyon sokba kerül, ez a vár csak nagy urnak való. Hiszen nagy urak is vannak a világon, csakhogy azok meg minek jöjjenek Tersatóba? Mit csináljanak itt? Mivel mulassák magukat? A kik hajdanában ezt a várat építették, kis királyok voltak Dalmátiában, birtokuk is volt, egy ilyen várhoz való, övék volt egész Veglia szigete, a gyönyörű dalmata erdők, a mikből Velencze hajóhada épült és a hirhedett aranybányái a magyar tengerpartnak. Csakhogy ennek mind vége már. Velenczének sincs már hajóhada, a magyar tengerpartnak sincs már őserdeje. A velenczeiek kivágták az erdőt, azután jöttek a morlákok, ráeresztették a kecskéket, azok lerágták a bokroknak még a gyökerét is, akkor aztán jött a Bóra s elhordta magát a földet. Ott most csak egy sziklasivatag van. A hires aranybányákról azt sem tudni már, merre voltak? Az utolsó Frangipáninak a feje pallos alatt esett le, s azóta nincs ura a várnak. Birtokosa, a katonai kincstár, csak rá fizet, s ezért szeretne tőle megszabadulni.

Az árverező főtiszt csak alább kezdi.

– Tersato vára! ötven forint! Ki ád többet érte?

Ugyanaz a megátalkodott hallgatás.

Még alább eresztik.

– Tersato vára! Huszonöt forint! Ki ád többet érte?

Ekkor az asztal végén ülő osztrák főtisztek egyike, valami tábornok, tele érdemrendekkel, megrestellve a sikertelen kótyavetyét, meg hogy az olaszokat egy kicsit belemelegítse példaadásával az árverezésbe, közbekiált:

– Huszonöt forint! meg két garas!

Megjárta vele. Senki se indult utána. Rajta maradt a vár huszonöt forintban, meg két garasban. S még az a boszúsága is megvolt, hogy minden ember odasietett hozzá gratulálni, s aztán adtak neki mindenféle jó tanácsokat, hogy mire használhatja a jó várát. A tábornok, a kinek a nyakán maradt a vár, gróf N** volt, irlandi indigena, a napoleoni hadjáratok alatt sokat emlegetett név. Ennél könnyebben még egy várat sem vett be egész katonáskodása alatt.

Következett a sor a második várra.

– Frangipáni vára Porto Ré mellett, ára száz forint! Ki ád többet érte?

– Ugyan ezredes úr! kiálta közbe egy az árverezővel szemközt álló, s nagy veres esernyőjére támaszkodó, borotvált arczú uraság: ne tréfáljon itt velünk. Ha már Tersato várat huszonöt forintért meg két garasért ütöttük el, a Frangipáni várat Porto Ré alatt csak nem kezdhetjük ennél magasabban.

– Igaza van az urnak! Tehát kezdjük alantabb. Huszonöt forint, ki ád többet érte? A Frangepáni vár Porto Ré mellett.

Már itt az elébbeni túlovatos hallgatás helyett nagy vidámság zaja kezdett keletkezni. Összevissza fecsegett, mókázott minden ember: – hogyan? annak fizetnek-e, a ki megveszi? A Frangipáni várat? Benne is kell lakni?

Az egész Quarnerót ráadásba! Akkor sem kellene!

A kikiáltási ár egyre alább kezdett szállni öt forintos lépcsőzetekben.

– Húsz forint! Ki ád többet érte?

– Tizenöt forint! Ki ád többet érte?

– Tiz forint! Ki ád többet érte?

Innen aztán már csak két forintos skálákban lépett lefelé a kinálgatás.

– Nyolcz forint! Ki ád többet érte?

Ekkor a terem egyik sötét szegletéből megszólalt egy szelid, melancholikus hang:

– Kilencz forint!

Minden ember oda nézett.

Az árverező alakját igen jól ki lehetett venni, mert abban a perczben, a midőn ezt a végzetes szót kimondta, egyszerre úgy szétugrott mellőle az eddigi indifferens tömeg, mintha valaki azt vallotta volna be magáról, hogy őt kilencz nap előtt megharapta a veszett kutya.

Az árverező egy magas, nyulánk férfi volt, valami keleties zsinóros viseletben, a milyen ezen a vidéken nem járja, három sor ezüst gomb a mellén, ezüstös öv a derekán, a lábain térdigérő sárga sarkantyús csizmák. Szakállt nem visel, hanem a bajusza kunkora görbüléssel kutyorodik az orra két czimpája fölé. Arczszine halovány, termetre szikár, de széles vállú és csipejű; orra vetekedik az olaszokéval, csak a szemei árulják el tengerszinükkel, hogy északiabb vidékek szülötte. A kiejtése különben egészen olaszos. Ott áll már régóta egy tömör oszlophoz dülve, nagy ezüstös kardjára támaszkodva, szemöldökéig lenyomott nyusztprémes csákóval, s csak azért nem tünt fel eddig szokatlan viseletével, mert a fiumei kikötőben állandó az ethnographiai kiállítás. Vannak itten bosnyák bégek is, turbánban, kaftányban.

– Bizony rajta marad! suttogják a közelállók.

– Kilencz forint először! – Uraim! Az egész Frangepáni vár! Kilencz forint másodszor! – Ki ád többet? – Senki többet? – Kilencz forint harmadszor!

A dob rápördült. A Frangepáni vár is el volt ütve.

– No uram, ön most hatalmas egy vásárt csinált, szólt hátrafordulva a veres umbrélás olasz az idegenhez.

Az most előjött a szögletből s odafurakodott az asztalhoz.

Az árverező tiszt úr nyugalommal töltögette be a rubrikákat.

«Frangipáni vár, Porto Ré mellett. Vételár 9 forint. Wiener Währung».

A vevő kivette a vörös bagariabőrtárczát a mentéje zsebéből s leszámlálta a kilencz darab veres paizsos bankót az asztalra.

– A vevő neve? kérdezé gépies pontossággal az árverező tiszt.

A megszólított egy kissé szétnézett a levegőbe, mintha most jutna csak eszébe, hogy a levegőben kódorgó nevek közül egyet el kellene fognia magának s aztán ugyanazon az elébb hallatott mélabús hangon bediktálta:

– Babiagorai Riparievich Metell!

– Enyje uram, önnek a neve sokkal hosszabb, mint a vételár.

– Nem tehetek róla, mondá a vevő, s aztán szótagonkint mondta tolla alá a hivatalnoknak a veszedelmes hosszuságú nevét.

A körülállók a vállukat vonogatták. – Senki sem hallotta ezt a nevet kimondani valaha. Semmi baj! Egygyel több idegen a dalmát parton, a kit nem ismer senki.

AXAMITA LEÁNYASSZONY.

– No uram, ön mondhatom, hogy nagyon jó vásárt csinált, mondta az árverező tiszt, mikor a tollát az asztal lábához kiverte.

– Tudom, mondá a vevő. Jól ismerem a tárgyat.

– Jól ismeri a tárgyat? No hát gratulálok hozzá.

A tersatoi vár megvevője, a tábornok is kegyes volt megszólítani vevő kollegáját.

– Alászolgája uram. Még most kezet szoríthatunk egymással.

Kezet szorítottak.

Az idegen hideg mosolylyal felelt.

– Mert ha egyszer a váramat birtokomba vettem, akkor aztán nem nyujthatunk többé egymásnak kezet, ugyebár?

– Én legalább nem.

Az idegen meghajtá magát feszesen s a számvevő tiszthez fordult.

– Lakik most valaki a Frangipáni várban?

– Oh igen, uram. Egy felügyelő mindig van ottan hagyva. S ugyanazt, ha akarja ön, meg is tarthatja ott. Jó lélekkel ajánlhatom.

– Hogy hiják?

– Axamita leányasszony.

– Leányasszony?

– Már hiszen majd meglátja uraságod, hogy miféle leányasszony?

– Köszönöm, uram.

Babiagorai Riparievich Metell nem vesztegetett több szót az árverési helyen, hanem elindult legelébb is valami szekeret keresni a városba.

Hát az nem olyan könnyű feladat.

A francziák minden uri lovat elvittek magukkal, mikor itthagyták az országot.

A morlák parasztnak a lova a szamár, a szamara meg az asszony.

A kinek szamara van, az már nagy úr, de a kinek asszonya van, az is úr. Hetivásár alkalmával a tersatoi uton látja az ember, hogyan jönnek vándorolva a szénaboglyák Fiume felé. Eleinte azt képzeli az idegen, hogy azok a boglyák meg vannak babonázva, maguktól járnak; később aztán észreveszi, hogy alant a boglya fenekén két meztelen lábszár lépeget. Az egész boglya egy leánynak a hátára van felpoczkolva. Ez a jármű. Vásár után ugyanez a jármű viszi haza a vásárfiát: nyoszolya, láda, hordó, taposókád a menyasszony hátára felkötve; mellette ballag a vőlegénye, s a hosszúszáruból pipázik s ha aztán megtalált izzadni (nem a leány, hanem a férfi), akkor leveti a dolmányát s még azt is a menyasszonya hátára dobja.

Egyetlen egy kétlovas szekér volt az egész piaczon. Két rossz dikhencz egy összevissza pántolt szekérrel, a lovak tele csengővel, a gazdájuk körültüzködve handzsárral, pisztolylyal. Ez valami hajdani knéz ivadéka lehet, hogy még lovat is tart.

Metell odament hozzá s üdvözlé a maga nyelvén.

– Mennyiért vinnél el engem, meg a holmimat a szekereddel Fiuméból Porto Réig?

A szekeres leránczolta a tüske borostás szemöldeit s azt kérdezte:

– Hol van az a Fiume?

– Bomolj meg. Itt vagyunk benne a piacz közepén.

– Ez itt Riéka.

– No hát legyen Riéka. Már most bizonyosan Porto Rét sem tudod, hogy hol van.

– Nem tudom.

– Hanem Kraljeviczát tudod?

– Azt tudom.

– No hát az egyre megy. Hát mennyiért vinnél el engemet Riékából Kraljeviczába?

– Egy zechinóért.

A morlák még most is zechinóban beszélt. Szeret visszaemlékezni a velenczei gazdára, a ki az országát elpusztította, szép erdejét kivágatta, aztán eladta a török szultánnak, abból építette a hajóhadát, hanem aztán hagyta a knézeket egymással veszekedni, nem bántotta a szabadságukat; – ellenben gyűlöli a francziát, meg a németet, a ki utakat csinál az országon végig, s megfogdostatja a népszerű hősöket: azt mondja, hogy rablók. Azért még a pénzét sem szereti. Zechinóban beszél. Ellenben a falvak, városok neveit még olaszul sem tanulja meg: az marad a réginél.

Tehát egy zechino – nem sok – s csakis úgy érthető, hogy a szekeres maga is Porto Réba való, tehát egyenest hazamegy, s «most» nagy ritkaság a pénz.

– Megtoldom még borravalóval is, mondá Metell, hanem egész a Frangipani várig kell engem szállítanod. Tudod, hol van?

– Nem tudom.

– Dehogy nem, ott van mindjárt a városon kívül, a tengerparthoz közel: az a négytornyú vár.

– Aha! A szkriljevo spital!

– Ha neked úgy szebben hangzik, azt sem bánom. Mit fizetek odáig?

– Egy zsák zechinót.

– Ne bolondozz, atyámfia.

– Én nem vagyok atyádfia. Bolond volt az öregapád. A szkriljevo spitalig nem viszlek el, ha magad aranynyá válsz is.

Azzal övébe dugta a pipáját, végig huzott az ostornyéllel a két lova hátán s úgy elzakatolt onnan, hogy hátra sem nézett.

Metell úrnak más alkalmatosság után kellett nézni.

Tán a tenger felől könnyebben hozzájárulható lesz a megvett várkastély. Felkereste a kikötőt, s beszédbe ereszkedett az olasz hajósokkal. Azok meg túlságosan is nyájas emberek. Egyet hítt, s tizen ugrottak ki a szavára; ladik, csónak, dereglye készen állt a szolgálatjára. Majd megsiketült, úgy ajánlkoztak a világ minden részét beutazni vele.

– Nekem egy tágas kutterre volna szükségem, négy evezővel.

Mind valamennyinek a jármüve kész volt kutterré változni.

– Bútort akarok szállítani a Frangipáni várhoz Porto Réba.

Erre a tiz közül kilencz meghátrált: egynek sem volt ehhez való kuttere. Mind föltették a süvegeiket s eloldalogtak onnan.

Csak egy vén, meggörbült hátú, ravasz képű olasz maradt meg az alkudozás terén.

– Oh az én kutteremben elfér minden.

– Mit fizetek?

– Majd megegyezünk. Nem kérek én sokat.

– Tudod, hol van a Frangipáni vár?

– Óh, hogy ne tudnám? Ott van a Castello Vecchio közelében, a Contrada Davarsi alla Chiesa mellett; nem messze a Punta della Forterezzától, épen a Rovina előtt; ott kell kikötni a Porticchioban, a hol nagyon mulatságos látni, mikor az asszonyok mossák a fehér ruhát a Perillon, ott a Valle di Drazsiczában igen jó «preze» van a hajók számára, oda én igen szépen elszállítalak téged, uram, minden bagázsiástul.

A hajós hét nevet elmondott Metell urnak; csak magát a Frangipáni várat nem ejtette ki azok között.

– Bútoraim vannak, a miket oda akarok szállítani.

– Oh azok mind elférnek az én kutteremben. Hordtam én bútorokat a francziák számára Voloscába, Buccariba, Abbaziába. Oh, értek én ehhez nagyon.

– A tengerpartról azután majd fel lehet azokat hordatni emberekkel a várba.

– Egy ember felhordhat mindent, uram! Ohó! Mi nálunk nem szokás, hogy egy darab collot két ember emelgessen. Un, duo. Fenn van a vállon!

Metell úrnak volt rá gondja, hogy felpénzt adasson magának a hajóssal. Az a szokás, nem megfordítva.

Azután visszament a városba a zsibárús-boltot fölkeresni, a hol bútorokat árultak.

A franczia urak után maradt itt sok minden. A kanapéra nem lehetett ráülni, mint a lóra, hogy lovagoljon rajt az ember. Azt mind itt hagyták veszendőbe.

Az olaszok kiváncsiak, kivált az ilyen kis városban, a hol minden ember szemmel tartja egymást, s mind valamennyien az ott ögyelgő idegent. Még el sem hagyta Metell úr a boltot, már elszárnyalt a híre, hogy a legfinomabb bútorokat vásárolta össze, még fortepianot is vett és valamennyi megkapható hangjegyeket hozzá; azután a mi csak olvasni való regény volt a zsibárusnál, azt mind összevásárolta; de különösen a németeket válogatta; a francziákat félredobta; a derék vidám Boccacciot pedig épen a fejéhez hajigálta a nagyon kinálgató boltos legénynek. Mindezekből olasz észszel könnyen ki lehetett okosodni, hogy a Frangipani várban valami fiatal leány fog lakni, a kinek még naiv világnézetei vannak.

Ez több az elégnél, hogy érdeket költsön.

Metell úr délutánig készen volt a bevásárlással, felhordatott mindent a dereglyére, s épen kedvező szele levén, megindult Porto Ré felé.

A nyári alkonyat sokáig tart, még akkor elég világos volt, mikor a dereglye vitorláit behúzták, s aztán evezővel odavontatták a hajót a matrózok a Punta della Forterezzához.

Útközben a görbe hajós megeredt nyelvű közlékenységgel sietett megismertetni Metell urat új szerzeményével. Jól ismeri ő azt, sokszor hordott oda franczia urakat. A Punta della Forterezza még hozzá tartozik a várhoz. Ezt Metell úr még nem is tudta. Hogy ilyen jó vételt tett? Az ám. A várhoz van csatolva magas kőfallal az a tengerbe benyúló sziklanyelv, a minek a hegyén épült egy kis erősség, vámház és tán világító torony is a franczia urak alatt. Az egész épület sárga téglából van, úgy világít a messzeségből, mintha egy darab arany volna. Most abban lakik a vár felügyelője: Axamita leányasszony. Onnan közelebb esik neki lejárni a tengerre halászni.

– Tehát halászmesterséget folytat a leányasszony? kérdezé Metell úr.

– Az ám. Abból él. Aztán meg a maga hét krajczárjából.

– Kitől kapja azt a hét krajczárt?

– Hát kitől kapná? A császártól.

Metell úr kezdett magasabb fogalmakat táplálni Axamita leányasszony felől, a kit ő mint fundus instructust vett meg a várral együtt kilencz forinton.

A mint a Perillónak nevezett félhold alakú kőpadnál kikötöttek, Metell úr azt parancsolá a hajósoknak, hogy a bútorokat szállítsák utána, majd ő azalatt előre megy Axamita leányasszonyt fölkeresni.

A hajós azt szerette volna megtudni, hogy meddig marad itt az uraság. Mikor megmondták neki, hogy holnap reggelig, akkor elkezdett szabadkozni, hogy ő nem maradhat, vissza kell térnie Fiumébe, inkább reggelre ismét visszajön az uraságért, most fizesse ki. Metell úr birt annyi gyakorlati észszel, hogy az igért borravalót a bútoroknak a várba felszállításáért visszatartotta. Azt majd otthon kapják meg.

A parttól sziklába vágott lépcsők vezettek föl a Punta della Forterezza sárga épületéig, a minek egyetlen vasajtó vezetett a belsejébe. Az az ajtó azonban bízvást lehetett volna fából is, mert be sem volt téve, s a kilincsére felfutott folyondár azt árulta el, hogy nem is szokott az betéve lenni soha.

Metell úr a vasajtón át egy tornáczba jutott, a minek nyitott folyosója a tengerre nézett. Ennek a boltíve alatt szokott valamikor a vártán álló őr alá s feljárkálni, mutatják a kikoptatott téglák a padlaton. Most már nem jár ott senki, mutatja a téglák közeiből felburjánzott vad zsálya.

Innen is egy nyitott ajtón át lehetett belépni a belső szobába. Ablak is volt azon; de üveg nélkül.

Abban a szobában sem volt senki.

Egy nehézkes lágyfa-asztal volt a közepén, azon egy dohányvágó deszka, kardpengéből készült aprítóval; az ablakkal átellenben egy hárságy, leterítve egy viseltes durva katonaköpenyeggel. Egy falbavert szegen függött egy medvebőrös granátos-süveg s az ágylábhoz volt támasztva egy nagy szuronyos mangaléta, ráakasztva a tölténytartó.

Mindezek a tárgyak azt az elővéleményt költötték Metell úrnál, hogy Axamita leányasszony nem lehet valami nagy ellenszenvvel az egyenruhaviselők iránt. – Minden szétnézegetése daczára sem fedezett fel semmit, a mi női toilettehez tartozó tárgy volna, még csak egy tükröt sem. Egy nagyon kicsiny kis Máriakép bronzkeretben, függött az ágy fölött, s ugyanazon a szegen egy erősen megkopott olvasó ezüstfeszülettel. Ez meglehet, hogy már női tulajdon.

Talán a szobából nyíló konyhácska többet mutat?

Ott látott Metell úr egy kis tűzhelyt, a min még pislogott a parázs. Egy pár mázatlan fazék volt a tűzhelyen. Az egyikben tengeri só volt, a másikban olaj. Egy hosszú zsineg volt keresztül húzva a gerendákon, ezen lógtak mindenféle szárított halak. A konyhaablakban volt még látható egy bádog-casserol, a milyenben a katonák szoktak főzni, annak az oldala lyukas volt. Hanem a tartalma azért nem csurgott ki belőle. Tele volt az rakva az elmult két évtized valamennyi korszakának és nemzetének apró pénzeivel, rézzel és ezüsttel, a hogy azokat egy takarékos katona a zsoldjából félrerakosgatta. Katona és takarékos.

Metell úr mosolygott és bámult.

Ezt a sok éven szerzett kincset, azzal a sok füstön szárított hallal együtt ugyan ellophatná innen akárki. Nem őrzik, még az ajtók is mind tárva-nyitva.

De hát hol van az, a ki itt lakik?

Metell úr elkezdte fenhangon hívni nevénél a keresettet.

– Axamita leányasszony!

Semmi nesz sem támadt a kiabálására.

Utoljára megsejtett egy csapó-ajtót a tűzhely mellett, a minő a dalmata házaknál szokott lenni. Azt felemelte a vaskarikánál fogva, s az alatt talált egy hágcsót, a mi az épületből levezetett. Lemászott rajta. Az épület mögött azon a hosszú keskeny sziklanyelven volt egy kis kert. A jó televényföldet megvédték a magas falak, hogy a Bóra el ne hordja, s e falak oltalma alatt fügefa, olajfa díszlett, szőlővenyige futott fel a párkányzatba kapaszkodva, tele hosszú fürtökkel. Az út rozmarinnal volt szegélyezve. Egy szögletbe megkötve mekegett egy kecske, annak a bizonyságául, hogy itt nem ő a kertész. A rozmarin-bokrok mögött végre egy emberi alakot látott meg Metell úr, a ki azzal volt elfoglalva, hogy valami ismeretlen növénybokor körül magas kupaczokba töltögette fel a földet hosszúnyelű kapájával. – Azt az akkoriban még idegen növényt ma úgy hívják, hogy «burgonya».

Magas, csaknem öles alak volt az, széles vállakkal és erős csontokkal. Öltözete a császári granátosok egyenruhája: a fehér frakk, sárga hajtókával, kék magyar nadrág, fűzött bakancscsal, fején a felhajtható úgynevezett holczmüczli. Az egyenruha mellére van varrva a nagy tenyérnyi bronz vitézségi érem, a miket a napoleonlegyőző sereg veteránjai kaptak, meg egy kisebb arany érdemkereszt; a hajtókán levő három csillag jelzi, hogy a vitéz hadfi őrmesteri ranggal kvietált.

Arcza a katonás alaknak napbarnította bronzszinű, kemény, merev szögletekké redősült vonásokkal, sűrű szemöldei elszántan villogó fekete szemeket árnyékoznak be, se bajuszt, se szakált nem visel, hanem a helyett egy pár kardvágás forradáshelyét az arczán, megvetően lefelé vonuló száját még jobban lehúzza a kurtaszárú pipa.

– Hej, vitéz őrmester! jó napot! üdvözli őt a látogató úr.

Erre a katona abbahagyja a kapálást, s kezét süvegéhez emelve tiszteleg; s azután mind a két kezével a kapanyelére támaszkodva, azt kérdi, mi tetszik?

– Bocsásson meg, hogy szorgalmatos munkájában háborítom.

– Mit keres itt az úr?

– Engedje meg, hogy legelébb is megmondjam, hogy ki vagyok. Én mai nap ezt a várat minden hozzá való fekvőségekkel együtt megvettem. Tehát én vagyok a vár ura mától fogva.

– A hogy vesszük. Felelt a katona.

– De nem «a hogy vesszük»; mert én azt rögtön birtokomba is akarom venni. Azt mondják, hogy az ingatlanok mellé még valami ingóság is van átveendő: valami házfelügyelőnő, vagy micsoda.

– Ugy van.

– A kit Axamita leányasszonynak hínak.

– Úgy híják.

– No hát én azt az Axamita leányasszonyt keresem.

– Akkor nagy szerencséje van az úrnak a keresésben, mert az Axamita leányasszony itt van. Én vagyok az.

– Pardon! Én azt hittem, hogy egy vitéz strázsamesterhez van szerencsém.

– Hát az vagyok. Strázsamester Axamita leányasszony a Kronprincz Ferdinand granátos zászlóalj első compániájából, ez idő szerint obsittal kegyelmesen fellábozva. Hát mi különös van ezen, hogy az ember ezért a bajuszával az égbe bámuljon?

– Most már emlékezem, mondá az uraság. Hogyne emlékezném, hányszor olvastam az ujságokban…!

– … Meg a hadi bulletinekben, uram.

– És a hadi bulletinekben, a vitéz dalmata amazon hős tetteit. Érdemrendet is kapott.

– Kettőt: egyet Austerlitznél, másikat Wagramnál. Tisztté is lehettem volna, ha irni, olvasni tudnék – jól. Bejártam Moszkvát, Nápolyt, Párist, – gyalog, puskával a vállamon. Most pedig kapok a császártól hét krajczár lénungot naponkint, és holtig való lakást a Frangipani várban, akárki veszi meg. Együtt járok vele. Ha baj az úrnak, nem tehetek róla.

– Ellenkezőleg, strázsamester Axamita.

– Tegye hozzá «leányasszony». Leány vagyok, az is maradok.

– Strázsamester Axamita leányasszony! Én nemcsak, hogy nem sajnálom kendtől a váramban lakást, sőt inkább még én is teszek a lénungjához naponkint másik hét krajczárt, s nagyon örülök rajta, hogy kenddel összeköttetésbe jöhettem.

– Itt akar az úr lakni?

– Magam nem. Hanem valakit akarok idehozni, a ki itten marad, mindaddig, míg egyszer ismét olyan idők jönnek, hogy elhagyhassa a várat.

– Nekem tudnom kell, hogy ki az? Mert ha csempész, bojnyik, összeesküvő akarja itt felütni a tanyáját, engemet az én császáromnak adott esküm, azután meg a Dienstreglement kötelez, hogy azt a Platzkommandónak azonnal feljelentsem.

– Legyen kend megnyugodva; se csempész, se rabló, se összeesküvő nem szándékozik itt megtelepedni.

– Azonkívül azt is megmondom, hogy semmiféle boszorkánymesternek, prikulicsnak, hamis pénzverőnek, méregkeverőnek itt helyet nem adok. Igaz hitű vagyok, meg nem rontom a vallásomat. Ördögnek nem szolgálok.

– A kit kend szolgálni fog, az nem férfi, hanem leány.

Axamita a holczmüczlijére ütött a tenyerével.

– Ohó, uram! Ez veszedelmes dolog. Leány? Mennyi idős?

– Tizennyolcz éves.

– Tizennyolcz? Aztán szép?

– Igen szép.

– Ahhoz meg épen nagyon rossz hely a Frangipani vár. – Átkozott vár ez uram! (Axamita a pipája csutoráját, a zápfogára szorítva, dörmögé oda Metell fülébe:) Ebben a várban nem szabad csókolódni.

– Azt is tudom. – Minden ember tudja, hát előttem sem lehet titok. A Frangipani várban nem szabad egy férfinak megcsókolni egy nőt. – Az a leány nekem testvérem.

– Az már más.

– Azonkívül is én csak minden évben egyszer, legfeljebb kétszer jövök ide azért, hogy megmondjam neki, mi történt az alatt a világban? Senki ő hozzá más ide nem jön.

– De már arról bizonyos vagyok, uram.

– Azért mondom, hogy én rám nézve igen nagy nyereség az, hogy kendet is itt tarthatom. Így a szegény hugom mellett lesz egy nőszemély, a ki szolgál neki, a kivel elbeszélget; s ugyanazzal egy személyben egy vitéz, bátor katona, a ki őt megvédelmezi.

– Bizonynyal az leszek, uram; erre már kezemet adom.

S e szónál Axamita őrmester leányasszony odanyujtá a tenyerét Metell úrnak, a minél izmosabb, kérgesebb tenyere soha sem volt granátos őrmesternek. Metell úr megigérte neki, hogy még egy bál dohánynyal is megjavítja a bérét, ha jól viseli magát.

– S már most menjünk fel a várba, nézzünk körül, melyik része volna a legalkalmasabb lakóhelynek? Az egész várat nem akarom bebútorozni; elég lesz, ha három szobát lakhatóvá teszünk.

– Majd én egyenesen rávezetem az urat arra a három szobára, a többinek aztán hagyjunk békét.

Axamita bement az őrházba, előhozta a nehéz kulcscsomagot, meg egy bedrótozott lámpást, a miben már égett a gyertya; a kardja is az oldalára volt kötve.

– Majd én előlmegyek.

FRANGIPÁNI VÁRA.

A Puntától kezdve fel a várig erős magas kőfal vonul fel, mely tágas tért foglal körül. A tért mindenütt aszúfű fedi, rozsdás fák törzsei meredeznek fel itt, amott, levél nélkül; egy-egy kék, vagy sárga gyümölcs az ágon mutatja, hogy az fügefa volna. A leveleit elhordta a bóra; magát is elvinné, ha jól meg nem kapaszkodnék a földben.

A kőkerítésnek kifelé két erős vasrács kapuja van: az egyik a kikötő felé nyílik, a másik a Valle drio Porto Ré országútjára vezet. «Nyílik», «vezet», csak szójárás; be van az rozsdásodva mind a kettő, s keresztül-kasul nőtt rajta a nagy veres bogyójú boróka: a dalmata partok otthonos bozótja.

Maga a vár tömör négyszögű épület, mind a négy szögletén egy-egy termetes gömbölyű toronynyal. A négy szárny mindegyikén hét magas ablak van, földszint és emeleten; csak a tornyok kétemeletesek, hat ablak van egymás fölött, minden ablakon erős vasrostélyok.

Kívülről rideg, visszariasztó a várkastély alakja, inkább romnak néz ki, minthogy az alacsony tetőzet nem látszik ki a magas homlok-párkányfaltól.

Mikor azonban a kapuja feltárul, gyönyörű építészeti perspektiva lepi meg a belépőt: a vár mind négy szárnyát földszint, úgy mint az emeleten széles folyosók futják körül, a miket tág ívre hajló boltozatok emelnek, a földszinti boltozatok oszlopai tömörek, négyszögletüek, rusticus fejezettel és talapzattal, az emeleteké karcsu pseudojoniai márványpilléreken nyugszanak; e sok boltozat és oszlop szabályos és mégis változékony tárlata, mindenféle árnyékaival és tört fényeivel, megragadó képet mutat.

A széles, négyszögű kőlapokkal kirakott udvar közepén áll a márványból faragott kút medenczéje; rajta a kettős czímer-paizs egy marquis-koronával összefoglalva; az egyiken a kenyeretdagasztó oroszlán (Frangipani), a másikon a szárnyas torony (Zrínyi).

Axamita körülhordozta az új gazdát a folyosókon: a szobákba nincs miért betekinteni; azután levezette a pinczébe: azt már inkább érdemes végig nézni, mert annak sok rekesztéke van. Az egyikből egy tágas cseppkő-barlang nyílik, a mit hajdan mulatóhelynek is használtak; hő nyárban ott megfagy a víz.

A tágas korridorokról vezetnek fel széles kőlépcsők a folyosókra, s azokból az egyes tornyokba.

Mindegyik toronyból új meg új, elragadó panoráma nyílik meg a néző előtt.

A buccarii öböl felé fordult torony ablakából végig látni az egész kikötőn, a hegyoldalba felemelkedő városon, verestetejű házaival, a regényes omladványon a város fölött; – a Porto Ré felé tekintő toronyból a kertekkel, szőlőkkel körülvett városka tünik fel, a komor Zrínyi várral, – az északi torony a kietlen Karst fehér sziklaoldalára bámul, a min egyedüli épület a Calvaria, s egyedüli emberlakta hely – a temető.

Legelragadóbb a kilátás a déli toronyból; innen egész a fiumei öbölbe belátni, háttérben a Monte maggioreval, Cherso és Veglia szigeteivel, távol tengerről jövő vitorlás hajóival. Ott még a hegyoldalakat őserdők sötétzöldje borítja.

Metell úr mind a négy tornyot sorba járta. Három szoba egymás fölött, rovátkos boltozatokkal, képezi e tornyok belsejét. A három első torony mindegyikének a szobáiban a falak tele vannak firkálva nevekkel, tréfás és méla mondatokkal, franczia és olasz nyelven; közbe-közbe egy-egy torzkép. A negyedik torony szobáinak falai nincsenek befirkálva; hanem valami kezdetleges szobafestészetnek a nyomait mutatják. Ez a torony abban is külömbözik a többitől, hogy az ajtók küszöbei fekete márványból vannak, s felül a párkány czopfján egy-egy durván faragott férfi-fő mered ki.

– Én ennek a toronynak a három szobáját választom a hugom számára lakásul. Mondá az új vártulajdonos.

– Akkor bizonyára az egyedüli lakható helyet találta ki az úr a várában, a mibe rögtön beköltözhetni; mondá Axamita őrmester leányasszony.

– Örülök rajta, ha a véleményeink mindjárt a kezdetnél így összetalálkoznak. Hordassuk fel a bútorokat és egyéb csomagokat rögtön a hajósokkal. Élelmiszerek pinczéjének, azt hiszem, legjobb lesz a cseppkőbarlangot használni; mert az folyvást maga ujítja meg magát.

– Ezt is jól gondolta ki az úr. No hát menjünk a bútorokért, a míg világos van.

(Vajjon mi jót találhatott Metell abban, hogy ennek az épületnek egy osztálya megujítja magát? Saját tehetségéből, a régi stukkatur réteg lecsepeg, s új pádimentumréteg kövesül belőle.)

– Még valamit akarok az úrnak megmutatni, mondá Axamita, kinek ez egész séta alatt ki nem szakadt a pipa a szájából, egyre fujta a füstöt a kegyetlen komisz dohányból, a mit a katonák számára árulnak.

A földszinti folyosóról nyilt egy kis alacsony vasajtó a szabadba.

Mikor azon kiléptek, Metell urat meglepte a váratlanul talált kincshalmaz.

Igazán kincs volt: egy kis kertecske, tele délszaki növénynyel. Az egész kert nem nagyobb hosszában húsz, széltében hat lépésnél. Azt is csak úgy lehetett a pusztító természettől eldaczolni, hogy roppant sziklákból két öles falat raktak körüle, a min a hegyekről alárohanó északi szél dühe megtörik; csupán a tenger felé van egy kis rés törve a falon, a honnan meredek sziklamélységbe látni alá. A kert el van hanyagolva; látszik, hogy rég nem laktak itt oly emberek, a kik virágokban gyönyörködnek; hanem egy terepélyes nagy rozmaringbokor mégis fel van kötözve egy a fal mellől kihajló vén olajfához, úgy hogy az ott természetes lugast képez s ez alá van támasztva egy nagy laposkő ülőhelynek.

– Ez az olajfa ér legtöbbet az egész háznál. Mondá Metell.

– Meghiszem azt, erősíté Axamita. Az egész esztendőre való olaj kikerül róla a házhoz. Még most is van a tavalyiból.

Azzal félretolta a nagy lapos követ s felfedezte az alatta levő gömbölyü medenczét, a mi csak úgy egyszerűen a sziklába volt vájva; a morlákoknak ilyen az olajtartó edényük.

– Megkóstolhatja az úr: még most is édes és friss.

Metell úr azt is megtette. Pedig nem azért becsülte olyan nagyra azt a szép ezüstlevelű fát ott a sziklaoldalban.

– Hanem erről a fáról senkinek se szóljon az úr, figyelmezteté őt Axamita; mert ha megtudják azok az urak odalenn, hogy itt még egy olajfa is van: arra külön fognak liczitácziót tartani.

Metell úr elnevette magát.

– Én pedig ezt nem azért mondtam, hogy nevessen rajta az úr. Ezen a vidéken az a szokás, hogy ha egy darab földet eladnak, s annak valamelyik szegletében van egy olajfa, vagy egy gesztenyefa, azt nem adják el együtt a földdel: az a régi gazdánál marad; abból az egy fából egy egész familia megél; azt beirják külön nagy könyvbe, s mikor egy olyan fát dobra ütnek, elliczitálnak, akkor lenne ott az úr, majd meglátná, hogy tudnak itt egymásra igérni az emberek: száz forintjával! föl, ezerig; kétezerig. A vén olajfa, maronifa: kincs! Ha kikottyantja az úr, hogy az olajfa itt van, elütik a kezéről; mert az olasz idegennek fát meg nem enged venni; s akkor aztán tűrnie kell, hogy a vevő keresztüljár a várán az olajfájához.

– Elfogom titkolni a jókedvemet.

Ideje volt lemenni a tengerparthoz; mert a nap már régen leáldozott s csak a hosszú nyári alkony tartotta még a világosságot, az ég narancssárga volt, alján rézvörös gőzkörbe hanyatló, a mi az aczélkék tenger szinével oly vakító ellentétet mutatott; közelgett az éj s Metell úrra még jó darab munka várt.

A mint a kikötőhöz leértek, a hajósmester eléjük jött s elkezdte feltartóztathatatlan ékesszólással magyarázni, hogy az alkonyattal együtt milyen kedvezőre fordul a szél, ők most könnyen visszavitorlázhatnak a Buccariba. A Tonnaráról jelenték, hogy roppant mennyiségű tinhal futott be a halkelepczébe; azt dolog lesz felszállítani a fiumei halpiaczra. Azért szeretnék, ha az úr megengedné, hogy a holmit kirakják a partra. Majd reggel aztán visszajönnek mindent felhordani a várba. Akkor őt is visszaszállítják Fiuméba. A mostani fuvart azonban óhajtaná a markában látni.

Metell úr nem talált semmi különöst a kivánságban: kifizette a hajósmestert. Perczek mulva ki volt rakva mindenféle czók-mókja a partra. A hajósok eloldták a lánczot, kifeszítették a vitorlát, s a sík tenger hullámfodrain tova sikamolva integettek vissza Metell úrnak: «a rivederci!»

– Ezek a birbonik most az urat gyöngén bolonddá tartották, mondá Axamita; az ideig bele nem ártva magát az urak dolgába.

– Nem engem.

– Azok csakhogy a pénzüket megkaphatták az idejövetelért, nem fognak holnap reggel idejönni, hogy az urat visszavigyék Fiuméba.

– Azt előre tudtam.

– Pedig Porto Réban sem fog az úr senkit kapni, a ki a szekerére fölvegye, vagy a szamarát odaadja, hogyha innen a vár felől látja az urat jönni.

– Attól sem ijedek meg! Mire való a két jó láb? Nincs Fiume olyan messze Portó Rétól, mint Moszkva Páristól.

– Az már igaz.

– Arra is el voltam készülve, hogy ezt a bútorfélét innen a parttól a várig majd felhordjuk szépen mi ketten magunk.

– Nem, uram, mi ketten nem.

– Hogyan? Kend nem segítene nekem?

– Majd felhordom én magam.

– De ezek nehezek. Egy fortepiano is van itt.

– Fortepiano! szólt megvetőleg Axamita. Hát mikor Wagramnál egy ágyúnk megrekedt a sárban, s nem bírták kivontatni… eh, mit papolok én a régi dolgokról? Gyere fortepiano!

Azzal a nehéz hangszekrényt alávetett karral felnyalábolva, felállítá egyenesen a vékonyabb végére, a vastagabb részét átkötötte hevederrel, a hátát neki vetette, a hevedert a két hóna alá ölté, s azzal a zongorát a hátára döntve, megindult vele egyes egyedül, fel a hegytetőnek: még a lába sem ingadozott. Hozzá szoktatták már az ilyen czepeléshez Axamita őrmestert még leányasszony korában, a mikor még talán vőlegénye is volt, s annak a ládáját, nyoszolyáját czepelte így a hátán Fiumétól Porto Réig.

Mikor az utolsó darab podgyászt is vállára vette Axamita, azt mondá neki Metell úr:

– Ezt a ládát majd bontsa fel kend őrmester, Axamita leányasszony, találni fog benne meszet, vasgáliczot, chlórmeszet és hozzávaló pamacsokat. Mielőtt az udvarról a szobákba felvinné a bútorokat, kérem, meszelje ki ezzel a keverékkel mind a három szobáját annak a toronynak.

Axamita a szemébe nézett élesen.

– Tehát az úr teljesen ismeri az itteni állapotokat?

– Egészen ismerem.

– Jól van, úgy teszek.

– No hát jó éjszakát, Axamita őrmester leányasszony. Én most ballagok vissza Fiuméba, holnap estére eljövök másodmagammal. Addig fogja ezt a borravalót.

Axamita megnézte, arany volt. Ilyen még nincs a fazékban. A szájába vette az aranyat.

– Azon a kapun a Valle felé kimehet az úr az országútra, utasítá aztán a vár urát. Nincsen zárva, csak erősen kell feszíteni, mert meglehet, hogy a sarkába rozsdásodott.

– Talán mégis jó volna ezentúl zárva tartani azt a kaput.

– Nem tudnám ki ellen? Nem jön ide ember, mondá Axamita s neki indult az utolsó málhával, jártában vígan fütyülve az ismeretes moszkvai nótáját a nagy Napoleonnak: «Már siess hazádba vissza vert seregem! Nekem ez a muszka klima nem egem.»

A KIT SEHOL SEM FOGADNAK BE.

A mint Metell a Valle Drazsicza felé nyiló rácsajtaján a várat kerítő falnak kilépett, egy egészen begyepesedett utat talált maga előtt. Más vidéken az országút mellékén szokott a fű zöldülni, s a közepén van a kő; ennek a két oldalán volt a kő, a közepén a pázsit. Az út egy hosszan elnyuló házcsoport felé vezetett. A házak mind alacsonyak, sajátságos sárga szinű téglából építve, tetőzetüket korhadt hajópalánkok képezik, a miket tatarozott dereglyékből hasznavehetlenül kihánytak. Minden házhoz van egy kis kert, kőrakással körülkerítve. A kertben emberek dolgoznak. Késő est ugyan már az idő, a csillagok is feljöttek, de az emberek mégis kapálgatnak a kertben. De vajjon emberek ezek? Az úton végig haladó léptek hangjára ki-kinéz egy-egy fő a kerítésfal végén, de vajjon néz ez a fő?

Metell összeborzadt, mikor a legelsőt meglátta.

Ezeken a fejeken nincs emberi ábrázat.

Az egész arcz helyét egy veres duzma daganat foglalja el, mely homlokot, állat egybefoglalva, valami tökforma gömböt formál. Szemek, orr, száj csak egy-egy nyilással vannak jelezve e sima gömbön. Azért dolgoznak alkonyat után ezek a rejtélyes lények, mert a napvilágot nem állják ki a szemeik. Valamennyi arcz, mind egyforma sima lap, a miről le van törülve az Istenkéznek minden munkája. Nem lehet megismerni, ki a férfi, ki az asszony? Már a kis gyermeknek is olyan az arcza. Hát a beszédük micsoda ez elijesztő rémeknek! Állati süvöltés, semmi egyéb. Talán mégis megértik egymást? Idegen hiába akarna velük beszélni, még ha le tudná is küzdeni magában azt a vérfagyasztó borzalmat, a mi egy ilyen arcz láttára végig fut testén, lelkén.

Metell sietve haladt végig e szomorú házak előtt, s csak akkor vett teljes tüdejével lélekzetet, mikor az utolsó házat is elhagyta.

Minő rettenetes hely ez!

Úgy hivják e házcsoportot, hogy «Rovina».

Tovább is fű lepi az utat, egész a Contrada della Sanitáig, a hol az úteltérésnél hat akáczfa van ültetve. Ezt a francziák hozták ide, még akkor ujság volt Európában.

Metellnek, ha Fiuméba akart visszatérni, rövidebb útja lett volna a Cisterna di Kalina ösvényét választani. Szándékosan tért emerre az útra. Egészen bizonyos akart lenni a maga dolga felől.

Azt akarta megtudni, hogy vajjon tökéletesen ki van-e zárva a világból a Frangipáni vár?

A legelső épület, a mit a Porto Ré felé a Drazsicza völgyből felfelé vezető úton maga előtt talált, a hajdani Zrínyi vár.

Az is volt már azóta minden, még szinház is, vándor komédiás-trupp számára, ez időszerint Paulinusok használták kolostorul. Roppant nagy épület; tizedrésze sincsen lakva; három kaput is végig dörömbölhet a jövevény, a míg az egyik mögött megszólal valaki. Az a lakott rész.

A nehéz kapun van egy nyilás, azon egy tonzurás fő tekint ki a zaklatóra, vendéggyülölő ábrázattal.

Metell éjszakai szállást kér. Nem értik. Ha latinul beszél, görögül felelnek neki, ha görögül szól, dalmata nyelven válaszolnak, utoljára mindenféle nyelven megáldják, s egy hosszú botra tűzve egy kis vakarcsczipót dugnak ki eléje. Elveheti a botot is, a czipót is, s utazhatik vele tovább.

Azután következik egy másik termetes épület. Mai napság templom, furcsa tetejű toronynyal, akkoriban ærarialis épület volt, sóház. Itt hivatalnokok laktak. Egy uniformisos úrféle kinn állt az ajtón s aztán becsukta azt maga után, s mire a jövevény odaért, már egyik ablakban volt látható, s csak onnan a vasrostély mögül eredt szóba a látogatóval. Ezzel szépen németül kezdett el beszélni Metell; a mire az is igen szépen németül válaszolt: «hören Sie, sehen Sie» egyébiránt hivatalos nyiltsággal kijelenté előtte, hogy olyan embert, a ki a Frangipáni várból jön, ærarialis épületbe bebocsátani nem lehet. Ez már csak természetes.

Tehát megtudta, hogy ezek már ügyeltek az ő ideérkeztére a tengeri oldalról.

Innen elutasítva, felkerült a piaczra, a mi tulajdonképen egy széles utcza. Annak az egyik oldalán van a Narodna Kavana, nemzeti kávéház, a másik oldalán az Albergho francese; mind a kettő vendégszálló hely. De úgy az egyiknek, mint a másiknak az ajtaja előtt nagy fustélyokkal ellátott marczona csoportok álltak, a kik előre jelezték ellenséges álláspontjukat, kiabálással úgy mint botemelgetéssel, hogy oda be ne próbáljon menni. Az utcza közepén kellett maradnia. A kiabálásból ezt a két szót vehette ki legsűrűbben: «Rovina» és «Szkriljevo».

Innen is elutasítva, a Contrada del Cafféen végig ballagott s megállt a város legszebb háza, a Casa Tomaz előtt, melyet hatalmas kőfal véd a szelektől; maga a fal minden hasadékaiban tele nőve piros virágú verbascummal.

Ennek a czifra vasrács-kapuja előtt a szánalom gerjesztés módját kisérlé meg. Egy vénasszony jött eléje. De az annyit fecsegett neki, hogy szóhoz nem juthatott tőle, egymással ellenkező kifogásokkal utasítva el a kérezkedőt. Úgy látszik, hogy el volt rá készülve, hogy reggelig tartja beszéddel, de be nem ereszti. Az utolsó mentsége az volt, hogy nincs itthon az uraság; pedig minden ablak ki volt világítva.

Akkor a Porticcio felé fordult, keresztül a híres Squero felett elvivő úton, a mit VI. Károly építtetett; ott kezdődik az a házcsoport, a minek Cala Karinska a neve; az utczának a neve Contrada de Hrtics. Csupa jómódú gazdák házai, a miknek a kertjei a kies «Drága» völgybe vezetnek le, tele baraczk-, cseresznye- és fügefákkal, a kerítésfalak befuttatva szőlőlugasokkal.

Itt, a mint egy háznál bezörgetett szállást kérni, azzal feleltek neki, hogy rálőttek az ablakból puskával. Az átelleni falról visszapattanó golyó bizonyítá, hogy a felelet nem volt tréfa. A lövés után pedig azt kiáltá neki egy goromba mély hang: «eredj vissza Rovinába!»

Tehát itt is értesülve vannak már!

A szép kis Drága völgynek az átelleni hegygerinczén van egy másik házcsoport, a mit «Bany»-nak hivnak; a rákövetkező völgy neve Lukes. Ez ősrégi kőris-, szil- és cserfákkal van benőve. Gyönyörű menedék minden üldözöttnek.

A sötét őserdő mélyében rejtett házaknál megint változtatott a bejuthatási kisérletén Metell. Üldözöttnek, hősnek adta ki magát.

E házak lakói mindenkor jó egyetértésben szoktak élni az ilyen fajta néppel. De azért még sem bocsátották be.

– Ha mindjárt maga Scanderbég vagy, sem lépsz be, ha egyszer a Frangipáni várban voltál!

Már itt is értesülve vannak hát!

Tovább ballagott a csendes éjszakában. Rátért arra a kopár lejtőre, a mi a Drága völgytől Fiume felé hajlik alá. Puszta, sivatag sziklatájék, kutyatej, borókabozót az egyedüli növényzet rajta, a csillagos égre sötéten mered fel egy roppant nagy keresztfa, körülburjánozva agnus castus bokrokkal. Közel hozzá egy mély, kráteralakú szikladöbörben volt egy cisterna, a minek a teteje le volt zárva lakattal. A víznek nagy becse van itten. Az északi oldalán a döbörnek van egy barlangforma üreg a sziklában, a mi ki van toldva egyszerű kőrakással emberi lakásformává. E kőkori gunyhóban lakik annak a cisternának az őre, a kire a lakatnak a kulcsa van bizva. Vándoroknak, búcsújáróknak ő szokta azt felnyitogatni, s kap tőlük azért valami sovány alamizsnát.

A sivataglakó épen lakomához készült, ürgét fogott, azt sütötte fanyárson, borókatargalynál. Biz az szegény ebéd.

Metell ennél is megkisérlé a szálláskérést, fényes tallért tánczoltatott a tenyerében; le is ejté a földre, hogy csakúgy csengett. Nem csalta ki vele az odujából a troglodythot.

– Rovinában voltál! Kiálta az rá. Ha zsák aranyat hoznál, azt sem hagynám behozni az odumba. Eredj Isten hirével.

Azután csak arra akarta rávenni Metell, hogy nyissa ki számára a cisternát, egy ital vizért.

– Elmenj! Nem kapsz! Hagyj nekem békét. Az én cisternámba bele nem kóstolsz, ha ezüstté változol is, mint a tersatói apostol.

… Metell meg volt elégedve a tapasztalatával. Ilyen hely kellett neki épen. Egészen megnyugtatva tért le a Fiume felé vezető útra s reggelre visszaérkezett.

MILIÓRA.

Nagy ritkaság tükörsima tengert látni: a quarnerói öbölben Fiume előtt gyakori tünemény az.

Lefestve is láttam egyszer ezt a képet. Így tiszta képtelenség. Úgy tetszik, mintha a festő a legvakmerőbben akart volna visszaélni a színekkel, hogy próbára tegye a laikus néző hiszékenységét, a kinek el kell fogadni, hogy ez a tarkabarka simaság itt a tenger, egy darabon rózsaszínű, másikon topáz-zöld, az előtérben átlátszó ultramarin, itt-amott hófehér, a hogy egy nyári felleg visszatükröződik benne, a távolban az ég határán ezüst-fehér, s a hol a partot éri, a buccari öböl előtt, ott nem hogy a magasra kiemelkedő várost tükrözné vissza, hanem egy hosszú sötét buzavirágszínű sávval válik el élesen a száraz földtől. Feketék rajta csak a távolban repülő vitorlák. Magam is azt hittem, hogy ez a festő színkáprázata; a míg ugyanazt a képet az élő természetben nem láttam magam előtt.

Ilyenkor élni látszik a tenger, a mi nem ellenmondás; mert a nyugvás a fenséges, nagy, kiterjesztett egyetemességre szól, a sima tükör alatt rajként pezsg, forr, viczkándozik a tengervilág ezernyi alakú népessége, közel a felszinhez, egy-egy felveti magát a víz szinére nagy locscsanással; amott a libegő sirály csap le egyenesen a martalékja után; a tin-halaknak egész hadoszlopa húz hosszú ezüst vonalt a sík tengertükör lazur szinén végig, vezetője magasan fentartja a fejét a vízből. Nagy néha fölreppen egy repülő hal, indiai vendége az adriai tengernek, s fecskeröptével czikázza át a levegőt. A tengeri fecskék is kéjcsónakázást tartanak, párosával ráülnek egy-egy korhadt darab fára, a mi a felszinen úszik, s úgy engedik magukat himbáltatni.

Az emberek pedig halásznak. Minden poézisben legtöbbet ér a prózai valóság. Ilyenkor aratás van a vizek alatt.

Szerelmes emberek pedig, a kik párosával ülnek egy csónakban, azok még okosabban tudják tölteni az időt. A mit maguk el nem mondanak egymásnak, elmondja nekik az andalító táj, az aranyködbe fátyolozott szigethalmok, a partok olajfaligetei, a méla csend, s azok azt megértik.

Talán az is valami ilyen boldog pár lehet, a kit egy karcsú sandolin a part hosszában végig sikamlit a rózsaszínű tükrön.

Csak ketten vannak: egy férfi, meg egy nő. A férfi evez, a hölgy a hajó hátterében ül, négy rúdra kifeszített sárga ernyő alatt.

A férfi Metell úr, ismerősünk már.

A hölgy-alak arcza és termete örökül látszott rá maradni valamelyikétől azoknak a hidegvérű istennőknek, a kikről a mythos azt pletykázza, hogy legfeljebb egyszer engedték magukat valami gyöngeségtől meglepetni: Diana, vagy Minerva lehetett az őse, talán inkább még a hellen másodlataikban: Artemis, vagy Pallas, mert az arczéle inkább görög, mint római. Ez az egyenes homlokkal csaknem egy vonalt képező orr, a vékony, finom metszésű czimpákkal; ez a classikus szemöld, hosszú, keskeny és egyenes, ez a csigametszésű száj, ez a telt gömbölyű, kissé előre domboruló áll, a porczelánhoz hasonló átlátszóságú arczszín, s a hollófeketeségű tömött haj. Csak a szemei kékek.

A mennyit a termetéből látni, az is egészen szoborminta. Fiatal még nagyon, csak nem rég hagyta el a gyermekkort.

A férfi egy szép csónakosdalt énekel, rövid pihenést tartva az evezésben.