Egy játékos, a ki nyer: Regény

A leány a mély vízbe bámul le, mely most olyan kék, mint az ultramarin. A sziklapart egész negyven láb mélységig látható, odanőtt spongiáival, koralljaival s az azok közt heverő holothuriákkal.

Egyszer mosolyra is nyilnak az ajkai, a korallpiros hasadékon át két sor igazgyöngyöt ragyogtatva.

Az átlátszó kék vízben, mely olyan, mintha a megfordított ég volna, egy delfin viczkándozza körül a csónakot. Ez a tengerek bajazzója, a ki ősidőktől fogva arról ismeretes, hogy az emberek jó barátja, a ki odamegy a fürdő gyermekek közé játszani, felveszi a kedvenczét a hátára s elviszi, megint visszahozza.

Metell borba mártott zsemlyedarabkákat hajigál a vízbe, s azokat a delfin elkapkodja s még vigabban ficzkándozik utána.

Ha pedig egyszer-egyszer előveszi Metell a fuvoláját s egy áriát eljátszik rajta, a delfin odasimul a csónakhoz, furcsa orrát feltartja a vízből, úgy hallgatja a melódiát, akár meg lehetne vakarni a fejét.

«Simon!» kiált neki Metell. S arra a delfin valami nyögő, süvöltő hangot hallat. Tudja, hogy ez az ő neve. A halászok így szokták hívni, mikor a tin-halakra vadásznak, s a delfinek segítenek nekik azokat a hálójukba kergetni, mint a kopók.

A leánynak a hajában volt egy félig nyilt sárga rózsa. A mint a csónakból kihajolt, ez beleesett a vízbe. A delfin rögtön elkapta, hanem aztán rögtön ki is fútta a száján egy hatalmas vízsugárral, úgy hogy a rózsát a leány elkaphatta röptében.

A rózsának a kelyhében volt egy kis skorpióforma állatkának a héja. Az útközben ragadt rá a delfin torkából.

– Nézd, van egy udvarlóm a tenger fenekén.

Ezen mind a ketten csöndesen nevettek.

S újra szólt a barcarola:

S nagyon jó volt az invocatiót ismételni, mert arra a szellőre nagy szüksége van annak, a ki még ma Porto Réig el akar jutni. Az evező lassú eszköz.

S használt a hivás, az a buzavirágszínű sáv Buccari felől elkezdett szélesedni, a tenger tükre fodrot kapott, eltünt róla a sok tarka szín, a fehér felhők visszás képe, az esti szellő megérkezett.

Ekkor aztán letette az evezőket a kezéből Metell, felhúzta a kis háromszegletű vitorlát a rúdra, s lekapcsolta a sárga baldachint, a szellő belekapott a vászonba, felduzzasztá, s akkor aztán magától repült a tengeren a kis jármű. Metell odaülhetett a leány mellé.

– Milióra! Nem találnád szépnek, mondá neki, átölelve a leány derekát, ha én most az övemmel a kettőnk derekát átkötném, aztán felfordítanám a csónakot s lemennénk szépen ebbe az átlátszó világba, a hol a te első és egyetlen udvarlód lakik?

A leány arcza egy árnynyal sem változott erre a különös kérdésre.

Gondolkozott rajta egy kicsit s csak vártatva adott rá választ.

– Én még szeretnék élni.

– Még a Frangipáni várban is?

– Még ott is.

– Egyedül élni? Úgy élni, a hogy én elmondtam előtted? Magadban, egyedül, senkitől nem látogatva, nem vigasztalva, nem szeretve?

– De nem is háborgatva.

– Sokáig! Talán évekig!

– Ráérek, fiatal vagyok.

– Zárdában, a hol egyedül lész?

– Hiszen jó társnéról gondoskodtál számomra.

– Tehát igyekezzünk.

Azzal ismét kezébe vette az evezőket, hogy gyorsabban haladjanak.

Hosszú hallgatás után, a mit az evezők egyhangú locscsanása osztott perczekre, ismét megszólalt a leány.

– Metell! Mondd meg nekem, hogy miért lettünk mi egyszerre ilyen nyomorultak?

– Akarod megtudni?

– Ha tudnám, talán nyugodtabb volnék.

– Figyelj rá, hogy jól megértsd. Emlékezel Slavoniában arra a szép kastélyunkra, a hol gyermekéveidet töltötted?

– Hallottam sokszor az anyámtól, hogy az a birtokunk zálogbirtok volt csak, a mi fölött valami per folyt.

– Kiváltási per az ősi tulajdonos részéről. De hát akkor azt is hallhattad az anyánktól, hogy nekünk viszont a Bánátban van az ősi birtokunk, a mit nagyapánk elzálogosított; azért viszont mi is folytattuk a pert. Mind a két per egyenlő stádiumban haladt előre, egyik apellatából a másikba. Mind a kettő az utolsó instantia előtt állt, a hétszemélyes táblánál, az itéletek csak a kihirdetésre vártak. Az egyik itélet a javunkra, a másik a kárunkra szólt.

– Akkor hát ki lett volna egyenlítve a vesztés a nyerés által.

– Tökéletes a számításod. A mennyit mi kapunk a birtokunkban levő birtok nyertes tulajdonosától zálogváltságul: épen annyit tartozunk mi lefizetni annak a birtokosnak, a ki a mi ősiségünket köteles kiadni. Hanem hát ekkor közbejött valami.

– Micsoda?

Metell elővett a zsebéből egy darab pénzt. Mai nap alig fordul az már meg emberi kezek között. Ifjukorunkban még igen népszerű pénzdarab volt: schusztertallérnak hivták. Olyan nagy volt mint a tallér; kettős sas volt rajta az egyik, s 30 krajczár a másik oldalán. Rézből volt.

– Látod ezt? szólt Metell. Nem hiszed, hogy ezzel itt a közül a két tengeri fecske közül az egyiket le tudom ütni?

A tengeren szép csendesen ringattatá magát két gerlicze nagyságú madár egy úszó darab fán.

Metell rézpénze elrepült a kezéből, kétszer is felpattanva a tenger szinéről, a mihez lapjával csapódott, a harmadiknál csakugyan leütötte az egyik madarat.

– Kár volt harmincz krajczárt a vízbe dobnod, mondá Milióra.

– Ez nem volt harmincz krajczár, hanem csak hat.

– Hiszen az van rá irva, hogy 30.

– Hát épen azért vagyunk mi szegény emberek. Nagyon könnyen meg fogod te ezt érteni.

– Az ám. Hallottam én azt már a zárdában is, hogy a mi kenyérnek eddig egy forint volt az ára, az ezután csak négy garas lesz. Mi azt hittük, hogy ezentúl igen jó dolog lesz szegény embernek lenni.

– Hanem gazdagnak lenni lesz rossz dolog. Eleinte. Később aztán majd a szegénynek is. A mikor elfogy a négy garas, s nem lehet megkeresni a másikat. Különösen tréfás állapot pedig a mienk. A két zálogos pörünk egyszerre folyt le. Semmi panaszunk sem lehet az igazságszolgáltatás ellen. Az egyiket megnyertük, a másikat elvesztettük, egészen jog és igazság szerint. Csak az a kis hiba történt, hogy az ellenfelünk, a ki ellenünk megnyerte a maga birtokára nézve a pert, minden követ megmozdított, hogy a hétszemélyes táblának az itélete deczember harminczegyedike előtt kihirdettessék, a másik ellenfelünk pedig, a ki ellen mi nyertük meg a perünket, annyi prókátori furfangot hozott mozgásba, hogy a mi itéletünket csak január elseje után hirdették ki. Ebből aztán az a kis baj támadt, hogy nekünk el kellett fogadnunk a zálogváltsági összeget fekete bankóban, nekünk pedig a magunk váltságösszegét veresszemű bankóban kellene lefizetnünk. A mi pénzt kaptunk, annak minden ezer forintja kétszázra zsugorodott vissza. Ennélfogva a zálogos birtokunkból kivetettek bennünket, az ősit pedig nem adják vissza; s most itt lebegünk a tenger felett, s nincs egyéb földünk, a hová lehajtsuk a fejünket, mint a tengerfenék, vagy a Frangipáni vár; ahhoz még egy szerény kis összeg, a mi meghalásra sok, de a megélésre kevés. Rád bizom a választást: éljünk-e, haljunk-e?

– Én szeretnék élni.

– Hát rólam mit gondolsz?

– Te is! Te is. Neked is élned kell.

– Akkor haladjunk az én váram felé. Majd aztán elmondom, hogy miért akarok hát élni, ha csakugyan «kell», hogy éljek? Én meg akarom szerezni azt a pénzt, a mit ily végzetesen elvesztettünk, s aztán kiváltom vele a birtokunkat.

A leány nagyot nézett a férfira.

– Hát tudsz te valamit, a mivel a világon pénzt lehet szerezni? Tanítottak téged valamire? Mi akarsz lenni? prókátor? doktor? kalmár?

– Úr!

– Mi hozzávalód van?

– Ész!

– S kitől akarsz te szerezni?

– A bolondoktól. Ne kérdezősködjél tovább. Elhatározott szándékom, hogy ha most mindjárt a csapás heveny fájdalmában meg nem ölöm magamat, ha te rá beszélsz, hogy éljek tovább veled együtt, én magamnak elégtételt veszek a világon. Nekem minden szemközt jövő ember adósom. Meg kell neki fizetni, a mivel tartozik. Ha kevés van neki, keveset; ha sok van, sokat. A mennyi van.

A leány rémület kifejezésével tekinte a beszélőre. Az elnevette magát.

– Ne képzeld, hogy kalózzá akarok lenni. Nem szándékozom utasokat rabolni ki, sem szárazon, sem tengeren. Csak épen egy tudományomnak, mondjuk, hogy genialitásomnak akarom teljes hasznát venni.

– Tudományod van neked? Genialitásod? Sohasem hallottam én erről. A mióta csak ismerlek, mindig azt tudom felőled, hogy soha sem szerettél tanulni.

– A genie nem «tanul», hanem «tud». Hivatás, adomány, talentum, vagy hányféleképen hivják? Talán inkább inspiratio. – Némely ember holtig tanulja azt, még sem tudja soha, a másik bele se néz, mégis érti. A hegedűnek Paganini kezében is csak egy nyirettyűje van, aztán meg a Regenschoriéban is, azért az egyik mégis kis isten, a másik pedig szegény kutya. A rajzprofessor kezében is csak úgy ecset az ecset, mint a Kupeczkyében. Kean, mikor a szerepét nem tudja és részeg, még akkor is csak «fölséges úr», a falusi komédiás pedig, ha éjjel-nappal azt tanulta is, csak «hallja kend!» Napoleon káplár volt.

A leány hitetlenkedő módon rázza a fejét.

– De hát mindezeknek az utánzására mégis csak kellett volna valaha egy hegedűnek, vagy egy ecsetnek lenni a kezedben, a miről én soha sem hallottam; szinészi tehetségedről nincs valami különös véleményem. Napoleonná lenni pedig aligha kedvezők most az idők. Mi az a te titkos adományod?

– Ne kérdezd tovább! Hidd el, hogy van. Álmodozzál felőle, a mennyit akarsz. Gondold, hogy alchymista vagyok, feltaláltam az aranycsinálást. Vagy képzeld, hogy valami olyan találmányom van, a mi az egész világot meg fogja lepni. Teszem föl: ló nélkül hajtani szekeret a földön, vagy repülni a levegőben. – Ilyesmi. – Gondold, hogy titkos magnetismus segélyével meg tudom jósolni előre a lutrin kihúzandó számokat, vagy az állampapirok jövendő árkeletét egész bizonyossággal. Gondolj csodákat, lehetetlenségeket, csak azt hidd el, hogy a mikor visszatérek hozzád (s egyszer minden évben eljövök), kincseket hozok neked, azokat fogod őrizni itten, öt, hat, talán hét évig is, mindaddig, a míg az elvesztett zálogösszeg együtt lesz. Akkor visszamegyünk az elhagyott világba, átveszszük ősi birtokunkat s elfoglaljuk azt a helyet, a mi bennünket rangunk szerint megillet. Addig pedig tűrsz és vársz, mint a halott, a ki a feltámadására vár.

A leány kezét nyujtá Metellnek.

A Frangipáni kastély közeledett már. A déli tornyának egyik ablakában gyertyavilág volt. Várták az érkezőket.

– Milyen szomorú hely! mondá a leány. Itt könnyen meg is ölhetnek.

– Mondtam már, hogy emberi teremtéstől itt ezen a helyen ne félj. Sehol a kerek világon meg nem vagy védelmezve rossz emberektől (de jó emberektől is), csak itten.

– Mondtad, hogy az a nő, a ki mellettem lesz, annyit ér, mint egy igazi férfi, bátor, szív és erő dolgában, de az mégis csak egy ember.

– Nem is az a te védelmed, hanem egy «név».

– Egy név? Micsoda név?

– Az a név, hogy «Marguerita».

– «Marguerita»! S mi védelem van ebben?

– Ez egy csodálatos név. Úgy hangzik, mintha asszony neve volna. Talán az is volt valaha, nem is olyan régen. Hanem most ezzel a rémület csodáit lehet előidézni. – Ha a Frangipáni várnak minden ablakából egy sugárágyu kandikálna elő, nem tartaná a partvidék valamennyi vad népeit olyan rémületben, mint ez az egy szó. – Próbát tehetsz vele majd. – Megesik, hogy a portoréi asszonyok, erős sirocco idején oda mennek ruhát mosni a félhold alakú sziklapadra, a hol a széltől védve vannak, de ha a toronyablakból ezt a szót elkiáltod: «Marguerita»! látni fogod, hogy egyszerre összekapkodják a félig szapult ruháikat, s elfutnak a valle felé. – Ha egy halászcsónakot a tengeren olyan közelbe látsz jönni a parthoz, hogy a halász a toronyból lekiáltott szót meghallhatja, az a Marguerita névre egyszerre felszedi a hálóját s tovább evez. – Ha Orbán-napkor a morlák nép a papjával, zászlóival búcsút jár a szőlőtvédő szent tiszteletére, s történetesen arra a lejtőre is leszáll, a mi a vár felé van fordulva, a Marguerita névre, a mit a toronyerkélyről elkiáltasz, asszony, férfi mind félbehagyja az éneket, otthágy papot, zászlót, Orbán patronust s menekül fel a hegytetőnek. Ezzel a névvel lőni lehet, mint az ágyúval, kartács, kongrev-rakéta nem tesz olyan pusztítást, mint ez az egy szó.

– Hiszem, mert te mondod.

Ezzel a szavával egész jellemét vallotta be Milióra. Olyan hite volt Metell bátyjában, mint egy szentben, több! mint egy papban. A mit az mondott, az látszhatott képtelenségnek, de mégis szentigaznak kellett lennie. Azt úgy el kell hinni, mint testünknek feltámadását: – nem értjük hogyan lesz? de bizonyosan meglesz. – Talán hát a Frangipáni vár halottja is feltámad még az életre?

A naplement utáni zodiacus-fény dült kúpja még sokáig árasztá kétes sárga fényét a tájékra, az ég három sávra látszott válni, mint egy szétnyitott legyező, a középső opálszinü volt, a két szélső aczélkék, élesen elválva, s csak lassankint engedve helyet a csillagoktól áttört sötétkék éjszakának.

Alant világított a tenger. Az az ünnepies, rendkívüli önkisugárzás világítá meg egész egyetemét, a mihez fogható túlvilági kép nincsen. Minden hullámgerincz sziporkákat hány, az evezőlapátról mintha tűzcseppek hullanának alá s a habot hasító csónak után gyöngyvetéssel habzó fénybarázda marad. S a tündéri üvegtengerben ott alant a vizek birodalmának népei játszák a magok világtörténetét, egy éjszakára láthatóvá téve emberi szemeknek. A tengerfenék virágos kertje pompázik, tavasz van talán oda alant? Az állatnövények virágalakú fejei tátognak, a kagylók kitárják csodás kelyheiket, a százkarú salpa, mint egy izzó vasdarab, süvölt egyenesen végig a víz alatt, a pillangó alakú rózsáncz, a tenger denevére röpköd szeszélyesen, a quálok százféle fajzata, fejkötőt, kalapot, koronát mimelve libeg, függő lámpás gyanánt a körül megvilágított zöld hullámban; csoda-alakú szalagok kanyarognak előre-hátra tekergő fordulatokban, s azok közt a tenger milliónyi úszó szárnyas népe, ezüsttől, bibortól ragyogó pikkelyeikkel, tüskés hátukkal lepénynyé szétterült, gömbbé hordósult, kigyóvá elnyult idomaikkal, aranyként villogó merev szemeikkel.

Milióra kihajolt a csónak oldalán, s úgy bámult alá merengve a csodatüneményes világló tengerbe.

– Oh ne evezz! kéré Metellt, hadd tartson tovább ez az út.

– De pedig jó lesz, ha az evezőt feszítem, dörmögé Metell, s te meg irányozd a kormányt jobban a part felé. Jó lesz innen sietni. Nézd, hogy sietnek ott alant a tinhalak erre felé! hogy ficzánkolnak a delfinek!

Milióra ugyan ezt sem tudta felfogni, hogy mi ok lehet ez a sietségre, hanem azért tette, a mi mondva volt neki, part felé kormányzott.

Egyszer aztán kezdett megérteni valamit, vagy legalább sejteni.

Mélyen a foszforfénytől átlátszó tenger fenekén közeledett valami sötét árny, egy iszonyú fekete tömeg, egy óriás, egy leviathan. Az elől futott a többi ragyogó tengerlakó. Oly sebesen haladt a vízben, mint a sas a levegőben, s idomtalan termete daczára egyet-egyet ficzánkolt, s olyankor mintha fénykirobbanás tört volna ki a tengerben, tűzoszlop gyanánt lövellt szét a tüneményes sziporka-özön, egy pillanatra fényes homályába temetve el a sötét alakot, – a másik pillanatban már messze onnan sikamlott tova a sötét tömeg.

– Mi az ott? Rebegé Milióra. Látod azt?

– Látom. Az olaszok úgy hívják, hogy «pesce cane».

– Bántja az az embert?

– A természettudósok azzal a melléknévvel tisztelik meg, hogy «emberevő».

– Megtámadhatja az a mi csónakunkat?

– Annyi neki a farkának egy ütésével összetörni ezt a csónakot, mint nekem összetörni egy dióhéjat.

– Boldogságos szűz! Oltalmazz!

– Ne félj. Most nem tart felénk. Másfelé veszi az utját.

– Talán jól van lakva?

– A czápa soha sincs jóllakva. A tenger maga nem birja eltartani. Étvágya örökkévaló. Hanem ezúttal mi megszabadulunk tőle. Látod ott a scogliót?

A tengeröböl közepéből egy nagy sziklasziget emelkedik ki ezen a tájon, északi oldalán egészen kopasz és fehér.

– Ott a tenger tükre felett láthatsz úszni egy sorban valami sötét pontokat.

– Régóta nézém, azt gondolom, valami halak fejei azok ott.

– Nem. Azok nem halak, hanem tehenek. Ide tartoznak abba a kis parti helységbe, a hol az olajfa erdőcskét látod. Ott nincs se fű, se bokor, ott nem legelhetnek, azért minden reggel átúsznak a tengerszoroson a scoglióra, annak a tulsó oldalán, a mi délnek fordul, jó legelő van; a csorda ellátja magát. Ellenben a scoglión nincsen víz. Az meg ide át van az innenső parton. Ezért este a tehenek visszaúsznak a gazdáikhoz, a kik megitatják és megfejik őket. Azoknak a feltartott orruk az, a mit egy hosszú vonalban látsz elszórva úszni a víz fölött. A mi tisztelt barátunk ezek után sovárog.

– S meg tudna enni egy egész tehenet?

– Egyszerre nem nyeli le, de ketté harapja, s úgy sikerül neki, majd mindjárt meglátod.

Alig mult el nehány percz, mely alatt a tenger alól fel lehetett hallani a delfinek csodálatos szomorú sirását, a midőn egy rémséges bömbölés üvölte végig az éjszakában. Milióra az előttük keresztben úszó fekete csoport közül egy szarvasfőt látott magasra felemelkedni, a két első kapálózó lábával. Azután elbukott a fő s vége volt az ordításnak.

– De már most igyekezzünk ám ki a partra, mondá a testvére, mert a czápának a tehénhúsra megszokott jönni az étvágya az emberhús után. Szent Antal segíts! – Forduljunk szél mentébe.

Az áldozatul esett tehénnek az ordítása fellármázta az egész környéket, a partlakók mindenünnen előrohantak a kalyibákból, ordítozva: «pesce cane! pesce cane»! az olasz harczi lármája rettenetes, s a vizek óriása gyáva, ha valaki nagyon kiabál rá, megfordul, elmenekül.

Hanem a «pesce cane» kiáltó szóra egyszerre menekült valamennyi kisebb jármű a tengerszorosban ki a partra; később valahol Buccari körül egy brigg ágyuzni kezdett a tengerből felficzkándozó szörnyetegre, a minek az természetesen nem nagy kárát vallotta.

– Már most én még a tengerre sem merek kijönni többé, se csónakázni, se fürdeni, mondá szomorúan Milióra, mikor a partot elérték, s a rémületéből magához téregetett.

Ezt pedig annál jobban szerette Metell. Így már most Milióra a tenger felől is be volt zárva. Jobban még aligha gondoskodott bátya a féltve őrzött hugáról, mint Metell. A szárazföldről őrt áll a Marguerita, a tenger felől a pesce cane, benn a Frangipáni várban Axamita strázsamester leányasszony. Ki férhetne itten hozzá?

– Az már igaz, hogy itt jól el leszek zárva a világtól.

Metell nem biztatta egy szóval sem az ellenkezőről, hanem kezét nyujtá neki s vezette a Punta della Forterezza épület felé, a mi a fosforeskáló tenger világánál valami óriási épületnek látszott messziről.

Milióra egy vakmerő kérdésre határozta el magát.

– De hát miért nem viszesz te engem magaddal oda, a hova te magad mégy?

– Furcsa kérdés! Azért, mert én olyan helyre megyek, a hol te neked nincsen helyed.

– Micsoda hely lehet az?

– Francziául úgy hívják, hogy «champ des Tartares» – tatártábor.

– Tatártábor? Hol az? Mi az?

– Azt én neked nem tudnám megmagyarázni, mert hiányoznak nálad a megértéséhez való fogalmak.

– S te a tatártáborban akarsz a számunkra pénzt keresni? Nekem egy tatártáborról az a fogalmam van, hogy ott a piszok és nyomoruság ütötte fel a tanyáját.

– No látod? Én pedig azt tudom erről a champ des Tartaresról, hogy ott van a világ minden kincse és pompája felhalmozva, a mennyi ma elfogy belőle, holnap kétszer annyi támad helyébe, Egy tündértenger, a mibe a bolondok folyvást hajigálják bele a kincseket, hogy az okosak folyvást halászhassanak benne.

– Hát nincsenek ott asszonyok is?

– Az a baj, hogy nagyon is vannak.

– Hát ha én ott volnék, nem halászhatnék én is abból a tündéri kincstengerből?

– Halásznod sem kellene, utánad repülne. Épen azért nem viszlek magammal.

– Nem tudom megérteni.

– Nem is akarom, hogy valaha megértsed. Választhatsz a tengerfenék, meg a Frangipáni vár között, de oda a hova én megyek, nem jösz. Megátkozhatsz, hogy így eltemettelek élve, de ha magammal vinnélek «oda», akkor átkoznál meg méltán és igazán.

Milióra elhallgatott. Hozzá szoktatták, hogy a mit nem tud megérteni, azt el kell hinnie. – Most még egy új talánynyal vizsgálhatta a csillagos eget: mi az a «tatártábor», a hol mesés kincsek omlanak az emberek lábai elé, a mik futnak az asszonyok után, s a hová neki nem szabad menni?

Az őrtanyán találtak az érkezők a tűzhelyre letéve egy lámpást, benne égő olajmécscsel, embert senkit. – Ez azt jelentette virágnyelven, hogy vegyék fel a lámpást s keressék meg vele az utat fel a várhoz, Axamitának bizonyosan más dolga van.

Úgy is volt. Az egyetlen cseléd a kastélyban nemcsak major domus, nemcsak garde-de-dame, kertész, hanem szakácsné is. Axamita vacsorát főzött az érkező váruraság számára. Pompás vacsorára várta őket. Volt risotto, sült kappan, articsoka, páczolt hal, még aztán narancs és füge is és pour la bonne bouche tengeri tulipánok.

– Ejh ha! Axamita őrmester leányasszony, kend ma nagyon kitett magáért. Pompás vacsorára várt bennünket.

– Hát az ezután is így lesz. A goszpodina tudom, hogy uri ételekhez szokott.

Miliórának különösen megtetszettek a tengeri tulipánok. (Azt sem tudta, hogy mik azok?)

– Ez is lesz mindennap.

– Pedig ez nagyon drága csemege, mondá Metell. Fiuméban csak a pipistrellik asztalára kerül fel.

– Az ám. Mert csak buvárok szedhetik a mély tenger fenekéről, a hol már rendes ember szeme nem lát.

– De hát hogyan jutott kegyelmed, Axamita őrmester leányasszony, ennyi mindenféle drága jóhoz?

Axamita komoly arczczal felelt:

– Van ez mind itt a környékben elég. Jómódú emberek laknak itten, a kik szeretik a jót.

– No hát legyen is minden jó a hugom számára, a mit megkíván.

– Lesz uram. Bizony lesz. Nem lesz rám panasza, mikor visszakerül kegyelmed megint.

– Aztán ehhez mind hagyok ám itt elégséges pénzt a hugomnál.

– Pénzt? Hát aztán mit csináljak én azzal a pénzzel?

– Mit? Hát kifizeti, a mit bevásárol.

– Hát kegyelmed azt hiszi, hogy én innen kijárok vásárolni boltba, kafánába, mészárszékbe, aztán «adsza, nesze»! Hisz agyonvernének, ha oda mennék közéjük. Utczán elhajigálhatnám a pénzt, senkise szedné fel utánam.

– Hát micsoda? Csak nem «ötön» szerzi kend mindezt?

Axamita büszkén mutatott a mellén levő érdemrendekre.

– Uram! Axamita őrmester leányasszony nem lopott soha.

– Hát akkor ki teremti azt ide mind?

– Ki, no? szólt Axamita, hát – a Marguerita.

Milióra elbámulva csapta össze a tenyereit. Hát még azt is megteszi a Marguerita? Nemcsak megvédi a várat köröskörül, hanem még el is látja élelemmel?

Metell úr nem akart erről Milióra előtt beszélni. Inte a szemével Axamitának, hogy menjen ki vele a folyosóra.

– Micsoda bolondság ez? A mit a rovinoi nyomorultak lopnak, azzal akarja kend a hugomat eltartani?

– Kövesse meg magát az úr. A rovinoi nyomorultak nem lopnak, és én nem vagyok nekik orgazdájuk. Ez egy olyan szó, a mi hiányzik az emberi beszédből. A császárnak van egy dekretuma, a mi azt parancsolja, hogy a rovinoi nyomorultnak nem szabad éhen meghalni.

– Ez igen emberséges parancsolat.

– Igen ám, de senki sem ereszti őket a házához közel, hogy enni adjon nekik, helyökbe sem hozza; annálfogva a császár azt parancsolta, hogy miután a nyomorultaknak se ingyen, se pénzért nem lehet élelmiszerekhez jutni, tehát ha valamit sötétben, alattomban beszereznek, azért ne üldözze őket senki; a syndaco jegyezze fel az észrevett kárt, s aztán küldje fel a lajstromot a fiumei podestához esztendő végén, az fizesse ki a házipénztárból.

– Ilyenformán szabadalmazott lopás, a mit tesznek.

– Hát mit csináljanak mást? Élni csak kell, ha már az Istennek úgy tetszett, hogy ilyen állatok is legyenek a világon. Én vagyok ennek a szerencsétlen fajnak a felügyelője.

– S kend nem fél velük érintkezni?

– Én? szólt Axamita, végig húzva a kezét az arczán. Hát úgy nézek én ki, mint a ki valakit még megcsókolhat?

(Különös egy mondás, de úgy látszik, Metell úr megértette, mert belenyugodott.)

– És e szerint mind azt, a mi jövőben a hugom asztalára fog kerülni, a rovinoi szerencsétlenek szerezgetik össze a környékből.

– Igen. Sötét éjszakákon, a mikor más nem lát, ők ellenben igen jól látnak a veres szemeikkel, szuroksötétben és tengermélységében. És tőlem csak az utasítást kapják, s azért háládatosak. Senkinek sem esik kára. A császár megfizeti, a mit a nyomorultak elvisznek. Sokan nem is követelik.

Azt mondják, elvitte a Marguerita.

Milióra erre a névre utánuk jött.

– Mit beszéltetek a Margueritáról? kérdezé Metelltől.

– Rendbe jöttünk vele. A mit a Marguerita az én kastélyomba felhord, azt én majd meg fogom téríteni készpénzben.

– Kinek?

– A Marguerita apjának.

– Hát van annak apja?

– Igen. A császár.

– Miféle császár?

– Először volt Napoleon császár, most pedig Ferencz császár.

Milióra most aztán törhette rajta a fejét, hogy miféle csodalény lehet az, a kinek két császár az apja?

– Eredj ki az erkélyre, nézd meg most a tengert! mondá Metell a hugának.

– Ah, be fölséges! szólt elragadtatással a leány, a mint az ablakot feltárta s a ragyogó éjszakába tekintett.

Metell úr pedig nesztelen léptekkel sietett le a lépcsőkön, a míg Milióra a vidéket bámulta.

– Zárja be kend utánam a kaput, mondá Axamitának. Búcsúzatlanul kell tőle elszöknöm.

– Nagyon helyesen teszi kegyelmed.

Metell kiosont a kapun, Axamita felment a toronyszobába. Mikor benyitott az ajtón, Milióra azt hitte, a bátyja jön.

– Metell jöjj ide!

– Már eltávozott, dörmögé Axamita.

– Elment? végképen? szólt Milióra. Búcsúvétel nélkül! Még egy csókot sem adhattunk egymásnak.

– Ebben a várban nem ád senki csókot egymásnak, szólt Axamita kemény, mogorva hangon.

– Ki tiltja azt?

– Hát ki? A Marguerita.

KI AZ A MARGUERITA?

Mikor Milióra ilyen egyedül magára hagyatva találta magát ezen a félelmes csodáktól lakott helyen, elveszett egész lélekereje, leroskadt a földre s hevesen zokogott.

Axamita ott állt, s hagyta őt sirni, maga is leány volt, tudta, hogy a sirás megkönnyebbülés. Nála ugyan régen lehetett az, mikor legutoljára könyezett. Granátos őrmesternek ha fáj valami, káromkodik, azzal gyógyul.

Mikor aztán Milióra felemelte az arczát a földről, s könnyező szemeit megtörülve, álmodók módjára hebegé: «minő borzasztó hely ez itt! egyedül magamban»! akkor odahajolt hozzá s felvette, mint egy gyermeket, levitte az ölében az alsó szobába, az volt az ágyasház; felvetve az ágy; a kandallóban ropogott a törpe fenyő; ki is volt füstölve az egész ház mindenféle fűszerekkel, a mikben gazdagok a dalmata part sziklái; ott levetkőzteté a leányt, lefektette, betakarta melegített paplannal s aztán leült az ágya lábához, mint egy leánycseléd.

– Nem olyan borzasztó hely ez kisasszonyom! szólalt meg ekkor Axamita. Azért, hogy olyan elhagyott. – Én bejártam sok messze földét a kerek világnak, s úgy találtam, hogy nem azok a legborzasztóbb helyek, a hol szörnyű a nagy magányosság. A hová az emberek legjobban tódulnak, azok a legveszedelmesebb tanyák. Én sorba jártam valamennyit, s nem szeretek rájuk visszagondolni. A moszkvai nagy lármától a «champ des Tartares» zsibongásáig minden itt zúg még most is a fülemben. S nem tudom, hogy melyikre gondolok vissza nagyobb irtózattal.

(A champ des Tartares említésénél egyszerre figyelni kezdett Milióra. Ez az asszonykatona tudhat valamit, a mi az ő sorsával összefügg! Tekintetével mutatta, hogy szivesen hallgat rá, beszéljen csak tovább.)

– Mert nem ott van a legnagyobb borzalom, a hol jajgatnak és szitkozódnak, hanem a hol kaczagnak, dalolnak és suttognak. Az eleven kisértetek a legfélelmesebbek. Jártam közöttük, férfikarddal az oldalamon, asszonyszívvel a mellemben: nem kaphattak el.

Ez még nagyobb rejtély volt Miliórának.

– Mennyivel jobb itt ebben a kis sziklazugban! folytatá Axamita. Ide semmi rém se jöhet be. Csendesség van köröskörül, az ember az egész világnak egy szavát sem hallja. Sírhatnak, kaczaghatnak, tánczolhatnak, verekedhetnek odakivül, itt csak a méhek döngése hallik, a mik a virágos völgyekből hazatérnek. Azok is tudják, hogy ezekben a sziklaodúkban nem bántja őket senki. Lehet háboru odakinn a világban; császárok, királyok hajigálják egymást a koronáikkal; bevehetik Gibraltárt, Párist, Bécset, a Frangipáni várat el nem foglalja senki, ennek a kapujáig el nem jön többet se a Bonaparte, se a Wellington. Tűzbe-lángba boríthatja a lázadás az egész dalmata partot; feltámadhatnak az Uskókok, a kik senkitől sem rettegnek, tőlük pedig mindenki, de a Frangipáni várat azok sem veszik be. Lehet inség az egész világon, lehet romlás, hogy a kik tegnap üveges hintóban jártak, ma házról-házra koldulnak kenyeret: itt nem tudnak arról. Odalenn az őrtanyámon nyitott ablaknál áll a fazék pénz, a hogy összegyűjtém, azt se tudom mennyi? rá sem gondolok, hogy van. Lehet olyan éhség az egész országban, hogy az emberek a paréjt eszik fel a földről, a Frangipáni vár lakójának mindig megvan az egyik napról a másikra valója. Még a vihar sem bántja ezt a helyet. Mikor a rettenetes Bóra elkezd üvölteni, ordítani a Karst magas sziklái között, mintha egy egész kisértet tábor huhogna, fütyölne, rikácsolna a felhők között; mikor a tenger tajtékot túr dühében, úgy ugatnak fel a hullámok, mint a kutyák, a sziklákra: idebenn úgy hangzik az, mintha csak orgonaszó volna, s angyalok énekelnének hozzá. Ide nem jön be senki és semmi, a mi rettent, a mi árt, a mi bánt: úgy takarja be ezt a helyet a kerek ég, mintha egy üvegharang volna.

– Isten csodája ez? kérdezé Milióra.

– Isten csodája-e, vagy a sátáné? azt nem tudom meghatározni; hanem hogy emberi észen túljáró tünemény, azt bizonyosan tudom. Tudja minden ember, a ki a Frangipáni várat ismeri.

– És mi az a csoda? tudakozódék tovább a leány.

– Nehéz azt egy ilyen kisasszonynyal megértetni, a ki gyermeksége óta szent szüzek kolostorában élt, a hol nem tanítottak neki mást, mint azt, hogy vannak angyalok és vannak ördögök. Az angyalok szépek, nyájasak, kegyelmesek; az ördögök rútak, ijesztők, kegyetlenek. Már most hogy fogja ez megérteni azt, hogy épen azok az ördögök a legfélelmesebbek, a legkegyetlenebbek (de csak ő rá nézve), a kik szépek és kegyelmesek, mint az angyalok.

– Ezt igazán nem tudnám megérteni.

– No látja, szentem! Hisz épen azért kereste ki az urabátyja a kegyelmed számára ezt a csodatermő helyet, hogy azoktól megvédelmezze. Vannak rablók, tolvajok, a kik tetszetős formában, hizelkedve, mosolyogva közelítenek a fiatal leányhoz, mikor az még nem is tudja, hogy mi az a kincs, a mit el akarnak tőle lopni? Azért tette be ide ez üvegharang alá az urabátyja. Ide azok sem jöhetnek be.

– Azokat is a csoda tartja távol?

– Az.

– S annak a csodának a neve a «Marguerita»?

– Ne vessen keresztet magára ennél a névnél. Az nem rosz lélek.

– Hát micsoda?

– Talán inkább mártir. Egy asszony, a ki sokat szenvedett, s a ki azután nemének minden szenvedéseért rettentő boszút állt, hanem azt maga sem tudta.

– Hát ez nem mesebeli rém?

– Annyira nem mesebeli rém, drága kisasszonyom, hogy én még ismertem és láttam őt. Láttam és ismertem az elején, láttam, de már nem ismertem a végén.

– Nem értem ezt! Hogyan volt ez?

– Hm! Drága szentem. Nehéz azt úgy elmondani, hogy a kis leányok úgy megértsék, hogy többet ne akarjanak belőle megtudni. Mert nem jó a kis leányoknak olyan dolgokat mesélni, a mikkel vele álmodjanak.

– Én nem vagyok már kis leány.

– Jól van jól. Addig boldog, míg az lehet. Lám, én soha sem voltam az. Soha «kis leány». Mikor beszélni tanítottak, már káromkodni tanítottak. Nálunk a kis leányokból hamar asszonyok lesznek; egymás között sem beszélnek egyébről, csak arról: hogyan legyenek asszonynyá? én, a mióta eszemet tudom, mindig azon tépelődtem, hogyan lehetnék férfivá? Amint megerősödtem, katonává lettem. Nem válogatták akkor az embert; elbirtam a puskát, nem féltem a tűztől: férfihelyet foglaltam el. Áldom érte a Mindenhatót, hogy nem lett belőlem asszony! de holtig fáj érte a lelkem, hogy soha sem voltam kis leány…

Axamita őrmester leányasszony félrefordult, hogy szemét megtörülje. Úgy tett, mintha csak a kandallóban rakna friss targalyat1) a tűzre.

Aztán visszajött Milióra ágyához s leült egy kis faragott zsámolyra.

– Tehát igazán elmondjam a Marguerita történetét?

– Szépen kérem.

– De majd elrontom vele az álmát.

– Nem tesz semmit.

Axamita egypárszor a fejéhez kapkodott, mintegy öntudatlanúl. Azt takarta a katonasüveg, a mit a katonaregula szerint egész az őrmesterig még a szobában is a fején kell tartani a katonának. Milióra kitalálta az értelmét ennek a sipkához kapkodásnak.

– Talán könnyebben hozzá tudna kezdeni, Axamita, ha pipára gyujtana.

– Megengedné a kisasszony, hogy itt a szobájában dohányfüstöt csináljak?

– Óh én azt nagyon szeretem. Az a bátyámra emlékeztet. Ő is szokott dohányozni. Valami olyan biztató van a dohányfüstben. Az ember azt hiszi, hogy férfi van közel…

(Tehát már annyit sejt, hogy a férfi közellétében van valami biztató.)

Axamita kivette a süvege felhajtója mellől a kurta pipáját, s megtömte azt a saját termesztette latakiával, aztán kicsiholt a jószagú ürömtaplóba s nemsokára gomolygott a szűz hálószobájában az a mézédes illatú kék füstfelhő, melyet beszívni jól esik Miliórának azért, mert a bátyjára emlékezteti.

– Tehát, hogy az elején kezdjem, akkor kezdődött ez a történet, mikor én még ujoncz közkatona voltam.

A raguzai várban feküdtem helyőrségen, a hol a katonai pályafutásom mindjárt azzal a balesettel kezdődőtt, hogy a francziák megtámadták Raguzát s az egész helyőrséget foglyul ejték. Nem sokára egész Dalmáczia, Istria a kezükbe került, de még Horvátország és Slavonia is; s ők mindezekből csináltak egy nagy királyságot, a mit Illyriának neveztek. Ennek uralkodót is adtak saját maguk nemzetéből. Sok mindenféle új dolgokat hoztak be. Még a code Napoleont is. Mintha kellene az itt valakinek! Itt, a kinek keresete van a szomszédján, elhajtja éjjel a birkáit, s a ki igazságot akar találni, ráles az ellenfelére az úton s a bokor mellől agyonlövi; s ott az igazság. Nem kell ahhoz se syndaco, se törvény. Hanem a francziák nem sokat kérdezték, hogy mi tetszik az idevaló népnek, mi nem tetszik, hanem egészen úgy rendezkedtek, mint a kik a maguk gusztusára csinálják az országot. Legelébb is országutakat csináltak.

Ez olyan kellemetlen viszaemlékezés lehetett Axamitára nézve, hogy meg kellett újítania a taplót a pipájában.

– Ezt tartja pedig az én népem a legnagyobb ostobaságnak az egész világon. Országutat csinálni! Mintha nem megmutatná a kecskejárás, hogy merre van járható ösvény? Aztán meg mikor itt van az istenadta szép nagy tenger! Lehet ezen utazni mindig egyik várostól a másikig: minek itt a sziklákat tördelni? De hát ez az ő dolguk volt. Maguk a franczia katonák készítették az utakat. Minden ezrednek ki volt adva egy darab: ezt idáig te készíted el! Annak az ezrednek a nevét aztán be is vésték a sziklaoldalba, mikor elkészült az út. Megpróbálták ugyan a morlákokat is rá édesgetni szép napszámfizetéssel, hogy segítsenek az útkészítésnél, de az én fajtámnak megvan az a nemes tulajdonsága, hogy a férfia dolgozni nem szeret. A férfi mind nemes ember, csak az asszony, a leány a paraszt. Azok végzik a mezei munkát, a férfi csak parancsol. Különben sem voltak idehaza. Az idegenek megjelenésére mind ott hagyták a falvaikat s elmenekültek az erdőbe. Onnan nézték a hegyek tetejéről, hogy mit csinálnak ezek a furcsa idegenek? hogy építenek városokat, kaszárnyákat mindenütt az előretolt utak mentében? s várták, hogy mikor törjenek reájuk? Hanem a francziák nem igen akartak rá okot adni. Nem vettek el senkitől semmit. Fizettek aranynyal, ezüsttel. Jókedvű ficzkók voltak; a hol csak letelepültek, mindjárt tánczvigalmat adtak. Hanem egy hibájuk mégis volt. Rettenetesen éhesek voltak a csókra.

– Mi az? Azt nem értem.

– Nem érti, hogy mi az a csók? Hát kegyelmed soha sem csókolt meg senkit?

– Dehogy nem. Az apámra emlékszem, hogy sokszor kaptam tőle csókot, de az nekem nem tetszett, mert mindig megszurkálta a bozontos álla az arczomat. A kolostorban minden reggel megcsókoltam a Megváltó átszúrt lábán a sebhelyet, s valahányszor a bátyámmal találkoztam, annak az ajkát, s ez nekem mindegy volt.

– A csók a Krisztus lábának a sebhelyére vagy a testvérnek az ajkára? Elhiszem. Akkor hát nem is értheti, a mit mondtam. Tudtam én azt előre. Hát az az éhség a csókra valami olyan nyavalyaféle. Talán inkább rosz indulat. Mikor két ember egyszerre meglopja egymást. Az ördög beleveszi magát a szivébe s kényszeríti, hogy bolondokat cselekedjék. A veszett kutya harap, a veszett ember csókol. S néha az a csók átkozottabb a kutyaharapásnál.

– Tudom.

– Tudja? Honnan tudja?

– Hát a Hübnerből:2) Judás csókjáról.

– Igaz, úgy van. Az üdvözitő átkozta meg talán akkor a csókot, mert azóta is minden csókban ott van valami Judásból. Ha a francziák felgyujtották volna a morlákok kalyibáit, ha lemészárolták volna az elfogott férfiakat, ha korbácscsal hajtották volna a népet úttörésre, ha a templomokból kihajigálták volna a szent képeket, nem keserítették volna úgy el, mint azáltal, hogy az asszonyaiktól csókot raboltak. A kapott sebet hamarább elfelejti a morlák, mint a felesége arczán felejtett csók nyomát. Olyan féltékenyek az asszonyaikra, leányaikra, hogy egyik falu népe a másik faluból származott vőlegénynek, ha akármilyen fényes kelengyét hoz is magával, nem adja mátkául leányát; özvegy asszonyt férjhez nem vesz itt senki, akármilyen fiatal maradt, a meghalt férjnek a haragjától még akkor is rettegni kell, s ha egy leányt erővel elrabol valamelyik szomszéd határbeli férfi, akkor örök vérboszú támad a két falu népe között. Tehát ezért az egyért a francziákat még jobban gyűlölték a morlákok, mint azelőtt az olaszokat, németeket, törököket. Ezek pedig fel sem vették az ő haragjukat: nevettek és daloltak s tánczoltak az asszonyokkal. (A morlák csak maga tánczol férfi-karéjban.) Nem lehetett őket bántani, sokan voltak s igen jó katonák. Egyptomban is jártak ezek, s ott is leverték a hatalmas mamelukokat. Csak tűrni kellett férfinak, asszonynak. Én akkor, mint hadifogoly, itt voltam Fiumében, s segítettem a kőhordásnál, a mint a kikötőt építették. Nagyon jól emlékezem arra a szép tavaszi estére, mikor teljes szélcsend mellett, lelankadt vitorlákkal jött lassan evezve a Fiumárába be egy gyümölcsös bárka. A szokatlan formája mutatta, hogy messze vidékről való; a rajta levő hajósok közül egy sem tudott semmiféle olyan nyelven beszélni, a mi a környékben divó; különös benyomott orrú, olajbarna színű pofáik voltak, vastag ajkakkal s füleikben nagy karika-függőkkel. A hajóteher, a mivel a bárkájuk rakodva volt, szintén csupa különös, más világrészből való gyümölcs volt, a minőt én soha sem láttam, sőt talán meg sem mertem volna kóstolni. Hanem a mi aztán a legnagyobb népcsődületet okozott: az egy nő volt, annak a bárkának a tulajdonosa. Még az én szivem is megdobbant a láttára. Hozzá fogható valamit csak akkor láttam, mikor kegyelmed ebbe a házba lépett. A szent szűzre mondom, olyan nagy a hasonlatosság! Ma épen olyan szörnyen feldobbant a szívem, mikor a kisasszonyt megláttam. Akár csak őt látnám kiszállni a hajóbul. A parthadnagy kérdésére, hogy mi ennek a hajónak a neve? azt felelte a nő olaszul, hogy «Marguerita». Az ő neve is Marguerita. Port Saidból jön déligyümölcscsel. Megadatott neki az engedelem, hogy sátorát felüthesse a piaczon és árulhassa a gyümölcseit. A szájtátó nép naphosszant elbámulta azokat a különös alaku gyümölcsöket, a mik a sátor alatt fel voltak halmozva; magam is egy egész vasárnapot, a mikor munkaszünet volt, ott töltöttem ácsorogva, s hallgattam, hogy kinálja a barna pofáju szolga a kirakott gyümölcsöket: baraczkokat, a mik fürtökben teremnek, mint a szőlő, ökölnyi bogyókat, embertenyér alaku ujjas gyümölcsöket, a miknek banaán a neve, az ingefára nevü szentjánoskenyér formát, az íjasfias papájafügét, dinnye-alakú gyümölcsöket, a mik pálmafán teremnek, szilvákat, a miknek tüskéje van: a ki észre nem veszi, megszúrja vele az orrát, hogy feldagad, mint egy uborka; ketté vágott nagy tököket, a mik megsütve kenyérizűek! Úgy kelt minden, mintha ingyen osztották volna. A franczia urak úgy hordták a sátorba a pénzt, hogy hordó telt meg vele. De a mi még jobban kelt a csodaszép gyümölcsnél, az a csodaszép asszonynak a csókja volt. Azt mondják, hogy nem volt vele fukar: mindenkinek jutott belőle, a ki csak megkivánta. A hirére messziről idecsődültek, s vitték a bűbájos idegen nőt minden mulatságba, a mit a kedvéért rendeztek. S a szép Marguerita tudott danolni is, tánczolni is. Ez a vár volt a helye lármás mulatságainak, a hol a szép Marguerita kézről-kézre járt a tánczban. Két hét nem telt bele, s a gyümölcsös sátor üres volt, a hajó visszament. Hanem a szép Marguerita ott maradt.

– És ekkor kezdett el a neve átokká, rémületté válni. Tizennégy nap mulva mindazoknak, a kik egy csókot kaptak a szép Margueritától, elkezdett a szemük fájni. Aztán feldagadt az arczuk; s utoljára olyan gömbölyü lett, hogy minden arczvonása eltünt róla, nem lehetett beszélniök többé, szemeik csak éjjel láttak. És ilyen maradt az arczuk örök időkre. S minthogy azok, a kik a rettentő szép asszonyt megcsókolták, aztán megint később odább adták a csókot más nőknek, azok a nők megint más férfiaknak: egyszer csak egy hónap múlva tele volt az egész partvidék azokkal a rettenetes alakokkal, a kiknek az arczaikról le van törülve az Isten teremtő kezének minden munkája. Nők és férfiak, katonák és parasztok egyformán hordták ezt az ijesztő lárvát! S e rettenetes baj ellen nem volt segedelem. A leghiresebb orvosokat küldte ide a franczia kormány, azok kipróbálták minden tudományukat ez istencsapás ellen. Mind hasztalan. A baj megmaradt, s a ki egyszer megkapta, azt el nem hagyta többet. Terjedt sebesen, mint a ragály, de csak azokra terjedt, a kik éhesek a csókra. A morlák nép skriljevónak nevezte, a francziák Margueritának hítták e veszedelmet, arról az átkozott varázslónőről, a ki azt idehozta közéjük. Utoljára az ország kormánya mindenünnen összeszedette az egész partvidékből, a kit csak a Marguerita meglepett, s a Frangipáni várat rendelte a számukra kórházul.

Milióra kétségbeesetten sikolta fel.

– Legyen nyugodt, kisasszony, biztatá őt Axamita. Ha telides tele volna is ez a vár a leskelődő vész pusztító porszemeivel, azok ellen meg van védve az, a ki azt tudta kérdezni: mi az a csók?

Milióra még mindig rémlátásra nyitott karikaszemekkel bámult maga elé lihegve.

– Hét esztendeje már, hogy ez a csapás tart az országon. Ez alatt a hét esztendő alatt a «Marguerita» többet elpusztított Napoleon hadseregéből, mint a mennyit az egész dalmátiai hadjáratban a fegyver elemésztett. Egymaga boszút állt egész neméért. Igaz, hogy a népet is magával rántotta. Azoknak a számára meg, a kik a köznépből csúfultak el ilyen szörnyetegekké, egy kis helységet építettek ide a Frangipani vár közelébe a francziák, ide telepítették őket mindenünnen. Azután vesztegzár alá vetették a várat és falut. Hármas kordont húztak körülötte, s a tengeren czirkáló hajókkal őrizték a bejáratot. Én azután megszabadúltam a hadi fogságból, bejártam a hadsereggel egész Európát: elmentem Moszkváig, akkor a mi császárunk szövetségese volt Napoleonnak, az ezredem oda is elment. Majd megint a muszkával egyesültünk s akkor Párisig ment a szövetséges sereg, ott is voltam. Mikor visszakerültem ide a szülőföldemre, már akkor a francziák elmasiroztak innen, megint a mi császárunké lett az ország. A Frangipáni vár üres volt már. A Marguerita betegei nagyobb részt kihaltak belőle. A ki életben maradt, azt itt hagyták a Rovinában. Az ilyen nyomorúlt nem is kivánkozik a világba vissza többé. Az ott egy temető eleven emberek számára. Annyival rosszabb, hogy a sirjaikat nem látogatja senki.

Milióra reszketett a láztól ez elbeszélés alatt. Az ismeretlen, az elgondolhatatlan, a felfoghatatlan boszorkányvarázsa uralkodott egész lelkén, melynek még a sejtelme is hiányzott arról, a mi az életben a valóság. Csak a rettenetest, az emberfölötti rémségest értette meg belőle; hogy van egy rém, a ki megtiltja az embereknek azt, hogy egymást csókkal üdvözöljék, s a ki ellene vét, attól elveszi az Isten képét; néma, vak, süket, másvilág-lakóvá alakítja át itt ezen a földön, a ki megjelenésével a többi embereket megrémíti, a kinek látása a meleg vért megfagyasztja. S ennek a rémnek a neve «Marguerita». És e név elég arra, hogy azt az egész várat és ennek a környékét betakarja, mint egy érczboltozat, hogy ahhoz a világ minden hatalmasai és a sötét erdők minden gonosztevői még csak közelíteni se merjenek.

Axamita aztán tovább mesélt neki erről a helyről, a mely kivűl esik az egész világon: milyen jó itten lakni. Szent Antal barlangja a pusztában nem volt ennél külömb menedék, rémektől körülrajozva, de meg nem hódítva; míg a leány megszünt reszketni, s valami édes zsibbadás állta el tagjait s arra elszunnyadt.

Adjuk hozzá Axamita őrmester leányasszony mesemondásához a tényleges valót.

A Marguerita valóban egy sajátszerű epidemicus kór, a minők az ismeretlen föld egy-egy zugolyában lappanganak, a honnan azt egyszer egy véletlenül odatévedő idegen, egy hóditó hadjárat átvonuló népe kihozza magával, s aztán széthurczolja az egész világban. Ezt Napoleon katonái hozták el Egyptomból. A franczia kormány a rettenetes vészt első kitörésében akarta elfojtani s a megmérgezett lázárokat mind oda rekeszté az adriai tengerpart sziklavölgyeibe. Olyanok voltak, mint a halálraitéltek. Még rosszabbak azoknál. Viselni emberfő helyett egy ismeretlen állatnak a fejét. Az orvosi tudomány kudarczot vallott e rém előtt. Ha meg tudott is menteni valakit a haláltól, de az arczát nem tudta visszaadni. A felgyógyúltak oda voltak száműzve a rovinai gunyhókba. Mikor aztán a napoleoni királyságok összeomlottak, az Adria tengerpart ismét Ausztriához került. Az örökséggel együtt járt a rovinai lázártelep is élő rémalakjaival. Azokat ott hagyták a francziák az új birtokosnak. A császári kormány sem tehetett egyebet, mint hogy azt az egész vidéket szigorúan elzáratta az emberlakta világtól. És hogy a szegény «Marguerita» lázárok (a kiknek már ivadékuk is volt: apró szörnyetegek!) éhen ne haljanak e vesztegzár alatt, szabadalmat adott nekik a császár, hogy a mi élelmi szert Porto Réból «ingyen» elvisznek, azért őket senki ne üldözze, hanem a károsultak jelentsék be a veszteségüket a sindaconál. Dehogy jelentették.

A TATÁR TÁBOR.

Milióra csupa angyalokkal álmodott, a kiknek nincsen emberi arczuk.

Mikor felébredt, már fényes reggel volt; a nap besütött az ablakán. Axamita ott várt reá, hogy felöltöztesse. Milióra nevetett rajta, hogy ő nála most a szobaleányi szolgálatot egy granátos őrmester teljesíti, egész uniformisban. Jó kedvre ébredt, úgy mondják, hogy «jobb lábbal kelt fel az ágyból». A reggelije is készen várt rá: kávé kecsketejjel. Azt jó étvágygyal elköltötte; Axamita megfésülte és befonta a haját (az őrmester ehhez is ért). Azután megmutatta neki a fali szekrény kincseit: a sok olvasnivaló könyvet, a miket Metell válogatott ki a számára. Sok mulatságot igérő czimek. Robinzon Cruzoe története, Telemach, Gulliver utazásai, Klimius Miklós, Bertuch képes könyve. Milióra még eddig nem olvasott egyebet, mint a Hübnert és a «Martyrok oszlopát». Ezek itt bizonyosan mulatságosabbak lesznek. «Én majd fenhangon olvasom, te meg hallgatod, Axamita, ugy-e? Aztán majd együtt nevetünk rajtuk.» Miliórának az a képzelete volt a történetes könyvekről, hogy azoknak a meséin okvetlenül nevetni kell. S nevetni sokkal jobban esik az embernek másodmagával, mint egymagában. «Igen, mondá Axamita, de majd csak estenden, lefekvés előtt; nappal az embernek egyéb dolga van, mint könyvet olvasni.» «Hát ugyan mi dolga van az embernek?» «Azt majd mindjárt megmondom. Én főzöm az ebédet.» «Hát én mit csinálok?» «A kisasszony meg zongorázik.» «Min zongorázom»? «Jőjjön csak le az alsó szobába, ott van a fortepianó.» «Tudod te, hogy mi az a fortepianó?» «Ohó! Hányszor háltam benne!» (Biz azt a katona urak szokták ilyesmire használni, mikor holmi elhagyott kastélyokba bekvártélyozzák magukat, igen jó nyoszolya lehet!)

Milióra örvendve csapta össze a kezeit, mikor Axamitával leballagva az alsó szobába, abban a zongorát megpillantá, a hangjegy-halmazzal. Mindjárt le is ült eléje s elkezdett rajta játszani, ez volt a kedvencz mulatsága.

– Mégis jó ember ez az én bátyám, úgy-e? szólt egyszer aztán Axamitához.

– Mégis jó hely ez itten úgy-e? viszonzá rá Axamita.

– De hát délután mivel töltjük az időt? Mit csinál itt az «ember?»

– Azt is megmondom. Nekem van egy veteményes kertem, abban kapálok, öntözök, ültetek, a kisasszony pedig a virágos kertjét gondozza.

– Hát van itten virágos kert is?

– Menjünk oda, majd meglássa.

Axamita levezette a kisasszonyt a hátsó ajtón át a kis rejtett zugba, a hol a régi olajfa állt. Milióra csak elbámult, mikor az ajtón belépett, tele volt az a kert mindenféle szép virággal. Hogy kerültek azok oda? Azt Axamita tudja, aztán meg azok az emberek, a kik csak éjjel látnak, a kiknek a császár szabadalmat adott, hogy a mit kinn az ég alatt találnak, a mit megkivánnak, magukkal vihessék. Lesz itt új virág mindig. Azok elhozzák éjjel a Puntához. S reggelre Axamita elülteti a kis kertben, úgy lesz az, mint a tündérmesében.

Most már teljesen boldognak érezte magát Milióra. Egyik virágtól a másikhoz futott, fogta az öntöző kannát, sorba megöntözte; bele is melegedett, a kendőjét feldobta az olajfára, az arcza egészen nekipirult. Azután letekintett a tenger felé nyiló résen abba a mélységbe, mely meredeken hanyatlik alá a hegy lábáig.

– Itt csak nem jöhetne fel ember!

Meg-meg fölnézett az égre.

Ez a kis kertecske úgy függ az ég és a föld között.

– No én megyek a konyhába ebédet főzni, mondá Axamita.

– Ebéd után pedig majd megint mesélni fogsz nekem olyan szépet, mint tegnap?

– Hát szép volt az a mese?

– Nagyon szép volt a Marguerita meséje. Azt még többször is el kell mondanod, hogy jól eszemben maradjon.

Már nem találta rettenetesnek. Egészen gyermek volt még. Ugyan az a rémrege este megrikatta, nappal megnevetteté. A sötétben a fejére húzta a takaróját, hogy meg ne kisértse valami olyan arcz nélküli rém, nappal pedig kiváncsian kukucsált keresztül a kerítésfal résein Rovina felé, hogy nem láthatna-e meg egyet ezek közül az Isten csoda-állatjai közül.

– Délután tudod mit mesélsz el nekem, Axamita? Említetted tegnap, hogy te voltál a «tatár táborban» is.

– Nos aztán? szólt Axamita nagy nyersen.

– Hát elmondod nekem, hogy milyen az a tatár tábor?

– De már azt nem mondom el!

– Miért nem mondod?

– Mert nem tudom.

– Nem tudod elmondani azt, a mit a két szemeddel láttál?

– Nem hát! Hiányzanak nálam a szavak hozzá. Ott voltam, emlékezem reá, most is előttem áll, mégsem tudom elmondani.

– Olyan gyönyörű, vagy olyan rettenetes?

– Olyan gyönyörű és olyan rettenetes együtt.

– Csak azt mondd meg hát, hogy hol van az a tatár tábor? Melyik világ végén?

– Ez bizony egyik világ végén sincsen, hanem ott van a világ közepén. A tatár tábor Párisban van.

– Eredj! szólt felkaczagva Milióra s a hátára ütött Axamitának. Te engem gyöngén bolonddá tartasz.

Axamita vállat vont, s a szájába dugta a pipáját, aztán ment a konyha után látni.

Milióra még azután is nevetett. Micsoda bolond ötlet, azt mondani, hogy Párisban van a tatár tábor!

Pedig hát ott volt.

A világváros legfényesebb részét foglalta el, a Palais Royalnak az udvarát.

Csaknem ötven esztendeig látta a félvilág a «tatár tábort» egy fabódékból, deszkasátorokból, emeletre tákolt gerendatornáczokból egymás hegyire-hátára halmozott tömkeleget a Palais Royal udvarán garázdálkodni.

Annak a Palais Royalnak az udvarán, mely királyok s azok fölött uralkodó miniszterek és kegyencznők számára épült, túlhalmozva a művészet minden kincseivel; melynek termeit, folyosóit, diszlépcsőit és titkos feljáróit nagy történelmi események, kéj, pompa, olympi istenmámor jelenetei tették emlékezetessé; mely milliókat nyelt el s milliárdokat okádott ki (a Missisippi aranynyá vált hullámaiban) s aztán megint népeket nyelt el és vértengert okádott ki (innen indult ki a forradalom); hát ennek a dicsőségtől eltelt palotahalmaznak, a praktikus utókor, hogy hasznát is vegye, deszkasátortömeget ragasztott a fényes corridorjaihoz, s ott volt a világ zsibvásárja félszázadon keresztül.

Ennek a gúnyneve volt a «champ des Tartares.»

Azonban, a mire a franczia ráteszi a kezét, még ha szemét is, virággá változik. Az a deszka Babel úgy fel volt cziczomázva ékítményekkel, úgy befestve tarka fénymázzal, úgy tele aggatva drága függönyökkel, elrejtve virágok, felfutó folyondárok közé, hogy azt senki sem vehette észre, hogy fából van. Az óriási bazár árutornáczai közepett egy circus is volt, legalább annak hívták, de nem volt az lovak számára készült porond, hanem a válogatott emberi bolondságok szinpada. Az is csupa deszkából volt, de úgy felczifrázva, szőnyegezve, kivül-belül befestve, megaranyozva, délvirágok csoportjaival körülvéve, hogy a ki meglátta, azt hitte, ez a Nagymogul kioskja.

A két sor árubódé s az emeletes facsarnok az ezeregy éjszaka legvakmerőbb tündérmeséjén is túltett változatos pompapazarlással; itt volt felhalmozva, a mit izlés, művészet, bizarr szeszély, emberi érzékek felmagasztosítása végett előteremt: aranymives boltok ékszerhalmazai, keleti szőnyegek, divatöltönyök, pipere, művirág, toll, drágaprém, festmények, szobrászati művek, eleven madarak tárlata, velenczei kristályok, órák egész raktár számra, félbeszakítva egy-egy kávéháztól, melynek falai csupa tükörből vannak, egy-egy étteremtől, melynek bejáratánál ki vannak rakva a ritka vadak, halak, délgyümölcsök a mik odabenn az asztalra kerülnek, süteményes boltoktól, és könyvárus-kirakatoktól. Minden ragyog, illatoz, mosolyog, csábít. De leginkább az, a mi eleven. A lepkeraja az asszonyi szépségnek. Azok a szép nők, a kik azt kiálták a bevonuló szövetségesek elé palotáik erkélyéről: «vivent nos amis, les ennemis!» (Éljenek a mi barátaink, az ellenségek) s a mely nap meghódította a muszka, angol és német Párist, másnap meghódították ők mind a hármat. A világ legkönnyelmübb népe, gond nélkül, fájdalom nélkül, lelkiismeret nélkül. A vétkezés remekművészei. A mint a szövetséges seregekkel együtt beözönlött a világ fővárosába a barbárok minden nemzetének idegen csoportja, ők felvették valamennyinek a viseletét. Máskor Páris adta a divatot az egész világnak, most Páris vette át az egész világ divatját. Nehány évig egy folytonos maskara-bál volt itt az élet, s a szép hölgyeknek minden bolondság jól illett. Nem volt olyan elhihetetlen, szörnyeteg csodachimærája a pipere-cultusnak (mert ez több volt már mint divat, ez vallás volt!), a mit a «boule rouge» kecsei elragadóvá ne tettek volna. Ott rajzottak egész nap a babyloni népcsődületben. Délig a tatár tábor sétányain, délben az éttermek asztalainál, este a szinházaiban (volt több is a Palais Royalban), éjjel a kivilágított barlangokban, miknek punchterem, játékház volt a neve.

Különös zagyvaléka volt a kiáltó ellentéteknek ez években a világváros. Egy nagy nemzet, mely eddig a félvilágnak osztott parancsokat, mely trónokat alakított s azokba a saját fiait ültette idegen országokban, mely adófizetőjévé tette egész Európát, s aztán a műizlésével, a divatjával, a művészetével még egyszer meghódította, még egyszer adófizetőjévé tette; most letiporva, meghódítva, megkötözve a hyperboræok minden szegletesfejű népei által, türnie kellett azoknak az uralmát, dölyfét, üldözését és nevetni hozzá.

A házakban gyász, az utczákon tivornya. Minden családnak volt, a kit megsirasson: a jó hazafiak zárt ajtók mögött, leeresztett ablakfüggönyök alól lestek ki az utczára, s kinn a boulevardon ölelkezve járt a hazatért royalisták serege a diadalmas idegennel, a ki nemzetét leverte.

A piaczok, az utczák szegleteiről vakarták a régi neveket, a mik diadalmas időkre emlékeztettek. A Vendôme-oszlopra húzták fel nagy mesterséggel a világhódító óriás szobra helyébe az ólom liliomot; kevesebb gonddal csomagolták a rokkantak esplanadeján a Szent-Márk szárnyas oroszlánját, hogy visszavigyék, a honnan ide került, Velenczébe. Annak a helyébe is egy liliombokor jött ólomból. A nagy diadalivet bedeszkázták; Desaix gyönyörű érczszobrának burkolatot csináltak. Egészen mezítelen volt az ércz-alak; s a bronczcsábító ellen védeni kellett a similor erényt.

Az új franczia király jó, becsületes ember volt, verseket is irt, azok is becsületes versek voltak. Ha mások jobb verseket nem irtak volna, mint ő, poétának is megjárta volna. Épen úgy, mint a hogy Francziaország királyának is megjárta volna, ha nem épen Napoleon császár után érkezett volna meg. De mindannak daczára, hogy olyan kedves ember volt, neki is voltak ellenségei. Majd egy szabólegény állt elő, azt állítva, hogy ő XVI. Lajosnak a fia, az igazi trónörökös, majd meg egy faczipőkészítőnek a fia hozta a bizonyítványait, hogy ő az igazi dauphin, őtet illeti meg a királyi trón; utóljára egy faóra-készítő állt elő a világot felvilágosítani, hogy ő az igazi, valóságos XVII. Lajos, Mária Antoinette kedvencz «Louis Charles»-a. Szegény XVIII. Lajos azt sem tudta, melyik ellen védelmezze biczegő trónját. A visszatódult emigrans sereg, a hajdani marquisk és vicomtok mind azt követelték, hogy a dominiumaikat, a miket a forradalom elkobzott, adják vissza nekik, s a püspökök, az apátok, hogy a templomaikat, kolostoraikat, a mikből a respublika pantheont, szinházat, kaszárnyát csinált, megint alakítsák vissza. A mi mind lehetetlen volt. Olyan okos ember lett volna elég, a ki parancsolni tudjon, de olyan bolond nem akadt, ki engedelmeskedjék. Páris még mindig az idegen invasióé volt. Ha ezelőtt fegyverrel a kezében özönlötte el a világvárost az idegen sokaság, most pénzzel a zsebében rohanta meg. Rendet nem lehetett tartani, mert az ember nem tudhatta, hogy az a garázdálkodó maskara, a kit utczai verekedésért befognak, nem valami muszka herczeg-e? s az a veszedelmesen kihivó magaviseletű hölgy, a ki fényes nappal nyilvános botrányt csinál, nem valami hatalmas angol mylordnak a myladyje-e?

Valamint, megfordítva, arról sem lehetett bizonyos a rendőr, (ha egyátalában kiváncsi akart lenni ilyen aprólékosságokra) hogy az a nagy applombbal terjeszkedő hatalmas muszka herczegforma úr, azzal a sok érdemrenddel, nem a legközönségesebb zsebmetsző czég tagja-e? s az az úrhölgy, a ki négy lovas hintón hajtatott idáig, szerecsen inas hordja utána a persa shawlját, nyaklánczán, övcsatján borsónyi gyémántok, nem valami kalandornő-e? s hogy valóságos gyémántok-e azok, s igazi fekete-e az a szerecsen? Azt pedig épen hiába való fáradság lett volna kitanulás alá venni, hogy ebből a hemzsegő tarka-barka hangyabolyból ki minő nemzethez tartozik? mert a ki itt azt a hosszú lengyel krakoviánkát viseli, az nem lengyel, hanem börze-agioteur; azok a hosszú sarkantyúk, a mik a kozák pantallon alól kimerednek, s a hölgyek uszályát fenyegetik, hozzájuk a zsinóros mellény, a kifent bajusz, azok nem valami magyar urat jelentenek, az a boltos legények divata; a Stuart Mária főkötőt meg épen nem az angol myladyk viselik, hanem a breda-utczai lorettek. Azok a mult századbeli alakok pedig, a kik pötyögős culotteban, puderezett máslis hajjal, keresztbe dugott karddal őgyelegnek előre-hátra, épen úgy lehetnek hazatért emigránsok, kik mindenhez hívek maradtak, még a parókáikhoz is, mint próbára siető szinészek, vagy a Ranelaghból hazatérő maskarák.

Hozzá van szokva a világ minden bizarr, rendkivüli viselethez; senki semmiben sem ütközik meg, s a tarkabarka zagyvalékot csak a társalgási modor teszi egyformává: illem, tisztesség, udvariasság mind a száműzött fogalmak közé tartozik. Nem a régi franczia nép ez, de nem is a mostani. Az egész világ bolondjainak a gyűlhelye van itt, a kik találkozót adtak egymásnak a föld minden részéből, egy helyen, a hol minden szabad. Dévaj kaczagás, arczátlan megszólítások, czéda mozdulatok, leplezetlen hivogatás, kótyavetyén osztott kegyek, inyencz élvvadászat lót-fut, kergeti egymást, leskelődik áldozatára, kérkedik, ha megtalálta, árulja a becsületét s dicsekedik szemérme veszteségével.

Egy szakadatlan zsibvására ez a kéjnek, a gyönyörnek. Az egyik azért jön ide, hogy mire vesztegesse a pénzét, a másik, hogy mijét adja el érte? S megvehető minden! Egymás mellett árulják a boltokban a hamis gyémántot, meg az igazi gyémántot, s mind a kettő megvehető azokkal együtt, a kik azt viselik, külömbözik csak az áruk.