JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

V. KÖTET

EGY MAGYAR NÁBOB. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

EGY MAGYAR NÁBOB

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

XIV. VÁRATLAN FORDULAT.

Egy hónap multán ismét Pozsonyban találjuk Kárpáthy Jánost, most már haragszik érte, ha Jancsi úrnak szólítják.

Mind kívül, mind belül nagy változásokon ment át a Nábob; termete annyira megcsappant ez idő alatt, hogy előbbi öltönyeit nem viselheti a nagy bőség miatt, arczáról elmult a lázas vörösség, szemei körül a mámoros pöffedés; az emberekkel komolyan beszél, közügyek, nemzeti vállalatok után tudakozódik, jószágaira tanult, becsületes tisztviselőket keres, a dorbézoló mulatságokat kerüli, az országgyűlésen okos, értelmes beszédeket tart: senki sem tudta elképzelni, mi lelhette őt egyszerre?

Egy kedves embere van, Kiss Miska, ezzel jár minden nyilvános helyre; sokszor találkoznak Abellinoval, s ilyenkor a Nábob és a pünkösdi király egymásra néznek, elmosolyodnak, összesúgnak, valami tervök lehet Abellino ellen, valami mulatságos, dicsőséges tromf a koporsó-küldésre; még most a fiatal rouék az ő rovására nevetnek, bár az öregek nem mindenütt találják is mulatságosnak az unokaöccs ötletét, de majd mindjárt nevetni fog minden ember Abellinón, ifja, véne kaczagva fog rámutatni, mert számára olyan szerep készül a saját maga szerzette vaudevilleban, mely nagy mértékben képes leend a közönség jó kedvét fölgerjeszteni.

Abellino két heti távollét után kétszeres hévvel látott félbenmaradt terve után. Értjük alatta a szép polgárleány ellen intézett hajszát.

A meghiusult kisérletek csak növelték az ingert s minthogy a czél megközelítése nehézségekkel járt, elnyerése sokkal becsesebbnek látszott. Végre az őrjöngésig szerelmes kezdett lenni a leányba; nem a fogadás, nem a hiúság, nem a kérkedés ösztönzé csupán, hogy őt elcsábítsa, hanem a legmakacsabb szenvedély, mely játszószerül hivatott fel s azalatt egészen urává tette magát. Érzé, hogy ha utána vész is, ha vagyona, jövője, semmivé lesz miatta, birnia kell e hölgyet, s tán boldogítni? oh nem, ez nem szokásunk, hanem megittasodni szerelmétől s azután látni őt elhervadni és mondhatni: én hervasztottam el!

Ha lelke üdvét kellett volna cserébe adni e gondolatért, odavetette volna!

* * *

Boltay mester épen kinn állt a kapujában s hátratett kezében épen úgy tartott egy kurta botot, mint a ki valami kutyára les, hogy azt meghajítsa.

A jámbor férfiunak nagyon meggyűlt a fejfájása, a mióta Fanny ügyébe avatta magát. A patvarba! szép provincziát választott magának. Egy filiszter, a ki leányt őriz! Lehet-e ennél nevetségesebb figurát képzelni? Mindig azt hiszi, hogy rászedik, és épen akkor szedik rá, mikor nem hiszi; sem éjjele, sem nappala, felébred minden zörgésre; ha éjjel megmozdul az ablakredőny, már azt hiszi, a szerelmes csábító mászik be rajta, pedig az ugyanakkor kényelmesen sétál ki s be az ajtón, mely aranyai előtt megnyílik; minden virágbokrétát kifürkész: nem lopnak-e abban áruló jelt házába? s ugyanakkor saját kaputja zsebében viszi haza a szerelmes-levelet; minden cselédje áruló, fű, fa ellene esküdött, mindig néz és soha sem lát; oh ezek a legmulatságosabb gúnytárgyai a divat-költészetnek, ha olvassátok a vidám Boccaccio Decameroneját, Lafontaine novelláit, akár de Kock Pált, számtalan ily mulatságos alakokkal fogtok találkozhatni, megcsalt, rászedett férjekkel, bolonddá tett apákkal és gyámapákkal, kik őrt állanak az ajtó előtt, míg őrizetök tárgya kedvesével ott benn mulat, kik árnyék után futnak, míg a szerencsés kéjelgő furfangos terveinek kettős sikere van: őket meglophatni és kinevethetni; s egyuttal megtanulhatjátok azon általános előszeretetből, melylyel hasonló mulatságos olvasmányok fogadtatnak, hogy a költő sokkal háládatosabb szerepet választa magának, ha a könnyelműség és az édes bűnök kerítőjévé szegődött, mintha hosszú pofát ölt, hogy morált prédikáljon s a társadalom fenéit gyógyítgassa.

Boltay mesternek volt egy kis falusi jószága valahol a hegyek között; az első ijedtségben oda vivé el Fannyt s nagynénjével együtt ott rejté el.

Ér is az valamit.

Argusnak száz szeme volt, Danaë sziklatoronyba volt zárva; azért a korhelység gavallér istene, Jupiter, mégis meglopta az őrizőket s ha egyszer e nemes utánzói a görög isteneknek kitűzének egy nőt áldozatul, hiába töröd rajta a fejedet édes poétám, miként szabadítsd azt meg? hiába adsz neki aczélból jellemet, gyémántból erényt, valótlanságokat fogsz mondani és nem segítesz rajta. Lődd le, vágd le, akaszd fel, pusztítsd el a csábítót, mert meg nem menekülsz tőle különben.

Már az első hétben megtudta Abellino, hogy hová rejték előle a leányt s néhány nap mulva már egy a házhoz tartozó cselédet kapott rajta Teréz, a mint bizonyos gyanús külsejű levelet akart Fanny olvasókönyvébe lopni. Azt a cselédet rögtön elkergette Boltay mester. De azután minden nap új meg új hírre virradt; divatos urak jártak vadászni falusi laka körül, s ezerféle furfangot gondoltak ki, hogy oda bejuthassanak; majd átöltözött úri inasok ajánlkoztak egyszerű képpel kertésznek, majorosnak, de szerencsére Teréz kiismerte ravasz képeiket s odacsukta az ajtóhoz sarkaikat; vén czigányasszonyok lopóztak az udvarra, ha észre nem vették, s mulatságképen kiveték a kártyán a tapasztalatlan leánynak, hogy belé egy rettentő nagy úr szerelmes, a ki őt el is fogja venni.

Boltay mester ilyen dolgokat hallva naponkint, dühös kezde lenni, mint kánikulában a bivaly. Dúlt, fúlt, szörnyű dologra készült, leüti a derekát, a kit megkap! igen, de nem lehet senkit megkapni. Az ellenség könnyű, mozgékony, tapasztalt, furfangos lény, ki nem fogy ki a leleményességből, kinek nincs egyéb dolga, mint az ő rászedésén törni a fejét, míg ő ostoba legényével, Sándorral együtt buta, mozdulatlan állat, kik szarvakat növesztenek, hogy öklelhessenek velök. Oh a szarvak nagyra fognak nőni; ha egyéb ok nem volna is, mely Kárpáthyt tervében kitartásra ösztönözze, magában elég leend az, hogy e parasztbüszke kézművesnek, ki elég szemtelen volt golyót cserélni vele, mely miatt ő most is nagyot hall, legérzékenyebb részére, épen a szíve kellő közepére gázolhasson. Ez jobban fog a ficzkónak fájni, mintha odalőtt volna; azt mondhatni neki: nyomorult deszkafaragó! ime, a kit te bálványképül tartogattál magadnak, nekem mosolyköteles rabnőm, ki téged meg sem lát, midőn előtte térdelsz, midőn az idvességet igéred neki, nekem lábaimhoz borul s kezemet csókolja, hogy emeljem őt keblemre, s engedjem elkárhozni ott! Jó lesz neked akkor, majd ha ráuntam én.

Nem ez-e az élet?

Boltay mester tehát nagy mogorván állt künn az ajtóban, midőn díszes úri hintó áll meg háza előtt, melyből éltes magyar urat segít leszállani a hajdú.

Az öreg úr nyájasan közelít Boltay mester felé, s hajdújának intve, hogy maradjon hátra, megszólítja a kézművest.

– Ez itt Boltay mester háza, uram?

A megszólított annyira el volt gondolkozva, hogy felelet helyett csak a fejével bólintott.

– Tán épen magával az érdemes mesterrel vagyok szerencsés szólhatni?

Boltay mester még nem jött egészen helyre gondolataiból s abban a képzeletben volt, hogy ez az úr most őt birkózni hívja.

– Igenis, én vagyok az, nem tagadom.

Az éltes úr mosolygott, karját a mesterébe ölté s kitünő szívességgel szólítá fel, hogy menjen be vele a házba, mert hosszú beszédök leend egymással.

A mester engedett a szónak, bevitte az urat legbelső szobájába, leültette, s maga eléje állt, hogy már most beszéljen.

– Legelőbb is, kezdé az éltes úr, furcsa mosolygással tekintve a mesterre, legelőbb is essünk át azon, hogy magamat bemutassam. Azon kell kezdenem, hogy egy ön előtt nem egészen jó hangzású nevet mondjak ki: én vagyok Kárpáthy János… Csak tessék bátran fenhangon elmondani azt a szedtevettét, a mi már szájára akadt. Tudom én azt, hogy az nem engem illet, hanem az unokaöcsémet, a kit Bélának hívnak s a ki magát, a bolond, Abellinonak keresztelte el. Önnek méltó oka van őt szidalmazni, mert szerencsétlenséget hozott önnek házába.

– Még nem hozott, uram, szólt Boltay, s hiszem Istenemet, hogy nem is fog hozni.

– Én is azt kivánom, de hiába, az ördög nem alszik, kivált ha szép leányról van szó. Az én öcsém azon dicséretes szándékot hordozza magában, hogy az ön gyámleányát elcsábítsa.

– Tudom, uram, de én is vigyázok.

– Ön, jó uram, felét sem ismeri azon ravasz módszereknek, mikkel e nagy világban kitanult derék ifjak hasonló vállalatokhoz fognak.

– Megálljon ön uram, egyet tudok: azt, hogy ez a leány ön úröcscse miatt zárdai életre van kárhoztatva és soha nálam nélkül egy lépést az utczára nem teend, és ha végre megsokallom az üldöztetést, itt hagyom gyáramat, elmegyek másik világrészbe, elhagyom hazámat, a mit úgy szeretek, a mit jobban szeretek, mint sokan, a kik haza atyjainak nevezik magukat, de addig uram… addig… meg ne kapjak itt a közelemben egyet azok közül a hímes pillangók közül, mert én nemes ember nem vagyok, én párbajt nem fogok víni, hanem összetöröm, a ki utamba áll, összetöröm, mint egy rossz üveget; mondja meg ön drága úröcscsének.

– Megbocsásson jó barátom, én nem szoktam unokaöcsémnek izeneteket hordani, nem is csupa pletykázás végett jöttem én ide, hanem erre engem jól kigondolt, kiszámított terv vezérelt. Én jobban gyűlölöm ezt az embert, mint ön. Nem szükség önnek tagadólag rázni a fejét, mert úgy van. Bizonyára ön itt lakhatott volna holtig és én nem háborgattam volna önt, ha eme kellemetlen viszony kapcsolatba nem hozza önnek viszonyait Abellinoéval, a ki nekem halálos ellenségem, – én is az vagyok neki. Ez atyafiságos viszonyt könnyen megértheti ön, ha megtudja, hogy ő apja szép vagyonát eltékozolva, most már az én bőrömre is szedett föl egy pár milliót párisi üzértől. Így én neki láb alatt vagyok, ő pedig nekem a nyakamon van.

Ő azt akarja, hogy meghaljak, én pedig nem egyezem bele: lássa, ez elégséges ok arra, hogy halálos ellenségek legyünk, s minthogy nekem valószinűleg rövidebb útam van a halálig, mint neki, a küzdés nagyon egyenlőtlen fegyverekkel történik. Ő nekem a minap nevemnapjára egy koporsót küldött ajándékba, azon óhajtással, hogy használjam azt minél elébb. Most közelget az ő nevenapja, én pedig egy koldusbotot fogok neki ajándékba küldeni, s kivánom, hogy használja azt sokáig.

– Jól van uram, ez az ön dolga, nem az enyim, én asztalosmester vagyok, nem fábrikálok botokat, ha koldusbotot akar ajándékozni, itt lakik a szomszédban az esztergályos.

– Boltay mester, ne legyen ön türelmetlen; az a bot csak emblema. Nekem, mint mondám, egy tervem van, melyet önnek meg kell ismerni. Jobb lesz, ha leül mellém és megérti végig; így ni. Én azt akarom, hogy Abellino hiába várjon halálom órájára és ha én meghaltam, ne ő rá szálljanak vagyonaim, hanem valaki másra. Érti ön?

– Hogyne érteném. Tagadja ki!

– Semmit sem ért ön. A jószág ősi, azt senkire hagyni nem lehet, mert az a törvényes örökösre marad, és eddigelé ő a törvényes örökös. Szép örökség! megérdemli, hogy róla beszéljünk. Évi jövedelme fölmegy másfél millióra.

– Másfél millió! kiálta fel elszörnyedve a kézműves, s rábámult a főúrra, mintha alig hihetné, hogy ez ember legyen az, kinek másfél millió évi jövedelme van.

– Úgy van, másfél millió vár arra, a ki engem örökölni fog és engem még a föld alatt is üldözni fogna azon gondolat, hogy őseim vagyonát, melyért nálamnál jobb elődeim vére hullott, egy méltatlan utód szórja a szelekbe, oszsza darabokra, juttassa idegenek, tőzsérek, uzsorások kezeibe és épen ugyanaz, a ki halálom fölött nem sírni, hanem tombolni fog! Én meg akarom őt fosztani ettől az örömtől.

– Én adjak tanácsot, uram?

– Nem szükség. Ön csak hallgassa, a mit én beszélek.

– Másfél millió! sóhajta fel a kézműves, alig hallva, a mit a főúr azután mondott. Nem a vágy, nem a kivánás sóhaja volt az, hanem a rémületé, az elszörnyedésé! Ha ez elképzelhetlen összeg azon ember kezére jut, mennyi rosszat lesz hatalma elkövetni! ily lesujtó mennyiségű kincs ellenében mit nyomhat az erény, a szegény ember akarata, becsületessége? hisz a kinek sok pénze van, az mindent megvehet, az előtt semmi sincs lehetetlen! Ezért sóhajta a kézműves oly önkénytelen: másfél millió forint!

Kárpáthy megfogá a kézműves karját, hogy jobban ráfigyeljen.

– Egy mód van, mely Abellino számadásain veres keresztet fog végig húzni, mert én őt a vérig, a szívig akarom sérteni, a hogy bántott ő engemet, és ez nem lesz egyéb, mint hogy én megházasodom…

Itt megállt Kárpáthy beszédében s hátraveté a karszékben magát, mintha várná, hogy mit fog reá mondani a kézműves? Az csak fejével bólintott rá, mintha tökéletesen értené a dolgot.

– Ha énnekem gyermekem talál születni… folytatá Kárpáthy, halk elnyomott hangon, s azzal egyszerre kitörő vidámsággal csapott az asztalra; hah! ennél a gondolatnál újra kezdek élni! Én nem vagyok bigott ember uram, de midőn halálos ágyamon feküdtem, égből megjelent tünemény adta nekem e biztatást és hogy visszatértem, emberek csodájára a halál országából, midőn már mindenki hitte halálomat, és magamhoz tértem, erőt, kedvet kaptam az élethez, bizonyítja, hogy nem volt e jelenés hiú álom. Meg fogok házasodni, és most hallja ön, a mi e részben önt érdekli.

A kézműves agyában merő zavar volt, ennyi szokatlan fogalom és sejtés következtére.

– Önnek fiatal gyámleánya van, kit Abellino üldöz, kire kortársai fogadásokat tesznek, mint lóversenyeken szoktak, hogy ki nyeri el hamarább? ki ellen finom összeesküvések vannak forralva, láthatlan tőrök kivetve minden lépten-nyomon. Én meg akarom hiúsítani e léha üldözést, oly menhelyt akarok neki adni, a hol őt Abellino öcsém, bárha nyitott ajtó ablak várna is reá, nem fogja felkeresni, s ez az én házam.

– Hogyan, uram!

– Én nőül kérem öntől gyámleányát.

– Mit?

– Törvényes hitestársamul. Engem hosszú éveken át «jó bolond» czímmel ismert a világ, a még hátralevő napokat szeretném arra fordítani, hogy a bolond czímet kiköszörüljem nevemből.

Boltay mester lassan felállt az asztaltól.

– Uram, nagyságod ajánlata engem megtisztel és meglep; ön másfél millió évi jövedelem ura, ön megérthetlen gazdagságú úr, ön a bibliai Nábob. De én tudom, uram, hogy a gazdagság nem boldogság. Én ismertem egy szegény leányt, kit szülei az idén gazdag úrhoz adtak nőül, s tegnap a Dunából vonták ki mint öngyilkost, és gyámleányomat boldoggá akarom tenni, de kincsért, gazdagságért el nem adom.

Kárpáthy ülve maradt, s nyájasan fogá meg a kézműves kezét.

– Üljön vissza helyére, derék Boltay mester. A mint ön arczát megláttam, már készen voltam ezen feleletére. Ön bizonyosan boldog, nyugodalmas sorsot készíte előre gyámleánya számára, s az dicséretes öntől. Ön rá akarja hagyni nem megvetendő birtokát, üzletét, tán egy derék, becsületes, munkatudó, józan fiatal embert is szemelt ki számára, kinek karján az élet csendes ösvényén végig vándoroljon; de a sors nincs többé az ön hatalmában. A leány szerencsétlen családból eredett, véribe van oltva születése óta a könnyelműség; nevelése nagyravágyás, élvhajhászat, fényleni törekvés iskolájában történt, a szigorúbb évek csak elnyomák, de el nem feledteték vele az emléket, az indulatokat, miket magával hozott. A bűnt ünnepelve, a szigorúságot kinevetve látta; ez rossz tapasztalás, uram, s nagyon erős szív kell hozzá, hogy az édesre valaki azt mondja, hogy ez a keserű és a keserűre, hogy ez az édes. Talán meglehet, hogy ha ön gyenge gyermekségétől fogva szigorú elveiben nevelheté a gyermeket, akkor jót állhatna erényei, szegény sorsával elégültsége felől; de hisz ön oly korban vette őt gyámsága alá, midőn a szív már ismer! s nincs a világnak oly bűvésze, a ki őt ez ismerettől többé megfoszthassa. A leány lelkében már gyökeret vert a nagyravágyás, a fényleni, kitünni törekvés. Nem vette ön észre, mint hidegült el egyszerre a választott szegény ifju iránt, a mint e gondolatot fejébe vette, hogy ő világtól irigyelt, ünnepelt szépség lehet; eleinte azt hivé, hogy ezt önmaga, művészete által fogja elérni, most már alkalmasint nem hiszi, mert valaki tudtára adta, hogy hangja alig tartozik a tűrhetőbbek közé, de az ösztön ott maradt lelkében, fényleni, pompa, kényelem közt élni. Még most visszaborzad az úttól, melyen azt el lehet érni, de majd eljönnek az unalom, a szenvedély, a vér követelései, néha az elkeseredés, egy önfeledő pillanat, melyben a szív rossz tanácsadóira hallgat, s ki fog akkor egy leányt megőrizhetni az eséstől, a ki maga is akarja, hogy elessék?

– Nem hiszem, uram, nem hiszek semmit, a mit ön mondott. Érzem, hogy igazat mondott, de mégis tagadom. Való! úgy van az általánosan, a hogy ön mondá, de az én védenczem kivétel leend.

– Nem vitatkozom. Ön tudni fogja, hogy védenczének legtöbben sietnek alkalmat nyujtani a bukásra, mert szépségének híre a legmagasabb körökig felhatott és egyuttal erényeié. A patvarba! az erény a legingerlőbb csalétek! soha se beszéljetek egy leány erényeiről, ha azt nem akarjátok, hogy a tolvajok fölkeressék és ellopják azt tőle. Ime, én nem kivánom, hogy gyámleányát akarata ellen hozzám nőül adja, sem hogy biztassa rá, csupán egyszerűen adja tudtára ajánlatomat így: egy gazdag főúr kér tégedet nőül; a kérő nem fiatal, nem szép, nem szeretetreméltó, bátran lehetne nagyapád, azonban iránta semmi egyéb kötelességet nem vállalsz magadra, mint hogy nejévé esküszöl, és őt tisztelni fogod. Ha kivánod, két külön vármegyében lakhattok egymástól, s egyébkor akár ne is lássad, mint mikor te keresed őt fel. Hiszed-e, hogy az úri név fénye, a gazdagság hatalma boldogítni fog? Akarod-e ez ajánlatot elfogadni? Ha a leány azt mondja rá: «nem!» úgy én megnyugszom válaszában, elhallgatunk e dologról, én nem fogok vele többet alkalmatlankodni. Ennyit megtenni önnek gyámapai kötelessége. A válaszadásra egy heti határidőt hagyok. Egy hét mulva ezt a bizalmas emberemet, ki itt a hintó mellett ácsorog, fogom ide küldeni, mert a netaláni kosarat mégsem szeretném magam hazavinni, azon kérdéssel, hogy ezen brilliant gyűrűmet nem feledtem-e itten? Ha a válasz tagadó, akkor ön visszaküldi tőle a gyűrűt, ha pedig ajánlatom elfogadtatik, akkor azt válaszolja, hogy jőjjek érte magam.

Ezzel fölkelt a főúr, s barátságosan megszorítván Boltay mester kezét, ott hagyá őt összevissza zavart gondolatai martalékául.

Boltay nyugtalanul kezde el alá s fel járkálni. Mit cselekedjék? Érzé magában, hogy Kárpáthy igazat mondott. A leány a csábító képnek nem fog ellentállhatni, és az ajánlatot bizonyosan elfogadja. És nem leend boldog. Mi által lenne az? Ha férje sokáig él, s ő hű marad, szomorú hervadás fogja megölni; azon körben, melybe csak a vak szerencse emelte, le fogják nézni, megvetik, mint kinek szépségén kívül semmi érdeme; ha elfogadja azt a hódolatot, a mivel a szépségének áldoznak, mennyit veszít? lelke öntudatát adja érte, a gazdagság nem fogja kárpótolni azt, meg fogja bánni, hogy eladta azt, mit újra megvenni nem lehet, élte nyugodalmát; pedig el fogja adni, ha az ajánlatot megtudja; – egy gyermek lelke még elkábul ennyi fény előtt és azután az ajánlat tiszteletreméltó, egyike a leggazdagabb főuraknak kinál meg egy szegény családhagyott polgárleányt ősi nagy nevével: ki nem tartaná azt szerencséjének? Bizonyára a világ őrültnek fogná mondani, a ki ezt visszautasítaná.

Már azon gondolatra kezde jőni, hogy eltitkolja azt egészen a leány elől. De nem, az méltatlan dolog volna, hazudni emberséges ember nem szokott.

Hirtelen jó gondolata jött. Úgy van, ez elejét veszi a bajnak. Sietett Sándort felkeresni.

A derék ifju épen remekét végzé be, egy pompás iróasztalt, gyönyörű faragványokkal, meglelhetlen rejtek fiókokkal. Egészen el volt művébe merülve.

– Sándor, szólítá meg az ifjut a mester, remeked valóban remek.

– Büszke vagyok rá. Éjjel-nappal erről gondolkozom.

– Éjjel-nappal? És semmiről sem gondolkozol másról?

– Én? Miről gondolkoznám?

– No teszem fel arról, hogy holnapután már mester leendesz.

– Arról bizonyos vagyok.

– Hát ahhoz mit szólsz, hogy ha én neked egész üzletemet át akarnám adni?

– Ah uram, ez tréfa. Miért adná ön azt át nekem?

– Mert látod, én már meguntam a bajlódást, s szeretném fiatalabb vállakra rakni a gondokat. Te viszed helyettem a munkát és azután a jövedelemben osztozunk. Látod, ilyen ravasz vagyok én. Fáradság nélkül akarok jutni a jövedelemhez.

– Azt tehetem, mint eddig, azért nem szükség osztoznunk.

– De ha én úgy akarom. Látod, nekem nincs fiam és te egészen oly fiu vagy, mint a milyet szeretnék, ha volna nekem.

Sándor szeliden vonta ajkaihoz az öreg kezét, melyet az fejére tett, mintegy áldásképen.

– És aztán, folytatá a mester, milyen derék lesz, ha te asszonyt hozasz a házhoz és én nekem gyönyörűségem lesz házi boldogságban, a milyen soha sem volt.

Sándor felsóhajtott.

– Sokáig kellene még akkor élnünk, jó uram, hogy azt megérjük.

– Eredj no, mit beszélsz, csak nem akarsz nőtlen maradni örökké? Ugyan ne csinálj olyan szent pofákat! Én előttem akarsz titkolózni? én előttem, a ki keresztül látok rajtad, mint egy pohár vizen? Hiszen azt is tudom, hogy kit szeretsz? No kimondjam? Ne légy hát olyan gyáva. Mit sóhajtozol esztendő számra? Neki kell rukkolni egyenesen! Megmondani a leánynak, hallod-e szívem, én szeretlek, el tudlak tartani, ha hozzám jösz, semmiben sem lesz fogyatkozásod. No! vagy jobban szereted, ha én kérem meg helyetted? Én azt sem bánom, leszek szivesen násznagyod, még ma megkérem a leányt neked s holnap fogadom, olyan kézfogót csapunk, hogy még az angyalok is tánczolnak örömükben.

Mint látjuk, Boltay mester kérdezett és felelt is magának. Sándor nem szólt egy szót is, lesüté szemeit, elhalványult, némán megszorítá Boltay mester kezét, azután kifordult a szobából; ki tudja, mi baja lehetett?

Boltay mester csak víg képet csinált ez ideig, de midőn a fiu elment, két könycsepp esett ki a szeméből. Ő is sejté, ő is félt a gondolattól, hogy Sándor reménytelenül szeret.

És mégis ezt tartá mentő gondolat gyanánt.

Kárpáthy ajánlatát el nem hallgathatja Fanny előtt, de mégis, ha egy megelőző kérő ajánlatára a leány igent mondana, akkor, ugy-e bár, nem volna szükség im e másodikkal megismertetni?

Tehát előbb meg fogja Fanny kezét Sándor számára kérni, hátha a leány mégis érez iránta valamit? Ha visszautasítja, mondhatja azt, hogy nem érez semmit az ifju iránt, de akkor a második ajánlatra mit fog mondhatni? lehet-e szerelmes egy hatvankilencz éves aggastyánba, midőn a deli ifju iránt szíve hidegségével védi magát?

A terv jól volt fogalmazva.

Boltay még az nap kiszekerezett falusi tanyájára, mely egy kellemes kis völgyben fekvék a Kárpátok között, védenczét felkeresendő.

A falusi élet gondjai és élvei egészséges tápot nyújtottak Fanny kedélyének; erdő, mező látása, az együgyű paraszt emberek beszéde, a rendes és mégis változatos foglalkozás enyhébb, tisztultabb gondolatokra szoktaták lelkét: a hiúság, nagyravágyás, divatszenvedély, ezek a műveltség fattyai, elvesznek, eltörpülnek a szent természet ölében.

Fanny messziről eléje futott Boltay mester szekerének s lehúzva őt kocsijáról, vidám, nevető, gyermeteg tréfával hordta körül gazdaságán, kertjén, udvarán, szérűin, pirospozsgás jó kedvvel mutogatva neki sorra, hogy felszóratta a gabonát a szérűkön, be is mérte, rovást vágva róla, mekkorát nőttek a nemes oltványok a faiskolában, hány rajt eresztettek a méhek, befőzött gyümölcsei hogy állnak szép rendben az éléstárba téve, milyen szép len termett, hogyan fonatja ezt a télen gyolcsnak, sávolyos abrosznak!

Boltay megcsipkedé a leányka arczát, mely oly kemény volt, hogy alig foghatta meg. Látszik, hogy most kevesebbet szokott ábrándozni.

– Milyen jó gazdasszony vált belőle. Nézze meg az ember, hiszen te mindenhez értesz már a világon. Dejszen téged már férjhez lehet adni.

– Férjhez ám, nevete Fanny, pajkosan kapaszkodva Boltay mester nyakába, s megcsókolva gömbölyű piros ajkaival annak borostás orczáját; vegyen el Boltay bácsi, magához mindjárt hozzá megyek.

– Eredj te golyhó, szólt, alig birva jó kedvével a mester. Vénebb vagyok én már, mint az apám. Majd keresünk neked valakit, a ki hozzád illik.

– Jó lesz biz az, Boltay bácsi, mentül előbb, annál jobb; hanem menjen be most előbb Teréz nénihez, én addig futok a vacsorát elkészíteni.

Azzal a legcsintalanabb pukerlivel lehajolva, megcsókolá a mester kezét, s trallázva, szökdelve tünt el a konyhában, mint egy gyermek, mint egy gondtalan gyermek.

Boltay mester sietett Terézt felkeresni. Fanny egész a terítés idejéig nem jött a szobába, csak akkor jelent meg egy perczre, körültekinteni, ha minden rendben van-e az asztalon. Boltay mesternek elég ideje volt ez alatt Terézt az érdeklő helyzettel megismertetni.

A főúr ajánlata ezt is leveré. Sokkal fényesebb volt, sokkal nagyobb szerencse, mint hogy egy nyugalmas, csendes házi boldogságot el ne lehessen érte hagyni. Ennyi ragyogvány, hatalom mellett még a szégyent is lehet felejteni, hát még ha vele együtt a jogos tisztelet ajánltatott.

Sándor szerelmének kevés sikert mert ő is igérni. Sokszor próbálta Teréz a leány szívét, előhozta előtte véletlenül az ifju nevét; a leány hidegen maradt, dicsérte, becsülé, de ez nem szerelem.

Az ízletes vacsora felett Boltay mester váltig kötekedék gyámleányávál, példálózva előtte tréfás czélzatokkal, mikre a lányka hasonló tréfával tudott megfelelni. Végre a cselédek elhordták az asztalt s hárman maradtak együtt.

Boltay mester eddigi víg kedélyéből komoly ünnepélyesre vált. Megfogá a lányka két kezét, s oda voná őt maga elé.

– Neked kérőd van; mondá ki egyenesen, nehogy a kerülgetéssel valamit sejtessen vele.

A leány felsóhajtott és nem felelt semmit.

– A kérő derék fiatal ember, becsületes, tisztalelkű ifju, jómódú, munkás kézműves és a mellett deli, férfias alak, s mi legtöbb, téged régóta igazán, híven, forróan szeret.

– Tudom, Sándor az; szólt közbe a leány.

Boltay mester elhallgatott. Nem volt semmi rendkívüli abban, hogy a leány e titkot tudhassa.

Vártak mind a ketten Fanny szavára.

– Szegény Sándor! sóhajta a leány.

– Miért sajnálkozol rajta?

– Azért, hogy engemet szeret. Miért nem inkább egy nálamnál jobb, hívebb leányt, a ki őt boldogítani tudná.

– És te nem akarnál hozzá menni? kérdé az öreg elszomorodva.

– Ha önnek örömet szerezhetek általa, – hozzá megyek.

– Nekem? Ne nekem szerezz örömet, hanem magadnak; a fiu oly derék legény, hogy keresve sem találni különbet, nem is valami otromba ficzkó, a milyen más munkás ember szokott lenni: ez külső országokon járt, akárki előtt megállhat… s téged mennyire szeret!

– Tudom. Ismerem őt. Becsültem mindig; derék ember. De nem tudom szeretni. Hozzámegyek, hű leszek hozzá holtomig, de boldogtalan lesz ő is, én is.

Boltay felsóhajtott, s kis idő mulva alig érthető hangon mondá:

– Úgy ne menj hozzá.

A két öreg szemeiben önkénytelen köny csillogott, mindketten úgy szerették e két ifjut, mint tulajdon gyermekeiket, úgy szerették volna, ha őket együtt boldognak láthatnák. És a sors másképen akarja.

Fanny megsajnálta könyező gyámjait s térdre omolt Boltay előtt, fejét annak durva kezére nyugtatva.

– Háládatlan vagyok, ugy-e, hogy nem tudom szeretni azt, a kit önök szeretnek? de háládatlanabb volnék, ha hazudnám, hogy szeretem s boldogtalanná tenném.

Mindketten hallgattak.

Mikor egy fiatal leány ily tömött syllogismusokban tud már beszélni szíve ügyei felől, az annak a jele, hogy sokat kellett már azokról gondolkoznia és semmi se jő neki többé véletlenül.

Boltay végig simítá izzadó homlokát kezével s erőltetett nyugalommal szólt:

– Kelj fel, leányom. A szívet erőltetni nem lehet, nem is szabad. Kezedet szerelem nélkül bizonyára ő sem fogadná el. Most szóljunk másról. Egy másik kérőd is van.

– Ne is szóljon róla, atyám! vágott közbe, Boltay nyakába borulva a leányka. Ha valakit tudnék szeretni, az bizonyosan ő volna, ő, kit önök is szeretnek, s a kit annyi ok van szeretni. Nem, senkit, senkit. – Engedjék önök, hogy ne hagyjam el önöket soha. Én itt akarok örökké élni, háladatos lenni jóságukért, éltemet, minden gondolatomat az ön és nagynéném örömére szentelni; én nem óhajtok önöktől megválni, ne űzzenek, ne verjenek el maguktól. – Engem nem fog senki nőül kérni, a kiért én önöket elhagyjam.

– Mégis, mégis, jó leányom. Ez gyámapai kötelességem, téged szerencsédről tudósítani; mert látod, a világban a leány kérőit «szerencsének» nevezik. Téged nagy, gazdag úr kér nőül, fényes nevű, méltóságos czímű férfi, kinek egy hétig tart, míg jószágain végig utazik s jövedelme másfél millió.

Fanny lesüté szemeit s fejét tagadólag csóválta. Aztán hidegen, okosan felelt:

– Az szerencse volna, de nem boldogság.

– Igaz ugyan, hogy kérőd nem fiatal már, de szerelem helyett kényelmet, magas állást igér.

– Ki az?

– Neve nem épen kellemetes hangzású előttünk, mert egy ilyen nevű úr okozta legtöbb keserűségeinket, ő ama templombeli kísértő nagybátyja: Kárpáthy János.

Itten épen felkaczagott a leány.

– Ah, az a kövér pók-termetű ember!

– De – termete megjavult egy idő óta.

– A kit olyan nagyon bolondnak tartanak!

– Sőt meg is okosodott.

– Örökké iszik és parasztleányokkal vígad.

– Megváltoztatta életrendét.

– Ah, édes gyámapám, ez ugy-e bár, csak tréfa volt? vagy ha komoly dolog, akkor ezután akar belőle tréfa lenni. Az a derék úr el akar engem venni, hogy egy «jux»-ot csináljon vele a világban. Ah, még erre nem vagyok elég olcsó!

S azzal büszkén felegyenesedve járt végig a szobában; a két öreg örömtől ragyogó szemeit legelteté királynői termetén.

Utoljára Boltay mester maga is kaczagott, olyan jó kedve támadt.

Fanny csintalanul oda ült a jó öreg ölébe.

– Lássa Boltay papa, az elébb önnek mondám, hogy vegyen el, magához hozzá megyek; akkor azt mondta, hiszen én nagyapád lehetnék, s most Jancsi urat mutatja be kérő gyanánt.

Boltay mester kaczagott, hogy a könyei csurogtak bele. Tehát még sem igaz, a mit a vén tapasztalás, mint érczből öntött valóságot állít fel. Tehát egy gyermek lelke is lehet erős s megvetheti a gazdagság ragyogványát akkor, midőn csak kezét kelle kinyújtani, hogy a hatalmat, mint jegygyűrűt ujjára vonják.

– Igen. E gyűrűt hagyá nálam az érdemes úr, hogy azon esetben, ha ajánlatát elutasítanád, ezt neki visszaküldjem.

– Adjak kosarat hozzá? kérdé a dévaj leányka.

– Nem szükség, megérti így is, nevete a mester; még a jó Teréz is nevetett, pedig bizony rég az ideje, hogy azt nem próbálta.

Boltay mester magán kívül volt örömében. Egészen elnyomta benne a Sándor miatti keservet azon öröm, hogy gyámleánya ily természet adta lelkierőt tanusított. Előre büszke volt azon gondolatra, mint fogja ő e gazdag úrnak elmondhatni: íme te másfél milliót igértél gyámleányomnak arcza rózsáiért, köszöni, nem adja el! Milyen büszkén fogja fejét felemelhetni azon uracsok előtt, kik azt hiszik, hogy Fanny szerelmét gyalázatos néhány ezer forintért meg fogják vehetni! Koldusok!

A leányt összecsókolák mind a ketten s jó éjt kívánva egymásnak, kiki saját szobájába távozott.

Az éj előre haladt már. Ideje volt a lefekvésnek. Ah de nem volt ideje az alvásnak. Valami háborgató szellem elűzte az álmot mindenki szeméről.

Boltay mester olyan hosszú beszédeket gondolt ki, miket itt-amott fog tartani, mintha város szájának készülne.

Teréz lelke eltévedezett a mult és jelen eseményei közt, látó világot akarva deríteni annyi ellenmondó mozzanat közt, melyek egy leány szív világát vezetik, s nem engedik kitanulni, mi ott a rossz, mi ott a jó? mi az ösztön, mi az akarat? titkok, miket maga sem ismer, tettetés, melylyel önmagát is ámítja és hiú ábránd, mely valónak látszik, ki birna ezek közt kiigazodni? Angyalt, ördögöt megismerni könnyű; embert, férfit, nőt, nehéz; ifju leányt lehetetlen.

Fanny szemeit legmesszebb kerülék az álom tündérei.

Ablakán besütött a hold, az ábrándozók csillaga, a vidék csendes volt, az ég lanyha; olyan éj, melyben a lidérkék1) előjönnek berkeikből, s kereket hánynak a harmatos fűben; mikor a tündérek szedik a csillagok hamvát, s az a vén ember ott a holdban pengeti az ezüst sugárokat; mikor ezüst felhők alakjában jár a bűv csillagról csillagra, jár a gyermekrém a fekete éji pillangón repkedve;… mikor a fiatal leányok nem tudnak aludni és álmodnak ébren.

Hol jártak a szűz lélek tétova gondolatai? Jártak-e a boldogság, jártak-e a szerelem útján, tévedeztek-e a hallottak nyomán, követték-e nyomról-nyomra a tudás, az emlék száraz, poros nyomait, vagy repkedtek szanaszét a csillagos jövőbe? repülve az ég felé, melyről azt hiszi a gyermek, hogy az a földre köröskörül lehajlik.

Csak egy eszme, egy gondolat élt most is szívében. Azon férfi arcza, kit szeretett, kinek alakját imádata virágaival felkoszorúzá, kit nemesnek, nagynak, dicsőnek képzelt magában, kinek emlékével teli volt szíve, kinek mosolygó képe mindannyiszor felkeresé, midőn élő arcza nem volt körüle, s oly jól esett azon megnyugodni.

Nem jutott eszébe akkor a gyámapa által tudtul adott kettős ajánlat; a magányos órák ihlete kitörölte emlékéből a szomorú ifju arczát és a bohó vén emberét, kik őt nőül akarják venni.

És ilyen a világ. Egy ifju szeret egy leányt, de a leány másba szerelmes, és azon más tán ismét reménytelenül eped, és ez így megy tovább az életen keresztül és senki sem tud boldog lenni, és így fut egyik csillag a másik után, és soha sem éri el egymást.

Hol lehet most ő, az ismeretlen, – a megnevezhetlen, – az elfelejthetlen? Bizonyára sejtelme sincs arról, hogy egy szív titokban, bánatban utána eped, mint egy holdnak nincs tudata a kórosról, ki sugarait követi, s szédítő örvények fölé hág, hogy hozzá közelebb legyen.

Legalább közel lehetne hozzá!

Milyen boldogok azon nagyvilági hölgyek, kik őt mindennap láthatják, vele beszélhetnek, őt bámulhatják, tisztelhetik; tán van közöttük választottja? Nem, senki sem szeretheti őt oly igazán, oly igazán! mint ő tudná szeretni. Nem mondaná azt neki soha, de szeretne meghalni bele.

Csak egy könnyű karczolás a szíven, minő a rózsa töviseé, s azután mindig az édes fájdalomról gondolkozni, míg végre a seb halálossá válik, naponkint jobban elhervadni bele, lehullani, sírba dőlni, hogy csak akkor tudná meg, mint volt szeretve, s azután ott a csendes hant alatt hallgatni a lágy zokogást, mit a szánó méla részvét hoz a sírkövi oltárra?

Miért nem juthat ő ily közel hozzá soha?

Soha?

Egy különös gondolat szállta meg egyszerre lelkét.

Hát olyan magasan volnának ezen fényes világkörök, s annyira zárva minden út, melyen oda jutni lehet, hogy az imádó vonzalom soha sem lehet egyébbé halandó néma vágynál, mely hasonlatos a holdkóri delejhez…?

Hiszen ő neki csak egy szavába kerülne, hogy az előkelő termek legbüszkébb küszöbei megnyissák előtte ajtaikat, s ő egy rangban, egy légkörben álljon azon magas, azon irigyelt delnőkkel, kiknek szabad látni az arczot, hallani a hangot, mely imádott bálványáé, kiknek szabad szemeinek pillantásaival találkozni, előtte elpirulni, őt tekintettel kisérni mindenüvé s titokban önelégülten szívni fel a halálos mérget, mely a néma szerelemből támad.

Végig borzadt.

Az éji hideg szellő futott tán végig gyöngéd tagjain?

E czél el volna érve, ha ő Kárpáthynak nyújtaná kezét. Egy lépéssel az elérhetlennek vélt csillagba emelkedhetik.

Visszataszítá e gondolatot. Csak egy perczig tartott az lelkében s kitörölte onnan.

Mit mondanának jó rokonai, Boltay, Teréz? Ha megvetve a derék, férfias, nemesszívű ifju ajánlatát, pénzért, ragyogványért egy nem szeretett aggnak nyújtaná kezét. Pénzért, nagyravágyásért.

De mégis. Vannak másfelől rokonai, kiket e lépés boldogokká tenne, gyalázattól, késő nyomortól, tán kárhozattól mentene meg: anyja és testvérei.

Őket, ha gazdag lenne, kimenthetné azon irtózatos sorsból, melybe sűlyedve vannak… Így suttogott az ingerlő ábra.

És a bosszú, a megtorlás: találkozhatni azon emberrel ott, ki őt meggyalázni, társai nevetségévé tenni akarta; ki reá fogadást tett, s azt lenézhetni saját világában, – éreztethetni vele mélységes megvetését, olyankor, midőn e megvetést, ez utálatot egy vele egyenlő név teszi jogossá és egy kezei közül kiragadott hatalom súlyossá, élessé, eltűrhetlenné.

Okoskodjál, okoskodjál jó hajadon. Fogva vagy már.

Nem szülői s testvérhajlam, nem bosszúvágy az, a mi téged vezet: szerelem viszi előtted a napfáklyát,2) az fog vezetni jó és rossz világokon keresztül, a többi mind csak ámulat.

Hitesd el magaddal, hogy áldozatból teszed e lépést, mondjad azt is, hogy gyámjaidnak nem akarsz terhére lenni: képzeld el, hogy oly állásban mennyi jót fogsz majd tehetni szükséget szenvedőkkel, boldogtalanokkal, ittasítsd meg lelkedet a világ gyönyörképeinek tündér-eszméivel… Mind ámítás az. Szerelem visz téged arra, hogy szerelem nélkül egy gazdag aggastyán kezébe tedd kezedet, s Istent kisérteni mégy, midőn az oltár előtt e szót kimondod: «szeretem», és akkor másra gondolsz, mint kinek kezében remeg kezed…

Menj fátumod után!

Valahára alszik az egész ház. Álmodjatok. Az álom jó tanácsot ad.

Te lásd magadat boldog unokákkal játszó örömapának, te álmodjál zárdai csendes nyugalomról, te pedig álmodd magadat ifjadhoz közel; egyik az egyik csillagban, másik a másikban. Az álom jó tanácsot ad.

Másnap reggel különös meglepetés várt a két öreg gyámra. Fanny megkéré Boltayt, hogy ha Kárpáthy János elküldend gyűrűjeért, azt ne küldje neki vissza.

XV. A VADÁSZ A VEREMBEN.

Boltay és Teréz egy szóval sem mondtak ellent Fanny határozatának, nem szóltak soha a férjhezmenetel felől, hanem az idő alatt, mint szokás, a kiházasítási czikkek után kezdtek látni, miknél ugyan mind fényesebbeket fog vehetni, ha majd a főúr neje lesz, de legalább elteheti emlékül, s előveheti, ha néha-néha a nagy világ zajából a polgári csendélet szerény örömeire visszagondol.

Fanny férjhezkészülődése azonban oly titokban volt még tartva, hogy senki sem tudhatott az érdekelteken kívül felőle semmit, azoknak pedig természetökben feküdt, nem dicsekedni és nem panaszkodni vele.

Különös történet adta elő az idő alatt magát.

Egy napon, midőn Boltay mester épen otthon volt gyári házában, berohan hozzá egy szennyesen, csaknem rongyosan öltözött asszonyszemély, kiben Boltay mester alig birt valami ismeretes arczot kitalálni. De nem is volt arra szükség, mert a szomorú alak sietett megmondani, hogy kicsoda? és azután iparkodott, hogy Boltay mester szóhoz ne juthasson, a míg ő ki nem beszélte magát.

– Én vagyok az a szerencsétlen Mayerné, – Fannynak az anyja! zokogá megkeseredett szívvel az asszonyság, odavetve magát Boltay úr lábaihoz, elébb a kezeit, azután a térdeit, utoljára a csizmáit csókolva össze és hullatva tengermennyiségű könyeket. Boltay, ki nem volt szokva ilyen tragédiákhoz, csak állt ott, mintha leszegezték volna, és sem azt nem mondta neki, hogy keljen fel, sem azt nem kérdezte, hogy mi baja?

– Oh uram, oh én kedves uram, maga derék, maga mindenekfelett becsületes, nagylelkű Boltay úr, engedje, hogy lábai porát csókolhassam, hogy még a másvilágon is érte könyöröghessek. Maga a minden igazak őriző angyala, védelmezője az ártatlanoknak, hogy Isten éltesse sokáig és jutalmazza meg minden égi földi jóval! Látott-e ilyen esetet, mint ez az enyim, hallott-e ilyet valaha ember? Nem. A szívem megreped, ha el kell mondanom; de mégis elmondom. Meg kell tudni a világnak, de leginkább meg kell tudni Boltay úrnak, hogy milyen szerencsétlen anya vagyok én. Oh, oh, Boltay úr, maga sem képzelheti azt, milyen iszonyatos egy anyának a kínszenvedése, a kinek rossz leányai vannak, és az enyimek rosszak, de úgy kell nekem, magam vagyok az oka, minek neveltem őket kényök szerint; ütni, verni, robotoltatni kellett volna őket, akkor majd megbecsültek volna, akkor majd nem hoztak volna gyalázatot szegény megőszült fejemre. Oh hogy ilyen napokat kellett megérnem! Én Istenem, én Istenem! Mire hagytál meg engemet! Szegény lelkem uram jókor elköltözött e gyalázat elől a világból, nem birta meg azt, beleugrott a Dunába, bár én is utána ugrottam volna akkor! de látja uram, az anya szíve csak mindig érez, még ha rosszak is a gyermekei, csak szereti őket, csak azt hiszi, hogy majd megjavulnak, oh bár vakultam és süketültem volna meg azóta! Négy álló esztendeig tűrtem azt a szégyent, az Isten csodája, hogy még egy szál hajam van, hogy mind el nem ment bele. De a mi sok, végtére csakugyan mégis sok. Ha én el akarnám azt az iszonyatot mondani, a mi az én házamban naponta történik, így állanának az ég felé Boltay úr hajai. Végtére tegnap volt a napja, hogy megsokaltam a hosszútűrést és kifakadtam és kiadtam a mi lelkemen volt. «Hát már ez így fog menni mindig? hát ti már sohasem fogjátok magatokat becsületesen viselni, hát már énnekem sohasem lehet az utczára kimennem, hogy a szemem ki ne égjen, ha becsületes emberrel találkozom?» Hát uram, e szavakra, mint a megtestesült hárpiák, úgy támadtak rám egyszerre; mit leczkéz minket az anyánk, mi köze ahhoz, a mit mi csinálunk? Nem mi tartjuk-e úri módon? Azt a ruhát is én vettem, a mi most rajta van. Azt a fejkötőt is én tőlem kapta, az egész házban egy szalmaszéke nincs, a mi a saját keresménye volna, mindent mi vettünk! Én csak elszörnyedtem, uram. Hát így kell ti nektek bánnotok anyátokkal, ez-e az én keserves fáradságaimnak a jutalma? (Itt a fuldoklásig vitte a zokogást a beszélő, de azért csak folytatta az előadást.) Ezt érdemeltem én annyi keserves álmatlan éjszakáért, miket beteg ágyaitoknál eltöltöttem, hogy a magam szájától elvontam a falatot, csakhogy ti nektek legyen, hogy magam czudarkodtam, piszokban, rongyban jártam, csakhogy titeket felczifrázhassalak, hogy cselédet nem tartottam, magam voltam a szolgáló, csakhogy ti kisasszonyok lehessetek! Ilyeneket kell énnekem azért hallanom, semmirevaló teremtések! Ekkor uram, a helyett, hogy meghunyászkodnék, nekem áll az a legnagyobbik, s nagy pikantul még azt mondja, hogy ha nem tetszik velök együtt laknom és magamat általok tartatnom, hát elég nagy Pozsony városa, vegyem elő a kapitálisaimat, fogadjak magamnak külön szállást, válaszszam külön a butoraimat, vitessem el a garderobomat és éljek nálok nélkül olyan tisztességesen, a hogy nekem tetszik. No várjatok gonosz leányok, azért se higyjétek, hogy engemet megcsúfoltatok; mondám és levetém a ruhákat, a miket ők vettek nekem, előkerestem azokat, a miket lelkem uram idejében viseltem, mikor a konyhában magam főztem, hogy legyen ezeknek a czuláknak mit enni; azokat vettem fel s úgy szaladtam ki az utczára. Magam sem tudtam, mit csinálok. A Dunának megyek, ez volt a legelső gondolatom. Hanem mire oda értem, mintha valami angyal súgta volna a fülembe: hiszen van még neked egy leányod, a kit emberséges emberek becsületben, virtusokban neveltek fel, eredj oda. Azok az emberséges emberek téged sem fognak eltaszítani, valahol valamelyik szegletében a háznak adnak helyet, a hol élhess meghúzódva, a míg Istennek úgy tetszik és meghalhatsz, ha megeléglette szenvedéseidet a mennyei felség. Ezzel jöttem ide, uram. Így vagyok, a hogyan lát. Semmim sincsen az ég alatt, még ma nem ettem egy falatot, s ha az úr kitilt a házából, ha a leányom nem akar látni, az utczán kell meghalnom éhen, mert inkább elveszek, mint egy falatot elfogadjak többet a gyalázatos háladatlan gyermekektől; koldulni pedig nem tudok, én csak azt tudom, hogy elébb-utóbb úgyis utána megyek lelkem szegény jó uramnak, a kit ezek a rossz gyermekek vittek a sírba, a Dunába.

Boltay mester fejében a sok mindenféle közül az ragadt meg legerősebben, hogy a jámbor asszonyság még ma nem evett, minélfogva nagy keresztényi kötelességet vélt az által elkövetni, hogy a fali szekrényből egy tányér boszorkánypogácsát3) s egy pohár bort állíta elé az asztalra és kényszeríté, hogy egyék, s a mi legelső, mentse meg magát az éhenhalástól.

– Oh uram, ezer köszönet, hiszen bizony egy cseppet sem vagyok éhes, inkább el vagyok keseredve, annyit eszem én különben is, mint a madár, csak annyit tesz az én evésem az asztalnál, mintha ott sem volnék. Többet érne énnekem a világ minden jóságainál az, ha én valaha az én lelkem Fanny lányomnak egy jó szavát hallhatnám. Nem lehet az, ugy-e bár? Nem nézhet ő az anyjára, szégyenli magát, ha látja. Talán rám sem ismerne már? Ilyen nyomorúságban… ilyen rongyosan, piszkosan,… így megvénűlve,… legalább csak én láthatnám őt még egyszer; – nem kivánom én, hogy vele beszélhessek, csak hogy valahol, ablakon keresztül, elbújva láthassam őt előttem elmenni, hallhassam, mikor mással beszél. Nekem nincs több kivánságom.

Boltay mester egészen elérzékenyült e szavakra, eszébe jutott, hogy valami német tragédiában látott már hasonló jelenetet, milyen jól játszott benne az a Wildner, akkor is úgy megríkatta az eset.

– No no, asszonyom. Ne legyen olyan elkeseredett, biztatá a siránkozó anyát, a mit ön kiván, az minden kétség nélkül meg fog történni. Ön meg fogja látni leányát, beszélni fog vele. Ott fog lakni ön is. Szépen ellesznek együtt és nem lesz semmi baj.

– Oh uram, ön úgy beszél, mint egy mennyből leszállt angyal. De a leányom, oh a leányom nem fog engemet szerethetni többé. Ő utálni fog engem.

– E felől legyen ön megnyugtatva, asszonyom. Önt sohasem rágalmazta leánya előtt senki, s Fanny sokkal jobblelkű, minthogy anyját a nyomorúságban meg ne ismerné. El fogom önt hozzá vinni, mert falura küldtem, hogy holmi incselkedésektől megszabadítsam. Ott lakik atyja testvérével együtt. Az ugyan kissé szigorú személy, de majd kibékítem én őt magával.

– Oh uram, nem várom én, hogy engem Teréz magához emeljen, elleszek én mellette mint szolgáló, mint konyhacseléd, csakhogy leányom körül lehessek.

– Ugyan asszonyom, mit beszél össze-vissza! pattant fel jámbor nehezteléssel Boltay, van nékem cselédem elég, csak nem fogom gyámleányom anyját munkára fogni. Ön egy óra mulva velem jön falura, a többit azután bízza énrám.

Mayerné még egyszer újólag meg akarta ragadni Boltay csizmáit, de az emberséges ember elszaladt az érzékeny jelenet elől s ott hagyta a szobában a tisztes asszonyságot, megigérve neki, hogy egy óra mulva visszakerül, addig talál ott az ablak hidján mindenféle jámbor könyveket, nézegessen belőlök.

Ezt az egy órai távollétet arra használta Boltay mester, hogy elment egy ruha-áruló boltba s összevásárlott mindenféle kész öltözetet Mayerné számára, mert átallta őt azon kétségbeesett külsővel leánya elé vinni, hogy azt meg ne szomorítsa, s egy egész teljes öltözettel tért vissza a házba, melylyel Mayernénak minden nemes vonakodása daczára át kellett cserélni nagy hatású rongyait.

Hogy Boltay mesternek az ilynemű vásárlásoknál nem volt oly tisztult ízlése, mint megboldogult hazánkfiának P. H. Lázárnak, kire a legelegánsabb delnő rábízhatta a piperevásárt, az nagyon valószinű; ő bizony csak azt tartá szemei előtt, hogy minden jó bő és meleg legyen, s hogy melyik esztendőről való divatú valami, az iránt nem igen kérdezősködött; úgy hogy a mint Mayerné teljesen fölequipirozva magát, a tükörbe tekintett, egyedül levén a szobában, meg nem állhatta, hogy nagy keserűsége engedvén, el ne nevesse magát saját figurája felett! – Hogy fognak majd a leányok odahaza és a galant ifju urak nevetni, ha őt ilyen staffage-al meglátják!

Mit?

Igen, igen, a leányok és a galant ifju urak odahaza.

Mert ahoz, hogy az imént eljátszott tragédiát valónak tartsa valaki, épen oly erős hitének kellene lenni, minővel Boltay mester van megáldva. Nem igaz abból az egész monológból egy betű sem. Mayerné nem veszett össze a leányaival, azok sem kergették őt el maguktól, nem is volt neki szüksége a Dunába ugrani, hanem így áll a dolog:

Abellino (ismét ő) az utóbbi idők kudarczai által a dühig fokozott szenvedélylyel veté magát sikerületlen terve után. – Épen most kérte ki mr. Griffardtól az utolsó százezer pengőt a második millióból. Abellino mellett szüntelen volt egy kéme a cselédségből az eszélyes bankárnak, ki rögtön sietett azt levél által tudósítani Párisban a legelső kárpátfalvi eseményekről, mik János úr neve éjszakáján történtek. Mr. Griffard megtudva, hogy János úr haldoklik, százezer helyett kétszázezret küldött Abellinónak, a mi a visszafizetésben természetesen két annyit teende. Az egész mintha tévedésből történt volna. Nehány nap múlva természetesen megérté a másik levélből, hogy a nagybátya élve maradt, de már akkor a pénz útban volt s épen jókor érkezék Abellinónak vigasztalásul.

Százezer forinttal több pénze volt, mint a mennyire számított. Ilyenkor az ember elbízott szokott lenni. – Ennyi épen elég lesz a sikerre.

Ő maga csinálta ki a tervet, miszerint Mayerné, – (az anya!) ravaszul férkőzzék a Boltay-család körébe, utolsó leányához, és – tudja a többit.

Hatvanezer pengőben alkudtak meg, ha a terv sikerül.

Lehetséges ez?

Ne mondjátok, hogy szörnyetegeket festek. Ez az élet.

Mayerné elgondolta, hogy hatvanezer pengő szép pénz, abból ő magának a takarékpénztárba tesz harminczezret, a másik harminczezret pedig Fanny számára teszi le s mindketten biztosítva vannak holtig a szükséget-látás ellen; s mit kell érte eladni? úgyszólván semmit, olyan chimaerát, a minek addig semmi értéke sincs, míg valaki megtartja, csak akkor van, ha eladja: – az erényt. És az hatvanezer forinttal jól meg van fizetve. Ő úgyszólván jóltevője lesz ezáltal a leányának.

Tehát mégis – az a bűnös, a ki vesz.

Mert ha nem volnának rabszolgatartók, nem volnának rabszolga-kereskedők.

Egy óra mulva előállt a szekér. Boltay mester kérte a mélyen megszomorodott Mayernét, hogy sziveskedjék felülni és ne mutassa a kocsis előtt, hogy sír, mely kivánatnak eleget tenni nagy megerőltetésébe került a jó asszonyságnak.

Boltay mester azonban nem ült mellé, hanem kiült a kocsishoz. Azzal menté magát, hogy ő mindig ott szokott ülni, mert fél, hogy a kocsis elalszik, a lovak elragadják a szekeret s több efféle; pedig voltaképen úgy állt a dolog, hogy bármily nagy mértékben tisztelte becsülte légyen a magát megjavított asszonyságot, de csak mégis szégyelt mellette ülni egész Pozsony láttára.

Vevé is a gyeplőt és ostort a kocsis kezéből, s úgy elhajtott a városból, mintha valami nagy halálos veszedelem forogna kérdésben, a miért sietni kell.

Midőn a falu végére értek, leszállt a szekérről s lesütött szemekkel elmondá nagy akadozva Mayernénak, hogy neki itt egy kis dolga van, azaz, hogy beszéde van a zsidóval, akará mondani a göröggel, csak tessék azért a házához hajtatni, azért ő hamarább haza kerül a kertek alatt, s mire a szekér oda ér, ő is otthon lesz.

Alig birta ez együgyű hazugságot elmondani a derék ember, talán most hazudott először életében, arra is a végső szükség kényszeríté; ő bizony a kertek alatt előbb otthon akart lenni, mint a szekér megérkezik, s előre értesíteni fogja Terézt és Fannyt Mayerné jöveteléről s megkérni őket szépen, hogy a mennyire lehet, bánjanak vele nyájasan és ne mutassanak valami rémületes meglepetést, ha meglátják. Egyuttal elmondá nekik az okokat is, melyek Mayernét e futásra kényszeríték, s mind ezt oly rövidséggel véghez is vivé, hogy mire a kocsizörgés az utcza végén hallatszott, már ő kint állt a kapuban vendégét elfogadandó s fölösleges buzgalommal kiabált a kocsisra: «Erre hajts, ne menj neki a sárnak, jól kitérj a kapunak».

A két hölgy künn állt a folyosón. Fanny épen akkor jövén a kertből, előre leoldá nagy szalmakalapját, mely akadályozhatta az anyjával ölelkezésben; Teréz is letevé kezéből azt a perpetuum mobilét, a mit az asszonyok kötésnek neveznek, nehogy a tűvel kitalálja szúrni testvére özvegyének a szemét.

Mayerné asszonyság meglátva leányát, le sem akart szállni, hanem csak úgy leesni a szekérből, a mit azonban sem a kocsis, sem Boltay mester egyáltalában meg nem engedtek neki, hanem levették szépen, úgy tették le a földre; azt azonban semmiképen meg nem gátolhatták, hogy a jeles asszonyság valamennyi cselédek, aratók előtt el ne játssza a csodát, a mit a leánya számára tartott fenn. Ott előttök térdre esett, úgy csúszott a két nő lábaihoz, a kik az által annyira meg voltak lepetve, hogy egyiknek sem jutott eszébe, őt felemelni, – végre is Boltay mester szedte fel a földről, kit nagyon bosszantani látszék, hogy az udvari szájtátók láttára megy véghez ez a scéna.

– Ugyan Mayerné asszonyom, ne térdepeljen. Magyar ember sohasem szokott térdepelni, magyar ember nem térdepel senki előtt, még ha koldus is, még ha bűnös is, még ha megölik, sem térdel.

A jó kézműves még a nemzeti büszkeséget is segélyül hívta, hogy Mayernét egyenesen állásra birja, de mind nem használt az semmit, a mint leányához ért, ott ismét térdrerogyott, Fanny piczi lábacskáit iparkodván meglelni, hogy azokat megcsókolja. Fanny ezen csakugyan megijedt, mert korán reggeltől kerti munkával levén elfoglalva, arra sem ért rá, hogy parányi lábacskáira egyebet is húzzon a kis házi papucsoknál, s azon veszedelemben forgott, hogy Mayerné törekvései napvilágra hozzák, miszerint – nem húzott harisnyát. E gondolattól egészen elrémülve, elpirulva, hirtelen lehajolt Mayernéhoz s mielőtt a botrány megtörténhetett volna, felemelte őt magához, melyet a kegyes anya ölelésnek véve, odaborult leánya keblére, sírt, fuldoklott, átölelte és csókolta a hol érte. Fanny csak állta, csak tartotta, a nélkül, hogy ölelést, zokogást vagy csókot vissza tudna adni.

Az ember úgy van néha, hogy semmit sem tud érezni, az egyik könybe olvad fel a találkozásnál, a másik hideg mint a fagy.

Végre sikerült az egész család egyesült törekvéseinek Mayernét a pitvarból a szobába betuszkolni, ott leültetni, s megfoghatóvá tenni előtte, hogy itt fog a szobában lakni; erőnek erejével ki akart menni. Elébb a padláson akart hálni, azután a konyhában a cselédek között, végtére azon könyörgött, hogy ha már a szobában lakásra érdemesítik, csak egy akkorka kis szobácskát rendeljenek a számára, a hol kezét lábát összehúzva elférhet, ne nagyobbat, mint egy pinczegége, csak hogy a leányát láthassa onnan. – Szerencsétlenségére Boltay mester házában minden szoba akkora volt, mint egy granárium.

Boltay mester odakinn falusi házában a maga fajtájú emberek iránt nagyon vendégszerető ember volt, s ha már egyszer valakit házába fogadott, azt akarta, hogy az jól is mulassa ott magát. Ő ugyan nem volt az az ember, a ki valakit el tudott volna mulattatni, hanem birt egy jó tulajdonsággal: ha valakinek szenvedélye volt beszélni, ő elhallgatta éjfélig. E szerint Mayerné benne emberére talált: Boltay mester csak arra kért engedelmet, hogy pipára gyújthasson s azután engedte magának a beszédhez jött Mayerné által elmondatni azt a históriát, a mi az ő életének története, s melynek előadásában czélszerűen vegyítvén a valót a költészettel, néha annyira belebonyolódott a jó asszonyság, hogy önmagával lőn kénytelen disputálni, vagy egészen újra kezdte a felvett szöveget, a mi Boltay mestert csendes szemlélődéseiben épen nem háborította.

Fanny és Teréz az alatt a Mayerné lakául szánt szobát siettek rendbe hozni. A jó asszonyság csak azon könyörgött, hogy olyan szobába tegyék, a hol kedves leánya szavát hallhatja, vagy mikor dalol, sőt arra is vállalkozott, hogy egy tolóágyban azon ágy alatt aludjék, melyben leánya alszik, mely kivánatát megközelítőleg Teréz egy benyilót rendezett el számára, mely Fanny zongora-szobájával szomszédos, elébb ugyan saját szobáját akarta neki átengedni, mely leánya hálószobájába nyílt, de Fanny esengve kérte, hogy maradjon ő ott továbbra is.

– Lássa Teréz, én nem tehetek róla; örülnöm kellene, hogy anyámat látom, sírnom, hogy ilyen szomorú állapotba jutott, és nem tudok sem sírni, sem örülni, igen rossz szivemnek kell lenni. Én is szégyenlem, rosszul esik, hogy érzéketlen vagyok.

Teréz tudott volna mit felelni, meg tudta volna magyarázni azt az érzést, sőt a magáét elmondva, azt még ki is tudta volna egészíteni, de még most jónak látta hallgatni és vigyázni. Gyanította, sejtette ő, mi lappang ez álarcz alatt? de időt akart neki engedni, hogy azt levethesse, alkalmat engedni, hogy csigaházából kiöltse szarvait, úgy tenni, mintha nem is ügyelne rá, mintha minden szavát elhinné és a mellett mint az árnyék, úgy követni minden lépését.

Mikor készen voltak a szobarendezéssel, Teréz bizalmasan fogá meg Fanny két kezét, s nyájasan tekintve szemébe, mondá:

– Fanny: légy anyád iránt előzékeny, szelid, nyájas. Ne kerüld, sőt iparkodjál kivánatait teljesíteni. Úgy látszik, hogy téged nagyon szeret. Ezt nem volna ok miért tagadni. Szeresd te is. De egyre kérlek: ne szólj előtte semmit leendő férjhezmeneteledről. Tarts titkot egy ideig – az én kedvemért.

Fanny megfogadá, hogy eltitkolja azt. Azt hivé, hogy érti Teréz czélzatát. Ő ilyen magyarázatot adott anyja megjelenésének:

Anyám kétségkivül régóta restelli testvéreim életmódját s csak az alkalmat leste, hogy tőlök megszabadulhasson. Most megtudta valahonnan, hogy én gazdag férjet kapok, s azért csatlakozott hozzám, tudva, hogy én majd magammal viszem. Önzés. Nem igen alkalmas arra, hogy a gyermeki szeretetet újra felköltse.

Hátha még azt sejtette volna, a mit Teréz.

Azonban nyájasan kellett anyjával bánnia, nehogy azt hihesse, miszerint Teréz őt elidegenítni iparkodott tőle, a mit az valóban nem is tett soha. Igaz ugyan, hogy esztendő számra sem igen szokott előfordulni közöttük Mayerné neve, tehát alkalom sem volt arra, hogy róla leánya előtt rosszat beszéljenek.

A kirendelt napon elküldé Boltayhoz Palkót az öreg Kárpáthy (ámbár ezentúl nem igen szabad már őt öregnek neveznünk, egy házasulandó vőlegényt) s nagy örvendezésére hallá a választ, miszerint jőjjön a gyűrűjeért maga.

Repült! Nem, ez sok lett volna tőle. De sietett, a hogy lábai engedék; a kik az utczán találkoztak vele, el nem tudták gondolni, mi érte? mert arczán meglátszott, hogy valaminek nagyon örül. Ha szegény ember törné magát így az utczán, könnyen rá lehetne fogni, hogy lutriba tett és quinternót csinált, de mit nyerhetett ez a Nábob, a ki egész Pozsony városát, úgy a hogy áll, minden benne levőkkel együtt, megvehetné; minek örül az?

Boltay mesterhez érve, annak meg kellett engedni, hogy őt össze-vissza ölelje. Rögtön, azonnal akart menni a menyasszonyért. Azon gondolat, hogy a tündér szépségű leány kész hozzá nőül menni, valóban szerelmessé tette őt belé; kénytelen volt Boltay mester figyelmeztetni rá, hogy az összekelésnek még néminemű előkészülési és törvényszabta szertartásai is vannak, a mikről hogy a főúr, mint törvényhozó tag elfeledkezett, világosan mutatja, mennyire el kellett neki a házasság eszméje által ragadtatva lennie, és viszont, hogy Boltay mesternek ugyanazok eszébe jutottak, bizonyítja azt, hogy az ő elragadtatása e tárgyban sokkal csekélyebb.

Csupán arra kérte tehát Kárpáthy leendő nászurát (ki nálánál, mellesleg mondva, jú húsz évvel fiatalabb lehetett), hogy addig is tartsák titokban az egészet, a mire neki sajátságos okai vannak.

Boltay megigérte s csak a főúr búcsúvétele után kezdett eszmélkedni felőle, miszerint Teréz és Fanny hasonló titoktartásra szólíták fel s ez összevetést közölte Terézzel.

E körülmény is erősíté Teréz gyanúját. Ha mind a két félnek érdekében áll, hogy a házasság az esküvő napjáig titokban maradjon, úgy nem tudhat a felől semmit Mayerné, – tehát más oka volt idejönni. Mert valami okának kellett lenni, az bizonyos.