* * *
Többi ismerőseinkről kevés mondanivalónk van még.
Abellino mind e mai napig él.
Egy igaz folt nincsen rajta többé. Álhajjal, álfogakkal, hamis termettel csalja a világot és magát. Szakállát, bajuszát festi, képét herczegnő-vízzel mossa; egyik fülére még ama jeles párbaj óta nagyot hall s abba kis hallócsiga van téve ezüstből, azonban operákat csak halló-tülkön keresztül képes élvezni.
Így jár-kel a világban. Toldott, foldott kisértet a mult szép időkből, egyik kezében a mankós bot, melylyel köszvényes lábain segít, másikban a halló-tülök. De ő azért mindig azt hiszi, hogy most is azon szeretetreméltó alak, melynek a nők ellene nem állhatnak s most is életre-halálra udvarol minden szép nőnek, minden fiatal leánynak, s azt hiszi, hogy azok őrjöngnek utána, s ha kinevetik, azt hiszi, örömükben nevetnek, hogy őt láthatják.
Mindennapra kijár az egy arany, mely miatt Pestről nem mozdulhat ki, csupán csak János nap után, a mikor egyszerre száz aranyat kap és elutazik, s addig vissza nem jön, a míg benne tart; de azért ő most is úgy beszél, mint mikor még milliomokat prédált el. Úgy magasztal mindent, a mi külföldi, s ócsárolja az itt levőt. Elfogadja a mi megvan, faute de mieux, – jobb hiányában; de szíve, ha ugyan van nála ilyesmi, örök honvágyban szenved, – Páris felé.
Minden ember igen komikus alaknak tartja, s a főbb körökben csak azért is szívesen látják, mert sokat lehet rajta nevetni.
Szegény ember!
Más ember, ha megvénül, azt tisztelni szokták, az ő vénsége pedig arra való, hogy azon köröknek, mikben ő boldogabb időkben tón-adó, első szerepvivő volt, mulattatására legyen.
Más embert vigasztal az nagy szerencsétlenségek után, hogy azokat érezni tudja; hogy komoly, hogy szomorú tud lenni, hogy megveti az életet, hogy meg tud halni: neki büntetése az, hogy nem érez, nem gondolkozik és mégis óhajt élni.
(A második kiadásnál.)
Magyarországon egész e század közepéig a nemesség képviselte a vagyont, értelmiséget és nemzeterőt. Ez az egyik tény.
És a magyar nemzet ez időben oly szegény, oly míveltségnélküli és oly erőfogyott volt, miként alig más nép Európában. Ez a másik tény.
A következtetést, – ha szíveskedett a türelmes olvasó e regényt végig lapozni, – meglelé.
Nagy hiba volna magamforma apró emberektől, ha azt hitetnék el magukkal, hogy valami nagy bajon segíteni tudnak, vagy ha az jobbra fordul, maguknak érdemeket tulajdonítanának benne; de még nagyobb hiba lenne, ha erejök csekélységének érzetében ezt a csekélységet nem iparkodnának arra fordítani, hogy nagyobbak és erősebbek társaságában csak egy lépésnyi haladásra is vihessenek egy elnyugodni készülő ügyet.
Nálunk a vagyonos osztály hivatása naponkint emelkedik. Az ősi hazaszeretet, a nemzeti míveltség és az okszerű gazdálkodás példáit tőlük várja a nemzet.
Az idők elmúltak, a midőn a gazdag magyar nem tartá magát a magyar nemzet tagjának. Nagy és nemes elődök példája megmutatta, hogy boldogítani a legnagyobb boldogság.
Most már, ha a regényiró alakokat keres, kikben az üres álmíveltség divathőseit, vagy a durva, parlagi, borzas jellemeket mutassa be, kénytelen értök a régen múlt időkbe visszamenni. Amonnét ma csak a valódi míveltséget, s az ős szokásokból csak a valódi honfiúságot látjuk elfogadva; s egyik által sem leszünk sem mimagunk, sem mások előtt nevetségesekké. Vannak-e még a jelenben mintaképei e torzalakoknak? nem hiszem és nem állítom; annyi bizonyos, hogy engemet még senki sem támadott meg, a ki magában Abellinora vagy Kutyfalvi Bandira ismert volna.
Az öreg Nábob jellemében osztálya nyers hibáit szándékoztam visszaadni, miket jókori nevelés és korszerű míveltség mind megannyi erényekké lett volna képes átvarázsolni; de unokaöcscse jelleméhez nem találtam semmi szépíteni, semmi kiengesztelni valót. Az ő botlásai nem hibák, hanem bűnök. Embernek rossz, hazafinak jellemtelen, szeretőnek aljas, férfinak nyomorult, tekintélynek esztelen, úrnak – önhibája miatt – koldus. Egy kimenthető betű nincs rajta. Megvetés, kigúnyoltatás e földi jutalma.
E végszó megirásával azért késtem, hogy barátaim (komolyan értve a szót) véleményét és illető megrovásait elébb meghallhassam, s szólhassak művem hibáiról.
Rosszalják, hogy az első kötet, tehát a regénynek egy negyedrésze, csupa episodokból áll. Én magam sem találok számára mentséget; hanem azt hiszem, hogy ez aránytalanság talán minden irányregénynél megvan, a hol a társadalmi eszméknek keresztülvitele felszabadít a művészi formák alól. A mesét illetőleg tulajdonképen az egész első kötet egészen el is maradhatott volna, ha alakjaim jellemzésére okvetlenül nem szükségeltetnék.
Nem helyeslik, hogy két nagy nevet bele szőttem e regénybe, kiknek azután nem adtam szerepet. Én e két jellemet valódi mythoszi alaknak tartom társadalmunk történetében, kiket mellőzve, magyar irányregényt azon időkből senki hálátlanság és ismeretlenség vádja nélkül nem irhat, mint nem irhattak hőskölteményt a római irók Mars és Minerva nélkül; a különbség csak az, hogy rólok csupán valót szabad irni, s költői alakokul felhasználni azon századnak, melyben éltek, tiltja a méltó kegyelet.
Némi anachronismusokat hallék megjegyeztetni, miknek megrovását köszönettel fogadva, iparkodtam e második kiadásban kiigazítani.
A nyelv ellen tett észrevételek, miszerint nagyon sokszor használom az idegen szavakat. Erre, ha tréfálni akarnék, azt mondhatnám, hogy annyira bele voltam merülve azon kor tanulmányozásába, hogy még nyelve is rám ragadt, hanem e vád egyéb műveimet is illeti, tehát kénytelen vagyok egész őszintén megvallani, miszerint én a végletekig vitt purismust azért nem szeretem, mert újabb időkben avatatlan, a nyelvek összehasonlított jellemét nem értő nyelvészek annyira elszaporították a rossz új szavakat nyelvünkben, hogy kénytelen vagyok a régieket visszakérni, s használatban tartani mindaddig, míg a magyar tudós társaság nagy szótára elkészül, melyben valódi értelmű, kifejező és magyar hangzásu műszavakat fogunk találhatni, a minőket Czuczor, Széchenyi és Szemere Pál tudtak helyettesítni; természetesen itt nem tudományos műszavakat s nem azoknak alkotóit értettem, mert azokat szeretem úgy, a hogy vannak; s szent borzalommal emelek kalapot a vegytani műszavak rejtelmes kongása előtt.
Végre bocsánatot kérve szíves olvasóimtól hosszadalmasságomért, kérem derék műitészeinket, vegyék bonczkés alá szerény művemet, s a mi hibáit még én nem ismerem, legyenek szívesek felfedezni. Tanulni nem szégyen és én szeretem tudni halottaimról, hogy miben haltak meg.
Pesten, 1858. márczius 3-án.
Jókai Mór.
1) Lidérke = Elf. Lidércz = Erl. = les Aulnus = alčunae; nem alnus, – nem Erle, – nem éger.
2) Így hívja a csillagászat az oly álló csillagokat, melyek véletlenül jelennek meg, s ismét nyomtalanul eltünnek.
3) Így hívják Dunamentén a töpörtős pogácsát.
4) A «Miatyánk» igen helyes czíme a hitformákban.
5) Kalózság.
6) Közhit: a ki csuklik, azt emlegetik.
II. kötet.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.