Egy magyar nábob (2. rész)

Fanny megilletődött arcza tanusítá, hogy elérté a vasfejű öregnek e gyöngéd czélzatát.

Ezerszer bocsánatot kérek ezen szavaimért, de meg kellett magamnak engednem, hogy ezeket elmondjam.

– Fiatal e nő?

– Épen nagyságod korából való.

– És házassága boldog? Mondá inkább magában, mint kérdezé Fanny.

– Valóban az, felelt Varga. Igaz, hogy nem is látni messze földön oly egymáshoz illő párt, mint ő és gróf Szentirmay Rudolf úr ő nagysága, oh az nagy ember! mindenki bámulja eszét és nagy lelkét, az egész ország dicsérve, magasztalva beszél felőle; sokat utazott külföldön, nejét is ott ismerte meg; mint mondják, addig nagyon életunt ember volt s hazájával is keveset törődött, de a mint nejét, még akkor gróf Eszéky Flóra kisasszonyt megismeré, egyszerre egészen megváltozott, visszajött vele Magyarországba, s a dicső ** István gróf után, kit Isten segítsen minden törekvéseiben, alig ismerhetni hazafit, ki annyi jót tett volna kevés idő alatt a hazával és az emberiséggel. De meg is jutalmazá őt érte Isten, mert a mi legfőbb kincs, a családi boldogság, oly mértékben jutott neki, hogy szinte példabeszéddé vált és ha valaki együtt látja őket, hinni fogja, hogy számukra még ezen a földön elkezdődött a paradicsom.

Fanny kebléből önkénytelen, öntudatlan sóhaj emelkedett e szavakra.

E perczben kocsirobaj hallatszott az udvaron: alkalmasint vendég érkezett. Künn nagy sürgés-forgás hallatszott, közben János úr stentorhangja, mintha valakit nagy örömmel fogadna s rá egy pillanat mulva Marczi, a komornok lépett be Kárpáthynéhoz, jelentve:

– Ő nagysága gróf Szentirmay Eszéky Flóra asszonyság!

Fanny az öröm, a meglepetés reszketegségével várta bejelentett vendégét. Mintha csek jelszóra érkezett volna, a midőn épen róla beszéltek, a midőn magasztalásával volt elfoglalva minden szív, midőn ő lelkében a hallottak szerint egy képzeletalakot iparkodott idomítni… Minő leend e képzelt arcz a valóban?

Úgy dobogott az ifju nő szíve, midőn a léptek mind közelebb jöttek ajtajához s hallá, hogy Kárpáthy mily élénken beszél valakihez: most nyílik az ajtó.

És belép rajta – nem azon arcz, azon alak, mit Fanny képzeletében alkotott, hanem egy magas, száraz, meghatározhatlan életkorú delnő, hamis vuklikkal, hamis arczszínnel, hamis fogakkal és hamis szemekkel, viseletében a legdivatosabb tarkaság.

Szörnyű kalapja nagy virágcsokrokkal egészen elveszi a kilátást mindenről, a mi háta mögött van.

Köpenye félvállról le van csúsztatva, a mi hősi, amazoni tekintetet ad alakjának, neveli e hatást a mélyen kivágott öltöny, mely az ijedelemig engedi láttatni a sovány vállakat és a nyakperecz kiülő csontjait; összefüggésben állnak a rendkívül sovány kezek, melyek csuklóban, nem tudni mi okból, szörnyű hattyúprém karmantyúkkal vannak felékesítve, s miután kezeit nem tudja megmozdítani a nélkül, hogy valamit ne beszéljen hozzá, s ha beszél, akkor szokott mindig mosolyogni, és ha mosolyog, akkor nemcsak az egész felső sor fogait (raktár: Paris, Rue Vivienne Nr. 11. Dr. Legrieuxnél), hanem egyuttal az egész inyét is megmutatja, ennél fogva a társaság figyelmét folytonosan képes lekötve tartani könyöke, ínye és vállperczei iránti borzalommal.

Egy perczre szinte megrettent Fanny, ki egy kedves, szeretetreméltó alak elfogadásához készült, a ki elé őszinte örömmel fog futni, megölelni, megcsókolni; ah ez nem az.

Hátul jön ő, nagynénje, a tiszteletőr háta mögött, kit előre bocsátott, s maga enyelegve hátul maradt Kárpáthyval.

– Gróf Szentirmay Marion kisasszony! gróf Szentirmay Rudolfné! – nőm… Sietett János úr a hölgyeket egymásnak bemutatni.

Gróf Szentirmay Marion kisasszony a legtökéletesebb, s minden kifogáson felül álló bókolattal üdvözlé a háziasszonyt, a közben figyelmesen tekintve rá, vajjon hogyan tudja ő e bókot viszonozni? biz az ügyetlenke volt szegény.

Alig tudott mit mondani, oly zavartnak, oly elfogódottnak látszék s annyira el volt merülve Marion kisasszony inyének bámulatában, hogy Flórát alig jutott ideje láthatni.

De nem is volt itt arra nagy szükség, hogy akár ő, akár más valaki a társaságban nagyon keresse a szavakat, sőt inkább, ha volnának is azok valakinél, el kelle dugni, mert Marion kisasszony hord magával mindig annyit, a mennyi elég egy igen népes társaságnak.

Azt is meg kell pedig adni a jeles kisasszonynak, hogy a mit ő beszél, az soha sem üres fecsegés, mende-monda, szószaporítás, a mint más korabeli ifju amazonoknál szokott lenni, hanem az mind jól kiszámított czélszerű és czélba találó lövés, vágás és szurkálás, melylyel egy egész társaságot képes oly jelesül elmulattatni, mintha külön-külön mindenkit egy-egy hangyafészekre ültettek volna.

S ezen tekintetben tehát csak annyiban nem hasonlít az érdemes kisasszony a csalánhoz, a mennyiben a csalán csak azokat csípi meg, a kik hozzá érnek, míg ő szíveskedik fölkeresni még a legtávolabb rejtőzködőket is s a ruhán és a pánczélon és a szíven keresztül képes csípni.

– Tessék helyet foglalni tisztelt úrnőim. Flóra nagysád ide a nőm mellé, ide-ide. Marion kisasszony – – ezerszer bocsánat…

János urat egy tekintet a delnő arczára meggyőzte arról, miszerint ő sokkal jobban tudja, hova kell ülnie, mint hogy azt mondassa magának. Egy mellék fauteuilbe bocsátkozék le, a melyből embertől észre nem vehető módon sikerült Varga uramnak eltünnie.

Az is meglehet különben, hogy szemünk láttára ment el a jámbor, meglehet, hogy legalább hatszor meghajtotta magát és igen alázatosan köszönt is személy szerint mindenkinek. Ki venne ilyesmit észre?

– Megbocsát, kedves szomszédnő, kezdé a félbehagyott szót Marion kisasszony valami oly mesterséges hangon, melyet a szónoklattan még nem határozott meg s mely örökké azt a gyanút gerjeszti az emberben, hogy a beszélő valamit forgat a szájában, a mit restell lenyelni. Megbocsát kedves szomszédnő, chére voisine, – mert mi itt lakunk a Kárpáthy-család jószága mellett (értsd: ez nem a te jószágod, nem férjedé, hanem a Kárpáthy-családé), hogy oly bátrak valánk önt becses foglalkozásaiban háborítani (mivel tudnál te foglalkozni?); mert ámbár nekünk be kellett volna várnunk, hogy Kárpáthy János úr mutassa be nálunk előbb szeretetre méltó nejét, ez a rendes szokás (ezt te talán nem is tudod, hogyan tudnád?); minthogy azonban utunk épen erre vezetett (tehát ne gondold, hogy ide indultunk), nekem különben is egy régi perem van Kárpáthy János úrral (tehát nekem köszönöd, hogy bennünket látsz és a pernek, nem Rudolfné jóságának, a hogy gondolod) – bizony régi per már, még én akkor fiatal voltam, alig gyermek, haha. Tanácsolták, hogy úgy vessünk véget a pernek, hogy én menjek nőül Kárpáthyhoz, de még fiatal voltam, csaknem gyermek, haha, nem vehettem rá magamat, haha; hibáztam, milyen gazdag volnék most, jó partie! (értsd: János úr már akkor is vén ember volt, mikor én a te idődben voltam, de én nem adtam el magamat gazdagságért, mint te). No de ön is szerencsés kópé, Kárpáthy, valóban önnek semmi panasza sem lehet a sors ellen. Ily szeretetre méltó nő, mint az öné, oly kincs, a minőt ön soha sem érdemelt meg. (Bizd el magadat ostoba. Ne gondold, hogy azért dicsérjük szépségedet, mintha az érdem volna; szégyeld magadat, hogy szépséged tett úrnövé.)

Itt egy kicsinyt elszalasztá a beszéd fonalát Marion kisasszony, mely alkalmul szolgált Flórának oda hajolhatni Fannyhoz, s gyöngéd, biztató hangon fülébe súghatni:

– Én régen óhajtottam kegyeddel találkozni s naponkint készültem ide.

Fanny hálásan szorítá meg a kezébe tévedett gyöngéd kezet.

Egy jótékony köhögési roham meggátlá Marion kisasszonyt a beszéd fonalát újra felvehetni, mely alatt János úrnak ideje maradt tréfásan évődhetni szép vendégnőjével. (Lehető félreértés kikerülése véget megjegyezzük, hogy Flórát értettük itt.)

– A milyen nagy az örömöm szép kis szomszédnőmet házamnál láthatni, épen akkora az aggodalmam, hogy önt csak egyedül látom, Rudolf nélkül. Úgy hiszem, ez oly rendkívüli eset, a minőre aligha emlékezik valaki s én hajlandó vagyok attól tartani, hogy Rudolf barátomat valami szokatlan nagy bajnak kelle érni, hogy kedves nejét nála nélkül látjuk, vagy elfogták, vagy párbajban megsebesítették.

Flóra jóízűen nevetett e vidám és hízelgő gyanúsításokra s a legkellemesebb édes, kedves csengő hangon iparkodott azokat megczáfolni.

– Nem, nem; de el kellett utaznia Bécsbe hirtelen.

– Ah, gondoltam, hogy messze kell lennie, ezt nagyon sajnálom, mert nekem megigérte, hogy tartandó ünnepélyünkön megtisztel jelenlétével.

– Oh akkorra meg kell jönnie. Nekem szavát adta, hogy akkorra itthon lesz.

– Úgy minden kétségen kívül megjön. A szép hölgyeknek adott szót megszegni lehetetlen. A kit oly mágnes vonz, mint őt, annak igen sebesen kell utaznia. Ha a léghajósok még nem találták fel a léggömb kormányozhatásának titkát, én megmondom nekik: ültessék bele Rudolfot és őt szívénél fogva mindenütt oda fogja vonni a magneticus erő, a hol neje van.

A fiatal hölgyek nevettek a tréfán. János úrtól jó néven kellett venni az ilyesmit, ő ugyan vastag és nehézkes élczeket szokott használni mindenki ellenében, de legalább nem is volt azoknak sem élök, sem hegyök, hogy szúrjanak, vágjanak.

Marion kisasszony azalatt magához tért a köhögési intermezzóból, s magához ragadta ismét a kormányrudat.

– Már azt valóban ell kell ismerni, hogy oly gyöngéd, mívelt, szeretetre méltó férj nincs is több az ég alatt, mint Rudolf. Bocsánat, édes szomszéd; érzem, hogy önt nagyon megsértem, a midőn azt mondom, nincs! de igaz; ön is igen kedves, előzékeny férj, de Rudolfnak nincs párja, ő valóságos angyal a szeretetben, egy cherubim, nem is férfi a neje mellett, olyan férj, a minő csak csodára születik egy században egy.

(Értsétek meg belőle mind a hárman: Rudolf nem azért jó férj, mert neje megérdemli, hanem azért, mert ő cherubim. Rudolf nem olyan férj, mint egy más férfi, teszem föl János úr, és te szegény, szerencsétlen asszony sírhatsz, a midőn ilyen példás szeretetet hallasz magad előtt emlegetni, más boldogságának látása, hallása megannyi tőrszúrás lehet a szívedben.)

Flóra nem tűrheté, hogy más irányt ne adjon a beszélgetésnek.

– Kegyedet mindenütt reméltem feltalálni; mi itt, környékbeli ismerősök, meglehetős eleven társaságban élünk s előre örültünk, hogy társnéink száma ismét egygyel szaporodott, de mindeddig nem találkozhattunk kegyeddel, pedig egészen összeesküdtünk már ellene, hogy közöttünk igen jól érezze magát.

Marion kisasszony sietett e buzdító gyöngédség hatását lehűteni szúró észrevételével:

– Kárpáthy úr persze hogy rejtegeti nejét, eldugja a hamis, hogy más ne is láthassa. (Félti a vén bolond, van oka rá).

– Oh férjem igen előzékeny, sietett őt kimenteni Fanny, de megvallom, némi tartózkodást, mondhatni félelmet érezék magamban, ily magas körökben megjelenésem előtt. Én igen egyszerű emberek közt nevelkedtem s szerfelett hálásnak érzem magamat nagysádtok ezen kegye által, mely egészen felbuzdít.

Nem használt az. Hiába felelt ily magát megalázó hangon, hiába iparkodott azt állítani, hogy köszöni, a mit egy részről nincs oka köszönni; ügyes vívóval volt dolga, a ki szüntelen megtalálja ellenfele védetlen gyöngéit.

– Persze, persze! viszonzá Marion kisasszony, ez nagyon természetes, ez nem is lehet máskülönben. Egy fiatal nőnek a legnehezebb állása van, midőn legelőször a világba lép, kivált egy esetben, midőn azt kénytelen nélkülözni, a mi rá nézve legszükségesebb, a legbiztosabb támaszt, az anyai tanácsadást, az anyai vezérletet; oh egy anya őrködő gondja megbecsülhetlen egy fiatal nőre nézve.

Fanny szemeit érzé kiégni; nem rejtheté el, arcza biborvörös lett. Ah ő előtte anyáról beszélni a legiszonyúbb fájdalom, a legsértőbb szégyenpirítás, a legnagyobb kegyetlenség.

Flóra görcsösen szorítá meg az ifju hölgy kezét s mintha ugyanazt a beszédet folytatná, mondá:

– Való. És az anyát nem pótolja ki senki.

Azokból a sötétben rászegzett szemekből nagyon jól megérté Marion kisasszony, hogy ez elég vágás volt ő ellene s a következő batteria már most egyenesen Flóra ellen lőn elgyújtva.

– Oh abban igazat adok önnek, kedves Flóra! Kivált olyan derék, jó szelid anyát, mint néhai Eszékyné volt, bizonyára nem pótolhat senki. Senki. Senki. Megvallom, hogy én sem. Oh én bennem sok kellemetlen szigorúság van; az engedékenység jól illik az anyáknak, az őket ékesíti, de már a nagynénék sokkal kellemetlenebb, sokkal hálátlanabb szerepre vannak utasítva, nekik pörölni, zúgolódni, gáncsot keresni, ügyelni, teherré válni szükséges. Hiába, ez a mi sorsunk. S ebben igaza van önnek, kedves Flóra.

És ezt oly hangon mondá el, mintha ő neki rettenetes sok oka lenne Flórával pörölni, zúgolódni, gáncsot keresni.

– Ad vocem pörölni! vágott közbe János úr, ki maga is észrevette nejének zavarát. Nagyságod pöre végett méltóztatott azon tiszteletben részesítni, hogy házamnál elfogadhassam; ha talán nem gondolná czélszerűnek az ifju hölgyekkel actáinkat megismertetni…

– Oh nem, nem, nem! Értem, értem! Hagyjuk őket magukra. Sok beszélni valójok lesz. Kárpáthy úr, mondhatom, hogy két fiatal hölgynek mindig elég beszélni valója van egymással. Reménylem, Kárpáthyné asszonyság, kedves szomszédnő, hogy ön nem fog rám féltékeny lenni Kárpáthy úr miatt. Oh kérem! az régen volt, nagyon régen, még én akkor igen fiatal, mondhatni kicsiny kis gyermek voltam.

János úr karját nyújtá az amazonnak, ki még egyszer megmutatva az ott maradóknak mosolygásra kész ínyét, csontkezeit a nagy karmantyúkkal a Nábob karjába ölté, s a legtökéletesebb, hibátlanabb libegéssel átszárnyalt a családi archivumba, hol a fiscalis és Varga uram tiszteletteljes állásban vártak reá. Varga uram olyasmit gondolt, hogy ennek a nevét is átugrotta az imént, mint egyikét azoknak, kik sok jó tulajdonságaik mellett épen azzal nem birnak, a miért valakinek oka lehessen társaságukat óhajtani.

A két ifju nő egyedül maradt.

Alig zárult be az ajtó Marion kisasszony mögött, midőn Fanny a legszenvedélyesebb hevességgel ragadá meg egyszerre mindkét kezével Flóra kezét, s mielőtt annak ideje lett volna őt meggátolni, ajkaihoz szorítá a parányi kis kezet és csókjaival, forró szívtől szakadt csókjaival borítá el azt és ismét és ismét csókjaival halmozá el és nem birt egy szót szólani.

– Ah Istenem, mit cselekszik ön? szólt Flóra, s azután, hogy megakadályozza Fannyt a tettben, odaölelte őt magához, és arczát csókolta meg és kényszeríté őt is arra. Olyan szép, olyan legendai szép volt e két nő együttlétében, a mint egymást átölelve tarták, egyiknek szemében köny, másikéban mosoly, ez mosolyog, hogy társnéja ne könyezzen, amaz örömkönyeket sír, hogy őt mosolyogni látja.

– Mondja ön, szólt édes vonzalomtól reszkető hangon Fanny, mondja ön: ugyebár nem egy hideg ügy hozta e házba, hanem hallotta ön, hogy van itt egy szegény magárahagyott nő, ki néhány nap mulva egyedül, ismeretlenül, pártolatlanul fog tévedezni a világban és gondolá magában, gyerünk el hozzá, adjunk neki egy jó szót, egy buzdítást, tegyünk jót vele.

– Oh Istenem… Flóra nem tudott mit felelni, hiszen Fanny valót mondott.

– Oh én tudom azt jól, hogy ön jótékony szelleme a vidéknek. Épen midőn megérkezett ide, önről hallottam beszélni s azokból, a miket hallottam, képzeltem önt magam elé. Ön sejti azt, hogy bennem is egy szegényre talált, kit jótéteményiben részesítnie kell, de e jótét nagyságát csak én tudom, csak én érzem.

Az indulat beszédessé varázsolá e nőt, ki különben oly méla, oly hallgatag volt.

– Ne mondja ön, hogy nem úgy van; engedjen e boldog hitben maradnom, engedje, hogy önt szerethessem úgy, a hogy az első pillanattól megszerettem, hogy fentarthassam magamat ennél a gondolatnál: van egy áldott lény, ki rám gondolt, megszánt és boldoggá tett.

– Oh Fanny; monda Flóra szelid reszketeg hangon. Valóban sajnálta e nőt.

– Úgy, úgy! nevezzen engem úgy, szólt Fanny hevesen, túlboldogan szorítva szivéhez Flóra kezét, melyet egy perczig sem bocsátott el kezéből, mintha attól tartana, hogy a kedves visio eltünik előle.

Flóra helybenhagyásul szép ajkát nyomá Fanny homlókára. Kedves hitelesítő pecsét! Boldog okirat, mely benne részesül.

Fanny keble alig birta örömeinek terhét. Életében először talált arra, a mi után sóvárgott: egy szívre, mely megérti, egy oly őszinte, salaktalan lélekre, mint a magáé; oh, jobb még mint a magáé, mert Flóra jósága öntudatos, eszmélő, mások által is érezett. Ezt ő jól átgondolta, s örült neki, hogy magánál jobb, szebb lélekre akadt; annyi rút, önző piszoklélekkeli érintkezés után milyen jól eshetett ez neki; a mit egy tiszta, vágyó szív érez magas, nemes szellemekkeli találkozásakor, ez valami a menny, az üdv érzeményei közől.

– Tegye önt oly boldoggá az ég, mint a milyen boldoggá tett ön engemet.

– Ah Fanny, én már önt nevén szólítom, szólítson ön is… szólíts te is engem Flórának.

Csak a legnagyobb elővigyázattal sikerült Szentirmaynénak meggátolhatni, hogy Fanny lábaihoz ne boruljon; a mit hogy nem tehetett, oda borult Flóra keblére és sírt, és mikor olyan nagyon sírt, akkor igen-igen boldog volt.

Flóra pedig mosolygott és úgy örült neki, hogy ezen nő az ő keblére borulva zokog.

– De már most kedves Fanny, ennek vége van, ezen átestünk. Ha megigéred, hogy erről nem beszélünk többé semmit, hát akkor én itt maradok nálad egy egész – egy egész hétig!

Ez annyit tett, mint Fannyt kényszeríteni, hogy újra kezdje az örömkönyeket.

– És azután segítek neked a közelgő ünnepélyre, a mit férjed adni szándékozik, az előkészületekben. Oh úgy is annyi dolog lenne, hogy nem győznéd magad, aztán meg nagyon meg is unnád; ha pedig ketten leszünk, majd meglátod, mennyi tréfa lesz azzal, mennyit fogunk nevetni azon a sok apró bajon, a mi előfordul.

És előre is sokat nevettek rajta, oh az nagyon víg, nagyon mulatságos dolog lehetett.

Fanny valami érzékeny észrevételt akart tenni, de nem juthatott hozzá barátnéja vidám arcza miatt; a mint rátekintett, kénytelen volt ő is nevetni.

– Oh, ezt ne gondold, hogy nem önzésből teszem, monda Szentirmayné, óvást téve mindennemű hála és köszönet ellen; a legkiszámítottabb önzésből teszek mindent; férjem most főispánnak neveztetett ki ** megyébe, két hónap mulva foglalja el helyét, a beigtatási lakomán azután te fogsz majd nekem ismét segíteni, s egy hétig te leszesz nálam. Látod, milyen előreszámító, milyen ravasz vagyok én!

Ah, ezen ismét nagyon sokat lehetne nevetni. Fanny sohasem hallott ilyen mulatságos dolgokat; legalább életében soha ily jóízűn nem nevetett.

Ez a Szentirmayné egy valóságos kis bohó, hogy meg tudja az embert nevettetni! Egyet szól és akkor sír az ember, másikat szól és akkor meg nevet.

Fannynak e közben nagy gyönyörűsége telt benne, Flórától elszedni kalapot, köpenyt és minden zálogba vehető portékát a miket el szokás szedni lefoglalt vendégektől, nagyobb biztosság okáért, hogy el ne szökhessenek.

A kalaplevételkor természetesen szemébe ötlött Fannynak Flóra gyönyörű hajzata, mely oldalválasztékaiban szép reczés hullámzatokat képezett. Erre majd meg fogja tanítani Fannyt, neki az még jobban fog illeni; ilyenformán szerencsésen átment a társalgás a piperére, női munkákra, kézművekre s egyéb apróságokra, a mik hölgyeket szoktak érdekelni, úgy, hogy mire visszajött Marion kisasszony Kárpáthy úrral az archivumból, már akkor semmi nyoma sem volt a két delnő között az előbbi szenvedélyes érzelmes jelenetnek, úgy beszélgettek egymással, mintha régi – régi jó ismerősök volnának.

– Ah, ah! szólt Marion kisasszony, felkapva fejét, a mint Flórát kalap és köpenyke nélkül látta. Ön egészen kényelembe tette magát!

– Igen, nagynéni, még egy kis ideig itt maradok Fannynál.

Marion kisasszony meglepetve tekinte körül a szoba minden szegletébe, azután fel a plafondra a festett muzsákra, mintha nem tudná, hogy ki az a Fanny.

– Ah, mille pardons! madame. Most jut eszembe, hogy ez a kegyed keresztneve, egészen confuse vagyok a sok családi névtől, a mivel Kárpáthy úr jurium directora tele olvasta a füleimet; valójában ez a Kárpáthy-család roppant összeköttetéssel bir, női ágon az ország minden előkelő családjával rokonságban van; úgy hiszem, a naptárban létező minden nevek feltalálhatók benne.

(Értsétek: csupán csak a te családod kellett még ide a Kárpáthy-családfa dicsőítésére.)

De nem fogott többé a fegyver. Flóra jókedvüen elnevette magát:

– Most már «Fanny» is van a nagyon tisztelt Kárpáthy-naptárban.

Fanny maga sem állhatta meg, hogy ezt igen jó gondolatnak ne találja s egészen őszintén nevetni kezde rá, s miután a nevetés ragadós, – engedelmet kérünk nagysádtól, Marion kisasszony, – maga János úr is annyira belejött a jó kedvbe, hogy le kellett ülnie egy karszékbe, magát kinevetni, állva már nem győzte.

Marion kisasszony pedig elbámulva állt, hosszúnyelű parasoljával hosszú kezében, mint Diána, mikor kutyáját lőtte meg nyúl helyett. Meg nem foghatta, hogy hol vettek ezek az emberek annyi jó kedvet, mikor ő olyan szorgalmatosan dolgozik a bosszantásukon.

– S meddig fog – tartani – az az – a – kis idő? kérdé piquant, szaggatott hangoztatással Flórától, koczkáztatott tekintélyét vetve a latba.

– Bagatelle, nagynéni. Csak egy hétig!

– Csak egy hétig! szörnyedt el Marion kisasszony. Csak egy hétig?

– Ha ugyan ki nem vernek innen, viszonza tréfásan Szentirmayné, a miből az lett, hogy Fanny érzékenyen ölelte át, mintha örökké ott akarná tartani.

– Ah, úgy? monda kicsinylőleg Marion kisasszony. No jó. Fiatal hölgyeknél hamar kész a barátság. Nagyon örülök rajta, hogy önök oly egyszerre megszerették egymást, ez arra mutat, hogy természeteik egyeznek, a mi nagyon örvendetes. Meg fogja azonban nekem engedni, kedves húgom, hogy visszamehessek Szentirmára?

– Ámbár Fanny igen nagy szerencséjének tartaná tovább is élvezhetni kedves néni kellemes társaságát…

– Oh, kérem, kérem! Semmi okot sem adtam e rendkívüli szerencsére.

– Kegyed úgy fut tőlünk, szólt közbe Fanny, várjon, majd ha mi Szentirmára megyünk, mi is úgy fogunk sietni haza.

Marion kisasszony nem tagadhatott meg magától egy méltóságteljes tekintetet, annak napvilágra hozatalául, miszerint észrevette, hogy ő vele bizonyos emberek komázni akarnak. Minden felelet helyett redőkbe szedett arczczal (volt ott sok mindenféle redő) fordult János úrhoz:

– Reménylem, hogy ön nem szedte ki a kerekeimet, mint más vendégeinél szokta.

– Nagyságod kerekeit? kiálta János úr. Engem ucscse én csak a kocsi kerekeket szoktam kiszedetni, de arra nem volt még eset, hogy a vendégeim kerekeit szedtem volna ki. Hahaha! hahaha! óhhaha!

János úr úgy el tudott nevetni ezen a bolond ötleten, hogy a könyei csorogtak bele, sőt utoljára a nagy nevetés miatt egészen elbujtak a szemei az orczájába s midőn ismét napvilágra jöttek, már akkor Marion kisasszony útban volt az ajtó felé, vissza sem tekintve az őt kar karban kisérő két ifju delnőre, ámbátor azok minden kitelhető erőszakot elkövetének magukon, hogy szép arczaikat meglett komolyságra kényszerítsék.

János úr hirtelen eszére térve, elgondolá magában, hogy milyen nagy illetlenséget követett el s törte magát a távozó kisasszony után és sikerült is neki azt megállásra birni, még pedig olyan egyszerű módon, hogy futtában olyat gázolt a sleppjére, hogy az érdemes dáma szinte hanyatt bukott bele.

János úr most igazán nem tudta, hogy engedelmet kérjen-e, vagy bocsánatot?

– Nem tesz semmit, suttogá nagy lassúsággal a derék kisasszony, megbocsátani kész szívvel, az ilyen apró szeleskedéseket meg kell bocsátanunk – fiatal házasoknak.

Azzal nagy prosopopoeával kisérteté magát végig a lépcsőn, s minthogy rangján alóli dolognak tartá a lába alá nézni, a tornáczban olyat lépett egy ott nyujtózkodó agárnak a farkára, hogy az ijedtében az ablakon ugrott ki.

Maga is megijedt pedig Marion kisasszony, de mint a kigyónak még ijedtében is eszibe jut a sziszegés, mint a macska, mely akkor tüsszög, ha megrémült, oda fordula János úrhoz.

– Bocsánat, hogy akaratlanul revanche-ot adtam ön egyik protegéejának az iméntiért. Nem akartam e nevezetes személyt megbántani. Tudja ön már, hogy ama nagy agarászgyűlésen ön elnöklete alatt egy derék elmés férfiu indítványt fog tenni, hogy ezentúl az agarak ne számíttassanak a kutyák közé? Valóban emancipatio az agarakra nézve. Ajánlom önnek figyelmes pártolásába. Vajjon nem lépek-e ismét valahol egy agárra?

Már ekkor csak egy lépést kellett tennie a hintó hágcsójáig.

Ámde e lépéshez még nagy teketoria kellett. A sleppet lebegő állapotba helyezni, hogy a bokáig érő salavári fodrai az illedelmen túl el ne árultassanak, s azzal egy lebbenéssel a hintó hágcsói felé, melyet valamennyi hozzá közellevő kéz iparkodott mentül könnyebbé tenni.

Ott ült már közörvendezésre, de még onnan is jónak látott egy duplavágást mérni a hátramaradtak fejére.

– Reménylem, hogy hugomat jó gondviselés alatt hagyom, ámbár nem tudom, hogy Szentirmay féltékenysége miatt nem gyűl-e meg a Kárpáthy-kastély baja? Adieu, kedves szomszéd, chère voisine, adieu chère nièce, adieu!

Értsd e sok adieu alatt akár azt a gúnyt, hogy Kárpáthy János irányában bizony nem igen ébred fel bárkiben is a féltékenység, akár azt a rágalmat, hogy a Kárpáthy-kastély rossz hírű termeiben eltöltött napok nem igen mozdítják elő egy nő jó hírnevét.

– Adieu, adieu. Te kocsis vigyázz, ne hogy elgázolj vagy egy agarat. Lassan hajts, míg a kárpátfalvi határból ki nem érünk, mert nem tudod, hogy hol méltóztatik épen egy-egy kedvencznek déli nyugalmat tartani. Adieu.

Megy már.

János úr még most is hajlong és bókokat hány utána az udvar közepén, a hölgy hosszú napernyőjével int vissza, bizonyosan azt mondja, hogy «régen volt már az, én még akkor gyermek voltam».

A két fiatal hölgy pedig, a mint a nyüg eltávozott, dévaj jó kedvvel veszi két felül karjára a jámbor János urat, s dalolva, tánczolva viszi fel magával a lépcsőkön.

János úr arcza ragyog, nevet, vidám; elgondolja magában, milyen derék dolog volna, ha e két asszony az ő két leánya volna, s hívnák őt atyámnak.

Az ősi termek visszhangoznak a két delnő jókedvű, tiszta örömének eleven zajától. Oly hang ez, melyet rég nem hallottak e falak.

A vén Varga uram áthallja azokat az archivumba s úgy megjön-megy, úgy megjárkál örömében alá és fel, kezeit össze-vissza dörzsölve, hogy szinte tánczba elegyednék, ha volna kivel s csak az esik neki nehezen, hogy nem mondhatja el senkinek, hogy miért örül? Ott van ugyan a fiscalis, de az nem arra való ember. Ennek elég bosszúság az, hogy mindennap meg kell mosdani.

XIX. A BARÁTNŐ.

Szentirmayné czélt ért.

Egy heti mulatása a kárpátfalvi kastélyban képes volt Fanny állását a világ előtt egészen megváltoztatni. Minden elővélemény kedvezőbb lett azon nő felől, kit Szentirmayné barátságában részesíte. A büszke delnők, kik eddig nagy leereszkedést véltek tanusítani, ha az ünnepélyen megjelennek, a hol egy polgár leányból lett úrnő játsza a háziasszony szerepét, oly szerepet, mely minden valaha szinpadra kerültek között a legtöbb és legszigorúbb kritika alá esik, most kezdtek róla gondolkozni, hogy a leereszkedéshez kevesebb előkészülettel járuljanak; szigorú, erényes asszonyságok, kik kételkedtek magukban, ha illendő lesz-e a fiatal leánykáikat a kárpátfalvi kastély eleusi mysteriumokkal teljes labyrinthjába vezetni, most minden aggodalom nélkül rendelék meg a divatárusnőnél a ruhákat. Szentirmayné jelenléte a legnagyobb biztosíték erény és illedelem felől; az agarásztársulat ügye is új phasisba lépett ez által, a részvényes coriphæusoknak egy okkal több volt társulatuk megszilárdítására; a kortyondi fraterek, az eredeti ficzkók tanultak okosabban beszélni az ő jelenlétében s a divatvitézek, a szelid arszlánok tanultak okosabban hallgatni.

Mindenki előtt emelkedett azóta Fanny erkölcsi értékében, hogy Flóra barátságát megnyeré, magában saját házi körében egészen más szemmel tekinték s úgy tetszék, mintha János úr maga csak most kezdené felfogni, mit bir nejében? Ő maga is százszorta szebbnek, jobbnak és kedvesebbnek képzelte őt, e delnő nymbusától körülsugározva.

Egész nap együtt lehete őket látni, nagy nehéz munkával elfoglalva; ne tessék rá mosolyogni. A munka nagy és nehéz. Könnyű a férjnek azt mondani, én holnap vagy egy hónap mulva nagy ünnepélyt adok, hivatalos lesz rá az egész környék, a kiket ismerek és olyanok is, a kiket soha sem láttam. A többi az asszony gondja.

Annak kell mindenre emlékezni, a mi szükséges, hogy fény és megelégedés legyen minden részről; neki kell ismernie vendégei ezerféle igényeit, kivánatait, szeszélyeit, tudni, ki mi által lesz kellemesen meglepve, mi által érezhetné magát mellőzve, megbántva, ki mit és kit szeret, kik nem szeretik egymást?

Nem volna csoda egy új asszonynál, ha azt sem tudná, hol kezdjen mindezekhez? Flóra ügyelete mellett mindez a legszebb rendén ment. Ő már jártas volt az ilyesekben. Mindenre emlékezett s ha kellett valamit végezni, úgy tett, mintha ő kérdené azt Fannytól: ugy-e, most ezt és ezt kell tenni? Ma nemde ezt végezzük el? Úgy, hogy ha Fannynak elég finom érzése nem lett volna barátnéja gyöngédségét észrevenni, könnyen azt hihette volna, hogy ő maga az, a ki mindenhez ért, legalább János úr abban a meggyőződésben élt, hogy felesége otthonos mindezen dolgokban, mintha örökké grófi házakban nevelkedett volna.

És mikor eljött az est, midőn egyedül maradtak s volt idő beszélgetni, mennyi szépet, mennyi okosat hallott akkor Fanny barátnőjétől. Ő csak hallgatott, ő csak nézte e finom beszédes ajkakat, e még beszélőbb, ragyogó szemeket, miktől boldogságot kezde tanulni. Olyankor szobaleányaikat kiküldék s egymásnak kölcsönösen segítének az esti toilettnél s azután szabadon, vidáman beszéltek a világ bohóságairól.

Egyszer elővevék azt a névsorozatot, mely Varga uramnak annyi izzadást és szorongattatást okozott. – Fanny nem hallgathatá el az öreg tisztviselő magasztalására, miszerint ő volt az, ki Flórát előtte oly lelkesülten magasztalá, hogy ő már képzeletében is olyannak hitte Szentirmaynét, mint a minő valóban.

– Aha! Ti tehát szemlét, birálatot tartottatok vendégeitek felett.

– Tartottunk volna, de a jó öreg abban alkudott meg velem, hogy csak azokat fogja velem megismertetni, a kiket okom lesz szeretni; egész odáig, a hol a te neved áll, mind olyanokat talált, kiknek sok jó tulajdonságaikból csupán csak az az egy hiányzik, hogy nem szeretetreméltók.

Szentirmayné kedélyesen kaczagott.

– No, tehát jer ide, szóljuk meg a többieket is.

Fanny odaült mellé. Flóra odavonta a barátnő szép fejét s azután elővették a lajstromot, hogy megszólják a világot.

De elébb annyit kellett ezen a gondolaton kaczagniok, hogy ők most teljes elszántsággal és hozzákészüléssel elkezdjék a világot rágalmazni.

Ez igazán különös tréfa.

Ámde különbség van rágalom és rágalom között. Valaki felől álhíreket terjeszteni, rejtettebb hibáit felkapni, tovább adni, ismerőseinél jó hírét aláásni, árulkodni, ezek bizonyosan mind nem igen szép foglalatosságok, ez nemtelen rágalom; de ismerni a világ gyöngeségeit s azokat ártatlan téveteg lelkekkel megismertetni, óvni, figyelmeztetni valakit, a ki különben nagyon érzékeny, nagyon esendő, az útjában fekvő tövisekre, kavicsokra, sikányokra, békákra és vermekre, ez már ismét helyes dolog, az nemes rágalom. (Ámbár lesznek, a kik e szót ismét non sensnek fogják nevezni.)

Tehát fogjunk hozzá a nemes rágalomhoz.

Legelsőbb is a férfiak.

A tény nem az enyim, hanem azé a két hölgyé, a ki az értekezés folyamát viszi; ha rajtam állna, én bizonyosan a hölgyeken kezdeném.

– Ezek itt felül mind nagyságos és méltóságos urak. A nagyságos és méltóságos urakat sokkal nehezebb kitanulni, mint más embereket, mert nekik a közönséges emberi tulajdonságokon kívül még nagyságos és méltóságos erényeik és hibáik is vannak. Itt van egy mindjárt legfelül; ez ha közönséges ember volna, azt mondanók róla, illetlen magaviseletű, minden nőről rosszat gondol, kivéve a magáéról, mert azzal épen nem gondol, a mellett heves, szenvedélyes; ha indulatba jön, nem válogatja a szót, nem nézi, férfiak vannak-e körüle vagy nők? a legtarkább társaságban, akárhány fiatal leány legyen jelen, olyan furcsa anekdotákat mond el, hogy még az érzékenyebb férfiak is elpirulnak bele; hanem nagy hazafi, neve ismerve és bámulva van, tehát tisztelni kell, tehát nem lehet vele úgy bánni, mint más emberrel; hanem épen ez a tisztelet a legjobb fegyver ellene, ő bizonyosan erősen fog neked udvarolni és te nem utasíthatod őt el, hanem e helyett magasztald őt országos erényeiért. – Ez mindig sakkban tartja őt; én próbáltam és sikerült. – Valahányszor könnyelmű, csapongó, vagy hetyke, alacsony czélzatokkal közelít, a nagy tisztelet mindannyiszor kényteti őt országos renomméejának érzetére s a lehető legkényelmetlenebbül érzi magát oly asszonyokkal szemben, a kik mindig nagy tetteit emlegetik előtte, mindig országgyűlési beszédeit magasztalják, mikor ő meleg nyilatkozatokra készül s mikor legtüzesebben ostromolna, akkor úgy bámulják, mint a Nelson szobrát, a ki négyszer magasabb más embernél s a kinek nem szabad onnan az oszlop tetejéről leszállani. Ezért ő tégedet nagyon együgyűnek, ostobának fog tartani, hanem az rád nézve jó.

– Kicsoda is ez? szólt Fanny, megnyálazva irónjának hegyét. Szépkiesdi Imre gróf. S utána irá: Nagy és tiszteletreméltó férfiu.

Valami mulatságos helyzet volt ez; a hölgyek titkos rendőrsége, kik jegyzeteket raknak az emberek nevei után, hogy előre tudják, kivel van dolguk?

– Itt jön egy másik nagyságos úr. Ezen czím nélkül nem tudom, hogy ismerné-e őt valaki a világon? Semmiféle tulajdonságát sem ismerem, pedig minden hónapban van hozzá szerencsém. De egyet mégis megjegyeztem róla: azt, hogy felséges étvágygyal bir és mindig azon panaszkodik, hogy nem tud enni. Nagyon kellemetes ember; ebéd előtt azon panaszkodik, hogy nincs étvágya, ebéd után, hogy megterhelte magát; ha nem kinálod, megharagszik és éhen marad. Ezzel legkevesebb baj van.

– Irjuk utána: báró Málnay George (nem György) – kellemetes ember.

– Itt van egy kedves bohó, gróf Erdey Gergely. A legkellemesebb fiu valamennyi között, ki tréfás ötleteivel az egész társaságot mulattatni birja. Producálja a világ minden nemzeteit ellesett alaktalanságaikkal, a kalapja föltevésével angolt, spanyolt, francziát és zsidót állít elő. A legkevésbbé veszélyes ember, épen azért, mert olyan bohó, épen azért, minthogy oly szeretetreméltó, nem lehet félteni senkit, hogy beleszeret. Képtelen volna egy tapasztalatlan tizenhat éves lánykát elcsábítani; minden nagyravágyását abban látszik helyezni, hogy másokat megnevettessen. Mondhatni, olyan ártatlan, mint egy gyermek, úgy hogy bátran el lehetne küldeni fiatal lányokkal bálba, mint garde de dames-ot, senki sem szólná meg őket érte. A nevetők mindig az ő részén vannak.

– Gróf Erdey Gergely, jegyzé Fanny. Kedves bohó.

– Menjünk tovább: gróf Louis Karvay. Nem is lehet őt képzelni máskép, mint így megfordított névvel: Louis Karvay. Tökéletes világfi Talleyrand korából. Mindenkire figyelmez és követeli, hogy mindenki figyelmezzen rá, kérdést csak azért intéz hozzád, hogy lássa, mennyire nem tudsz neki megfelelni; valóságos kisértet, melyről soha sem tudhatod, hogy mivel bántod meg. És azután elharagszik esztendőkig és nem mondja meg, hogy miért: egy levélboríték, melyen Louis helyett Lajosnak van fordítva, elég rá, hogy elduzzogjon érte holtig; ha valaki jön hozzád, midőn ő nálad van s azon valaki nálánál rangra alábbvaló és te azon hibát találod elkövetni, hogy az etiquette szabályai ellen felkelsz helyedről, midőn csak meg kellene magadat hajtanod, vagy épen eléje mégy, Louis megharagszik és azt mondja, hogy őt megbántottad. Az asztalnál kit ültess mellé és vele átellenbe? ez meg épen kétségbe ejt, mert meglehet, hogy valami ismeretlen oknál fogva valamelyikre haragszik s akkor azt hiszi, hogy kiszámított álnokságból ültetted mellé és férjednek ellensége lesz. Utasítást pedig senkinek sem ad a felől, hogy neki mi tetszik és mi nem? Hanem tessék azon másoknak törni a fejöket, hogy az ő agyafúrt szeszélyeinek titkaiba behatoljanak.

– Ennek a neve után irjuk azt, hogy tüskés gentleman. (Megint non sens.)

– Most jön gróf Sárosdy főispán. Derék, jó érzelmű ember, de rettenetes aristocrata. Parasztokkal, szegény emberekkel örömest tesz jót, de azt nem kivánhatják tőle, hogy őt embereknek ismerje el. Jobbágyainak bizonyosan legjobb dolguk van az egész Magyarországon, de nem nemes embert még csak irnokai közt sem szível. Ez egy kissé feszesen fogja magát irányodban viselni, de szerencsére szíve jó s a jó szívhez vannak kulcsaink. És nem volna utolsó vállalat őt szabadelvűbb eszmék számára meghódítani s úgy hiszem, hogy ha mi szövetkezünk ellene, a diadal annyi, mint bizonyos.

Itt egy kissé meg kelle állapodni azon vitakérdés felett, hogy melyike a két hölgynek bir nagyobb előnyökkel és hatalommal e győzelemre? s miután mindakettő a másikra iparkodott hárítani az elsőbbséget, a kérdés eldöntetlen maradt.

És azután még egy csomó nagyságos és méltóságos úr következett, kik kisebb, nagyobb mértékben szintén igénybe vették Szentirmayné figyelmét, különben nagyobbrészint olyan emberek, a kiket egyszer látunk s azután elfelejtünk, mint valami vasuti útitársat.

Most jöttek a tekintetes és tiszteletes urak, természetesen ezek már mind meglett férfiak, mert azon időkben nem igen osztogatták fiatal embereknek a tekintetes czímet.

Oh ezek a tekintetes urak mindig a legkönnyebben bánható osztálya voltak a társadalomnak; a tekintetes urak soha sem szokták azon törni fejeiket, hogy mikor haragudjanak meg valamely etiquette-szabály elmulasztása miatt? Derék, becsületes emberek, a kik mindenkit meghallgatnak, mindenkinek igazat adnak, senki czímét el nem feledik és a magukéval meg vannak elégedve, a tréfát felveszik s örömest visszaadják, nem csinálnak komoly képet, a hol mindenki vigad s nem nevetkéreznek, a hol más figyelmez. Kiken harmincz esztendő óta köszörüli a napi és heti sajtó fegyvereit, tarkabarka képeket festve a tekintetes világ conservativismusa, csökönössége, nagy pipájú, kevés dohányú volta felől, kiket csak egy regényíró is munkájából ki nem felejt, ha azt akarja, hogy abban magyar elem és nevetni való legyen és a mi a legsajátságosabb, ezek a bohó táblabirák, ezek a tekintetes urak maguk azok, a kik e könyveket vásárolják és olvassák, mert ha ők nem vennék, nem tudom, hogy kinek a számára gyakorolná a betüvetés nemes foglalatosságát a magyar Helicon?

– Most jön a sor az eredeti fiukra.

– Oh már ezeket jobban ismerem náladnál. Többet tudok róluk, mint kellene.

– Végül a finom gavallérok. Ezeket is ismerheted.

Kárpáthyné nem állhatá meg, hogy ne ásítson.

– Felelet volt ez arra, a mit mondtam? kérdé Szentirmayné nevetve.

– Csak visszaemlékezés a mulatságosan eltöltött órákra.

– E szavakkal be van rekesztve a szemle a férfiak fölött.

Fannyt egyszerre valami komolyság lepte meg. Eléje tünt ideáljának képe újra. Tehát ő nincs sehol? tehát őt nem fogja soha látni az életben többé? Vagy tán ő is ott van e névsorozatban, hisz Pozsonyban többször látta őt Kárpáthy Jánossal karöltve sétálni, tehát ismerősök s talán csak Flóra nem vette észre őt, vagy azok közé számítá, a kikben sem jó, sem rossz tulajdon nincs, a miért megemlékezzék róluk. Az nem lehet; e nemes arcznak nemes szívet kell képviselni, e tiszta szép szemekben csak tiszta szép lélek lakhatik, hisz minden vonás férfi-erényt, magas, fenkölt szellemet árul el.

Félig habozva, félig tréfásan kérdezé Flórától:

– És – nem hagytál ki senkit?

– De igen! szólt Flóra nevetve, s gyermeteg játszisággal ragadta fel az asztalról a hosszú iratot s a pamlagvánkosra vetve magát, maga elé tartá azt kiterjesztve s onnan kandikálva elő mosolygó arczával, mint egy leskelődő amourette. – Kihagytam egy nevet. Pedig nagyon érdekes név. Nem találod ki?

– Nem én! szólt Fanny egészen elhalaványodva.

– Ah, be bohó vagy te! Ez egy igen jeles, szép, nemes lelkű fiatal ember. Legalább én legszebbnek tartom őt az egész világon s nem ismerek férfit, ki vele nemes lélekben, szeretetreméltóságban versenyezhetne. Valahányszor arczát látom, a lelkét is látom magam előtt s imádom mindakettőt. Még sem ismersz rá?

Fanny fejét rázta. De igen. Ráismert ő valakire. Csakhogy ez az ő névtelen ideálja volt, kit ő szinte legszebbnek, legnemesebbnek tartott minden férfiak között s arra gondolt e perczben.

– Tehát igazán azt kivánod, hogy megnevezzem őt előtted? kérdé tréfás bosszúsággal Flóra.

– Igen, igen, suttogá Fanny s iparkodott bele nézni az iratba, melyet barátnéja kötekedve vont el szemei elől s nagy komolysággal olvasá belőle.

– E jeles, szeretetreméltó férfiu, gróf Szentirmay Rudolf.

– Ah, sóhajtá Fanny, lángra gyúlt arczczal. Most értette át a tréfát s elszégyenlé magát, hogy oly együgyű volt magától ki nem találni, hogy más név nem maradhatott ki onnan az övénél, melyről még nem szóltak.

Flóra azt hivé, hogy e tréfa után át kell ölelni barátnéját és őt megcsókolni; az ideál ismét eltünt a szívből, Fanny lemondott azon reményről, hogy őt valaha lássa s iparkodott barátnéja jókedvét osztani s maga is kaczagott szórakozottságán.

– Most szóljuk meg a hölgyeket.

– Jó lesz, szóljuk meg a hölgyeket.

– Ugyis csak kölcsönbe esik.

– Persze, aztán mi csak igazat mondunk róluk.

– És az nem emberszólás és mi csak egymás előtt beszélünk, nem adjuk tovább, a mit hallunk.

– Annyi, mintha nem is szólnánk, csak gondolkodnánk. No, lesz most mindjárt csuklás az országban…6)

Galambcsipések!

– Legfelül áll az aristocrata főispánné neve. Nem tudom micsoda előszeretetből irta ide a magasra a jó szomszéd? Talán inkább előfélelemből. Ez egy elégületlen, elkényeztetett dáma, a kinek annyi elájulni, mint más embernek egyet sóhajtani. Mintha izzó parázsra tennék, a ki előtte áll, mert bizonyos lehet róla, hogy a mit tesz, mond, még a mit gondol is, az neki mind nem tetszik. Lássa meg, hogy valaki keresztbe tette a lábát, elájul; ha egy macska téved a szobába, görcsöket kap; ha a kés a villára van téve, le nem ül az asztalhoz; ha künn a kertben rózsák vannak, kettős ablakon keresztül megérzi a szagát és elájul, úgy hogy abban a szobában nem lehet virágot tartani, a hol ő van. A vajas szarvastól iszonyodik, fél tőle, mint valami öklelő vadállattól s ha meglát egy férfit, a kinek jobb felől van elválasztva a haja, kétségbe esik. Ahoz az asztalhoz, melynél ő ül, ne ültess senkit, a kinek kék ruhája van, mert az rettenetes szín előtte, görcsöket kap, ha látja; senkije felől ne tudakozódjál, mert akárkit kérdeztél tőle, elájul. Az ő rá mind rettenetesen hat, általában iparkodjál semmit sem beszélni előtte, mert őt a legcsekélyebb dolog is alterálja. Vigyázz a mellett, nehogy a jó szomszéd minden elájulásnál sajtár vízzel támogassa fel, hanem tarts hozzá közel valami üveget, akár van benne valami, akár nincs, ettől felocsudik.

– Ezt jól megismertük. A neve után: repülő só.

– Ah, itt jön gróf Keresztyné. Ez jeles asszonyság. Magas, vaskos, férfias alak, széles vastag szemöldökkel; soha sem beszél alantabb hangon, mintha egy zászlóaljat vezényelne; «mit? micsoda? ha? hogyan?» így beszél örökké a legmélyebb hangon más szavába, hogy holmi gyönge szívű embert százszor belezavar a beszédjébe s mikor elkezd nevetni, szinte reng bele a ház. Megregulázza az egész társaságot s ha valakire megharagszik, annak jobb lett volna vakon születni; ezeket az apró fiatal embereket már előre leli a hideg, mikor meglátják; mert úgy rájok ijesztget, mint akármely professzor és a mellett folyvást beszél diákul, ismeri a törvény-könyveket, kidisputálja a legkörmösebb prókátort, iszik hatalmasan és gyönyörűen dohányzik; a lovakat ugyan nem hajtja, de megesik rajta, hogy ha a kocsis rosszul hajt, kiveszi kezéből az ostort s a nyelével jót rak a hátára. Különben a legjobb szívű teremtés a világon, a minőt csak kivánni lehet s igen könnyű kegyébe jutni. Csókolj neki kezet s nevezd asszonynénémnek, azontúl aztán ne félj tőle s csak te magad ne adj ellenkezőre okot, szeretni fog és kardot ránt melletted s ha valahol hátad mögött az ő jelenlétében mások rágalmazni találnak, olyan lármát csinál érted, hogy mind szétszaladnak.

Fannynak előre is nagyon megtetszett ez asszonyság. Mégis milyen jó ez a kis emberszólás, e nélkül nagyon félt volna a harczias külsejű delnőtől.

– Ennek a neve után nem irunk semmit, könnyű lesz ráismerni.

– Tovább lássuk nagyságos Körtvényiné asszonyságot. Ennek egy gyöngéjét ismerem: van egy kedves fiacskája, mintegy húsz-huszonegy éves gyermekcse lehet a lelkem. Anyja mindig ő róla beszél. Tiszteletreméltó szenvedély. Dezsőnek hívják a parányit, tudakozódjál felőle. Véghetetlenül sokat fog róla beszélni s ha azt mind végig hallgatod, téged tartand a legderekabb hölgynek az országban. Azt persze nem szükség tudnod, hogy Dezsőcske egy iszonyú haszontalan fiu a földön.

– Ah te Flóra, milyen ravasz vagy te!

– Ugy-e, hogy elrontalak!

– Azt ugyan jól teszed. Csak én tudnék úgy az emberekre figyelmezni, de én le nem tudnék egy embert irni, hogy milyen?

– Vénülj csak meg, mint én.

Ezen természetesen nagyon sokat kellett nevetni.

– No hát kedves anyókám, jó öregem, kit ismerjünk még meg?

– Itt van még Szépkiesdyné neve. Csendes, hallgatag asszonyság, a kit semmivel sem lehet megbántani, férje hozzá szoktatta már, hogy semmi se fájjon neki, de viszont örömet sem lehet neki okozni, az egész arcz, egész alak egy vágyat, egy óhajtást látszik kifejezni, azt, hogy mennyire szeretne a föld alatt lenni.

– Szegény asszony!

– S még az a kín járul hozzá, hogy minden csinos arczú nőnek tudnia kell azt, miszerint ő neki önkénytelen fájdalmat fog okozni, mert férje az ő jelenlétében is udvarol mindenkinek. Valaha nagy szépségnek tartották s tíz év alatt egészen megvénült a bánat és gond miatt.

– Szegény asszony! sóhajta Fanny. (Tehát vannak, kiket még ő is sajnálhat.)

– Bemutatom még Málnay George nejét. Őrizkedjél tőle. Örökké hizeleg, csak azért, hogy valami titkot, valami gondatlanul kiejtett szót ellessen tőled. Valóságos Mephisto női alakban. Mindenkinek ellensége, a kit csak ismer, de ha összejön vele, öleli, csókolja, azt hinnéd szerelmes bele; hiába való dolog vele nyiltan összeveszni, holnap már megint úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, ölel, csókol és el van ragadtatva. Legjobb, ha fel sem veszed. Egyenesen hideg, visszautasító arczczal fogadd. Ezért, hátad mögött, gorombának, neveletlennek fog mondani, hanem ez a legszelidebb rágalom, a mit tőle várni lehet.

Fanny háládatosan szorítá meg Szentirmayné kezét. Nélküle mennyit kellett volna botlania! mennyit okulni saját kárán! vagy tán szenvedni és még sem okulni, mert hiszen ő nem tudott figyelni, nem embereket kiismerni. Lelke nagyon kevés önállósághoz volt szokva.

– Van még valaki említésre méltó a sok között?

– Marion kisasszony.

– Valóban?

– Olyan, a milyennek láttad. Mindig olyan. Ez természet nála és nem szokás.

– Hát még ki?

– Még egy árulkodó, mindenkit megszóló, rágalmazó asszony van itt a többi között, a ki gonosz fölfedezéseket tesz az emberek legtitkosabb hibáiban, de a kitől azért nem kell félned, mert tégedet igazán szeret s téged soha elárulni, rágalmazni, bántani nem fog. Hát ezt kitalálod-e?

Fanny félig nevetve, félig sírva borult barátnője keblére, őt összeölelve, csókolva és azután még sokáig nevettek, vigadtak a fölött, hogy ők most hogy megszólták a világot.

XX. AZ ÜNNEPÉLY.

Egyik hintó a másik után gördült a kárpátfalvi kastély udvarára, mindenféle fajai és nemei a négykerekű állatoknak voltak e napon láthatók a népes kastély kapuin belől: gömbölyű sárga mázú hintók, magas peczkes rugókra helyezve, miket bűnei bűnhődéseül vett magának valami tekintetes úr; széles, üveges, salugáderos batárdok, ki tudná, hány emberre és lóra számítva, hátul két álló bakkal és kettős fogantyúkkal, oldalt egymás vállára boruló kettős czímerekkel, minden ezüst rajtok, a mi másutt csak réz. Ezek a nagyságos és méltóságos urak földi mozdonyai. Amott látni egy nagyon megviselt hintót, melyet rögtön megleptek a verebek, az egész úton elhullatott kalács és kugloff morzsák miatt, ezen valamelyik esperes úr jött élete párjával. Amott egy szerény cséza, paraszt tengelyre kötött hintóczím. Furcsa angol járművek, mik köznapi embert zavarba hoznának, miután az egészen csak két ülés van, egyik a kocsis, másik az inas ülése, már most melyik illeti meg magát az urat?

Lehete látni ezek között czifra parasztszekereket, miken sallangos, csengős öt lóval jöttek az eredeti ficzkók, kivarrott szűrben, subában, sőt egy rettentő társzekeret is, melyen Horhi Miska utazott ide nyolcz ökörrel és hat agárral, hat czigány ott ült a szekéroldalon, s végig muzsikálta valamennyi falun.

Maguk a vendégek már azalatt keresztülmentek azon a chemiai procedurán, miszerint a hölgyek és férfiak különváltak, azonban még nincsenek abba a kényelembe helyezve, hogy egymással mind megismerkedtek volna s csak úgy meredeznek egymásra, mikor két ismeretlen találkozik. Az különös, hogy nagy társaságban az ember úgy szokott haragudni arra, a kit nem ismer. Természetesen nem hölgyeket értünk. Mennyivel szerencsésebb mindenkinél maga a háziasszony, ő már mindenkit ismer, tudja jól hibáit, erényeit, gyönge és erős oldalait vendégeinek s magát azokhoz alkalmazva viseli. Szépkiesdy grófot, mint legtiszteletreméltóbb hazafit, a legkomolyabb tisztelettel fogadja s biztosítja róla, hogy mint nagy szónokot, mint nemeslelkű férfiút régóta tanulta bámulni. A gróf szitkozódik magában, hogy megint akadt valakire, a ki őt óriásnak nézi. Gróf Erdey Gergelynek már messziről nyújtja mosolygó üdvözletét, mit ez azzal hálál meg, hogy egyik kezében a kalapjával, másikban a parókájával köszön neki, a mi óriási kaczajt idéz elő a vendégsereg között. A bohó fiu leborotváltatta mind a haját, hogy erősebben nőjön, s most kopasz fejével rémíti a gyengeszívűeket. Gróf Sárosdy főispán és neje előtt alázatoshallgatagon hajtja meg magát az ifju háziasszony, mi az aristocrata hazafinak nagyon megtetszik benne. Elismeri, hogy a polgár leányok sem rút asszonyok, ha egyszer nemesi családba emeltetnek fel; azután cselédjeit sürgeti Fanny, hogy úntalan a nagyságos asszony körül legyenek s kivánalmait teljesítsék, a mi viszont az ő tetszését nyeri meg, mert hozott bár magával két szobalányt, de az neki soha sem elég. Gróf Keresztyné megérkeztére őszinte örömmel fut eléje Fanny s mielőtt azt meggátolhatná, megcsókolja kezét, a mivel azt nyeri, hogy a harczias asszonyság elébb megfogja két vaskos markával s eltartja magától messze, sűrű fekete szemöldeit leránczolva, mintha keresztül akarna rajta nézni, azután oda ragadja magához s megveregeti nagy tenyerével, mély gordonka-hangon mondván: «tetszünk egymásnak édes öcsém, tetszünk egymásnak».

Kárpáthyné tehát az első órában megnyert, meghódított mindenkit. – A férfiakat szépsége, a hölgyeket eszes magaviselete nyerte meg, csak a villás-reggeli hiányzott még, hogy mindenki elragadtatva legyen, mind a pompa és ízlet, mind az ügyes elrendezés fölött, senki sem érzé magát feszesen, senkinek sem volt oka neheztelésre; Louis Kart vay két fiatal hölgy mellé jutott, a hol teljes pályatere nyilt Talleyrand korából való udvaronczi tehetségeit legnagyobb ragyogásukban kitüntethetni. A kortyondi fraterek külön szobába, külön asztalhoz jutottak, mely felett kimondhatatlanul meg voltak elégedve s általában azt imádták legjobban a házi asszonyban, hogy olyan keveset háborgatja őket. Málnay George pedig magához sem térhetett a sok kinálás miatt, s az egész reggeli alatt esküdött égre-földre, hogy ő ma képtelen lesz ebédelni s szerette volna látni azt az embert, a ki még egy falatot képes volna valamiből enni, habár csupán ambrosia lenne is; s a mellett akármi került az asztalra: «de már abból eszünk». Végül minden pástétom és sütemény után, miken az érdemes úr keresztül késvillázta magát, az esperes úr személyes meglepetésére, kinek e gyöngeségét a tisztelendő asszonytól tudakolta meg Fanny, került az asztalra – sült burgonya Az egész társaság kaczagott, mert mindenki tudta, hogy azt az esperes úr nagyon szereti. – «Mi az? kiálta Málnay, krumpli? – De már abból eszünk».

Ilyen módon jó hangulatba hozva, fölkelt a társaság, a terembe átvonulandó, a gyűlés, a tanácskozmányok megkezdésére. És ez valóban nem rossz gondolat a terített asztaltól járulni a zöld asztalhoz, igy az ember sokkal könnyebben beszél és könnyebben hallgat.

A Kárpáthy-család nagy ősi terme volt felnyitva e czélra, a hosszú karzatos terem, mely az insurrectió óta most először tárult fel emberi szemek előtt, körül nagy ősi képek, csoportba rakott csodás fegyverek, zászlók és más diadaljelek, miket nagyban megbámult egy pár falusi fiatal ember, a kinek még nem volt annyi esze, hogy inkább a karzatot elfoglaló szép hölgyeket bámulta volna; pedig bizony lett volna ott mit bámulni, annyi szépség, annyi báj közepett egymás mellett a vidék legszebb két ifju delnője: Kárpáthyné és Szentirmayné; ha török poéta volnék, azt mondanám: két gyémánt egy rózsakehelyben. Úgy, hogy épen nem lehet rossz néven vennünk Gergely gróftól, hogy ő, mielőtt valaki egyet szólt volna, mindenek előtt indítványozá, hogy ő a gyűlés részéről hódolatnyilatkozatot kiván szavaztatni a jelenlevő szépségek tiszteletére, a mi annál jelesebben ütött ki, mert azt a társaság egyhangúlag megszavazta, s e határozat legeslegvégül, minden paragraphus és statutum elejébe jegyzőkönyvileg beigtattatott.

Csak ezután került a sor a tárgy meritumára, az agarakra, melyek hogy maguk is nagy számmal voltak jelen a gyűlésteremben, azt úgy vélem, senki sem fogja különösnek találni, a ki a nihil de nobis sine nobis (semmit rólunk nélkülünk) alapelvét tiszteletben kivánja tartani. Az ő bőrükről volt szó, illendő, hogy hallgathassák ők is és nyilatkozhassanak.

Milyen nagy előnyt ád egy gyűlésnek, ha hölgyek is vannak jelen, azt úgy hiszem, a még most élő nemzedék előtt nem szükség fejtegetnünk. Egészen más ízt, más fényt ad ez a komoly férfiak tanácskozmányainak; mindenki iparkodik több szépet és okosat mondani, mert szép szemek néznek reá, s ugyanezen szép szemek jótékony befolyása alatt hallgatni kényszerül a durvább szenvedély, s az unalomgerjesztési törekvés.

A gyűlés komoly bevezetésen kezdődött. Kárpáthy János, mint elnök, megnyitó beszéde által roppant hatást gerjesztett; különösen ezen pontok általános tetszésben részesültek:

«– Van e nemesebb és férfiakhoz illőbb foglalkozás az agarászatnál, mely kebleinket nemes önbizalommal tölti el, mely nagyratörekvő, buzdító hatással van szellemünkre s bennünket a haladás korszerű eszméire tanít? (Helyes! éljen!) Uraim, nagyságos, méltóságos, tisztelendő és tekintetes urak, az eszme megfontolást érdemel (halljuk! halljuk!), van-e valaki közöttünk, a kinek agara ne volna? (nincs! senki!) ismerünk-e csak egy nevezetesebb magyar házat, melyben e nemes állatok (hang a karzatról: «személyek!» – Marion kisasszony hangja). Köszönöm alássan a helyreigazítást; – ez állati személyek meghonosulva ne volnának? És ime, eddigelé senkinek sem jutott eszébe, hogy annyi millió és millió főre terjedő osztálynak érdekeit felkarolja, egy oly osztálynak, mely velünk egy szobában hál, velünk egy asztalnál eszik, mely unalmas óráinkban velünk barátságosan együtt ásítozik. (Ennél a szónál az érdekelt osztály két jelenlévő tagja el kezde egymásra morogni és csaholni; Gergely gróf hangja az asztal mellől: «a hallgatóság csendre intetik, az ilyen nyilatkozatok kikéretnek».) Uraim! nagyságos, méltóságos, tisztelendő és tekintetes urak, korunk a haladás kora. Mindenféle egyletek keletkeznek részint a hazában, részint másutt: vannak, kik a kisdedek megóvását vevék feladatul, ismét, a kik könyveket terjesztenek, vannak, melyek betegek ápolásával foglalkoznak és mások, melyek a juhokat vevék pártfogásuk alá, sőt olyanok is vannak, melyek a selyembogarak tenyésztését óhajtják és én mindezeket nagyon helyeslem s magam is részvevő vagyok valamennyiben, meg nem vonnám csekély tehetségeimet sem a kisdedektől, sem a tudósoktól, sem a juhoktól, sem a betegektől, sőt még ama kukaczoktól sem, melyek a selymet fújják, kiket pedig utálok; de kérdem egyszersmind, kérdem és újra kérdem: mi ok tarthatna engemet vissza attól, hogy midőn mindezen osztályai számára az emberi és nem-emberi társaságoknak vannak pártfogó egyesületek, én egy oly állati személyzet pártfogására indítványt ne emeljek, mely maga felülmulja számra mindazon élő elemeket, kiket az országban kisdedekben, tudósokban, juhokban és selyembogarakban birunk, mert maguk az agarak bizonyára nagyobb számmal vannak, hogysem valamennyi kisdedei, tudósai és egyéb gondviselésre szorult egyéniségei az országnak. Mi ok tarthatna engemet ettől vissza?»

Miután ilyen okot senki sem birt felfedezni, folytatá a Nábob:

«– Úgy hiszem uraim, nem szükség önök előtt említenem, s hiszem is, hogy mindenkinek van szive, s átlátandja, miszerint az általunk tárgyalt állatosztály hűsége, ragaszkodása mindent felülmul, a mi e tekintetben várható. Avagy tud-e rá valaki esetet, hogy egy agár régi gazdáját hűtlenül elhagyta, megcsalta, meglopta volna? Ismeretes-e az agarak között az árulás szörnyű bűne, van-e rá példa, hogy mint a bosszúálló macska, álmában megfojtotta volna egy agár az urát? Ellenkezőleg, nem psychologiai igazság-e az, hogy bármily keményen megfenyítse is törvényes ura az agarat, ha azon pillanatban egy idegen ember urát megtalálná támadni, a még súlyos korbácsütésektől jajveszékelő agár nem az idegennek, hanem urának fogná pártját? Sőt ellenkezőleg, ki ne tudná azt a praktikus életből, ha valaki egy agarat elad, bárha új gazdája tejben-vajban füröszti is, nem találja kedvét, hanem visszaszökik a régi gazdájához, bár ha mérföldek is volnának közben? Kivel ne történt volna közülünk ily érzékeny eset?»

E felhivásra általános zsibaj támadt a gyülekezetben, mindenki emlékezni akart hasonló esetre, mindenki számtalan mérföldekről látott vagy hallott hazaérkező kutyákat, de valamennyin diadalmaskodott Berki Lőrincz, a kinek egy agarát zsákba dugva vitték el Horvátországba s félesztendő mulva a Dráván, Dunán, Tiszán és mind a három Körösön keresztül szökött haza Püspök-Ladányba.

«– Végül szabad legyen megemlítenem uraim, azon esetet, midőn egy agár gazdája meghalálozik, mit cselekszik a hű eb? Elveszti étvágyát, nem érdekli semmi többé, kimegy a gazdája sírhalmához, ott lefekszik, nem eszik és nem iszik többé s heted napra – – (itt elkezdé homlokát dörzsölni János úr, nem tudva hogy mit mondjon «meghal», vagy «megdöglik?») s hetednapra elpatkol».

Sokan nevetni kezdtek.

«– Uraim, én nem frivol tréfából beszélek. Saját szomorú tapasztalásom ez: midőn halálos beteg voltam, cselédeim, barátaim elhagyának, ott feküdtem egyedül, mint halálra szánt áldozat, melynek már előre megküldték a koporsót, csak egy pár hű barátom nem hagyott el és az agaraim. Oda jöttek azon szoba ajtajához, melyben feküdtem, ott kapartak, ott sírtak, ott szűköltek, s ha beszökhetett egy, azt az ágyam alól ki nem lehetett verni és a többi ordított az udvaron egész nap, keserűségében.»

– Uram, ne mondja tovább! kiálta le a karzatról Marion kisasszony; a nagyságos főispánné egyben elájul!

Hirtelen alkalmazott illatszerek szerencsésen megelőzék a nagyságos asszony görcsrohamait, kinek idegeire rendkívül izgató hatással volt az agárhűség ez érzékeny rajzolása.

János úr fel is hagyott a pathoszszal s indítványa formulázására tért át.

– Minélfogva bátor vagyok azon szerény indítványnyal járulni a két haza minden agár-kedvelői elé, miszerint egyesülnénk az állatország ime tagjainak méltó sorsra emelésében, melyet is én e következő pontokban látok jónak meghatározni: 1-ször is az eként összegyűlt érdemes társaság nyilatkoztassa magát megalakultnak, választván saját kebléből egy bizottmányt, mely a statutumokat kidolgozza és azokat ismét egy hatvantagú választmány elé terjeszsze, mely legyen permanens, – 2-szor határoztassék meg, hogy a részvények ára mennyi legyen? én magam elvállalok ezer részvényt. (Általános éljen!) 3-szor alapíttassanak a társaság pénzerejéhez képest a következő czélravezető intézmények: egy agár-iskola, melyre a megkivántató telket és épületet én bármelyik jószágomból ingyen átengedem (hosszas éljen!) a holott az agarak hozzá értő oktatók által kellőleg neveltessenek; továbbá alapíttassék egy nyomtatott organum, egy agarászati lap, mely a tudományok ezen ágazatában tett haladásokat és fölfedezéseket ismertesse, egyszersmind a társulat érdekeit a közönség előtt képviselje. (Gyér helyeslés. Minek az?) Hirdettessenek jutalmak az agarászatról irandó legjobb könyvekre. (Zúgás; egy hang: hisz így nem az agarak, hanem a firkászok kedveért egyesültünk!) Végül tartassék minden évben egyszer közgyűlés, és legalább egyszer versenyfuttatás, mely alkalommal a győztes agár arany billikomot fog nyerni. A mi ki nem telik a társaság pénztárából, azt a hiányt én magam fedezem.»

János úr a társaság éljenzése között ült vissza helyére.

Mint szokás és rendes dolog, rögtön oppositio is támadt ellene, az eredeti ficzkók protestáltak mindennemű fizetés ellen, mint a melyben nagy romlás magvát sejtik; néhány közbirtokos orrolni kezdé, hogy miért tartassék gyűlés és iskola Kárpáthy jószágán, miért nem az övén? nagy ellenszenvre talált minden nyomtatandó betű, s ámbár utoljára János úr mindent a maga költségére vállalt is, indítványának e részét nem vihette keresztül, mert Szépkiesdy gróf utoljára beszédébe vágott.

– Hagyja el méltóságod azt az egész irodalmi pereputtyot, elég nyomorúság a hazára nézve, hogy a politikai világba is befúrták magukat; ne hagyjuk őket még az agarászatban is grasszálni; minden haszontalanság tőlük ered, nekik köszönhetjük, hogy egészen kiforgatják a magyar jellemet ősi sajátságaiból s megrontják nyelvünket, hogy utoljára magunk magunkat sem értjük, mert ha nem tekinteném azt, hogy méltóságos barátom Szentirmay Rudolf úr is megalázza magát könyveket és hirlapokat irni, őt is pedig csak jelenlevő gyönyörű neje iránti hódolatból kímélem, azt mondanám, hogy utálom és gyűlölöm az egész éhenkórász fajt, s nem tartom érdemesnek rá, hogy agarainkkal egyérdekűvé tegyük.

Flóra egészen elpirulva a haragtól, fordult el a beszélőtől, legyezőjével takarva el lángra hevült arczát s szeretetreméltó ingerültséggel súgá Fannynak:

– Volna csak itt Rudolf, majd megfelelne az neked.

Kárpáthy János kevéssé rejtett bosszúsággal vonta hátra magát, midőn a társaság nagy része éljent kiáltott a jeles hazafi beszédére.

A jeles hazafiaknak az a kitünő szabadalmuk van, hogy akármit mondanak, az mind jeles és derék dolognak tartatik.

A vita azonban nagyon ingerültté válhatott volna, ha e közben Horhi Miska kedvencz agara holmi illetlen vonatkozásokkal meg nem bántja János úr kedves agarát, mire a felgyulladt pártszenvedély miatt az utóbb érintett agár annyira megfeledkezék a vendégi jogokról, hogy ellenfelének nyakán megragadná a bőrt és leteperné a földre; erre a többi pártfelek is, agár-guelphek és ghibellinek egyszerre egymásnak rohantak, s a tanácskozók lábai közé keveredének, míg a peczérek beavatkozása el nem csillapítá az ingerült vitát.