Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész

Nem sokáig tart már, mindjárt vége lesz az egész históriának. Hanem épen most jő a java, melynek a karzat tombolni szokott. Lesz zaj, átok, gyilkolás. Én Istenem! milyen jó, hogy az emberek néha öldökölni szokták egymást. Különben mily szomorú sorsa lenne a költőnek és szinésznek. Irhatni-e, játszhatni-e máskép hatásos darabokat? De mi szüksége van a világnak költőre és szinészre! Menjenek kapálni, úgyis kapakerülőknek nevezik őket Magyarországon. Belőlem is mily derék, istenfélő földmíves vált volna. Most otthon ülnék a kályha mellett, kis gyermekek ugrándoznának körülem, anyjuk kedves zsémbeléseit hallgatnám, ki-kinéznék a jószág után, aztán tovább morzsolnám a kukoriczát, vagy poharat koczczintanék a jó szomszédokkal. Így megtanultam szerepeimből a szenvedélyt és bűnt, annyit játszottam a mások jellemét, hogy a magamét elvesztettem; mert átka a szinésznek, hogy lehozza a szinpadról a szerepek szenvedélyeit, s az életben is komédiázik. Hajh, hanem az még nem ártott volna, hogy herczegeket, grófokat játszva, büszke, fényüző, szeszélyes lettem: hogy Hamlet szerepe után két hétig voltam komor; hogy mint Romeo mindig Juliát véltem ölelni, csak Othello szerepét ne játsztam volna soha. De miért ne? Hát ő Desdemona volt-e? Én tudom, bizonyosan tudom, hogy a grófhoz adta magát. Igen, a gróf, a derék Mæcenas… ott hagytam el.

Gróf és komédiás! Hogy volna itt a választás nehéz? Itt rongy, ott bibor; itt festék-ette sápadt arcz, aranyfüstös papir, álgyöngyök; ott arany és gyémánttól ragyogó deli alak; itt szilaj szenvedély, ott hizelgő édelgés; itt rövid puszta név, melyet ugyan az utcza gyermek is ismer, de senki tisztelettel nem említ; ott hosszú fényes czím, mely előtt mindenki leveszi kalapját s még a király termei is megnyílnak. Én csak mélyen érző szivet adhaték s prózai házasságot; a gróf drága kövekkel diszíthette föl, regényes kalandokat szőhetett vele, s divatba hozhatta a nagy világban. Mily szép az ifjú éveket szabad kalandos szerelemben átélni, számtalan diadalíveken át jutni a kiábrándulás kapujához, hol mégis egy út csendes boldog élethez vezethet; mert mindig vannak ábrándos fiatal emberek, kik egy agguló szinésznőbe inkább belebolondulnak, mint bármely fiatal leányba, s a tévedést és csalódást, mint folyondár a romokat, hűséggel és ifjúsággal koszorúzzák. Kornélia az utolsót választotta! Csak legfölebb én s néhány dohogó moralista mondhatjuk, hogy rosszul tette.

A gróf nagy úr volt, e mellett kritikus és Mæcenas. Abban az időben nem igen voltak hirlapok, a tárczát pedig pugillárisnak hítták s csak pénzt tettek bele. Egy-egy gavallér adott a közönségnek irányt: emelt és buktatott. Egyébiránt ezek sem sokban különböztek a tárczaíróktól. Keveset értettek a dologhoz, sokat beszéltek, mindig volt választott és üldözendő személyök, szerepet játsztak a szinházi ármányokban s béröket hívebben kivették, mint bármely napszámos. Hanem a gróf nem járt ingyenjegygyel. Páholyt tartott, jutalomjátékok alkalmával ajándékokat küldözött, s nem egyszer nyitott aláirási ívet a társaság biztosítására. Ő sokat áldozott a hazai művészet oltárán. Éljen a nagylelkű hazai Mæcenas! Ezen fölül mily gőg nélküli, nyájas, leereszkedő. A szinésznőkkel örömest társalog, a szinészektől sem sajnál egy-két jó szót. Engem egyszer épen karonfogott, persze nem az utczán, de azért mégis karon fogott. Máskor meg fölszólított, hogy látogassam meg, kivált a reggeli órákon, midőn egyedül van. Nem volt szükség reá, eljött ő maga, sokszor, igen sokszor, s elkisért Kornéliához, a ki itt is az igazgató családjánál volt szállásban. Elbeszélgettünk a művészetről, külföldi szinpadokról és sok másról; mert a gróf nem csak Mæcenas volt, hanem mint mondám, műértő is, szóval: igen derék ember. Kornélia némi idegenkedéssel viseltetett iránta, mi nekem rosszul esett. Megkértem, hogy ne tegye azt. A gróf pártfogónk, barátunk. Menyegzőmre is őt hivom meg násznagynak, úgy sincs már messze; mert a szükséges iratok kezemben vannak. Kornélia mindent igért, de a menyegzőre nézve úgy nyilatkozott, hogy jó lesz halasztani, míg egy kis pénzt gyüjtünk, mit most könnyen tehetnénk, mert kegyenczei vagyunk a közönségnek. Aztán talán anyja is nem soká kibékül velünk. Akkor vigabb menyegzőt ülhetünk s biztosabban kezdhetünk az élethez.

Kis bohó, mire nem gondolsz te? Hogy hithettelek én téged valaha könnyelműnek? Hisz gondosabb, előrelátóbb vagy, mint én. Mégis az én jó barátom, a fekete sugó, most is hiú és kaczér asszonynak tart. Minap előttem a gróffal is gyanusított. A cynikus, az embergyűlölő! Pedig te hőbben, hivebben szeretsz. Szerelmünk első perczeit bűvölöd vissza. Talán a menyegzőt is azért halasztod, hogy tovább maradhass szeretőm; mert példaszó: a házasság a szerelem sírja. Kedves Kornéliám!

A sugó beszéde mégis nyugtalanít. Nem hiába, hogy oly Mephisto-képe van. De ő jó barátom, javamat akarja. Szégyeld magad, Dávid! Hát megint féltékeny akarsz lenni, hogy szenvedj és nevessenek! Mégis valaminek történni kellett. Minden ember gúnyosan, szánakozóan néz felém. Mit nevetnek rajtam? Miért szánnak engem! Ördög és pokol! arczul vágom a szemteleneket. Hát ez a közönség megveszett-e, hogy oly hidegen fogad? Hát már irigylenem kell társaim dicsőségét is? A nemtelen vetélkedés, az ármányos irigység bánt-e, mely a művészt, mielőtt megemészti, lealacsonyítja? Ennyire sülyedtem? Még az a híja, hogy béres tapsolókat fogadjak. Föl, föl legjobb szerepeimmel, hogy varázsoljam őrjöngő elragadtatásba a közönséget, hogy dobjam aztán tapsai közt szeme közé nyomorult koszorúját. Mi ez? Nem adnak nagy szerepet, a rendezőségtől fölmentve, csekélyebb fizetésre szorítnak s az igazgató szemembe meri mondani: ha elégedetlen, elmehet. Ostoba! hisz Kornélia velem jő, mi tartjuk társaságodban a lelket. Minő felelet: a kisasszonynak nem lehet ellenem panasza, a kisasszony fizetését nem rég javítám meg, a kisasszony nem lesz irányomban háládatlan.

Rohantam Kornéliához. Elmondtam neki mindent s tudtára adtam, hogy holnap elhagyjuk a társaságot. Ő csodálkozott és csöndesíteni kivánt. Aztán megigérte, hogy beszélni fog az igazgatóval, de ha óhajtását nem valósíthatná, maradjak azért vele, vagy menjek vendégszerepekre, míg szerződése kitelik; így mindketten sok pénzt gyüjthetünk. Hát megőrült-e a világ, vagy én vagyok tébolyodott? Hát már a földön egyetlen becsületes ember sincs? Mindenki félrebeszél, gúnyol, csalni akar. Kornélia vagy-e te, vagy valamely irigy boszorkány vette föl képedet, hogy engem kisértsen? Szólj, beszélj, tudni akarok mindent, de mindent. Tehát menjek vendégszerepekre, s te maradj itt – kincset gyüjteni. Gyüjts, gyüjts, hogy csapjunk zajos menyegzőt, így talán imádóid gúnyhahotája nem hathat hálószobánkhoz. Gyüjts, gyüjts, hogy nevelhessük gyermekeinket, de jegyezd meg jól: kitekerem nyakokat, ha nem fognak hozzám hasonlítani… Melyik vendégszerepekre, te maradj itt… Úgy!… úgy!… oh szende, ártatlan leányka.

Kornélia nem ijedt meg, angyali nyugalommal simítá el homlokom redőit.

– Dávid, te beteg vagy.

– Gyógyíts meg hát, vigasztalj.

Kornélia csöngetett, s a bejövő szobaleánynak megparancsolá, hogy holnapig rakjon össze mindent, mert elutazunk.

– A legelső városban oltárhoz lépünk s megesküszünk.

– Esküdni, hazudni, káromolni egyre megy. Asszony, te hazudsz, én nem hiszek neked. De mit mások rólad mondanak, mind elhiszem; mert az irigy gyűlölség, bár nagyít, igazat mond, s a rágalomnak mindig van alapja. Én nekem csak egy körömfeketényi bizonyság kell. Inkább süssenek bitót homlokomra, mintsem szarvat viseljek; inkább vakuljak meg, mint csak álmaimban is olvashassam valamely gúnyos arczról: szegény Dávid, te ott örülsz, hol más már unatkozik! Értesz-e engem, asszony! Imádkozzál. De az Isten sem fog megoltalmazni.

Az utczán a fekete sugóval találkoztam.

– Jó, hogy talállak, Dávid. Itt mai szereped: Othello. Mégis valahára egy nagy szerep.

– Othello!… Jól van, igen jól! Játszani fogjuk. Tanultam, tudom. Nem lesz szükség, hogy sugj. Minden szavára emlékszem, arra vagyunk kárhoztatva, hogy szarvakat viseljünk. De vérbe fog kerülni… Darabokra tépem. Szarvakat rakni homlokomra – nekem… oh!

– Még egyebet is akarok mondani.

– Talán te is megőrültél! te is gazember vagy. Tudom, látom, nem újság már.

– Mit hadarsz össze-vissza mindent. Én Kornéliáról akarok…

– Kornélia itt marad, én vendégszerepekre megyek, – pénzt gyüjtünk, lakodalmat csapunk.

– Tudod-e, miért csekélyebb fizetésed, miért nem adnak nagy szerepet, miért nem tapsol a közönség? Én mindent megtudtam.

– Megtudtad? szólj! kit szeret Kornélia? Bizonyságot nekem!

– A gróf és az igazgató ármánykodnak ellened, s a közönség is egyetért velök, mert a közönség – a fiatal emberek, kik tapsolni, tombolni szoktak, nem szeretik, ha szép szinésznőnek szinész szeretője van. El akarnak választani tőle.

– A gróf… a közönség…

– Dávid, én rég megmondottam, hogy hagyj föl e viszonynyal. Szánlak, Dávid.

– Szánsz… úgy… szép…

– A gróf, mint mondják, gyakran jár kedvesedhez, még akkor is, midőn te nem vagy ott, sőt közelebbről azért játszhattál oly ritkán Kornéliával egy darabban, hogy míg te komédiázol, ő háborítlanul élvezze társaságát.

– Ember, megfojtalak! Bizonyságot nekem. Nem akarok gyilkos lenni. Ne ölj! arra tanított anyám. Bizonyságot nekem!

– Ne rángass úgy. Isten úgy segéljen, még ruhámat is letéped… Ott van la! leszakadt két gomb… Vigyen el az ördög! sem te, se Kornélia nem csináltattok nekem új kabátot.

– Bizonyságot nekem!

– Ne kiálts úgy! Én csak azt tudom, mit minden ember, az egész város beszél.

– Minden ember… az egész város. Jól van! Ma Othello szerepét játszom. Új Othellót teremtek. Shakspere rosszul írta. A fekete sugó nem Jago. Kornélia nem Desdemona, a gróf szerencsésebb, mint Roderigo. De azért Othello ölni fog. El a grófhoz. Épen reggel van, ilyenkor bebocsátják a komédiást is.

– Jó reggelt, Dávid! Minek köszönjem e szerencsét.

– Méltóságos gróf úr!

– Hadd a czímeket. Ülj le, csevegjünk kissé. Ápropos! Panaszom van ellened. Azt hallom, mint rendező megtiltád, hogy mi laicusok, az előadás alatt a szinpadra mehessünk.

– Kötelességem parancsolta. Méltóságtok annyira elfoglalják nőinket a szinfalak közt, hogy elkésnek, zavart okoznak! pedig a közönség közt vannak olyanok is, kik a szinésznő hibáit szépségeért meg nem bocsátják. Különben mától fogva nem vagyok rendező.

– Nagyon is szigorú vagy, kár volt ily intézkedést tenned. Lásd azt beszélik, hogy félted Kornéliát. A menykőben! az a leány téged bolondul szeret. Aztán báránynál ártatlanabb és szigorubb, mint egy apácza. Ily nőt félteni. Nevetség. Ha! ha! ha!

– Ha! ha! ha! – nevettem én is, annyira hangosan és lelkemből, hogy a gróf elkomolyult s pillanatnyi csend állott be.

– Nem reggelizel velem?

– Köszönöm alázatosan. Én tanácsot kérni jöttem méltóságodhoz.

– Ah!

– Én szeretek egy leányt…

– S a leány viszont téged. Nem soká lakadalmat csapunk, násznagyod leszek, vigan leszünk.

– Türelem… türelem! ne gyönyörködhessék kínaimon, mondám magamban, aztán folytattam: Egy ember, egy nagy úr, egy gróf hírbe hozta a leányt. Az emberek sokat beszélnek, én nem hiszek semmit, mert nincsenek bizonyságaim. De ez embert gyűlölöm. Kettőnknek szűk a világ. Elmentem hozzá. Épen így ültem vele szemben, mint most méltóságoddal, épen így néztem szeme közé, mint most méltóságodnak, és nyomorult alávalónak neveztem. Mit gondol méltóságod, megvívott-e velem?

– Bizonyára nem. Mindenki csak magához hasonlóval vívhat meg. A társadalmi állások lehetnek különbözők, de legalább lenni kell egy pontnak, a mely kihivót és kihivottat egyenlő rangra emeli. Egy szinészszel nem vívhat meg egy gróf, oly kevéssé, mint egy szinész nem vívhat meg cselédjével. Ez lehet előitélet, esztelenség, de maga a párbaj nem az-e? Nem mi vagyunk arra hivatva, hogy a világot jobbá és okosabbá tegyük. Épen azért nyugodjál meg Dávid, a szinpad szenvedélyeit ne ültesd át az életbe.

– Épen így felelt ő is, s most nem tudom mit míveljek.

– Vesd meg a leányt, nevesd ki azt a nagy urat, ki oly nőt szeret, a kit te már meguntál. Hisz a menykőben! akár száznál találsz kárpótlást. Annyi nő szerelmes beléd, hogy szeretnék bőrödben lenni.

– Nem… nem, méltóságos úr! Én azt mondom ez embernek: ha kedvesemre mersz tekinteni, ha két lépést közeledel hozzá, megöllek.

– A szinpadi kard nem vág, nem szúr. Aztán Dávid, az életben nem úgy foly a játék, mint a szinpadon. Senkinek nincs utasításba adva: elesik, meghal. Te gyönge is vagy. Shakspere mellett sokat virrasztottál, a szinpadkor sokat kínoztad magadat. De beszéljünk egyébről. Mit adtok ma?

– Othellót.

– Tapsolni fogunk – mondá a gróf, s a szobában föl s alá kezdett sétálni; majd hirtelen megállt előttem s így szólt: Dávid, én jóakaród vagyok. Fogadd meg tanácsomat. A nőt sem elhanyagolni nem kell, se pedig félteni. Mindkét esetben túlbecsüli magát, s férjét vagy kedvesét érdemetlennek hiszi szerelmére. Dávid, légy okos.

– Kristálytiszta igazság, aranybeszéd.

– Nekem úgy tetszik, hogy azt a nagy urat, a kit te emlegetsz, jól ismerem, – folytatá a gróf, mindinkább sötétülő arczczal – ő büszke s téged eltaposni sem tart érdemesnek, de sértést nem tűr s ha csakugyan veszni akarsz, eltapod mint egy férget.

Ezzel gyorsan belső szobáiba vonult s engem a belépő szolga társaságában hagyott.

Délután a sugó jött hozzám.

– Bizonyságot nekem! Ő ártatlan lehet még s én boldog. Hát ha az egész az igazgató, e nyomorult kerítő ármánya. A gróf eleinte nem értett engem, tréfált; – ördög és pokol! ha e tréfa gúny volna? később komoly lett; e komolyság meglehet fenyegetés, de azért Kornélia még nem bűnös. Tréfa és való. A gróf… az igazgató… Kornélia… Bizonyságot nekem!

– Én nem leskelődöm a szinésznők kalandjai után – felelt a sugó – a szinházi szolgák szokták hordozni leveleiket. Bár legalább egyet keríthetnék kézre. Ideje, hogy kigyógyulj már s visszaadd magadat a szinpadnak. Jer, olvassuk szereped.

– Én Desdemonát ártatlannak tartom, Othello bűnös… Olvasd. Ma nagyszerűen akarok játszani, hogy ijedjenek meg a féltékenyek, rendüljenek meg a csábítók. Olvasd.

A sugó olvasni kezdett, s én szavaltam és játsztam. Felfogtam egész mélységében a szerepet. Minden szónak megtaláltam hangját, arczkifejezését, mozdulatát. Saját életemet éltem át az Othellóéban s Othellóét az enyémben. Érzém, minő fájdalom a megcsalt, kijátszott szerelemmé. Érzém, mily kéj lehet halva látni Kornéliát, hogy többé senkit ne szeressen, hogy többé senki ne szeresse, csak én.

Eljött az est. Átfutottam még egyszer szerepemet s felöltözve, Kornélia öltöző szobájába siettem. Zárva volt.

– Nyisd ki. Valaki van nálad?

– Mily lármát ütsz.

– Nincs senki? Jó, ártatlan lehetsz. Tudod-e szerepedet? Desdemona vagy-e?

– Szinte félek fekete arczodtól s fehérben forgó szemedtől.

– Othello vagyok – mondám, fáradtan leülve – talán a miért fekete vagyok s mint édeskés piperkőcz nem tudok enyelegni, nem szeretsz?

– Szerepedet szavalod. Beteg vagy, Dávid. Jobb lesz, ha ma nem játszol.

– Nem hallod-e, mint nyugtalankodik, zúg a közönség? várja Othellót. A városban minden virágot koszorúnak fontak számomra. Ma koszorúk párnáján aluszunk. Kornélia, az éjet nálad töltöm.

– Nem tréfálsz?

– Szinház után haza kisérlek, ne hogy nélkülem menj el. Többé nem is válok el tőled. Karjaimba szorítva mint fogom nevetni a nyomorultakat, a kik el akarnak rabolni tólem.

– Igazán eljösz, Dávid?

– Talán nem akarod, tán légyottot adtál másnak? Hah, csalfa asszony!

– Ne kínozz engem s magad. Jer, ölelj meg inkább.

– Nem… nem! elég hosszú az éj. Most öltözködjél! Halld, csöngetnek. Zúg a közönség. Menjünk; de Desdemona légy, Othello féltékeny.

Elkezdődött a színmű. A két első felvonásban szerelmem boldog napjait álmodtam vissza. Csak a páholyban ülő gróf képe ingerelt olykor. Többször kaptam kardomhoz, hogy bele hajítsam. A harmadikban éreztem a jól ismert kínokat, melyeket már egy év óta érzek. Minden költőnek van költeménye, melyre egész lelkét ráleheli; minden szinésznek szerepe, melyben önmagát játszodja s önmagát mulja fölül. Az enyém Othello volt. Nem hiába félt tőlem Kornélia már a harmadik felvonásban is. Nyomorultan játszott. De játszhatott-e máskép? Hah, ő nem Desdemona! mégis koszorúkat, bokrétákat dobnak neki, s engem a negyedik felvonás végén éles fütty jutalmaz. Fütyüljetek, dobáljatok, csak ő maradjon Desdemona; fütyöljetek, dobáljatok, csak a gróf legyen Roderigo, fütyöljetek, dobáljatok, csak én ne legyek Othello! Különben még hátra egy felvonás. Megmutatom én nektek, mi a művészet hatalma. Vagy én vagyok kontár, vagy a ti szivetek van kőből. Sirni, jajgatni fogtok s én nevetni együgyűségteken.

Az ötödik felvonás előtt sietve jött hozzám a sugó.

– Itt a bizonyság. Fogd e levelet. Épen most vettem el a szinházi szolgától. Sietnem kell, kezdődik az ötödik felvonás.

A levél a grófnak szólott. Kornéliától volt aláírva, s körülbelül ide ment ki:

«Kedvesem! Ma ne jőjj el! Dávid szinház után hozzám akar jönni. Ő sejt valamit és ingerült. Meg kell nyugtatnom… Holnap nem fogok vele elutazni. Megakadályozom. Beteg leszek s találni fogok módot, hogy újra tudósítsalak. El kell válni a dolognak. Ments meg ez embertől. Én követlek akár jószágaidra is… Csak messze menjünk. Oh, ha még ma elmehettünk volna! Nehezen várhatom a holnapot. Lovaid minden pillanatban készen álljanak. Hátha valami váratlan esemény jő közbe? Én reszketek, de reád gondolok s erős leszek. Köszönöm a bokrétát, keblemen fog alunni, rólad álmodom.»

– Az ötödik felvonás második jelenete – kiált a rendező hátam mögött – Othello föllép. Siessen ön.

Mennydörgő taps üdvözöl, mintegy kárpótlásul az előbbi füttyért. Én a zajban az egész világ gúnyhahotáját hallom s a gróf mosolygó arcza a páholyban őrjöngésbe hoz. Hátra tekintek, hah! ott aluszik Kornélia.

– Van rá okod, van rá okod, szívem! sugja a sugó.

Játszani kezdek.

– Van rá okod, van rá okod, szívem, s ne hagyjátok azt kimondani, szemérmes csillagok! Van rá okod. De nem, vérét nem ontom s nem sértem bőrét, a hónál fehérebbet, az oly símát, minő az alabástrom a sírokon. De meg kell halnia, hogy mást meg ne csaljon. Kioltom a világot, aztán – kioltom e világot. Ha eloltalak, te szolgaláng, megbánva azt, visszaadhatom előbbi fényedet; de a tiedet eloltván, oh remeke a teremtő természetnek, nem tudom hol van az a prometheusi láng, mely meggyujtson megint. Ha rózsáidat leszakasztom, soha nem adhatok neki többé életszínt. El kell hervadniok. Hadd szívjam illatod még ágadon… Balzsamos lehellet, majd rábeszéled az igazságot, hogy eltörje kardját… Még egyszer, még egyszer! Oh légy ilyen, ha halva vagy: megöllek – és szeretlek. Még egyszer, utoljára! Ily édes sohasem volt, ily halálos! Sirnom kell. Kérlelhetetlen könynyek! Búm olyan, mint Isten haragja. Sújt, midőn szeret. Hah! ő fölébred!

– Ki van itt? Othello?

– Én vagyok.

– Le akarsz feküdni?

– Imádkoztál éjtszakára, Kornélia?

– Imádkoztam.

– Ha vétek van sziveden, melyért az Istent még nem engesztelhetted meg, úgy imádkozzál.

– Férjem mit akarsz?

– Egymás után!… Én félre vonulok: lelked ne szálljon el készületlenül. Nem! Ég óvjon, hogy lelkedet megöljem!

– Megölni mondod?

– Azt.

– Úgy Isten irgalmazz nekem?

– Ámen rá, szívemből.

– Ha így beszélsz, te nem fogsz megölni.

– Hm!

– De mégis félek tőled, iszonyú vagy, ha szemed így forog. Félelmem okát nem ismerem, mert vétket nem tudok, de félek, azt érzem.

– Gondolj bűnödre.

– Szerelmem irántad, más semmi sem.

– Úgy azért halsz meg!

– Természetelleni, – szerelemért megölni valakit. Mért harapdosod úgy ajkidat? Bősz szenvedély dúl szivedben! Gonosz jel ez, de remélem, nem illet engemet.

– Halgass, szót se szólj.

– Jó, hallgatok; szólj hát te, mit kivánsz?

– Levelet írtál hozzá, gyalázatos szerelmes levelet.

– Nem, lelkemre, nem, küldj érte s kérdezd meg.

– Óvd magad kedvesem, a hamis eskütől, halálos ágyban fekszel!

– Oh talán még nem oly hamar.

– Tüstént! Azért valld meg őszintén bűnödet, mert bárha mindent esküvel tagadj, ki nem irtod gyanúm, meg nem ingatod szándékomat. Meg kell halnod!

– Hát az Isten legyen irgalmas nekem!

– Ámen.

– Légy te is irgalmas. Az életben soha sem vétkeztem ellened, soha sem szerettem Cassiót, csak mint Isten és világ előtt szeretni lehet. Soha sem adtam neki szerelmi zálogot.

– Nem Cassio, nem a kendő; a gróf… a levél. Oh hitszegő, kővé edzed szivem s gyilkolni kényszerítesz, a midőn áldozni készülék. Én olvastam a levelet.

– Nem igaz. Hivasd ide, hogy vallja ki az igazat.

– Megvallotta már.

– Mit?

– Hogy veled élt.

– Hogyan? törvénytelen?

– Úgy!

– Azt nem mondhatja.

– Néma lesz.

– Istenem, meghalt tehát?

– Ha minden szál haján egy élet volna, elnyelné bosszúm.

– Elárulák őt s én elvesztem.

– Hah, szajha, még előttem siratod?!

– Oh férjem, űzz el, oh csak meg ne ölj!

– Meg kell halnod, gyalázatos!

– Ölj meg holnap, az éjjel hagyj még élni.

– Hah, vonakodol?

– Csak félóráig.

– Vége, habozni nincs idő!

– Csak míg imádkozom.

– Már késő.

Oda rohantam s megfojtám. Sikoltott, vonaglott, meghalt… igazán. A közönség eszeveszetten tapsol… koszorúk hullanak lábainkhoz!

– Ma koszorúk párnáján aluszunk. Nálad töltöm az éjt Kornélia!… Meghalt… Irgalmas Isten, mit míveltem? Hah, a gróf ott a páholyban!… Volt rá okom! Többé nem csal meg… Oh kegyetlen könnyek! Volt rá okom!…

– Dávid, te gyilkos vagy! – kiált elszörnyedve a sugó.

– Gyilkos! – viszhangozza a közönség.

– Gyilkos! – hangzik alant, fenn, égen, földön, levegőben. Megijedtem, rohantam a szinfalak közé, onnan a hátsó ajtón ki, aztán föl a hegyekre. Sokáig, két évnél tovább bujdostam, majd elfogtak, börtönbe vetettek, elitéltek mint gyilkost, később szabadon bocsátottak mint őrjöngőt. Újra bujdostam, a vihar megkeresztelt vén komédiásnak, bolond Dávidnak.

*

Hát már mindnyájan elaludtatok? Kiáltsam-e mint a római szinész: plaudite? Derék, műértő közönség! derék, ájtatos hallgatóság! Csak a falaknak beszélek, csak az erdő vadainak játszhatom. Pedig nagy kedvem van még egy szerepet az egész világ előtt eljátszani, azt, a mely annyi szinműben előfordul, mikor a boszúálló szerető kedvese csábítóját megöli.

A grófot nem átkozta meg anyja. Talán most boldog családapa, magas rangú tisztviselő, talán épen biró, a ki itél a gyilkosok fölött. Mindegy! Nekünk valaha találkoznunk kell. Ha eddig nem tudtam föltalálni, föltalálom ezután. Nem vagyok én vén, csupán a hajam ősz. Még nincs vége a drámának, – még egy jelenet hátra van. Lesz tapsoló közönség, koszorú is – a síron.

A szinpad… a szinpad!…

Ti nem tudjátok, mi az? Csak én tudom, én, ki éltem, örültem, szenvedtem rajta. Ott haljak meg. Desdemona ágya legyen koporsóm, a taps halotti dalom, a lehulló függöny szemfedőm. De ne sirasson senki, csak a fekete sugó. Csupán ő szeretett a nagy világon. Csöngessetek, vége a tragédiának!…

Mégis alusztok? Nem látjátok, hogy hajnalodik már? Napsugár süt be az ablakon; ébredjetek! Föl élni: sírni, nevetni, szenvedni, elfáradni, alunni… Oh, ha egy óráig alhatnám, mint a gyermek, mint a halott! De hijába húnyom be szememet, a lelkiismeret mindig ébren tart, még álmomban is. Akarnunk kell, csak akarnunk! Hanem hiú komédiás vagyok, ki erőnek erejével Hamlet szerepét játszsza; gyáva ember, ki irtózik a vértől. Ne öljünk mást, de magunknak szabad meghalni… Meghalni, elalunni… talán álmodni is… itt a bökkenő: itt itt. Mert minő álmok lehetnek a sírban!… Oh az a nem ismert tartomány, melyből nem tért meg utazó… Oh jaj! Csöngessetek! vége a tragédiának!