Emil, vagy a nevelésről

EMIL, VAGY A NEVELÉSRŐL.

ELSŐ KÖNYV.

Minden jó, mikor a dolgok Alkotója kezéből kikerül; minden megromlik az ember kezei között. Az ember kényszeríti az egyik földet, hogy táplálja a másiknak terményeit, az egyik fát, hogy hordozza a másiknak gyümölcseit; ő elegyíti és zavarja össze az éghajlatokat, az elemeket, az évszakokat; megcsonkítja kutyáját, lovát, rabszolgáját; fölforgat mindent, eltorzít mindent; szereti a formátlanságot, a szörnyszülötteket; nem akar semmit sem olyannak, a milyennek a természet megszülte, még az embert sem; idomúlnia kell a kedvéért, akár a hátas paripának; megnyírja a maga ízlése szerint, mint egy fát a kertjében.

E nélkül minden még rosszabbul folynék és fajunk nem akar félig kikészíttetni. A milyen állapotban most vannak a dolgok, a gyermekkorától önmagának átengedett ember, a többiek között, a legfélszegebb volna valamennyi közül. Az előítéletek, a tekintély, a szükség, a példa, mindazok a társadalmi intézmények, a melyekben el vagyunk merülve, elfojtanák benne a természetet és nem engednének semmit a maga helyére. Olyan volna, mint a facsemete, a melyet a véletlen az út közepén növesztett ki és melyet a járókelők mindenfelől lökdösve és taposva hamarosan elpusztítanának.

Hozzád fordulok, okos és előrelátó anya,1) a ki félre tudsz vonulni a nagy országútról és meg tudod óvni a növekvő facsemetét az emberi vélemények támadásától. Ápold, öntözd a fiatal palántát, mielőtt meghalna; gyümölcsei egykor gyönyörűségedre fognak szolgálni. Vonj idejekorán védőfalat gyermeked lelke köré; a kerületét megjelölheti más, de te neked magadnak kell emelned a korlátot.

A fákat míveléssel formáljuk, az embereket neveléssel. Ha az ember nagynak és erősnek születnék, nagysága és ereje hasztalan volna neki, a míg nem tud vele élni; még ártalmára is lehetne, mert miatta a többiek nem gondolnának támogatására és magára hagyatva nyomorultúl elpusztúlna,2) mielőtt megismerné saját szükségleteit. Panaszkodunk a gyermekkor állapota miatt s nem látjuk be, hogy az emberi nem kiveszett volna, ha az ember nem a gyermekségen kezdené.

Gyöngéknek születünk, szükségünk van erőre; mindennek hiányával születünk, szükségünk van támogatásra; ostobáknak születünk, szükségünk van ítéletre. Mindazt, a mink nincs születésünkkor és a mire szükségünk van felnőtt korunkban, a nevelés adja meg.

Ez a nevelés vagy a természettől jön, vagy az emberektől, vagy a dolgoktól. Képességeink és szerveink belső kifejlődése a természet nevelése; e kifejlődés felhasználása, melyre megtanítanak, az emberek nevelése; s a tapasztalat megszerzése azokra a tárgyakra nézve, melyekkel érintkezésbe jutunk, a dolgok nevelése.

Valamennyiünket tehát háromfajta mester formálta. Az a növendék, a kiben különböző tanításaik ellenmondanak egymásnak, rosszul van nevelve és nem jön soha tisztába önmagával: a kiben mind ugyanarra a pontra esnek és ugyanazokra a czélokra törekszenek, egyedül éri el czélját és következetesen él. Csak ez van jól nevelve.

Ezek közül a különféle nevelések közül a természeté nem függ tőlünk, a dolgoké csak bizonyos tekintetben függ tőlünk. Az embereké az egyedüli, melyről igazában rendelkezünk, de erről is csak bizonyos előföltételek mellett, mert kicsoda remélheti, hogy tökéletesen irányíthatja mindazoknak beszédét és tetteit, a kik egy gyermeket körülvesznek?

Ily módon a nevelés művészet lévén, csaknem lehetetlen, hogy sikerre vezessen, mert a sikerhez szükséges együttműködés nem függ senkitől. Teljes gondossággal legfeljebb többé-kevésbbé megközelíthetjük a czélt, de szerencse kell hozzá, hogy elérjük.

Mi ez a czél? Magának a természetnek a czélja, mint az imént kimutattuk. Miután háromféle nevelés együttműködése szükséges tökéletességéhez, az, a melyikkel egyáltalán nem rendelkezhetünk, kell, hogy irányítsa a másik kettőt. De talán a természet szónak nagyon bizonytalan értelme van, megpróbáljuk tehát pontosabban megállapítani.

A természet, mondják, nem más, csak a megszokás. Mit jelent ez? Nincsenek-e megszokások, melyeket az ember csak kényszerből vesz fel és a melyek sohasem fojtják el a természetet? Ilyen például a növények megszokása, melyeket nem engednek fölfelé nőni. A szabadjára hagyott növény megtartja azt a hajlást, a melybe belekényszerítették, de nedve azért nem változtatta meg eredeti irányát és ha a növény tovább növekszik, a további hajtása ismét fölfelé nő. Ugyanígy vannak az ember hajlandóságai is. A míg ugyanabban az állapotban maradunk, megőrizzük azokat a hajlandóságokat, melyek a megszokásból folynak, ha még oly kevéssé természetesek is; de a mint a helyzet megváltozik, a megszokás érvényét veszti és visszatér a természetes hajlam. A nevelés nem egyéb, mint megszokás. Nincsenek-e emberek, a kik elfelejtik és elvesztik nevelésüket, mások, a kik megőrzik? Honnan jön az a különbség? Ha a természet nevet csak a természetnek megfelelő szokásokra korlátozzuk, megtakaríthatjuk ezt a zűrzavart.

Érzésekkel születünk és születésünktől fogva különböző módokon hatnak ránk azok a tárgyak, melyek körülvesznek bennünket. A mint, hogy úgy mondjam, öntudatára jutunk érzéseinknek, hajlandóságot érzünk keresni vagy kerülni a tárgyakat, melyek ezeket előidézik, kezdetben a szerint, a mint az érzések kellemesek vagy kellemetlenek, később a szerint a megegyezés vagy ellenkezés szerint, a melyet köztünk és a tárgyak között találunk és végül azok szerint az eszünk adta fogalmak szerint, melyeket a boldogságról vagy tökéletességről alkotunk magunknak. Ezek a fogalmak kitágulnak és megszilárdulnak abban a mértékben, a mint benyomásokra fogékonyabbak és felvilágosultabbak leszünk; de megszokásaink nyomása alatt állva, többé-kevésbbé megváltoznak véleményeink által. Ez előtt a megváltozás előtt adják azt, a mit én a bennünk rejlő természetnek nevezek.

Ezekre a fogalmakra kellene tehát mindent visszavezetni és ez lehetséges is volna, ha három nevelésünk csak különböző volna: de mit tegyünk, mikor ellentétesek, a mikor a helyett, hogy önmaga számára nevelnék az embert, azt látjuk, hogy a mások számára nevelik? Akkor az összhang lehetetlen. Kénytelenek lévén leküzdeni vagy a természetet, vagy a társadalmi intézményeket, választani kell, embert akarunk-e nevelni, vagy polgárt, mert nem nevelhetünk egyszerre ezt is, azt is.

Minden részleges társaság, ha szűkkörű és egységes, elidegenedik a nagy társadalomtól. Minden hazafi ellenséges érzületű az idegenek iránt; csak emberek s nem számítanak semmit a szemében.3) Ez a baj elkerülhetetlen, de nem nagy. A fődolog, hogy az ember jó legyen azok iránt, a kikkel együtt él. A spártai kifelé becsvágyó, kapzsi, kiméletlen volt; de falai között önzetlenség, kiméletesség, egyetértés uralkodott. Ne bízzatok azokban a kozmopolitákban, a kik a messze távolban keresik könyveikben azokat a kötelességeket, a melyeket nincs kedvük a maguk körében teljesíteni. Az ilyen filozófus azért szereti a barbárokat, hogy ne kelljen szeretnie szomszédjait.

A természet embere teljesen a maga lábán áll; számbeli egység, tökéletes egész, csak magamagával és a hozzá hasonlóval van vonatkozásban. A polgári ember csak tört-egység, a mely a nevezőtől függ és melynek értéke az egészhez való viszonyától függ; ez az egész pedig a társadalmi testület. Azok a jó társadalmi intézmények, a melyek a legjobban tudják a természettől eltávolítani az embert, megfosztani őt abszolut lététől és relativ létet adni neki helyette és átvinni az én-t a közös egységbe annyira, hogy minden egyes ne érezze magát egynek, hanem az egység egyik részének és csak az egészszel érezzen együtt. A római polgár nem volt sem Caius, sem Lucius, római volt; még a hazáját is kizárólag magáért szerette. Regulus karthagóinak tekintette magát, miután urainak tulajdona lett. Mint idegen nem akart helyet foglalni a római szenátusban, egy karthagói kellett, hogy ezt megparancsolja neki. Felháborodott azon, hogy meg akarták menteni az életét. Győzött és diadallal tért vissza, hogy meghaljon a vesztőhelyen. Ez, a mint én látom, nem nagyon hasonlít azokhoz az emberekhez, a kiket mi ismerünk.

A lakedemoniai Pedaretes ajánlkozik a fölvételre a háromszázak tanácsába; visszautasítják: örvendezve tér vissza, hogy Spártában háromszáz ember akadt, a ki különb, mint ő.4) Fölteszem, hogy ez a nyilatkozat őszinte volt és el lehet hinni. Ime, a polgár.

Egy spártai nőnek öt fia volt a hadseregben és várta a híreket a csatáról. Jött egy helóta, remegve kérdezősködik tőle. «Öt fia elesett.» «Nyomorult rabszolga, ezt kérdeztem tőled? Győztünk!» Az anya a templomba siet és hálát ad az isteneknek.5) Ime, a polgárnő.

A ki a polgári rendben meg akarja őrizni a természeti érzések elsődlegességét, nem tudja, mit akar. Mindig ellenmondásban magamagával, mindig ingadozva hajlamai és kötelességei között, soha nem lesz sem ember, sem polgár, nem lesz jó sem magamagának, sem a többieknek. Egyike lesz napjaink embereinek, franczia, angol, polgár, semmiember.

Hogy valami legyen az ember, hogy magamaga és mindig egy lehessen, úgy kell tenni, a hogy beszél, mindig el kell szánva lenni, hogy milyen álláspontot foglal el s el kell foglalnia nyiltan és követni mindig. Szeretném meglátni ezt a csodalényt, hogy megtudjam, ember-e vagy polgár, vagy mikép tudja megcsinálni, hogy egyszerre az egyik is, a másik is.

Ezekből a szükségszerűen ellentétes czélokból az intézmények két ellentétes formája következik; az egyik nyilvános és közös, a másik különleges és otthoni.

Ha fogalmat akartok szerezni a nyilvános nevelésről, olvassátok Plato Respublikáját. Ez nem politikai munka, mint a hogy azok gondolják, a kik csak a czímek alapján ítélnek a könyvekről: ez a legszebb értekezés a nevelésről, a mit csak valaha csináltak.

Ha valakit az agyrémek országába akarunk küldeni. mutassuk meg Plato nevelési rendszerét; ha Lykurgosz csak írásban hagyta volna meg a magáét, azt még agyrémszerűbbnek találnám. Plato csak megtisztította az ember szívét, Lykurgosz kiforgatta természetéből.

A nyilvános nevelés nincs többé és nem is lehet, mert a hol nincs többé haza, ott nem lehetnek polgárok sem. Ezt a két szót: haza és polgár ki kell törölni a modern nyelvekből. Tudom az okát, de nem akarom megmondani; nem is tartozik tárgyamra.

Nem tekintem nyilvános nevelésnek azokat a nevetséges intézményeket, melyeket kollégiumoknak neveznek.6) Még kevésbbé veszem számba a nagyvilági nevelést, mert ez a nevelés, két ellentétes czélra törekedne, elhibázza mind a kettőt: nem való egyébre, mint hogy kétszínű embereket formáljon, a kik úgy tünnek fel, hogy mindig embertársaikra vonatkoztatnak mindent és csak magukra vonatkoztatják. Csakhogy ezek a tüntetések közösek mindenkiben s így nem vezetnek tévútra senkit. Kárbaveszett tehát a fáradság.

Ezekből az ellenmondásokból származik az, a melyet szüntelenül tapasztalunk önmagunkon. A természettől és az emberektől ellentétes utakra vezettetve, kényszerülve megosztani magunkat ezek közt a különböző ösztökélések közt, egy egyveleg szerint élünk, a mely nem vezet el sem egyik, sem másik czélunkhoz. Ily módon küzködve és ingadozva életünk egész folyása alatt, befejezzük életünket a nélkül, hogy összhangba tudtunk volna jönni magunkkal és a nélkül, hogy jók lettünk volna akár önmagunk, akár embertársaink iránt.

Megmarad végül az otthoni nevelés vagy a természet nevelése; de mi lesz a többiekre nézve az olyan ember, a ki kizárólag csak magamaga számára nevelkedett? Talán ha a kettős czél, melyet kitűztünk magunknak, egyesülni tudna egy czéllá, eltávolíttatván az ember ellenmondásai, el volna távolítva boldogságának egy nagy akadálya. Hogy erről ítélni lehessen, teljesen kialakulva kellene látni, meg kellene figyelni hajlamait, látni haladását, követni fejlődése menetét, szóval ismerni kellene a természetes embert. Azt hiszem, néhány lépéssel előbbre jutunk ezekben a kutatásokban ez írás elolvasása után.

Mit kell tennünk, hogy ezt a ritka embert kialakítsuk? Kétségkívül sokat: megakadályozni, hogy bármit is csináljanak vele. Ha csak arról van szó, hogy a szél ellen vitorlázzunk, lavirozni kell, de ha a tenger háborog és egy helyben akar az ember maradni, ki kell vetni a horgonyt. Vigyázz, fiatal hajós, hogy a köteled meg ne lazuljon és a horgonyod bele ne ásódjék a talajba és hogy a hajód el ne ragadtassék, mielőtt észrevennéd.

A társadalmi rendben, a melyben mindenkinek ki van jelölve a helye, mindenkinek a maga helye számára kell nevelkednie. Ha valaki a számára kijelölt helyből kilép nem való semmire. A nevelés csak akkor hasznos, ha a szülők sorsa egybevág hivatásukkal; minden más esetben ártalmas a növendéknek, ha egyébért nem, az előítéletekért, melyeket beleplántált. Egyiptomban, a hol a fiú köteles volt atyja mesterségét folytatni, a nevelésnek volt legalább biztos czélja, de nálunk, a hol csak a rangok maradnak meg és a hol az emberek szüntelenül változnak, senki se tudja, nem dolgozik-e fia kárára, ha a maga társadalmi helyzete számára neveli.

A természet rendjében, az emberek mind egyenlők lévén, közös hivatásuk, hogy emberek legyenek és a ki jól van nevelve erre a hivatásra, nem töltheti be rosszul azokat a hivatásokat, melyek ezzel kapcsolatban állanak. Hogy katonának nevelik-e növendékemet, vagy papnak, vagy jogásznak, az egyre megy. A szülők rendelése előtt rendelte őt a természet emberi életre. Élni – ez az a mesterség, a melyre tanítani akarom.7)

Kezeimből kikerülve nem lesz, megengedem, sem hivatalnok, sem katona, sem pap; elsősorban ember lesz: mindaz, a mi egy ember kell, hogy legyen; szükség esetén ép úgy fog tudni mindent, a mi az életre kell, mint bárki más és a sors teheti a hova akarja, mindig a maga helyén lesz. Occupavite, fortuna atque cepi; omuesque aditus tuos interclusi, ut ad me aspirare non posses.8)

A mi tulajdonképeni tanulmányunk tárgya az ember helyzete. A ki közülünk legjobban tudja elviselni ennek az életnek javait és terheit, az van az én véleményem szerint legjobban nevelve; ebből pedig az következik, hogy az igazi nevelés nem annyira oktatásokban, mint inkább gyakorlatokban áll. Akkor kezdünk tanulni, a mikor elkezdünk élni, nevelésünk velünk együtt kezdődik; első tanítónk a dajkánk. Az educatio (nevelés) szónak más értelme is volt a régieknél, mint nálunk: táplálást jelentett. Educit obstetrix – mondja Varro – educat nutrix, instituit pædagogus, docet magister.9) Itt az educatio, institutio, instructio tárgyukban annyira elütő fogalmak, mint a dajka, a tanító és a mester. De ezek a megkülönböztetések tévesek és hogy jól vezettessék a gyermek, csak egy vezetőt kell követnie.

Általánosítani kell nézeteinket és az elvont embert kell tekintenünk növendékünkben, az emberi élet minden eshetőségének kitett embert. Ha az emberek egy ország földjéhez tapadva születnének, ha egész évben egy s ugyanaz az évszak volna, ha mindenki annyira megmaradna a maga helyzetében hogy ez sohasem változhatnék meg, a ma szokásos nevelési gyakorlat bizonyos tekintetekben jó volna; a saját társadalmi helyzete szerint nevelt gyermek ebből sohasem lépne ki, nem volna kitéve egy más helyzet viszontagságainak. De tekintve az emberi dolgok változandóságát, korunk nyugtalan, rázkódtatásokkal teljes szellemét, a mely fölforgat mindent, nemzedékről-nemzedékre, lehet-e képzelni esztelenebb módszert, mint ha úgy nevelik a gyermeket, mintha sohasem kellene kilépnie szobájából, mintha örökké csak hozzátartozóitól volna körülvéve? A szerencsétlen, ha egy lépést tesz a földön, ha csak egy lépést tesz is lefelé, el van veszve. Nem a szenvedés elviselésére tanítják, hanem érzésére.

Csak arra gondolnak, hogy eltartsák a gyermeket; de ez nem elég: meg kell tanítani, hogy el tudja magát tartani, ha ember lesz, hogy el tudja viselni a sors csapásait, szemébe tudjon nézni a bőségnek és a szegénységnek, hogy meg tudjon állni, ha kell, Izland jégmezőin vagy Málta forró szikláin egyaránt. Akárhogy vigyáztok rá, hogy ne haljon meg, azért mégis meghal: és ha halála nem is gondoskodásotoknak eredménye, ez a gondoskodás mégis téves volna. Nem annyira arról van szó, hogy megakadályozzuk a halálát, mint inkább, hogy megtanítsuk élni. Élni – nem lélekzés, hanem cselekvés, szerveink, érzékeink, tehetségeink, összes részeink használata, melyek megadják létünk érzését. Nem az az ember élt legtöbbet, a ki a legtöbb évet számlálja, hanem a ki leginkább érezte az életet. Akárhányat temettek el száz éves korában, pedig meg volt halva már születésétől fogva. Jobban járt volna, ha ifjúkorában dől sírjába, csak legalább addig élt volna.10)

Egész bölcsességünk szolgai előítéleteinkben áll, minden szokásunk nem egyéb, mint önmagunk alávetése, elnyomatás és kényszer. A polgári ember a rabszolgaságban születik, él és hal meg: születésekor beleszorítják egy pólyába, halálakor becsukják egy koporsóba, a míg megtartja emberi formáját, le van nyűgözve intézményeinkkel.

Mondják, hogy némely bábaasszony megnyomkodja az újszülött fejét, hogy alkalmasabb formát adjon neki: és ezt eltűrik! A fejünk rosszul van alkotva, a hogy lényünk Alkotója megalkotta: kívülről a bábaasszonynak kell formálnia, belül pedig a filozófusoknak. Hisz akkor a karaibok felényivel boldogabbak nálunknál.

«Alig hogy a gyermek kikerült anyja méhéből és alig hogy élvezhette a szabadságot, hogy mozoghat és kinyujtóztathatja tagjait, máris új bilincseket raknak rá. Bepólyázzák, merev tejjel és kinyujtott lábakkal fektetik le, karjait lelógatva teste mellett; körül van véve mindenféle vásznakkal és kötelekkel, a melyektől nem tudja helyzetét változtatni. Jó, ha úgy meg nem kötözik, hogy lélekzeni se tudjon és ha legalább arra vigyáznak, hogy oldalt fektessék, hogy a nedvek, a melyeket a szájából kell kibocsátania, maguktól kicsordulhassanak, – mert még annyi szabadsága se volna, hogy oldalt fordítsa a fejét, hogy könnyebben kifolyhassanak.11)

Az újszülött gyermeknek szüksége van rá, hogy kinyujtózkodhassék és mozgathassa tagjait, hogy megszüntesse merevségüket, a melyben oly sokáig voltak összegubbaszkodva. Igaz, hogy kinyujtóztatják, de megakadályozzák mozgásában, még fejkötőkkel is összeszorítják fejét: mintha félnének, hogy meglátszik rajta, hogy él.

Ily módon a növekvésre törekvő test belső részeinek ösztönzése elháríthatatlan akadályra talál azokban a mozdulatokban, melyekre szüksége van. A gyermek folyton hasztalan erőlködéseket visz végbe, melyek kimerítik erejét vagy késleltetik ennek kifejlődését. Kevésbbé szűken, kevésbbé kényelmetlenül, kevésbbé összeszorultan volt a burokban, mint most pólyáiban: nem is tudom, mit nyert azzal, hogy megszületett.

A tétlenség, a kényszerhelyzet, a melyben a gyermek tagjait tartják, csak akadályozhatja a vér keringését, a test nedveit, nem engedi a gyermeket megerősödni, nőni, testalkatát kifejleszteni. A hol ezek a különös gondoskodások nincsenek szokásban, a gyermekek nagyok, erősek, arányos testalkatuak.12) Azok az országok, a hol bepólyázzák a gyermeket, hemzsegnek a puposoktól, sántáktól, bénáktól, nyomorékoktól, angolkórosoktól, a mindenféle módon eltorzult emberektől. Attól féltükben, hogy a testük elformátlanodik a szabad mozdulatoktól, sietnek őket elformátlanítani azzal, hogy összeszorítják őket. Szándékosan bénává teszik, hogy meg ne béníthassák magukat.

Az ilyen kegyetlen kényszer lehet-e hatás nélkül kedélyhangulatukra és vérmérsékletükre? Első érzésük a fájdalom és kín érzése; csak akadályokra találnak minden mozdulatukban, melyre szükségük van; szerencsétlenebbek, mint a vasravert gonosztevő, hasztalan erőlködnek, felingerlődnek, sírnak. A sírás, mondják, első hangjuk? Meghiszem azt: születésüktől fogva kényszert gyakorolnak rajtuk; az első adomány, a melyet tőletek kapnak, a bilincs, az első bánás, a melyet tapasztalnak, kínzás. Nem lévén egyebük szabad, csak a hangjuk, hogyne élnének vele, hogy panaszkodjanak? Attól a rosztól sírnak, a mit ti tesztek velük: volnátok ti úgy gúzsba kötve, jobban kiabálnátok, mint ők.

Honnan ered ez az esztelen szokás? Egy természetellenes szokásból. Mióta az anyák, megvetve első kötelességüket, nem akarták táplálni gyermekeiket, bérelt asszonyokra kellett őket bízni, s ezek így idegen gyermekek anyáivá válván, a kikről a természet nem mond nekik semmit, csak arra gondoltak, hogy megtakarítsák a fáradságot. A szabadon hagyott gyermekre folyton vigyázni kellett volna: de ha jól meg van kötözve, bele lehet dobni egy sarokba, a nélkül, hogy törődni kellene kiabálásával. Csak nyoma ne maradjon a dajka hanyagságának, csak ne törje ki a csecsemő sem a karját, sem a lábát, mit tesz az aztán, ha elpusztul vagy ha beteg marad egész életére? Vigyáznak tagjai épségére, teste rovására; és bármi történik is, a dajka ártatlan.

Azok az édes anyák, a kik lerázva magukról gyermekeiket, vidáman vetik bele magukat a város élvezeteibe, vajjon tudják-e mégis, milyen bánásmódban részesül a bepólyázott gyermek a faluban? Ha csak egy kissé is útban van, fölakasztják egy szögre, mint egy csomag ruhát és mialatt a dajka nem épen sietve elvégzi dolgát, a szerencsétlen jószág így marad keresztre feszítve. Mindegyiknek, a kit ebben a helyzetben találtak, violaszínű volt az arcza; mivel az erősen összeszorított mell nem engedte keringeni a vért, ez a fejbe szállott; nagyon csöndesnek tartották a szegényt, mert nem volt ereje kiabálni. Nem tudom, hány óráig tud így megmaradni a gyermek a nélkül, hogy belepusztuljon, de alig hiszem, hogy nagyon sokáig. Ime, azt hiszem, a pólya legnagyobb kényelmességeinek egyike.

Azt hiszik, a szabadon hagyott gyermek rossz helyzetekbe juthat és úgy mozoghat, hogy ártalmára van tagjai helyes kifejlődésének. Ez hamis bölcseségünk hiábavaló okoskodásainak egyike, melyet soha semmiféle tapasztalat nem erősített meg. A gyermekek tömegében, a kik nálunknál észszerűbb népeknél tagjaik teljesen szabad használatában nevelkedtek fel, nem találni egyet sem, a ki megsértette vagy megnyomorította volna magát: nem is tudnak olyan erővel mozogni, hogy veszedelmessé válhasson és ha ártalmas helyzetet foglalnak el, a fájdalom azonnal figyelmezteti őket, hogy változtassák meg.

Soha nem jutott még eszünkbe, hogy bepólyázzuk a kiskutyákat vagy macskákat: vajjon látni-e valami rossz következményét ennek az elhanyagolásnak? A gyermekek nehezebbek, az igaz, de aránylag gyöngébbek is. Hisz mozdulni is alig birnak, hogy tehetnének kárt magukban? Ha hátukra fektetnék őket, meghalnának ebben a helyzetben, mint a teknősbéka, de visszafordulni sohasem tudnának.

Nem elég, hogy nem szoptatják már gyermekeiket az anyák, most már szülni sem akarnak: ez természetszerűen következik amabból. Miután az anyai állapot terhes, hamar megtalálják a módját, hogy teljesen mentesítsék magukat tőle: haszontalan munkát akarnak végezni, hogy mindig újra kezdjék és a faj ártalmára fordítják azt az ingert, a mely a faj szaporítására való. Ez a szokás az elnéptelenedés egyéb okaival együtt jelzi Európa közeli sorsát. A tudományok, a művészetek, a filozófia és a belőle folyó erkölcsök hamarosan sivatagot fognak belőle csinálni. Vadállatoktól lesz benépesítve; nem is fog lakók dolgában nagyon megváltozni.

Láttam egy párszor a fiatal asszonyok apró mesterkedését, a kik úgy tettek, mintha maguk akarnák táplálni gyermekeiket. Rá tudják magukat kényszeríttetni, hogy erről a kedves szeszélyükről lemondjanak: ügyesen közbeléptetik a férjet, az orvost, kiváltkép az anyát. Az a férj, a ki beleegyeznék, hogy a felesége maga táplálja a gyermekét, el volna veszve; gyilkost csinálnának belőle, a ki szabadulni akar a feleségétől. Okos apák, fel kell áldozni a békességnek az apai szeretetet. Szerencse, hogy a vidéken még akadnak önmegtartóztatóbb asszonyok a tiéteknél! Még nagyobb szerencse, ha az idő, a mit ezek nyernek, számotokra és nem mások számára van rendelve!

Az asszonyok kötelessége nem kétséges: de tekintve, hogy mennyire elhanyagolják, vita tárgya, egyre megy-e a gyermeknek, vajjon az ő tejükkel vagy máséval táplálkoznak-e? Ezt a kérdést, melynek megítélői az orvosok, az asszonyok kedve szerint eldöntöttnek látom13) és a magam részéről szintén azt hiszem, hogy jobb, ha a gyermek az egészséges dajka tejét szopja, mint az elkényesedett anyáét, ha valami új baj fenyegeti attól a vértől, a melyből lett.

De csupán csak fizikai oldaláról kell-e tekinteni ezt a kérdést? És vajjon a gyermeknek kevesebb szüksége van anyjának gondoskodására, mint emlőire? Más asszonyok, még állatok is megadhatják neki azt a tejet, melyet az anyja megtagad tőle: az anyai gondozás nem pótolható. Az, a ki a maga gyermeke rovására táplálja a másét, rossz anya: hogy lehetne hát jó dajka? Azzá lehetne, de csak lassankint, az kellene hozzá, hogy a megszokás megváltoztassa a természetet, s a rosszul gondozott gyermek százszor is elpusztulhatna, mire a dajkája anyai gyöngédséget kezd iránta érezni.

Épen ebből az előnyből származik egy oly baj, a mely maga is elég volna, hogy minden okos asszonynak elvegye a bátorságát arra, hogy másvalakivel tápláltassa a gyermekét: ez pedig az, hogy akkor meg kell osztania az anya jogát, sőt el is vetni magától; látnia kell, hogy gyermeke egy más nőt jobban szeret, mint őt, éreznie kell, hogy az a gyöngédség, melyet saját anyja iránt tanusít, csak kegyelem, a melyet pedig fogadott anyja iránt tanusít, az kötelesség: mert nem ott tartozom-e a gyermek ragaszkodásával, a hol az anya gondoskodását tapasztaltam?

Ezt a bajt azzal szokták gyógyítani, hogy megvetést csepegtetnek a gyermekekbe dajkájuk iránt, úgy bánva vele, mint valódi cseléddel. Mikor a dolgát elvégzi, elveszik tőle a gyermeket vagy elbocsátják a dajkát; barátságtalan fogadtatással elveszik tőle a kedvét, hogy meglátogassa egykori csecsemőjét. Néhány év mulva rá sem ismer, mert azóta se látta. Az anya, a ki azt hiszi, hogy most a dajka helyébe lép és keményszivűségével üti helyre hanyagságát, nagyon csalódik. A helyett, hogy gyöngéd gyermeket csinálna a természetellenes csecsemőből, hálátlanságra tanítja ki; megtanítja, hogy egy szép napon ép úgy megvesse azt, a ki az életet adta neki, mint azt, ki tejével táplálta.

Meddig időzhetnék ennél a tárgynál, ha nem volna olyan elkedvetlenítő, hiába vitatkozni hasznos tárgyakról! Ez a kérdés fontosabb, mint bárki is hinné. Vissza akarsz vezetni mindenkit első kötelességeihez? Kezdd meg az anyákon s el fogsz ámulni a változásokon, melyeket előidézel. Fokról-fokra minden ebből az első romlásból folyik: az egész erkölcsi rend megváltozik; a természetesség kihal minden szívből; a házak belseje kevésbbé eleven képet ölt; a felnövekvő család látványa nem teszi ragaszkodóvá a férjet, nem kelti fel az idegenek tiszteletét: kevésbbé tisztelik a nőt, a kinek nem látják a gyermekeit; nincs többé megállapodottság a családokban; a megszokás nem erősíti meg többé a vér kötelékeit; nincs többé sem apa, sem anya, sem gyermek, sem testvér; valamennyien alig ismerik, hogy szerethetnék tehát egymást? Mindegyik csak magára gondol. Mikor az otthon csak szomorú magány, házon kívül kell keresni a felvidulást.

De ha az anyáknak kedvük lenne táplálni gyermekeiket, az erkölcsök maguk megváltoznának, a természet érzése fölébredne minden szívben; az állam újra benépesednék: ez a fődolog egymaga kiegyenlítene mindent. Az otthon életének vonzó volta a rossz erkölcsök legjobb ellenmérge. A gyermekek rajongása, melyet az ember alkalmatlannak gondolna, kellemessé válik; szükségesebbé, kedvesebbé teszi egymásnak az anyát és apát, szorosabbá teszi köztük a hitvesi köteléket. Ha a család eleven és élénk, a házi gondok adják az asszony legkedvesebb foglalatosságát és a férj legédesebb szórakozását. Így ha ezt az egy visszaélést megszüntetnék, hamarosan általános javulás következnék belőle, hamarosan visszanyerné a természet minden jogát. A mint az asszonyok újra anyákká lennének, a férfiak is azonnal apákká és férjekké válnának.

Fölösleges szószaporítás! Még a világi örömökkel való betelés sem vezet vissza amazokhoz. Az asszonyok nem anyák többé, nem is lesznek azok; nem akarnak többé azok lenni. Ha akarnák, se tudnának azok lenni; manapság, mikor az ellenkező szokás van meggyökeresedve, mindegyiknek le kellene küzdeni egész környezetének ellenkezését, mely össze volna szövetkezve egy példa ellen, a melyet az egyik nem adott, a többi pedig nem akar követni.

Akadnak néha jó természetű fiatal személyek, a kik ezen a ponton szembe merve szállni a divat uralmával és a többi nők lármájával, erényes rettenthetetlenséggel töltik be azt az édes kötelességet, melyet a természet ró rájuk. Vajha növekednék a számuk azoknak a jótéteményeknek vonzóereje révén, a melyek azoknak jutnak, a kik ennek a kötelességnek alávetik magukat! Támaszkodva azokra a következtetésekre, melyek a legegyszerűbb okoskodásból folynak és azokra a megfigyelésekre, melyeknek sohase láttam czáfolatát, meg merem igérni ezeknek a méltó anyáknak a szilárd és állhatatos ragaszkodást férjeik részéről, az igazán gyermeki gyöngédséget gyermekeik részéről, a közönség becsülését és tiszteletét, a baj és utókövetkezmény nélküli szerencsés szüléseket, erőteljes és virágzó egészséget és végül azt az örömet, hogy egy napon utánzókra találnak leányaikban és hogy ezeket majd példákul idézik mások leányainak.

A hol nincs anya, nincs gyermek. A kötelességek köztük kölcsönösek; ha rosszul vannak betöltve az egyik oldalon, elhanyagoltatnak a másikon is. A gyermeknek szeretnie kell anyját, mielőtt tudná, hogy ez kötelessége. Ha a természet szavát nem szilárdította meg a megszokás és a gondoskodás, elnémul az első években és a szív úgyszólván meghal, mielőtt megszületett volna. Így aztán első lépéseinktől fogva kívül vagyunk a természeten.

Ellenkező uton is el lehet távolodni a természettől, a mikor nem hogy elhanyagolná az asszony az anya kötelességeit, hanem a tulzásig viszi őket, a mikor gyermekéből bálványt csinál, a mikor fokozza és táplálja gyöngeségét, hogy ő maga ne érezze és a mikor azzal akarja kivonni a természet törvényei alól, hogy eltávolítja tőle a kellemetlen benyomásokat, nem gondolva meg, hogy azoknak a kellemetlenségeknek fejében, melyektől pillanatnyilag elvonja, mennyi bajt és veszedelmet halmoz fejére és milyen barbár óvatosság meghosszabbítani a gyermekkor tehetetlenségét a felnőtt ember fáradságos koráig. Thetis, hogy fiát sebezhetetlenné tegye, mint a rege mondja, belemerítette a Styx vizébe. Ez az allegória szép és világos. Azok a kegyetlen anyák, a kikről beszélek, máskép teszik: azzal, hogy gyermekeiket elmerítik a lágyságba, előkészítik őket a szenvedésre, megnyitják pórusaikat minden képzelhető bajoknak, a melyeknek elkerülhetlenül zsákmányaivá lesznek, ha felnőnek.

Figyeljétek meg a természetet és járjatok azon az úton, melyet számotokra kijelöl. A természet folytonosan edzi a gyermekeket; megedzi vérmérsékletüket mindenféle megpróbáltatásokkal, megtanítja őket idején arra, hogy mi a kín és fájdalom. A fogzás meghozza nekik a lázt, heves kólikák a görcsöket, hangos köhögések fojtogatják, giliszták kínozzák őket; a vérmesség megrontja vérüket, különböző anyagok erjednek bennük és veszedelmes kitöréseket okoznak. Csaknem az egész első életkor betegség és veszedelem: a megszülető gyermekek fele elpusztul nyolczadik éve előtt. Ha megállotta a megpróbáltatásokat, a gyermek nyer erőben és a mint használni tudja életét, alapjai biztosabbakká válnak.

Ime a természet szabálya. Miért szálltok vele szembe? Nem látjátok, hogy abban a hiszemben, hogy javíttok rajta, leromboljátok a művét, megakadályozzátok gondoskodásának hatását? Szerintetek a veszély megkettőztetése azt tenni kívül, a mit a természet belül tett, holott ezáltal a veszély elháríttatik, vagy gyengíttetik. A tapasztalás tanítja, hogy több kényesen nevelt gyermek hal meg, mint más. Hacsak erejük mértékén túl nem mennek, kisebb koczkázat, ha foglalkoztatjuk, mintha kiméljük őket. Edzzétek őket a bajokhoz, a melyeket majd egykor el kell viselniök. Edzzétek hozzá testüket az évszakok, éghajlatok, az elemek viszontagságaihoz, az éhséghez, a szomjusághoz, a fáradsághoz, merítsétek bele őket a Styx vizébe. Mielőtt a test megszokott volna bizonyos életmódot, veszély nélkül lehet akármihez hozzászoktatni, de ha egyszer már benne van valami irányban, minden változás veszélyes lesz neki. A gyermek elvisel olyan változásokat, melyeket a meglett ember nem bir elviselni: az előbbinek inai lágyak és hajlékonyak, erőlködés nélkül hajlanak úgy, a hogy akarjuk, a felnőtt emberéi merevebbek s csak erőszakkal tudják megváltoztatni a hajlást, melyben egyszer benne vannak. Erőteljessé lehet tenni egy gyermeket a nélkül, hogy veszélynek tennők ki életét és egészségét és még ha koczkázattal járna is a dolog, akkor sem kellene habozni. Mivel ezek az emberi élettől elválaszthatlan koczkázatok, lehet-e jobbat tenni, mint tartamuknak arra az időszakára vetni őket, a mikor a legkevésbbé veszedelmesek?

A gyermek mind drágább lesz, a mint korban előrehalad. Személyének értékéhez hozzájárul azoknak a gondoknak értéke, melyekbe került; élete elvesztéséhez fűződik benne a halál érzése. Mindenekfelett tehát a jövőre kell gondolni, mikor megmaradására vigyázunk; az ifjúság bajai ellen kell felfegyverezni, mielőtt beléjük jutott: mert ha az élet értéke növekszik addig a korig, a mikor hasznát lehet venni, micsoda bolondság megóvni néhány bajtól gyermekkorában, csak azért, hogy azok megsokszorozódjanak elméje érettsége korában? Ezek egy mesternek a tanításai.

Az ember sorsa szenvedés minden időben. Önfentartásának gondja is össze van fűződve a szenvedéssel. Boldog a ki gyermekkorában csak a fizikai bajokat ismeri! Bizony kevésbbé kegyetlen, kevésbbé fájdalmas bajok, mint a többiek és jóval ritkábban késztetnek az életről való lemondásra. A köszvény fájdalmai miatt nem öli meg magát az ember; csak a lélek szenvedései keltik fel a kétségbeesést. Sajnálkozunk a gyermek sorsán, pedig a magunkén kellene sajnálkoznunk. Legnagyobb bajaink önmagunkból folynak.

A gyermek sír, mikor megszületik, első gyermekkora sírással telik el. Mindjárt ringatják, babusgatják, hogy elcsitítsák, majd fenyegetik, meg is verik, hogy elhallgattassák. Vagy megtesszük, a mi neki jól esik, vagy azt követeljük tőle, a mi nekünk esik jól; vagy alávetjük magunkat szeszélyeinek, vagy őt vetjük alá a mieinknek: középút nincs, vagy oszt vagy fogad parancsokat. Így tehát első fogalmai az uralkodás és a szolgaság fogalmai. Parancsol, mielőtt beszélni tudna; engedelmeskedik, mielőtt cselekedni tudna és néha megbüntetik, mielőtt hibáját meg tudná ismerni, vagy csak el is tudná követni. Igy csepegtetjük bele időnek előtte fiatal szívébe a szenvedélyeket, melyeket aztán a természetnek imputálunk és miután tőlünk telhetőleg igyekeztünk, hogy gonoszszá tegyük, panaszkodunk miatta, hogy az.

A gyermek ily módon hat-hét évig asszonyok kezében van, áldozata szeszélyüknek és a saját szeszélyének; és miután megtanították erre is, meg arra is, azaz miután megterhelték emlékezetét olyan szavakkal, melyeket nem bir megtanulni, vagy olyan dolgokkal, a melyeknek nem veheti semmi hasznát, miután elfojtották természetességét szenvedélyekkel, melyeket nagyra növesztettek benne, átadják ezt a mesterséges lényt egy tanító kezébe, a ki véglegesen kifejleszti a mesterséges csirákat, melyeket talál benne és megtanítja mindenre, csak épen önmaga ismeretére, önmaga irányítására, élni tudására és boldoggá tevésére nem. Végül, mikor ez az egyszerre rabszolga és zsarnok gyermek, tele tudással, de józan értelem nélkül, testben-lélekben egyaránt gyöngén, ki van dobva a világba, megmutatja benne élhetetlenségét, gőgjét és minden bűnét, akkor aztán sirathatjuk az emberi nyomoruságot és visszásságot. Csalódunk, ez itt szeszélyeink embere: a természet embere máskép van alkotva.

Ha meg akarjátok tartani eredeti formájában, vigyázzatok rá attól a pillanattól fogva, hogy a világra jő. A mint megszületik, vegyétek hatalmatokba és ne hagyjátok el, a míg csak emberré nem lett: e nélkül sohase fogtok sikerre vergődni. Valamint az anya az igazi dajka, ép úgy az apa az igazi tanítómester. Értsék meg egymást teendőikben ép úgy, mint rendszerükben, hogy az egyiknek kezéből jusson a másikéba. Jobban neveli fel a józan eszű, de korlátolt apa, mint a világ legügyesebb tanítómestere, mert a buzgalom jobban kiegészíti a tehetséget, mint a tehetség a buzgalmat.

De az embernek dolga van, teendői vannak, kötelességei vannak… Ah, a kötelességek! Persze, az apai kötelesség az utolsó!14) Ne csodálkozzunk rajta, ha az az ember, a kinek felesége nem méltatja egyesülésük gyümölcsét arra, hogy táplálja, maga sem méltatja aztán arra, hogy nevelje. Nincs bájosabb kép, mint a család, de ha csak egy vonás hibás benne, eltorzul az egész. Ha az anya nem elég egészséges, hogy dajka lehessen, az apa nem ér rá, hogy nevelő lehessen. A gyermekek, a szülői háztól távol, szétszórva nevelőintézetekben, klastromokban, kollégiumokban, másfelé viszik a szülői ház iránti szeretetet, vagy jobban mondva megszokják, hogy ne ragaszkodjanak semmihez. Fivérek alig ismerik egymást. Mikor valami ünnepélyes alkalommal összekerülnek, nagyon udvariasak lehetnek egymás iránt, de úgy bánnak egymással, mint az idegenek. A mint nincs meg a kellő bensőség a szülők között, a mint a család együttélése nem a legnagyobb édessége az életnek, vissza kell térni kárpótlásul a rossz erkölcsökhöz. Kicsoda az az ostoba ember, a ki nem látja be mindennek szoros kapcsolatát?

Az apa azzal, hogy gyermekeit nemzi és eltartja, csak harmadrészét teljesíti feladatának. Fajának emberrel, a társadalomnak társadalomba való emberrel tartozik, az államnak pedig polgárral. Minden ember, a kinek módjában van megfizetni ezt a hármas tartozását és nem teszi meg, bűnös és talán még bűnösebb, ha csak félig fizeti meg. A ki nem birja teljesíteni az apa kötelességeit, annak nincs joga apává lenni. Sem szegénység, sem elfoglaltság, sem emberi tekintetek nem mentik fel az alól, hogy gyermekeit maga táplálja és nevelje fel. Elhiheted ezt nekem, olvasóm. Kimondom, hogy a kiben van érzés és elhanyagol ily szent kötelességeket, sokáig fog keserű könnyeket ontani hibája miatt és nem talál soha vigasztalást.15)

Mit tesz azonban az a gazdag ember, az az annyira elfoglalt családapa, a ki állítólag kénytelen magukra hagyni gyermekeit? Megfizet egy más embert, hogy teljesítse azt a gondoskodást, a melyek őt illetnék. Eladó lélek, azt hiszed, hogy pénzedért másik apát adtál fiadnak! Ne ringasd magadat csalódásban; nem mestert adtál neki, hanem szolgát! Fiadból aztán szintén szolgát nevel.

Sokat okoskodnak azon, hogy mik a tulajdonságai egy jó nevelőnek. Az első, a mit én megkövetelnék – és ez egymaga sok más tulajdonságot tételez fel – hogy ne legyen megvásárolható ember. Vannak oly nemes foglalkozások, hogy az ember nem végezheti őket pénzért a nélkül, hogy méltatlannak ne bizonyuljon rájuk: ilyen a katona foglalkozása és ilyen a tanító foglalkozása is. Tehát ki nevelje a gyermekemet? Mondtam már, hogy te magad. De én nem tehetem. Nem teheted… Szerezz hát magadnak barátot. Más segítséget nem tudok.

A nevelő! ó, micsoda fenséges lélek!… Valóban, hogy embert csinálhasson, vagy apa legyen az ember, vagy több mint ember. Ime a teendő, a melyet nyugodtan rábiztok bérelt emberekre.

Mennél többet gondolkozunk ezen, annál több új meg új nehézséget találunk. Az kellene, hogy a nevelő a növendéke számára legyen nevelve, hogy ennek cselédei a gazdájuk számára legyenek nevelve, hogy mindazok, a kik közelében vannak, azokat a benyomásokat nyerték légyen, a melyeket vele közölniök kellene; nevelésről-nevelésre kellene menni; ki tudja meddig. Hogy volna lehetséges, hogy a gyermeket jól nevelje az, a ki maga sincs jól nevelve?

Feltalálhatatlan-e ez a ritka halandó? Nem tudom. A mai elfajult időkben ki tudja, az erénynek mely fokára tud még eljutni az emberi lélek? De tegyük fel, hogy ezt a csodalényt megtaláltuk. Ha megfontoljuk, hogy mit kell tennie, látni fogjuk, milyennek kell lennie. Előre is látni vélem, hogy az az apa, a ki érzi a jó nevelőnek teljes értékét, inkább lemond róla, mert több bajába kerülne megszerezni őt, mintha maga nevelővé lenne. Ha azonban jó barátot akar szerezni, neveljen magának a fiában jóbarátot; akkor nem kell másutt keresnie és a természet már elvégezte a munka felét.

Valaki, a kinek csak a rangját tudom, azt az ajánlatot tette nekem, hogy neveljem a fiát. Kétségkívül nagyon megtisztelt; de nem szabad panaszkodnia visszautasításom miatt, sőt dicsérnie kell tartózkodásomat. Ha elfogadtam volna ajánlatát és tévedtem volna nevelési rendszeremben, a nevelés el lett volna tévesztve; ha sikerrel neveltem volna, annál rosszabb lett volna: a fia megtagadta volna czímét, nem akart volna herczeg lenni.

Sokkal inkább át vagyok hatva a nevelő kötelességeinek nagyságától és sokkal inkább érzem képtelenségemet, semhogy valaha is elfogadjak egy ilyen foglalkozást, akárhonnan ajánlanák is fel nekem és magának a barátságnak az érdeke csak újabb ok volna számomra a visszautasításra. Azt hiszem, e könyv elolvasása után keveseknek jut kedve ezt az ajánlatot megtenni nekem és kérem azokat, a kiknek mégis lenne kedvük, ne fáradjanak hasztalanul. Egykor elegendő tapasztalatot szereztem ebben a mesterségben, hogy biztos legyek benne, hogy nem vagyok rá alkalmas; a helyzetem fölmentene alóla, ha tehetségem képessé tenne is rá. Ezzel a nyilvános kijelentéssel tartozom azoknak, a kik úgy látszik, nem becsülnek meg eléggé arra, hogy őszintének és megfontoltnak tartsanak elhatározásaimban.

Nem lévén abban a helyzetben, hogy teljesíthessem a leghasznosabb feladatot, legalább megpróbálom a legkönnyebbiket: annyi másnak példájára nem a munkához magához, hanem a tollhoz nyúlok és a helyett, hogy megtenném, a mi szükséges, igyekszem megmondani.

Tudom, hogy az effajta vállalkozásban a szerző könnyen mozog azok közt a rendszerek között, a melyeknek gyakorlati alkalmazása alól fel van mentve, s fáradság nélkül ad sok jó tanácsot, melyek követésével nem kénytelen és hogy részletek és példák hiányában, a mi kivihetőt mond is, hasznavétlenül marad, ha nem mutatja meg az alkalmazását.

Arra szántam el tehát magamat, hogy képzelt növendéket szerzek magamnak, megállapítom a korát, az egészségi állapotát, ismereteit és összes tehetségeit, melyek alkalmassá teszik arra, hogy nevelésén dolgozhassak, hogy elvezessem születése pillanatától fogva odáig, a mikor meglett emberré válva, nem lesz már más vezetőre szüksége, csak maga-magára. Ez a módszer hasznosnak tetszik nekem arra, hogy megakadályozza az írót, a ki nem bízik magában, a képzelődésekbe való elmerülésében; mert a mint eltér a rendes eljárásmódtól, csak ki kell próbálnia a magáét növendékén, azonnal érezni fogja, vagy megérzi helyette az olvasó, vajjon a gyermekkor haladását s az emberi szív természetes útját követi-e.

Erre igyekeztem én mindazokban a nehézségekben, melyek előttem mutatkoztak. Hogy ne tegyem fölöslegesen vastaggá a könyvemet, megelégedtem azzal, hogy lerakom az alapelveket, melyeknek igazságát mindenki érezheti. De a mi azokat a szabályokat illeti, melyeknek kipróbálásra lehetne szükségük, valamennyit alkalmaztam Emilemre, vagy más példákra és megmutattam nagyon részletesen, hogy válhatna valósággá az, a mit megállapítok: legalább ez az a terv, melynek követését feltettem magamban. Az olvasó dolga megitélni, sikerrel jártam-e el.

Ebből folyik, hogy kezdetben keveset beszéltem Emilről, mert első nevelési elveim, akármennyire ellenkeznek is a befogadott szokásokkal, olyan nyilvánvalók, hogy minden egyes embernek nehéz volna megtagadni tőlük helyeslését. De a mint előbbre haladok, növendékem, máskép lévén vezettetve, mint a tiéitek, nem közönséges gyermek, tehát szükség van egy egyenesen számára való vezetésre. Ezután gyakrabban lép ki a színre és az utolsó idők táján már egy pillanatra sem vesztem szem elől, addig, a mikor már akármit szól is hozzá, nem lesz többé rám semmi szüksége.

Nem beszélek itt a jó nevelő tulajdonságairól; föltételezem, hogy megvannak és magamról is föltételezem, hogy megvannak bennem mindezek a tulajdonságok. Ezt a művet olvasva meg fogják látni, milyen bőkezű vagyok magammal szemben.

Csak azt jegyzem meg, hogy ellentétben a közvéleménynyel, a gyermek nevelőjének fiatalnak kell lennie és pedig olyan fiatalnak, a milyen fiatal egy bölcs ember csak lehet. Azt akarnám, hogy ő maga is gyermek legyen, ha ez lehetséges volna; hogy pajtása legyen növendékének s azzal nyerje meg bizalmát, hogy megosztja vele mulatságait. Nincs elég érintkezési pont a gyermekkor és az érett kor között, hogy ekkora távolságban valaha is igazán szilárd ragaszkodás keletkezhessék. A gyermekek néha hizelegnek az öregeknek, de sohasem szeretik őket.

Meg szokták kivánni, hogy a nevelő már nevelt légyen fel egy gyermeket. Ez sok; egy ember csak egy nevelést bir elvégezni; ha kettő kellene, hogy sikere lehessen, mily jogon merhetne vállalkozni az elsőre?

Jobb tapasztalattal az ember jobban csinálhatná, de nem volna rá képes. A ki egyszer olyan jól betöltötte ezt a feladatot, hogy érzi minden fáradságát: óvakodni fog tőle, hogy újra belefogjon; ha pedig rosszul töltötte be az első alkalommal, ez rossz előjel a másodikra.

Megengedem, más dolog egy fiatal embert négy évig nevelni, mint húsz évig. Ti már teljesen kifejlődött fiatoknak adtok nevelőt; én azt akarom, hogy már a születése előtt is legyen nevelője. A ti emberetek minden öt évben cserélhet növendéket, az enyémnek sohasem lesz egynél több. Különbséget tesztek tanító és nevelő közt; egy másik bolondság! Elkülönítitek-e a tanítványt a növendéktől? Csak egy tudományra kell tanítani a gyermekeket: az ember kötelességeire. Ez a tudomány egy és bármit mondott Xenophon a persák neveléséről, nem osztható meg. Egyébiránt én inkább nevezem nevelőnek, mint tanítónak e tudomány mesterét, mert nem annyira arról van szó, hogy tanítson, mint hogy vezessen. Nem kell osztogatnia a tanácsokat: meg kell növendékével találtatnia.

Ha ekkora gonddal kell megválasztani a nevelőt, neki is meg van engedve, hogy megválogassa a növendékét, kivált ha arról van szó, hogy mintát nyujtsunk. Ennek a választásnak nem szabad a gyermek tehetsége vagy jelleme szerint történnie, a kit csak a munka végén ismerünk meg és a kit még születése előtt választok meg. Ha választhatnék, átlagos szelleműt választanék, a milyennek növendékemet föltételezem. Csak közönséges embereket szükséges nevelni, csak az ő nevelésük szolgál például a hozzá hasonlók számára. A többiek fölnevelik magukat mindennek daczára.

Az ország sem közömbös az emberek képzésére; csak a mérsékelt éghajlat alatt válhatnak azzá, a mire képesek. A szélső éghajlatok alatt a hátrány szemmellátható. Az ember nincs úgy belenövesztve a földbe, mint a fa, hogy örökké benne maradjon; és a ki az egyik végéről indul, hogy a másikhoz jusson, kétszer akkora utat kell megtennie, hogy odajusson, mint annak, a ki a közepéről indul el.

Ha a mérsékelt földrész lakója lassankint bejárja a két szélsőt is, előnye még nyilvánvalóbb; mert ha ép úgy változik is, mint az, a ki az egyik szélsőségből megy a másikba, felényivel kevésbbé távolodik el természetes alkatától. A franczia megélhet Guineában és a lapp földön, de a néger nem tud megélni Torneában, vagy a szamojéd Beninben. Azonkívül úgy tetszik, az agyvelő szerkezete kevésbbé tökéletes a két szélső éghajlaton. Sem a négerekben, sem a lappokban nincs meg az európaiak elméje. Ha azt akarom, hogy növendékem a világ lakója legyen, mérsékelt éghajlatból választom, például első sorban Francziaországból.

Az északon sokat fogyasztanak az emberek, terméketlen földön; délen, termékeny földön keveset fogyasztanak. Ebből újabb különbség származik, a mely amazokat dolgosakká, emezeket szemlélődőkké teszi. A társadalom ugyanazon az egy helyen mutatja ezeknek a különbségeknek a képét a szegények és gazdagok között. Az előbbiek a terméketlen földet lakják, az utóbbiak a termékeny földet.

A szegénynek nincs szüksége nevelésre; a helyzetéből folyó nevelés kényszerű; ellenben az a nevelés, melyet a gazdag ember nyer a helyzetéből, a legkevésbbé felel meg neki magának és a társadalomnak. Egyébiránt a természetes nevelés alkalmassá kell, hogy tegye az embert minden emberi körülményre; továbbá kevésbbé észszerű egy szegény embert gazdagságra nevelni, mint a gazdagot szegénységre; mert a két állapot arányát tekintve több a tönkrement ember, mint a kinek az Isten fölvitte a dolgát. Válaszszunk tehát gazdagot; legalább biztosak leszünk, hogy egy emberrel többet neveltünk, míg a szegény a maga emberségéből is emberré válhatik.

Ugyanebből az okból nincs kifogásom az ellen sem, hogy Emil előkelő családból származó legyen. Ezzel mindenesetre elragadunk az előitélettől egy áldozatot.

Emil árva. Az nem fontos, hogy legyen apja és anyja. Felruházva az ő kötelességeikkel, én öröklöm az ő jogaikat is. Tisztelnie kell szüleit, de engedelmeskednie csak nekem kell. Ez az én első, vagyis inkább egyedüli föltételem.

Ehhez még csak egy föltételt fűzök, a mely amabból folyik: hogy csakis kölcsönös beleegyezésünkkel választanak el minket egymástól. Ez a kikötés lényeges, sőt én azt szeretném, hogy a növendék és a nevelő annyira elválhatatlanokul tekintsék egymást, hogy napjaik sorsa mindig közös ügy legyen köztük. A mint meglátják a jövő távolában az elválás eshetőségét, a mint előre látják a perczet, a mely idegenekké fogja őket tenni egymás iránt, már idegenek is; mindenik megcsinálja külön-külön a maga kis rendszerét és mindketten azzal az idővel törődnek, a mikor nem lesznek többé együtt s csak kedvük ellenére maradnak együtt. A tanítvány nem lát mesterében egyebet, mint a gyermekség jelét és ostorát, a mester nem nézi tanítványát másnak, csak nehéz tehernek, melytől alig várja, hogy megszabaduljon; egyformán vágynak arra a pillanatra, a mely elválasztja őket egymástól és mivel soha sincs közöttük igazi ragaszkodás, az egyikben kevés lesz a gondosság, a másikban a fogékonyság.

Ha ellenben úgy tekintik egymást, mint a kiknek együtt kell tölteniük napjaikat, fontos dolog lesz nekik, hogy megszerettessék magukat egymással s már csak ezért is becsesek lesznek egymásnak. A növendék nem szégyenli, hogy gyermekkorában engedelmeskedjék annak, a ki felnőtt korában barátja lesz, a nevelőnek érdekében fognak állni azok a gondok, melyeknek ő fogja leszedni a gyümölcsét és mind az a kiválóság, a melyet növendékének ad, tőke, melyet öreg napjai hasznára helyez el.

Ezek az előre megállapított föltételek magukkal hozzák, hogy a gyermek szerencsésen született, jól formált, erőteljes és boldog legyen. Az apának nincs választása, nem is szabad megkülönböztetéseket tennie a családban, melyet Isten adott neki; összes gyermekei egyformán gyermekei, valamennyiüknek ugyanazzal a gondoskodással és gyöngédséggel tartozik. Akár nyomorékok, akár nem, akár gyöngélkedők vagy erősek, mindegyikük letét, melylyel be kell számolnia annál, a kitől kapta és a házasság ép úgy a természettel kötött szerződés, mint a házasfelek között.

De a ki magára vállal egy kötelességet, melyet nem a természet rótt rá, előre kell hogy biztosítsa magának az eszközöket teljesítésére; mert különben felelőssé válik még azért is, a mit nem birt megtenni. A ki gyönge és betegeskedő növendéket vállal magára, nevelői tevékenységét a betegápolóéra változtatja, egy hasztalan élet gondozására vesztegeti az időt, a melyet arra szánt, hogy fokozza értékét: s kiteszi magát annak, hogy egy könnyben úszó anya egy napon az ő szemére veti gyermeke halálát, a kit sokáig ő tartott életben.

Nem vállalnék el beteges és egészségtelen gyermeket, még ha tudnám is, hogy nyolczvan évet fog élni. Nem akarok olyan növendéket, a ki mindig haszontalan lesz magamagának és a többieknek, a ki egyedül csak azzal foglalkozik, hogy életben maradhasson és a kinek teste árt a lelke nevelésének. Mi egyebet tennék, ha reá pazarolnám hasztalanul a gondjaimat, mint hogy megkettőzném a társadalom veszteségét és két embertől fosztanám meg egynek a kedvéért. Ha helyettem más valaki elvállalja ezt a beteget, azt helyeslem és dicsérem a jószívűségét; de az én tehetségem nem erre való: nem tudom megtanítani élni azt, a ki nem gondol egyébre, mint hogy megakadályozza a halálát.

Kell hogy a testnek legyen annyi ereje, hogy engedelmeskedjék a léleknek: a jó szolgának erősnek kell lennie. Tudom, hogy a mértéktelenség fölkelti a szenvedélyeket és hogy idővel a testet is fölemészti, de az önkínzások, a bőjtök gyakran ugyanazt az eredményt idézik elő ellenkező oknál fogva. Mennél gyöngébb a test, annál inkább zsarnokoskodik, mennél erősebb, annál inkább engedelmeskedik. Az összes érzéki szenvedélyek az elpuhult testekben tanyáznak; annál inkább felizgatódnak általuk, mennél kevésbbé tudnak kielégülni.

Az erőtlen test elgyöngíti a lelket is. Innen van az orvosi tudomány uralma. Veszedelmesebb tudomány az emberekre nézve, mint mindazok a bajok, melyeknek gyógyításával hivalkodik. A magam részéről nem tudom, micsoda bajból gyógyítanak ki az orvosok, de viszont tudom, hogy elég gyászos bajokat hárítanak ránk; a gyávaságot, a kishitűséget, a hiszékenységet, a haláltól való rettegést; ha meggyógyítják is a testet, megölik a bátorságot. Mit érne, ha életre tudnák is kelteni a holttesteket? Emberekre van szükségünk, ezt pedig nem látunk a kezükből kikerülni.

Az orvosi tudomány divatban van köztünk, úgy is kell lennie. A tunya és tétlen emberek mulatsága, a kik nem tudván, mit csináljanak idejükkel, azzal töltik, hogy magukra vigyáznak. Ha az a balszerencséjük lett volna, hogy halhatatlanoknak születnek, a legszerencsétlenebb lények volnának: annak az életnek, melynek elvesztésétől nem kellene félniök, nem volna rájuk nézve értéke. Ezeknek az embereknek szükségük van orvosokra, a kik fenyegetéseikkel hizelegnek nekik és a kik minden nap megszerzik nekik az egyetlen élvezetet, a melyre képesek, hogy t. i. nem haltak még meg.

Egyáltalán nincs szándékomban kiterjeszkedni az orvosi tudomány hiábavalóságára. Csak erkölcsi oldaláról akarom tekinteni. De nem tudom megállni, hogy meg ne jegyezzem, hogy hasznára vonatkozólag az emberek ugyanazokkal a szofizmákkal élnek, mint az igazság keresésére vonatkozólag. Mindig föltételezik, hogy a beteg, ha gyógykezelik, meggyógyul és hogy ha keresik az igazságot, meg is találják. Nem látják, hogy egy gyógyítást, a melyet az orvos létrehoz, száz beteg halálával kell szembeállítani, a kiket megölt, egy fölfedezett igazság hasznát pedig azzal az igazságtalansággal, melyet az ugyanazon idő alatt elkövetett tévedések szülnek. A tudomány, mely tanít és az orvosi tudomány, a mely gyógyít, kétségkívül nagyon jók, de a tudomány, a mely megtéveszt és az orvosi tudomány, a mely öl, rosszak. Tanítsatok meg, hogy különböztessük meg őket. Ime a kérdés veleje. Ha le tudnánk mondani az igazságról, sohasem esnénk a hazugságnak áldozatául, ha meg tudnók tenni, hogy ne akarjunk meggyógyulni a természet ellenére, nem halnánk meg soha az orvos keze által; ez a két önmegtartóztatás bölcs volna; nyilvánvalóan nyernénk vele, ha alája vetnők magunkat. Nem vonom kétségbe, hogy az orvosi tudomány hasznos lehet egyes embereknek, de azt mondom, hogy gyászos az emberi nemre nézve.

Azt fogják mondani, a hogy szüntelenül mondják is, hogy a hibák az orvost terhelik, de az orvosi tudomány maga csalhatatlan. Jól van: de akkor jőjjön az orvos nélkül, mert a míg együtt jönnek, százszor több félni valónk lesz a művész tévedésétől, mint a művészet segítségétől.

Ez a hazug művészet, mely inkább a szellem, mint a test betegségei ellen van feltalálva, nem használ sem az egyik, sem a másik ellen; kevésbbé gyógyit ki bajainkból, mint a mennyire rettegésbe ejt; kevésbbé távoztatja el a halált, mint a mennyire előre érezteti; fölemészti az életet a helyett, hogy meghosszabbítaná és ha meghosszabbítja is, az is a faj rovására megy, mert eltérít minket a társadalomtól azoknak a gondoknak révén, melyeket ránk hárít és kötelességeinktől azok által a rettegések által, melyeket belénk olt. A veszély ismerete az, a mi megrémít: a ki sebezhetetlennek tartaná magát, az nem félne semmitől. A költő, hogy megvédje Achillest a veszedelemtől, megfosztja őt a vitézség dicsőségétől; a helyében mindenki Achilles lett volna ugyanazon az áron.

Ha igazán bátor embereket akarsz találni, keresd azokon a helyeken, a hol nincs orvos, a hol nem tudják a betegség következményeit és a hol nem gondolnak a halálra. A természet szerint az ember szilárdan tudja tűrni a szenvedést és békén hal meg. Az orvosok az ő rendeléseikkel, a filozofusok oktatásaikkal, a papok prédikáczióikkal elsilányítják a szivét és elfeledtetik vele a halni tudást.

Adjatok nekem olyan növendéket, a kinek mindezekre az emberekre nincs szüksége, mert különben visszautasítom. Nem akarom, hogy mások belekontárkodjanak a művembe, egymagam akarom fölnevelni, vagy egyáltalán nem is törődöm vele. A bölcs Locke, a ki élete egy részét az orvosi tudomány tanulmányozásával töltötte, nyomatékosan ajánlja, hogy ne adjanak a gyermeknek soha gyógyszert, sem elővigyázatból, sem könnyebb fajta rosszullétekor. Én tovább megyek és kijelentem, hogy a mint nem hivok soha orvost a magam kedvéért, nem fogok hívni Emilem kedvéért sem, hacsak az élete nincs nyilvánvaló veszélyben, mert akkor úgysem tehet vele rosszabbat, legfeljebb hogy megöli.

Tudom, hogy az orvos hasznára fogja fordítani ennek a késedelemnek az előnyét. Ha a gyermek meghal, az lesz az oka, hogy későn hívták, ha kigyógyul, ő mentette meg. Legyen hát, diadalmaskodjék az orvos, de mindenesetre csak a legvégső esetben hívjuk.

Nem tudva magát gyógyítani, tanuljon meg a gyermek betegnek lenni, ez a tudomány pótolja a másikat és gyakran sokkal több sikerre vezet; ez a természet művészete. Az állat, ha beteg, csöndben szenved és veszteg marad és mégse látunk több betegeskedő állatot, mint embert. Mennyi embert ölt meg a türelmetlenség, a félelem, a nyugtalanság és mindenek fölött a gyógyszerek, holott a betegségüktől életben maradhattak volna s maga az idő meggyógyította volna őket! Azt fogják nekem mondani, hogy az állatok a természettel megegyezőbb életet élvén, kevesebb bajnak vannak alávetve, mint mi. Hiszen az életnek épen ez a módja az, a melyre növendékemet vezetni akarom s ugyanazt a hasznot fogja belőle húzni.

Az orvosi tudománynak egyetlen hasznos ága az egészségtan, de az egészségtan is nem annyira tudomány, mint inkább erény. A mértékletesség és a munka az ember két igazi orvosa: a munka fokozza az étvágyat s a mértékletesség nem engedi, hogy visszaéljen vele.

Hogy tudjuk, melyik életmód a hasznosabb az életre és az egészségre, csak azt kell tudni, milyen életmódot követnek azok a népek, melyek a legjobban érzik magukat, a legerősebbek és legtovább élnek. Ha általános érvényű megfigyelések útján nem állapíttatik meg az, hogy az orvosi tudománynyal való élés erősebb egészséget és hosszabb életet ad az embereknek; már az által is, hogy ez a tudomány nem hasznos, károssá válik, mivel czéltalanul fölemészti az időt, az embereket és a dolgokat. Nemcsak az az idő veszett el általa, melyet életünk megőrzésére fordítottunk s ezt le kell vonnunk életünkből, hanem miután ez az idő kinzásunkra fordíttatott, rosszabb a semminél, negativ mennyiség és hogy pontosan számoljunk, abból, a mi még megmarad, ugyanannyit le kell vonnunk. Az az ember, a ki tíz évig orvos nélkül él, többet él magamagának és másoknak, mint a ki harmincz évig él az orvosok áldozataképen. Miután megpróbáltam az egyiket is, a másikat is, jobban fel vagyok jogosítva, mint bárki más, ebből levonni a következtetést.

Ime az okaim, a melyeknél fogva csak erőteljes és egészséges növendéket akarok és az elveim, melyek által meg akarom tartani ilyennek. Nem töltöm az időt annak hosszas bizonyításával, hogy mily hasznos a kézi munka és a testgyakorlat a vérmérséklet és az egészség megerősítsére; ezt nem vitatja senki; a hosszú élet példáit csaknem mind olyan emberekről veszszük, a kik a legtöbb testgyakorlatot végezték és a kik a legtöbb fáradságot és munkát viselték el.16) Nem fogok hosszas részletekbe belemerülni azokra a gondokra vonatkozólag sem, a melyeket erre az egy tárgyra fogok fordítani; meg fogják látni, ezek oly szükségszerüen kapcsolódnak eljárásomba, hogy elég ennek lényegét megérteni s nem lesz szükség egyéb magyarázatra.

Az élettel együtt kezdődnek a szükségletek. Az újszülöttnek szüksége van dajkára. Ha az anya teljesíteni akarja kötelességét, annál jobb; megadjuk neki az utasításokat irásban, mert ennek az előnynek is megvan az árnyoldala és kissé távolabb tartja a nevelőt gyermekétől. De el kell hinni, hogy a gyermek érdeke és a becsülés az iránt, a kire ily drága kincset rá akar bízni, figyelmessé teszi az anyát a mester utasításai iránt és biztosak lehetünk benne: mindent, a mit meg akar tenni, jobban meg fog tenni, mint más. Ha idegen dajkára van szükségünk, azon kell kezdenünk, hogy jól válaszszuk meg.

A gazdag emberek egyik nyomorúsága, hogy mindenben félrevezetik őket. Csoda-e, ha rosszul itélik meg az embereket? A gazdagság rontja meg őket és igazságos megtorlásul ők érzik legelőbb, hogy az egyedüli eszköz, melyet ismernek, cserben hagyja őket. Minden rosszul van náluk csinálva, kivéve, a mit ők maguk csinálnak, ők maguk pedig jóformán semmit sem csinálnak. Ha dajka kereséséről van szó, rábízzák a szülészre. Mi következik ebből? Hogy az a legjobb dajka, a ki legtöbbet fizet neki. Én bizony nem kérek tanácsot a szülésztől Emil dajkája ügyében; gondom lesz rá, hogy magam válaszszam meg. Talán nem fogok erről olyan ékesszólón beszélni, mint egy kirurgus, de bizonyos, hogy jobbhiszemű leszek és a buzgalmam hamarabb téveszt meg, mint kapzsiságom.

A dajka megválasztása nem olyan nagy rejtelem; a szabályai ismeretesek; de nem tudom, nem kellene-e egy kissé több figyelmet fordítani ép úgy a teje korára, mint minőségére. A friss tej egészen vizes, csaknem hashajtóul kell szolgálnia, hogy az újszülött gyermek beleiben levő megsürüsödött nyálkát kitisztítsa. A tej lassankint mind sürübb lesz és kiadósabb táplálékot nyujt a gyermeknek, a ki mind erősebb lesz, úgyhogy meg tudja emészteni. Bizonyára nem hiába van, hogy a természet minden fajta nősténynek megváltoztatja sürüség dolgában a tejét a csecsemő kora szerint.

Ujszülött gyermekhez tehát olyan dajka kell, a ki nemrég szült. Ennek megvan a nehézsége, jól tudom; de a mint eltérünk a természet rendjétől, mindennek meglesz a nehézsége, ha jól akarjuk végezni. Az egyedüli kényelmes mód, ha rosszul csináljuk; ezt is szokták választani.

Olyan dajkát kellene választani, a ki lelkileg ép oly egészséges, mint testileg. A szenvedélyek mértéktelensége, épúgy, mint nedveié, megronthatja a tejét; sőt ha kizárólag a fizikumra nézünk, csak felét látjuk a tárgynak. A tej jó lehet, a dajka mégis rossz; a jó jellem ép oly fontos, mint a jó vérmérséklet. Ha bünös nőt fogadunk, nem mondom, hogy a csecsemő beszívja bűneit, de szenvedni fog általuk. Nem tartozik-e neki a tejjel együtt olyan gondoskodással, mely buzgalmat, türelmet, nyájasságot, tisztaságot kiván? Ha falánk, mértéktelen, hamarosan elrontja a tejét, ha hanyag vagy szenvedélyes, mi lesz a kényére bizott kis szerencsétlenből, a ki nem tud sem védekezni, sem panaszkodni? Soha, semmi néven nevezendő jó dologra nem valók a gonoszok.

A dajka megválasztása annál fontosabb, mert a csecsemőnek rajta kívül nincs más ápolója, ép úgy, a hogy nevelőjén kívül nincs más tanítója. Ez volt a régiek szokása, a kik kevesebbet okoskodtak, de bölcsebbek voltak, mint mi. A dajka, miután fölnevelte a neméből való gyermeket, nem hagyta el többé. Ezért szerepel szindarabjainkban többnyire a dajka, mint meghitt. Lehetetlen, hogy a gyermek, a ki annyi különböző kézen megy keresztül, jól legyen nevelve. Minden változáskor titokban összehasonlításokat tesz, a melyek arra irányulnak, hogy csökkentsék tiszteletét azok iránt, a kik nevelik és ebből folyólag csökkentsék reá való hatásukat is. Ha egyszer azt kezdi gondolni, hogy vannak felnőtt emberek, a kiknek nincs több eszük, mint a gyermekeknek, oda van az öregkor minden tekintélye és el van hibázva a nevelés. A gyermek ne ismerjen más feljebbvalót, mint az apja és anyja vagy ezek hiányában dajkája és nevelője; sőt még ez a kettő is sok: de ez a megosztás kikerülhetetlen s orvoslására nem lehet egyebet tenni, mint hogy a két nembeli egyén, a ki neveli, olyan egyetértésben legyen őt illetőleg, hogy a kettő egy legyen a szemében.

A dajkának kissé kényelmesebben kell élnie, kissé táplálóbb eledelt ennie, de egyáltalán ne változtassa meg élete módját; mert a hirtelen és teljes változás, még ha rosszabbról jobbra változik is, mindig veszedelmes az egészségre és ha rendes életmódjában egészséges volt és jól érezte magát, mire való volna megváltoztatni?

A paraszt nők kevesebb húst és több zöldségfélét esznek, mint a városiak és ez az életmód kedvezőbbnek látszik nekik és gyermekeiknek, mint az ellenkezője. Ha polgári csecsemőt táplálnak, erős leveseket adnak nekik, abban a meggyőződésben, hogy a zöldség- és húsleves táplálóbbá teszi és szaporítja a tejüket. Nem vagyok egyáltalán ezen a véleményen és magam megtettem a tapasztalatot, hogy az így táplált gyermekek jobban ki vannak téve a kólikának és a gilisztának, mint mások.

Ez nem is csoda, mert a rothadásban levő állati anyagok csak úgy hemzsegnek a gilisztától, a mi nem úgy van a növényi anyagokban. A tej állatnak testében fejlődik ugyan, de növényi anyag;17) ezt mutatja vegyi elemzése is; könnyen válik savvá és a nélkül, hogy illó alkálinak csak nyomát is mutatná, mint az állati anyagok, a növények módjára tömény semleges sót képez.