HARMADIK KÖNYV.
Bár a fölserdült korig az élet egész folyama a gyöngeség ideje, van egy időpont az első életkor folyamán, a mikor az erők fejlődése meghaladván a szükségletekét, a növekvő állat magában véve gyönge ugyan, viszonylag azonban erőssé lesz. A szükségletei nem lévén mind kifejlődve, meglévő erői több mint elegendők, hogy kielégítse meglévő szükségleteit. Mint ember nagyon gyönge volna, mint gyermek azonban nagyon erős.
Honnan ered az ember gyöngesége? Abból az egyenlőtlenségből, a mely ereje és vágyai között fennáll. A szenvedélyeink tesznek minket gyöngékké, mert kielégítésükre több erőre volna szükség, mint a mennyit a természet ad nekünk. Csökkentsétek tehát a vágyakat, ez annyi lesz, mintha fokoznátok az erőket; a ki többre képes, mint a mennyire vágyik, annak fölöslege van s bizonyosan nagyon erős lény. Ez a gyermekkornak harmadik állapota és erről kell még beszélnem. Továbbra is gyermekkornak hivom, alkalmas kifejező szó hiányában, mert ez a kor közeledik az ifjúkorhoz, a nélkül, hogy már a serdülő kor volna.
Tizenkét vagy tizenhárom éves korában a gyermek ereje jóval gyorsabban fejlődik ki, mint a szükségletei. A leghevesebb, legrettentőbb dolog még nem éreztette magát vele; ennek szerve is még tökéletlen marad és úgy látszik, mintha arra várna, hogy az akarata kényszerítse kilépni ebből a tökéletlenségből. Kevéssé lévén érzékeny a levegő és az évszakok ártalmai ellen, baj nélkül szembeszáll velük; növekvő melege helyettesíti a ruháját, étvágya helyettesíti a fűszereket, az ő korában minden jó, a mi tápláló, ha álmos, lefekszik a földre és alszik, mindenfelé azt látja, hogy olyan dolgok veszik körül, a melyekre szüksége van, semmiféle képzelt szükség nem kínozza; a közvéleménynek nincs rá semmi hatása, a vágya nem terjed tovább, mint a meddig a karja ér, nemcsak hogy teljesen be tudja érni magamagával, hanem még több ereje is van, mint a mennyi kell. Életének ez az egyetlen időszaka, a mikor ebben az állapotban van.
Előre érzem az ellenvetést. Azt nem fogják mondani, hogy a gyermeknek több a szükséglete, mint a mennyit én tulajdonítok neki, de tagadni fogják, hogy megvan az az ereje, a melylyel én felruházom: nem gondolnak arra, hogy az én tanítványomról beszélek, nem pedig azokról a járó babákról, a melyek egyik szobából a másikba utaznak, a kik egy ládában végeznek mezei munkát és skatulyák terhét czipelik. Azt fogják mondani, hogy a férfiúi erő csak a férfiassággal nyilvánul, hogy csak a megfelelő edényekben kifejlesztett s az egész testben elterjedt életszellemek adhatják meg egyedül az izmoknak az állhatatosságot, a tevékenységet, a feszültséget és lendületet, a miből a valódi erő származik. Ez a szobatudósok filozófiája, de én a tapasztalatra hivatkozom. Látom mezőiteken a nagy fiúkat, a mint dolgoznak, áznak, fogják az ekét, boros hordót emelnek, kocsit hajtanak, akár az apjuk; férfiaknak lehetne őket nézni, ha a hangjuk csengése el nem árulná őket. Még a városainkban is a fiatal munkások: kovácsok, lakatosok és patkoló-kovácsok csaknem olyan erősek, mint a mesterek és nem is volnának kevésbé ügyesek, ha idején gyakorolták volna őket. Ha van különbség és én megengedem, hogy van, ez sokkal kisebb, ismétlem, mint az a különbség, a mely a felnőtt ember bősz vágyai és a gyermek korlátolt vágyai között van. Máskülönben itt nem csupán fizikai erőről van szó, hanem mindenek fölött a szellem erejéről és képességéről, a mely azt kiegészíti vagy irányítja.
Ez az időköz, a mikor az egyén többre képes, mint a mennyire vágyik, bár nem a legnagyobb abszolut erő ideje, mint már mondtam, legnagyobb relativ erejének az ideje. Ez az életnek legbecsesebb ideje, olyan idő, a mely csak egyszer jő meg, nagyon rövid idő és annál rövidebb, a mint a következőkben látni fogjuk, mennél fontosabb, hogy jól felhasználjuk.
Mit fog tehát csinálni a tehetségeknek és erőknek azzal a fölöslegével, a mije pillanatnyilag túlságos sok van és a minek hijával lesz egy más korban? Igyekezni fog felhasználni olyan gondoskodásokra, a melyeknek a szükséghez képest hasznát veheti, hogy úgy mondjam, a jövőre vetíti jelenlegi lénye fölöslegét: az erős gyermek készleteket gyűjt a gyönge férfi számára, de készleteit nem rakja el sem ládákban, melyeket ellophatnak tőle, sem pajtákban, melyek tőle idegenek; hogy kellően magáévá tegye szerzeményét, a karjaiba, a fejébe, önmagába helyezi. Ez a munka, az oktatás, a tanulmány ideje és jegyezzétek meg, hogy nem én választom ki önkényesen, hanem maga a természet jelzi.
Az emberi értelemnek megvannak a korlátai és egy ember nemcsak hogy nem tudhat mindent, hanem még azt a keveset se tudhatja mind, a mit a többi emberek tudnak. Miután minden hamis állításnak ellenkezője igazság, az igazságok száma époly kimeríthetetlen, mint a tévedéseké. Van tehát választék azokban a dolgokban, melyeket tanítani kell épúgy, mint a tanulásukra alkalmas idő dolgában. A kezünk ügyébe eső ismeretek közül némelyek tévesek, mások haszontalanok, ismét mások arra szolgálnak, hogy táplálják annak a gőgjét, a ki bír velük. Azoknak csekély száma, a melyek valóban hozzájárulnak jólétünkhöz, egyedül méltó a bölcs ember kutatásaira s következőleg a gyermekére, a kit bölcs emberré akarunk tenni. Nem arról van szó, hogy tudja azt, a mi van, hanem csupán azt, a mi hasznos.
Ebből a csekély számból még le kell vonni azokat az igazságokat, a melyek megértésükhöz már teljesen kiformálódott értelmet kivánnak, a melyek az emberi vonatkozások ismeretét tételezik fel, holott ezt a gyermek nem bírja megszerezni, a melyek magukban igazak ugyan, de a ki nem próbált lelket hajlamossá teszik arra, hogy hamisan gondolkodjék más tárgyakról.
Ime tehát a dolgok valóságához képest csekély körre vagyunk szorítva, de ez a kör milyen mérhetetlen világot jelent a gyermek szellemének mértékéhez képest! Az emberi értelem rejtelmei, mely vakmerő kéz merne fátyolotokhoz nyúlni? Mekkora örvényeket látok tátongani hiú tudományaink révén e körül a szerencsétlen ifjú körül? Oh te, a ki vezetendő vagy őt ezeken a veszedelmes ösvényeken és fölemeled szeme előtt a természet függönyét, reszkess! Előbb győződj meg jól, nem szédül-e a feje vagy a tiéd, vigyázz, hogy el ne szédüljön az övé, vagy a tiéd vagy mind a kettőtöké! Rettegd a hazugság csábító varázsát és a gőg részegítő gőzeit! Emlékezzél, emlékezzél szüntelenül, hogy a tudatlanság nem okozott soha bajt, hogy egyedül a tévedés végzetes és hogy nem az téveszt meg, a mit nem tudunk, hanem a miről azt hiszszük, hogy tudjuk.
Haladása a geometriában bizonyságául és mértékéül szolgálhat értelmessége fejlődésének, de mihelyt meg tudja különböztetni, mi hasznos és mi nem az, fontos dolog, hogy sok kímélettel és művészettel vezessük rá a spekulativ tanulmányokra. Ha például azt akarjátok, hogy két vonal között megkeresse a középarányost, kezdjétek azon, hogy egy adott derékszöggel egyenlő négyzetet kelljen találnia; ha két középarányosról van szó, előbb a köb megkétszerezésének problemáját kell vele megértetni stb. Lám, így jutunk fokról-fokra közelebb a morális fogalmakhoz, melyek a jót és rosszat megkülönböztetik.
Az embernek különböző képességeit ugyanaz az ösztön irányítja. A fejlődni igyekvő testnek tevékenységéhez következik a tanulni igyekvő szellem tevékenysége. Kezdetben a gyermek csak mozog, később kiváncsivá lesz és ez a kiváncsiság helyes vezetés mellett ösztökéje annak az életkornak, a melyhez most jutottunk. Különböztessük meg mindig a hajlamokat, melyek a természetből erednek, azoktól, melyek a képzelődésből erednek. Van a tudásnak olyan vágya, mely csak arra a vágyra van alapítva, hogy az embert tudósnak tartsák; van egy másik is, a mely az ember természetes kiváncsiságából ered minden iránt, a mi közelről vagy távolról érdekelheti. A jólélés veleszületett vágya s e vágy teljes kielégítésének lehetetlensége szüntelenül új meg új eszközöket kerestet vele, hogy jólétét fokozza. Ez a kiváncsiság első oka, az emberi szívnek természetes ok, melynek kifejlődése azonban csak szenvedélyeinkkel és felvilágosodásunkkal arányban történik. Képzeljetek egy filozófust, a ki egy magányos szigetre van száműzve eszközeivel és könyveivel, biztosítva arról, hogy egész hátralevő életét ott fogja tölteni, bizony nem fog a világ rendszerével, a vonzás törvényeivel, a differencziális számítással vesződni, talán föl sem üti könyvét élete fogytáig, ellenben meg fogja vizsgálni a szigetét utolsó zúgáig, akármekkora legyen is. Első tanulmányainkból tehát küszöböljük ki azokat az ismereteket, melyeknek kedvelése nem az ember természetéből fakad s szorítkozzunk azokra, melyek keresésére az ösztön vezet rá.
Az emberi nem szigete a föld s a szemünket legjobban megkapó tárgy a nap. A mint elkezdünk eltávolodni magunktól, első megfigyeléseink erre a kettőre bukkannak. Csaknem minden vad népnek filozófiája kizárólag a föld képzeletbeli felosztása és a nap istensége körül forog.
Mekkora kitérés! fogják talán mondani. Az imént még azzal voltunk elfoglalva, a mi közvetlenül érint és könnyes szemünkkel most egyszerre befutjuk a földgömböt és a világegyetem szélsőségére ugrunk át! Ez a kitérés erőink fejlődésének és szellemünk hajlamának műve. A gyöngeség és elégtelenség állapotában önfentartásunk gondja önmagunkra központosít, a hatalom és erő állapotában lényünk kiterjesztésének vágya kiemel önmagunkból s oly messzire lendít, a mennyire csak lehet, de mivel az intellektuális világ még ismeretlen előttünk, a gondolatunk nem hat ki messzebbre, mint a szemünk s a megértésünk csak azzal a térrel együtt terjeszkedik, a melyet megmér.
Változtassuk érzéki benyomásainkat fogalmakká, de ne ugorjunk át egyszerre az érzékelhető tárgyakról a intellektuális tárgyakra. Az előbbiek által jutunk rá az utóbbiakra. A szellem első tevékenysége közben legyen minden érzék a vezetője. Ne legyen más könyv, mint a világ, ne legyen más oktatás, mint a tények. Az a gyermek, a ki olvas, nem gondolkodik, csak épen olvas; nem okul, csak szavakat tanul.
Tegyétek növendéketeket figyelmessé a természet jelenségei iránt s akkor csakhamar kiváncsivá fogjátok tenni, de hogy tápláljátok kiváncsiságát, ne siessetek kielégíteni. Adjátok keze ügyébe a kérdéseket és hagyjátok, hadd feleljen rájuk maga. Ne tudjon semmit csak azért, mert ti mondtátok meg neki, hanem azért, mert magamagától értette meg; ne tanulja a tudományt, hanem találja fel. Ha szellemében csak egyszer is helyébe tettétek a tekintélyt az észnek, nem fog többet okoskodni, nem lesz egyéb, mint mások véleményének játékszere.
A földrajzra akarjátok megtanítani ezt a gyermeket és földgömböket, éggömböket, térképeket kerestek számára. Mennyi gépezet! Mire való mindez az ábrázolás? Mért nem kezditek azon, hogy megmutatjátok neki a tárgyat magát, hogy legalább tudja, miről beszéltek neki?
Egy szép este elmentek sétálni egy alkalmas helyre, a hol a nyilt láthatár teljesen látni engedi a lehunyó napot és megfigyelitek azokat a tárgyakat, melyek lenyugvásának helyét fölismerhetővé teszik. Másnap friss levegőt szívni visszatértek ugyanarra a helyre napkelte előtt. Látni lehet, mint jelenti be magát előre a nap a fénysugarakkal, melyeket maga előtt küld. A tűz fokozódik, a keleti ég egy lángnak látszik, ezeknek fényénél várjuk az égitestet, jóval azelőtt, hogy mutatkozik, minden pillanatban látni véljük, végre meglátjuk. Egy ragyogó pont tör elő, mint a villám és csakhamar betölti az egész tért, a sötétség fátyola eltünik és lehull. Az ember fölismeri tartózkodása helyét és megszépültnek látja. A zöld az éj folyamán frissebb lett, a növekvő nap, a mely megvilágítja, az első sugarak, melyek megaranyozzák, csillogó harmathálóval bevontnak mutatják, a mely visszatükrözteti a szemben a fényt és a szineket. A madarak karban egyesülnek és versengve üdvözlik az élet atyját, ebben a pillanatban egy sem hallgat közülük, még gyönge csiripelésük lágyabb és édesebb, mint a nap többi részében, a boldog fölébredés bágyadtsága érzik benne. Mindezeknek a dolgoknak egyesülése a frisseség érzésével hat az érzékekre s ez az érzés szinte a lélekig hatol. Varázszsal teli félóra ez, a melynek senki sem tud ellenállni, ily nagyszerű, ily szép, ily elragadó látvány nem hagy senkit hidegen.
A mester, eltelve a lelkesedéssel, melyet érez, közölni akarja ezt a gyermekkel, azt hiszi, megindítja, ha figyelmezteti azokra a benyomásokra, melyektől ő maga megindult. Merő ostobaság! A természet látványa az emberi szívben él; érezni kell, hogy lássuk. A gyermek észreveszi a tárgyakat, de nem bírja észrevenni a kapcsolatokat, melyek összefűzik őket, nem bírja megérteni hangversenyük édes harmóniáját. Hogy érezhesse azt az összetett benyomást, mely egyszerre ered mindezekből az érzékletekből, ahhoz olyan tapasztalatra van szükség, melyet ő nem szerzett meg, olyan érzésekre, melyeket ő nem érzett még. Ha nem bolyongott sokáig sivatag síkokon, ha tüzes homok nem égette lábát, ha a sziklákról fojtogatón visszaverődő hőség nem nyomta el soha, hogy tudná élvezni egy szép reggel friss levegőjét? A virágok illata, a zöld lombok bája, a harmat nedves párája, a süppedő és puha járás a gyepen hogy igézné meg érzékeit? Hogy szerezhetne neki gyönyörteljes érzést a madarak éneke, ha a szerelem és a kéj szava még ismeretlen előtte? Milyen gyönyörrel láthat kelni egy ily szép napot, mikor képzelődése nem tudja elébe festeni azokat a gyönyöröket, a mikkel e napot be lehet tölteni? Végül hogy tudna ellágyulni a természet látványának szépségén, mikor még nem tudja, micsoda kéz gondoskodik földíszítéséről?
Ne beszéljetek a gyermeknek olyan dolgokat, melyeket nem bír megérteni. Semmi leírás, semmi szónoklat, semmi szókép, semmi költészet. Nincs most szó érzésről, sem izlésről. Legyetek továbbra is világosak, egyszerűek, hűvösek, nagyon is korán eljön az ideje, hogy más nyelven szóljatok hozzá.
A mi elveink szellemében nevelkedve, hozzászokva, hogy önmagából vegye minden segédeszközét és ne folyamodjék soha máshoz, csak mikor fölismerte a maga elég telenségét, minden új tárgyat, a mit meglát, sokáig szó nélkül vizsgál. Gondolkozó, nem kérdezősködő. Elégedjetek meg tehát azzal, hogy keze ügyébe juttatjátok a tárgyakat, aztán ha látjátok, hogy kiváncsisága eléggé el van foglalva, intézzetek hozzá valami lakonikus kérdést, a mely rávezeti a feleletre.
Ebben az esetben, miulán jól megnéztétek vele a nap keltét, miután megfigyeltették vele erről az oldalról a hegyeket s a többi szomszédos tárgyakat, miután hagytátok, hadd beszéljen kedvére, maradjatok egy darabig szótlanok, mint a ki álmodik és aztán mondjátok neki: Úgy gondolom, hogy tegnap este a nap amott nyugodott le, ma reggel pedig itt kelt föl. Hogy lehet ez? Ne tegyetek hozzá semmit, ha ő kérdezget, ne feleljetek, beszéljetek másról. Hagyjátok magára és biztosak lehettek benne, hogy gondolkozni fog.
Hogy a gyermek hozzászokjék ahhoz, hogy figyelmes legyen és hogy meglepje valami érzékelhető igazság, ahhoz az kell, hogy az az igazság néhány napig nyugtalanítsa, mielőtt fölfedezi. Ha nem fogja fel eléggé a szóban forgó dolgot e szerint a módszer szerint, van arra mód, hogy még érzékelhetőbbé tegyük számára, ez a mód pedig az, hogy fordítsuk meg a kérdést. Ha nem tudja, hogy jut el a nap nyugtától keltéig, tudja legalább azt, hogy jut el keltétől nyugtáig, erre maguk a szemei is megtanítják. Világítsátok meg tehát az előbbi kérdést az utóbbival. Tanítványotok vagy tökéletesen ostoba, vagy az analogia sokkal világosabb, semhogy kikerülje a figyelmét. Ime, ez az első leczkéje a kozmografiából.
Mivel mindig lassan haladunk érzékelhető eszméről érzékelhető eszmére, mivel sokáig barátkozunk ugyanazzal az egygyel, mielőtt átmennénk egy másikra és mivel végül nem kényszerítjük tanítványunkat, hogy figyelmes legyen, ettől az első leczkétől még messze van a nap forgásának és a föld alakjának ismerete. De mivel az égi testek összes látszólagos mozgásai mind ugyan a szerint az elv szerint történnek és mivel az első megfigyelés elvezet valamennyi többihez, kevesebb erőfeszítésre van szükség, ámbár több időre, hogy eljussunk a napi forgástól a napfogyatkozások kiszámításáig, mint arra, hogy jól megismerjük a nappalt és az éjjelt.
Miután a nap a föld körül forog, kört írt le s minden körnek meg kell hogy legyen a középpontja, ezt már tudjuk. Ez a középpont nem látható, mert a föld közepében van, de a felületén meg lehet jelölni két szemben levő pontot, melyek megfelelnek neki. Egy tű, a mely keresztülmegy a három ponton és meg van hosszabbítva mindkét felől az égig, lesz a földnek és a nap mindennapi forgásának tengelye. Egy rajta keresztülhúzott pálczika körül forgó gömb jelenti a tengelye körül forgó eget, a pálczika két vége a két pólus: a gyermeknek nagyon könnyű lesz egyiküket megismerni, megmutatom neki a Kis Medve farkánál. Ime az éjjelre való szórakozás. Lassan-lassan a gyermek megbarátkozik a csillagokkal és ebből következik a planéták megismerésére és a konstellácziók megfigyelésére való kedv.
Láttuk a napot Szent János-napján fölkelni; látni fogjuk fölkelni karácsonykor is, vagy valamely más szép téli napon, mert tudvalevő, hogy nem vagyunk lusták és mulatságot csinálunk belőle, hogy eltűrjük a hideget. Gondom van rá, hogy ez a második megfigyelés ugyanazon a helyen történjék, a hol az elsőt tettük és egy kis ügyességgel készítve elő a megjegyzést, egyikünk vagy másikunk okvetlenül fel fog kiáltani. Oh, oh, milyen különös! A nap nem ugyanazon a helyen kél föl! Ime, itt vannak a mi akkori megjegyzett pontjaink, most pedig ott kél föl! stb. Van tehát nyári kelet és téli kelet stb. Fiatal mester, ime, az utadon vagy. Ezek a példák elegendők kell hogy legyenek, hogy nagyon világosan tanítsd az éggömböt, a földet fogva föl földnek, a napot napnak.
Általában ne tegyétek a dolog helyébe a jelképét, csak a mikor lehetetlen a dolgot magát megmutatnotok, mert a jelkép elnyeli a gyermek figyelmét és elfeledteti vele a jelképezett tárgyat.
A gyűrűkkel ellátott éggömb az én szememben rosszul szerkesztett gépezet és rossz arányokban van készítve. A köröknek ez az összezavarása és a bizarr figurák, melyeket rajta alkalmazni szoktak, furcsává teszik a formáját, a mely elriasztja a gyermekek szellemét. A föld nagyon kicsi, a körök nagyon nagyok, nagyon számosak; némelyek teljesen haszontalanok, mindegyik kör nagyobb, mint a föld, a karton keménysége a szilárdság látszatát adja meg nekik, a miért azt lehet hinni róluk, hogy valóban létező köralakú tömegek és ha azt mondjátok a gyermeknek, hogy ezek a körök képzeletbeliek, akkor azt se tudja, a mit lát és nem ért meg semmit.
Mi sohasem tudjuk magunkat a gyermekek helyébe képzelni, nem hatolunk bele gondolataikba, a magunkéit tulajdonítjuk nekik és mindig a saját okoskodásunkat követve, az igazságok lánczaival csak hóbortosságokat és tévedéseket tömünk a fejükbe.
Vitáznak arról, hogy az analizist vagy a szintézist jobb-e választani a tudományok tanulmányozására. Nem kell mindig választani. Néha ugyanabban a kutatásban lehet felbontani és összarakni is és a gyermeket a tanító módszer szerint vezetni, mialatt azt hiszi, hogy csak analizál. Aztán egy s ugyanazon időben alkalmazva az egyiket is, a másikat is, kölcsönösen egymás bizonyítékául fognak szolgálni. Egyszerre két ellentétes pontról indulva ki, a nélkül, hogy gondolna rá, hogy ugyanazon az úton jár, nagyon meg lesz lepetve, hogy önmagával találkozik és ez a meglepetés csakugyan kellemes lesz neki. Szeretném például a földrajzot két végpontján megfogni és a földgömb forgásaival összekapcsolni részeinek mérését, elkezdve arról a pontról, a melyen lakunk. Mialatt a gyermek tanulmányozza az éggömböt és így az égbe emelkedik, vezessétek vissza a föld felosztásához és először mutassátok meg neki saját tartózkodása helyét.
Első két geografiai pontja lesz a város, a melyben lakik és apjának falusi háza; azután a közbeeső helyek, továbbá a környék folyói, végül a nap látványa és a tájékozódás módja. Ez a találkozó pont. Mindennek térképét csinálja meg maga; nagyon egyszerű és kezdetben csak csupán két tárgyból álló térkép, a melyekhez lassankint csatolja hozzá a többieket, a szerint, a hogy tudja és a hogy megbecsüli távolságukat és helyzetüket. Most már látjátok, mily előnyöket kerestünk neki kezdetben, a midőn kompaszt adtunk a szemébe.
Ennek daczára kétségkívül kissé vezetni kell, de nagyon kevéssé s a nélkül, hogy ez észrevehetővé válna. Ha téved, hagyjátok, ne javítsátok ki tévedését, várjátok meg csöndben, hogy meg tudja látni maga és helyesbítse maga vagy legfeljebb kedvező alkalommal vezessétek rá valami úton-módon, hogy maga vegye észre őket. Ha nem téved soha, nem fog olyan jól tudni. Egyébiránt nem arról van szó, hogy pontosan tudja a vidék topografiáját, hanem hogy tudja a módját, mikép kell megtanulni, nem fontos, hogy térképek legyenek a fejében, csak értse meg jól, a mit ezek jelentenek és legyen fogalma előállításuk művészetéről. Láthatjátok már a különbséget a ti növendéketek tudása és az enyém tudatlansága között! Azok tudják a térképet, ez megcsinálja. Ime, újabb díszei szobájának.
Emlékezzetek mindig, hogy nevelésem szelleme nem az, hogy sok dologra tanítsam a gyermeket, hanem hogy mindig csakis helyes és világos gondolatokat juttassak agyába. Hogy keveset tud, az nekem nem fontos, csak ne tévedjen soha; és én csak azért juttatok igazságokat a fejébe, hogy megóvjam a tévedésektől, melyeket ezek helyében tanulna. Az ész, az itélet lassan jön meg, az előitéletek tömegesen rohannak, ezektől kell a gyermeket megóvni. De ha a tudományt magamagában tekintitek, feneketlen, part nélküli, ösvényekkel teli tengerbe juttok, nem szabadultok belőle sohasem. Mikor látok egy embert, a ki beleszeretve az ismeretekbe, elcsábíttatja magát varázsuktól és szaladgál az egyiktől a másikhoz, a nélkül, hogy meg tudna állani, mintha gyermeket látnék, a ki a porban kagylókat gyűjt és elkezd velük megrakodni, azután megkivánva azokat, a melyeket még lát, eldobálja amazokat, majd fölszedi, a míg elhalmozva tömegükkel és nem tudva már, melyiket válassza, végre is eldob mindent és üres kézzel tér haza.
Az első életkor folyamán az idő hosszú volt: nem igyekeztünk egyébre, mint hogy elvesztegessük, attól féltünkben, hogy rosszul találnók felhasználni. Most ellenkezően áll a dolog és nincs elég időnk, hogy megtegyünk mindent, a mi hasznos volna. Gondoljátok meg, hogy közelednek a szenvedélyek és hogy a mint kopognak az ajtón, növendéketeknek csak rájuk lesz figyelme. Az értelem békés kora oly rövid, oly sebesen múlik el, annyi más szükséges alkalmazása van, hogy bolondság azt hinni, hogy elegendő egy gyermeknek tudóssá tételére. Nem arról van szó, hogy megtanítsuk tudományokra, hanem hogy kedvet adjunk neki megszeretésükre és módszereket megtanulásukra, majd ha ez a kedv jobban ki lesz fejlődve. Egész bizonyosan ebben van minden jó nevelés alapelve.
Ez az idő való arra is, hogy lassankint hozzászoktassuk folytonos figyelmet szentelni ugyanannak a tárgynak. De sohasem a kényszer, hanem mindig a kedvtelés vagy a vágy kell hogy előidézze ezt a figyelmet. Nagy gondot kell fordítani arra, hogy ne terhelje túl és ne feszüljön a megunásig. Legyen tehát a szemetek mindig résen és bármi történik is, hagyjatok abba mindent, mielőtt megunná, mert nem olyan fontos dolog, hogy tanuljon, mint a mily fontos, hogy ne tegyen semmit akarata ellenére.
Ha kérdez valamit tőletek, feleljetek annyit, a mennyi kiváncsisága táplálására kell, nem pedig kielégítésére; mindenek fölött, mikor azt látjátok, hogy a helyett, hogy azért kérdezne, hogy tanuljon, neki gyürkőzik és elhalmoz együgyű kérdésekkel, álljatok meg azonnal, mert akkor biztos, hogy keveset törődik a dologgal magával, hanem inkább azzal, hogy titeket szolgálatára rendeljen kérdezősködésének. Kevesebb figyelemmel kell lenni a szavakra, a melyeket kimond, mint az indító okra, a melynél fogva beszél. Ez a figyelmeztetés eddigelé kevésbbé volt szükséges, de a legfőbb fontosságúvá lesz azonnal, a mint a gyermek elkezd okoskodni.
Van az általános igazságoknak egy lánczolata, mely által az összes tudományok közös elvekre mennek vissza és fokozatosan fejlődnek ki. Ez a lánczolat a filozófusok módszere. Nem erről van itt szó. Van egy egészen más lánczolat, mely által minden különös tárgy egy másikat vonz magával és mindig rámutat arra, a mely rákövetkezik. Ezt a rendet, a mely a folytonos kiváncsiság által táplálja a figyelmet, a melyet a tárgyak mind kivánnak, követi az emberek legnagyobb része és mindenek fölött ez az, a mely szükséges a gyermekeknek. A mikor tájékozódtunk, hogy megszerkeszszük tájképeinket, meg kellett jelölni a délköröket. Két metszőpont a reggel és az este egyenlő árnyékai között kitünő délkörül szolgál egy tizenhárom éves asztronómus számára. De ezek a délkörök elmosódnak, idő kell a megjelölésükre, rászorítanak arra, hogy mindig ugyanazon a helyen dolgozzunk, ennyi gond, ennyi kényelmetlenség végre is untatni fogja. Ezt előre láttuk és elébe is vágunk.
Ime, megint belejutottam hosszas és aprólékos részleteimbe. Olvasóim, hallom zúgolódástokat és szemükbe nézek: nem akarom föláldozni türelmetlenségeteknek e könyv leghasznosabb részét. Vessetek számot hosszadalmasságommal, mert a magam részéről én számot vetettem panaszaitokkal.
Régóta észrevettük, növendékem és én, hogy a borostyán, az üveg, a viasz, különböző tárgyak, ha dörzsölik őket, magukhoz vonzzák a szalmaszálakat, más tárgyak pedig nem vonzzák magukhoz. Véletlenül találunk egy tárgyat, a melynek még különösebb tulajdonsága van: hogy bizonyos távolságról dörzsölés nélkül is magához vonzza a vasforgácsot vagy más vasdarabkákat. Mennyi ideig fog minket mulattatni ez a tulajdonság, a nélkül, hogy valami többet látnánk benne! Végre rájövünk, hogy közlődik magával a vassal, ha bizonyos irányban simogatjuk. Egy nap elmegyünk a vásárra; egy szemfényvesztő maga felé vonz egy darab kenyérrel egy vízmedenczében úszó viaszkacsát. Nagyon meglepődünk, mindazáltal nem szólunk semmit. Ez egy boszorkánymester, mert még nem tudjuk, hogy mi a boszorkánymester. Miután szüntelen olyan eredmények lepnek meg, melyeknek okait nem tudjuk, nem sietünk itéletet mondani semmiről és nyugodtan megmaradunk tudatlanságunkban, a míg megtaláljuk az alkalmat, hogy kilépjünk belőle.
Hazatérve addig beszélünk a vásáron látott kacsáról, a míg fejünkbe veszszük, hogy utánozni fogjuk. Előveszünk egy erősen mágneses tűt, beborítjuk fehér viaszszal, a melyet tőlünk telhető módon kacsa formájúra mintázunk, úgy, hogy a tű keresztül menjen a testén és a hegye legyen a kacsa csőre. A vízbe teszszük a kacsát, a csőréhez értetünk egy kulcs-gyűrűt és könnyen érthető örömmel látjuk, hogy a mi kacsánk tökéletesen úgy megy a kulcs után, mint a hogy a vásáron látott kacsa ment a kenyérdarab után. Azt megfigyelni, hogy milyen irányban állapodik meg a kacsa a vizen, ha békében hagyjuk: elmaradhat máskorra; egyelőre teljesen elfoglalva tárgyunkkal, nem kivánunk többet. Még ugyanazon estén visszamegyünk a vásárra, zsebünkben előkészített kenyérrel és a mint a szemfényvesztő megcsinálja mutatványát, az én kis tudósom, a ki már alig tudta magát türtőztetni, azt mondja neki, hogy ez a mutatvány nem is nehéz, ő is utána tudná csinálni. Szavánál fogják, azonnal kiveszi zsebéből a kenyeret, a melybe el van rejtve a vasdarab, dobogó szivvel megy az asztalhoz, csaknem remegve nyujtja oda a kenyeret; a kacsa odaúszik és követi, a gyermek fölkiált és ujjong örömében. A tapsokra, a közönség kiáltozására elszédül a feje, magánkívül van. A szemfényvesztő meglepetve öleli meg, üdvözli és megkéri, hogy tisztelje meg holnap is megjelenésével s hozzáteszi, hogy gondja lesz rá, hogy több közönség gyülekezzék össze, megtapsolni ügyességét. Az én kis természettudósom büszke lesz és fecsegni akar; de én azonnal befogom a száját és dicséretek közben elvezetem.
A gyermek egész másnapig nevetséges türelmetlenséggel számlálgatja a perceket. Meghív mindenkit, a kivel csak találkozik; azt szeretné, hogy az egész emberi nem tanuja legyen dicsőségének; alig tudja kivárni az órát, már jóval előbb készen van, szinte röpül a találkozóra. A terem már tele van. Mikor belép, fiatal szíve túlárad. Előbb más játékok következnek, a szemfényvesztő felülmulja önmagát és meglepő dolgokat csinál. A gyermek mindebből nem lát semmit, izgatódik, beleizzad, alig tud lélegzeni, folyton fogdossa zsebében türelmetlenségtől reszkető kézzel a kenyérdarabot. Végre rákerül a sor, a mester nagy garral bejelenti őt a közönségnek. Kissé szégyenkezve lép elő, előveszi a kenyeret… ujabb forgandósága az emberi dolgoknak! A kacsa, a mely még tegnap oly kezes volt, mára vad lett: a helyett, hogy odanyujtaná a csőrét, a farkát fordítja oda és elsiet. Épp oly gondosan elkerüli a kenyeret és a kezet, a mely azt nyujtja, mint a hogy előbb utána ment. Ezer hasztalan és gúnykaczajjal kisért próbálkozás után a gyermek panaszra fakad, azt mondja, hogy rászedték, hogy ez egy másik kacsa, a melyet az előbbinek helyébe tettek és fölszólítja a szemfényvesztőt, hogy vonzza magához ő.
A szemfényvesztő szó nélkül elővesz egy darab kenyeret, odanyujtja a kacsának, a kacsa azonnal odaúszik a kenyérhez és utána megy a kéznek, a mely azt visszavonja. A gyermek fogja ugyanazt a darab kenyeret, de a helyett, hogy jobban boldogulna, mint az imént, azt látja, hogy a kacsa gúnyt űz belőle és piruetteket csinál a medencze körül. Végre a gyermek egész megzavarodva húzódik félre és nem meri többé kitenni magát a gúnyolódásnak.
Akkor a szemfényvesztő fogja azt a kenyérdarabot, a melyet a gyermek hozott és épp olyan sikerrel használja, mint a magáét. Mindenki szemeláttára kihúzza belőle a vasat; ujabb kaczagás kél a mi rovásunkra; aztán az így üressé tett kenyérrel épp úgy vonzza a kacsát, mint az elébb. Ugyanazt teszi egy másik darab kenyérrel, melyet mindenki szemeláttára vágott le más valaki; majd ugyanezt teszi keztyűjével, ujja hegyével, végre a szoba közepére lép és az efféle emberek nagyzoló hangján kijelenti, hogy az ő kacsája épp úgy engedelmeskedik a hangjának, mint a mozdulatainak. Szól neki és a kacsa engedelmeskedik; azt mondja neki, hogy menjen jobbra és jobbra megy, jöjjön vissza és visszajön, forduljon meg és megfordul; a mozdulat épp oly gyorsan megy végbe, mint a parancs. A kettőzött tapsok megannyi sértés ránk nézve. Észrevétlenül távozunk és bezárkózunk szobánkba; nem meséljük el sikerünket az egész világnak, mint a hogy terveztük.
Másnap kopognak az ajtónkon. Kinyitom: a szemfényvesztő van itt. Szerényen panaszkodik magaviseletünk miatt. Mit tett ő nekünk, hogy mi meg akartuk fosztani hitelétől mutatványait és el akartuk venni a kenyérkeresetét? Mi van olyan csodálatos abban a művészetben, vonzani egy viaszk kacsát, hogy ezt a dicsőséget egy becsületes ember keresete rovására akartuk megszerezni? Bizony uraim, ha volna más tehetségem, a miből éljek, akkor ezzel nem nagyon dicsekedném. Elhihetik, hogy az az ember, a ki életét ennek a szánalmas mesterségnek gyakorlásával töltötte, többet tud belőle, mint önök, a kik csak néhány pillanat óta foglalkoznak vele. Ezért nem mutattam meg mindjárt mesterfogásaimat, mert nem kell sietni, hebehurgyán kitálalni mindent, a mit az ember tud. Mindig vigyázok arra, hogy legjobb mutatványaimat föntartsam a kedvező alkalomra és ezután is vannak még más mutatványaim, a melyekkel okvetetlenkedő fiatalembereket lefőzhetek. Egyébiránt, uraim, szivesen megtanítom önöket arra a titokra, a mely annyira zavarba hozta önöket, csak azt kérem, hogy ne éljenek vele vissza ártalmamra és máskor legyenek tartózkodóbbak.
Aztán megmutatja készülékét és roppant meglepetéssel látjuk, hogy nem áll egyébből, mint egy erős és jól fölfegyverzett mágnesből, a melyet egy az asztal alá bujtatott gyermek észrevétlenül mozgatott.
Az ember becsomagolja készülékét és miután megköszöntük szivességét és bocsánatot kértünk tőle, meg akarjuk ajándékozni, de ő visszautasítja. (Uraim, nincs elég okom dicsekedni önökkel, hogy elfogadjam ajándékaikat. Maradjanak lekötelezettjeim, akaratuk ellenére is. Ez az én egyetlen boszum. Tudják meg, hogy mindenféle embernek megvan a maga nagylelküsége; én megfizettetem a mutatványaimat, de nem a leczkéimet.)
Távoztakor kifejezetten és hangosan szemrehányást tesz nekem. Szivesen megbocsátok, úgymond, ennek a gyermeknek; neki nincs egyéb bűne, mint a tudatlanság. De ön uram, a kinek ismernie kell hibáit, miért engedett ön neki? Miután együtt élnek, ön mint az idősebb, tartozik gondot viselni rá, tanácsokat adni neki, az ön tapasztaltsága az a tekintély, a melynek a gyermeket vezetnie kell. Majd ha megnő és szemére veti önmagának gyermekkora tévedéseit, kétségkívül önnek fogja szemére vetni azokat a tévedéseket, a melyektől nem óvta meg.
Távozik és kettőnket nagy zavarban hagy. Megrovom saját engedékeny gyöngeségemet, megigérem a gyermeknek, hogy máskor föl fogom áldozni az ő érdekének és figyelmeztetni fogom őt hibáira, mielőtt azokat elkövetné, mert közeledik az idő, a mikor a viszonyunk meg fog változni és a mikor a mester szigorúságának helyébe a pajtás engedékenysége lép: ennek a változásnak fokonként kell végbemenni; mindenről előre kell gondoskodni és pedig mindenről már jó előre.
Másnap ujra elmegyünk a vásárra, hogy még egyszer meglássuk azt a mutatványt, a melynek a titkát megtudtuk. Mély tisztelettel közelítünk a mi sokrateszi szemfényvesztőnkhöz; alig merjük rávetni a szemünket. Elhalmoz minket szivességével és olyan kitüntetéssel vezet helyünkre, a mely minket még jobban megaláz. Megcsinálja a mutatványait, mint rendesen, de sokáig mulat és tetszeleg magának a kacsával; közbe gyakran elég büszke tekintettel nézve ránk. Mi tudunk mindent és meg se moczczanunk. Ha a növendékem csak ki is merné nyitni a száját, agyonverni való gyermek volna.
Ennek a példának minden részlete fontosabb, semmint látszik. Mennyi leczke van ebben az egyben! Mennyi megalázó következményt von maga után a hiúságnak első megmozdulása! Fiatal mester, figyeld meg ezt az első megmozdulást gondosan. Ha tenni tudsz róla, hogy így megalázás és szégyen háramoljon belőle, biztos lehetsz benne, hogy sokáig nem fog rá következni másik. Mennyi körülményesség! fogjátok mondani. Megengedem, és mindez azért van, hogy egy delejtűt szerezhessünk, a mely helyettesítheti nekünk a meridiánt.
Miután megtanultuk, hogy a mágnes más testeken keresztül is hat, nincs sürgősebb dolgunk, minthogy olyasféle gépet csináljunk, a milyet láttunk: egy kivájt asztal, az asztalra ráerősítve egy nagyon lapos medencze, benne a néhány vonalnyi víz, egy kissé több gonddal készített kacsa stb. Mindig a medencze körül foglalatoskodva, végre észre veszszük, hogy a kacsa nyugvó helyzetben mindig csaknem ugyanabban az irányban helyezkedik el. Figyelemmel kisérjük ezt a tapasztalatot, megvizsgáljuk ezt az irányt és azt találjuk, hogy északról délre mutat. Többre nincs szükségünk. Megvan a delejtűnk s ime benne vagyunk a fizikában.
Különböző éghajlatok vannak a földön és különböző hőmérsékletek ez éghajlatok alatt. Az évszakok észrevehetőbben váltakoznak, a szerint, a mint közeledünk a sarkhoz; minden test összehúzódik a hidegben és kitágul a melegben; ez a jelenség jobban megmérhető a folyékony testeken és még észrevehetőbb a szeszes folyadékokon. Innen van a hőmérő. A szél éri az arczot, tehát a levegő test, fluidum. Érezzük, bár meglátni nincs módunk. Fordíts meg egy poharat a vízben, a víz nem fogja megtölteni, hacsak nem hagyunk kijárást a levegőnek; a levegő tehát ellenállásra képes. Merítsük a poharat jobban alá, a víz föl fog hatolni a levegővel telt térbe a nélkül, hogy teljesen meg tudná tölteni; a levegő tehát bizonyos fokig összenyomható. Egy sürített levegővel telt lapda jobban ugrik, mintha bármi más anyaggal volna töltve; a levegő tehát rugalmas test. Kinyujtózva a fürdőben, emeld ki karodat vízszintesen a vízből, akkor úgy fogod érezni, mintha roppant teher volna rajta; a levegő tehát sulyos test. Ha egyensúlyra teszszük a levegőt más fluidumokkal, megmérhetjük a súlyát: innen a barométer, a lopó, a szélpuska, a pneumatikus gép. A statika és hydrostatika minden törvénye megtalálható ilyen egyszerü kisérletek segítségével. Nem akarom, hogy bármi efféléért kisérleti fizikai szertárba menjünk: a készülékeknek és gépezeteknek ez az egész apparátusa kedvem ellenére való. A tudományos szinezet megöli a tudományt. Vagy megrémítik a gyermeket mindezek a gépezetek, vagy megosztja és eltéríti a figyelmét az alakjuk, holott a hatásukra kellene figyelnie.
Azt akarom, hogy készülékeinket csináljuk meg magunk és nem akarom az eszközt a kisérlet előtt csinálni, hanem ellenkezőleg, miután mintegy véletlenül rábukkantunk a kisérletre, lassanként találjuk föl az igazolására szolgáló eszközt. Inkább ne legyenek készülékeink olyan tökéletesek és pontosak, csak legyenek annál tisztább fogalmaink arról, hogy milyeneknek kell lenniök és a hatásokról, a melyek belőlük következnek. Első statikai leczkéimen a helyett, hogy mérleget keresnék, keresztül vetek egy botot egy szék hátán. Mikor a bot egyensúlyban van, megmérem a két részének hosszát, mindkét felől súlyokat függesztek rá, hol egyenlőket, hol egyenlőtleneket és előbbre húzva, vagy visszatolva, a mennyire szükséges, végre kitalálom, hogy az egyensúly a súlyok mennyiségének és az emeltyűkarok hosszának kölcsönös arányából származik. Ime az én kis fizikusom ki tudja igazítani a mérleget, mielőtt látta volna.
Tagadhatatlanul sokkal tisztább és sokkal biztosabb fogalmakat merítünk azokból a dolgokból, a melyeket így magunktól tanulunk meg, mint azokból, a melyeket másnak tanításából ismerünk és azonfölül, hogy nem szoktatjuk hozzá az eszünket, hogy szolgai módon alávesse magát a tekintélynek, leleményesebbekké válunk a viszonyok megtalálására, az eszmék kapcsolására, készülékek kitalálására, mint mikor mindezt úgy véve át, a hogy kapjuk, szellemünket a tétlenségben ellanyhulni engedjük, mint a hogy annak az embernek a teste, a kit mindig a cselédsége öltöztet, kiszolgál és a kit mindég a lovai visznek, végül elveszti erejét és tagjainak használatára való képességét. Boileau azzal dicsekedett, hogy megtanította Racinet nehezen rímelni. Annyi csodálatra méltó módszer között, melyek a tudomány tanulmányozásának megrövidítésére szolgálnak; nagy szükségünk volna valakire, a ki adna egy módszert, fáradsággal való megtanulásukra.
Ezeknek a lassú és fáradságos kutatásoknak legfeltünőbb előnye, hogy a spekulativ tanulmányok közben tevékenységben tartjuk a testet, a tagokat hajlékonyságukban és hogy folytonosan gyakoroljuk a kezet a munkára és az embernek hasznos ügyességre. Az a sok eszköz, a melyet arra találtak ki, hogy vezessenek minket kisérleteinkben és kiegészítsék az érzékek pontosságát, gyakorlásuknak elhanyagolására vezet. A szögmérő fölment a szögek nagyságának szemmérték szerinti megállapítása alól; a szem, a mely pontosan mérte a távolságokat, rábizza magát a lánczra, a mely megméri őket helyette; a mérleg fölold az alól, hogy a kezemmel itéljem meg a súlyt, melyet általa ismerek. Mennél leleményesebbek az eszközeink, annál durvábbakká és ügyetlenebbekké válnak a szerveink; addig gyüjtjük a gépeket magunk körül, míg végre nem találunk semmit önmagunkban, a mi gép gyanánt szolgálhatna.
Ha azonban azt az ügyességet, a mely ezeket a gépezeteket helyettesítette, elkészítésükre fordítjuk és ha azt a szemfülességet, a melyre szükségünk volt, hogy ellehessünk nélkülük, megcsinálásukra használjuk, csak nyerünk, a nélkül, hogy valamit is vesztenénk; hozzá fűzzük a művészetet a természethez és találékonyabbakká válunk a nélkül, hogy kevésbbé ügyesekké válnánk. Ha a gyermeket a helyett, hogy a könyvek fölé görnyeszszem, egy műhelyben foglalom el, a kezei a szelleme javára dolgoznak: filozofussá válik és azt hiszi, hogy ő csak munkás. Végül ennek a gyakorlásnak vannak más hasznai is, melyről alább fogok beszélni és meg fogjuk látni, hogy lehet a filozófia játékaitól fölemelkedni az ember valódi tevékenységéhez.
Megmondtam már, hogy a merőben spekulativ ismeretek nem igen valók a gyermeknek, még akkor sem, a mikor már közeledik a serdülő korhoz; hanem a nélkül, hogy mélyebben bevezetnők a rendszeres fizikába, igyekezzünk mindenek előtt, hogy minden kisérletünk a deductio bizonyos neme által kapcsolódjék egymáshoz, hogy ezen kapcsolatok segítségével a maguk rendje szerint helyezhesse el őket elméjében és adandó alkalommal visszaidézhesse emlékezetébe, mert bizony nehéz dolog, hogy az elszigetelt tények, sőt még okoskodások is sokáig megmaradjanak az emlékezetben, a mikor nincs hol megfogni őket, ha vissza akarjuk idézni.
A természet törvényeinek kutatását kezdjétek mindig a legközönségesebb és leginkább érzékelhető jelenségeken és szoktassátok hozzá növendéketeket, hogy ezeket a jelenségeket ne okul fogja föl, hanem tényekül. Fogok egy követ és úgy teszek, mintha el akarnám helyezni a levegőben, kinyitom a kezemet s a kő leesik. Ránézek Emilre, a ki figyel arra, hogy mit csinálok és mondom neki: miért esett le ez a kő?
Mely gyermek jutna zavarba erre a kérdésre? Egy sem, még Emil sem, ha nem lett volna nagy gondom rá, hogy előkészítsem, hogy ne tudjon rá felelni. Mind azt fogják mondani, hogy a kő azért esik le, mert nehéz, de mi nehéz? A mi leesik. A kő tehát azért esik le, mert leesik? Itt tehát az én filozofusom fennakad. Ez az ő első leczkéje a rendszeres fizikából és akár hasznára van ezen a téren akár nem, mindig észszerű leczke lesz.
A szerint, a mint a gyermek halad értelemben, egyéb fontos megfontolások köteleznek, hogy jobban válogassuk meg foglalatosságait. A mint eljut odáig, hogy eléggé ismerje önmagát, hogy fölfoghassa, miben áll a jóléte, a mint eléggé kiterjedt viszonyokat képes észszel fölérni, hogy megitélhesse, mi felel meg neki és mi nem felel meg neki, attól fogva abban a helyzetben van, hogy megérthesse a különbséget a munka és a szórakozás között és ne tekintse az egyiket a másik ellanyhulásának. Akkor a valóságos hasznú tárgyak már belejuthatnak tanulmányaiba és módot nyujthatnak neki, hogy folytonosabban foglalkozzék velük, mint az egyszerű szórakozásokkal. A kényszerűségnek mindig ujra születő törvénye ideje korán megtanítja az embert, hogy azt tegye, a mi nem tetszik neki, hogy megelőzzön egy olyan bajt, a mely még kevésbbé tetszenék neki. Ez az előrelátás haszna és abból, hogy ez az előrelátás jól vagy rosszul van szabályozva, származik minden bölcsesség, vagy minden emberi nyomorúság.
Minden ember boldog akar lenni, de hogy az lehessen, azon kell kezdeni, hogy tudja mi a boldogság. A természetes ember boldogsága épp oly egyszerű, mint az élete; abban áll, hogy nem szenved: az egészségben, a szabadságban, a szükséges dolgok meglétében áll. Az erkölcsi ember boldogsága más valami, de itt most nem arról van szó, nem ismételhetem eléggé, hogy csakis fizikai dolgok érdekelhetik a gyermeket, kivált azt, a kinek kivánságait nem keltették föl és a kit nem rontottak meg kezdettől fogva a képzelődés mérgével. Ha előre látja szükségleteit, mielőtt még érezné őket, akkor értelme már erősen előre haladt, s kezdi fölismerni az idő értékét. Fontos dolog akkor hozzá szoktatni, hogy hasznos dolgokra fordítsa, de olyanokra, a melyeknek haszna az ő korára érezhető és tehetségeinek megfelel. Mindaz, a mi az erkölcsi rendre és a társadalmi szokásra vonatkozik, nem mutatható be neki, mivel nincs abban a helyzetben, hogy megértse. Ostobaság azt követelni tőle, hogy alkalmazkodjék olyan dolgokhoz, a melyekről csak úgy nagyjában mondják neki, hogy javára válhatnak a nélkül, hogy tudná, miben válhatnak javára és a melyekről biztosítják, hogy hasznukat veheti nagy korában a nélkül, hogy most bármi érdekét találná ebben az állítólagos haszonban, a melyet meg se tud érteni.
A gyermek ne tegyen semmit csak azért, mert mondják neki; rá nézve semmi se jó, csak az, a mit jónak érez. Azt hiszitek, hogy előrelátás tőletek, ha mindég előbbre vetitek képességeinél; ezt azonban elhibázzátok. Hogy fölfegyverezzétek bizonyos hiábavaló eszközökkel, melyeknek talán soha sem veszi hasznát, megfosztjátok az ember legegyetemesebb eszközétől, a józan észtől, hozzászoktatjátok, hogy mindég vezettesse magát, hogy ne legyen soha egyéb, csak egy gép mások kezében. Azt akarjátok, hogy tanulékony legyen kicsi korában; ez annyi, mintha azt akarnátok, hogy hiszékeny és rászedhető legyen nagy korában. Mind csak azt mondjátok neki: «Mindaz, a mit én kivánok tőled, hasznodra válik, de most nem vagy abban a helyzetben, hogy ezt felismerd. Micsoda fontossága van rám nézve annak, hogy te megteszed-e, a mit kivánok, vagy sem? Csak a magad számára dolgozol.» Mind ezekkel a szép szólamokkal, a melyeket most hozzá intéztek, hogy okossá tegyétek, előkészítitek azoknak a szólamoknak a sikerét, a melyeket majd valamikor valami ábrándozó, besúgó, szélhámos gazember, vagy bármiféle bolond intéz hozzá, hogy hálójába kerítse, vagy rákapassa bolondságára.
Fontos dolog, hogy a felnőtt ember sok olyan dolgot tudjon, melyeknek hasznosságát a gyermek nem tudja megérteni, de szükséges-e és lehetséges-e, hogy a gyermek megértsen mindent, a mit tudni a felnőtt embernek fontos? Igyekezzetek a gyermeket megtanítani mind arra, a mi az ő korára hasznos és meg fogjátok látni, hogy az ideje nagyon is ki lesz töltve. Miért akarjátok azoknak a tanulmányoknak rovására, melyek most megfelelnek neki, olyan életkor tanulmányaival foglalkoztatni, a melyről nagyon kevéssé biztos, hogy el fogja érni? De fogjátok mondani, hogy lesz-e elég ideje megtanulni, a mit tudnia kell, mikor eljön a pillanat, hogy hasznát vegye? nem tudom, azt azonban tudom, hogy lehetetlenség erre előbb megtanítani, mert igazi mestereink a tapasztalat és az érzés és az ember mindig csak az ő mindenkori helyzetével való kapcsolatban érzi jól, hogy mi való az embernek. A gyermek tudja, hogy arra született, hogy emberré legyen; mindazok a fogalmak, melyekkel az ember helyzetéről birhat, számára a tanulás alkalmai; de annak a helyzetnek fogalmaira vonatkozólag, a melyek kivül esnek felfogása körén, teljes tudatlanságban kell maradnia. Egész könyvem nem egyéb, mint a nevelés ez alapelvének folytonos bizonyítása.
A mint eljutottunk odáig, hogy növendékünknek fogalmat adhatunk a hasznos szóról, ujabb nagy támasztó pontunk van arra, hogy irányíthassuk, mert ez a szó erős benyomást tesz rá, úgy azonban, hogy korával arányban álló értelemmel bir reá nézve és hogy világosan látja kapcsolatát jelenlegi jóllétével. A ti gyermekeitekre ez a szó nincs benyomással, mert nem volt rá gondotok, hogy olyan fogalmat adjatok nekik róla, a mely kezük ügyébe esik és mert mindig mások vállalván magukra, hogy gondoskodnak arról, a mi nekik hasznos, soha sincs rá szükségük, hogy maguk törődjenek ezzel és nem is tudják, mi a hasznosság.
Mire jó ez? Ez lesz ettől fogva a szent szó, az a szó, a mely közte és köztem dönt életünk minden tényében; ez az a kérdés, a mely az én részemről csalhatatlanul következik az ő minden kérdésére és a mely zabolájául szolgál az együgyű és terhes kérdések, kérdezgetések sokaságának, a melyekkel a gyermekek nyughatatlanul és haszontalanul fárasztják mindazokat, a kik körülöttük vannak, inkább azért, hogy bizonyos nemű uralmat gyakoroljanak fölöttük, minthogy valami hasznuk legyen belőle. Az, a kit megtanítanak, mint legfontosabb leczkéjére, arra, hogy csakis hasznos dolgokat akarjon tudni, úgy kérdez, mint Sokrates, nem tesz egy kérdést sem a nélkül, hogy számot ne adna magának az okáról, a melyről tudja, hogy meg fogják tőle kérdezni, mielőtt feleletet adnak neki.
Ime, mily hatalmas eszközt adok kezetekbe, hogy hathassatok növendéketekre. Nem tudván semminek sem az okát, csaknem hallgatásra van kárhoztatva, a mikor nektek úgy tetszik; nektek pedig ellenkezőleg mekkora előnyt nyujtanak ismereteitek és tapasztalataitok, hogy megmutassátok neki mindannak a hasznát, a mit ajánltok neki! Mert ne tévedjetek ebben, ezt a kérdést fölvetni előtte annyit tesz, mint megtanítani, hogy a maga részéről ő is fölvesse veletek szemben és számítanotok kell arra, hogy mindenben, a mit ezek után ajánlani fogtok neki, példátokat követve bizonyosan ezt fogja mondani: mire jó ez?
Talán ez a legnehezebb örvény, melyet a nevelőnek ki kell kerülni. Ha a gyermek kérdésére csak éppen, hogy lerázd magadról az ügyet, egyetlen okot mondasz neki, a melyet nem képes megérteni, akkor azt látja, hogy a magad fogalmai és nem az övéi szerint okoskodol s azt a mit mondasz neki a te korod számára valónak fogja hinni és nem a maga kora számára valónak; nem fog többé bizni benned és minden el lesz veszve. De hol az a tanító, a ki növendéke előtt zavarba akarna jutni és beismerni, hogy nincs igaza. Valamennyiök előtt törvény számba megy, hogy azokat a tévedéseiket sem vallják be, a melyeket elkövettek, holott én? azt tenném törvényemül, hogy még azokat a tévedéseimet is belátom, a melyeket nem követek el, a mikor nem tudnám megértetni vele okaimat. Így az én magatartásom mindig tisztán állna előtte, soha sem keltene benne gyanút és jobban föntartanám hitelemet, a midőn hibákat vállalok magamra, mint amazok, a midőn elleplezik az övéiket.
Első sorban gondoljátok meg, hogy ritkán a ti dolgotok megállapítani, hogy mit kell tanulnia; az ő dolga ezt kivánni, keresni és megtalálni. A ti dolgotok pedig felfoghatóvá tenni számára, ügyesen fölkelteni benne azt a kivánságot és eszközöket szolgáltatni neki kielégítésére. Ebből következik, hogy kérdéseitek legyenek ritkák, de jól megválasztottak és hogy mivel ő neki sokkal több kérdezni valója van tőletek, mint nektek tőle, mindig tartózkodóbbak lesztek és gyakrabban kerültök abba a helyzetbe, hogy ezt kérdezzétek tőle: miben hasznos tudni azt, a mit kérdezel tőlem?
Sőt mivel kevéssé fontos, hogy ő ezt vagy azt megtanulja, csak értse meg jól azt, a mit megtanul és annak hasznát, a mit megtanul, a mint nem tudtok neki való felvilágosítást adni arra nézve, a mit mondtok neki, inkább ne adjatok neki semmiféle felvilágosítást. Mondjátok neki aggály nélkül: erre nem tudok jó feleletet adni, tévedtem, hagyjuk ezt. Ha tanítástok egyáltalán nem volt helyén, nincs abban semmi rossz, ha teljesen fel hagytok vele; ha pedig helyén volt, egy kis fáradsággal hamarosan meg fogjátok találni az alkalmat, hogy hasznosságát megértessétek vele.
Nem szeretem a beszéddel történő magyarázatokat. A fiatal emberek nem nagyon figyelnek rájuk és nem is jegyzik meg őket. Tényeket! Tényeket! Nem ismételhetem eléggé, hogy túlságos hatalmat tulajdonítunk a szavaknak; szószátyár nevelésünkkel csak szószátyárokat nevelünk.
Tegyük föl, hogy mialatt növendékemmel a nap forgását és a tájékozódás módját tanulmányozom, egyszerre félbeszakít és megkérdez, hogy mire való mindez? Mily szép beszédet tarthatok neki! Mennyi dologról nyilik alkalmam kioktatni, mikor kérdésére felelek. Különösen ha beszélgetésünknek tanui is vannak!63) Beszélni fogok neki az utazás hasznosságáról, a közlekedés előnyeiről, a különféle éghajlatok különleges terményeiről, a különböző népek szokásairól, a kalendárium használatáról, az évszakok visszatérésének kiszámításáról a mezőgazdaság számára, a hajózás művészetéről, annak a módjáról, hogy mikép találja meg az ember az irányát a tengeren és pontosan követhesse kiszabott útját a nélkül, hogy tudhatná, hol van. A politika, a természetrajz, a csillagászat, sőt még az erkölcs és a nemzetközi jog is belekerülne magyarázatomba, olyasformán, hogy növendékemnek mindezen tudományokról magasztas fogalmat nyujtanék és nagy vágyat keltenék benne megtanulásukra. Mikor mindezt elmondanám, egy igazi pedánst tárnék ki, a kinek a gyermek egyetlen gondolatát sem értené meg. Nagy vágya volna megkérdezni tőlem, mint azelőtt, hogy mire való a tájékozódás, de nem merné, mert attól félne, hogy rossz néven veszem. Jobban járna, ha úgy tenne, mintha megértené, a minek meghallgatására kényszerítették Így szokott végbemenni a szép nevelés.
De a mi Emilünk, a ki rusztikusabban van nevelve és a kinek annyi fáradsággal nehezebb felfogást adtunk, semmi effélét nem fog hallani. Az első szótól kezdve, a melyet nem ért meg, elszalad, bohóskodik a szobában és hagy engem magamra szónokolni. Keressünk tehát egyszerűbb megoldást, tudós apparátusom ő rajta nem fog.
A Montmorencytől északra fekvő erdő fekvését figyeltük meg, a mikor félbeszakított alkalmatlan kérdésével: mire való ez? Igazad van, mondom én, erről nyugodtan kell gondolkodni és ha azt találjuk, hogy ez a munka nem jó semmire, nem fogunk vele többet bajlódni, mert hasznos szórakozásokban nem szenvedünk hiányt. Más dologgal foglalkozunk az nap már, nem kerül szóba a földrajz.
Másnap reggel sétát ajánlok neki, reggeli előtt; ő nagyon szivesen beleegyezik; futkosni mindig kész a gyermek és Emilnek jó lábai vannak. Fölmegyünk az erdőbe, átszaladunk a mezőkön, eltévedünk, már nem is tudjuk, hol vagyunk és a mikor vissza kellene térni, nem tudjuk megtalálni utunkat. Az idő múlik, jön a hőség, megéhezünk, sietünk, hasztalan bolyongunk erre-arra, mindenütt csak erdőt, kőfejtő helyet, mezőket találunk, semerre nincs tájékozó pont, hogy visszataláljunk. Jól kimelegedve, kimerülten, éhesen, futkosásunkkal nem érünk el egyebet, mint hogy még jobban eltévedünk. Végre leülünk pihenni, helyzetünket megfontolni. Emil, a kiről föltételezem, hogy úgy van nevelve, mint bármely más gyerek, nem fontolgat, hanem sir; nem tudja, hogy Montmorency kapujánál vagyunk, hogy csak egy egyszerű facsoport rejti el előlünk; ez a facsoport az ő szemében erdő, akkora emberkét, mint ő, elfödnek a bokrok.
Néhány pillanatnyi hallgatás után aggódó hangon mondom neki: kedves Emilem, mit tegyünk, hogy kijussunk innen?
Emil. (Verejtékezve és forró könnyeket ontva). Nem tudom. Fáradt vagyok, éhes vagyok, szomjas vagyok, nem birom tovább.
Jean Jacques. Azt hiszed, hogy én jobban vagyok, mint te és azt gondolod, hogy nem sirnék, ha könnyeimből meg lehetne reggelizni? Nem sirni kell most, hanem haza találni. Mutasd az órádat, hány óra?
Emil. Dél van és én még mindég éhgyomorral vagyok.
Jean Jacques. Ez igaz, dél van és én még mindég éhgyomorral vagyok.
Emil. Oh milyen éhes lehet ön!
Jean Jacques. A baj az, hogy az ebéd nem jön ide utánam. Dél van, éppen az az idő, a mikor tegnap Montmorencyból figyeltük az erdő fekvését. Hát ha ugyanúgy meg tudnók figyelni az erdőből Montmorency helyzetét?…
Emil. Igen ám, de tegnap láttuk az erdőt, innen pedig nem látjuk a várost.
Jean Jacques. Ez a baj… Ha megtalálhatnók a fekvését a nélkül, hogy látnunk kellene…
Emil. Oh uram!
Jean Jacques. Nem mondtuk-e, hogy az erdő Montmorencyból…
Emil. Északra fekszik.
Jean Jacques. Következőleg tehát Montmorencynak…
Emil. Az erdőtől délre kell lenni.
Jean Jacques. Van egy módunk arra, hogy délben miként találjuk meg az északot.
Emil. Igen, az árnyék irányáról.
Jean Jacques. De a délt?
Emil. Hát ezt hogy?
Jean Jacques. A dél szemközt van északkal.
Emil. Ez igaz, tehát csak az árnyékkal ellenkező irányt kell keresnünk. Ime erre van dél! erre van dél! Biztos, hogy Montmorency ezen az oldalon van, keressük ezen az oldalon.
Jean Jacques. Igazad lehet, menjünk ezen az ösvényen, az erdőn át.
Emil. (Tapsolva és örömkiáltásban törve ki.) Ah már látom Montmorencyt, hiszen itt van közvetlen előttünk, itt van a nyilt mezőn. Menjünk reggelizni, menjünk ebédelni, fussunk. Mégis csak jó valamire a csillagászat.
Jegyezzétek meg, hogy ha nem mondja is ezt az utóbbi mondatot, gondolni fogja, a mi egyre megy! Csak az a fő, hogy ne én mondjam. Arról is biztosak lehettek, hogy élete fogytáig nem fogja elfelejteni ezt a leczkét, holott, hacsak a szobájában magyaráztam volna meg neki mindezt, a beszédemet másnap már elfelejtette volna. A mennyire lehet, a tényeket kell beszéltetni és csak azt mondani, a mit az ember nem bir megtenni.
Az olvasó nem tételezi föl rólam, hogy oly kevésre becsülöm őt, hogy a tanulmányok minden fajtájára külön példát adjak. Hanem bármiről van is szó, nem buzdíthatom eléggé a nevelőt, hogy mérje mindig bizonyítását növendéke fölfogásához, mert hogy ismételjem, nem az a baj, a mit nem ért meg, hanem a miről azt hiszi, hogy megértette.
Emlékszem, hogy egy gyermeket rá akartam kapatni a khémiára; miután különböző fémcsapadékokat mutattam neki, megmagyaráztam, miként készül a tinta. Megmondtam, hogy feketesége csak nagyon feloldott vastól ered, a melyet vitriolból oldottunk ki és alkalikus folyadékkal csaptunk ki. Tudós magyarázatom közben a kis gézengúz egyszerűen szavamba vágott azzal a kérdéssel, a melyre én tanítottam. Bizony nagy zavarba jöttem.
Miután egy kissé gondolkoztam, elhatározásra jutottam. Hozattam vele egy kis bort a házigazda pinczéjéből és nyolcz sousért másféle bort egy borkereskedőtől. Egy kis üvegbe szilárd alkali oldatot tettem, aztán magam elé állítottam két pohárban a két különböző fajta bort és így szóltam:64)
Különböző árúkat hamisítanak úgy, hogy jobbnak tüntetik föl, mint a milyenek. Ezek a hamisítványok megcsalják a szemet és az izlést, de ártalmasak is és a meghamisított holmit, ha látszólag szebb lett is, rosszabbá teszik, mint a milyen azelőtt volt.
Különösen az italokat hamisítják és leginkább a bort, mert itt a csalást nehezebb fölismerni és a csalónak nagyobb haszna van belőle.
A fanyar vagy savanyú borok hamisítása ólomczukorral történik; az ólomczukor ólom készítmény Az ólom savakkal vegyítve nagyon édes sót ad, a mely megjavítja a bor savanyú izét, de méreg azokra, a kik megiszszák. Fontos dolog tehát, mielőtt az ember megiszsza a gyanus bort, megtudni, van-e benne ólomczukor, vagy sem Hogy ezt megállapítsam, így okoskodom:
E bor folyadéka nemcsak meggyujtható szeszt tartalmaz, mint a hogy láttad a pálinkán, a melyet belőle kivonnak, hanem van benne sav is, mint a hogy tudhatod az eczetről és a borkőről, a melyet szintén a borból vonnak ki.
A sav vegyi rokonságban van a fémes anyagokkal, egyesül velük oldódás útján, hogy összetett sót adjon, olyat, mint pl. a rozsda, a mely nem egyéb, mint a levegőben, vagy a vízben levő sav által feloldott vas, vagy mint a rézrozsda, a mely nem egyéb, mint az eczet által föloldott réz. De ugyanez a sav még közelebbi vegyi rokonságban van az alkalikus anyagokkal, mint a fémekkel. Úgy hogy az előbbieknek hozzájárulásával a sav az összetett sókban, a melyekről az imént beszéltem, kényszerül elengedni a fémet, a melylyel egyesülve van, hogy az alkalihoz hozzá kötődjék.
A fém tehát megszabadulva a savtól, a mely feloldva tartotta, kicsapódik és a folyadékot zavarossá teszi.
Ha tehát ezeknek a boroknak egyike ólomczukrozva van, a benne levő sav föloldva tartja az ólmot. Ha most alkalikus folyadékot öntök bele, akkor ez kényszeríti a savat, hogy szabaddá legyen és egyesüljön vele; az ólom nem tartatván föloldva, ismét előtünik, zavarossá teszi a folyadékot és végül lecsapódik a pohár fenekén.
Ha nincs ólom65) sem más fém a borban, az alkali nyugodtan egyesül a savval,66) az egész föloldva marad és nem lesz semmi lecsapódás.
Ekkor aztán töltöttem alkalikus folyadékomból egymásután a két pohárba: az otthoni bor tiszta és átlátszó maradt, a másik egy pillanat alatt zavaros lett és egy óra mulva tisztán lehetett látni a pohár fenekén lecsapódott ólmot.
Ime folytattam én, a természetes bor, a melyet meg lehet inni; és ime a hamisított bor, a mely mérges. Ezt azokkal az ismeretekkel lehet megállapítani, a melyeknek hasznát kérdezted tőlem. A ki jól tudja, hogy készül a tinta, fel tudja ismerni a hamisított bort is.
Nagyon meg voltam elégedve a példámmal és mégis észrevettem, hogy a gyermekre nem sok hatással van. Némi időre volt szükségem, hogy megértsem, hogy ostobaságot cselekedtem; mert nem is szólva annak lehetetlenségéről, hogy egy 12 éves gyermek megérthesse magyarázatomat, ennek a kisérletnek a haszna nem fért az eszébe, mert miután megkóstolta a kétféle bort, mind a kettőt jónak találta és nem kapcsolt semmiféle fogalmat a hamisítás szóhoz, a melyet oly jól megmagyarázottnak hittem. Ezeknek a többi szavaknak: egészségtelen méreg, nem volt ránézve semmi értelme, ugyanúgy volt ebben a tekintetben, mint Fülöp orvosának az életirója. Ugyanígy van vele minden gyermek.
Az okozatoknak az okokhoz való viszonya, a melyeknek kapcsolatát nem veszszük észre, a jó és rossz, melyről nincs fogalmunk, a szükségletek, a melyeket soha sem éreztünk, semmisek ránk nézve; lehetetlenség, hogy általuk bármire is rávehetők legyünk, a mi rájuk vonatkozik. Tizenötéves korunkban ugyanígy nézünk a bölcs ember boldogságára, mint 30 éves korunkban a paradicsomi boldogságra. Ha nem fogjuk föl sem az egyiket, sem a másikat, keveset fogunk tenni arra, hogy elérjük és még ha fölfogjuk is, akkor is keveset fogunk erre tenni, hacsak nem kivánjuk és nem érezzük nekünk valóknak. Könnyű dolog meggyőzni a gyermeket arról, hogy a mire meg akarjuk tanítani, hasznos, de nem érünk semmit a meggyőzéssel, ha nem tudjuk rábeszélni. Hiába indít a nyugodt okoskodás helyeslésre vagy kárhoztatásra, a cselekvésre csak a szenvedély bir rá. És hogy gyuljunk szenvedélyre olyan érdekekért, a melyek nincsenek meg bennük?
Ne mutassatok soha a gyermeknek olyat, a mit nem tud meglátni. Míg az emberiség neki csaknem idegen, nem tudván fölemelni őt az ember állapotába, sülyeszszétek le kedvéért az embert a gyermek állapotába. Arra gondolva, a mi hasznos lehet ránézve egy más életkorban, csak arról beszéljetek neki, a minek hasznát a jelenben belátja. Egyéb iránt soha ne hasonlítsátok össze más gyermekekkel, soha ne legyenek vetélytársai, sem versenytársai még a futásban sem, attól fogva, hogy elkezd önállóan gondolkozni. Százszor jobban szeretem, ha inkább meg se tanulja azt, a mit csak féltékenység, vagy hiuság által tudna megtanulni. Csak épen megjelölöm minden évben a haladást, a melyet tesz, összehasonlítom azzal a haladással, a melyet a következő évben tesz s ezt mondom neki: ennyi meg ennyi vonallal nőttél, ezt az árkot tudtad átugrani, ezt a terhet tudtad fölemelni, ilyen messzire tudtál egy követ eldobni, ennyire tudtál egy szuszra szaladni stb; lássuk hát, mit tudsz most. Így felizgatom a nélkül, hogy bárkire is féltékenynyé tenném. Fölül akarja mulni magát és fölül is kell, hogy mulja. Abban nem látok semmi rosszat, ha vetélytársává lesz önmagának.
Gyűlölöm a könyveket, nem tanítanak meg egyébre, minthogy beszélni tudjunk arról, a mit nem tudunk. Azt mondják, hogy Hermes oszlopokra véste a tudományok elemeit, hogy megmentse fölfödözéseit egy vízözönből. Ha jól belevéste volna az emberek fejébe, a hagyomány útján megmaradtak volna benne. A jól előkészített agyvelők azok az emlékkövek, melyekbe az emberi ismeretek legbiztosabban bevésődnek. Nincs-e arra mód az annyi könyvben szétszórt tanuságokat összébb hozni, egyesíteni őket egy szempont alatt, a melyet könnyű lehetne belátni, érdekes lehetne követni és a mely ösztökéül szolgálhatna már a gyermekkorban is? Ha ki lehet találni egy helyzetet, a melyben az ember összes természetes szükségletei a gyermek eszének érthető módon mutatkoznak és a melyben az ugyanezen szükségletekről való gondoskodás eszközei fokozatosan ugyanolyan könnyűséggel fejlődnek ki, ennek a helyzetnek eleven és természetes festésével kell megadni az első gyakorlást a gyermek képzelőtehetségének.
Heves vérű filozofus, már látom a te képzelődésedet fölgyúlni. Ne pazarold erődet; ez a helyzet meg van találva, le van írva és nem akarlak megsérteni, de sokkal jobban van leírva, mint a hogy te tudnád leírni, legalább is több igazsággal és egyszerűséggel. Ha már okvetlenül szükség van könyvekre, van egy könyv, a mely nézetem szerint természetes nevelés, legszerencsésebb nevelés ábrázolását szolgáltatja. Ez lesz az első könyv, a melyet Emilem olvasni fog hosszú ideig, ez lesz az egész könyvtára és azután is mindig nevezetes helyet fog elfoglalni benne. Ez lesz a textus, a melynek a természettudományokról szóló társalkodásaink csak kommentáraiul fognak szolgálni. Ez lesz a mértéke előhaladásunk folyamán itéletünk állapotának és a míg izlésünk nem romlik el, mindig élvezettel fogjuk olvasni. Melyik tehát ez a csodálatra méltó könyv? Talán Aristoteles? talán Plinius? Talán Buffon? Nem, hanem Robinson Crusoe.
Robinson Crusoe a szigetén egyedül, megfosztva embertársainak segítségétől és minden mesterség eszközeitől, mégis gondoskodni tud létéről és föntartásáról, sőt bizonyos mértékű jólétre is tesz szert. Ez minden életkor számára érdekes tárgy és ezer mód van arra, hogy kellemessé tegyük a gyermekeknek. Így valósul meg a lakatlan sziget, a melyet kezdetben csak hasonlatul használtam. Megengedem, hogy ez a helyzet nem a társadalmi ember helyzete, valószinüleg nem lesz Emil helyzete sem, de e szerint a helyzet szerint kell minden más helyzetet megitélnie. A legbiztosabb mód az előitéletek fölé emelkedni és itéleteinket a dolgok valódi viszonyai szerint elrendezni, az, ha egy elszigetelt ember helyébe képzeljük magunkat és mindenről úgy itélünk, a hogy ez az ember kellene, hogy itéljen, tekintettel saját hasznára.
Ez a regény, minden lim-lomtól megszabadítva, elkezdődve Robinson hajótörésével szigete mellett és befejeződve a hajó érkezésével, a mely elviendő volt, egyszerre mulatsága és tanulsága lesz Emilnek azalatt az idő alatt, a melyről most itt szó van. Azt akarom, hogy tele legyen vele a feje, hogy szüntelenül foglalkozzék Robinson várával, kecskéivel, ültetvényeivel, hogy részletesen megtanulja nem könyveiből, hanem a tényekből mindazt, a mit hasonló esetben tennie kell, hogy Robinsonnak képzelje magát, hogy lássa magát bőrökbe öltözve, nagy sapkában, nagy kardjával, külsejének egész groteszk fölszerelésével, egész a napernyőig, a melyre nem lesz szüksége. Azt akarom, hogy aggódjék, milyen rendszabályokat kell alkalmaznia, ha ennek vagy annak hijával van, hogy tanulmányozza hősének magatartását, hogy kutassa, nem mulasztott-e el valamit, nem tehetett volna-e valamit jobban, hogy figyelmesen megjegyezze hibáit, hogy hasznára fordítsa őket s hasonló esetben ne essék beléjük; mert nem kell benne kételkedni, ő is tervezni fog egy ilyen telepítvényt; ez ennek a boldog kornak az igazi légvára, a melyben nem ismernek más boldogságot, mint a szükségest és a szabadságot.
Mily bő forrás ez a bohóság az ügyes embernek, a ki csak azért eszelte ki, hogy hasznát vegye! A gyermek igyekszik raktárt szerezni szigete számára s buzgóbb lesz a tanulásban, mint a mester a tanításban. Tudni akar mindent, a mi hasznos és csak azt akarja tudni. Nem lesz szükség rá, hogy vezesd, sőt inkább vissza kell tartóztatnod. Egyébiránt siessünk őt elhelyezni ezen a szigeten, a míg erre korlátozza boldogságát, mert közeledik a napja, mikor, ha ott akar még élni, nem akar egyedül élni és mikor Péntek, a ki most még nem sokat foglalkoztatja, nem lesz neki sokáig elegendő.
A természetes mesterségek gyakorlása, a melyekre egy ember egymagában elegendő, az ipari mesterségek feltalálásához vezet, a melyekhez több kéz együttes munkájára van szükség. Az előbbieket a remeték, a vademberek is gyakorolhatják, az utóbbiak azonban csak a társadalomban keletkezhetnek és szükségessé teszik a társadalmat. A míg csak a fizikai szükséget érzi, minden ember elegendő magamagának; a fölösleg előállása elkerülhetetlenné teszi a munka megosztását, mert egy magában dolgozó ember ugyan csak egy ember eltartására tud elegendőt szerezni, száz együtt dolgozó ember azonban annyit szerez, a mennyiből kétszáz embert lehet eltartani. A mint tehát az emberek egy része tétlen, azok karjainak együttes munkája, kik dolgoznak, pótolja azoknak tétlenségét is, a kik nem csinálnak semmit.